"Én nem viszek lila gyereket a kórházba." - Bence mesél - Kardos Zsuzsa
Kardos Zsuzsi jógaoktató weboldala.
kardos zsuzsa, kardos zsuzsi, jóga, weboldal, fotós, hatha jóga, második került, kismama jóga, szülés felkészítés
1227
post-template-default,single,single-post,postid-1227,single-format-standard,theme-bridge,bridge-core-2.0.1,woocommerce-no-js,ajax_fade,page_not_loaded,,qode_grid_1300,footer_responsive_adv,hide_top_bar_on_mobile_header,qode-content-sidebar-responsive,columns-3,qode-child-theme-ver-1.0.0,qode-theme-ver-19.0.1,qode-theme-bridge,wpb-js-composer js-comp-ver-6.0.5,vc_responsive
 

“Én nem viszek lila gyereket a kórházba.” – Bence mesél

“Én nem viszek lila gyereket a kórházba.” – Bence mesél

“Apa legyen ott. Akkor is, ha dúla van. Nem csak az anya miatt, az apa miatt. Anyuka mozogjon, legyen melegvizes kád, otthonos környezet. De legyen ott egy lélekkel törődő szülésznő, dúla. Régen, a törzsi időkben is mindig volt ott valaki a kismama mellett, egy rutinos öregasszony, vagy több is. Ez hiányzik manapság talán. Egy ilyesmit életében először átélő apuka vagy tud segíteni, vagy nem. Ez nyilván a szülési nehézségektől is függ.”  – Bence története Alízról és Iringóról.


Hogy vártátok Iringót?

Alízzal 2 éve együtt jártunk, amikor megkértem a kezét. Nagyon örültünk. Elkezdtük szervezni az esküvőt. Annyira örültünk, hogy pár nappal később teherbe esett. Iringó érkezése nyilván a védekezésünk komolyságát is mutatja. Alíz megvette a tesztet. Én már akkor tudtam, hogy örülni fogok. Családot szerettem volna, de meglepett, mert hamar jött. Alíz örült, hogy én örülök, de közben le is volt sokkolva, hiszen derült égből jött a hír.

Hogyan készültetek a szülésre?

Jártunk Mama-Papa szülés felkészítőre. Hallgattunk előadást a gátvédelemről. (Én is gyakoroltam a gátvédelmet.) Azt hittem, hogy fel vagyunk készülve rá, és teljesen nyugodt voltam. Alíz jógázott, légzéstechnikákat tanult, utánaolvasott a témának. Ennek ellenére nem alakult sajnos jól a szülés.

Egyértelmű volt, hogy kórházban tervezitek a szülést?

Alíz életmódja (jóga, vegetáriánus ételek előnyben részesítése) már előrevetítette, hogy felmerül majd benne az otthonszülés gondolata, nem voltam meglepve. De határozottan elutasítottam: „Első gyereket nem szülünk otthon. Én nem viszek lila gyereket a kórházba. Jöjjön a kórházba, akit csak szeretnél segítségnek, de inkább szüljünk kórházban.” Elfogadta, de évekkel később is visszakaptam. Ezeknek a komoly és szigorú döntéseknek mindig megvan az ára. A SOTE II.-n született meg végül Iringó. Volt orvosunk, nagy szaktekintély. Sok pénzt kapott. Szülésznő talán volt. Nem is emlékszem. Dúlánk nem volt, az biztos. Az pedig kérdés sem volt, hogy ott legyek-e.

Pedig ahhoz is bátorság kell. Nem minden Apukának való esemény. Elmeséled, hogyan indult be a szülés?

Iringó 2011. április 2-án született. Ahogy lenni szokott hajnalban indult be a szülés, másfél hét túlhordással. Aggódtunk, hogy túl nagy baba lesz, de nem lett extrém hegyomlás.

Korábban is voltak hasonló összehúzódások, mint akkor éjjel. Sokat keményedett az utolsó hónapokban a hasa. Annyira begörcsölt korábban Alíz hasa, hogy sokszor le kellett ülnie. De most más volt. Egyértelmű volt a szülés elindulása.

Igen, a rendszeres időközönkénti fájásokat nehéz eltéveszteni. Csak jönnek és jönnek. Rendszeresen, mint a tenger hullámai. Könnyen is döntöttetek, hogy mikor kell elindulnotok a kórházba?

Nem volt egyszerű, nem volt akkor még autónk. Mentővel mentünk be, túl korán. Javasoltam, hogy legyen otthon egy kis pihenés, zuhanyozzon le. De úgyis a nő dönt. Ugyan lezuhanyzott, de nem érezte jól magát. Nyűgös volt. Nehéz volt, mert az éjszaka közepén voltunk és már hetek óta rosszul aludt.

Hamar mentünk be. Hiába olvastuk, mondták… nem kell rohanni a kórházba, ne menj be túl korán a kórházba!

Minden orvos, minden helyzet, minden szülés más gyorsaságú indulást igényel. Milyen jó lett volna akkor konzultálni valakivel, aki segít benneteket ebben a döntésben. De mi várt rátok benn?

Megvizsgálták Alízt. Görcsoldót adtak neki. Hamar kiderült, hogy egy papír otthon maradt, így én hazamentem taxival. Mire egy óra múlva visszaértem, már érezhetően rosszabb állapotban volt, a vajúdóban egyedül feküdt. Fájt a dereka, ömlött róla a víz, szorította a kezemet. Időnként bejöttek vizsgálgatni: “másfél ujj, csak két ujj…” ez ment órákon keresztül. Valamikor burkot is repesztettek, ennek okára már nem emlékszem, de azután még jobban felgyorsultak az események.

Amikor már valamennyire kitágult, betolták a szülőszobára. Akkor bizonytalanodtam el, hogy ezt, hogy fogja bírni Alíz. Nehezen tudtam vele kommunikálni. Sűrűek lettek a fájások, a tágulás pedig még mindig nem volt kielégítő.

Ezt úgy hívjuk, hogy aktív szakasz a szülésben. Ha a segítőként nem akkor látnál ilyet először, amikor a kismama szül, vagy legalább hallottál volna róla korábban, biztosan sokkal könnyebb lett volna segítőként elviselni. A szülés egy ember életében nem általános. De a szülésekkor teljesen általános ez az állapot. A befelé figyelés, a szemkontaktus hiánya, a tőszavakban való kommunikáció. Volt ekkor ott veletek valaki, aki segíteni tudott számotokra?

Nem, senki nem volt benn. Csak, amikor épp vizsgálták. Egy idő után az orvos sem tudott Alizzal kommunikálni. Alíz elkeseredett volt, úgy érezte, hogy meg fog halni. Amikor kiment a doki, utána mentem: “Nagy hülyék voltunk, nem lehetne most mégis egy kis epidurálist kapni?!” Akkor már nem kaphatott, csak egy kis oxigént az orra alá. Próbálták összehozni a szüléssel őt. Figyelni, hogy milyen szakasz van, mikor van a fájás, mikor nyomjon, mikor ne. Olyan volt, mint egy zenekar, ami teljesen ütemtelenül játszik.

Milyen jól mondod, a RITMUS. A jó ritmus a szülés egyik kulcsa. Az pedig, ha valaki úgy érzi meg fog halni, vagy épp (akár a saját otthonából) haza akar menni, azt jelenti, hogy közeleg a kitolási szakasz, hogy halad a szülés, és hogy talán már nincs is olyan messze a vége. A tolófájások előtt volt lehetősége mozogni?

Nem, csak hanyatt feküdt. Panaszkodott is róla. Talán egy idő után ő sem tudott volna már igazán mozogni. Nem tudom.

A kitolás is hanyatt fekve történt. Ennél hülyébb szülési pózt az életében nem látott még. Ki akarna fekve kakálni?! Tudsz, így kakálni?! Nem tudsz!

 

Azt hittük fel vagyunk készülve, de az első szülésre nem lehet felkészülni. Nekünk legalábbis nem sikerült.

Iringó már a szülőcsatornában volt, amikor megállt az egész. Alíz elkészült az erejével. Magánál volt, de kiszállt a folyamatból. Mire az orvos: „Nővér szóljon a csapatnak, vákuumozunk.” Egyszer csak rengetegen lettünk. Talán egy csapat egyetemista jött, mert vákuumot még nem láttak. Gátmetszés. Végig néztem. Nem undorodtam tőle. Valakinek képbe kellett maradni, ez én voltam. Nem engedhettem meg, hogy pánikoljak, de azért mondtam a dokinak: „Jó lenne, ha nem halna meg a feleségem, jó?! Szedjük már össze magunkat!”

Elsőre nem sikerült a vákuumot rátenni a fejére, csak másodjára. Kicsusszant. Jött minden, aminek jönnie kellett. Amikor kihúzták láttam, hogy nem lila. Láttam rögtön, hogy él. Megtörölgették, elvitték, megvizsgálták. Jó Apgar értéket kapott. Megkönnyebbülés. Tócsa.

Milyennek láttad a lányokat?

Aggódtam mindkettejükért. Biztos van rizikó a vákuumban, mert azért csak nyomot hagyott a bőrön. Aztán néhány héttel később elmúlt a fejéről a kerek véraláfutás. Alízt elkezdték összevarrni, magához tért. Mellkasára kapta Iringót, de akkor a lányunk már be volt pólyázva. 

Korábban nem rakták rá, mert Alíz olyan állapotban volt…, bár ki más is tudná megnyugtatni ilyenkor, mint a gyermek?!  

 

Együtt voltunk. Sírtunk. Később hazamentem. Otthon megittam a maradék Calvadost és elájultam. 3-4 körül keltünk fel hajnalban otthon, a kitolásnál már másnap dél, 1 óra lehetett. De lehet, hogy még tovább tartott. Mire hazaértem már szürkület volt.

Majd jött az utóélet. Szülés utáni depresszió.

Nehéz út lehetett. Utólag visszatekintve, mikor kellett volna leginkább a segítség, mi lett volna az, ami könnyebbé teszi Iringó születését?

Egy dúlával, vagy egy hozzá értő segítséggel könnyebb lett volna. Már otthon is, hogy megnyugtassa Alízt, hogy ne kapkodjunk, ne essünk pánikba. Azt kellett volna valakitől hallania: 

Nyugodj meg, csinálj egy teát, zuhanyozz le, bújjatok össze!

 

Kb. én is ezeket mondtam neki, de én nem voltam ebben hiteles. Más az, 

ha egy szakértő mondja, egy mester, akinek a megnyugtató hangja a legmélyebb fájdalmon is átjön az éteren keresztül: Minden rendben.

 

Más lett volna, ha nem egy személytelen, matekos helyen szülünk. Megcsinálják, vákuumoznak. Skálákon osztják be az állapotodat. Oxigén adnak…

Mindenre van megoldásuk. Csak nem lehet mozogni. Mert a hasán rajta az a ***-va CTG. Még a magzatvíz sem folyt el. Miért kell nézni a baba szívhangját?! Mi baja lenne?!

 

Te hogy érzed, tudtál segíteni ebben a folyamatban?

Néha én is megkérdőjeleztem, de Alíz utólag azt mondja, segítség volt, hogy ott voltam. 

Onnantól kezdve, amikor a kommunikáció szétesik, nem néz a szemedbe, nem mond semmit, nagyon nehéz. Tudod, mi jutott eszembe akkor?! Anyu rákban halt meg 51 éves korában. Amikor benn voltam nála utoljára már nagyon sok gyógyszert kapott. A végén jártunk. Akkor voltak ilyen pillantásai, épp mint a szülés végén Alíznak. Olyan ember pillantásai voltak ezek, aki már nincs itt, hanem egy köztes állapotban van.

A szülés olyan, mint egy maratoni futás, csak a végére beraknak egy sprint szakaszt. Nagyon nehéz.

 

Ma már otthon szülnél?

Nem szívesen. A köztes hely jobb lenne. Kórházban, de otthonos helyen. Hogy ott legyen minden eszköz, műtő, inkubátor, minden, ami kellhet. Csak legyen otthonos, legyen bordásfal, labda, melegvizes kád, ilyesmi.

Azóta lett még egy gyermeketek. Könnyebb út vezetett a megszületéséig?

Második gyermekünk is túl lett hordva. Jól érezték a gyerekek benn magukat, nem kérdés. A második szülésnél már másik kórház, másik orvos volt. Nem akartunk ugyanoda visszamenni. Nem választottunk orvost. Szülésznőt választottunk. Máshogy csináltuk az egészet. Nem siettünk ennyire. Sokkal jobban tudtunk kommunikálni. Nem voltak ezek a katartikus kilengések. A fájások alatt megtámasztottam a derekát, sőt nyomtam, egész testemmel, amikor szólt. Egyre többet kérte. A fájások közben abbahagytam, pihentünk. Gyorsabban ment az egész folyamat, tudott kommunikálni, magánál volt. Nem volt gátmetszés. Repedt. Összességében mégis ez a szülés pozitív élmény volt mindkettőnk számára.

Mint tapasztalt szülést kísérő Apukának mik a legfontosabb tanácsaid a pályakezdőknek?

Apa legyen ott. Akkor is, ha dúla van. Nem csak az anya miatt, az apa miatt. Anyuka mozogjon, legyen melegvizes kád, otthonos környezet. De legyen ott egy lélekkel törődő szülésznő, dúla. Régen, a törzsi időkben is mindig volt ott valaki a kismama mellett, egy rutinos öregasszony, vagy több is. Ez hiányzik manapság talán. Egy ilyesmit életében először átélő apuka vagy tud segíteni, vagy nem. Ez nyilván a szülési nehézségektől is függ. 

A legfontosabb, hogy legyen fizikai és lelki segítség. Egy jó szó jókor.

 

 



X

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás