2025. máj 27. „Időt kell adni magadnak!” – Rebeka mesél Olivér születéséről

5 hetes most Olivér. Kimozdultatok már valamerre?

Leginkább szembelévő parkba szoktunk kimenni. Nagy programunk nem volt még. Azaz nekem volt egy kórházlátogatásom Olivér születése óta.

Mi történt?

A szülés utáni vérzésem már egészen jól elmúlt, amikor volt egy hosszabb ülésben töltött szoptatás, ami után tüsszentettem egyet, és egy nagyobb vérlöket távozott belőlem. Nagyon megijedtem, nem értettem, hogy honnan jön ez a sok vér. Az orvosom teljesen normálisnak találta a mennyiséget, de azért rám nézett ultrahanggal, és kiderült, hogy bentmaradt a méhlepény egy darabja. Így vissza kellett mennem a kórházba, hogy eltávolítsák azt.

Nem lehetett könnyű. Nem Te vagy az egyetlen, akivel hasonló dolog történik, de térjünk vissza az elejére, sőt még annál is korábbanra. Mit tudsz a saját születésedről?

Pesten születtem, annak ellenére, hogy dorogiak voltunk. Anyukám elment nőgyógyászhoz, ahol közölték vele, hogy cisztái vannak, amit meg kell operálni. Mivel anyukám komolyan vette ezt a dolgot, feljött Pestre, hogy nézzék itt is meg. A pesti kórházban közölték vele, hogy nem cisztái vannak, hanem terhes. Még jó, hogy nem műtötték meg Esztergomban. Úgy döntött, hogy szeretné, ha itt Pesten hozhatna világra engem, és mivel a tesóm nagyon gyorsan érkezett, ezért az orvos befektette a kórházba az utolsó hetekre. Én a 38. hétre születtem, és én is nagyon gyorsan jöttem a világra. Anyu nyugis hölgy, rég elfolyt a magzatvize, és fájásai is voltak, de nem akart szólni senkinek, sőt a szobatársa elől is titkolta, hogy nehogy szóljon az orvosnak. Nem akart gondot okozni, nem akarta, hogy vele foglalkozzanak. Megpróbálta a vajúdásának ezt a részét sunyiban megoldani a fürdőszobában, hogy már csak a végén kerüljön szülőszobára. Aztán olyan gyorsan történt minden, hogy Apukám fel sem ért Dorogról.

Akkor nem is volt senki családtag, vagy közeli segítő anyukád mellett.

Nem, de ő nagyon könnyen kezeli ezeket a dolgokat. Meglepő, de ő így megy az árral. Neki ez a normális. Azt gondolta, hogy most ez fáj, oké, ez így működik, így fogadja el. Az egész folyamat pedig azt jelentette számára, hogy mindjárt megszületek, és gyorsan túl is lesz rajta. Nagyon irigylem őt ilyen helyzetekben. Tudta, hogy mit kell csinálni, és csinálta.

Ahogy megismertelek valamit mintha te is örököltél volna ebből.

Lehetett volna többet is… :).

Olivér születése előtt volt olyan szülésélmény az életedben, ami meghatározó volt számodra?

Igen. Ott voltam keresztanyukám vajúdásánál. Én kísértem be a kórházba.

Hány éves voltál?

Kilenc. Nem olyannak képzeltem a szülést, amilyen az övé volt, és végül is nem is ilyen lett a sajátom. Ez az ágyban, párnák között, otthon történt egy ideig, majd bementünk a kórházba, és hirtelen ott lett egy gyerek. Császára lett. Egy ideig azt gondoltam, hogy a szülés ilyen, egy kicsit fekszünk az ágyban, akkor ott éppen kicsit rossz nekünk, majd meglesz a baba. Ebből táplálkoztam, és abból, hogy nálunk mindenki gyorsan szül.

Hogy alakult úgy, hogy kilenc évesen ott legyél egy vajúdó nő mellett?

Elmentünk nyaralni hármasban vele és a párjával a várandósságának nyolcadik hónapjában. Szerettünk volna még utoljára hármasban a Balatonhoz menni kikapcsolódni. Két napja voltunk ott, amikor ebéd után azt mondta, hogy lefeküdne, mert nem érzi jól magát. Biztos valami gond volt az étellel. Egy-két órát pihent, amikor eszkalálódott a szituáció: rájött, hogy beindult a szülése. A párja nem volt erre felkészülve, eltűnt telefonálgatni az orvosokkal. Én maradtam mellette.

Kilenc évesen Te fel voltál készülve rá.

Igen, igen, abszolút. 🙂 Fogtam a kezét, és mondtam neki, hogy minden rendben lesz, és nincs semmi baj. Utólag azt mesélte, hogy ez nagyon sokat segített neki. Szóval tényleg hasznos tudtam lenni. Nagyon félt a természetes szüléstől, így császára lett, pedig szülhetett volna természetesen. Az esztergomi orvosa meggyőzte a siófoki orvost, hogy császározza meg, mert pszichésen nem lenne képes a természetes szülésre.

Meghatározó élmény lehetett számodra. Nem lehetett könnyű ilyen félelemben látni a keresztanyukádat. Láttad a kisbabát, miután megszületett?

Igen. Siófokon nem volt koraszülött osztály, így el kellett máshova szállítani őt, de amikor a mentősök elvitték a folyosón, akkor megmutatták nekem, mondták, hogy itt a kistestvérem, és szaladtak is vele tovább. Nagyon jó érzés volt, ilyen nagynak érezni magam.

Egészséges felnőtt lett belőle?

Az anyukája nem tudta szoptatni, de amúgy teljesen egészséges volt, akkor is és most is. Majdnem 190 cm, most volt a szalagavatója. A mai napig tényleg olyan, mintha az öcsém lenne. Sokat találkozunk.

Amikor Ti vágytatok babára könnyen érkezett közétek Olivér?

Pár éve már éreztem, hogy gyereket szeretnék, de Bence nem állt kész még rá. Tavaly vettünk egy lakást, és amikor aláírtuk a papírokat, akkor azt mondta, hogy most jöhet, itt az idő. Ahogy készen lettünk februárban a lakás körül tennivalókkal, úgy tényleg azt éreztük, jöhetne már. Pedig őszre még templomi nagycsaládos esküvőt szerveztünk volna, de azt gondoltuk, hogy ha most akarna jönni, akkor jöjjön. Ha nem, akkor várunk őszig.

Éreztem, hogy jönni fog. Bizonygattam Bencének, hogy így lesz.

Vettem egy terhességi tesztet, amit 8 nap után – túl korán – csináltam meg, negatív lett. Teljesen összetörtem. Még videónk is van róla, mert annyira biztos voltam a megérzésemben. Borzasztóan lelombozott a hír. Elengedtem. Megmondtam Bencének, hogy hagyjuk a fenébe, ez nem jött össze, rossz volt a megérzésem. Úgy éltük tovább a hónap maradék felét, hogy nem is gondoltunk arra, hogy terhes lehetek. Szerelmes időszakunk volt akkoriban, boldogok voltunk az életünkkel, egymással. De pár nap múlva arra a gondolatra ébredtem, hogy nem jött meg napok óta, pedig itt lenne az ideje. Még egy napot vártunk a teszttel. Egész nap azt éreztem, hogy úristen, most jött meg, most jött meg. Minden tünetem megvolt. A hasam is elkezdett fájni. Másnap reggel pozitív lett a tesztem.

Hogy telt a várandósság?

Nehezen. Az az érzés, hogy lesz egy gyerekünk nagyon jó volt, de, hogy a testem meg fog változni, arra nem voltam felkészülve, sőt a mentális változásokra sem, miközben tudtam, hogy Bence mindenben támogatni fog.

Kiskorom óta sportolok, pontosan tudom, hogy mit akarok látni, ha tükörbe nézek. Féltem attól, hogy mi lesz, ha hasam lesz. A 22-23. hétig napi szinten néztem, hogy milyen épp a hasam, látszik-e rajtam, és magamra vettem, ha valaki megjegyezte, hogy most már látszik rajtam, hogy terhes vagyok.

Viszont egyik napról, a másik napra megváltozott valami. Egyszer csak úgy keltem fel, hogy milyen jó, hogy van hasam, és milyen cuki, hogy ott van a gyerek. Innentől kezdve attól kezdtem el félni, hogy milyen rossz lesz, ha már nem lesz itt a hasam, és hogy hiányozni fog. Két végletet éltem meg, amikben nehéz volt kapcsolódni a babával. Nehéz volt elképzelni, hogy aki most bent van a hasamban ő lesz a gyerekem. Ez nem jött át. A szülőszobán is még az utolsó pillanatig abban a tudatban voltam, hogy most szülök, de ez nem az én gyerekem. Nem állt össze valahogy a kép.

Azóta már leesett?

Igen, de nehezen.

A szülés után láttam, hogy ott a gyerek a hasamon, de nehéz volt elképzelni, hogy ő tulajdonképpen kicsoda. Időbe tellett, de amikor megjött, akkor berúgta az ajtót, és azóta nagyon itt van.

Te így működsz, és ez rendben is van így. A kapcsolódás pedig létrejött. Hogyan készültél a szülésre?

Azt gondoltam, ha mozgok, ha fitt maradok az fog a legtöbbet segíteni. Jártam hozzád jógázni, itthon is edzettem. Ha fitt maradok, akkor kész lesz a szervezetem arra, hogy ezt a munkát végig csinálja, és igyekeztem praktikákat keresni, légzés technikákat tanultam tőled a Légzés és relaxáció workshopon, és figyeltem, hogy hogyan vagyok a fájdalommal.

A jógaórákon pedig megtapasztaltam, hogy képes vagyok ellazulni. Itthon ezt korábban nem sikerült átélni. Nagyon jó érzés volt, nyugalomban lenni, hogy nem volt körülöttem senki, nem ért semmi hatás, csak én voltam, és a nyugalom. Ezt az állapotot igyekeztem megismerni, elsajátítani. És közben elfogadtam azt is, hogy nem kell a dolgokat tökéletesen csinálni, de csinálni kell.

Fontos volt még a páros szülésfelkészítő is, hogy Bence is fel legyen készülve a kísérésre. Együtt tanultunk, hogy ő is teljesen képben legyen, és átgondoltuk, hogy miről mi a véleményünk és azt, hogy én hogyan szeretném. Ez a szülés alatt rengeteget segített, mert úgy éreztem teljesen biztonságban vagyok mellette, hogy ő pontosan  tudja, hogy mit és hogyan szeretnék.

Emiatt a kötődés miatt egy idő után nem is mentünk egymás nélkül messzire, nehogy nélküle kerüljek a szülőszobára. Mondtam is neki, hogy bármi lesz, én megvárom őt, és nélküle nem csinálom. Utólag is ezt gondolom, nélküle nem ment volna így.

Neked is olyan hamar is hirtelen indult el a szülésed, ahogy keresztanyukádnak?

Igen. A filmekben láttam, hogy valaki vásárol épp egy bevásárlóközpontban, elfolyik a magzatvize minden előzmény nélkül, de azt gondoltam, hogy ez nem lehet valós kép. Majd a szülőszobán folyik az el, és előtte lesznek más jelek.

Ennek ellenére szinte minden előzmény nélkül pontosan ez történt. Apukám 80. születésnapját ünnepeltük, tudtuk, hogy ez lesz az utolsó Dorogon töltött hétvége Olivér megszületése előtt, mert az utolsó hetekre már nem terveztünk utazást. Volt még egy hónapunk hátra, így nem is vittük magunkkal a kórházi táskát. Este félálomban beszélgettünk, amikor hirtelen valami elöntött. Annyira nem éreztem, hogy ez belőlem jön, hogy először azt hittem valamire ráfeküdtem, amiből kifolyt a víz. Rájöttem, hogy belőlem jön, megpróbáltam visszatartani, hátha vizelet, de nem sikerült, pedig Bence is azt hitte, hogy csak bepisiltem. Ekkor összeállt a kép, mintha valami nyákdugó félét észleltem volna a reggeli zuhanynál, csak nem foglalkoztunk vele. Vakon ignoráltuk mindketten a jeleket. Szétázott nadrággal ülve a wc-n már azért egyértelműbbek voltak.

Milyen volt számodra, hogy mindez a szüleidnél történt?

Nagyon örültem neki, hogy ez náluk történt, hogy ott voltunk együtt. Amúgy is azt szerettem volna, hogy a vajúdásom elején anyukám ott legyen velem. Sokat gondolkoztam rajta, hogy melyik lesz majd az a pont, amikor hívni kell őt, hogy induljon Pestre, de így én mentem hozzájuk. Végig biztatott, hogy minden teljesen rendben van. Így én is, és Bence is nyugodtak maradtunk. Lezuhanyoztam. Bence felhívta a kórházat, az mondták, hogy ha nincsenek egyáltalán fájásaim, akkor nyugodtan üljünk kocsiba és jöjjünk fel Pestre. Bebugyoláltunk egy törölközőkbe, hogy be tudjak ülni a kocsiba, és elindultunk. Anyukám is velünk tartott. A tesómékat pedig megkértük, hogy hozzák el a kórházi csomagot utánunk. Amikor megérkeztünk a kórházhoz, készítettünk anyukámmal pár képet a szülészet előtt. Közben figyeltem, hogy jönnek-e a fájások, de nem történt semmi, csak nagyon szerettem volna úgy érezni. Éjfél előtt folyt el a magzatvíz, hajnali fél 2 körül vettek fel a szülészetre. Megvizsgáltak, egy ujjnyira voltam kitágulva. Azt mondták, hogy nagyjából úgy számoljak, hogy délutánra lesz majd ebből gyerek.

Nagyon nem érintett meg, mivel nem éreztem semmit. Úgy voltam vele, hogy jó, hát délutánig elvagyok tulajdonképpen. 36. hét 2 napnál jártunk. Leállítani nem akarták, de gyorsítani sem. Hagyták, hogy minden történjen, ahogy természetes. Ez megnyugtatott, mert nem akartam, hogy bele avatkozzanak a szülésembe. Amikor kimondták, hogy nem sürgetnek, és csak várunk, az nagyon jól esett a lelkemnek.

Ennek hatására elkezdtek érkezni az összehúzódások?

Nem, öt óráig semmi nem történt. Gondoltuk megnézünk egy filmet, de már nem tudtam rá figyelni, aludni pedig az izgalomtól nem lehetett. Tudtam, hogy nagyon hasznos lenne, ha tudnék aludni, és ezt később nagyon megköszönném magamnak, de ennek ellenére nagyon fönntartott az agyalásom.

Négy óra körül jött be az egyik nővér, hogy mi újság velem. Kérdezte, hogy szeretnék-e beöntést, végül abban maradtunk, hogy egy hashajtó kúpot ad. Míg hatott a kúp mozgolódtam a vajúdó labdán. Azokat a mozdulatokat csináltam, amiket a neten mutattak. Bence le is videózott, ahogy nevetgélve pattogok a labdán. Egy pillanatra még el is hittem, hogy ez valami komoly dolognak a része. Amikor el tudtam menni mosdóba, lezuhanyoztam, és a zuhanyzásom végén kezdtem el azt érezni, hogy hoppá, itt most valami történik, mert egészen határozott fájdalmaim lettek. Kifejezetten rossz menstruációs napoknak feleltek meg. Nem értettem, hogy hogyan jött ez a semmiből, de jöttek és egyre erősebben. Bejött a nővér, hogy mi újság velem. Elmondtam, hogy csak az alhasamba érzek fájdalmat, mint amikor megvan. A derekamat egyáltalán nem éreztem, és a hasam tetejét sem, de egyre rosszabb lett, eljutottam arra pontra, amikor tudtam, hogy itt valami praktikát kell bevetni, ezeket a fájásokat már nem lehet ücsörögve kivárni. Az apás szülésfelkészítődön kapott doksiból néztünk ki egy pózt, ami sokat segített, elkezdtem benne ringatózni. Próbáltam az ágyra is dőlni, hogy Bence tudja masszírozni a derekamat, de az nem esett jól.

Kerestem, hogy mi segíthet, és eszembe jutott, amikor a légzős workshopon mondtad, hogy segíthet a hang adás. Én csendes szenvedő típus vagyok, de ott elértem arra a pontra, hogy kipróbáljam. Hosszabb kilégzésekkel adtam ki hangot. Nagyon jól esett.

Olyan volt mintha elvágták volna a fájdalmat. Azt gondoltam, hogy megtaláltam a jó módszert, és innen már kisujjból fogom kirázni az egészet, de a következő fájásnál rájöttem, hogy ez sem jó, már nem működik. Egyre hangosabb lettem. Bence csinált nekem egy melegvizes fürdőt, kapcsolt hozzá nyugis zenét, amit direkt erre a célra válogattam össze. Beszálltam a kádba, mondván a meleg víz segít. Tényleg ki tudtam kapcsolni. 2 percre. Abban a két percben tényleg tudtam pihenni, de megint erősebben jöttek a fájások. Egyszer csak kiugrottam a kádból, és szinte törülközés nélkül leültem az ágy szélére. Próbáltam valahogy kimozogni, de sehogy sem volt jó. Megkértem Bencét, hogy szóljon a szülésznőknek, hogy szeretnék fájdalomcsillapítást kérni. Elkezdtem aggódni.

Előre végig gondolva nagyon jól nézett ki minden, de én ezt biztosan nem fogom kibírni. Nagyon hirtelen lett nagyon intenzív minden. És még hol a vége?! Délutánig biztosan nem bírom ezt így ki.

Bencét visszaküldték azzal az üzenettel, hogy ezen a ponton nem adnak fájdalomcsillapítót, ez még nagyon korai lenne. Összetörtem lelkileg. Azt éreztem, hogy ugyan voltak praktikáim, de ehhez én gyenge vagyok, és én leszek az első, aki ezt nem fogja túlélni. Elértem a határaimat, ők pedig nem segítenek. Próbáltam föl-alá járkálni, de egy ponton lerogytam a földre. Ott feküdtem, és csak mondtam Bencének, hogy nekem ennyi volt, segítsen, mert nem bírom, nekem itt végem van. Visítottam, már nem törődtem azzal, hogy mennyi hangot akarok kiadni, jött belőlem minden, ami jól esett. Bejött a nővér, gondolom, ő is hallotta, hogy mi a helyzet.

Azt mondta, hogy ezen a ponton ezt még bírni kell, szedjem össze magam, mert még nem tartunk ott, hogy nekem ez ennyire fájjon. Megölt ezekkel a mondatokkal.

Ekkor eszembe jutott, amit a felkészítőn mondtál, hogy sokan eljutnak arra a pontra, ahol azt érzik, hogy meg fognak halni. És arra jutottam, ha én már az elején ezt érzem, akkor a végén tényleg meg fogok halni. Teljesen összeestem mentálisan. Nem tudtam a fájdalomkezelésére figyelni.

Később a nővér megszánt: Ha ennyire rossz, akkor megvizsgál, hogy kiderüljön mi újság, négy ujjnyira voltam kitágulva. Innentől komolyan vett. Kérte, hogy maradjak az ágyon, és feküdjek a bal oldalamra, egy kicsit kiment azzal, hogy mindjárt visszajön. Borzasztó volt a bal oldalamon feküdni. Visítottam folyamatosan.

Ez tényleg visítás volt?

Igen. Bence mondta is utána valamikor, hogy olykor hallja magában ezt a hangot. Nagyon nehéz volt számára, hogy nem tudott segíteni nekem. Visszajött a nővér, és megkérdeztem, hogy most már eljutottunk-e oda, hogy esetleg kapjak egy kis fájdalomcsillapítót. Azt mondta, hogy az a híre van, hogy már nem tud adni nekem semmit, mert azon a részen már túl jutottunk. Ebben a negyedórában fordult át, a még nem kaphatok a már nem kaphatok-ba.

Ez sokszor egy csel a szülésznők részéről, hogy elkerüljék a mesterséges fájdalomcsillapítást a vajúdás alatt, és ezzel a természetes szülés medrében tartsák a folyamatot.

Utólag én is örülök neki, hogy így alakult, csak ott nagyon rosszul esett.

Nagyon nehéz lehetett.

Viszont ettől a ponttól a szülésznő elkezdett komolyan venni, és a viselkedéséből az jött le, hogy itt most már történni fog lassan valami.

Újra össze tudtam szedni magam, visszanyertem a kompetenciám. Mellém állt, és elkezdett velem együtt lélegezni, megmutatta, hogy mire figyeljek, ekkor már nem visítottam, hanem össze tudtam valamennyire szedni magam, és végre hasznosnak éreztem magam. Így már elég hamar eljutottunk a kitoláshoz.

Furcsa érzésem lett. Nem tudom teljesen azt mondani, hogy egyértelműen kakilnom kellett, de ahhoz tudtam a legjobban hasonlítani. Ekkor elkezdtünk nyomni, Bence tartotta a fejemet. A szülésznő pedig mindig mondta, hogy mikor nyomjak, erre nehezen tudtam figyelni. Azt gondoltam, hogy akkor nyomok, amikor én akarok. A nyomásoktól megkönnyebbültem. Amikor nyomtam, azt éreztem, hogy nem is fáj. Azt gondoltam, hogy én itt most szét is szakadhatok, engem nem érdekel semmi, ezt a fájdalmat muszáj enyhítenem magamnak, mert tényleg nem bírom elviselni.

Közben végig mondogattam Bencének, hogy csak egy kis szünetet szeretnék. Utána folytatom, csak öt percre kapcsoljanak le, és legyen egy kis szünet. Szegény rendesen aggódott értem. Tényleg nagyon tolhattam, mert a szülésznőnek többször szólnia kellett, hogy hagyjam abba, mert teljesen lila lett a fejem, attól féltek, hogy elájulok a levegőhiány miatt.

Érdekes, hogy mindeközben mégis figyeltem arra, hogy próbáljak ellazulva is lenni a hüvelyem tájékán. A kezem be volt feszülve, de lent, ahol a gyerek jönni akart, ott nagyon azon voltam, hogy mindent engedjek el, amennyire csak lehetséges. Ez a fájdalmamon nem segített, de a folyamaton biztosan.

Egyetlen pont volt végül is, ahol a szülésznő azt mondta, egy fájást valahogy bírjak ki úgy, hogy ott nem nyomok, mert már nagyon jött a feje. Borzasztó rossz volt. Az volt az egyik legrosszabb része a szülésnek. Végig kapaszkodtam Bencébe, ami nagyon jó volt. Hangosan lélegzett mellettem, hangosan fújt a fülembe, így végig csak arra próbáltam koncentrálni, hogy ő, hogy veszi a levegőt, és hogy azt lekövessem.

Profi!

Csak arra koncentráltam, hogy oké, még egy levegőt veszek úgy, ahogy ő, aztán abbahagyom, és akkor jó még egyet, még egyet, és akkor így szép lassan egyszer csak túl voltunk egy fájáson. A szülésznő pedig azt javasolta, hogy két fájás között próbáljak meg aludni, pihenni, de valahogy nem éreztem, hogy egyáltalán lenne szünet két fájás között. Pedig Bence elmondása szerint kintről látszott, amint egy kicsit is kevésbé fáj. Mint, aki elájult lekapcsoltam, de ez nekem egyáltalán nem volt meg.

Amikor újra nyomhattam, akkor szólt a szülésznő, hogy a következőnél meg lesz a baba. Készüljek rá, hogy nagyot kell nyomni, és akkor túl leszünk az egészen. Ez volt a leghosszabb szünet, ami két fájás között eltelt. Attól féltem, hogy nem is jön a következő fájás.

Már Bence is nézett, hogy mikor jön már, így néztük egymást, és csak nem jött, az idő pedig telt. De egyszer csak megérkezett, és akkor tényleg 7.59-kor megszületett Olivér. Éjfél körül ment el a magzatvíz, öt órától indultak az erősebb fájásaim. Hát az végül is jó, nem?!

Nem tudnál olyat mondani, amire azt mondanám, hogy rossz.

Rám tették Olivért, vártunk, hogy elálljon a köldökzsinór pulzálása. Ekkor szólt a szülésznő, hogy elfelejtettük felvenni szülést, pedig a szülési tervben benne volt. Ez is csak azért jutott eszébe, mert szóltam, hogy a köldökzsinór elvágást vegyük fel. Arról lett így videó, de ott már nekem igazából minden mindegy volt. Örültem, hogy megvagyunk, hogy túl vagyunk rajta. Szerencsére tudtam, hogy előfordulhat a vajúdásnál, illetve az azt követő időszakban remegés. Hasznos volt ez az ismeret, mert amint megszületett Olivér nagyon durván elkezdtem remegni, ami legalább egy órán át tartott.Így, hogy tudtam erről, nem volt ijesztő, pedig legalább egy órán keresztül tartott.

Milyen érzés volt Olivért látni?

Nehéz volt kapcsolódni, nem jött rögtön az érzés, hogy akkor ő a kisfiam. Persze betakargattam, de nem éreztem a kötődést, önző üzemmódba kapcsoltam. Csak arra gondoltam, hogy túl vagyunk a szülésen, megvolt, és most végre tudok egy kicsit pihenni. Nem volt arra energiám, azzal foglalkozni, hogy hú, most itt a babám. Bence jobban ki tudta ezt a részét élvezni. Összevarrtak, és az aranyórában elaludtam.

Lett gátsérülésed ezek szerint?

Kész csoda, de nem. Egy-két helyen kellett varrni, mert belső horzsolásaim lettek, ahová egy öltést be kellett tenni. Azt mondták, hogy tegyem össze a kezem, hogy ilyen egyszerűen megúsztam. Nagyon örültem is. Annak már kevésbé, hogy sok vért vesztettem, ezért elég sokáig ott kellett maradnom a szülőszobán. Ekkor Olivért már elvitték. Felmerült, hogy vért is kellene kapnom, de szerencsére jól lettek a labor eredményeim. Mielőtt levittek a gyermekágyra, kérték, hogy pisiljek.

Bejött a szülésznő, hogy elkísérjen a wc-re. Négy lépést megtettem, de a wc-n elájultam. Szegény Bence nagyon megijedt.

A szülésznő megnyugtatta, hogy csak egy kicsit lekapcsoltam, de mindjárt visszajövök. Így lett. Ahogy indultunk vissza, ott is félúton újra elájultam. Bence nem számított rá, hogy még egyszer elájulok, úgyhogy kb. úgy kapkodtak utánam, hogy összeszedjenek valahogy. A földön feküdtem, néztek fölülem, hogy most akkor mi van velem.

Csak egy pillanatra ájultam el, viszont emlékszem, hogy álmodtam, miközben elájultam. Bence mondta, hogy miután magamhoz tértem, és odakísértek az ágyhoz, végig azt magyaráztam, hogy kalózokról álmodtam, és milyen érdekes volt. Ezután hál’ Istennek már összeszedtem magam. Már az erőm is jobban visszatért. Kaptam enni és inni is, és levittek a csecsemőosztályra.

Olivérrel kapcsolatban, lassan alakult a kötődés. Amikor elvitték az aranyóra után, akkor is csak az volt bennem, hogy persze, vigyék, csinálják csak a dolgokat. Én legalább pihenek egy jót. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy amúgy én azért vagyok a kórházban, mert szültem egy gyereket. Amikor kinyílt az ajtó, és betolták abba a kis kocsiba, hogy tessék itt van, és most már foglalkozzak vele, az enyém, akkor kapcsolt át bennem valami, hogy hoppá, ő a gyerekem, és amúgy mennyire cuki, és mennyire szeretem. Igyekszem ezen a lassabb tempón nem görcsölni, épp elég dolog történt velem, akkor inkább pihennem kellett. Amikor pedig jobban lettem, olyan jó érzés volt, amikor már ott volt a kezemben, ültünk az ágyon, minden a helyére került.

Hatalmaz fizikai teljesítmény volt, ráadásul az éjszaka közepén, sok vért is vesztettél, természetes, hogy pihenni szerettél volna. Mint ahogy teljesen normális az ilyen érkezés, egy ennyire megváltozott tudatállapot után, az, hogy az érzelmek hullámfröccsökben jönnek. A mai napig, ha ránézek a fiamra, akkor elgondolkozom azon, hogy hogy kerültem abba a helyzetbe, hogy a fiamnak nagyobb a keze, mint az enyém. Biztos, hogy van egy gyerekem, aki most ekkora. 11 éve vagyunk együtt. Szóval végül is meg is szokhattam volna a jelenlétét. Létezik ez a bolygó, alapértelmezett. Létezik a saját tested, de néha atomjaira tud törni a rendszer. A szülésnél pedig, ahol épp valaki megjelenik, tudomásul kell venni a jelenlétét, átformálni a hasból kintre, magzatból, gyermekké, ez a mi tudatunknak egy nagy feladata. Van, akinek ez csettintésre megy, „pont ilyennek képzeltelek”, és van, akinek az 5. hét alatt vagy a 11. év alatt esik le.

Most épp abban a szakaszban vagyok, hogy minden nap attól félek, hogy úristen, mindjárt milyen nagy lesz, és hogy már milyen kevés ideig ilyen kicsi, és minden nap gyászolom azt, ami elmúlt.

Meddig kellett bent maradnotok?

Olivér besárgult.

Vasárnaptól péntekig voltunk bent, de ezek a napok sokat adtak nekem. Pedig nagyon féltem az egyedülléttől. Bence csak látogatási időben jöhetett be, és csak a folyosóra. Mégis ezek a napok kettesben Olivérrel sokat adtak az anyai érzésemhez. Az ott csak a miénk volt. Csak mi ketten voltunk. Én etettem, minden tőlem függött. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy képes vagyok ezeket a feladatokat ellátni. Jó érzés volt, hogy ki tudtam elégíteni az igényeit.

Kialakult ott egy rutinunk. Magabiztosabb valómmal léptem be otthon a lakásba, tudtam, hogy itt is menni fog.

A sárgaság hozott szoptatási nehézséget? A sárga babák aluszékonyabbak is tudnak lenni.

Mondták, hogy figyeljük, de szerencsére nem volt probléma. Nagyon ügyesen evett végig, mint ahogy most is. Ráadásul szerencsére tejem is volt hamar. Már a kórházban megtörtént a belövellés. Mondták is a csecsemős nővérek, hogy örüljek nagyon. Azóta is nagyon ügyesen hízik. Egy kilót felszedett egy hónap alatt.

Visszakanyarodva a szülés utáni vérzéshez. A kórházba mentél vissza a vérzés miatt?

Először az orvosom magán rendelésére mentünk. Hajnalban – amikor történt a vérzés – fölhívtuk az ügyeletet. Telefonban azt mondták, hogy ez nem egy nagy dolog, de azért mutassam meg, ha akarom az orvosomnak. Minket megnyugtatott, hogy valaki megnéz. Délre mentem a dokihoz, és ő azt mondta, hogy ne is menjünk haza, hanem mielőbb essünk ezen túl, mielőtt valami problémát okozna. Átirányított a kórházba. Szerencsére nem ettem, nem ittam előtte, így egy órán belül megcsinálták a műtétet, még este hazamehettünk.

Addig Olivér, hogy étkezett, kivel volt?

A párom anyukája maradt vele, ő etette. Valamennyi anyatejem volt itthon elrakva, abból estig kihúzta

Elfogadta így is a tejet?

Igen. Valamennyi friss tej is volt a hűtőben, úgyhogy azzal estig elvoltak. Viszont mivel a műtéthez elaltattak, ezért másnap sem szoptathattam. Majdnem egy napig tápszert kapott. Nagyon jól aludt a tápszertől. Úgyhogy legalább tudtam én is pihenni kicsit.

Hogy viselted a beavatkozást?

Nehéz volt. Még sosem altattak előtte, eléggé megütött. Az is rossz érzés volt, hogy Olivért otthon kellet hagyni. Azelőtt soha nem hagytam ott sehol, nagyon megviselt. Ráadásul először azt hittem, hogy feleslegesen megyek el orvoshoz. Mondtam is Bencének, hogy milyen az élet, hogy én azon az egy órán voltam kiakadva, aztán meg majdnem egész napra eltűntem.

De az sokat jelentett, hogy Bence közben ott volt mellettem. Lehet, hogy Olivérnek jobb lett volna, ha az apukája van vele, de azt éreztem, hogy a kapcsolatunknak is ez most fontos. Nem az történt, hogy most már gyerekünk van, akkor én ott vagyok hagyva a bajommal, hanem ő ugyanúgy ott van mellettem, és várt kint a műtő előtt. Sokat adott ez nekem.

A záró kérdésem: Ha egy hamarosan szülő nőnek össze kellene állítanod egy jó tanácsokkal, ötletekkel, vagy akár tárgyakkal telerakott batyut, akkor mit tennél bele?

A kelengyelistákon mindenhol írták, hogy vigyek be betétet magammal a kórházba. Vittem egy lila dobozos betétet. Szerintem nem jó, kényelmetlen. A második nap már Bence hozott be nekem a kórházba inkontinencia pelenkákat. Azokat nagyon tudom javasolni. Azt csak felveszed, le lehet tépni a tetejét, és tök egyszerű, hogy nem kell bugyit használni, kényelmes cucc.

Aztán velem volt egy zokni, sokat adott. A mai napig, ha ránézek, az az érzésem, mintha végigcsinálta volna velem a szülést.

Jó, ha van egy tárgy, amit utána haza tudunk vinni, ami a szülés energiáját adja. De ha nem tárgyakra gondolok, akkor fontos, hogy bízzon magában a kismama, higgye el, hogy ezt meg tudja csinálni, és hogy amit érez, az tényleg úgy van, hogy ne bizonytalanítsa el a környezete. Nálam az volt a legrosszabb pontja a vajúdásnak, hogy hagytam magam, hogy elbizonytalanítson a környezetem. Tudtam, hogy lesz egy pont, amikor eljutok a legnehezebb részéhez, és mégis elbizonytalanítottak. Fontos, hogy az ember bízzon abban, amit ő érez, amit ő gondol.

A másik, hogy időt is kell tudni adni magadnak. Azért mert a nagykönyvben meg van írva, hogy a megszületése után imádni fogod a gyereked, azért adhatsz magadnak időt. Ha neked az esik jól, arra van szükséged, hogy aludj, pihenj egy kicsit, akkor tedd azt. Utána már könnyebben ki tudod élvezni a babád jelenlétét is. Ezeken nem múlik semmi szerintem. Ha az aranyóra nem úgy jön ki, ahogy elképzelted, hanem inkább végig alszod, attól nem fogod kevésbé szeretni a gyereked, és ő sem fog kevésbé ragaszkodni hozzád, csak azért, mert esetleg te ott aludtál.

A videóra pedig visszatérve, szerettem volna, hogy legyen felvétel a vajúdásomról, a szülésemről, de egyszerűen ahogy mentek a dolgok, az volt az utolsó, amire tudtam gondolni. Utólag nem érzem rosszul magam miatta, csak vicces, hogy ott tényleg nem gondolkodik az ember ilyeneken. Szóval, ha fontos nagyon másnak, akkor tudja, hogy ezért tenni kell.