2026. febr 27. „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.” – Nóra szüléstörténete

Ott elkapott egy pánikszerű kétségbeesés, hogy annyira fáj, hogy szétszakadok. Két fájás között a doktornő látta is rajtam – talán a széteső légzés miatt – a kétségbe esést. Akkor csak annyit mondott: „Csak a légzésre figyelj. Semmi más nem számít. Lélegezzünk együtt.” Annyira megnyugtatott. Teljesen visszahoztak a szavai. Aztán azt mondta: „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.”

Mit tudsz a saját születésed körülményeiről?

Azt tudom, hogy a bátyám születéséhez képest az enyém sokkal könnyebb volt. Anyukám mesélte, hogy körülbelül nyolc-tíz órát tartott, és minden természetesen zajlott. A bátyámat fogóval szedték ki. Nem azért, mert nagy volt, épp ellenkezőleg: nagyon pici volt, és az orvos szerint nem volt ereje kijönni. Érdekes, mert a családban nemrég is történt hasonló: a sógornőm kislánya is nagyon kicsi volt, és őt is fogóval segítették világra. 

Hogy gondoltál a szülésre, mielőtt személyes élményed lett volna róla?

Olyan szerencsés voltam, hogy eljutottam Gáborjáni Réka szülésfelkészítőjére és kismama jógájára is. Az első terhesség alatt végig hozzá jártam. Az ő hatására pozitívan, bizakodva álltam a szüléshez. Eleve vágyott dolog volt, hogy gyerekünk legyen, nem volt bennem nagy szorongás, inkább egyfajta erős, belső optimizmussal álltam a dologhoz.

Aki a Rékához kerül, annak tényleg szerencséje van, fantasztikus szakember.

Igen, nagyon meghatározó lett Réka az életemben.

Gyermekre vágytatok, ehhez képest mi történt? Sokat vártatok rá?

Az első gyermekünkre kellett a legtöbbet várni, körülbelül nyolc hónapot. Nem vészesen sokat, de harmincévesen az ember már elgondolkodik, hogy miért nem sikerül azonnal. Aztán kiderült, hogy magas a TSH-értékem, kaptam rá gyógyszert, és szinte ezzel egyidőben teherbe is estem. Nem tudom, a gyógyszer hatott-e már, vagy csak addig akadályozott a hormoneltérés. Azóta is szedem, és azt érzem, jobban vagyok tőle.

Hogy telt a várandósságod?

Nagyon jó volt. Teljesen gondtalan, felhőtlen időszak volt. Egy idilli kapcsolatban vártuk a babát, minden a helyén volt.

Hogyan készültetek a szülésre?

A férjem, Bálint is eljött Rékához, voltunk apás felkészítőn is. Olvastam több könyvet is, de leginkább Réka órái adtak erőt és tudást.

Van olyan konkrét dolog, amit a felkészítőn tanultál és később a szülésnél is tudtál használni?

Abszolút. Amit Réka tanított, az nagyon sokat segített. Maga a szülés hosszú volt – körülbelül tizennyolc óra volt –, de végig nyugodt maradtam. Tudtam, hol tartok, és hogy minden rendben van. Adott egy belső biztonságot.

Egyébként érdekes, hogy a nők között van egyfajta „biológiai verseny”, ki hány óra alatt szült. Amikor mondtam, hogy tizennyolc óra volt, sokan sajnálkoztak, de én nem éreztem, hogy ezzel baj lenne.  A harmadik gyerekem, Tomi, például másfél óra alatt született – mégis az volt életem legnehezebb másfél órája. Ez nem az időn múlik.

Rögtön tudtad, hogy elindult a szülés?

Igen, nagyon határozott érzés volt, és a nyákdugó is távozott. Egy éjszaka felébredtem egy erős fájásra, és tudtam, hogy ez az. Akkor már túlhordtam egy hetet. Az orvosom nagyon kedves volt, de a szülésznő, akit választottam, sajnos kevésbé. Azzal fenyegetett, hogy ha aznap éjjel nem indul meg a szülés, másnap beindítják.

Ez annyira rosszul esett, mert a legnagyobb vágyam az volt, hogy természetes úton szüljek. A doktornőm később mondta is, hogy nem is feltétlenül lett volna így. Aznap délután teljesen stresszben voltam, lépcsőztem, sétáltam, mindent kipróbáltam. Egy barátnőm segített meditációval is, hogyan „beszéljek” a babával, hogyan hívjam őt. Réka pedig ajánlotta a bábakoktélt, amit meg is ittam végül. A doktornőm utólag mondta, hogy csak az a baba indul meg tőle, aki már amúgy is készen áll. És tényleg, néhány órával később beindult a szülés. De az a nap, az a nyomás, amit a kórházban rám tettek, az nagyon nehéz volt. Nagy erős vágyam volt, hogy természetes úton jöjjön világra, és a legfőbb félelmem a császár volt.

Amikor már benne voltáltudott a szülésznőd segíteni?

Sajnos ugyanaz a nő volt, és nem volt igazán jó tapasztalatom vele. Hajnali kettő körül indult, és reggel hét körül mentünk be a kórházba. Már négy-öt perces fájásaim voltak, de még csak a folyamat elején tartottam. Amikor beültettek a vizsgálóba – tele más kismamákkal –, valahogy az egész leállt. A testem bezárkózott. Amit elértem reggel 7-ig csak dél körül indult újra rendesen.
És az a szülésznő… egyszer csak „megpiszkált”, hogy gyorsabban haladjon a dolog, és ez volt a legfájdalmasabb pillanat az egész szülésben. Borzalmas volt, szinte a falat kapartam. Hatásos volt, de barbár. A doktornőm viszont csodálatos volt.  A kitolási szakaszban végig ott volt, de csak akkor szólalt meg, amikor szükséges volt rá. Egy-egy szava pont jókor jött, mindig a legjobbkor. Érezte, mikor mit kell mondani.

Hosszúnak éltem meg a kitolást. A szülésznő a vége felé már pofákat vágott, unta az egészet. Ez rosszul esett. Pedig csak egy óra lehetett. A legvégén kaptam egy kis oxitocint, mert nagyon elfáradtam, és tíz perccel utána megszületett a kisfiam. Az utolsó tolást már nagyon könnyűnek éreztem.

Milyen volt ott az aranyóra?

Nem volt teljesen zavartalan. Közölték, hogy még sok nő szül épp akkor, és bár kaptunk egy fél, háromnegyed órát együtt, utána sajnos kiraktak minket, de addig nagyon jó volt.

Utána már nem is lehettetek hármasban?

Egy kicsit még igen. Bálint lejöhetett velem a kórházi szobába. Már látogatási idő vége volt, de tekintettel arra, hogy akkor született a baba, nem zavarták Bálintot haza. Úgyhogy még együtt voltunk egy kicsit. Ahhoz képest, hogy ez a kórház elvileg egy baba-mamabarát hely, azért elég sok zavaró tényező volt benne. De nekem ezzel együtt is maga a szülés nagyon szép élmény volt. Nem éreztem benne semmit, amitől féltem volna, vagy amivel ne tudtam volna megbirkózni.

Mikor kaptatok kedvet a második gyermekhez?

Nagyjából, amikor kétéves lett az első. Pont három év van közöttük. A második gyermekünk nagyon gyorsan, egy-két hónap alatt megfogant, és szintén teljesen zavartalan terhesség volt. Rékához kevesebbet tudtam járni, mert akkoriban külföldön éltünk.

Nem merült fel, hogy kint szülj?

Belgrádban?! Nem, kizárt. Ott nagyjából a hetvenes évek szintjén tartanak. Mindenki azt mondta: „csak ott ne!”

Mit jelent pontosan, hogy hetvenes évek?

Például kizárt, hogy a férj vagy segítő bejöhetne. A férjem, Bálint mindhárom szülésemnél ott volt, és sokat jelentett a jelenléte.

Belgrádban elfüggönyözve, egymás mellett szülnek a nők, sok horror sztorit hallottam róla.

Szóval könnyen teherbe estél, csodás szülés volt, és ismét ugyanabban a kórházban történt.

Igen, ugyanazzal a doktornővel, de sokkal jobb szülésznővel. Nagyon szép volt, hogy vízben szülhettem. Már a vajúdás nagy része is vízben zajlott, és az egész folyamat valahogy nagyon harmonikusan ment.

Hajnali egykor ébredtem fel, hogy valamit érzek, és Lili reggel negyed hétkor született meg. Érdekes, mert Samu (a harmadik gyerekem) este negyed hétkor jött — a lányom meg reggel negyed hétkor. Amikor lefeküdtünk, még mondtam is Bálintnak, hogy „Feküdjünk le korán, mert valami lesz.” Hajnali egykor már éreztem, hogy elindult.

Nem kapkodtuk el a kórházba menetelt, de éreztem, hogy ez gyorsabb folyamat lesz. Próbáltam figyelni, hogy ne menjünk be túl hamar, de nem is akartam otthon húzni sokáig.
A másodiknál éreztem meg először, hogy igazán tudom hasznosítani, amit Réka mondott.

Minden lélegzetvétel olyan volt, mint egy fájdalomcsillapítás. A légzés tényleg működött. A víz is sokat segített.

A kitolás talán negyedóra volt, nagyon gyorsan ment. Csodás volt ott, a vízben…

tudom, hogy közben a doktornő megfogta, de nekem olyan volt, mintha felém úszott volna, amikor megszületett. Felemelő pillanat volt.

A doktornő és a szülésznő is azt mondták, hogy ez volt az elmúlt hónapok legszebb szülése. Pont akkor világosodott ki, minden olyan békés volt.

Az első szülésnél a kitolás nagyon hosszú volt, de nem éreztem azt, hogy „úristen, szétszakadok”. Akkor inkább azt éreztem, hogy a fájások nem voltak elég erősek. Másodszorra viszont, Lilinél, volt egy pillanat, amikor majdnem kint volt a feje, de még nem egészen. Ott elkapott egy pánikszerű kétségbeesés, hogy annyira fáj, hogy szétszakadok. Két fájás között a doktornő látta is rajtam – talán a széteső légzés miatt – a kétségbe esést. Akkor csak annyit mondott: „Csak a légzésre figyelj. Semmi más nem számít. Lélegezzünk együtt.” Annyira megnyugtatott. Teljesen visszahoztak a szavai. Aztán azt mondta: „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.”

És Te eldöntötted. Jó hallani ilyen történeteket.

Igen. Ott megvolt háborítatlanul az aranyóra is.

Kivel volt közben a tesó?

A nagyszülőkkel, akik hajnali négykor érkeztek meg. Előre megbeszéltük, hogy ez lesz a forgatókönyv. Samuval is megbeszéltük, hogy ha éjszaka eltűnnénk, az azt jelenti, hogy megszületett a tesó. Reggel, amikor meglátta a Nagyiékat, rögtön mondta nekik: „Megszületett a tesó!” — és tényleg, addigra már meg is született.

Fiú, lány, fiú. Jött a harmadik.

A második után úgy éreztük, hogy legyen még egy. Hogy ez még belefér az energiáinkba.Úgy éreztem, hogy lehetetlen, hogy mindez csak kétszer történjen meg velem.

Ő a harmadik gyerekünk — de a negyedik terhességem. Volt egy baba, aki elment. Amikor eldöntöttük, hogy legyen harmadik gyerekünk, akkor szinte rögtön sikerült teherbe esni, de a 11. héten kiderült, hogy elment.

Egy este nagyon fájt a hasam, megijedtem ettől, de aztán elmúlt, és ez megnyugtatott. Most már tudom, hogy akkor történhetett valami. A doktornő már az első ultrahangon mondta, hogy nehezen hallja a szívhangot. Azt mondta, hogy még ránézne a 12. hét előtt.

Amikor visszamentem, csak annyit mondott: „Nem találom a szívhangot.” Behívott egy másik orvost, mert ilyenkor mindig két orvosnak  kell megállapítani, hogy nincs szívhang.
Bejött egy „vidéki Don Juan” típusú orvos, ránézett, és annyit mondott: „Hát tök egyértelmű, hogy nincs szívhang, ez a baba nem él.” Aztán kiment. Szörnyű volt. A saját doktornőm viszont megölelt, és nagyon együttérző volt. Vákuummal eltávolították, mert elég nagy volt már ahhoz, hogy ne várjam meg a spontán vetélést.

Több hónapot vártunk, mint kellett volna, mert úgy éreztem, ezt el kell gyászolni.

Amikor újra próbálkoztunk volna, már tudtuk, mikor lesz a legjobb barátnőm esküvője, és mondtam Bálintnak, hogy „csak a következő hónaptól próbálkozzunk, mert én ott szeretnék lenni az esküvőn, és nem épp akkor akarnék szülni”. És képzeld, tényleg csak a hónap végén lettünk ebben lazák. Tomi akkor fogant meg, a legvégén a periódusomnak. Úgyhogy végül is a nyolcnapos babával voltam ott a barátnőm esküvőjén. Csak a szertartáson tudtam részt venni, de az is egy csoda volt, hogy addigra már úgy éreztem, hogy össze tudom magam szedni annyira, hogy elmenjek a nyolcnapos gyerekkel. Ő a legjobb barátnőm, szóval nagyon megható volt, hogy legalább így ott tudtam lenni. Tominak már a foganása is hihetetlen volt, hogy ő annyira jönni akart, hogy nem várta ki a következő hónapot.

Hogy telt ez a várandósságod?

Alapvetően jól, de nem zökkenőmentesen. Ugyanis történt valami: az előző babám, aki elment, november 5-re lett volna kiírva. Képzeld el, azon az estén, vagy az előtte valón, erős fájásaim lettek. Három hatalmas, erős görcs érkezett, mint amikor már benne van az ember a szülésben. Mondtam is Bálintnak, hogy valami nincs rendben,. Lefeküdtem, valahogy sikerült belealudni, de másnap iszonyatosan elkezdtem vérezni, nem csak pecsételés volt, hanem tényleg erős vérzés. Kijöttek darabok is belőlem.

A mai napig nem tudom, hogy ez egy hematóma volt, vagy esetleg egy ikerterhesség elveszett magzata. Nagyon konkrét, kézzel fogható valami jött ki, amit a mai napig sajnálok, hogy nem fotóztam le.

Bementünk a kórházba, de mivel vasárnap volt, egy rezidens volt bent. Megvizsgált, és azt mondta, a baba nem él, a petezsák össze van esve.

Szerintem nagyon befolyásolta, amit elmondtam neki a vérzésről, prekoncepcióval vizsgált meg. Majd azt tanácsolta, hogy üljek forró vízbe, hogy a „tisztulás” folytatódjon otthon.

Sírva jöttünk ki a kórházból, gondolkoztunk, hogy mi történhetett. Otthon egy órát ültem a forró vízben, és érdekes, Tomi azóta is nehezen viseli, ha melege van, mintha ott maradt volna benne ez az élmény. Szerencsére nem történt semmi, de akkor azt hittük, hogy elveszítettük őt.

Hány hetes voltál ekkor?

Tízhetes lehettem, nagyjából, mint az előző vetéléskor.

A doktornőm épp külföldön volt, de írtam neki. Valami hetedik érzékkel azt tanácsolta, hogy hétfőn menjek el egy magánrendelésre, ne elégedjek meg a rezidens vizsgálatával. Adott egy nevet, és odamentem. Ott mindent szomorúan elmondtam az orvosnak, hogy ez már másodszor történik. Még azt is megkérdezte, hogy ugyanabból a kapcsolatból van-e ez a baba, mint az előző kettő? Mondtuk, hogy igen.

Csendben nézte az ultrahangot. És most el fogom magam sírni… És egyszer csak azt mondta: „Ezt hallgassa meg!” Bekapcsolta a gépet, és megszólalt a szívhang. Folytak a könnyeim.

Azt mondta, valószínűleg egy hematóma lehetett, de az sem kizárt, hogy ikerterhesség volt. Ezt már sosem tudjuk meg, de a lényeg: a baba jól van. Hatalmas pillanat volt.

Érdekes, hogy a másik orvos ezt hogyan nem vette észre.

Nem tudom. Talán a prekoncepció miatt, hogy ha valaki vérzik, és darabkák jönnek, akkor biztos baj van. De valószínűleg a tapasztalatlanság is közrejátszott. Óriási felelőtlenség volt tőle azt mondani, hogy üljek forró vízbe, akár emiatt el is mehetett volna a baba.

Utána a barátnőim csak úgy hívták a babám, hogy vasember. Ha ezt kibírta, mindent kibír. Hadházi Éva baba-mama kapcsolat analitikus is azt mondta, hogy ez a gyerek biztosan hihetetlenül alkalmazkodó lesz, ha a két érhez tudott alkalmazkodni, és tényleg harmadik gyerekként nagyon rugalmas, nagyon életrevaló.

A születési súlyán látszott a harmadik ér hiánya?

Nem, egyáltalán nem. Teljesen normális volt, 3100 gramm körül.

Mikor derült ki ez számotokra?

A 12. héten az orvos, aki vizsgált, mindent szépen végig mondott: minden rendben van, minden a helyén. Aztán a legvégén hozzátette, hogy egy apróság van, a köldökzsinórban csak két ér fut, a szokásos három helyett. Erről addig soha nem hallottam, teljesen új volt nekem. Azt mondta, hogy ez nem feltétlenül probléma, de előfordulhat, hogy elhal a baba, mert nem tud megfelelően fejlődni, sőt, nagyobb az esély a halvaszületésre is, bár ez csak az esetek kis százalékában fordul elő, szóval „ne aggódjunk”.

A férjem ebből persze azt hallotta meg, hogy „nyugodjunk meg, minden rendben lesz”. Én viszont a másik felét, hogy „el is veszíthetjük a babát”. Szóval úgy jöttem ki, mint akit fejbe vágtak. Két problémamentes terhesség után ez sokk volt.

De azt mondták, ez csak az esetek kis százalékában okoz gondot. És csak eggyel több ultrahangot írtak elő, hogy figyeljék, jól fejlődik-e. Végül tényleg minden rendben volt, de én közben borzasztóan szorongtam. Ekkor javasolta egy dúla barátnőm, hogy keressem fel Hadházi Évát. Az egész terhesség alatt hozzá jártam. Rengeteget beszélgettünk, és minden alkalom végén volt egy húszperces meditáció a babával. Mindez olyan jó élmény volt, hogy ha lehetne, receptre írnám fel mindenkinek.

Minden gyerekemnél erősnek éreztem a kötődést, de ez a meditáció valami pluszt adott. Sokáig, még a szülés után is azt éreztem, hogy valahogy „kapcsolatban vagyunk”, mintha tényleg kommunikálnánk egymással gondolatban is.

Kihatott ez később is, mostanra is?

Most, hét évvel később, már talán nem, de a születés után hónapokig nagyon erősen éreztem ezt a hatást. Éva rengeteget segített: sok-sok képet alkottunk együtt, amikben azt kellett elképzelnem, hogy jól áramlik felé minden, megkapja, amire szüksége van. Ezeket én találtam ki, és nagyon megnyugtatóak voltak. Sokat kaptam tőle, jó szívvel ajánlom mindenkinek Évát.

Ennyi bizonytalanság után, milyen jó, hogy egy ilyen biztos pontot találtál, aki segített megerősödni. Milyen élmény volt a születése?

Mivel két eres baba volt, nem engedték túlhordani, mert nagyobb a rizikó, hogy a végén már nem elég az áramlás. Erre előre felkészítettek. Az orvosom sajnos pont külföldön volt a szülésemkor, így intézményt váltottam. Az új helyen egy fantasztikus szülésznő, Fantha Zsuzsa segített, csodálatos volt. Az orvos kevésbé. De jó, hogy nem ragaszkodtam az előző kórházhoz, mert a második szülésemkor, szörnyű körülmények között voltunk: a nőgyógyászaton voltunk, hatágyas, pici szoba, mindenki babával, rengeteg látogatóval. Többször sírva hívtam a Bálintot, hogy nem bírom tovább, haza akarok menni. Szóval nem bántam, hogy ebbe a kórházba nem jöhetnek be a látogatók, csak kitolják a babát. Sokkal nyugodtabb volt. 

Az egész helyzet annyira abszurd volt: ott vagy egy újszülött babával, és közben ott van csomó idegen ember. Nem túlzok, a másik ágynál ülő látogató feneke konkrétan az arcomnál volt.

Eljött a kiírt nap. Megbeszéltük az orvossal, hogy ha vállalom, hogy befekszem a kórházba, akkor még nem indítja meg a szülést.. Így tudtunk még pár napot várni, és naponta kétszer csináltak áramlás vizsgálatot. Ez számomra sokkal megnyugtatóbb volt, mintha rögtön beindították volna.

Öt napot feküdtem így a kórházban. Azalatt a szülés nem indult be, és most a bábakoktélt nem akartam bevállalni, de a dúla barátnőm hozott egyfajta gyümölcskoktélt, amit szintén a bábák szoktak ajánlani. Megittam, de nem történt semmi.

Öt nap után, hajnalban, kaptam egy fél tabletta szülésindítót. Az orvos mondta, hogy csak ennyit ad, mert ha a baba készen áll, ez bőven elég lesz. És tényleg: fél tizenegyre megszületett Tomi.

Nagyjából másfél órát töltöttem a szülőszobában a szülésznővel, aki nagyon jól segített. De ez a másfél óra nehezebb volt, mint az első szülés 18 órája. Hihetetlen intenzív volt, valószínűleg a gyógyszer miatt is, mert sokan mondják, hogy az indított szülés nagyon erős fájdalmakat hoz.

Ez a gyors tempó lehet az indítástól is, a harmadik szülés miatt is. És ahogy tapasztaljuk a gyors szülések sokszor sokkal fájdalmasabbak, mint egy lassabb folyamat.

Nálam is így volt. Ez a másfél óra nagy kihívás volt. Ráadásul mondták, hogy ha valami gond lenne, akkor a császár hamarabb szóba jöhet, mert nem lehet hosszasan vajúdni két érrel.

Úgyhogy belehúztál.

Igen, belehúztam. A meditációk alatt is sokszor beszéltem erről a babával, hogy neki gyorsan kell majd megszületnie, és ő teljesítette. Másfél óra volt összesen, de belülről  olyan volt, mint egy földrengés. Nagyon intenzív volt, de mégis jó hangulatban telt. De mindenki igazán jól támogatott közben: a szülésznő,és Bálint is.

Volt viszont egy kellemetlen jelenet. Bejött egy fiatal doktornő megvizsgálni, mert az én orvosom éppen műtött, és ez pont az a doktornő volt, aki már a befektetéskor is azt mondogatta, hogy „ezt a babát már ki kéne venni”, „nem jók az értékek”. De az én orvosomnak nem ez volt a véleménye. Most viszont ő vizsgált meg, és burkot is repesztett.
Nekem sosem repedt meg magától, mindig repesztették. Ez is felgyorsította a folyamatot. Kiderült, hogy a vízben volt egy kis széklet. Odatartotta az arcom elé, és azt mondta: „Na, ugye, hogy igazam volt?” Ott voltam a legnagyobb fájások közben, és ő ezt így az arcomba tolta. Nem szóltam semmit, csak elfordítottam a fejem. A szülésznő végül leállította ezt a fiatal doktornőt.

Pechemre az orvosom az utolsó tíz percre odaért. Olyan volt, mint elefánt a porcelánboltban. Mi hárman addig egy csendes, koncentrált, bensőséges térben voltunk, mindenki csak akkor szólalt meg, amikor kellett. Aztán ő berohant egy műtétről, és teljesen más energiát hozott, nem tudott áthangolódni. Úgy viselkedett, mint egy sportriporter.

Folyamatosan mondta, hogy „gyerünk, nyomja, tolja”, és még azt is hozzátette, hogy „jobb lenne, ha ennyi hangot se adna ki, az az erő menjen befelé”. Pedig én mind a háromszor halkan szültem. Nem tudtam soha nagyokat ordítani és mindig irigyeltem, azt, aki igen. Belőlem az nem jött. Most is csak néha jött ki belőlem egy-egy hang, de erre is rászólt.

A legrosszabb az volt, hogy bár minden nagyon gyorsan történtő mégis sürgetett, és egy ponton, amikor már vége volt a tolófájásnak, még erőltetett, hogy folytassam és akkor szakadtam szét. Később, amikor a saját orvosomnál jártam, és meglátta a lapot, csak annyit mondott: „Ezt nem hiszem el.” A négyes skálából én a harmadik szinten szakadtam. Az előző kettőnél ez csak egyes volt.

Biztos vagyok benne, hogy amiatt történt, mert ráerőlködtem, pedig már nem kellett volna. És persze, utólag bánom, hogy  “szót fogadtam” neki…, utólag okos az ember, de ott, abban a helyzetben…

Ilyenkor az ember bízik a körülötte lévőkbe. Sokszor ez a bizalom akadályoz meg abban, hogy a saját testünkre hallgassunk. A szülésznők épp ilyenkor szokták visszafogni a folyamatot, és kérni, hogy ne tolj, hogy várjunk picit. Fura, mert ilyet nem is az orvos szokott kérni, hanem inkább a szülésznő, aki látta az egész folyamatot egyben. A rapid szülés is okozhat gátsérülést. Ezért is mondjuk, hogy a lassú szülés sokszor jobb.

Az előző szülésem a vízben töltött öt órája volt a legkönnyebb és legideálisabb. Most viszont vízbe nem szülhettem, mert végig figyelni kellett a szívhangot, és a CTG végig rajtam volt.

Minden rendben volt Tomival?

Szerencsére igen. Ilyenkor csinálnak a babán egy hasi ultrahangot, hogy minden szerv kifejlődött-e, mert a kéteres köldökzsinór miatt néha hiányozhat például az egyik vese. De minden rendben volt.

Ez megnyugtató. Három gyermek, három különböző történet. És persze ott van a lelkedben a negyedik is.

A november 5-e, ami ennek az előző babámnak a születési dátuma lett volna, valamiért mindig különös nap maradt. Utólag olvastam is, hogy sokszor történik valami testi vagy lelki jel azon a napon, amikor az elvesztett baba született volna. Nem készültem rá, nem figyeltem a dátumot, csak utólag esett le, hogy ez az a nap lett volna. És képzeld el, hogy még kapcsolódik ehhez valami.

Miután az a baba kora tavasszal elment, húsvétkor elmentünk kirándulni. Akkor épp volt egy mesepályázat, amire jelentkezni akartam, de nem volt rá időm, így elengedtem. De aztán ott, a háromnapos túra alatt, fejben megírtam. És esténként leírtam, amit napközben kitaláltam. Végül elküldtem a mesét, és megnyertem vele egy fontos gyerekirodalmi díjat. Az az egész mese nekem egyfajta gyógyulás volt. Nem arról szól, de mégis abból született. Ez az egész így, együtt, a veszteség, a születés, a gyógyulás, valahogy egy kört zárt be bennem. Úgy érzem, hogy ezt a mesét ő küldte nekem.

Szokott lenni egy záró kérdésem. Ha minden eddigi tudásodat, tapasztalatodat össze kéne foglalnod, és kiemelnéd belőle azt az egy legfontosabb dolgot, amit egy hamarosan szülő nőnek szeretnél átadni, mi lenne az?

Gáborjáni Réka, vagy egy hasonlóan jó szülésfelkészítés, mint amilyet tőle kaptam. Engem ő megerősített, belső stabilitást adott, ami végigkísért mindhárom szülésemnél.

A másik, ami fontos, az egyfajta mindset. Én az első szülésem előtt eldöntöttem, hogy meg tudom csinálni. Hogy végig tudok menni ezen a folyamaton. És tényleg így is lett: sosem éreztem elveszettnek magam. 

Tulajdonképpen a magunkba vetett hitet mondod.

Igen. El kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá.  De a harmadik szülésem is nagy tanulság volt. Nem szokásos, hogy kórházba kell feküdni a szülés előtt de végül is jól döntöttem. Vajúdás közben végig figyelték a baba szívhangját, és az derült ki, hogy amikor leülök, akkor nagyon leesik a szívhang. Tehát nem szabadott ülnöm, de a szülésznő sok másik pózt ajánlott Az első szülésemnél még nagyon ragaszkodtam a természetes szüléshez, most viszont már tudom, hogy harmadszorra minden így volt jól. Ha otthon maradok, vagy a reggeli dugóban ülünk a kocsiban, miközben rossz a szívhang… hát, nem tudom, mi lett volna. Úgyhogy szerintem attól sem kell félni, ha nem minden száz százalékig természetes.

Néha a jó döntés nem a „tökéletes”, hanem az, ami biztonságos.