2025. nov 04. Jegyzet

Hogyan jöttél Te a világra?

Anyukám második gyermeke vagyok. A bátyám után 15 hónappal születtem. Hamar és meglepetésszerű volt az érkezésem. ’89-ben Szekszárdon, télen születtem. Anyukám választott orvosa nem ért be hozzá. Nem érték el telefonon. Sokszor elmondta, hogy milyen nehéz és fájdalmas volt számára idegenekkel vajúdni. Ráadásul majdnem négy kilóval születtem.

Volt olyan szülésélmény a környezetedben, ami meghatározó volt a számodra?

Egy barátnőm a kovid idején kovidosan szült. Nem örültek neki a kórházban, egy műanyag székre, maszkban ültették le vajúdni. Végül meg kellett próbálni kikönyökölni belőle a gyermekét, de végül sürgősségi császár lett belőle. A császár után egy órával felállították, mert kellett a szoba másnak. Nagyon közeli kapcsolatban vagyunk, így ezt a folyamatot egész közelről kísértük figyelemmel. Nagyon nehéz volt. Most fog születni hamarosan a második gyermeke.

Ugyanabban az intézményben?

Igen. Sajnos, igen. Próbáltam kicsit terelgetni, hogyha van lehetősége, akkor váltson, vagy legalább legyen egy dúlája. Sokat beszélgettünk vele a császárról. Az előző szülése után programozott császárra vágyna, hogy ne az történjen, mint az első gyermeke születésénél.

Remélem, jó élmény lesz most, de térjünk vissza Rád. Milyen körülmények között fogant meg gyermeked?

2022-ben adtunk zöld utat a babának. Végül 2024 júliusában sikerült teherbe esni. A hosszú út alatt lombik centrumban is jártunk, ahol azt mondták, hogy ilyen csúnya méhhel soha nem fogok tudni teherbe esni, és kihordani egy babát, de nem vagyok egy feladós típus. Elmentem egy endokrinológushoz és egy másik nőgyógyászhoz. Ők hittek benne. Megpróbáltuk a terminált együttléteket, illetve kaptam gyógyszert arra, hogy megnőjenek elég nagyra a petesejtjeim, kaptam tüszőrepesztőt, illetve volt egy endometriózis műtétem, és két petevezeték átjárhatóságot segítő beavatkozás is. Az elsőt elrontották, a második sikerült.

Mindezek ellenére nem estem teherbe, ezért kinn Csehországban, ahol éltünk felmerült, hogy donor petesejtre lenne szükségünk, amit viszont a férjem nehezen fogadott volna el. Végül egy inszeminációt próbáltunk meg Csehországban, ami sikertelen volt.Kicsit elengedtük ezt a témát, bár abban a bizonyos hónapban is a terminált együttlétre azért figyeltünk. Épp Párizsban voltunk az olimpián, amikor barnázni kezdtem. Elmentünk egy terhességi tesztet venni. A férjem nem is értette, hiszen úgyis megjött, de én mintha éreztem volna, hogy ez valahogy más. Ő egy sört szeretett volna inni, én pedig a tesztet megcsinálni. Beültünk valahova, elmentem a mosdóba. Mozgásérzékelős lámpa volt. Időnként kialudt, épp akkor is, amikor rápisiltem a tesztre. Hadonásztam, hogy újra világos legyen. Amikor felgyulladt a lámpa, láttam, hogy ott a két vonal.

Mint egy filmjelenet.

Teljesen. Ráadásul az volt az érzésem, hogy biztos a francia tesztek máshogy működnek. Elolvastam a leírást spanyolul, mivel franciául nem beszélek, és láttam, hogy itt csak ugyanaz a jelrendszer. Kimentem a férjemhez, és mondtam neki:

– Pozitív.
– Mi pozitív?
– A teszt.
– Milyen teszt?
– A terhességi.

Beültünk egy spanyol-magyar meccset megnézni. És közben nehezen hittük el a teszt eredményét. Így a következő napokban még öt tesztet csináltunk. Mind az öt pozitív volt. Hetekig a mi titkunk maradt. A 12. heti genetikai ultrahangok után  hittük csak el igazán.

Ekkor kezdtetek el intézményt és orvost keresni.

Igen. Ráadásul Csehországban polgári jogod, hogy dúla is lehessen veled a szülésnél a férjed mellett. Így ősszel választottunk szülésznőt és dúlát is, illetve egy hasonló intézményt, mint itthon a BPK, csak állami, és a családi szobák feletti szinten van egy kórház. Ha bármi gond van, akkor le tudják hívni az orvost. A szülőszobát egy kis apartmannak képzeld el, ahol van saját konyhád, nagy kanapé, fürdőszoba egy óriás káddal. Amikor megnéztük az intézményt, akkor a választott szülésznő megkérdezte, hogy milyen különleges kívánságaim vannak. Nem is tudtam hirtelen mit válaszolni. Én csak szerettem volna természetesen, hüvelyi úton szülni. Ő pedig elmesélte, hogy nem rég volt egy család, akik addig nem szerették volna elvágni a köldökzsinórt, amíg magától le nem válik. Elvitték a lepényt is haza.

Este 8-kor volt a találkozónk, hogy a férjem is ott tudjon lenni. Kávéval teával kínáltak egy állami intézményben, mindezt angolul.

De mégis mást hozott az élet.

Igen, a férjem munkája miatt haza kellett költöznünk. Előtte még csináltunk egy klasszik babymoont. Végig jártuk Csehországot, elmentünk Grand Canariára. Nagyon szép volt. A költözés már traumatikusabb. Nehéz volt elköszönni az ottani életünktől.

Tudtál már kint is tudatosan készülni a szülésedre?

Találtam kint egy olyan helyet, ahol hasonló programok vannak, mint nálad. Oda kezdtem járni. Szuper csapat volt, főleg nemzetközi kismamákkal. Igazán támogató közeg volt. Jártam jógázni, szülésfelkészítőre. Ezért is kerestelek fel téged, amikor hazajöttem, mert tudtam, hogy a jóga milyen jó hatással volt már kint is rám.

Majd jöttek a rossz hírek a babátokról.

Az első genetikai ultrahangra félelmekkel teli mentünk, mert nem hittük el, hogy minden rendben lehet. Az orvosoktól kapott nehéz mondatoknak a nyomai nem múlnak könnyen el. A harmadik trimeszteri ultrahangon viszont már nem aggódtunk. Csakhogy egy túl jó genetikushoz mentünk el. Ha egy állami intézményben egy egyszerű szonográfus vizsgál talán észre sem veszi azt a kisagyi asszimetriát, amit ő igen. A kisagy egyik része alul volt fejlődve a másikhoz képest. A későbbi MR vizsgálatnál is ezt látták. Azt mondták nincs nagy gond, de valószínűleg majd fejlesztésekre kell vinni a babánkat, és csak a Honvédban vagy a Klinikákon szülhetek, és csak programozott császárral. Két hétre rá elmentünk szívultrahangra, ahol minden negatív volt, és egy másik vizsgálatnál elküldtek a Magzati Medicina Központba, ahol szintén ugyanezt találták a babánál, viszont azt is hangsúlyozták, hogy ez nem császár indikáció. Ezt gyermekorvos, illetve két genetikus nőgyógyász is megerősítette.

Sok minden dolgozott bennem, mert három orvos három különbözőt mondott a szülésről. Elhangzott a klasszikus mondat, hogy mi lesz akkor, ha mégis valami baj van egy hüvelyi szülésnél?!

A SOTE-n van lehetőség választott orvossal szülni magán finanszírozva. Nem mertem magam az ügyeleti rendszerre bízni, túl sok bizonytalanság volt már így is. Eredetileg egy magánintézményben szültem volna egy természetes szülés párti orvosnál, de amikor megtudta, hogy volt egy mióma műtétem, akkor azt mondta, hogy én is és a gyerekem is belehalhatunk a szülésbe. Kikértem a műtéti jegyzőkönyvet, hogy nézze át, utána azt mondta: Jó, ez nem zárja ki hüvelyi szülést, de mivel adenomiotikus a méhem ezért fájásgyengeség lesz, úgyhogy mégis csak császárral kell szülnöm. Ekkor felkerestem egy másik magán orvost, aki azt mondta, hogy pont ezek miatt a dolgok miatt javasolja a hüvelyi szülést, merthogy az endometriózis sokszor terjedhet egy császárhegbe.

Sok orvos után végül eljutottam egy újabb doktorhoz. Megkérdezte, hogy mit gondolok a hüvelyi szülésről, elmondtam neki, hogy szerintem ez egy nagyon szép dolog, és nagyon szeretném megpróbálni. Elmondta, hogy az én állapotom miatt nem kell, de szerinte a baba állapota miatt császár kell, hogy legyen, mert hogyha esetleg vákuum kell, az nem tenne neki jót. Adott időt, hogy átgondoljam, hogy én valójában mit szeretnék.

Először úgy terveztük, hogy április 3-án lesz egy programcsászár, ami a kiírt dátumhoz képest egy héttel korábban lett volna. Konzultáltam a gyerekorvossal, majd visszamentem a szülész orvoshoz, mert nem akartam, hogy egy héttel a terminus előtt kivegyék. Nagyon bíztam a babámban, és abban, hogy magától elindul. Azt mondta az orvosom, hogy ha minden rendben, és jók az NST eredmények, és magától elindul, akkor megpróbálhatom hüvelyi úton megszülni, de ha nem, akkor  10-én legkésőbb császár, előtte pedig kaphatok oxit, hogy felkészüljön a baba is. Ekkor jöttem hozzád a szülésfelkészítőre.

Beindult végül a szülés?

Nem. Pedig volt szülésindító masszázs, mindenféle tea, vasfű, málnalevél, datolya és ananász. Sok séta a kutyánkkal, de semmi nem hozta el az indulást.

A császár előtti este természetesen már nem tudtam aludni. Inkább kicsit finomítottam a szülési tervemen. Illetve még délután felhívtam az orvost, hogy hányadik vagyok a műtéti sorrendben, azt mondta, hogy az első. Mondtam, hogy az nem jó, szeretnék vajúdi, rákészülni a szülésre. Illetve a sötét még ha a magán részben is szülök, akkor is a hivatalos vajúdóban hat másik nővel kell lennem. Mondtam az orvosomnak, hogy én ezt nem szeretném, és én kérek egy szülőszobát magunknak, és egy nagyon kedves szülésznőt is szeretnék. Elintézte. Így jött a többi kérés is: Hadd vihessem haza a placentát. Azt mondták, hogy nem lehet, mert el akarják küldeni biopsziára, hogy megnézzék. Rendben. Megbeszéltük viszont, hogy szeretnénk oxitocint, hogy kicsit felkészítsük a babát. Amikor bejött az orvos, akkor megnézte a méhszájat. Teljesen zárt volt. Ekkor kérdeztük meg, hogy be lehetne-e kenni a babát a hüvely váladékával, de mivel pozitív lett a streptococcus eredményem, ezért azt nem lehetett. Elmondtam, hogy szeretnék gyengéd császárt, Ő pedig elmondta, hogy ő is látta ezeket a gyönyörű videókat, ahol magától kibújik a baba, és megbeszéltük, hogy ebben tud számunkra segíteni. Kapok majd egy kesztyűt, és segíthetem kitolni a babánkat a hasamból.

Megkaptam az oxit. Amitől nagyon laza menstruációs fájdalmaim lettek. Közben hallgattam a császárvonalas meditációkat, hallgattam azt a zenét, ami az esküvőnkön szólt, igyekeztem relaxálni, megfürödtem, labdáztam, masszírozott a férjem, miközben talán ő jobban izgult is, mint én. Közben egy mobil CTG végig a hasamon volt.

Ahogy az orvos fogalmazott a ba egy picit megszeppent (ez volt a Ctgn látható), így az oxit le is állították.

Pár órával később bementünk a műtőbe. Nagyon kedves és vicces aneszteziológus volt. Az előző napi konzultációnál már felvetettem nála, hogy nem szeretném, hogy ki legyen kötve a kezem. Belement. Először kikötöttek, de mondta a nőgyógyász, hogy megígérte nekem, hogy segíthetek. Így elengedték az egyik karomat. Kaptam egy zöld kesztyűt. Beigazgatta a karom a megfelelő helyre. Rátette az ő kezét az enyémre, miközben a líra végig előttem volt. (Azt nem vehették le fertőzésveszély miatt.) Nagyon érdekes érzés volt. Olyan, amit soha nem fogok elfelejteni. Nem hüvelyi úton szültem, de mégis nyomnom kellett. Nagy erővel kellett a popóját nyomni, tényleg egy nagy erőkifejtés volt. Olyan jó érzés, hogy részese lehettem és nem csak elszenvedője. Hamar fel is sírt. Picit rátették a hasamra, megvárták, hogy elálljon a köldökzsinór pulzálása, megmutatták nekem, kicsit tudtunk beszélgetni, majd elvitték a férjemhez. Mikor kitoltak a műtőből volt aranyóránk is, ami nagyon hamar eltelt.

Milyen élmény volt?

Gyors. Bent volt egy csecsemős nővér, aki megnézte, hogy van-e a tejem. És volt is, jött belőle a kolosztrum. Ádám pedig ügyesen szopizott már azonnal. Megmutatta a csecsemős, hogy hogyan segítsen a férjem a szoptatásnál. Hármasban maradtunk. (Bár az őrzőben 5 anyuka is feküdt valahogy az ember tényleg csak magukra koncentrál)

Ritkán hallani ilyen szép császáros élményt.

Nagyon sokat köszönhetek az ottani csapatnak. Jó volt, hogy volt időnk előtte felkészülni rá. Jó, hogy nem ajtóstul rontottunk a házba. Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, és ezt meg is mondtam neki. Közben azt is érzem, hogy ugyan felkészültem, és jó élmény volt, de így is nagyon nehéz, hogy (?) nem természetes úton hoztam világra a gyermekem. Annak pedig nagyon örülök, hogy rögtön elindult a tejem, így nem kellett se tápszer, se bimbóvédő.

Könnyen ment a mobilizáció is?

Nem. Nem igazán ment a felállás. Régóta nem ettem már, és műszakváltás volt pont, amikor lábra kellett volna állítani. Elfeledkeztek rólam, miközben elfogyott a vizem is. Emiatt a felállásnál megszédültem, elsötétült minden, amikor négy órával később jöttek felállítani.  Négyszer-ötször is visszaestem. De közben használtam itt a szüléshez készített kártyákat, amik a fejemben voltak: „Erős amazon vagyok” „Képes vagyok rá!” Ezt a kettőt mantráztam magamban, miközben igyekeztem felállni. Visszafektettek többször, és hoztak valamit enni. Bár előtte lecsesztek, hogy miért nem ettem vagy ittam valamit. „Hát mondom, csókolom, hogyan?„

A gyerekorvosnak a szülés előtt két kérése volt: anyatejes baba legyen és zézó szeparáció. Mivel Ádám jól volt, ezért nem került PIC-re, de elvitték megfigyelésre. A férjemet pedig elküldték, pedig kevesen voltak aznap a nővérek, és jól jött volna nekik is és nekem is a segítség. Jó lett volna, ha hoz vizet vagy egy szendvicset, vagy csak felteszi töltőre a telefonom. Így sajnos a zéró szeparációt nem sikerült megvalósítani, Ádám kb 14-23ig egyedül volt és akkor is csak egy kis időre láthattam.

Amikor negyedszerre sem sikerült felállnom, akkor puffogva vért vettek, hogy kiderüljenek az értékeim, hátha vért kell kapnom. Kiderült, hogy jók az értékeim, ezért közölték, hogy nincs indokom rosszul lenni. Azt kérdezték, hogy dohányzom-e, mert biztosan amiatt nem tudok felállni, mert szűkek az ereim. Soha nem dohányoztam. Gyűlölöm az egész dohányzás dolgot. Kávézok-e? Azt igen, de mióta terhes vagyok csak nagyon lightosan. Kérdezték: Mikor ivott utoljára kávét? „Ma semmit nem ihattam, mert program császárral jöttem, nem ihattam csókolom!” Hát akkor ez a hiba. Miért nem mondta?! Hogyha ivott volna kávét, akkor fel tudott volna kelni.

Ádám ekkor a csecsemős osztályon volt?

Igen. Ezért meg is kérdeztem, hogy hogy van a kisfiam, mondták: „Ez a gyermekágyas osztály, ő pedig a csecsemős osztályon van. A kettő egymással nem kommunikál. Láthatja, vagy megkérdezheti, hogyha eljut odáig.” Gyomorforgató volt. Csak annyit kértem, hogy mondják meg, hogy jól van-e, vagy tolják ide. A két osztály között pár 10 méter távolság volt.

De nem voltam olyan állapotban, hogy ezért harcoljak. Próbáltam jól informált lenni, könyveket olvastam, meg minden, de erre a részére nem lehet felkészülni.

Megettem mindent, amit lehetett, utána fel tudtam állni. Az egyik nővér egy kicsit normálisabb volt. Mutatott egy újszülöttről egy fotót, és mondta: ’Látja?! A maga kisfia is ugyanígy vár önre, csak szedje össze magát!” Kérdeztem, hogy segítenek-e lefürdeni. Azt felelték, hogy nem, az már nincsen benne a protokollban, azt egyedül oldjam meg. Kihúzták a katétert, elmentem WC-re, de nem fürödtem meg. Bejött egy másik nővér. Megkérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy nagyon rosszul, és eléggé fáj is a sebem. Csak annyit kérdezett, de hát maga akarta a császárt, nem? Az ilyen.

Helyre tettem, hogy nem én akartam, magzati indikáció volt. „Ja, én ezt nem tudtam.” „Ja, akkor minek kell beszólni?” És erre mondta anyukám azt, hogy amúgy én is akarhattam volna, nem sok köze van hozzá egy csecsemős nővérnek.

Nem akarom, nem tudom elmondani, mit éreztem. Közölte, hogy itt a fájdalomcsillapító, a háromból kettőt vehetek be.

Felültem az ágyban, megkérdezte, hogy miért így ülök? Így meg fog fájdulni a hátam. Örültem, hogy felültem valahogy. Ő pedig nem segített. Megkérdeztem újra, hogy hogy van a kisfiam. Válaszolt, hogy épp előtte kérdezte meg, minden rendben van vele.

Felhívtam a férjemet, és ő azt mondta, hogyha szeretném látni, akkor erősnek kell lennem, és akkor el tudok menni érte. Az osztályról senki nem fog segíteni, mert ez nem a feladatuk, de egyedül mehetek. Hálás vagyok, hogy ide is jártam hozzád, és készültem az egészre, onnan merítve az erőt összeszedtem magam, és kicsoszogtam a csecsemős osztályra. Ahol azzal vártak, hogy: „Maga az anyukája Ádámnak? Rengeteget sírt, most nyugtattam meg, mert eladta a fél házat.” Kérdeztem, hogy miért nem hozták be? Tudták, hogy van előtejem, cicire raktuk volna. Bőrkontaktus, tudják?!

Mondtam, hogy kérdeztem a kolleganőktől, hogy hogy van, és senki semmit nem mondott. Kérdezték, hogy el szeretném-e vinni, de annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam. Szívem szerint persze, hogy elvittem volna, de annyira messzinek tűnt a csecsemős osztály az én szobámtól, hogy ez nem ment. Ha bármi gondom lett volna, nem is tudtam volna kinek szólni, és akkor végül is reggel fél hatra mentem vissza érte. Utána viszont végig együtt voltunk kedd délutánig. Ekkor már rendesek voltak, de azért a történtek rányomták a bélyeget erre az első időszakra.

Egy jó dolog van ebben, hogy az ember anyatigrissé válik közben. Az utolsó reggelen rengeteg vizsgálat kellett Ádámnak, mert találtak a szívével valamit. Fölvittem a csecsemősökhöz. Mondták, hogy „Jó, anyuka kiül a liftek elé, és megvárja!” Én pedig mondtam: „Nem, anyuka itt marad, és beszél az orvosokkal, és itt van végig, ha kell, megszoptatja!” Néztek rám… mondták, hogy jól van, akkor maradjak. Így feleltem: „Én innen akkor megyek el, ha daruval visznek el.”

A szüleid orvosok. Ők, hogy élték meg ezt a helyzetet?

Apukám a szülés után felhívta a gyerekágyas osztályt, amire ők nagyon mérgesek lettek. Csak szerette volna tudni, hogy mi van a lányával, hogy hallotta, hogy nincs jól, nem tud felállni, hogy vért vesztett. Én épp pihentem, le voltak kapcsolva a villanyok, mert mondták, hogy így talán el tudok aludni. A hívás után bejöttek, felkapcsolták a villanyokat: „Most szólt ide az apja! Nekünk ne telefonálgasson, mert magasról teszek rá, hogy milyen orvos. Itt nem fog orvossal beszélni, max velem, mert az ügyeletes orvosnak erre nincs ideje. Azonnal hívja fel az apját!” Mondtam, hogy sajnos nem tudom felhívni, mert lemerült a telefonom. „Akkor töltse fel!” „De hogyan, ha minden cuccomat már átvitték a szobámba.” „Akkor így járt. De amint fel lesz töltve a telefonja, hívja fel az apját, nehogy az igazgatóhoz menjen!„

Nem gondolkoztál rajta, hogy visszajelzést adj az intézmények?

Írtam a Másállapotot a szülészetnek. Ők is azt mondták, hogyha lesz elég lelkierőm, akkor írjak esetleg, de ez az idő még nem jött el. A negyedik ötödik napon már volt erőm kiállni magamért. De amikor frissen szültél, amikor úgy mész be, hogy még van benned valaki, aki nem rég bújt ki, és a világodat sem tudod, és ilyeneket mondanak… Apukám is kiakadt, nagy a szakmai tisztelet a kollégákkal, de azért ott nála is elszakadt valami. Ráadásul mi ezért fizettünk is. Én értem, hogy abban az orvos díja van, és a mi esetünkben a műtős team díja, de hogy létezhet egy olyan rendszer Magyarországon, ahol az ország legnagyobb klinikáján, egy fizetős részlegen így beszélnek?! De a nem fizetősökkel, se legyenek ilyenek! Nem tudom, hogy mi az Istennek megy valaki, gyerekágyas osztályú nővérnek. Miért nem megy a Sparba? Ha Sparba bunkók velem, azt elfelejtem. Vagy majd másnap nem oda megyek vissza, hanem elmegyek a piacra a kedvenc árusomhoz, de ez egy szülés. És akkor mindezek után jönnek az invalidáló mondatok az ismerősöktől. „Jaj, túl leszel ezen a 3-4 napon a kórházban, és utána elfelejted.” Nem, nem, ezt nem felejti el az ember. Nem felejti el sem a rosszat, sem a jót. Ezt nem lehet elfelejteni.

Látod?! Most is szóról szóra emlékszem. Ugyanúgy, ahogy emlékszem, amikor kitoltam Ádámot. Ez beleég az emberbe. Ahogy arra is emlékszem, hogy amikor rám rakták és utána hátra fordultam a férjemre ránézni, akkor ő zokogott. Odahajolt, és azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál vele!”

Szóval nem az a gond, hogy a nővérek olyanok amilyenek, hogy ilyen stílusban ilyen tartalmat adnak, hanem hogy közben az élményemtől fosztanak meg. Nekem már az is olyan sokat jelentett volna, ha azt mondja, hogy jó anyuka, értem, nem tud felállni. Idehozom kicsit a kisfiát, hogy lássa. Lehet, hogy akkor fel tudtam volna állni rögtön, mert akkor olyan hormoncunami öntött volna el.

Utolsó nap bejött egy addig még ismeretlen nővér. Kérdezte, hogy hogy éreztem magam. Őszintén elmeséltem mindent. Azt mondta, megosztja a főnővérrel ezeket a tapasztalataimat. Mondtam, hogy nyugodtan névvel és szobaszámmal is mondhatja, mert minden szava igaz. Ha másért nem, akkor azért, hogy más kismamáknak legyen majd egyszerűbb.

Hogy van most Ádám?

Amint megszületett, volt egy koponyaultrahangja, és rögtön még egy. Majdnem egy hetet bent voltunk, de azokon semmit nem láttak. Utána voltunk a Bókayban is a neurológián, ahol mindent a hat hetes állapotnak megfelelőnek lehetett látni. És lesz még egy MR vizsgálat és kéthavonta kontroll a neurológián.

Hogy tekintesz a szülésedre most pár hét elteltével?

Nem mondom, hogy nem mozgatnak meg belül, a gyönyörű hüvelyi szüléstörténetek, de végülis két gyerkőcöt tervezünk. Már mondtam a férjemnek is, hogy VBAC-at szeretnék. Az orvos is mondta, hogy van remény. Egyszer elsírtam magam nála, és annyit mondott, hogy: “Zita, Ön már most jó anyuka, és hogy itt most megígérem magának, hogyha lesz második gyereke, és hozzám jár, akkor mindent megteszek azért, hogyha ön is, és a baba is jól van, akkor hüvelyi úton szülhessen.” Már elolvastam a Hegmesék című könyvet. Készülök a VBAC-re.

Hogy teltek az otthoni napok?

Három hétig otthon volt a férjem, két hét apaszabi, egy hét rendes. Hál’ Istennek jól is jöttek ki az ünnepek. Sokat segített, amire szükségem is volt, mert rohadtul fájt kikelni az ágyból. Óriási segítség volt, hogy ő főzött, odahozta az ágyba a kaját, reggelit, ebédet, vacsorát. 10 naposan elkezdtünk sétálni. Próbáltam csinálni a regeneráló tornákat is, de az elején nehezen tudtam ellátni a babámat, és ez egy nagy szívfájdalma ennek az időszaknak. Az én férjem nagyon támogató. Bíztatott, hogy ügyes vagyok, hogy meg tudom csinálni, de azért az első két-három hétben sokat sírtam. A baby blues az rendesen beütött.

Mi a legfontosabb tanulsága a történetednek? Mit ajánlanál másoknak a tapasztaltakból?

Először azt, hogy merjen a kismama kiállni magáért és bármit visszautasítani a józan ész határain belül. Harmadika helyett tizedike lett az időpontom ez nekem óriási segítség volt. Büszke vagyok magamra, hogy ezt el tudtam érni.

Fontos, hogy merjen akár másodvéleményt kérni, merje kifejezni azt, hogy mit szeretne. Akár egy ilyen gyengéd császár kapcsán is, maximum azt kapja, hogy valami nem működik, abból, amit szeretne. Nyilván ehhez az is kell, hogy tájékozódjon előtte.

Nagyon fontos,  eljárni közösségbe, szülésfelkészítőre, vagy ha nincsen kedvük, akkor olvassanak könyveket.

Annak is érdemes felkészülni a császárra, aki hüvelyi úton szeretne szülni. Sokkal jobb felkészülni minden eshetőségre, még akkor is, ha nem erre vágyunk.

Én nem szeretem a csatába megyünk stílust, de valahogy mégis ez történik. Fontos, hogy tudja a kismama a jogait. Mondhatja azt is nyugodtan, hogy jogom van a kisbabámmal lenni, és hozzák ide mellém, és ha kell, jöjjön ide mellém egy csecsemős is, mert jogom van vele lenni, és nem kell, hogy egyedül legyen. Amennyire csak tud merjen kiállni a jogaiért. Ha ez csak annyit jelent, hogy a vizsgálatok alatt mellette van, az is nagyon sokat fog jelenteni. Vagy akár, hogy bejöhessen a férje egyágyas szobába, mert az óriási segítség.

És amit te is mondtál, hogyha rosszul sikerül a szülése, akkor menjen el egy szakemberhez, mert nem kell egyedül lenni az érzelmekkel.

Felejteni pedig nem mindent lehet. A memóriában ez élesen fog élni, úgyhogy bármit nyugodtan érdemes megtenni azért, hogy az ember jól legyen.