Ahogy éjszaka 1.00-kor két óra alvás után elindultam Üröm felé énekelni kezdtem. A dúlaképzésen sok hasznos információt kaptunk, az egyik ilyen számomra az éneklés feszültségoldó hatásának fontossága volt. Most is a Gayatri indult el bennem automatikusan, de hamar érkezett egy másik dal: „Alma, alma odafenn a fán, ha elérném nem kímélném, leszakítanám, de elérnem nincs reményem, várom, hogy a szél azt az almát, lehozza elém…” Többször elénekeltem, mire lágyan alakulni kezdett a mondanivaló: „Alma, alma odafenn a fán. Ha elérném, megkímélném megsimítanám, és elérnem van reményem. Látom, hogy a szél azt az egyet, piros almát lehozza elém.”

És éreztem az autó halk haladásával együtt a légies nyílást, az ereszkedést, ahogy jön le a kis piros alma. Pedig ekkor még nem tudhattam, hogy Gréti babája valóban intenzív ereszkedésnek indult.

Grétivel pár éve ismerkedtünk meg Bálint pránajáma oktatói képzésén. Egy páros gyakorlástól eltekintve nem volt szoros kapcsolatunk egymással. Most már van. Bár a közös gyakorlás alig tartott tovább, mint amennyi ideig jelen voltam a szülésénél.

Tudtuk, hogy készülődik a kisasszony. A vasárnapi szülésfelkészítőt megvárta, de már készülődött kifelé. Így a szerdai csak félig feltett kérdésemre a válasz már az volt, hogy a napközbeni intenzívebb összehúzódások között is marad egy tompa menstruációs fájdalom. Pár órával később Gréti még mindig nem volt biztos benne, hogy ez az. Távoli üzeneteiből az derült ki, hogy ha Jankával (az első szülöttel) még megy az esti rutin, akkor innen még lehet visszaút is.

A következő életjel este 11-kor érkezett: A vajúdás elindult, de feküdjek le nyugodtan, ők is ezt teszik. Mivel Gréti és Áron hangja nyugodtnak tűnt egyértelmű is lehetne a döntés, de ez volt az a pont, amikor szívem szerint elindultam volna. Meg is kérdezem, hogy mit szeretne jobban Gréti, de állítja most ők is aludni fognak. Lefekszem. Leellenőrzöm a telefonom háromszor, hogy biztos fel van-e hangosítva. Felkelek és bekapcsolom Marciét is a biztonság kedvéért. Minden eshetőségre felkészülve, felhúzom az órát 6.45-re, hátha mégis én megyek Julival reggel. Majd, mint egy fegyelmezett gyerek karácsony előtt elalszom.

1.00-kor cseng a telefon: „Gyere.” Felveszem a kék szivecskés fehér pólóm (abból még sose volt baj), és szedem a lábam az autóhoz. Folyékonyan haladok az üres városban. Észrevétlenül megyek el a Margit Kórház mellett. Azaz kórházból senki nem vesz észre engem, de én a kórházat nagyon is. Itt született Ábel. A második császárom helye. És itt született Janka is. Pedig otthonra tervezték. Akkor nem sikerült. Az a fránya viszketés, azok a fránya értékek, és az a doktor…

Ugyan az értékek elindultak most is felfelé, és viszketés is van, de van rá gyógymód is. Kinek mi. Grétinek a bábájától kapott oldás és a meditáció segít. A helyzet rendeződik. Janka testvére otthon fog megszületni. Ráadásul micsoda otthonba. Igazi fészek.

Benyitok a sötét lakásba. A hangok hatásától a nadrágomat fordítva veszem fel. Kézmosás, és irány a szentély. Gréti a földre letett matracon fehér köpenyében térdelve támaszkodik Áronra. Csendes fények, világító gyertyaszál. A bába tükörrel és elemlámpával követi a folyamatot. Ekkor válik egyértelművé, hogy az épp zajló párbeszéd, miszerint – „Jött lejjebb? Tényleg jött lejjebb? – Igen tényleg, szépen ereszkedik.” Az nem egy túloptimista megerősítés, hanem a tény, hogy a kis almának már látszik feje. És mintha Gréti nem is nyomna. Csak engedi, hogy a méhe vigye lejjebb és lejjebb gyermekét.

1.50 előtt megjelenik a fej, majd pici várakozás, és elengedi a test a testet. Az új szülött (a nevét ekkor még nem tudja senkisem) nem az anyukája hasára, hanem hátára kerül egy pillanatra, majd kis manőverezés után előre Anyához, Apához. Felsír. És nemcsak az újszülött, de az első szülött is. Áron megy be hozzá. „Anya gyere! Anya jöjjön ide!”

A szomszéd szobából a sírást hallva, én kezdek megtörni. Mi lenne, ha Janka is kijönne a neve sincs babához?! De Áron nem csak Janka, de a türelem atyja is. Kitart és bevetve a bevált praktikákat visszaaltja Jankát.

Közben halad az idő. A baba megtalálja a mellett. A köldökzsinórnak bőven van ideje kifehéredni. A megfelelő összehúzódásnál világra jön a lepény is. A gáton pici repedés van csak, varrni sem kell. A magzatmáz mindenkiről kezd eltünedezni. Gréti ügyesen eszik, iszik, felkel zuhanyozni és még pisilni is tud.

Amikor visszafekszik a matracra, már kevésbé remeg. A lágy fényektől is elfordítva az arcát becsukja a szemét. Megpihen. Engedi a pillanatot, hogy legyen. Én is elmerülök benne. Benne a fáradtságában, megkönnyebbülésében, áldottságában, ragyogásában.

A bába közben töltögeti a papírokat. A név még üresen marad. Júlia vagy Anna talán. Egyik pillanatban így, másikban úgy. Rákerül a papírra a TAJ szám, és vissza kell emlékezni az esküvő időpontjára is: május 22. Számomra sem ismeretlen dátum. Anyukám szülinapja. Nem mellesleg Júlia nap. A lányom névnapja, és most már lehet, hogy Gréti és Áron lányáé is ez lesz. De van még idő dönteni.

Fél öt körül elindulok haza. Most tényleg ennyi volt?! Ennyire egyszerű?! Ennyire gyors?! Nem értem pontosan. Új tapasztalás. Itthon minden ugyanaz. Mindenki alszik, szinte ugyanúgy, ahogy elmentem. Megerősítést kérek Grétitől, hogy biztos lehessek benne, hogy megtörtént a csoda. „Bizony, hogy megtörtént! Ölelünk.„

Én is benneteket.