Barion Pixel
Luca. István. Samu. - Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.
Kardos Zsuzsi jógaoktató weboldala.
kardos zsuzsa, kardos zsuzsi, jóga, weboldal, fotós, hatha jóga, második került, kismama jóga, szülés felkészítés
1775
post-template-default,single,single-post,postid-1775,single-format-standard,theme-bridge,bridge-core-2.0.1,woocommerce-no-js,ajax_fade,page_not_loaded,,qode_grid_1300,footer_responsive_adv,hide_top_bar_on_mobile_header,qode-content-sidebar-responsive,columns-3,qode-child-theme-ver-1.0.0,qode-theme-ver-19.0.1,qode-theme-bridge,wpb-js-composer js-comp-ver-6.0.5,vc_responsive
 

Luca. István. Samu.

Luca. István. Samu.

Luca. István. Samu.

 

Nekem Samu a második. Azaz a negyedik. Merthogy van kettő saját. Samu a második, akit dúlaként láthattam világra jönni.

 

Épp így képzeltem. Hogy lesz egyszer egy olyan kismama, aki jógázni jön, készülni a nagy napra, akivel hétről-hétre együtt haladunk az úton, hogy még tovább, a gyermeke születése pillanatáig is elkísérjem.

 

Boldog voltam, hogy nem túl nagy tapasztalattal rendelkező dúlaként, rám esett a választása, hogy engem bízott meg élete egyik legféltettebb titkával, és azzal a feladattal, hogy támogassam a titok keletkezésénél.

 

Nem tudtam nem a Nagymamámra gondolni. Edit nagyira. Apukám és testvére minden vendégét örömmel látta, ellátta. Rántotthússal, palacsintával, figyelemmel, szeretettel és elengedni tudással is. Nekem ez a komfortos. Nem az, ha sok palacsintát kapok, hanem, ha adhatok. Ezért egy májusi reggelen újra felvettem a kék szivecskés fehér pólóm, és elindultunk a születés útján. Mindig fehérben repülök.

 

Fogtam Luca kezét, és álltam a bíztatást, a megerősítést kérő pillantásait. Együttéreztem. Bíztattam, és közben olyan gyönyörűnek láttam. Szépnek. Nagyon szépnek. Épp, mint Fannit. Fanni volt az első. Sose feledem.

 

De itt most nem kettesben voltunk, mint Fannival. István is velünk volt. Miközben igyekeztem Luca derekát támasztani még otthoni környezetben. István megállt az ágytól picit messzebb, és csak nézte Lucát. Én pedig őt. Először állt meg aznap az idő. Néztem Istvánt, és én már tudtam, amit ő még nem. Hogy nemsokára elindulunk ebből a térből, és amikor ő egyedül majd visszatér ide, olyan minőségi változáson fog keresztül menni, amire most még nem gondol, és ha gondol is biztosan nem érezheti. Most értettem, éreztem meg, hogy nem csak Lucát kísérem, de Istvánt is a szülővé válás útján.

 

Ha lett volna lehetőségem – ha nem is megállítani -, de lelassítani az időt, az lett volna a második alkalom, amikor leendő Anya és Apa szájuknál fogva kapaszkodtak össze, hogy a csók, és az utána jövő mosoly, nevetés ereje megrepeszthesse a burkot. Egy pillanatnak tűnt csupán. Talán meg sem történt. A folyamat tovább haladt.

 

Láttam, ahogy megjelenik a hajas fejbőr, ahogy nyomásról nyomásra egyre több jelenik meg belőle. És láttam Lucát még gyönyörűbbé válni. Az jutott eszembe ott akkor, hogy ilyen szép még biztos sose volt. Néztem az arcát, és közben Fanni arcát láttam. Ekkor állt meg másodszorra az idő, így volt módom megfigyelni a tapasztalatot, mégsem értettem mi történik. Tényleg ennyire hasonlítanának?! De a kép egyre inkább ugyanazzá lett, eltérések nélkülivé vált: Megállt az idő, és csak a nyers erő, az ösztönök, a hullámok hátán való hajózás maradt. Tulajdonképpen mindegy is, hogy ebben pillanatban kinek az arca ring a hajón, mert a helyzet minősége univerzális volt.

 

Az idő megállt, de a folyamat tovább haladt. Samu megszületett. És megszületett Anya és Apa is. Az a mosoly is, az a büszkeség is, az az erő, amit csak a szülés és a megszületés élménye adhat számunkra. Tökéletes, meztelenül egyszerű természetesség.

 

Napokkal Luca szülése után is azt éreztem, hogy én igazán nem csináltam semmit. Egy ideig nem értettem, mi ez. Ma már tudom az érzés okát: akkor és ott időn és téren kívül voltunk, ahol a születés varázsa állandóságot teremtett.

 

Persze tudom, hogy segítettem öltözni, a kocsihoz lemenni, vagy fel a kórházi osztályra. Hogy együtt lélegeztünk, hogy masszíroztam a lábát, hogy vízzel kínáltam, hogy egymásba kapaszkodtunk, hogy bíztattam. Álltam és tűrtem a elmúlásért, a megszületésért, a biztonságért vágyakozó tekintetét, és fogtam a kezét, de cserébe egy kis időre halhatatlanságot kaptam.

 

A halhatatlanság érzete a zötykölődő 17-esen elmúlt. Helyette hiányérzet jelent meg. Épp mint, amikor valakivel viszonyba keveredsz. Eltöltötök egy éjszakát együtt, és az elválás után úgy érzed, hogy a tested egy része egészen biztosan ott maradt. Várod, hogy jelentkezzen, hogy hírt adjon magáról. Keresed a jó időpontot és a jó szavakat a következő kapcsolódáshoz. Várod a pillanatot, hogy valaki megerősítse a megtörtént csoda valóságát.

 

Ez is egy szerelem. Nekem olyan. Nekem az.


A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás