2026. márc 03. Tükröződünk

Vannak képek, amiket örökre viszünk magunkkal. Amikor 15 éve rideg zöldes fények között belépett az anesztes, hogy epidurált adjon. Amikor 12 éve a második császár után Viki segít belebújni a pelenka bugyiba. Amikor ’22-ben megcsörren a telefonom a villamoson, és megkapom az első felkérésem szüléskísérésre. Amikor a kezembe adnak egy méhmeleg kisbabát, mert az anyát a műtőbe tolják. Vagy, amikor tartom a kis fekete tükröm Zsófinak, hogy meg tudja nézni a mellkasán lévő babáját a császár után.

Fekszenek az ágyon. Zsófi a hátán. Jázmin Zsófi mellkasán. Mindkettőjük szeme csukva. Nem csoda, hogy elfáradtak. Több, mint 9 óra intenzív vajúdás az éj leple alatt. Halkan, hangosan, ellenállva, megengedve. Oldalt, háton, labdán, zuhany alatt, fejjel lefelé, féltérden. Most egy ismeretlen koreografál az élet színpadán. És, ha valaki, akkor egy balerina tudja, hogy mit jelent végig táncolni egy szerepet, amikor már remegnek az izmok és mindenhol fáj. A színpadon nincs tegnap, nincs holnap, csak a következő ütem, a következő lélegzet, egyik láb a másik elé. Bármerre is vezetnek minket végig megyünk az úton. Zsófi és Jázmin útja a műtőbe vezet. Nincs vészhelyzet, de nagyon ereszkedik a szívhang, és bár Zsófi bármit eltáncolna, lefújják az előadást.

Fekszenek az ágyon. Zsófi a hátán. Jázmin Zsófi mellkasán. Mindkettőjük szeme csukva. Nem csoda, hogy elfáradtak. Leülök melléjük, letámasztom a könyökeimet az ágyra. Arcom mellett mozdulatlanul tartom tízen éves koromban kapott kis fekete tükröm. „–Zsófi szeretnéd megnézni? – Igen.” Kinyitja a szemét. Elmosolyodik. Angyali, éteri mosoly minden seb mögött. Csak pár centire vagyunk egymástól. Két karom között kukucskálva egészen közelről nézem őket. Zsófi újra becsukja a szemét és megpihen. Én pedig észreveszem saját magam a tükör hátoldalán. Tükröződünk.