2022. máj 25. “Az eső és a gyerek, akkor jó, ha jön.” – Edit szüléstörténete

Nem a csempe színe a lényeg, meg, hogy hányan voltak bent a szülőszobán, vagy hogy szakadt volt-e a hálóing, hogy szólt-e kellemes zene, pattogott-e le a bútorról a rozsda! Tudom erre is lehet figyelni. De nem biztos, hogy ez a jó út. 80%-ban tervezd csak meg az életed, különben túl nagy lesz az elvárás! Ne gyilkold ki a variációkat! Sok rossz élményem van nekem is, de nem ez számít. Nem ez a fontos.

Az eddigi beszélgető partnereimet ismertem. Mi viszont most teljesen ismeretlenül kezdünk bele ebbe a beszélgetésbe. Igyekszem beleereszkedni ebbe a szabadságba.

Csak nyugodtan. Ahogy mondják rólam, nagyon aktív a torok csakrám. Nem fogsz tudni olyat kérdezni, amivel zavarba hozol. Kérdezz nyugodtan!

Annyit már tudok, hogy négy gyermeked van. Hogy indult ez az anyaság nevű utazás számodra?

Valóban négy fiam van. Két alomból. Az első két gyermekem az előző házasságomból született. Nem egy stabil kapcsolat gyermekeként fogant meg az első fiam. Meglepetés volt. Akkor végeztem az orvosin. Akkor kezdtem el dolgozni. De tudtam, hogy meg akarom tartani. Szóba se került, hogy elvetessem.

Az eső és a gyerek, akkor jó, ha jön.

Bennem nem volt kérdés. Utólag kiderült a válásunk kapcsán, a volt férjemben voltak kérdések. Beszélgettünk is róla. Elmondtam neki, hogy ez a gyerek akkor is meg fog születni, ha marad és akkor is, ha megy. Nem lehet kérdés. Tudtam, hogy milyen nagy szerencse az, ha egy gyermek megfogan és egészségesen fejlődik. Az az élet, ami jönni akar, és egészségesen jön az egy áldás. Annyi minden történhet közben, de ha minden megy a maga útján, az nagy szerencse.

Fiatal voltál. Nyilván az orvosi miatt azért rendelkeztél valamennyi tapasztalattal a várandósságról, a szülésről.

25 éves voltam. Semmire nem készültem a szülés kapcsán. Azt gondoltam, hogy a dolgok haladnak a maguk útján. Átmegyünk a hídon, ha kell. Semmivel nem foglalkoztam. Nem jártam közösségbe. Nem jártam kismamatornára. Akkor még jógázni sem jógáztam. Magamban készültem, de a szüléssel egyáltalán nem foglalkoztam. Igaz, volt valamennyi tapasztalatom. Akkor már láttam pár szülést is. Tudtam, hogy mire számítsak. Persze sok mindent nem tudtam, amire lehetett volna tudatosan készülni. Akár a szülésről, a szoptatásról…

Hogy teltek a hétköznapok?

Csak jöttek a hetek egymás után, egyszerűen. Nem voltak különösebb panaszaim. Amikor terhes lettem a mentőknél és az intenzív osztályon is dolgoztam. Először a mentőzés maradt el, majd 25-27 hetesen az intenzíves munka is leállt számomra. Ez idő tájt egyre gyakrabban keményedett a hasam. Megálljt parancsolt a kisfiam. Otthon voltam. Építgettem az új életünket. És összeházasodtunk az akkori párommal.

A szülés előtt egy nappal még a barátnőimmel sütiztem. Beszélgettünk. Kérdezték, hogy nem félek-e. Nem féltem. Csak attól tartottam, hogy ha valami  történik a kisfiammal nem lesz ott időben a szakszerű segítség. Magamat jó kezekben tudhattam. Ott voltak a kollégáim, ha bármi történt volna velem.

Orvosként mindig a legnagyobb tragédiára gondolunk. Pláne úgy, hogy én anesztes orvos vagyok. Mi csak akkor megyünk, ha nagy baj van.

Jött a másnap.

Igen. Péntek éjjel. Egyértelmű, de rendszertelen fájásokra ébredtem. Mégsem voltam biztos benne, hogy ez már az. Anyu is azt mondta:

„Nyugodj meg Edit! Nem fogsz szülni. Még nem torzult el az arcod.”

Köszi. Jó. Azért reggel bementünk a kórházba. Elmondtam, hogy ugyan vannak fájásaim, de hol öt percesek, hogy picit több. A szülőszobán a CTG vizsgálatból sem derült ki sokkal több. Ők is bizonytalanok voltak. Én viszont egy dologban határozott voltam: Ha ők bizonytalanok, akkor nem biztos, hogy ez már a szülés, szóval hazamentem. Marasztalni próbáltak, de öt percre laktunk a kórháztól, hirtelen eseményre nem kellett számítani, jobb volt ez így. Saját felelősségemre hazamentem délelőtt. Október 31-e. volt, szombat. Aznapra voltam kiírva. A fájások pedig csak jöttek. Igyekeztem belehelyezkedni ebbe a helyzetbe. Sétálgattam otthon. Ücsörögtem a labdámon.

Ott volt az akkori férjem, a szüleimnél laktunk, de nem kerestem kapcsolatot senkivel. Magamban voltam. Figyeltem.

Melyik volt az a jel, mi volt az a pont, amikor azt érezted, hogy újra be kell mennetek a kórházba?

Leginkább az, hogy nem múltak el a fájásaim. Rendszeresebbek lettek. Éreztem, hogy ez egy folyamat, ami már nem áll meg. Amit a pihenés már nem mulaszt el. Erősödő rendszeres fájásaim lettek addigra. Újabb CTG vizsgálat jött. A nővér azt mondta, hogy ez még nem fáj. Hát jó, akkor nem fáj – hagytam rá. A férjem haza is ment.

Néztem a CTG képét. Nem hittem el, hogy nem látszódik rajta semmi, amikor közben erősen éreztem az összehúzódásokat, látni is lehetett a hasamon őket. Hogy lehet, ilyen picike dombocska a szalagon. Az orvos odajött a vizsgálat alatt és megigazította az érzékelőt a hasamon, ami azonnal kiverte a felső határt. Elindultunk a szülőszobára. Hívtam a férjem. Szegény nem tudott vacsorázni sem. Úgy kellett a kórházban az apró pénzünket összeszedni, hogy valamit vehessen magának az automatában, nehogy rosszul legyen szegény.

Hogy élted meg a szülés folyamatát, a fájdalmat?

Nem emlékszem különösebb dologra, csak arra, hogy járkáltam, hogy éreztem, ahogy tolja szét a csontjaimat. Rosszabbra számítottam az elmesélések alapján. Éreztem, ahogy halad lefele. Rendes gyerek volt. Négy percenként jöttek csak a fájások, azaz minden fájás között volt kb. három percem, hogy kipihenjem magam. Csak az utolsó pár összehúzódás fájt igazán. Megfeszült a testem. Éreztem, hogy nyomni kell, de kérték, hogy még ne tegyem.

Feszült a testem, a gátam, a fenekem. Mindenhova tolódott minden, de nem volt meg az iránya. Végre megkaptam a jelet, hogy nyomhatok. 4-5 tolófájás után megszületett Máté.

A tolófájásoknál megkönnyebbültem, hogy most akkor már lehet dolgozni rajta, hogy tényleg kifelé jön. Jó érzés volt, hogy kint a feje, és válla egyszerűen csak kicsúszott. Nagyon könnyen megszületett.

Volt olyan technika, ami segítségedre volt a fájdalom kezelésben?

Tényleg csak akkor fájt, amikor a derekamat tolta szét. Nyomó, zsibbasztó fájdalom volt. Akkor a derekamat masszírozták. Végig tudtam volna szabadon mozogni, az elején járkáltam is, de később főleg az oldalamon feküdtem. A masszírozáson kívül nem volt szükségem másra. Nem volt elakadás, nem volt fájásgyengeség, nem volt kétségbeesés. Nem volt olyan akadály, aminek a leküzdéséhez egy plusz technika kellett volna.

Amikor kismama jógaoktató képzésen meghallgattuk egymás szüléstörténetét,

a képzés vezetője azt mondta, hogy a világon van száz ember – köztük én is -, aki egy túrós palacsintáért bármikor szülne még egy gyereket. Van benne igazság.

Gondolom oxitocint nem kaptál, hiszen minden szépen haladt előre. Burokrepesztés sem volt?

De, az igen, mind a négy fiamnál. Viszont onnantól számítva szinte másfél órán belül mind a négy gyermekem megszületett. Ugyan nem kérdezték meg, hogy szeretném-e, de nem is esett rosszul. Nem tudom, hogy milyenek lettek volna a szüléseim, meddig tartottak volna, ha nem repesztenek burkot, de egyáltalán nem éltem meg erőszaknak.

8-kor kerültem be a szülőszobára, Máté 22.35 perckor született meg. Gyors folyamat volt és nagyon jó élmény. Persze tudom, hogy előző nap hajnal kettőkor kezdődött, így volt elég idő az első szülésre felkészülnie a testemnek. De olyan jó volt, hogy nem kellett hozzá semmi sem. Ott volt a férjem, egy nagyon kedves szülésznő, és az orvos. Utána még meg is dicsértek. Mondták, hogy:

Oh, a Doktor nő milyen szépen csendben szült.

Nem tudtam, hogy üvöltözni kellett volna. Eszembe se jutott. Mindegyik szülésem ilyen volt. Nem kellett elengednem a hangom. És, ha úgy lett volna, az is belefért volna.

Mi történt Máté születése után?

Rám rakták. Yoda feje volt, meg volt gyűrődve, görbe kisujja volt. Megszámoltam az ujjacskáit. Kezeit, lábait, megvizsgáltam, hogy mindene megvan. Bensőséges hangulat volt. A szülésznő, az orvos, az újszülöttes nővér, a férjem és én voltunk ott. Éjszaka volt. Nem zavart minket senki. Félhomály volt. Jó volt, hogy nem volt minden irányítva.

Milyen érzésekkel tekintesz vissza az első szülésedre?

25 éves fejjel sok dologról nem tudtam. Ha most mennék szülni talán több mindre görcsölnék rá. Másképp is alakulna minden. Ma már látnám a folyamatban a hibákat, de akkor nem ezen volt a fókuszom. Azt szerettem volna, hogy egyszerűen csak szülessen meg. Legyen egészséges. Minden mást elfogadok úgy, ahogy van.

Könnyű szülés után, hamarabb kap kedvet a család kis tesóhoz?

Két hónappal Máté születése után azt álmodtam, hogy újra gyerekem fog születni. Álmomban kezemben volt a kisfiam és gyereksírást hallottam közben. Tudtam, hogy készen állok a következő gyermekünk érkezésére. (Bár nem terveztünk semmi ilyesmit.) Pár hónappal később újabb álmom volt. Álmomban ikrekkel voltam várandós, két fiúval. Ezt még álomban is túlzásnak éreztem. Mindenesetre talán egyszer vagy kétszer menstruáltam a második terhességem előtt. Emlékszem, hogy mikor fogant meg Zalán. Máté még csak 5 hónapos volt, amikor mentem vissza a dokihoz. Tudtam, hogy várandós vagyok, nem is ez volt a kérdés, csak annyit szerettem volna tudni, hogy hány baba van a hasamban. Egyedül volt Zalán.

Akkor még szoptattál gondolom.

Igen. Mátét 20 hetes koromig szoptattam, ő akkor lehetett 9 hónapos. Onnantól nagyon erős összehúzódásokat éreztem a szoptatásnál. Szerencsém volt, mert Máté nagyon jó étvágyú gyerek volt, könnyen levált.

Hogy élted meg a terhességed?

A vége felé nehéz volt már nagyon.

Mi volt benne a nehéz?

Én. Legfőképpen én. A fizikai korlátaimat éltem meg a legnehezebben. Nehéz volt, hogy gyarapszik a súlyom. 20 kilót híztam. Nem tudtam, hol vannak a határaim. Mindennek neki mentem. Nehezen kaptam levegőt. Nem tudtam bekötni a cipőmet. Decemberben még költöztünk is. Minden este úgy feküdtem le, hogy akkor holnap még nem fogok szülni, mert csomó dolgot meg kell csinálnom. Majd inkább utána. Eljött a december 26-a, a kiírt időpont.

Meddig kaptál időt?

Mivel orvos voltam, rutinom is volt nem fektettek be. Ellenben minden nap bementem a kórházba. De a tennivalók csak nem apadtak el, így Zalán sem mozdult.

„Ha Anya elintézte a dolgát, akkor majd jövök.”

Úgy döntött, benn marad. Teltek múltak a napok. Nehezen viseltem. Zalán súlya miatt nem aggódtam. Nem becsülték nagynak. Azt gondoltam, ha az első könnyen meglett, akkor a második is meg fog születni. Nem lesz semmi baj. Gyakorlatiasan gondolkodtam erről. Egy hétfői napon 3-án kérték, hogy most már feküdjek be. Vigyem a cuccaimat. Bevonszoltam magam egyedül a szülészetre, a férjem dolgozott, de valamiért úgy döntöttek, hogy ebből még nem lesz gyerek, és hazaküldtek. Sírva mentem haza. Fel voltam készülve mindenre. Lelkileg nagyon megterhelő volt. Nagyon szerettem volna, hogy megszülessen. Igazi teher volt már ez az időszak.

Meddig kellett várnod?

Egy nappal később már felvettek azzal, hogy talán másnap indítják. Ültem a szobában a kórházban és csak arra gondoltam, hogy akkor most már semmit sem tudok elpakolni otthon. Most már mindent el kell engednem. Törökülésben ültem az ágyon simogattam a pocakom. Mondtam Zalánnak, hogy ma van az utolsó esély arra, hogy magától kijöjjön, holnaptól kényszer van .

Délután három körül elkezdtem érezni a mocorgást. Nem mertem szólni még senkinek. Csak a férjemnek mondtam, hogy estére már ne nagyon csináljon magának programot, mert ez most működni fog.

És tényleg.

Igen. Egy barátnőm délelőtt szült meg. A folyóson ültünk, beszélgettünk, amikor jött a vizit. Érdeklődtek. Mondtam, hogy minden rendben, de csendben megjegyeztem, hogy azért nekem most már egy ideje hét perces fájásaim vannak. Megvizsgált az orvos. Rám tették a CTG-t. Ugyanaz a csapat volt, mint Máténál. Még a nővér is ugyanaz volt, mint 14 hónappal azelőtt. Ültem a kórteremben hasamon az NST-vel. Kérdezték, hogy vagyok. Mondtam, hogy most vagyok ott, ahol még nem fáj. Nevettünk.

Majd megismétlődött az előző forgatókönyv. Nyolc körül kerültem be a szülőszobára, burkot repesztettek. 22.30-kor megszületett Zalán. Máté 3140-nel született Zalán pedig 3940-nel. Majdnem 4 kilós volt. Azt a 800 gramm különbséget határozottan érezni lehetett. Amikor már nyomási ingert éreztem, az orvos kért, hogy még ne nyomjak. Visszafogni magam volt a legnehezebb. A kitolási szak nem volt hosszú. Könnyebb volt nekem is ismét aktívan dolgozni, mint csak várni. Zalán átszáguldott a kismedencémen. Sok sérülés lett rajtam, többek között méhszájamon is . A sérüléseim ellátásakot  alig tudtam letenni a csípőmet, annyira remegtem. A méhszáj öltése nagyon fájt. Majd kisebb tipródás után még egy öltést  berakott fájdalomcsillapító nélkül. Azt hittem, kiugrok az ablakon.

Miért nem kaptál érzéstelenítést?

Amikor a gátmetszést csinálta, akkor kaptam érzéstelenítést a hüvely falához is. Viszont csak egy öltés miatt nem adnak feltétlenül. Én is csináltam már így orvosként. El kell dönteni, hogy egyszer megszúrod, azzal beadod az érzéstelenítést, vagy ugyanúgy egyszer megszúrod és megvan az öltés. Ugyanaz a fájdalom, de közben már készen is vagyunk. Viszont a kockázat benne van, mert ha több öltés kell, akkor nehéz pillanatok jönnek. Radikális élmény volt.

Erre nem lehettél felkészülve. Más téren hiányzott, hogy nem foglalkoztál folyamatosan a szülésre való felkészüléssel?

Az első szülésemnél fel voltam háborodva, hogy mennyi mindent nem tudunk a szülésről. Hogy mennyire kiveszett a kultúránkból, hogy anyáról lányra adjuk át a tudást. Rengeteg olyan dolog van, amiről fogalmunk sincs, miközben más tapasztaltabbak tudják, ismerik a praktikákat. Mindenkinek tudnia kellene ezeket az információkat. Bár nyilván van olyan része is a tudásnak, ami csak elvenné a leendő anyák kedvét a szüléstől. Erre a szülésre már jobban felkészültem, talán jobban is féltem emiatt. Különösen a sebek varrásától, mert tudtam, hogy ezen egyszerűen át kell esni. Sok stressz volt emiatt bennem.

Kárpótolt a bébi.

Igen. A mellkasomra rakták. Látványosan nagyobb volt Máténál. Még élénken élt bennem az előző évi szülés. Pozitív élmény volt ez is és a korábbi is.

Keveset meséltél a gyermekágyi időszakról. Hogy élted meg annó Máténál és most a második fiatal születése után?

Mátéval megszenvedtük a szoptatás időszakát. De én nyertem. Tiszta, anyatejes gyerek lett. Zalánnál már fel voltam készülve az akadályokra és fel voltam készülve arra, hogy én irányítsam a helyzetet. Nagyon vártam, hogy hazamehessünk. Nehéz időszak volt a kórházban. Nem értettem mindenben egyett az újszülöttes nővérekkel.

Mik voltak az akadályok?

Hiába mondjuk, hogy “rooming-in” van. Nincsen. Este tízkor bekérik a gyerekeket és hajnal ötkor adják ki. Mátéval annó nem sikerült  a mellszívót használni. Nem tudtam, mit kérdezzek, így nem is kaptam segítséget, sem tanácsot. Nehezen indult a tejem. Nem tudtam, úgy mellre tenni, hogy ne fájjon. Nem evett rendesen. Később megtanultam kézzel fejni. Ahogy éreztem, hogy jön a tejbelövellés Zalánnal rögtön fejtem, hogy működjön a rendszer.

Nem regényt vittem be a kórházba, hanem fejtem, hogy minél hamarabb egyen mennyiséget, és hazaengedjenek. Ezen volt a fókusz.

Szoptatási tanácsadó nem is volt?

Csak a védőnő volt benn. Egy barátnőm mesélte, hogy ahol ő végül császárral szült, milyen családbarát helynek mondták magukat. Hát nem tudom.

Kevés olyan kórház van, aki családellenesnek mondja magát, rooming-out van és nem támogatjuk a szoptatást. Ilyet nem mondanak, de azért előfordulhat.

Ahol én szültem cumisüvegből etetik a gyerekeket, ahelyett, hogy pohárból itatnák őket. Nem hozzák őket, hogy próbálkozzanak az anyák. Nem mutatják meg, hogy hogy kell masszírozni a mellet, arra válaszolnak, amit kérdezel. De ha nem tudod mit kérdezz, nem jön az információ

Evidens tudásnak vagyunk a birtokában. Ha csak a statisztikákat nézzük, akkor megkérdőjelezhetetlen, hogy mi a jó út. Hogy történik az, hogy erről egyre több nő tud, de az egészségügyisek nem tudnak róla. Mi hiányzik ahhoz, hogy jobban működjön ez a rendszer?

Mindenki a kisebb ellenállás felé megy. Azt figyelik mi jár kevesebb energia befektetéssel  . Kevesebb munkával jár, ha egy gyerek csak három óránként eszik. Egyszerű a tápszer. A böfiztetés is egy támasz helyzetben történik sokszor, úgy, hogy a babákat ültetik. (Nyilván minden gyógytornász anyuka rosszul van tőle.) Majd miután 120 ml-t bepréseltek a pingpong labdányi gyomrába, a jól sikerült kajakómában hagyják a babákat aludni. Ez a kisebb ellenállás.

És nem lenne könnyebb út a gyerekeket az anyukájukkal együtt tudni?

Nem. Általában hasonló gondolkodású anyák szelektálják ki magukat egy társaságban. Én általában abban a társaságba szelektálódom ki, akik hüvelyi úton szeretnének szülni, akik jógázni mennek, akik szoptatni szeretnék a babájukat, ráadásul mosható pelenkát használnak. De olyan csoport is van, aki császárra vágyik, aki nem akar szoptatni, és amúgy is epekedve várják a bébiszittert és a bölcsit, hogy végre mehessenek vissza  dolgozni, mert ugyan szeretik a gyerekeiket, de más határokat szabnak. Mások vagyunk. Más megoldási kulcsokkal.

Ha jobb lenne az információáramlás, a kommunikáció, talán élhetőbb út is várhatna ránk, nem?

Én azért nem akartam gyermekgyógyász lenni, mert nem tudom elviselni a szülőket. Vállalom. Annyi kommunikációs bukfencet nem tudok vetni, amennyire szükség lenne. Vagy legalábbis túl sok energiámba telne. Egy újszülöttes nővértől sokan, sokat várnak el. A pelenkával, a cumisüveggel kapcsolatban nagyon nagy a nyomás a cégektől. Nem poharakat kapnak, hanem cumisüveget.

És amúgy is több energia lenne, az anyukákat megtanítani szoptatni. A legtöbb anyuka ösztönből oldja meg. Információt csak úgy kéretlenül nem fog kapni.

Az szülő nők ráadásul nagyon érzékenyek a hormonális változások miatt, nagyon nehéz megtalálni a járható kommunikációs ösvényt, amin sértés és konfliktusok nélkül lehet haladni. Minden embernél ezt külön egyesével megcsinálni irgalmatlan energia 12 órás műszakon belül.

Tehát akkor tudhatják ezek az emberek, hogy mi a jó út csak nem képesek járni rajta?

Igen. „A büfébe ki tudott menni, de a gyerekért nem jött.”- mondja a nővér. De senki nem szól az anyának, hogy mikor mehet a gyerekért. Számos kommunikációs deffektus van ebben a helyzetben.

Nekem is volt, hogy kiadták a gyermekem. A második éjszaka velem volt végig, de éjfélkor kérnem kellett egy kis pótlást, mert nem tudtunk aludni. Rögtön megkaptam, hogy nem kellett volna elvinnem magammal. Ezek az apró dolgok borzasztó mély sebet hagynak az emberen.

Mindenkinek azt tanácsolom, hogy ami a kórházban történt bent, az maradjon is ott. Nem érdemes rajta sokat agyalni, mély értelmet keresni számukra. Egyszerűen csak hagyd ott.

Otthon pedig csinálj mindent úgy, hogy Te szeretnéd. Nem szabad a sértésekbe belemenni. Ha rosszul esik írd ki magadból, égesd el, táncolj rajta… hagyd ott! Különben fájdalmas lesz. Rossz kiégett orvosokkal, nővérekkel találkozni a leglelkesebb fázisodban. Sok rossz történetet tudnék mesélni, de igazságot nem tudok tenni. A legtöbb kórházban attól működik valami (vagy nem), hogy milyen a vezetés. Nálunk nem lelkes a vezetés, pedig rengeteg potenciál van a változásban.

Mióta kismama jógát tartok, látom a csillogó szemeket, akiknek mindent el lehet mondani és csak szívják be az energiát. Rengeteg lehetőség van, de ezen a hétköznapokban nehéz dolgozni. Sokan ki vannak égve.

Amikor ott voltam bent frissen szült kismamaként, én is arra gondoltam, hogy milyen jó lenne 3-4 naponta újszülött ellátással kapcsolatos előadást tartani. A fürdetésről, masszírozásról, szoptatásról. Nem kellene sok tudást átadni, csak az alapokat. Van, hogy négy újszülöttre három nővér jut. Működhetne is. És ez nem pénzkérdés, lenne rá lehetőség. Én sajnos nem tudom megváltani a világot, én is csak verem a fejem a falba.

Az biztos, hogy a szülés közelében lévő nők közel vannak az elviselhetetlen kategóriához. Én is ilyen voltam. Mindenki más elmélettel érkezik. Érzékeny időszak.

Ha egy mondat túl mélyre megy, arról sokszor nem a mondat tehet, hanem az a nyitott állapot, ami engedi mélyre menni.

Igen, ez egy kétoldalú helyzet. De például itt vannak az „anyatejnácik”. Az is túlzás. Igen, lehet teher a szoptatás. Nagy felelőség az, hogy a tejed minősége mennyisége meghatározza a gyermeked mindennapjait. Nehéz befolyásolni azt, hogy mennyire akarj szoptatni, be lehet rá feszülni.

Pedig a gyerek tápszeren is felnő. Okos lesz, szép lesz, ötös lesz matekból, jogász lesz vagy jógaoktató. Nem ez fog számítani, hanem, hogy mennyire fogod szeretni.

Rengeteg szorongás van ebben az egész témában. Sok dolog megoldásra várna. A női közösségek segíthetnek, az elfogadás, a szélsőségek kerülése.

Verhetem a mellem, hogy az én gyerekeim anyatejesek voltak, ha közben mégsem hozzák azt az eredményt, amit szeretnék tőlük. Ez egy fiktív dolog. A lényeg, hogy a gyermeket tápláld. Sokszor a milyensége mindegy. A lényeg, hogy táplálkozzon, nőjön és szeresd. Ezt lehet papírdobozban, faragott bölőcsben anyatejjel és tápszerrel is csinálni, teljesen mindegy. Mondjuk tehéntejet nem adnék neki, mint ahogyan régen csinálták, de annak is inkább a nem tudás volt a hátterében… . Mindig az adott helyzetbe választjuk ki a legideálisabbat. Ki akarna tudatosan rosszat a gyerekének. A megoldások legalább jó szándékkal születnek.  Sokszor hangzik el: De nekem ezt nem mondta soha senki. Soha nem hallottam róla. Persze. Hogy nézzek utána valaminek, amiről nem tudom, hogy létezik. A legnagyobb segítség a lehetőség biztosítása, hogy valaki elmondja, hogy milyen lehetőségeid vannak.

Térjünk vissza Hozzád és egyre csak gyarapodó családodhoz! Hogy alakult az életed a későbbiekben?

Elváltam. Újraházasodtam. Volt egy vetélésem. Nagyon érzékenyen érintett. Nagyon szerettem volna már újra babázni. Megint. Úgy hiszem, hogy a friss lelkek, akik még nagyon újak, nem tudnak egy egész életre lejönni a Földre. Csak kevés ideig vannak velünk. Ő egy friss lélek lehetett. Nem tudom pontosan, miben hiszek, miben nem, de a gyerekeim reakcióiból érzem, hogy ki a használtabb lélek és ki kevésbé az. A páratlan gyerekeimtől sok olyan reakciót látok, amiben biztos vagyok, hogy senkitől sem láthattak. Tehát vagy családi örökség, vagy az ő kis saját lelkükből érkezik. Nem tudom.

Mesélsz a vetélésről?

Viszonylag korán történt. Türelmetlen természet vagyok. Szeretem siettetni a dolgokat. Tudtam hamar, hogy várandós vagyok. A teszt is pozitív lett, de nem látszott az ultrahangon semmi. Vártunk, de a későbbi vizsgálaton sem látszott semmi. Elkezdett csökkeni a HCG szintem. Véreztem. 6-7 hetesen történt. Szerencsére beavatkozást nem kellett végezni. Nagyon szomorúak voltunk. Nyilván orvosi szempontból tudom, hogy volt valami a háttérben, amiért nem folytatódott ez a történet. El kellett engednem, hogy ne vigyek olyan béklyót magammal a következő terhességbe, ami nem odavaló.

A vetélés után megfogant Flórián. Nagyon szerettem volna eljönni a munkahelyemről, már életem újabb fázisára vágytam. (Általában ilyenkor szoktam szülni, hogy kikerüljek egy számomra kellemetlenné vált helyzetből. Nagyrészt otthon voltam. Nyugis várandósság volt, de nagyon nagy különbség volt a 25-26 évesen megélt várandósság és eközött 34-35 évesen megélt terhesség között. Sokkal jobban éreztem a fizikai határokat. Sokkal hamarabb éreztem a teher részét. Fáradt voltam. Nagyon vártam, hogy megszülessen.

Picit visszalépve az időben: Ugyan hamar ugrottatok bele a házasságba a volt férjeddel, de végül miért vált el az utatok?

A volt férjem talált valaki mást. Amikor Flóriánnal terhes voltam, ők is gyermeket vártak. Én december 27-re voltam kiírva. Ők január másodikára. Épp ünnepeltünk 27-én, amikor láttam a Facebookon, hogy náluk megszületett a baba. Pedig az az én napon lett volna. Akkor arra gondoltam, hogy csak ne másodikán szülessen meg Flórián. Persze Flórit is túlhordtam, pedig legszívesebben már december elején megszültem volna. A nőgyógyászom meg is indította volna, de csak akkor, ha már úgy áll a méhszájam. Mivel semmi jele nem volt az indulásnak. ő maradt  a hasamban, a lelkemben meg a terhek. A mostani férjem megértette a válással, szüléssel kapcsolatos érzelmeimet. Tudta, hogy nagyot karcolt a múlt az egómba.

Végül másodika lett a nagy nap?

Aznap bementünk egy vizsgálatra a kórházba és picit nyílt a méhszájam is, de még mindig kaptam pár napot. A vizsgálat után otthon átmentünk a szomszédba beszélgetni. Ott játszottak a gyerekek és egyszer csak jöttek a fájások. Senkinek nem szóltam róla. Nem láttak rajtam semmit. A férjemnek mondtam csak, hogy itt az idő. Anyukám jött a gyerekekhez. Este 9 körül még az 5 perces fájásokkal mesét olvastam a nagyoknak. Utána bementünk a kórházba, ahol már nagyon vártak minket, szerették volna, ha milyénk lesz az első újévi baba.

Hogy érezted magad ekkor?

Olyan erős fájásaim voltak, amik közben meg kellett állnom, hogy rátámaszkodjak valamire. Gyorsan tágultam. Hányingerem volt. A vizsgálatkor megállapította a doki, hogy gyors szülés lesz.

Minden úgy zajlott, ahogy a korábbi kettőnél. Jött a burokrepesztés is. Attól féltem csak, hogy az alapvetően jelenlévő fáradtságom miatt nehezen fogom tudni megszülni ezt a gyereket. A csontjaimban éreztem a kimerültséget. Nem volt türelmem semmihez. Éreztem, hogy ingerült vagyok. A férjem mivel altatóorvos – felajánlotta, hogy szúr egy epidurált. Először nem szerettem volna, hiszen ment enélkül is előtte már, de végül belementem. Az utolsó pillanatban döntöttem.

Milyen érzés volt a szúrás?

Fura. Fel kell hozzá ülni az ágy szélére. Alig bírtam ezt megtenni.

El akartam dőlni oldalra. És közben csak arra gondoltam, hogy jó lenne, ha már beadná, mert minden izmomban feszültség volt és csak visszatartottam Flóriánt. Egy nagy görcs voltam. Éreztem, hogy saját magam akadálya vagyok.

Az első szúrás nem sikerült. A másodikhoz kellett az én tudatosságom is, hogy el tudjak lazulni. Egyszer csak hirtelen megszűnt a csontokat széttoló erős fájdalom. Mintha elvágták volna. Megijedtem. Orvosként tudtam, hogy ha egy baba keresztbe van és megszűnik a fájás, akkor megrepedt a méh és nagyon kell sietni. Bár Flóri nem volt keresztben, mégis megijedtem. Pedig csak az történt, hogy a szúrással együtt kaptam meg a gyógyszert, de ezt akkor még nem tudtam. Ráadásul olyan sokat adott a férjem, ami egy császárra is elég lett volna. Féltett…

Milyen érzés volt epidurállal szülni?

Sétagalopp volt az egész. Ugyan éreztem a fájásokat, tudtam nyomni, de semmi nem fájt. A szülés közben a tegeződésről, magázódásról beszélgettünk az orvossal, hogy mi igazából szeretünk magázódni. Még úgy is, hogy kollégák vagyunk és már a harmadik gyerekemet szülöm nála.

Könnyen meg lett Flórián. A gátad most milyen állapotban volt a szülés után?

Gátvédelemmel született meg Flórián. Nagy könnyebbség volt, hogy nem volt gátsebem. Új dimenzió volt.

Várj csak! Ha ilyen gyorsan ment minden, az azt jelenti, hogy másodikán született meg?

Nem. Éjfél után született egy perccel. Miután megszületett a mellkasomra rakták. A férjem odasúgta: Látod, milyen rendes?! Harmadikán született.

Hogy érzed máshogy viselkedett Flórián az epi miatt? Rád, hogyan hatott utána?

Ő is 4 kilóval született, mint Zalán. Nagyon szépen tudta az útját. Nem éreztem a hátrányát az epidurálnak, csak az előnyét vettem ki belőle. Pozitív tapasztalataim voltak vele. Nem gyorsította, nem lassította a folyamatot. Nem szakított szét. Vissza tudtam tartani a fájást, amikor kellett. Minden szépen ment, csak nem volt hozzá fájdalom. A feszítés, a tolás érezhető volt és közben mégis nagyon jó élmény volt. Ugyan a férjem a szülés után kivette a kanült, de a szülést követő napon is éreztem a fájdalomcsillapító hatását. Amikor szoptattam nem volt erős hasigörcsöm, ami összerántotta volna a kismedencémet. Ez nagy könnyebbség volt. Néha talán azt is éreztem, hogy egy hamis biztonságot ad. Azt éreztem, túl jól vagyok.

Még lenne sok kérdésem, de tudom, hogy el kell indulnod hamarosan érte az oviba. Szóval mesélj a legkisebb királyfiról!

Másfél évvel később született meg a negyedik fiam. Mivel nyárra vártuk, azt hittem lány lesz, de nem. Ő sem.

Viszont a szülés máshogy indult.

Igen más volt, mint a többieknél, ugyanis magától repedt meg a burok. Ráadásul nem hordtam túl. Talán június 28-ra voltam kiírva és ő 26-án született meg délelőtt. Ez a szülés emiatt is kilóg a sorból. Másként is fogant. De őt is nagyon vártam. Szerettem volna, hogy a két kicsi között is kevés legyen a korkülönbség. Talán csak két hónapot vártunk rá, de az is soknak tűnt. Szerettem volna azonnal teherbe esni.

Hogy voltak a határaid?

20 kilót híztam itt is, ahogy a többiekkel is. Amúgy minden rendben volt. 26-án hajnal négy körül ébredtem a fájásokra. Elkezdtem pakolászni. A férjemet hagytam aludni, tettem-vettem, de amikor a komposztot vittem ki, éreztem, hogy folyik belőlem a magzatvíz. Nem állt le, sőt a fájások is jöttek. Hívtam Anyukámat. A férjemet 7.15-kor keltettem, hogy itt az idő. 5 percet kért még, hiszen amúgy is akkor kelt volna. Amikor azt mondtam, hogy nem kell annyira sietni, a hangsúlyomból tudta, hogy azonnal fel kell kelni. A gyerekek elmentek oviba, suliba. Reggel nyolcra bementünk a kórházba.

A kórházban direkt egy félreeső szobát kaptunk, hogy mint kollégák ne legyünk nagyon szem előtt, nyilván mindenki érdeklődött irántunk. Hamar megkaptam az epidurált. Szépen haladt minden. Tudtam mozogni. Nem volt bennem félelem. Amikor jöttek a tolófájások, az orvosom még a műtőben volt. A szülésznő vizsgált volna épp meg, amikor jött a doki, és valóban a legjobbkor, már kezdhettem is nyomni.

Amikor már majdnem kint volt a feje kérték, hogy ne nyomjak, csak sóhajtottam egyet és már kint is volt a feje. Mire az orvos: „Editke maga kisóhajtotta magából ezt a gyereket.”

Tankönyvi szülés volt állítólag. Viszont volt egy kis lepényleválásom, amit nem tudtunk előre. Mivel nem volt panaszom, nem foglalkoztunk vele később sem.

Erik – a negyedik fiam – különlegessége az volt, hogy a fürdetés után, amikor mellre került nagyon sírt, nem akarta abbahagyni. Énekelni kezdtem neki a nagyok altató dalát. Kinyitotta a szemeit, elhallgatott. Így már mellre tudtam rakni és minden rendben ment tovább. Nagyon szép élmény volt. Ösztönös. A jóga óráimon is mindig elmesélem, hogy ezek a hangok milyen nagyon fontosak.

Mi volt ez dal?

Az Omagának a Ballada a fegyverkovács fiához című dala.

„Tél fut az éjen át, nyílik a jégvirág,
Új bölcsőben sírdogál egy élet
Apja emeli föl, ebből a gyerekből
Fegyverkovács lesz, ha addig élek

Így is lett, bizony, de szólt egy szép napon
Ne csináljunk soha többé fegyvert
Nem lesz háború, könnyes, szomorú
Boldognak látok majd minden embert”

Működött.

Négy könnyed történet.

Igen. Ezek az én szüléstörténeteim. Nincs bennük semmi horror. Lehetett volna másképp is elmesélni. Lehetett volna másra is figyelni. Meg lehet találni benne a rosszat, ha valaki erre fókuszál. A mostani kismama óráimon is ezt hangsúlyozom:

Lehet gyakorolni a pozitív megerősítést, bármi is történjen. Semmi máson nem tudsz változtatni csak magadon. Ha áthelyezem a fókuszt, akkor a kevésbé jó élményekből is lehet jó élmény.

Amikor a barátnőm kudarcnak élte meg, hogy nem sikerült hüvelyi úton szülnie, hibáztatta magát. Pedig ez nem lehet hiba. Kilenc hónapig hordta a szíve alatt, táplálta, fejlődött. Hol a kudarc?! Az, hogy nem úgy jött össze, ahogy elvárta magától az egy más kérdés.

Nem a csempe színe a lényeg, meg, hogy hányan voltak benn a szobában, vagy hogy szakadt volt-e a hálóing, hogy szólt-e kellemes zene, pattogott-e le a bútorról a rozsda! Tudom erre is lehet figyelni, de nem biztos, hogy ez a jó út.

80 %-ban tervezd csak meg az életed, különben túl nagy lesz az elvárás! Ne gyilkold ki a variációkat! Sok rossz élményem van nekem is, de nem ez számít. Nem ez a fontos.

Van egy túrós palacsintám. Odaadom, ha…

Sokan kérdezik, hogy lesz-e ötödik és, hogy akkor majd biztos, hogy lány lesz. Szívesen szülnék még, de nem akarnám kísérteni a sorsot. Iszonyat szerencsés ember vagyok ezzel a négy fiúval.  Nem lehet okom semmilyen panaszra velük kapcsolatban. A gyerekszülés időszakát pedig el kellett gyászolnom magamban. Tudatosítanom kellett, hogy most a gyermekek cseperítésének időszaka jön. Úgy érzem, ha aktívan tennék a gyermekvállalásért, olyat tennék, ami már lehet, hogy a harácsolás lenne, kihívnám a sorsot. De, ha letenne valaki egy kisbabát a “küszöbömre”, szívesen felnevelném.