Mit tudsz a saját születésed körülményeiről?

Azt tudom, hogy a bátyám születéséhez képest az enyém sokkal könnyebb volt. Anyukám mesélte, hogy körülbelül nyolc-tíz órát tartott, és minden természetesen zajlott. A bátyámat fogóval szedték ki. Nem azért, mert nagy volt, épp ellenkezőleg: nagyon pici volt, és az orvos szerint nem volt ereje kijönni. Érdekes, mert a családban nemrég is történt hasonló: a sógornőm kislánya is nagyon kicsi volt, és őt is fogóval segítették világra. 

Hogy gondoltál a szülésre, mielőtt személyes élményed lett volna róla?

Olyan szerencsés voltam, hogy eljutottam Gáborjáni Réka szülésfelkészítőjére és kismama jógájára is. Az első terhesség alatt végig hozzá jártam. Az ő hatására pozitívan, bizakodva álltam a szüléshez. Eleve vágyott dolog volt, hogy gyerekünk legyen, nem volt bennem nagy szorongás, inkább egyfajta erős, belső optimizmussal álltam a dologhoz.

Aki a Rékához kerül, annak tényleg szerencséje van, fantasztikus szakember.

Igen, nagyon meghatározó lett Réka az életemben.

Gyermekre vágytatok, ehhez képest mi történt? Sokat vártatok rá?

Az első gyermekünkre kellett a legtöbbet várni, körülbelül nyolc hónapot. Nem vészesen sokat, de harmincévesen az ember már elgondolkodik, hogy miért nem sikerül azonnal. Aztán kiderült, hogy magas a TSH-értékem, kaptam rá gyógyszert, és szinte ezzel egyidőben teherbe is estem. Nem tudom, a gyógyszer hatott-e már, vagy csak addig akadályozott a hormoneltérés. Azóta is szedem, és azt érzem, jobban vagyok tőle.

Hogy telt a várandósságod?

Nagyon jó volt. Teljesen gondtalan, felhőtlen időszak volt. Egy idilli kapcsolatban vártuk a babát, minden a helyén volt.

Hogyan készültetek a szülésre?

A férjem, Bálint is eljött Rékához, voltunk apás felkészítőn is. Olvastam több könyvet is, de leginkább Réka órái adtak erőt és tudást.

Van olyan konkrét dolog, amit a felkészítőn tanultál és később a szülésnél is tudtál használni?

Abszolút. Amit Réka tanított, az nagyon sokat segített. Maga a szülés hosszú volt – körülbelül tizennyolc óra volt –, de végig nyugodt maradtam. Tudtam, hol tartok, és hogy minden rendben van. Adott egy belső biztonságot.

Egyébként érdekes, hogy a nők között van egyfajta „biológiai verseny”, ki hány óra alatt szült. Amikor mondtam, hogy tizennyolc óra volt, sokan sajnálkoztak, de én nem éreztem, hogy ezzel baj lenne.  A harmadik gyerekem, Tomi, például másfél óra alatt született – mégis az volt életem legnehezebb másfél órája. Ez nem az időn múlik.

Rögtön tudtad, hogy elindult a szülés?

Igen, nagyon határozott érzés volt, és a nyákdugó is távozott. Egy éjszaka felébredtem egy erős fájásra, és tudtam, hogy ez az. Akkor már túlhordtam egy hetet. Az orvosom nagyon kedves volt, de a szülésznő, akit választottam, sajnos kevésbé. Azzal fenyegetett, hogy ha aznap éjjel nem indul meg a szülés, másnap beindítják.

Ez annyira rosszul esett, mert a legnagyobb vágyam az volt, hogy természetes úton szüljek. A doktornőm később mondta is, hogy nem is feltétlenül lett volna így. Aznap délután teljesen stresszben voltam, lépcsőztem, sétáltam, mindent kipróbáltam. Egy barátnőm segített meditációval is, hogyan „beszéljek” a babával, hogyan hívjam őt. Réka pedig ajánlotta a bábakoktélt, amit meg is ittam végül. A doktornőm utólag mondta, hogy csak az a baba indul meg tőle, aki már amúgy is készen áll. És tényleg, néhány órával később beindult a szülés. De az a nap, az a nyomás, amit a kórházban rám tettek, az nagyon nehéz volt. Nagy erős vágyam volt, hogy természetes úton jöjjön világra, és a legfőbb félelmem a császár volt.

Amikor már benne voltáltudott a szülésznőd segíteni?

Sajnos ugyanaz a nő volt, és nem volt igazán jó tapasztalatom vele. Hajnali kettő körül indult, és reggel hét körül mentünk be a kórházba. Már négy-öt perces fájásaim voltak, de még csak a folyamat elején tartottam. Amikor beültettek a vizsgálóba – tele más kismamákkal –, valahogy az egész leállt. A testem bezárkózott. Amit elértem reggel 7-ig csak dél körül indult újra rendesen.
És az a szülésznő… egyszer csak „megpiszkált”, hogy gyorsabban haladjon a dolog, és ez volt a legfájdalmasabb pillanat az egész szülésben. Borzalmas volt, szinte a falat kapartam. Hatásos volt, de barbár. A doktornőm viszont csodálatos volt.  A kitolási szakaszban végig ott volt, de csak akkor szólalt meg, amikor szükséges volt rá. Egy-egy szava pont jókor jött, mindig a legjobbkor. Érezte, mikor mit kell mondani.

Hosszúnak éltem meg a kitolást. A szülésznő a vége felé már pofákat vágott, unta az egészet. Ez rosszul esett. Pedig csak egy óra lehetett. A legvégén kaptam egy kis oxitocint, mert nagyon elfáradtam, és tíz perccel utána megszületett a kisfiam. Az utolsó tolást már nagyon könnyűnek éreztem.

Milyen volt ott az aranyóra?

Nem volt teljesen zavartalan. Közölték, hogy még sok nő szül épp akkor, és bár kaptunk egy fél, háromnegyed órát együtt, utána sajnos kiraktak minket, de addig nagyon jó volt.

Utána már nem is lehettetek hármasban?

Egy kicsit még igen. Bálint lejöhetett velem a kórházi szobába. Már látogatási idő vége volt, de tekintettel arra, hogy akkor született a baba, nem zavarták Bálintot haza. Úgyhogy még együtt voltunk egy kicsit. Ahhoz képest, hogy ez a kórház elvileg egy baba-mamabarát hely, azért elég sok zavaró tényező volt benne. De nekem ezzel együtt is maga a szülés nagyon szép élmény volt. Nem éreztem benne semmit, amitől féltem volna, vagy amivel ne tudtam volna megbirkózni.

Mikor kaptatok kedvet a második gyermekhez?

Nagyjából, amikor kétéves lett az első. Pont három év van közöttük. A második gyermekünk nagyon gyorsan, egy-két hónap alatt megfogant, és szintén teljesen zavartalan terhesség volt. Rékához kevesebbet tudtam járni, mert akkoriban külföldön éltünk.

Nem merült fel, hogy kint szülj?

Belgrádban?! Nem, kizárt. Ott nagyjából a hetvenes évek szintjén tartanak. Mindenki azt mondta: „csak ott ne!”

Mit jelent pontosan, hogy hetvenes évek?

Például kizárt, hogy a férj vagy segítő bejöhetne. A férjem, Bálint mindhárom szülésemnél ott volt, és sokat jelentett a jelenléte.

Belgrádban elfüggönyözve, egymás mellett szülnek a nők, sok horror sztorit hallottam róla.

Szóval könnyen teherbe estél, csodás szülés volt, és ismét ugyanabban a kórházban történt.

Igen, ugyanazzal a doktornővel, de sokkal jobb szülésznővel. Nagyon szép volt, hogy vízben szülhettem. Már a vajúdás nagy része is vízben zajlott, és az egész folyamat valahogy nagyon harmonikusan ment.

Hajnali egykor ébredtem fel, hogy valamit érzek, és Lili reggel negyed hétkor született meg. Érdekes, mert Samu (a harmadik gyerekem) este negyed hétkor jött — a lányom meg reggel negyed hétkor. Amikor lefeküdtünk, még mondtam is Bálintnak, hogy „Feküdjünk le korán, mert valami lesz.” Hajnali egykor már éreztem, hogy elindult.

Nem kapkodtuk el a kórházba menetelt, de éreztem, hogy ez gyorsabb folyamat lesz. Próbáltam figyelni, hogy ne menjünk be túl hamar, de nem is akartam otthon húzni sokáig.
A másodiknál éreztem meg először, hogy igazán tudom hasznosítani, amit Réka mondott.

Minden lélegzetvétel olyan volt, mint egy fájdalomcsillapítás. A légzés tényleg működött. A víz is sokat segített.

A kitolás talán negyedóra volt, nagyon gyorsan ment. Csodás volt ott, a vízben…

tudom, hogy közben a doktornő megfogta, de nekem olyan volt, mintha felém úszott volna, amikor megszületett. Felemelő pillanat volt.

A doktornő és a szülésznő is azt mondták, hogy ez volt az elmúlt hónapok legszebb szülése. Pont akkor világosodott ki, minden olyan békés volt.

Az első szülésnél a kitolás nagyon hosszú volt, de nem éreztem azt, hogy „úristen, szétszakadok”. Akkor inkább azt éreztem, hogy a fájások nem voltak elég erősek. Másodszorra viszont, Lilinél, volt egy pillanat, amikor majdnem kint volt a feje, de még nem egészen. Ott elkapott egy pánikszerű kétségbeesés, hogy annyira fáj, hogy szétszakadok. Két fájás között a doktornő látta is rajtam – talán a széteső légzés miatt – a kétségbe esést. Akkor csak annyit mondott: „Csak a légzésre figyelj. Semmi más nem számít. Lélegezzünk együtt.” Annyira megnyugtatott. Teljesen visszahoztak a szavai. Aztán azt mondta: „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.”

És Te eldöntötted. Jó hallani ilyen történeteket.

Igen. Ott megvolt háborítatlanul az aranyóra is.

Kivel volt közben a tesó?

A nagyszülőkkel, akik hajnali négykor érkeztek meg. Előre megbeszéltük, hogy ez lesz a forgatókönyv. Samuval is megbeszéltük, hogy ha éjszaka eltűnnénk, az azt jelenti, hogy megszületett a tesó. Reggel, amikor meglátta a Nagyiékat, rögtön mondta nekik: „Megszületett a tesó!” — és tényleg, addigra már meg is született.

Fiú, lány, fiú. Jött a harmadik.

A második után úgy éreztük, hogy legyen még egy. Hogy ez még belefér az energiáinkba.Úgy éreztem, hogy lehetetlen, hogy mindez csak kétszer történjen meg velem.

Ő a harmadik gyerekünk — de a negyedik terhességem. Volt egy baba, aki elment. Amikor eldöntöttük, hogy legyen harmadik gyerekünk, akkor szinte rögtön sikerült teherbe esni, de a 11. héten kiderült, hogy elment.

Egy este nagyon fájt a hasam, megijedtem ettől, de aztán elmúlt, és ez megnyugtatott. Most már tudom, hogy akkor történhetett valami. A doktornő már az első ultrahangon mondta, hogy nehezen hallja a szívhangot. Azt mondta, hogy még ránézne a 12. hét előtt.

Amikor visszamentem, csak annyit mondott: „Nem találom a szívhangot.” Behívott egy másik orvost, mert ilyenkor mindig két orvosnak  kell megállapítani, hogy nincs szívhang.
Bejött egy „vidéki Don Juan” típusú orvos, ránézett, és annyit mondott: „Hát tök egyértelmű, hogy nincs szívhang, ez a baba nem él.” Aztán kiment. Szörnyű volt. A saját doktornőm viszont megölelt, és nagyon együttérző volt. Vákuummal eltávolították, mert elég nagy volt már ahhoz, hogy ne várjam meg a spontán vetélést.

Több hónapot vártunk, mint kellett volna, mert úgy éreztem, ezt el kell gyászolni.

Amikor újra próbálkoztunk volna, már tudtuk, mikor lesz a legjobb barátnőm esküvője, és mondtam Bálintnak, hogy „csak a következő hónaptól próbálkozzunk, mert én ott szeretnék lenni az esküvőn, és nem épp akkor akarnék szülni”. És képzeld, tényleg csak a hónap végén lettünk ebben lazák. Tomi akkor fogant meg, a legvégén a periódusomnak. Úgyhogy végül is a nyolcnapos babával voltam ott a barátnőm esküvőjén. Csak a szertartáson tudtam részt venni, de az is egy csoda volt, hogy addigra már úgy éreztem, hogy össze tudom magam szedni annyira, hogy elmenjek a nyolcnapos gyerekkel. Ő a legjobb barátnőm, szóval nagyon megható volt, hogy legalább így ott tudtam lenni. Tominak már a foganása is hihetetlen volt, hogy ő annyira jönni akart, hogy nem várta ki a következő hónapot.

Hogy telt ez a várandósságod?

Alapvetően jól, de nem zökkenőmentesen. Ugyanis történt valami: az előző babám, aki elment, november 5-re lett volna kiírva. Képzeld el, azon az estén, vagy az előtte valón, erős fájásaim lettek. Három hatalmas, erős görcs érkezett, mint amikor már benne van az ember a szülésben. Mondtam is Bálintnak, hogy valami nincs rendben,. Lefeküdtem, valahogy sikerült belealudni, de másnap iszonyatosan elkezdtem vérezni, nem csak pecsételés volt, hanem tényleg erős vérzés. Kijöttek darabok is belőlem.

A mai napig nem tudom, hogy ez egy hematóma volt, vagy esetleg egy ikerterhesség elveszett magzata. Nagyon konkrét, kézzel fogható valami jött ki, amit a mai napig sajnálok, hogy nem fotóztam le.

Bementünk a kórházba, de mivel vasárnap volt, egy rezidens volt bent. Megvizsgált, és azt mondta, a baba nem él, a petezsák össze van esve.

Szerintem nagyon befolyásolta, amit elmondtam neki a vérzésről, prekoncepcióval vizsgált meg. Majd azt tanácsolta, hogy üljek forró vízbe, hogy a „tisztulás” folytatódjon otthon.

Sírva jöttünk ki a kórházból, gondolkoztunk, hogy mi történhetett. Otthon egy órát ültem a forró vízben, és érdekes, Tomi azóta is nehezen viseli, ha melege van, mintha ott maradt volna benne ez az élmény. Szerencsére nem történt semmi, de akkor azt hittük, hogy elveszítettük őt.

Hány hetes voltál ekkor?

Tízhetes lehettem, nagyjából, mint az előző vetéléskor.

A doktornőm épp külföldön volt, de írtam neki. Valami hetedik érzékkel azt tanácsolta, hogy hétfőn menjek el egy magánrendelésre, ne elégedjek meg a rezidens vizsgálatával. Adott egy nevet, és odamentem. Ott mindent szomorúan elmondtam az orvosnak, hogy ez már másodszor történik. Még azt is megkérdezte, hogy ugyanabból a kapcsolatból van-e ez a baba, mint az előző kettő? Mondtuk, hogy igen.

Csendben nézte az ultrahangot. És most el fogom magam sírni… És egyszer csak azt mondta: „Ezt hallgassa meg!” Bekapcsolta a gépet, és megszólalt a szívhang. Folytak a könnyeim.

Azt mondta, valószínűleg egy hematóma lehetett, de az sem kizárt, hogy ikerterhesség volt. Ezt már sosem tudjuk meg, de a lényeg: a baba jól van. Hatalmas pillanat volt.

Érdekes, hogy a másik orvos ezt hogyan nem vette észre.

Nem tudom. Talán a prekoncepció miatt, hogy ha valaki vérzik, és darabkák jönnek, akkor biztos baj van. De valószínűleg a tapasztalatlanság is közrejátszott. Óriási felelőtlenség volt tőle azt mondani, hogy üljek forró vízbe, akár emiatt el is mehetett volna a baba.

Utána a barátnőim csak úgy hívták a babám, hogy vasember. Ha ezt kibírta, mindent kibír. Hadházi Éva baba-mama kapcsolat analitikus is azt mondta, hogy ez a gyerek biztosan hihetetlenül alkalmazkodó lesz, ha a két érhez tudott alkalmazkodni, és tényleg harmadik gyerekként nagyon rugalmas, nagyon életrevaló.

A születési súlyán látszott a harmadik ér hiánya?

Nem, egyáltalán nem. Teljesen normális volt, 3100 gramm körül.

Mikor derült ki ez számotokra?

A 12. héten az orvos, aki vizsgált, mindent szépen végig mondott: minden rendben van, minden a helyén. Aztán a legvégén hozzátette, hogy egy apróság van, a köldökzsinórban csak két ér fut, a szokásos három helyett. Erről addig soha nem hallottam, teljesen új volt nekem. Azt mondta, hogy ez nem feltétlenül probléma, de előfordulhat, hogy elhal a baba, mert nem tud megfelelően fejlődni, sőt, nagyobb az esély a halvaszületésre is, bár ez csak az esetek kis százalékában fordul elő, szóval „ne aggódjunk”.

A férjem ebből persze azt hallotta meg, hogy „nyugodjunk meg, minden rendben lesz”. Én viszont a másik felét, hogy „el is veszíthetjük a babát”. Szóval úgy jöttem ki, mint akit fejbe vágtak. Két problémamentes terhesség után ez sokk volt.

De azt mondták, ez csak az esetek kis százalékában okoz gondot. És csak eggyel több ultrahangot írtak elő, hogy figyeljék, jól fejlődik-e. Végül tényleg minden rendben volt, de én közben borzasztóan szorongtam. Ekkor javasolta egy dúla barátnőm, hogy keressem fel Hadházi Évát. Az egész terhesség alatt hozzá jártam. Rengeteget beszélgettünk, és minden alkalom végén volt egy húszperces meditáció a babával. Mindez olyan jó élmény volt, hogy ha lehetne, receptre írnám fel mindenkinek.

Minden gyerekemnél erősnek éreztem a kötődést, de ez a meditáció valami pluszt adott. Sokáig, még a szülés után is azt éreztem, hogy valahogy „kapcsolatban vagyunk”, mintha tényleg kommunikálnánk egymással gondolatban is.

Kihatott ez később is, mostanra is?

Most, hét évvel később, már talán nem, de a születés után hónapokig nagyon erősen éreztem ezt a hatást. Éva rengeteget segített: sok-sok képet alkottunk együtt, amikben azt kellett elképzelnem, hogy jól áramlik felé minden, megkapja, amire szüksége van. Ezeket én találtam ki, és nagyon megnyugtatóak voltak. Sokat kaptam tőle, jó szívvel ajánlom mindenkinek Évát.

Ennyi bizonytalanság után, milyen jó, hogy egy ilyen biztos pontot találtál, aki segített megerősödni. Milyen élmény volt a születése?

Mivel két eres baba volt, nem engedték túlhordani, mert nagyobb a rizikó, hogy a végén már nem elég az áramlás. Erre előre felkészítettek. Az orvosom sajnos pont külföldön volt a szülésemkor, így intézményt váltottam. Az új helyen egy fantasztikus szülésznő, Fantha Zsuzsa segített, csodálatos volt. Az orvos kevésbé. De jó, hogy nem ragaszkodtam az előző kórházhoz, mert a második szülésemkor, szörnyű körülmények között voltunk: a nőgyógyászaton voltunk, hatágyas, pici szoba, mindenki babával, rengeteg látogatóval. Többször sírva hívtam a Bálintot, hogy nem bírom tovább, haza akarok menni. Szóval nem bántam, hogy ebbe a kórházba nem jöhetnek be a látogatók, csak kitolják a babát. Sokkal nyugodtabb volt. 

Az egész helyzet annyira abszurd volt: ott vagy egy újszülött babával, és közben ott van csomó idegen ember. Nem túlzok, a másik ágynál ülő látogató feneke konkrétan az arcomnál volt.

Eljött a kiírt nap. Megbeszéltük az orvossal, hogy ha vállalom, hogy befekszem a kórházba, akkor még nem indítja meg a szülést.. Így tudtunk még pár napot várni, és naponta kétszer csináltak áramlás vizsgálatot. Ez számomra sokkal megnyugtatóbb volt, mintha rögtön beindították volna.

Öt napot feküdtem így a kórházban. Azalatt a szülés nem indult be, és most a bábakoktélt nem akartam bevállalni, de a dúla barátnőm hozott egyfajta gyümölcskoktélt, amit szintén a bábák szoktak ajánlani. Megittam, de nem történt semmi.

Öt nap után, hajnalban, kaptam egy fél tabletta szülésindítót. Az orvos mondta, hogy csak ennyit ad, mert ha a baba készen áll, ez bőven elég lesz. És tényleg: fél tizenegyre megszületett Tomi.

Nagyjából másfél órát töltöttem a szülőszobában a szülésznővel, aki nagyon jól segített. De ez a másfél óra nehezebb volt, mint az első szülés 18 órája. Hihetetlen intenzív volt, valószínűleg a gyógyszer miatt is, mert sokan mondják, hogy az indított szülés nagyon erős fájdalmakat hoz.

Ez a gyors tempó lehet az indítástól is, a harmadik szülés miatt is. És ahogy tapasztaljuk a gyors szülések sokszor sokkal fájdalmasabbak, mint egy lassabb folyamat.

Nálam is így volt. Ez a másfél óra nagy kihívás volt. Ráadásul mondták, hogy ha valami gond lenne, akkor a császár hamarabb szóba jöhet, mert nem lehet hosszasan vajúdni két érrel.

Úgyhogy belehúztál.

Igen, belehúztam. A meditációk alatt is sokszor beszéltem erről a babával, hogy neki gyorsan kell majd megszületnie, és ő teljesítette. Másfél óra volt összesen, de belülről  olyan volt, mint egy földrengés. Nagyon intenzív volt, de mégis jó hangulatban telt. De mindenki igazán jól támogatott közben: a szülésznő,és Bálint is.

Volt viszont egy kellemetlen jelenet. Bejött egy fiatal doktornő megvizsgálni, mert az én orvosom éppen műtött, és ez pont az a doktornő volt, aki már a befektetéskor is azt mondogatta, hogy „ezt a babát már ki kéne venni”, „nem jók az értékek”. De az én orvosomnak nem ez volt a véleménye. Most viszont ő vizsgált meg, és burkot is repesztett.
Nekem sosem repedt meg magától, mindig repesztették. Ez is felgyorsította a folyamatot. Kiderült, hogy a vízben volt egy kis széklet. Odatartotta az arcom elé, és azt mondta: „Na, ugye, hogy igazam volt?” Ott voltam a legnagyobb fájások közben, és ő ezt így az arcomba tolta. Nem szóltam semmit, csak elfordítottam a fejem. A szülésznő végül leállította ezt a fiatal doktornőt.

Pechemre az orvosom az utolsó tíz percre odaért. Olyan volt, mint elefánt a porcelánboltban. Mi hárman addig egy csendes, koncentrált, bensőséges térben voltunk, mindenki csak akkor szólalt meg, amikor kellett. Aztán ő berohant egy műtétről, és teljesen más energiát hozott, nem tudott áthangolódni. Úgy viselkedett, mint egy sportriporter.

Folyamatosan mondta, hogy „gyerünk, nyomja, tolja”, és még azt is hozzátette, hogy „jobb lenne, ha ennyi hangot se adna ki, az az erő menjen befelé”. Pedig én mind a háromszor halkan szültem. Nem tudtam soha nagyokat ordítani és mindig irigyeltem, azt, aki igen. Belőlem az nem jött. Most is csak néha jött ki belőlem egy-egy hang, de erre is rászólt.

A legrosszabb az volt, hogy bár minden nagyon gyorsan történtő mégis sürgetett, és egy ponton, amikor már vége volt a tolófájásnak, még erőltetett, hogy folytassam és akkor szakadtam szét. Később, amikor a saját orvosomnál jártam, és meglátta a lapot, csak annyit mondott: „Ezt nem hiszem el.” A négyes skálából én a harmadik szinten szakadtam. Az előző kettőnél ez csak egyes volt.

Biztos vagyok benne, hogy amiatt történt, mert ráerőlködtem, pedig már nem kellett volna. És persze, utólag bánom, hogy  “szót fogadtam” neki…, utólag okos az ember, de ott, abban a helyzetben…

Ilyenkor az ember bízik a körülötte lévőkbe. Sokszor ez a bizalom akadályoz meg abban, hogy a saját testünkre hallgassunk. A szülésznők épp ilyenkor szokták visszafogni a folyamatot, és kérni, hogy ne tolj, hogy várjunk picit. Fura, mert ilyet nem is az orvos szokott kérni, hanem inkább a szülésznő, aki látta az egész folyamatot egyben. A rapid szülés is okozhat gátsérülést. Ezért is mondjuk, hogy a lassú szülés sokszor jobb.

Az előző szülésem a vízben töltött öt órája volt a legkönnyebb és legideálisabb. Most viszont vízbe nem szülhettem, mert végig figyelni kellett a szívhangot, és a CTG végig rajtam volt.

Minden rendben volt Tomival?

Szerencsére igen. Ilyenkor csinálnak a babán egy hasi ultrahangot, hogy minden szerv kifejlődött-e, mert a kéteres köldökzsinór miatt néha hiányozhat például az egyik vese. De minden rendben volt.

Ez megnyugtató. Három gyermek, három különböző történet. És persze ott van a lelkedben a negyedik is.

A november 5-e, ami ennek az előző babámnak a születési dátuma lett volna, valamiért mindig különös nap maradt. Utólag olvastam is, hogy sokszor történik valami testi vagy lelki jel azon a napon, amikor az elvesztett baba született volna. Nem készültem rá, nem figyeltem a dátumot, csak utólag esett le, hogy ez az a nap lett volna. És képzeld el, hogy még kapcsolódik ehhez valami.

Miután az a baba kora tavasszal elment, húsvétkor elmentünk kirándulni. Akkor épp volt egy mesepályázat, amire jelentkezni akartam, de nem volt rá időm, így elengedtem. De aztán ott, a háromnapos túra alatt, fejben megírtam. És esténként leírtam, amit napközben kitaláltam. Végül elküldtem a mesét, és megnyertem vele egy fontos gyerekirodalmi díjat. Az az egész mese nekem egyfajta gyógyulás volt. Nem arról szól, de mégis abból született. Ez az egész így, együtt, a veszteség, a születés, a gyógyulás, valahogy egy kört zárt be bennem. Úgy érzem, hogy ezt a mesét ő küldte nekem.

Szokott lenni egy záró kérdésem. Ha minden eddigi tudásodat, tapasztalatodat össze kéne foglalnod, és kiemelnéd belőle azt az egy legfontosabb dolgot, amit egy hamarosan szülő nőnek szeretnél átadni, mi lenne az?

Gáborjáni Réka, vagy egy hasonlóan jó szülésfelkészítés, mint amilyet tőle kaptam. Engem ő megerősített, belső stabilitást adott, ami végigkísért mindhárom szülésemnél.

A másik, ami fontos, az egyfajta mindset. Én az első szülésem előtt eldöntöttem, hogy meg tudom csinálni. Hogy végig tudok menni ezen a folyamaton. És tényleg így is lett: sosem éreztem elveszettnek magam. 

Tulajdonképpen a magunkba vetett hitet mondod.

Igen. El kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá.  De a harmadik szülésem is nagy tanulság volt. Nem szokásos, hogy kórházba kell feküdni a szülés előtt de végül is jól döntöttem. Vajúdás közben végig figyelték a baba szívhangját, és az derült ki, hogy amikor leülök, akkor nagyon leesik a szívhang. Tehát nem szabadott ülnöm, de a szülésznő sok másik pózt ajánlott Az első szülésemnél még nagyon ragaszkodtam a természetes szüléshez, most viszont már tudom, hogy harmadszorra minden így volt jól. Ha otthon maradok, vagy a reggeli dugóban ülünk a kocsiban, miközben rossz a szívhang… hát, nem tudom, mi lett volna. Úgyhogy szerintem attól sem kell félni, ha nem minden száz százalékig természetes.

Néha a jó döntés nem a „tökéletes”, hanem az, ami biztonságos.

A „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.” – Nóra szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Hogyan jöttél Te a világra?

Anyukám második gyermeke vagyok. A bátyám után 15 hónappal születtem. Hamar és meglepetésszerű volt az érkezésem. ’89-ben Szekszárdon, télen születtem. Anyukám választott orvosa nem ért be hozzá. Nem érték el telefonon. Sokszor elmondta, hogy milyen nehéz és fájdalmas volt számára idegenekkel vajúdni. Ráadásul majdnem négy kilóval születtem.

Volt olyan szülésélmény a környezetedben, ami meghatározó volt a számodra?

Egy barátnőm a kovid idején kovidosan szült. Nem örültek neki a kórházban, egy műanyag székre, maszkban ültették le vajúdni. Meg kellett próbálni kikönyökölni belőle a gyermekét, de végül sürgősségi császár lett belőle. A császár után egy órával felállították, mert kellett a szoba másnak. Nagyon közeli kapcsolatban vagyunk, így ezt a folyamatot egész közelről kísértük figyelemmel. Nagyon nehéz volt. Most fog születni hamarosan a második gyermeke.

Ugyanabban az intézményben?

Igen. Sajnos, igen. Próbáltam kicsit terelgetni, hogyha van lehetősége, akkor váltson, vagy legalább legyen egy dúlája. Sokat beszélgettünk vele a császárról. Az előző szülése után programozott császárra vágyna, hogy ne az történjen, mint az első gyermeke születésénél.

Remélem, jó szülésélménye lesz most, de térjünk vissza Rád! Milyen körülmények között fogant meg gyermeked?

2022-ben adtunk zöld utat a babának. Végül 2024. júliusában sikerült teherbe esni. A hosszú út alatt lombik centrumban is jártunk, ahol

azt mondták, hogy ilyen csúnya méhhel soha nem fogok tudni teherbe esni, és kihordani egy babát, de nem vagyok egy feladós típus.

Elmentem egy endokrinológushoz és egy másik nőgyógyászhoz. Ők hittek benne. Megpróbáltuk a terminált együttléteket, illetve kaptam gyógyszert arra, hogy megnőjenek elég nagyra a petesejtjeim, kaptam tüszőrepesztőt, illetve volt egy endometriózis műtétem, és két petevezeték átjárhatóságot segítő beavatkozás is. Az elsőt elrontották, a második sikerült.

Mindezek ellenére nem estem teherbe, ezért kinn Csehországban, ahol éltünk felmerült, hogy donor petesejtre lenne szükségünk, amit viszont a férjem nehezen fogadott volna el. Végül egy inszeminációt próbáltunk meg Csehországban, ami sikertelen volt. Kicsit elengedtük ezt a témát, bár abban a bizonyos hónapban is a terminált együttlétre azért figyeltünk. Épp Párizsban voltunk az olimpián, amikor barnázni kezdtem. Elmentünk egy terhességi tesztet venni. A férjem nem is értette, hiszen úgyis megjött, de én mintha éreztem volna, hogy ez valahogy más. Ő egy sört szeretett volna inni, én pedig a tesztet megcsinálni.

Beültünk valahova, elmentem a mosdóba. Mozgásérzékelős lámpa volt. Időnként kialudt, épp akkor is, amikor rápisiltem a tesztre. Hadonásztam, hogy újra világos legyen. Amikor felgyulladt a lámpa, láttam, hogy ott a két vonal.

Mint egy filmjelenet.

Teljesen. Ráadásul az volt az érzésem, hogy biztos a francia tesztek máshogy működnek. Elolvastam a leírást spanyolul, mivel franciául nem beszélek, és láttam, hogy itt csak ugyanaz a jelrendszer. Kimentem a férjemhez, és mondtam neki:

– Pozitív.
– Mi pozitív?
– A teszt.
– Milyen teszt?
– A terhességi.

Beültünk egy spanyol-magyar meccset megnézni. És közben próbáltuk elhinni a teszt eredményét. A következő napokban még öt tesztet csináltunk. Mind az öt pozitív volt. Hetekig a mi titkunk maradt. A 12. heti genetikai ultrahangok után  hittük csak el igazán.

Ekkor kezdtetek el intézményt és orvost keresni.

Igen. Csehországban polgári jogod, hogy dúla is lehessen veled a szülésnél a férjed mellett, így dúlában is gondolkodtunk.

Ősszel választottunk szülésznőt és dúlát is, illetve egy hasonló intézményt, mint itthon a BPK, csak állami, és a családi szobák feletti szinten van egy kórház. Ha bármi gond van, akkor le tudják hívni az orvost. A szülőszobát egy kis apartmannak képzeld el, ahol van saját konyhád, nagy kanapé, fürdőszoba egy óriás káddal. Amikor megnéztük az intézményt, akkor a választott szülésznő megkérdezte, hogy milyen különleges kívánságaim vannak. Nem is tudtam hirtelen mit válaszolni. Én csak szerettem volna természetesen, hüvelyi úton szülni. Ő pedig elmesélte, hogy nem rég volt egy család, akik addig nem szerették volna elvágni a köldökzsinórt, amíg magától le nem válik. Elvitték a lepényt is haza.

Este 8-kor volt a találkozónk, hogy a férjem is ott tudjon lenni. Kávéval teával kínáltak egy állami intézményben, mindezt angolul.

De mégis mást hozott az élet.

Igen, a férjem munkája miatt haza kellett költöznünk. Előtte még csináltunk egy klasszik babymoont. Végig jártuk Csehországot, elmentünk Grand Canariára. Nagyon szép volt. A költözés már traumatikusabb. Nehéz volt elköszönni az ottani életünktől.

Tudtál már kint is tudatosan készülni a szülésedre?

Találtam kint egy olyan helyet, ahol hasonló programok vannak, mint nálad. Oda kezdtem járni. Szuper csapat volt, főleg nemzetközi kismamákkal. Igazán támogató közeg volt. Jártam jógázni, szülésfelkészítőre. Ezért is kerestelek fel téged, amikor hazajöttem, mert tudtam, hogy a jóga milyen jó hatással volt már kint is rám.

Majd jöttek a rossz hírek Ádámról.

Az első genetikai ultrahangra félelmekkel teli mentünk, mert nem hittük el, hogy minden rendben lehet. Az orvosoktól kapott nehéz mondatoknak a nyomai nem múlnak könnyen el. A harmadik trimeszteri ultrahangon viszont már nem aggódtunk. Csakhogy egy túl jó genetikushoz mentünk el. Ha egy állami intézményben egy egyszerű szonográfus vizsgál talán észre sem veszi azt a kisagyi asszimetriát, amit ő igen.

A kisagy egyik része alul volt fejlődve a másikhoz képest.

A későbbi MR vizsgálatnál is ezt látták. Azt mondták nincs nagy gond, de valószínűleg majd fejlesztésekre kell vinni a babánkat, és csak a Honvédban vagy a Klinikákon szülhetek, és csak programozott császárral. Két hétre rá elmentünk szívultrahangra, ahol minden negatív volt, és egy másik vizsgálatnál elküldtek a Magzati Medicina Központba, ahol szintén ugyanezt találták a babánál, viszont azt is hangsúlyozták, hogy ez nem császár indikáció. Ezt gyermekorvos, illetve két genetikus nőgyógyász is megerősítette.

Sok minden dolgozott bennem, mert három orvos három különbözőt mondott a szülésről. Elhangzott a klasszikus mondat, hogy mi lesz akkor, ha mégis valami baj van egy hüvelyi szülésnél?!

A választott állami intézményben van lehetőség választott orvossal szülni magán finanszírozva. Nem mertem magam az ügyeleti rendszerre bízni, túl sok bizonytalanság volt már így is. Eredetileg egy magánintézményben szültem volna egy természetes szülés párti orvosnál, de amikor megtudta, hogy volt egy mióma műtétem, akkor azt mondta, hogy én is és a gyerekem is belehalhatunk a szülésbe. Kikértem a műtéti jegyzőkönyvet, hogy nézze át, utána azt mondta: Jó, ez nem zárja ki hüvelyi szülést, de mivel adenomiotikus a méhem ezért fájásgyengeség lesz, úgyhogy mégis csak császárral kell szülnöm. Ekkor felkerestem egy másik magán orvost, aki azt mondta, hogy pont ezek miatt a dolgok miatt javasolja a hüvelyi szülést, merthogy az endometriózis sokszor terjedhet egy császárhegbe.

Sok orvos után végül eljutottam egy újabb doktorhoz. Megkérdezte, hogy mit gondolok a hüvelyi szülésről, elmondtam neki, hogy szerintem ez egy nagyon szép dolog, és nagyon szeretném megpróbálni. Elmondta, hogy az én állapotom miatt nem kell, de szerinte a baba állapota miatt császár kell, hogy legyen, mert hogyha esetleg vákuum kell, az nem tenne neki jót. Adott időt, hogy átgondoljam, hogy én valójában mit szeretnék.

Először úgy terveztük, hogy április 3-án lesz egy programcsászár, ami a kiírt dátumhoz képest egy héttel korábban lett volna. Konzultáltam a gyerekorvossal, majd visszamentem a szülész orvoshoz, mert nem akartam, hogy egy héttel a terminus előtt kivegyék. Nagyon bíztam a babámban, és abban, hogy magától elindul. Azt mondta az orvosom, hogy ha minden rendben, és jók az NST eredmények, és magától elindul, akkor megpróbálhatom hüvelyi úton megszülni, de ha nem, akkor  10-én legkésőbb császár, előtte pedig kaphatok oxit, hogy felkészüljön a baba is. Ekkor jöttem hozzád a szülésfelkészítőre.

Beindult végül a szülés?

Nem. Pedig volt szülésindító masszázs, mindenféle tea, vasfű, málnalevél, datolya és ananász. Sok séta a kutyánkkal, de semmi nem hozta el az indulást.

A császár előtti este természetesen már nem tudtam aludni. Inkább kicsit finomítottam a szülési tervemen, illetve még délután felhívtam az orvost, hogy hányadik vagyok a műtéti sorrendben, azt mondta, hogy az első. Mondtam, hogy az nem jó, mert szeretnék vajúdi, rákészülni a szülésre. Illetve ebben az intézményben még ha a magán részben is szülök, akkor is a hivatalos vajúdóban hat másik nővel kell lennem. Mondtam az orvosomnak, hogy én ezt nem szeretném, és én kérek egy szülőszobát magunknak, és egy nagyon kedves szülésznőt is szeretnék. Elintézte. Így jött a többi kérés is: Hadd vihessem haza a placentát. Azt mondták, hogy nem lehet, mert el akarják küldeni biopsziára, hogy megnézzék. Rendben. Megbeszéltük viszont, hogy szeretnénk oxitocint, hogy kicsit felkészítsük a babát. Amikor bejött az orvos, akkor megnézte a méhszájat. Teljesen zárt volt. Ekkor kérdeztük meg, hogy be lehetne-e kenni a babát a hüvely váladékával, de mivel pozitív lett a streptococcus eredményem, ezért azt nem lehetett.

Elmondtam, hogy szeretnék gyengéd császárt, Ő pedig elmondta, hogy ő is látta ezeket a gyönyörű videókat, ahol magától kibújik a baba, és megbeszéltük, hogy ebben tud számunkra segíteni. Kapok majd egy kesztyűt, és segíthetem kitolni a babánkat a hasamból.

Megkaptam az oxit. Amitől nagyon laza menstruációs fájdalmaim lettek. Közben hallgattam a császárvonalas meditációkat, hallgattam azt a zenét, ami az esküvőnkön szólt, igyekeztem relaxálni, megfürödtem, labdáztam, masszírozott a férjem, miközben talán ő jobban izgult is, mint én. Közben egy mobil CTG végig a hasamon volt.

Ahogy az orvos fogalmazott a baba egy picit megszeppent (ez volt a CTG-n látható), így az oxit le állították egy ponton.

Pár órával később bementünk a műtőbe. Nagyon kedves és vicces aneszteziológus volt.

Az előző napi konzultációnál már felvetettem nála, hogy nem szeretném, hogy ki legyen kötve a kezem. Belement. Először kikötöttek, de mondta a nőgyógyász, hogy megígérte nekem, hogy segíthetek. Így elengedték az egyik karomat. Kaptam egy zöld kesztyűt. Beigazgatta a karom a megfelelő helyre. Rátette az ő kezét az enyémre, miközben a líra végig előttem volt.

Azt nem vehették le fertőzésveszély miatt. Nagyon érdekes érzés volt. Olyan, amit soha nem fogok elfelejteni. Nem hüvelyi úton szültem, de mégis nyomnom kellett. Nagy erővel kellett a popóját nyomni, tényleg egy nagy erőkifejtés volt. Olyan jó érzés, hogy részese lehettem és nem csak elszenvedője. Hamar fel is sírt. Picit rátették a hasamra, megvárták, hogy elálljon a köldökzsinór pulzálása, megmutatták nekem, kicsit tudtunk beszélgetni, majd elvitték a férjemhez. Mikor kitoltak a műtőből volt aranyóránk is, ami nagyon hamar eltelt.

Milyen élmény volt?

Gyors. Bent volt egy csecsemős nővér, aki megnézte, hogy van-e a tejem, és volt is, jött a mellemből a kolosztrum. Ádám pedig ügyesen szopizott már azonnal. Megmutatta a csecsemős, hogy hogyan segítsen a férjem a szoptatásnál. Hármasban maradtunk. Bár az őrzőben 5 anyuka is feküdt valahogy mégis tudtunk magunkra koncentrálni.

Ritkán hallani ilyen szép császáros élményt.

Nagyon sokat köszönhetek az ottani csapatnak. Jó volt, hogy volt időnk előtte felkészülni rá. Jó, hogy nem ajtóstul rontottunk a házba. Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, és ezt meg is mondtam neki. Közben azt is érzem, hogy ugyan felkészültem, és jó élmény volt, de így is nagyon nehéz, hogy nem természetes úton hoztam világra a gyermekem. Annak pedig nagyon örülök, hogy rögtön elindult a tejem, nem kellett se tápszer, se bimbóvédő.

Könnyen ment a mobilizáció is?

Nem. Nem igazán ment a felállás. Régóta nem ettem már, és műszakváltás volt pont, amikor lábra kellett volna állítani. Elfeledkeztek rólam, miközben elfogyott a vizem is. Emiatt a felállásnál megszédültem, elsötétült minden, amikor négy órával később jöttek felállítani. Négyszer-ötször is visszaestem. De közben használtam itt a szüléshez készített kártyákat, amik a fejemben voltak: „Erős amazon vagyok!” „Képes vagyok rá!” Ezt a kettőt mantráztam magamban, miközben igyekeztem felállni. Visszafektettek többször, és hoztak valamit enni. Bár előtte lecsesztek, hogy miért nem ettem vagy ittam valamit. „Hát mondom, csókolom, hogyan?„

A gyerekorvosnak a szülés előtt két kérése volt: anyatejes baba legyen és zéró szeparáció.

Mivel Ádám jól volt, ezért nem került PIC-re, de elvitték megfigyelésre. A férjemet pedig elküldték, pedig kevesen voltak aznap a nővérek, és jól jött volna nekik is és nekem is a segítség. Jó lett volna, ha hoz vizet vagy egy szendvicset, vagy csak felteszi töltőre a telefonom. Így sajnos a zéró szeparációt nem sikerült megvalósítani, Ádám egyedül volt és csak egy kis időre láthattam.

Amikor negyedszerre sem sikerült felállnom, akkor puffogva vért vettek, hogy kiderüljenek az értékeim, hátha vért kell kapnom.

Kiderült, hogy jók az értékeim, ezért közölték, hogy nincs indokom rosszul lenni. Azt kérdezték, hogy dohányzom-e, mert biztosan amiatt nem tudok felállni, mert szűkek az ereim. Soha nem dohányoztam.

Gyűlölöm az egész dohányzás dolgot. Kávézok-e? Azt igen, de mióta terhes vagyok csak nagyon lightosan. Kérdezték: Mikor ivott utoljára kávét? „Ma semmit nem ihattam, mert program császárral jöttem, nem ihattam csókolom!” Hát akkor ez a hiba. Miért nem mondta?! Hogyha ivott volna kávét, akkor fel tudott volna kelni.

Ádám ekkor a csecsemős osztályon volt?

Igen. Ezért meg is kérdeztem, hogy hogy van a kisfiam, mondták:

„Ez a gyermekágyas osztály, ő pedig a csecsemős osztályon van. A kettő egymással nem kommunikál. Láthatja, vagy megkérdezheti, hogyha eljut odáig.” Gyomorforgató volt. Csak annyit kértem, hogy mondják meg, hogy jól van-e, vagy tolják ide. A két osztály között pár 10 méter távolság volt.

De nem voltam olyan állapotban, hogy ezért harcoljak. Próbáltam jól informált lenni, könyveket olvastam, meg minden, de erre a részére nem lehet felkészülni.

Megettem mindent, amit lehetett, utána fel tudtam állni. Az egyik nővér egy kicsit normálisabb volt. Mutatott egy újszülöttről egy fotót, és mondta: „Látja?! A maga kisfia is ugyanígy vár önre, csak szedje össze magát!” Kérdeztem, hogy segítenek-e lefürdeni. Azt felelték, hogy nem, az már nincsen benne a protokollban, azt egyedül oldjam meg. Kihúzták a katétert, elmentem WC-re, de nem fürödtem meg. Bejött egy másik nővér. Megkérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy nagyon rosszul, és eléggé fáj is a sebem. Csak annyit kérdezett: „De hát maga akarta a császárt, nem? Az ilyen!”

Helyre tettem, hogy nem én akartam, magzati indikáció volt. „Ja, én ezt nem tudtam.” „Ja, akkor minek kell beszólni?” És erre mondta anyukám azt, hogy amúgy én is akarhattam volna, nem sok köze van hozzá egy csecsemős nővérnek.

Nem akarom, nem tudom elmondani, mit éreztem. Közölte, hogy itt a fájdalomcsillapító, a háromból kettőt vehetek be.

Felültem az ágyban, megkérdezte, hogy miért így ülök? Így meg fog fájdulni a hátam. Örültem, hogy felültem valahogy. Ő pedig nem segített. Megkérdeztem újra, hogy hogy van a kisfiam. Válaszolt, hogy épp előtte kérdezte meg, minden rendben van vele.

Felhívtam a férjemet, és ő azt mondta, hogyha szeretném látni, akkor erősnek kell lennem, és akkor el tudok menni érte. Az osztályról senki nem fog segíteni, mert ez nem a feladatuk, de egyedül mehetek.

Hálás vagyok, hogy ide is jártam hozzád, és készültem az egészre, onnan merítve az erőt összeszedtem magam, és kicsoszogtam a csecsemős osztályra. Ahol azzal vártak, hogy: „Maga az anyukája Ádámnak? Rengeteget sírt, most nyugtattam meg, mert eladta a fél házat.” Kérdeztem, hogy miért nem hozták be? Tudták, hogy van előtejem, cicire raktuk volna. Bőrkontaktus, tudják?!”

Mondtam, hogy kérdeztem a kolléganőktől, hogy hogy van, és senki semmit nem mondott. Kérdezték, hogy el szeretném-e vinni, de annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam. Szívem szerint persze, hogy elvittem volna, de annyira messzinek tűnt a csecsemős osztály az én szobámtól, hogy ez nem ment. Ha bármi gondom lett volna, nem is tudtam volna kinek szólni, és akkor végül is reggel fél hatra mentem vissza érte. Utána viszont végig együtt voltunk kedd délutánig. Ekkor már rendesek voltak, de azért a történtek rányomták a bélyeget erre az első időszakra.

Egy jó dolog van ebben, hogy az ember anyatigrissé válik közben. Az utolsó reggelen rengeteg vizsgálat kellett Ádámnak, mert találtak a szívével valamit.

Fölvittem a csecsemősökhöz. Mondták, hogy „Jó, anyuka kiül a liftek elé, és megvárja!” Én pedig mondtam: „Nem, anyuka itt marad, és beszél az orvosokkal, és itt van végig, ha kell, megszoptatja!” Néztek rám… mondták, hogy jól van, akkor maradjak. Így feleltem: „Én innen akkor megyek el, ha daruval visznek el.”

A szüleid orvosok. Ők, hogy élték meg ezt a helyzetet?

Apukám a szülés után felhívta a gyerekágyas osztályt, amire ők nagyon mérgesek lettek. Csak szerette volna tudni, hogy mi van a lányával, hogy hallotta, hogy nincs jól, nem tud felállni, hogy vért vesztett. Én épp pihentem, le voltak kapcsolva a villanyok, azt mondták, hogy így talán el tudok aludni. A hívás után bejöttek, felkapcsolták a villanyokat: „Most szólt ide az apja! Nekünk ne telefonálgasson, mert magasról teszek rá, hogy milyen orvos. Itt nem fog orvossal beszélni, max velem, mert az ügyeletes orvosnak erre nincs ideje. Azonnal hívja fel az apját!” Mondtam, hogy sajnos nem tudom felhívni, mert lemerült a telefonom. „Akkor töltse fel!” „De hogyan, ha minden cuccomat már átvitték a szobámba.” „Akkor így járt. De amint fel lesz töltve a telefonja, hívja fel az apját, nehogy az igazgatóhoz menjen!„

Nem gondolkoztál rajta, hogy visszajelzést adj az intézmények?

Írtam a Másállapotot a szülészetben-nek. Ők is azt mondták, hogyha lesz elég lelkierőm, akkor írjak esetleg, de ez az idő még nem jött el. A negyedik ötödik napon már volt erőm kiállni magamért. De amikor frissen szültél, amikor úgy mész be, hogy még van benned valaki, aki nem rég bújt ki, és a világodat sem tudod, és ilyeneket mondanak… Apukám is kiakadt, nagy a szakmai tisztelet a kollégákkal, de azért ott nála is elszakadt valami. Ráadásul mi ezért fizettünk is. Én értem, hogy abban az orvos díja van, és a mi esetünkben a műtős team díja, de hogy létezhet egy olyan rendszer Magyarországon, ahol az ország legnagyobb klinikáján, egy fizetős részlegen így beszélnek?! De a nem fizetősökkel, se legyenek ilyenek! Nem tudom, hogy mi az Istennek megy valaki, gyerekágyas osztályú nővérnek. Miért nem megy a Sparba? Ha Sparba bunkók velem, azt elfelejtem. Vagy majd másnap nem oda megyek vissza, hanem elmegyek a piacra a kedvenc árusomhoz, de ez egy szülés. És akkor mindezek után jönnek az invalidáló mondatok az ismerősöktől.

„Jaj, túl leszel ezen a 3-4 napon a kórházban, és utána elfelejted.” Nem, nem, ezt nem felejti el az ember. Nem felejti el sem a rosszat, sem a jót. Ezt nem lehet elfelejteni.

Látod?! Most is szóról szóra emlékszem. Ugyanúgy, ahogy emlékszem, amikor kitoltam Ádámot. Ez beleég az emberbe. Ahogy arra is emlékszem, hogy amikor rám rakták és utána hátra fordultam a férjemre ránézni, akkor ő zokogott. Odahajolt, és azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál vele!”

Szóval nem az a gond, hogy a nővérek olyanok amilyenek, hogy ilyen stílusban ilyen tartalmat adnak, hanem hogy közben az élményemtől fosztanak meg.

Nekem már az is olyan sokat jelentett volna, ha azt mondja, hogy jó anyuka, értem, nem tud felállni. Idehozom kicsit a kisfiát, hogy lássa. Lehet, hogy akkor fel tudtam volna állni rögtön, mert akkor olyan hormoncunami öntött volna el.

Utolsó nap bejött egy addig még ismeretlen nővér. Kérdezte, hogy hogy éreztem magam. Őszintén elmeséltem mindent. Azt mondta, megosztja a főnővérrel ezeket a tapasztalataimat. Mondtam, hogy nyugodtan névvel és szobaszámmal is mondhatja, mert minden szava igaz. Ha másért nem, akkor azért, hogy más kismamáknak legyen majd egyszerűbb.

Hogy van most Ádám?

Amint megszületett, volt egy koponyaultrahangja, és rögtön még egy. Majdnem egy hetet bent voltunk, de azokon semmit nem láttak. Utána voltunk a Bókayban is a neurológián, ahol mindent a hat hetes állapotnak megfelelőnek lehetett látni. És lesz még egy MR vizsgálat és kéthavonta kontroll a neurológián.

Hogy tekintesz a szülésedre most pár hét elteltével?

Nem mondom, hogy nem mozgatnak meg belül, a gyönyörű hüvelyi szüléstörténetek, de végülis két gyerkőcöt tervezünk. Már mondtam a férjemnek is, hogy VBAC-at szeretnék. Az orvos is mondta, hogy van remény. Egyszer elsírtam magam nála, és annyit mondott, hogy:

“Zita, Ön már most jó anyuka, és hogy itt most megígérem magának, hogyha lesz második gyereke, és hozzám jár, akkor mindent megteszek azért, hogyha ön is, és a baba is jól van, akkor hüvelyi úton szülhessen.”

Már elolvastam a Hegmesék című könyvet. Készülök a VBAC-re.

Hogy teltek az otthoni napok?

Három hétig otthon volt a férjem, két hét apaszabi, egy hét rendes. Hál’ Istennek jól is jöttek ki az ünnepek. Sokat segített, amire szükségem is volt, mert rohadtul fájt kikelni az ágyból. Óriási segítség volt, hogy ő főzött, odahozta az ágyba a kaját, reggelit, ebédet, vacsorát. Tíz naposan elkezdtünk sétálni. Próbáltam csinálni a regeneráló tornákat is, de az elején nehezen tudtam ellátni a babámat, és ez egy nagy szívfájdalma ennek az időszaknak. Az én férjem nagyon támogató. Bíztatott, hogy ügyes vagyok, hogy meg tudom csinálni, de azért az első két-három hétben sokat sírtam. A baby blues az rendesen beütött.

Mi a legfontosabb tanulsága a történetednek? Mit ajánlanál másoknak a tapasztaltakból?

Először azt, hogy merjen a kismama kiállni magáért és bármit visszautasítani a józan ész határain belül. Harmadika helyett tizedike lett az időpontom ez nekem óriási segítség volt. Büszke vagyok magamra, hogy ezt el tudtam érni.

Fontos, hogy merjen akár másodvéleményt kérni, merje kifejezni azt, hogy mit szeretne. Akár egy ilyen gyengéd császár kapcsán is, maximum azt kapja, hogy valami nem működik, abból, amit szeretne. Nyilván ehhez az is kell, hogy tájékozódjon előtte.

Nagyon fontos, eljárni közösségbe, szülésfelkészítőre, vagy ha nincsen kedvük, akkor olvassanak könyveket.

Annak is érdemes felkészülni a császárra, aki hüvelyi úton szeretne szülni. Sokkal jobb felkészülni minden eshetőségre, még akkor is, ha nem erre vágyunk.

Én nem szeretem a csatába megyünk stílust, de valahogy mégis ez történik. Fontos, hogy tudja a kismama a jogait. Mondhatja azt is nyugodtan, hogy jogom van a kisbabámmal lenni, és hozzák ide mellém, és ha kell, jöjjön ide mellém egy csecsemős is, mert jogom van vele lenni, és nem kell, hogy egyedül legyen. Amennyire csak tud merjen kiállni a jogaiért. Ha ez csak annyit jelent, hogy a vizsgálatok alatt mellette van, az is nagyon sokat fog jelenteni. Vagy akár, hogy bejöhessen a férje egyágyas szobába, mert az óriási segítség.

És amit te is mondtál, hogyha rosszul sikerül a szülése, akkor menjen el egy szakemberhez, mert nem kell egyedül lenni az érzelmekkel.

Felejteni pedig nem mindent lehet. A memóriában ez élesen fog élni, úgyhogy bármit nyugodtan érdemes megtenni azért, hogy az ember jól legyen

A Nem hüvelyi úton szültem, de mégis nyomnom kellett. – Zita szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Leginkább szembelévő parkba szoktunk kimenni. Nagy programunk nem volt még. Azaz nekem volt egy kórházlátogatásom Olivér születése óta.

Mi történt?

A szülés utáni vérzésem már egészen jól elmúlt, amikor volt egy hosszabb ülésben töltött szoptatás, ami után tüsszentettem egyet, és egy nagyobb vérlöket távozott belőlem. Nagyon megijedtem, nem értettem, hogy honnan jön ez a sok vér. Az orvosom teljesen normálisnak találta a mennyiséget, de azért rám nézett ultrahanggal, és kiderült, hogy bentmaradt a méhlepény egy darabja. Így vissza kellett mennem a kórházba, hogy eltávolítsák azt.

Nem lehetett könnyű. Nem Te vagy az egyetlen, akivel hasonló dolog történik, de térjünk vissza az elejére, sőt még annál is korábbanra. Mit tudsz a saját születésedről?

Pesten születtem, annak ellenére, hogy dorogiak voltunk. Anyukám elment nőgyógyászhoz, ahol közölték vele, hogy cisztái vannak, amit meg kell operálni. Mivel anyukám komolyan vette ezt a dolgot, feljött Pestre, hogy nézzék itt is meg. A pesti kórházban közölték vele, hogy nem cisztái vannak, hanem terhes. Még jó, hogy nem műtötték meg Esztergomban. Úgy döntött, hogy szeretné, ha itt Pesten hozhatna világra engem, és mivel a tesóm nagyon gyorsan érkezett, ezért az orvos befektette a kórházba az utolsó hetekre. Én a 38. hétre születtem, és én is nagyon gyorsan jöttem a világra. Anyu nyugis hölgy, rég elfolyt a magzatvize, és fájásai is voltak, de nem akart szólni senkinek, sőt a szobatársa elől is titkolta, hogy nehogy szóljon az orvosnak. Nem akart gondot okozni, nem akarta, hogy vele foglalkozzanak. Megpróbálta a vajúdásának ezt a részét sunyiban megoldani a fürdőszobában, hogy már csak a végén kerüljön szülőszobára. Aztán olyan gyorsan történt minden, hogy Apukám fel sem ért Dorogról.

Akkor nem is volt senki családtag, vagy közeli segítő anyukád mellett.

Nem, de ő nagyon könnyen kezeli ezeket a dolgokat. Meglepő, de ő így megy az árral. Neki ez a normális. Azt gondolta, hogy most ez fáj, oké, ez így működik, így fogadja el. Az egész folyamat pedig azt jelentette számára, hogy mindjárt megszületek, és gyorsan túl is lesz rajta. Nagyon irigylem őt ilyen helyzetekben. Tudta, hogy mit kell csinálni, és csinálta.

Ahogy megismertelek valamit mintha te is örököltél volna ebből.

Lehetett volna többet is… :).

Olivér születése előtt volt olyan szülésélmény az életedben, ami meghatározó volt számodra?

Igen. Ott voltam keresztanyukám vajúdásánál. Én kísértem be a kórházba.

Hány éves voltál?

Kilenc. Nem olyannak képzeltem a szülést, amilyen az övé volt, és végül is nem is ilyen lett a sajátom. Ez az ágyban, párnák között, otthon történt egy ideig, majd bementünk a kórházba, és hirtelen ott lett egy gyerek. Császára lett. Egy ideig azt gondoltam, hogy a szülés ilyen, egy kicsit fekszünk az ágyban, akkor ott éppen kicsit rossz nekünk, majd meglesz a baba. Ebből táplálkoztam, és abból, hogy nálunk mindenki gyorsan szül.

Hogy alakult úgy, hogy kilenc évesen ott legyél egy vajúdó nő mellett?

Elmentünk nyaralni hármasban vele és a párjával a várandósságának nyolcadik hónapjában. Szerettünk volna még utoljára hármasban a Balatonhoz menni kikapcsolódni. Két napja voltunk ott, amikor ebéd után azt mondta, hogy lefeküdne, mert nem érzi jól magát. Biztos valami gond volt az étellel. Egy-két órát pihent, amikor eszkalálódott a szituáció: rájött, hogy beindult a szülése. A párja nem volt erre felkészülve, eltűnt telefonálgatni az orvosokkal. Én maradtam mellette.

Kilenc évesen Te fel voltál készülve rá.

Igen, igen, abszolút. Fogtam a kezét, és mondtam neki, hogy minden rendben lesz, és nincs semmi baj. Utólag azt mesélte, hogy ez nagyon sokat segített neki. Szóval tényleg hasznos tudtam lenni. Nagyon félt a természetes szüléstől, így császára lett, pedig szülhetett volna természetesen. Az esztergomi orvosa meggyőzte a siófoki orvost, hogy császározza meg, mert pszichésen nem lenne képes a természetes szülésre.

Meghatározó élmény lehetett számodra. Nem lehetett könnyű ilyen félelemben látni a keresztanyukádat. Láttad a kisbabát, miután megszületett?

Igen. Siófokon nem volt koraszülött osztály, így el kellett máshova szállítani őt, de amikor a mentősök elvitték a folyosón, akkor megmutatták nekem, mondták, hogy itt a kistestvérem, és szaladtak is vele tovább. Nagyon jó érzés volt, ilyen nagynak érezni magam.

Egészséges felnőtt lett belőle?

Az anyukája nem tudta szoptatni, de amúgy teljesen egészséges volt, akkor is és most is. Majdnem 190 cm, most volt a szalagavatója. A mai napig tényleg olyan, mintha az öcsém lenne. Sokat találkozunk.

Amikor Ti vágytatok babára könnyen érkezett közétek Olivér?

Pár éve már éreztem, hogy gyereket szeretnék, de Bence nem állt kész még rá. Tavaly vettünk egy lakást, és amikor aláírtuk a papírokat, akkor azt mondta, hogy most jöhet, itt az idő. Ahogy készen lettünk februárban a lakás körül tennivalókkal, úgy tényleg azt éreztük, jöhetne már. Pedig őszre még templomi nagycsaládos esküvőt szerveztünk volna, de azt gondoltuk, hogy ha most akarna jönni, akkor jöjjön. Ha nem, akkor várunk őszig.

Éreztem, hogy jönni fog. Bizonygattam Bencének, hogy így lesz.

Vettem egy terhességi tesztet, amit 8 nap után – túl korán – csináltam meg, negatív lett. Teljesen összetörtem. Még videónk is van róla, mert annyira biztos voltam a megérzésemben. Borzasztóan lelombozott a hír. Elengedtem. Megmondtam Bencének, hogy hagyjuk a fenébe, ez nem jött össze, rossz volt a megérzésem. Úgy éltük tovább a hónap maradék felét, hogy nem is gondoltunk arra, hogy terhes lehetek. Szerelmes időszakunk volt akkoriban, boldogok voltunk az életünkkel, egymással. De pár nap múlva arra a gondolatra ébredtem, hogy nem jött meg napok óta, pedig itt lenne az ideje. Még egy napot vártunk a teszttel. Egész nap azt éreztem, hogy úristen, most jött meg, most jött meg. Minden tünetem megvolt. A hasam is elkezdett fájni. Másnap reggel pozitív lett a tesztem.

Hogy telt a várandósság?

Nehezen. Az az érzés, hogy lesz egy gyerekünk nagyon jó volt, de, hogy a testem meg fog változni, arra nem voltam felkészülve, sőt a mentális változásokra sem, miközben tudtam, hogy Bence mindenben támogatni fog.

Kiskorom óta sportolok, pontosan tudom, hogy mit akarok látni, ha tükörbe nézek. Féltem attól, hogy mi lesz, ha hasam lesz. A 22-23. hétig napi szinten néztem, hogy milyen épp a hasam, látszik-e rajtam, és magamra vettem, ha valaki megjegyezte, hogy most már látszik rajtam, hogy terhes vagyok.

Viszont egyik napról, a másik napra megváltozott valami. Egyszer csak úgy keltem fel, hogy milyen jó, hogy van hasam, és milyen cuki, hogy ott van a gyerek. Innentől kezdve attól kezdtem el félni, hogy milyen rossz lesz, ha már nem lesz itt a hasam, és hogy hiányozni fog. Két végletet éltem meg, amikben nehéz volt kapcsolódni a babával. Nehéz volt elképzelni, hogy aki most bent van a hasamban ő lesz a gyerekem. Ez nem jött át. A szülőszobán is még az utolsó pillanatig abban a tudatban voltam, hogy most szülök, de ez nem az én gyerekem. Nem állt össze valahogy a kép.

Azóta már leesett?

Igen, de nehezen.

A szülés után láttam, hogy ott a gyerek a hasamon, de nehéz volt elképzelni, hogy ő tulajdonképpen kicsoda. Időbe tellett, de amikor megjött, akkor berúgta az ajtót, és azóta nagyon itt van.

Te így működsz, és ez rendben is van így. A kapcsolódás pedig létrejött. Hogyan készültél a szülésre?

Azt gondoltam, ha mozgok, ha fitt maradok az fog a legtöbbet segíteni. Jártam hozzád jógázni, itthon is edzettem. Ha fitt maradok, akkor kész lesz a szervezetem arra, hogy ezt a munkát végig csinálja, és igyekeztem praktikákat keresni, légzés technikákat tanultam tőled a Légzés és relaxáció workshopon, és figyeltem, hogy hogyan vagyok a fájdalommal.

A jógaórákon pedig megtapasztaltam, hogy képes vagyok ellazulni. Itthon ezt korábban nem sikerült átélni. Nagyon jó érzés volt, nyugalomban lenni, hogy nem volt körülöttem senki, nem ért semmi hatás, csak én voltam, és a nyugalom. Ezt az állapotot igyekeztem megismerni, elsajátítani. És közben elfogadtam azt is, hogy nem kell a dolgokat tökéletesen csinálni, de csinálni kell.

Fontos volt még a páros szülésfelkészítő is, hogy Bence is fel legyen készülve a kísérésre. Együtt tanultunk, hogy ő is teljesen képben legyen, és átgondoltuk, hogy miről mi a véleményünk és azt, hogy én hogyan szeretném. Ez a szülés alatt rengeteget segített, mert úgy éreztem teljesen biztonságban vagyok mellette, hogy ő pontosan  tudja, hogy mit és hogyan szeretnék.

Emiatt a kötődés miatt egy idő után nem is mentünk egymás nélkül messzire, nehogy nélküle kerüljek a szülőszobára. Mondtam is neki, hogy bármi lesz, én megvárom őt, és nélküle nem csinálom. Utólag is ezt gondolom, nélküle nem ment volna így.

Neked is olyan hamar is hirtelen indult el a szülésed, ahogy keresztanyukádnak?

Igen. A filmekben láttam, hogy valaki vásárol épp egy bevásárlóközpontban, elfolyik a magzatvize minden előzmény nélkül, de azt gondoltam, hogy ez nem lehet valós kép. Majd a szülőszobán folyik az el, és előtte lesznek más jelek.

Ennek ellenére szinte minden előzmény nélkül pontosan ez történt. Apukám 80. születésnapját ünnepeltük, tudtuk, hogy ez lesz az utolsó Dorogon töltött hétvége Olivér megszületése előtt, mert az utolsó hetekre már nem terveztünk utazást. Volt még egy hónapunk hátra, így nem is vittük magunkkal a kórházi táskát. Este félálomban beszélgettünk, amikor hirtelen valami elöntött. Annyira nem éreztem, hogy ez belőlem jön, hogy először azt hittem valamire ráfeküdtem, amiből kifolyt a víz. Rájöttem, hogy belőlem jön, megpróbáltam visszatartani, hátha vizelet, de nem sikerült, pedig Bence is azt hitte, hogy csak bepisiltem. Ekkor összeállt a kép, mintha valami nyákdugó félét észleltem volna a reggeli zuhanynál, csak nem foglalkoztunk vele. Vakon ignoráltuk mindketten a jeleket. Szétázott nadrággal ülve a wc-n már azért egyértelműbbek voltak.

Milyen volt számodra, hogy mindez a szüleidnél történt?

Nagyon örültem neki, hogy ez náluk történt, hogy ott voltunk együtt. Amúgy is azt szerettem volna, hogy a vajúdásom elején anyukám ott legyen velem. Sokat gondolkoztam rajta, hogy melyik lesz majd az a pont, amikor hívni kell őt, hogy induljon Pestre, de így én mentem hozzájuk. Végig biztatott, hogy minden teljesen rendben van. Így én is, és Bence is nyugodtak maradtunk. Lezuhanyoztam. Bence felhívta a kórházat, az mondták, hogy ha nincsenek egyáltalán fájásaim, akkor nyugodtan üljünk kocsiba és jöjjünk fel Pestre. Bebugyoláltunk egy törölközőkbe, hogy be tudjak ülni a kocsiba, és elindultunk. Anyukám is velünk tartott. A tesómékat pedig megkértük, hogy hozzák el a kórházi csomagot utánunk. Amikor megérkeztünk a kórházhoz, készítettünk anyukámmal pár képet a szülészet előtt. Közben figyeltem, hogy jönnek-e a fájások, de nem történt semmi, csak nagyon szerettem volna úgy érezni. Éjfél előtt folyt el a magzatvíz, hajnali fél 2 körül vettek fel a szülészetre. Megvizsgáltak, egy ujjnyira voltam kitágulva. Azt mondták, hogy nagyjából úgy számoljak, hogy délutánra lesz majd ebből gyerek.

Nagyon nem érintett meg, mivel nem éreztem semmit. Úgy voltam vele, hogy jó, hát délutánig elvagyok tulajdonképpen. 36. hét 2 napnál jártunk. Leállítani nem akarták, de gyorsítani sem. Hagyták, hogy minden történjen, ahogy természetes. Ez megnyugtatott, mert nem akartam, hogy bele avatkozzanak a szülésembe. Amikor kimondták, hogy nem sürgetnek, és csak várunk, az nagyon jól esett a lelkemnek.

Ennek hatására elkezdtek érkezni az összehúzódások?

Nem, öt óráig semmi nem történt. Gondoltuk megnézünk egy filmet, de már nem tudtam rá figyelni, aludni pedig az izgalomtól nem lehetett. Tudtam, hogy nagyon hasznos lenne, ha tudnék aludni, és ezt később nagyon megköszönném magamnak, de ennek ellenére nagyon fönntartott az agyalásom.

Négy óra körül jött be az egyik nővér, hogy mi újság velem. Kérdezte, hogy szeretnék-e beöntést, végül abban maradtunk, hogy egy hashajtó kúpot ad. Míg hatott a kúp mozgolódtam a vajúdó labdán. Azokat a mozdulatokat csináltam, amiket a neten mutattak. Bence le is videózott, ahogy nevetgélve pattogok a labdán. Egy pillanatra még el is hittem, hogy ez valami komoly dolognak a része. Amikor el tudtam menni mosdóba, lezuhanyoztam, és a zuhanyzásom végén kezdtem el azt érezni, hogy hoppá, itt most valami történik, mert egészen határozott fájdalmaim lettek. Kifejezetten rossz menstruációs napoknak feleltek meg. Nem értettem, hogy hogyan jött ez a semmiből, de jöttek és egyre erősebben. Bejött a nővér, hogy mi újság velem. Elmondtam, hogy csak az alhasamba érzek fájdalmat, mint amikor megvan. A derekamat egyáltalán nem éreztem, és a hasam tetejét sem, de egyre rosszabb lett, eljutottam arra pontra, amikor tudtam, hogy itt valami praktikát kell bevetni, ezeket a fájásokat már nem lehet ücsörögve kivárni. Az apás szülésfelkészítődön kapott doksiból néztünk ki egy pózt, ami sokat segített, elkezdtem benne ringatózni. Próbáltam az ágyra is dőlni, hogy Bence tudja masszírozni a derekamat, de az nem esett jól.

Kerestem, hogy mi segíthet, és eszembe jutott, amikor a légzős workshopon mondtad, hogy segíthet a hang adás. Én csendes szenvedő típus vagyok, de ott elértem arra a pontra, hogy kipróbáljam. Hosszabb kilégzésekkel adtam ki hangot. Nagyon jól esett.

Olyan volt mintha elvágták volna a fájdalmat. Azt gondoltam, hogy megtaláltam a jó módszert, és innen már kisujjból fogom kirázni az egészet, de a következő fájásnál rájöttem, hogy ez sem jó, már nem működik. Egyre hangosabb lettem. Bence csinált nekem egy melegvizes fürdőt, kapcsolt hozzá nyugis zenét, amit direkt erre a célra válogattam össze. Beszálltam a kádba, mondván a meleg víz segít. Tényleg ki tudtam kapcsolni. 2 percre. Abban a két percben tényleg tudtam pihenni, de megint erősebben jöttek a fájások. Egyszer csak kiugrottam a kádból, és szinte törülközés nélkül leültem az ágy szélére. Próbáltam valahogy kimozogni, de sehogy sem volt jó. Megkértem Bencét, hogy szóljon a szülésznőknek, hogy szeretnék fájdalomcsillapítást kérni. Elkezdtem aggódni.

Előre végig gondolva nagyon jól nézett ki minden, de én ezt biztosan nem fogom kibírni. Nagyon hirtelen lett nagyon intenzív minden. És még hol a vége?! Délutánig biztosan nem bírom ezt így ki.

Bencét visszaküldték azzal az üzenettel, hogy ezen a ponton nem adnak fájdalomcsillapítót, ez még nagyon korai lenne. Összetörtem lelkileg. Azt éreztem, hogy ugyan voltak praktikáim, de ehhez én gyenge vagyok, és én leszek az első, aki ezt nem fogja túlélni. Elértem a határaimat, ők pedig nem segítenek. Próbáltam föl-alá járkálni, de egy ponton lerogytam a földre. Ott feküdtem, és csak mondtam Bencének, hogy nekem ennyi volt, segítsen, mert nem bírom, nekem itt végem van. Visítottam, már nem törődtem azzal, hogy mennyi hangot akarok kiadni, jött belőlem minden, ami jól esett. Bejött a nővér, gondolom, ő is hallotta, hogy mi a helyzet.

Azt mondta, hogy ezen a ponton ezt még bírni kell, szedjem össze magam, mert még nem tartunk ott, hogy nekem ez ennyire fájjon. Megölt ezekkel a mondatokkal.

Ekkor eszembe jutott, amit a felkészítőn mondtál, hogy sokan eljutnak arra a pontra, ahol azt érzik, hogy meg fognak halni. És arra jutottam, ha én már az elején ezt érzem, akkor a végén tényleg meg fogok halni. Teljesen összeestem mentálisan. Nem tudtam a fájdalomkezelésére figyelni.

Később a nővér megszánt: Ha ennyire rossz, akkor megvizsgál, hogy kiderüljön mi újság, négy ujjnyira voltam kitágulva. Innentől komolyan vett. Kérte, hogy maradjak az ágyon, és feküdjek a bal oldalamra, egy kicsit kiment azzal, hogy mindjárt visszajön. Borzasztó volt a bal oldalamon feküdni. Visítottam folyamatosan.

Ez tényleg visítás volt?

Igen. Bence mondta is utána valamikor, hogy olykor hallja magában ezt a hangot. Nagyon nehéz volt számára, hogy nem tudott segíteni nekem. Visszajött a nővér, és megkérdeztem, hogy most már eljutottunk-e oda, hogy esetleg kapjak egy kis fájdalomcsillapítót. Azt mondta, hogy az a híre van, hogy már nem tud adni nekem semmit, mert azon a részen már túl jutottunk. Ebben a negyedórában fordult át, a még nem kaphatok a már nem kaphatok-ba.

Ez sokszor egy csel a szülésznők részéről, hogy elkerüljék a mesterséges fájdalomcsillapítást a vajúdás alatt, és ezzel a természetes szülés medrében tartsák a folyamatot.

Utólag én is örülök neki, hogy így alakult, csak ott nagyon rosszul esett.

Nagyon nehéz lehetett.

Viszont ettől a ponttól a szülésznő elkezdett komolyan venni, és a viselkedéséből az jött le, hogy itt most már történni fog lassan valami.

Újra össze tudtam szedni magam, visszanyertem a kompetenciám. Mellém állt, és elkezdett velem együtt lélegezni, megmutatta, hogy mire figyeljek, ekkor már nem visítottam, hanem össze tudtam valamennyire szedni magam, és végre hasznosnak éreztem magam. Így már elég hamar eljutottunk a kitoláshoz.

Furcsa érzésem lett. Nem tudom teljesen azt mondani, hogy egyértelműen kakilnom kellett, de ahhoz tudtam a legjobban hasonlítani. Ekkor elkezdtünk nyomni, Bence tartotta a fejemet. A szülésznő pedig mindig mondta, hogy mikor nyomjak, erre nehezen tudtam figyelni. Azt gondoltam, hogy akkor nyomok, amikor én akarok. A nyomásoktól megkönnyebbültem. Amikor nyomtam, azt éreztem, hogy nem is fáj. Azt gondoltam, hogy én itt most szét is szakadhatok, engem nem érdekel semmi, ezt a fájdalmat muszáj enyhítenem magamnak, mert tényleg nem bírom elviselni.

Közben végig mondogattam Bencének, hogy csak egy kis szünetet szeretnék. Utána folytatom, csak öt percre kapcsoljanak le, és legyen egy kis szünet. Szegény rendesen aggódott értem. Tényleg nagyon tolhattam, mert a szülésznőnek többször szólnia kellett, hogy hagyjam abba, mert teljesen lila lett a fejem, attól féltek, hogy elájulok a levegőhiány miatt.

Érdekes, hogy mindeközben mégis figyeltem arra, hogy próbáljak ellazulva is lenni a hüvelyem tájékán. A kezem be volt feszülve, de lent, ahol a gyerek jönni akart, ott nagyon azon voltam, hogy mindent engedjek el, amennyire csak lehetséges. Ez a fájdalmamon nem segített, de a folyamaton biztosan.

Egyetlen pont volt végül is, ahol a szülésznő azt mondta, egy fájást valahogy bírjak ki úgy, hogy ott nem nyomok, mert már nagyon jött a feje. Borzasztó rossz volt. Az volt az egyik legrosszabb része a szülésnek. Végig kapaszkodtam Bencébe, ami nagyon jó volt. Hangosan lélegzett mellettem, hangosan fújt a fülembe, így végig csak arra próbáltam koncentrálni, hogy ő, hogy veszi a levegőt, és hogy azt lekövessem.

Profi!

Csak arra koncentráltam, hogy oké, még egy levegőt veszek úgy, ahogy ő, aztán abbahagyom, és akkor jó még egyet, még egyet, és akkor így szép lassan egyszer csak túl voltunk egy fájáson. A szülésznő pedig azt javasolta, hogy két fájás között próbáljak meg aludni, pihenni, de valahogy nem éreztem, hogy egyáltalán lenne szünet két fájás között. Pedig Bence elmondása szerint kintről látszott, amint egy kicsit is kevésbé fáj. Mint, aki elájult lekapcsoltam, de ez nekem egyáltalán nem volt meg.

Amikor újra nyomhattam, akkor szólt a szülésznő, hogy a következőnél meg lesz a baba. Készüljek rá, hogy nagyot kell nyomni, és akkor túl leszünk az egészen. Ez volt a leghosszabb szünet, ami két fájás között eltelt. Attól féltem, hogy nem is jön a következő fájás.

Már Bence is nézett, hogy mikor jön már, így néztük egymást, és csak nem jött, az idő pedig telt. De egyszer csak megérkezett, és akkor tényleg 7.59-kor megszületett Olivér. Éjfél körül ment el a magzatvíz, öt órától indultak az erősebb fájásaim. Hát az végül is jó, nem?!

Nem tudnál olyat mondani, amire azt mondanám, hogy rossz.

Rám tették Olivért, vártunk, hogy elálljon a köldökzsinór pulzálása. Ekkor szólt a szülésznő, hogy elfelejtettük felvenni szülést, pedig a szülési tervben benne volt. Ez is csak azért jutott eszébe, mert szóltam, hogy a köldökzsinór elvágást vegyük fel. Arról lett így videó, de ott már nekem igazából minden mindegy volt. Örültem, hogy megvagyunk, hogy túl vagyunk rajta. Szerencsére tudtam, hogy előfordulhat a vajúdásnál, illetve az azt követő időszakban remegés. Hasznos volt ez az ismeret, mert amint megszületett Olivér nagyon durván elkezdtem remegni, ami legalább egy órán át tartott.Így, hogy tudtam erről, nem volt ijesztő, pedig legalább egy órán keresztül tartott.

Milyen érzés volt Olivért látni?

Nehéz volt kapcsolódni, nem jött rögtön az érzés, hogy akkor ő a kisfiam. Persze betakargattam, de nem éreztem a kötődést, önző üzemmódba kapcsoltam. Csak arra gondoltam, hogy túl vagyunk a szülésen, megvolt, és most végre tudok egy kicsit pihenni. Nem volt arra energiám, azzal foglalkozni, hogy hú, most itt a babám. Bence jobban ki tudta ezt a részét élvezni. Összevarrtak, és az aranyórában elaludtam.

Lett gátsérülésed ezek szerint?

Kész csoda, de nem. Egy-két helyen kellett varrni, mert belső horzsolásaim lettek, ahová egy öltést be kellett tenni. Azt mondták, hogy tegyem össze a kezem, hogy ilyen egyszerűen megúsztam. Nagyon örültem is. Annak már kevésbé, hogy sok vért vesztettem, ezért elég sokáig ott kellett maradnom a szülőszobán. Ekkor Olivért már elvitték. Felmerült, hogy vért is kellene kapnom, de szerencsére jól lettek a labor eredményeim. Mielőtt levittek a gyermekágyra, kérték, hogy pisiljek.

Bejött a szülésznő, hogy elkísérjen a wc-re. Négy lépést megtettem, de a wc-n elájultam. Szegény Bence nagyon megijedt.

A szülésznő megnyugtatta, hogy csak egy kicsit lekapcsoltam, de mindjárt visszajövök. Így lett. Ahogy indultunk vissza, ott is félúton újra elájultam. Bence nem számított rá, hogy még egyszer elájulok, úgyhogy kb. úgy kapkodtak utánam, hogy összeszedjenek valahogy. A földön feküdtem, néztek fölülem, hogy most akkor mi van velem.

Csak egy pillanatra ájultam el, viszont emlékszem, hogy álmodtam, miközben elájultam. Bence mondta, hogy miután magamhoz tértem, és odakísértek az ágyhoz, végig azt magyaráztam, hogy kalózokról álmodtam, és milyen érdekes volt. Ezután hál’ Istennek már összeszedtem magam. Már az erőm is jobban visszatért. Kaptam enni és inni is, és levittek a csecsemőosztályra.

Olivérrel kapcsolatban, lassan alakult a kötődés. Amikor elvitték az aranyóra után, akkor is csak az volt bennem, hogy persze, vigyék, csinálják csak a dolgokat. Én legalább pihenek egy jót. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy amúgy én azért vagyok a kórházban, mert szültem egy gyereket. Amikor kinyílt az ajtó, és betolták abba a kis kocsiba, hogy tessék itt van, és most már foglalkozzak vele, az enyém, akkor kapcsolt át bennem valami, hogy hoppá, ő a gyerekem, és amúgy mennyire cuki, és mennyire szeretem. Igyekszem ezen a lassabb tempón nem görcsölni, épp elég dolog történt velem, akkor inkább pihennem kellett. Amikor pedig jobban lettem, olyan jó érzés volt, amikor már ott volt a kezemben, ültünk az ágyon, minden a helyére került.

Hatalmaz fizikai teljesítmény volt, ráadásul az éjszaka közepén, sok vért is vesztettél, természetes, hogy pihenni szerettél volna. Mint ahogy teljesen normális az ilyen érkezés, egy ennyire megváltozott tudatállapot után, az, hogy az érzelmek hullámfröccsökben jönnek. A mai napig, ha ránézek a fiamra, akkor elgondolkozom azon, hogy hogy kerültem abba a helyzetbe, hogy a fiamnak nagyobb a keze, mint az enyém. Biztos, hogy van egy gyerekem, aki most ekkora. 11 éve vagyunk együtt. Szóval végül is meg is szokhattam volna a jelenlétét. Létezik ez a bolygó, alapértelmezett. Létezik a saját tested, de néha atomjaira tud törni a rendszer. A szülésnél pedig, ahol épp valaki megjelenik, tudomásul kell venni a jelenlétét, átformálni a hasból kintre, magzatból, gyermekké, ez a mi tudatunknak egy nagy feladata. Van, akinek ez csettintésre megy, „pont ilyennek képzeltelek”, és van, akinek az 5. hét alatt vagy a 11. év alatt esik le.

Most épp abban a szakaszban vagyok, hogy minden nap attól félek, hogy úristen, mindjárt milyen nagy lesz, és hogy már milyen kevés ideig ilyen kicsi, és minden nap gyászolom azt, ami elmúlt.

Meddig kellett bent maradnotok?

Olivér besárgult.

Vasárnaptól péntekig voltunk bent, de ezek a napok sokat adtak nekem. Pedig nagyon féltem az egyedülléttől. Bence csak látogatási időben jöhetett be, és csak a folyosóra. Mégis ezek a napok kettesben Olivérrel sokat adtak az anyai érzésemhez. Az ott csak a miénk volt. Csak mi ketten voltunk. Én etettem, minden tőlem függött. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy képes vagyok ezeket a feladatokat ellátni. Jó érzés volt, hogy ki tudtam elégíteni az igényeit.

Kialakult ott egy rutinunk. Magabiztosabb valómmal léptem be otthon a lakásba, tudtam, hogy itt is menni fog.

A sárgaság hozott szoptatási nehézséget? A sárga babák aluszékonyabbak is tudnak lenni.

Mondták, hogy figyeljük, de szerencsére nem volt probléma. Nagyon ügyesen evett végig, mint ahogy most is. Ráadásul szerencsére tejem is volt hamar. Már a kórházban megtörtént a belövellés. Mondták is a csecsemős nővérek, hogy örüljek nagyon. Azóta is nagyon ügyesen hízik. Egy kilót felszedett egy hónap alatt.

Visszakanyarodva a szülés utáni vérzéshez. A kórházba mentél vissza a vérzés miatt?

Először az orvosom magán rendelésére mentünk. Hajnalban – amikor történt a vérzés – fölhívtuk az ügyeletet. Telefonban azt mondták, hogy ez nem egy nagy dolog, de azért mutassam meg, ha akarom az orvosomnak. Minket megnyugtatott, hogy valaki megnéz. Délre mentem a dokihoz, és ő azt mondta, hogy ne is menjünk haza, hanem mielőbb essünk ezen túl, mielőtt valami problémát okozna. Átirányított a kórházba. Szerencsére nem ettem, nem ittam előtte, így egy órán belül megcsinálták a műtétet, még este hazamehettünk.

Addig Olivér, hogy étkezett, kivel volt?

A párom anyukája maradt vele, ő etette. Valamennyi anyatejem volt itthon elrakva, abból estig kihúzta

Elfogadta így is a tejet?

Igen. Valamennyi friss tej is volt a hűtőben, úgyhogy azzal estig elvoltak. Viszont mivel a műtéthez elaltattak, ezért másnap sem szoptathattam. Majdnem egy napig tápszert kapott. Nagyon jól aludt a tápszertől. Úgyhogy legalább tudtam én is pihenni kicsit.

Hogy viselted a beavatkozást?

Nehéz volt. Még sosem altattak előtte, eléggé megütött. Az is rossz érzés volt, hogy Olivért otthon kellet hagyni. Azelőtt soha nem hagytam ott sehol, nagyon megviselt. Ráadásul először azt hittem, hogy feleslegesen megyek el orvoshoz. Mondtam is Bencének, hogy milyen az élet, hogy én azon az egy órán voltam kiakadva, aztán meg majdnem egész napra eltűntem.

De az sokat jelentett, hogy Bence közben ott volt mellettem. Lehet, hogy Olivérnek jobb lett volna, ha az apukája van vele, de azt éreztem, hogy a kapcsolatunknak is ez most fontos. Nem az történt, hogy most már gyerekünk van, akkor én ott vagyok hagyva a bajommal, hanem ő ugyanúgy ott van mellettem, és várt kint a műtő előtt. Sokat adott ez nekem.

A záró kérdésem: Ha egy hamarosan szülő nőnek össze kellene állítanod egy jó tanácsokkal, ötletekkel, vagy akár tárgyakkal telerakott batyut, akkor mit tennél bele?

A kelengyelistákon mindenhol írták, hogy vigyek be betétet magammal a kórházba. Vittem egy lila dobozos betétet. Szerintem nem jó, kényelmetlen. A második nap már Bence hozott be nekem a kórházba inkontinencia pelenkákat. Azokat nagyon tudom javasolni. Azt csak felveszed, le lehet tépni a tetejét, és tök egyszerű, hogy nem kell bugyit használni, kényelmes cucc.

Aztán velem volt egy zokni, sokat adott. A mai napig, ha ránézek, az az érzésem, mintha végigcsinálta volna velem a szülést.

Jó, ha van egy tárgy, amit utána haza tudunk vinni, ami a szülés energiáját adja. De ha nem tárgyakra gondolok, akkor fontos, hogy bízzon magában a kismama, higgye el, hogy ezt meg tudja csinálni, és hogy amit érez, az tényleg úgy van, hogy ne bizonytalanítsa el a környezete. Nálam az volt a legrosszabb pontja a vajúdásnak, hogy hagytam magam, hogy elbizonytalanítson a környezetem. Tudtam, hogy lesz egy pont, amikor eljutok a legnehezebb részéhez, és mégis elbizonytalanítottak. Fontos, hogy az ember bízzon abban, amit ő érez, amit ő gondol.

A másik, hogy időt is kell tudni adni magadnak. Azért mert a nagykönyvben meg van írva, hogy a megszületése után imádni fogod a gyereked, azért adhatsz magadnak időt. Ha neked az esik jól, arra van szükséged, hogy aludj, pihenj egy kicsit, akkor tedd azt. Utána már könnyebben ki tudod élvezni a babád jelenlétét is. Ezeken nem múlik semmi szerintem. Ha az aranyóra nem úgy jön ki, ahogy elképzelted, hanem inkább végig alszod, attól nem fogod kevésbé szeretni a gyereked, és ő sem fog kevésbé ragaszkodni hozzád, csak azért, mert esetleg te ott aludtál.

A videóra pedig visszatérve, szerettem volna, hogy legyen felvétel a vajúdásomról, a szülésemről, de egyszerűen ahogy mentek a dolgok, az volt az utolsó, amire tudtam gondolni. Utólag nem érzem rosszul magam miatta, csak vicces, hogy ott tényleg nem gondolkodik az ember ilyeneken. Szóval, ha fontos nagyon másnak, akkor tudja, hogy ezért tenni kell.

A „Időt kell adni magadnak!” – Rebeka mesél Olivér születéséről bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Ez később is nehéz lesz. A gyerekeim 10 és 13 évesek. Időnként felmerül bennem az érzés, hogy ők tényleg ugyanazok, akik a hasamban voltak, akiket szoptattam, akik piciként szaladgáltak a kertben.

Furcsa dolog ez a változás. Ambivalens. Visszasírom a gyermekágy első 2-3 hetét, még úgy is, hogy nehéz volt. Siettetném az időt, miközben nosztalgiával gondolok vissza a pár héttel korábbi időkre is.

Akkor most tekerjük még előrébb az idő kerekét, és meséld el, hogy hogyan születtél Te!

Anya mindig azt meséli, hogy mennyire nagyon félt a vajúdása közben. 23 éves volt, amikor születtem. Akkor már nagyon szeretett volna babát. Egy éve próbálkoztak. Hat hónapos terhesen be kellett feküdnie valami mondva csinált dolog miatt a kórházba. Egy hónapig benttartották. Nem akarták kiengedni. Apa lefizette a dokit, így karácsonyra kiengedték, és utána nem ment vissza, csak szülni. Azt mesélte, hogy egyszer, amikor a szülésznő kiment a szobából, utánakiabált, hogy ne hagyja ott egyedül, mert nagyon fél.

A másik, amit mesélni szokott, hogy amikor a megszületésem után visszakapott már bepólyázva, akkor benyúlt a pólyába, hogy megszámolja az ujjaimat, hogy mind megvan-e.

Én is megnéztem a gyerekeimnél… Ősi reflex lehet. A saját születésed történetén kívül volt olyan, ami meghatározó volt a számodra?

Olvastam a hipnoszülésről szóló könyvet. Ma már azt gondolom, hogy a valóságtól elrugaszkodott történetek vannak benne. Vagy csak én nem vettem tudomást a vajúdás fizikai részéről, arról hogy attól még nagyon fog fájni, mert átszellemült valaki.

Az Instagramon is nézegettem az Orgasmicbirth oldalt. Olyan szép szüléseket láttam ott, ahol az anya szinte csak kilélegzi a babáját. Én ilyen szülésre készültem. Olyanra, ami lágy, halk és idillikus lesz. Végül nagyon nem ilyen lett. Persze az is lehet, hogy ha felvettük volna videóra, és aláfestő-zenét vágunk hozzá, akkor ezt a hatást keltette volna mások számára, de én nem ilyennek éltem meg belülről, hanem egy jó nagy viharnak.

Mennyire könnyen érkezett Vilmos hozzátok?

36 éves vagyok. Pár éve derült ki, hogy miómám van. Az orvosok azt mondták, hogy érdemes lenne megműteni, mert ha babát szeretnék, akkor ezek vetélést okozhatnak, de ekkor még nem tudtam, hogy szeretnék-e egyáltalán gyereket. De azt szerettem volna biztosítani, hogy ha igen felé hajlok, akkor minden rendben legyen. Így 2022. decemberében megvolt a hiszteroszkópos (hüvelyi úton történő) műtét. Az orvos azt javasolta, hogy ha gyereket szeretnénk, akkor hat hónapon belül jó lenne, ha érkezne is. Nehéz helyzet volt, mert én még akkor sem voltam biztos abban, hogy szeretnék-e gyereket, de közben egy „most vagy soha” helyzet elé állított az élet, ugyanakkor ez adta meg az utolsó löketet és döntöttem el, hogy igen szeretnék. A párom is bizonytalan volt a gyermekvállalásban, de azt mondta, hogy ha én szeretnék gyereket, akkor legyen. A negyedik próbálkozásra jött össze.

Miért voltál bizonytalan a gyermekvállalásban?

Nem tudtam, hogy akarom-e a gyerekes létet. Talán azért, mert az anyukák, akiket látok általában nagyon ziláltak és fáradtak, olyan mintha mindig szét lennének csúszva. Én szerettem azt, amilyen volt az életem, és nem szerettem volna, hogy felboruljon minden. Szeretem a kiszámíthatóságot, a rendszert, szerettem, ahogy vagyunk ketten: a napjainkat, a nyugodt estéket. A bizonytalanságot pedig nagyon nem szeretem, és egy babával sok bizonytalanság jár.

Sőt, később is. Csökkenő sűrűségben, de nagyobb mélységben. Egy nagyobb gyereknél már nem cserélődik úgy a ruhatár, mint talán most nálatok, de ha cserélődik, akkor az durva.

Na ezekre gondolok.

Nem voltam biztos abban, hogy én erre készen állok. És abban sem, hogy gyermekvállalás után is ilyen boldogok leszünk-e. Ezek a gondolatok mostanra már valószínűtlennek tűnnek. De akkor nem volt egyértelmű.

Közösen csináltátok a tesztet?

Ciklus tudatossági naptárt vezettem, mértem minden nap a hőmérsékletem. Azt gondoltam, hogy ha magas marad a hőmérsékletem pár napig, akkor csinálok csak tesztet. Az első teszt nagyon halvány volt. A pár nappal későbbi már egyértelmű volt, de nem volt nagy sírós örömködés, inkább meglepődtünk, hogy akkor ez most tényleg komoly?!

A naptármódszerről honnan értesültél?

Hormonmentes Jankának a ciklus követős naptárját használtam: Erre sokféle infót fel lehet írni. Az ovulációt és az együttléteket is vezettem, így tudom a napot, amikor megfogant.

Emlékszel az együttlétre?

Igen. Nagyon rágörcsöltem, hogy mikor kell együtt lennünk. Mutattam is Balázsnak, hogy milyen szép termékeny nyákom van. Mindent figyeltem magamon. Ez rányomta a bélyegét az együttléteinkre. Talán ma már nem így csinálnám, de nem tudom, hogy tudnám-e máshogy. Eredményorientált vagyok. Ha már akartam, hogy legyen, akkor csináljuk rendesen.

Ennél az együttlétnél nem így volt. Nem azért voltunk együtt, mert kellett, hanem mert jólesett. Érdekes. De a többinél is jobb lett volna végig meghagyni az intimitást, és nem időzített együttléteket erőltetni.

Más számára épp az az inspiratív, hogy ebből gyerek lehet. Engem spannolt ez a tudat. Az a tudat, hogy ez az igazi egyesülés. Az egyesülés pillanata. De egy vetélés után a második gyermekemnél már máshogy volt. Ott is volt némi matek.

Ráadásul, volt még egy plusz stressz faktor. Családi nehézségek adódtak. Így nehéz volt hangolódni.

Máshol volt a fókusz.

Igen, és így is nagy csalódás volt, amikor megjött a menstruációm, de azt is megtanultam kezelni. Pár órás gyászolás mindig volt, de utána igyekeztem feltölteni a készleteinket jó energiákkal.

Hogy voltál a várandóságodban?

Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, rögtön elkezdtem stresszelni, hogy nehogy baj történjen a babával. Nem tudtam átadni magam az érzésnek, hogy itt van, mert attól tartottam, hogy ez meg is változhat.

Később nehezen viseltem a testem változásait. Soha nem volt gondom korábban a súlyommal, de amikor elkezdett nőni a hasam, és nem jöttek rám a nadrágok azt nehezen viseltem. És azt is, hogy a jógából vissza kellett vennem. Én is oktatok, és jógázóként nagyon szeretem a dinamikus gyakorlásokat, ahol erőt kell kifejteni, szerettem a plankelést, és azt, hogy nincs határ, hogy bármit csinálhatok a testemmel. Ebből nehéz volt visszavenni. Amikor elfogadtam, hogy erre van szükség most, akkor elkezdtem büszke lenni a testemre, hogy milyen szépen neveli ezt a kis embert.

Fizikailag nem volt semmi problémám. A várandósságom utolsó napjáig ügyeltem arra, hogy minden nap mozogjak. Az elején volt egy kis émelygésem, és mivel a várandósságom előtt is jártam kínai orvoslásra, akupunktúrára Horváth Ildikóhoz, így ekkor is elmentem, és két-három alkalom után elmúlt az émelygés. Van egy pont, aminek a stimulálása fiziológiailag kimutatható hatást eredményez. Nagyon jó volt.

Amikor Vilmos nem fordult be, két héten keresztül minden nap mentem hozzájuk, a mokszázással tudtak segíteni. Közben málnalevél teát ittam, és Spinning Babys gyakorlatokat csináltam. Közben persze minden nap jógáztam is.

Melyik fordító gyakorlatokat csináltad?

Amikor fel kell térdelni a kanapéra, és a vasalódeszkásat. Napi kétszer-háromszor is csináltam, akár fél órát is. Alacsony a vérnyomásom, így a végére mindig megszédültem, ezért óvatosan kellett leszállnom róla. Ráadásul közben nem mindig éreztem, hogy hogy helyezkedik el Vilmos a hasamban, és ezt a pózt pedig kifejezetten fordításra javasolják. Azt gondolom egyszer, amikor már irányba állhatott, akkor visszafordíthattam vele. Még az utolsó pillanatban is hatalmasokat fordult, és nem tudtuk mindig, hogy mi mije.

A 37. héten befordult. A Budai Perinatális Központban (BPK) is azt mondták, hogy a kisbabák bölcsek, ha eljött az ideje, akkor befordulnak, és ha nem teszik, akkor ez lesz az ő útjuk. Én ezen azért stresszeltem mert, a BPK-ban akartam szülni, és a farfekvés kizáró ok.

A kistarcsai kórházzal is felvettem már a kapcsolatot a külső fordítás miatt, de mire eljött volna az időpontunk, befordult. Nagyon örültek neki, és az ottaniak is kedvesek voltak, és írták, hogy ha mégis kellene segítség, akkor keressem őket. Szuper érzés volt, hogy ha faros is maradna, akkor legalább ott szülhetek hüvelyi úton. Nagyon szerettem volna megtapasztalni a hüvelyi szülést. A császárt pedig nagyon szerettem volna elkerülni.

Én farral jöttem a világra. Akkor még tudtak az orvosok faros babákat is fogadni. De milyen jó, hogy Vilmos befordult. Kistarcsa is biztos szuper lett volna, de a Ti vágyatok a BPK volt. Miért?  

Attól függetlenül, hogy nem voltam biztos abban, hogy gyereket szeretnék, már korábban elkezdtem kutakodni a szülés körüli témákban. Néztem szülés videókat, nézegettem az intézményeket is. Akkor láttam a BPK-t is, ami nagyon megtetszett. Balázs kicsit parázott ettől. Ezért is mentünk el a korábbi mióma műtétem helyszínére egy beszélgetésre, ahol megismerhettük azt, hogy ott hogyan zajlik egy szülés. Nagyon rossz élmény volt. A hölgy, aki bemutatta az osztályt, azt mondta, hogy a mióma műtétem után ez csak császár lehet. Említettem neki, hogy három különböző orvosnál voltam, de ezt senki nem mondta korábban, és ha előre tudtam volna, akkor nem vállalom be a műtétet. Sírva jöttem ki onnan, és tudtam, hogy biztosan nem szeretnék ott szülni.

Írtam egy dúla ismerősömnek. Ő ajánlotta Vass Gabit és Gutmann Orsit, hogy velük beszéljek erről. Ők megnyugtattak, hogy lehet hüvelyi úton szülnöm.

Balázsnak komfortos volt a BPK?

Egy idő után igen. Megismertük, hogy hogyan zajlik ott egy szülés. Látta, hogy mennyire szeretek odajárni. Végül abba maradtunk, hogy odamegyünk, ahol én biztonságban érzem magam, ekkor már ő is látta, hogy ez lesz a jó választás.

Hogy indult be a szülés?

Először azt gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha picit előbb jönne az én szülinapomon, aztán amikor elmúlt ez a nap, arra gondoltam, hogy ha az nem jött össze, akkor legyen február 29., de nem érkezett ekkor sem. Ezért kértem egy újabb időpontot a kínai orvoshoz.

A kínai orvoslás is ismer pontokat, amiket a szülés beindításának érdekében lehet stimulálni, de a mentor bábámmal egyeztetve, inkább vártam. Csak a gyengéd szülésindítással voltak tapasztalatai, nem tudta az akupunktúra milyen hatással lehet a szülésre.

Helyette málnalevél teát ittam és fahéjat vasfűvel főztem össze teának. Plusz szülésbeindító tornát, jógát gyakoroltam és sétáltam, lépcsőztem. Illetve beszélgettem Vilmossal, hogy jó lenne, ha most már elindulna. A BPK-ban a 41. hétig lehet szülni. Végülis március elején éjszaka indult be a szülés. Aznap nagyon esős idő volt, de mégis elindultam otthonról mert tudtam, hogy a Goosebumps coffee-ban vegán fánk van épp. A kávézó mosdójában egy nyákdugó rész jött ki belőlem. Az elején szép tiszta volt, később jött még barnás rózsaszínes nyákdugó darab is. Boldogan sétáltam haza, és vártam, figyeltem magam. Éjfél előtt jöttek a fájások, és hamar elég erősek is lettek. Egyértelmű volt, hogy ez már az. Balázzsal még meghallgattuk gyorsítva a szülésfelkészítő felvételét, mert ő épp aznap nem tudott részt venni rajta, de én ekkor már nem tudtam figyelni a felvételre. Balázs melegszendvicseket csinált, amit magunkkal tudunk vinni, mert úgy gondoltuk, hogy nemsokára indulunk.

Kettő körül felhívtuk Patrit, a mentorbábámat. Nagyon rossz érzés volt, hogy éjszaka kell hívnom őt. Nem akartam zavarni. Kérte, hogy zuhanyozzak le, vagy igyak egy pohár vörösbort (azt nem ittam, mert máskor sem iszom), kérte, hogy próbáljak meg pihenni, aludni.

Ekkor már 3-5 perces fájásaim voltak, és nagyon nehéz volt megéreznem, hogy mikor van összehúzódás és mikor nincs semmi. Azt éreztem, hogy folyamatosan fáj.

Lezuhanyoztam, ami nagyon jól esett. Utána aludtam is pár perceket. Öt körül hívtam Vass Gabit, aki az aznapi bába volt, de a hangomat hallva, azt mondta, hogy még nem tartunk ott, hogy bemenjünk, inkább pihenjek otthon. Vasárnap délelőttönként mindig főzőműsort nézünk a TV-ben, most is bekapcsoltuk, de most a hang idegesített, lehalkítottuk. Ekkor négykézláb voltam a kanapén, és időnként próbáltam enni egy kis energiaszeletet legalább. Hasmenésem nem volt, de azért WC-n voltam már.

Balázs hogy volt mindeközben?

Nagyon stresszes volt, hogy egyedül van velem, és hogy nem tudjuk, hogy hol tart ez a folyamat. Nagyon ment volna már, helyette ebédet főzött, és evett. Én is azt éreztem, hogy indulhatnánk, mert tudtam, hogy még az is idő lesz, mire az autóhoz érünk, és azután be is kell autózni. Ekkor már inkább csak a földön voltam, alkar támaszos térdelésben, miközben hangokat adtam ki. Írásban kommunikáltunk Patrival.

Ekkor már türelmetlenebb lettem. Írtam is neki, hogy csak a kitolásra lehet bemenni a házba?! Akkor érezte meg, hogy idő van, de utólag azt mondta erről, hogy amíg tudok üzenetet írni, addig az még nem az a rész, amikor indulni kell.

Egyszer csak felhívtam őket, hallották, hogy nagyon akarok menni, és addigra már a hangom is megváltozott. Mély ősasszonyos hangom lett az összehúzodások közben. Amikor beértünk már nem voltam tudatomnál. Csak epizódok vannak meg, mert a fájdalom nagyon behúzott. A külvilágra csak nyomokban eszméltem fel.

Amikor Gabi meglátott rögtön arra kért, hogy amikor elmúlik a fájdalom, akkor engedjem le a vállaim, és sóhajtsak egyet, pihenjek. Ezt sokszor el kellett mondania, mert ekkor sem éreztem, hogy elmúlik a fájás.

Kérdezte, hogy szeretném-e, hogy megvizsgáljon. Meg is vizsgált, mivel nagyon szerettem volna tudni, hogy ennyi idő alatt hova jutottam el, hogy mire volt mindez elég. Ekkor 8 cm-re voltam kitágulva.

Az rengeteg, ez már biztosan nagyon fájhatott, akár két összehúzódás között is.

Utólag meg is akartam kérdezni, hogy tényleg kellett volna még otthon várni.

Szerintem jókor mentetek be. Nincs szülésznő, aki egy 8 cm-es tágulásnak nem örül a kismama érkezéskor.

Ez megnyugtató, mert akkor ezek szerint nem volt korai az érkezésünk.

Mi történt a házban?

A Nap szobát választottuk. Megérkeztünk, meztelenre vetkőztem, élveztem, hogy besüt a nap. Ennyi kellett, másra nem volt szükségem. Megcsinálták nekem a vizet, ami nagyon jól esett. Leginkább térdelésben szerettem volna lenni, de Gabiék inkább a függőleges testhelyzetet javasolták, és a sétát, de az nagyon fájt. Néha elmentem a wc-re, akkor egész sokat elidőztem ott. A bábák közben néha kimentek, bíztatták Balázst, hogy pihenjen és egyen.

Nagyon jó volt, hogy Balázs ott volt. Hogy bele tudtam kapaszkodni. Fel tudott húzni a guggolások után. A bábák javasoltak helyzeteket, hogy talán jól esne az ágy mellett lenni, vagy valahogy máshogy.

Nagyon jól esett, hogy javaslatok és támogatások voltak a részükről. A hanyatt fekvést is felvetették, mert mindenkinek más esik jól. Azt is kipróbáltam felhúzott lábakkal, meg oldalt fekvésben is voltam, cserélgetve az oldalakat. Közben Spinning Babys gyakorlatokat csináltunk. Balázs fogta a lábam. Az nagyon fájt.

Talán ez volt az a pont, amikor azt gondoltam, hogy végülis valóra vált a célom, itt vajúdom a BPK-ban, tudom, hogy milyen ez a folyamat, de ha kórház, vagy császár lesz a vége, akkor azt is el tudom fogadni.

Gabi arra kért, hogy engedjem át magam a fájdalomnak. Ő is és én is éreztem, hogy egyszerre nyomok és egyszerre szorítok. Féltem, hogy szétszakadok ott lent.

Ekkor már toltál?

Szerintem én folyamatosan toltam. Minden fájásnál. Miközben féltem, hogy szétszakadok. Ezért kérték, hogy engedjem el magam, mert ha sikerülne, akkor akár fél óra és megszületik Vilmos, de ha nem akkor lehet két óra is. A WC-n könnyebb volt elengedni.

Nekem régi vágyásom, hogy legyen szülő WC. Tudom, hogy van szülőszék, ami hasonló, de az igazi megoldás a szülő wc lenne. De csak nem a WC-n született meg Vilmos…

A végén az ágy mellett guggoltam, az ágyon könyököltem, és amikor szóltak – mert szólni kellett – hogy nincs összehúzódás, akkor próbáltam pihenni.

Ekkor még mindig nem repedt el a burok, ezért javasolták, hogy fogjam meg, és csípjem el, de nem sikerült. Annyira kedves volt, hogy felajánlották.

Tulajdonképpen végig annyira kedvesek és nyugodtak voltak. Kérdeztem, hogy ha megreped a burok, akkor utána könnyebb lesz-e? Azt mondták, nézzük meg, próbáljuk ki, hogy mi történik, csípd el és mondd el utána milyen. Nem tudtam elcsípni, de éreztem a vízzel teli lufit, ami mindig kicsúszott az ujjaim közül. Végül Gabi csípte el. Kijött egy kicsi víz.

Mit éreztél a burokrepedés után?

Nem éreztem különbséget.

Érdekes, mert általában utána sokkal erősebbek szoktak lenni az összehúzódások. Milyen jó, hogy nem mondták, hogy erre számíts, mert nálad nem így volt. Milyen érzés volt tolni?

Kaki darabok jöttek belőlem, de természetes volt. Senkit nem zavart. Nem vagyunk Balázzsal egymás előtt szégyenlősek, de azért ilyen még nem volt.

Közben mondtam Évának, hogy fáj a derekam. Megkérdezte, hogy megengedem-e, hogy megmasszírozza olajjal, kérdezte, hogy szeretném-e, hogy bekenje a hasam egy másikkal. Olyan jó volt, hogy mindent megkérdeztek, hogy szeretném-e, akarom-e.

Az ágy mellett guggolva, Gabi elém feküdve egy tükörrel nézte, hogy mi újság. Éva és Balázs mellettem voltak. A fájásokban guggoltam, utána felhúzott Balázs, és álltam inkább. Tudtam, hogy most már hamarosan vége. Mondták is. Ekkor tudtam elengedni magam. Azt gondoltam, hogy ha kiszakad mindenem, akkor kiszakad, csak szülessen meg. Nem akartam, hogy tovább fájjon.

Végül volt két nagyon hosszú összehúzódás, amikor nyomtam, levegőt vettem, nyomtam… Éreztem, hogy matatnak lenn, hogy ott a feje. És utána meg már nagyon gyors volt minden. Feszítő érzés volt a feje a gátnál, de más fajta fájdalom volt, mint az összehúzódások fájdalma, tényleg tüzes volt. Megszületett Vilmos, engem pedig felsegített Balázs az ágyra.

A kisfiunkat a mellkasomra tették. Balázs képet és hangfelvételt is csinált. Ennek örülök, mert ott akkor egy pillanatra megszűnt minden. És csak azt éreztem, hogy milyen nagyon csúszós Vilmos, és hogy ki ne ejtsem a kezeim közül.

Milyen volt az aranyórátok?

Elég sok vért vesztettem, így kaptam oxitocint a lepény megszüléséhez. Gabi végig ott volt a lábamnál. Addig nem vágták el a köldökzsinórt, amíg nem jött ki a méhlepény, és megnézhettem ahogy pulzál. Nagyon érdekes volt, jó tapintása volt. De fájtak a méhlepényhez jövő összehúzódások. Belefáradtam a fájdalomba, és utána jött még a varrogatás. Hiába kaptam lidokaint, nem mindenhol érzéstelenített el. Nem voltak kellemesek a tűszúrások.

Átmasszírozták a hasam, hogy kijöjjön a vér. Balázs azt mondta, hogy öklömnyi darabok jöttek ki belőlem, és rengeteg vér volt alattam. Szóval mindeközben nem tudtam 100%-osan a babára figyelni.

Szép az aranyóra, de ott lent romeltakarítás van, ami fáj. Azt gondolná az ember, hogy az egy békés rész, de nem volt az teljesen.

Nagyon repedtél?

A gátamon is lett sérülés, és a szeméremtesten is. Erről nem tudtam, hogy ott is lehet sérülni. De azt mondták, hogy nem vészes.

Én azt gondolom, hogy úgy nézek ki lent, mint egy utcai macska a harc után, cakkos vagyok, mint a macskák füle. Amikor lezuhanyoztam, odanyúltam, éreztem, hogy legalább 6-8 öltésem van.

Utána kaptam anti-D-t injekcióban. Az már nem fájt.

Mesélsz arról, hogy mi az az anti-D?

Ha valakinek 0-ás a vércsoportja, akkor ilyenkor – a szülés után –  kaphat ellenanyagot, ami abban segít, hogy a következő várandóságnál, ne termeljen a test ellenanyagot a baba ellen. Ezt ilyenkor kell/lehet megkapni. Amúgy ezt a külső fordításnál is beadják, mert ha valami nem jól alakulna, és keveredne a baba és az anya vére, akkor ez tud segíteni.

Az első pisilés élménye milyen volt?

Mikor elláták a sebem, akkor elküldtek pisilni. Vilmos addig Balázson volt. Először nem tudtam felállni, mert nagyon szédültem. Négykézláb próbáltam tálba pisilni. Utána lefeküdtem a földre, ettem egy picit, hogy több energiám legyen, majd visszapihentem az ágyba.

Később azt mondták, hogy ha nem tudok pisilni, akkor katéter kell. Biztos voltam benne, hogy nem akarom. Oda már nem nyúl senki! Ráültem a wc-re közben borogattak hideg vízzel. Sikerült elengedni a feszítést, és sikerült pisilni.

Később a bábák a papírmunkát csinálták mellettünk, illetve előtte még a magzatvizet takarították, ami a kitolásnál nagyot placcsant.

Sikerült végül lábra állni, pisilni. Haza is tudtatok így már menni?

Kb. húsz óra volt a vajúdásom. Délután fél három körül mentünk be. ¾ 8-kor született meg Vilmos. 10-11 körül még szédelegtem, de azt mondták, hogy hazamehetünk. Megpróbáltuk. Felöltöztem, Vilmost is felöltöztették, de csak ülve tudtam lejönni a lépcsőn az emeletről. Szerettem volna a kocsiig eljutni, de elájultam a földszinten. Arra ébredtem, hogy paskolgatnak én megpróbálom belőni, hogy hol vagyok. Így nem mehettem haza. Lent a földszinten a nagyszobában egy kanapén megágyaztak nekünk.  Balázs hazament a végül otthonfelejtett melegszendvicsekért és még csomó dolgot hozott. Babot, sportitalt… Az első éjszakánk ott telt. A bábák fent feküdtek le aludni.

Csodás éjszaka volt. Nagyon szeretek a BPK-ba járni. Olyan szép ott minden, és jók az energiák. Vili egész éjjel Balázs kezét fogta. Végig csendben volt, aludt. Éjszaka többször kimentem a pelenkabugyimban szédelegve pisilni, és csak lapogattam a dolgokat ott lent.

Másnap reggel 6-7 körül beindult az élet. A hétfő laboros nap. Nagyon jó volt ismerős arcokkal találkozni. Jó volt látni Orsit a recepcióról. Korábban várandósan találkoztunk, és volt abban valami szép, hogy rajtunk és a bábákon kívül ő volt, aki először látta Vilmost a születése után ilyen rövid idővel.

Reggel, amikor hazamentünk, Balázs lehozott egy kis széket, így még többször útközben – a kocsi és a lakás között – megpihentem.

Nem aggódtál az állapotod miatt?

Nem. Megbíztam a bábákban. Tudtam, hogy nagy bajom nem lesz. Megmutatták a méhlepényt. Tudtam, hogy minden része kijött. Az első és a harmadik napon jöttek is látogatni. Magabiztosak voltak, ami engem megnyugtatott.

Hogy teltek az első napok?

Az első két hét fekvéssel telt. Erre is számítottam, az elején jó megadni az időt. De nehéz volt egy újszülöttel. A szüléstörténeteken túl gyermekágyi megéléseket is meg kellene osztani az első pár hétről, mert nem igazán tudtuk, hogy mi a normális. Jó lett volna tudni, hogy másoknál, hogy telnek ezek a napok, hogy hogyan viselkednek a babák. Esténként nálunk kétórás brutál ordítások voltak. Idegesek és feszültek voltunk tőle.

A védőnő nem tudott ezekben a dolgokban segíteni?

Azt mondta, hogy lehet, hogy hasfájós, csomó ételt felsorolt, amit nem ehetek. De szerintem nem a hasa fájt, hanem csak az idegrendszere fejlődött, az a bizonyos boszorkány óra lehetett. Vagy egyszerűen csak a születését dolgozta fel. Három hétig tartott ez az esti sírás. Akkor azt éreztem, hogy ezt nem fogom bírni.

Egész nap bent vagyok a lakásban, és amikor elkezdett sötétedni kint, akkor tudtam, hogy jön a sírás, az éjszaka, ami nehéz lesz. Minden nap ugyanolyan volt. Szörnyű. Nagyon rossz volt. Ha tudtam volna, hogy másnál milyen, akkor lehet, hogy könnyebb lett volna, jól jött volna egy viszonyítás alap.

Lehet, hogy egyszer csak szervezek online gyermekágyas beszélgetéseket, mert ez tényleg nagy segítség lehet.

Biztosan. Járunk most babamasszázsra és olyan jó, hogy mindenki elmondja, hogy telik egy napja, hogy a babával alszik-e vagy sem, hogy mikor, hogy szoptat.

A szoptatás neked könnyen ment, könnyen megy?

A BPK-ban oldalt fekvésben szoptattam, az jól ment. Elmondták, hogy nagy területet kapjon be a baba, ügyes is volt Vilmos, de azért az még semmi nem volt. Csak egyszer-kétszer rászívott. Talán azért is, mert le volt nőve a nyelve, amit ott bent a házban még aznap este felvágott a gyerekorvos.

Az elején nagyon fájt a szoptatás. Nem vérzett a mellem, de kirepedezett a mellbimbóm. Nem akartam szoptatni. Szoptatástól-szoptatásig éltem. Az elején meg is ritkítottam a számát. Vilmos pedig elkezdett fogyni. 3750 grammal született, és 3400-ra lement a súlya. Határon belül volt, de azt mondták, hogy legalább három óránként szoptassam meg, és ha aludna akkor is ébresszük fel. Minden egyes szoptatásnál görcsbe rándult a testem.

Hívtunk egy szoptatási tanácsadót, aki a mentorbábám is volt egyben. Azt javasolta, hogy ébredés után ne pelenkázzunk, hanem rögtön szoptassam meg, hogy ne legyen Vili türelmetlen, mert a pelenkázás után már ordított, és rángatta a fejét. Én meg örültem, hogy rákap valahogy a mellemre, de nem kapta be rendesen. Amikor viszont békésen kezdtem el szoptatni, ráadásul türelmesen megtalálva a jó mellre helyezést, akkor jobb lett a helyzet. Közben a mellem is hozzászokott. Most már nem jelent problémát, és elég tejem is van. Szépen hízik Vili.

Ha a tapasztalataid alapján össze kellene állítani egy csomagot, egy hamarosan szülő nőnek, mit tennél bele?

Tárgyak nem kellenek, de a szendvicset ne hagyja otthon.

***

Legyen tisztába azzal, hogy a szülésre nem lehet felkészülni, de minden információ jól jön!

***

Járjon kismama jógára. Nekem sokat segített. A teljes jógalégzés miatt is volt talán végig jó a szívhangja Vilmosnak. A mozgás pedig mentálisan is hozzáad a várandósság napjaihoz.

***

Olyan helyet válasszon, ahol megbízik az emberekben, akikről tudja, hogy segíteni fognak számára. Ott szüljön, ahol biztonságban érzi magát, ahol el tudja engedni magát. Ahol oda tud kakilni. Ahol nem kell semmit kontrollálni.

Jó volt, hogy nem kellett küzdenem orvosokkal. Hogy biztonságban voltam, hogy nem csinálnak velem olyan dolgot, amit nem szeretnék, és csak lehetek, és tehetem azt, ami jön. Csodás helyen született meg a fiam, és volt ideje végig haladni az úton, helyet csinálnia magának.

***

Ne higgye el az idilli szüléstörténeteket. Jó tudni, hogy olyan is lehet, de nekem nagyon fájt, és nem esik jól, hogy azt mondják, hogy majd úgyis elfelejtem a fájdalmat. Nem biztos, hogy elfelejtem, és nem biztos, hogy egyáltalán el akarom felejteni. Lehet, hogy a fájdalomról beszéltek a várandósság alatt, de ezt nem lehet előre tudatosítani.

A relaxáció szövegében is az van, hogy hullámok az összehúzódások, de ez túl idilli kép. Én úgy fogalmaztam meg magamban, mintha egy sötét erdőben lennék, ahol épp csak világít a holdfény, miközben egy brutál nagy vihar marcangol, tép, lökdös, miközben én egy fába kapaszkodom. A bábák és Balázs pedig voltak a lámpások, hogy kb. tudjam, hogy merre kell mennem, hogy mit kell csinálnom.

Nekem esőverte, jégszurkálós érzés volt. Odabaszott a fához a rettenetesen nagy szél. Lehet, hogy nem adtam át magam a szülésnek, de nekem ez volt az élményem. A fizikai része nagyon kemény, de megoldható. A fájdalom mindenhova szétterjed. Ezért jó tudni, hogy ez sokszor nem feltétlenül egy egyszerű átlégzéssel megoldható tapasztalás.

Amikor rám tették Vilmost azt gondoltam: ez borzalmas volt. Utólag nem bánom, hogy úgy ment le a folyamat, ahogy a testem akarta. Az egyetlen dolog a légzés volt, ami segített, hogy hosszan és mélyen lélegezzek. Az sokat segített.

***

Készítsenek képeket, még akkor is, ha akkor úgy érzik, hogy ez nem fontos, vagy nincs rá kapacitásuk. Sajnálom, hogy elmaradt, hogy képet készítsünk. Amikor megérkeztünk, úgy éreztem másra nincs szükségem, de most pl. sajnálom, hogy nem készült fotó, bár lehet, hogy nem is merném visszanézni magam abban az állapotban.

Pedig biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan szépnek tűnnél a képeken, mint az általad megnézett felvételeken voltak a vajúdó nők, olyan lágynak, idillinek és erősnek.

***

Köszönjük a kép megosztásának lehetőségét a BPK-nak.

A „Nem biztos, hogy el akarom felejteni a fájdalmat. ” – Dorisz szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Egyfelől nagyon szerettük már korábban is ezt a várost, másfelől több barátunk is itt él kint. Volt már itt egy banda, egy jó közösség, ráadásul több mindenkinek lett gyereke. Ez nagyon sokat segített számomra a várandósság idején.

Jól értem, hogy amikor kiköltöztetek, akkor tudtátok már, hogy kint fogtok gyereket vállalni?

Van olyan ismerősünk, aki hazament szülni, de nekem egy pillanatig nem fordult meg ez a fejemben. Annyira jó tapasztalatokat hallottam az itteni rendszerről. A biztosítás felöleli az otthonszülést, a születésházas verziót, a kórházi ellátás különböző szintjeit.

Tudtad, hogy Te melyik lehetőséggel fogsz élni?

Igen, biztos voltam benne, hogy az első gyermekemet kórházban szeretném megszülni.

Nem zavart, hogy nem egy anyanyelvi környezet vett körül egy ilyen különleges élethelyzetben?  

Volt bennem egy tartás, mert  németül nem tudok olyan jól, de angolul igen. Az orvosok pedig jól beszélnek angolul. A kórházat pedig kifejezetten úgy választottuk, hogy tudtuk, hogy a szülésznők mind beszélnek angolul, maximum a csecsemős nővérek nem annyira, de az már kevésbé volt fontos. Ami abban az időszakban kellett azt németül is meg tudtuk beszélni, illetve a párom is segített németül kommunikálni a nővérekkel.

Sok segítségre volt szükség ahhoz, hogy átlásd a német várandósgondozást?

Egy itt élő magyar barátnőm sokat segített a folyamatban és a kinti nőgyógyászom is, aki végig kísérte a terhességem. A kórház választásban sokat tudott segíteni. Lett választott védőnőm sok kérdésemre tőle kaptam meg a választ.

Egyszer csak gyereket szerettetek volna, jött az igény.

Először bennem fogalmazódott meg az igény még a covid előtti évben. Emlékszem az első beszélgetésünkre Ádámmal. Számára akkor ez még távoli volt, de pár hónap alatt absztrakt elképzelésből tényleges terv lett.

De ez nem most volt, hanem jó pár évvel ezelőtt.

Igen. Samu nem az első terhességem gyermeke. A mi sztorink onnan kezdődik, hogy még akkor a covid évében hamar teherbeestem. Boldogok voltunk. Kiderült, hogy iker babáink lesznek. Két kislány, akiket a 17. héten elveszítettünk. Nagy szomorúság, nagy nehézség volt.

Hogyan derült ki?

Egy rutin ultrahangon voltunk. Nem számítottam arra, hogy baj lehet, mert előző nap még hányingerem is volt. Ráadásul az első trimeszter már lement, épp megnyugodtunk. De az ultrahangon a babák nem mozogtak, nem vert a szívük. Elmondta az orvos, hogy van időnk felfogni, hogy mi történt. Ez nem egy vészhelyzet, nem kell rögtön cselekedni. Menjünk haza, legyünk együtt, aludjak egyet otthon, és másnap menjek be.

Olyan nagyok voltak már, hogy meg kellett őket szülnöm. A kórházban elképesztő empátiával fogadtak minket. Külön szobát kaptam. Ádám végig bent lehetett velem. A covid járvány miatt sokkal szigorúbbak voltak a szabályok, mint, amit ránk vonatkoztattak. Az első vizsgálatok alatt voltam csak egyedül, de utána végig ott lehetett mellettem Ádám is.

Mindent elmagyaráztak. A szülésznő nagyon kedves volt. Abban, hogy ez nem egy nagy traumaként maradt meg bennem, abban maximálisan közrejátszott, hogy ilyen szép ellátást kaptunk. Elmondták azt is, hogy a szülés beindítása után akár egy napig is eltarthat, mire megszületnek, hiszen a testem nem erre készült, és pszichésen is el kellet tudni engedni őket. Valahonnan nagyon sok bátorságom lett. Éreztem, hogy neki kell menni ennek a fájdalomnak. Nem volt értelme ezellen harcolni.

Délelőtt szülésbeindításként ugyanazt a gyógyszer kaptam, mint más kapott volna túlhordás esetén. Elindultak az összehúzódások. Nem is kellett igazán tolni. A méhem megoldotta. Olyan kicsik voltak, hogy igazán nagy erőkifejtés nélkül születtek meg. Este hat körül bújtak ki a babák.

Ahhoz képest, hogy mennyire nehéz volt ez a helyzet, egyszerűen zajlott le. Persze nehéz ilyet mondani, mert nincsenek erre jó szavak.

Megnézted őket?

Nem.

Mindenki azt mondta, hogy nézzem meg őket, de én nem szerettem volna. Azt éreztem, hogy miért tenném?! Nem akarom! Tiszteletben tarották ezt az érzésemet. A mai napig azt gondolom, hogy jó döntés volt. Pedig azóta is olvastam erről, sok helyen írják, hogy megkönnyíti a feldolgozást, ha látod a babákat, de én azt éreztem, hogy nem ezt a képet szeretném róluk megtartani, hanem azt, ami az én fejemben van. Nem akartam, hogy ezt bármi felülírja.

Amikor megtudtam, hogy ők már nem élnek, akkor azt éreztem, hogy mindenem tiltakozik az ellen, hogy megnézzem őket.

A kórház viszont minden ilyen esetben lefényképezi a babákat, és elteszik egy évre a fotót, ha meggondolnák magukat a szülők , akkor megmutatják számukra. Szép, ahogy ezzel foglalkoznak. Ha szerettem volna elvihettük volna őket, hogy eltemessük a babákat. A kórház is csinál közös szertartást az elveszített babáknak. De mi nem voltunk ilyenen.

Támogató közeg. Kiderült, hogy miért veszítettétek el őket?

Nem igazán. Genetikai problémájuk nem volt, de azért ez egy bonyolult terhesség volt: monokoriális ikerterhesség volt. Egy placentájuk volt, egy vérkeringésük. Tudtuk, hogy ez egy rizikó, de nem tudtuk igazán mit jelenthet. Nem tudtuk felmérni. Sok hasonló terhesség teljes boldogsággal végződik.

Mit mondtak, meddig kell várni a vetélésed után?

Azt mondták, hogy várjuk meg az első olyan menzeszt, amit én rendesnek érzek, de nagy megkötés nem volt. Azt mondták, ha én úgy érzem, hogy készen állok rá, akkor elkezdhetünk próbálkozni. Tudom, hogy otthon azt mondják, hogy három hónapot kell várni, de ebben sincs általános megegyezés.

Mi leginkább azért vártunk, mert időközben már lehetett tudni, hogy lesz a covid ellen vakcina. Megvártuk, hogy még a teherbeesésem előtt kaphassam meg. Utána kezdtünk csak el próbálkozni.

Hamar sikerült újra teherbe esni?

Igen, de ismét lett egy korai vetélésem, és csak utána jött Samu. Hosszú kanyargós út volt, annak ellenére, hogy a teherbeesés mindig könnyen ment. Ennél a vetélésemnél nem volt szükség semmilyen beavatkozásra, magától megtörtént.

Két ilyen esemény után, hogy voltál a harmadik terhességedben?

Nagyon izgultam. Az ikerbabák elvesztése után elkezdtem egy online terápiát egy magyar pszichológussal. Nem szerettem volna magammal cipelni a történteket. Szerettem volna viszont tudatosan feldolgozni. Sokat segített a terápia. Nem a továbblépésben, hanem abban, hogy valahova eltegyem ezt, beépítsem magamba.

A pszichológus is megjegyezte, hogy az ikerbabák elvesztésének hetéig, számíthatok arra, hogy feszültebb leszek, és ettől nehezebb lesz elhinni, hogy minden rendben lesz. Így is volt. Talán a 15. héten történhetett, hogy valami a hatalmába kerített. Azt éreztem, hogy baj van, nagyon belelovaltam magam. Bementünk a kórházba, kicsit túldramatizálva a helyzetet, hogy azonnal nézzenek meg. Csináltak egy ultrahangot, minden rendben volt.

Amikor viszont elkezdtem érezni Samu mozgását az maga volt a megnyugvás. Innentől nagyon jó élmény volt a terhesség. Nem volt semmi nehézség. Elmentünk nyaralni, sok programunk volt. Aktív voltam.

Hogyan készültetek a szülésre?

Nagyon sokat olvastam. Robin Lin mindkét könyve (Várandósság – Gyakorlati tanácsok és éltető receptek a babavárás időszakára, Gyermekágy – Testi lelki útmutató az anyaság első hónapjaira). De fontos volt a Bumpin’: The Modern Guide to Pregnancy című könyv és Andy Puddicombe: The Headspace Guide To a Mindful Pregnancy című könyv is. Minél többet tudtam a témáról, annál nyugodtabb lettem. Azzal nyugtattam meg magam, hogy megértem a folyamatot.

És voltunk egy kétnapos angol nyelvű személyes szülésfelkészítő workshopon, amit a védőnők szerveztek (ha szeretnél többet megtudni a német védőnői ellátásról, akkor katt ide). Ez az alkalom nagyon sokat segített. Azért is, mert ezen Ádám is részt vett, így ugyanazoknak az infóknak a birtokába kerültünk. Én korábban jobban rá voltam fókuszálva a témára, emiatt nagy aszimmetria lett közöttünk. Ez a felkészítő viszont nagyon részletes volt. Egészen a vajúdástól, a szülés különböző szakaszain át a posztpartum időszakig mindenről volt szó. Jó közös élmény volt számunkra.

Mi volt a legfontosabb dolog, ami ott elhangzott és később a gyakorlatban is tudtad használni?

Az átmeneti szakaszról nagyon érzékletesen beszélt a védőnő. Arról, hogy amikor azt gondolod, hogy ebbe tuti belehalsz, hogy nem bírod tovább, akkor az már azt jelenti, hogy közel vagy a babád megszületéséhez. Ez beugrott, akkor amikor épp meg akartam halni. Emiatt tudtam, hogy akkor mégis csak van fény az alagút végén.

Illetve sok praktikus tanács hangzott el, pl. arról, hogy mit vigyek magammal a kórházba.

És mit kell egy német kórházba vinni magaddal?

Tulajdonképpen semmit, mindent adnak. Amit mégis vinni érdemes, azok a személyes dolgok: legyen nálad nasi (amúgy a kaja itt sem volt jó, legalábbis nekem nem ízlett), és olyan otthonos dolgok, amitől komfortosabban érzed magad. A saját kispárnád, a saját legkényelmesebb ruhád legyen veled, vagy vigyél illóolajat. A szülés alatt ezekből én persze semmit nem használtam.

Hogy indult be a szülésed?

Már a terhességeim előtt is magasvérnyomásom volt. Gyógyszert szedek rá, így a hétköznapokban minden rendben is van. Csakhogy a terhesség vége felé, mivel a szokásos gyógyszert nem szedhettem elkezdett emelkedni a vérnyomásom.

Egy hónappal a szülés előtt azt javasolta a dokim, hogy indítsuk meg hamarabb a szülést, mert biztonságosabb lenne, ha legkésőbb a 39. héten megszületne Samu. Nagyon szimpatikus volt, hogy a végső döntést rám bízták. Elmondták, hogy úgy lesz, ahogy szeretném. Ismertették velem a legújabb kutatásokat a témában, amire ezt a javaslatot alapozzák. Javasolták, hogy én is olvassam el ezeket a kutatásokat, menjünk haza és gondoljuk át, és beszéljünk róla egy hét múlva.

Utánanéztem. Azt gondoltam, hogy a lehető legbiztonságosabb utat választom, különösen a vetélések tükrében. Mivel korábban nem indult be a szülés, ezért a megbeszélt időpontra mentünk be. Amíg nem indultak meg az összehúzódások, addig egy kétágyas szobában voltam egy másik csajjal. A szobatársam már három napja vajúdgatott. Elfolyt a magzatvize, de csak nem jöttek a fájások. Hüvelybe felhelyezhető tablettát kapott, de nem történt semmi. Félő volt, hogy ha ez így alakul, és nem tud pihenni rendesen a kismama napokon át, akkor könnyen lehet, hogy mire elindul olyan fáradt lesz, hogy császár lesz a vége.

A kórházi szobát hogyan képzeljük el?

Minden nagyon modern és minden nagyon tiszta volt. Volt egy saját fürdő a szobához, de amúgy semmi extra nem volt. Az viszont szuper volt, hogy a kórház, ahol voltunk egy nagy toronyépületben van. A 8. emeletén van a szülészet hatalmas ablakokkal. Kellemes világos szoba volt, kilátással  Berlinre. Ugyanaz az kórház volt amúgy, ahol a szuper ellátást kaptam az iker babákkal.

Hogyan indították be?

Én is Cytotek tablettát kaptam. Először egy pici teszt adagot adnak, hogy kiderüljön, nem vagy-e rá érzékeny. Ha minden rendben, akkor adnak egy kisebb adagot, hogy szépen lassan induljanak el a fájások. Nekem ettől a kisebb adagtól egy óra múlva három perces fájásaim lettek. Hirtelen történt. Ezektől a fájásoktól számítva 4 óra telt el, mire meglett Samu.

Brutál gyors és intenzív volt. Nem volt szépen lassan lehetőség felkészülni a fájásokra. Egy pontig mentek a légzéstechnikák, átlélegeztem a fájásokat, közöttük pedig pihentem, de volt egy pont, amikor hiába döntöttem el, hogy minden fájás közben szépen fogok lélegezni, nem tudtam, mert annyira fájt. Csak azt tudtam csinálni, ami ösztönösen jött a testemből.

És mit mondott a tested ösztönösen?

Kerestem a különböző testhelyzeteket egy ideig. Valahogy túléltem. Egy ideig senki nem mondta, hogy milyen testhelyzetben legyek, de mivel ilyen gyorsan történtek a dolgok, sokszor csináltak CTG-t, hogy biztosak lehessünk abba, hogy Samu nem stresszel be az intenzív összehúzódásoktól. Ekkor feküdnöm kellett, ami nagyon nehéz volt.

Amúgy, hogy lettél volna?

Mindenhogy csak nem fekve, de főleg négykézláb. Bár ültem a wc-n is, és volt, hogy álltam. Folyamatosan kerestem a helyzetet, hogy hogy lehet jobb éppen. Még a kádat is kipróbáltam a folyamat elején, de csak vergődtem benne. Pedig azt gondoltam, hogy az majd milyen relaxáló, kellemes környezet lesz, de ezen a ponton már nem számított semmi.

Ádám és a szülésznők hogyan tudtak segíteni?

Ádám meg tudott nyugtatni, a puszta jelenlétével segített. A vajúdás alatt rajta kívül haszontalan volt mindenki más. De nehéz erre visszaemlékezni, mert egész szülés alatt végig inkább befelé figyeltem. Sokat volt csukva a szemem.

A kitolási szakasznál viszont a szülésznő jelenléte volt szuper. Nagyon sokat segített. Pedig nem ismertük egymást, mert itt kint nem minden esetben tudsz szülésznőt választani. Az orvos is épp csak beköszönt, hogy tudjam ki ő, így tett az aneszteziológus, hogy ha szükség lenne rá, akkor tudjam, hogy ő az.

A kitolás elején volt két szülésznő páros, akik valahogy nem voltak nagy segítségemre. Viszont volt egy műszakváltás, amit nehezen éltem meg először, de közben a legnagyobb szuperség volt. Az egyik szülésznő biztatott, hogy figyeljek a saját testemre, és próbáljam megtalálni azt a testhelyzetet, ami nekem a legjobb. Ne foglalkozzak azzal, hogy hogyan kell szülni, hogy ki mit mondott, csak azt csináljam, amit én érzek.

Az is jó volt, hogy amikor Samu már nagyon lent volt, akkor mielőtt elkezdett volna égni a gátam elmondta, hogy mit fogok érezni, hogy fura lesz ez az érzés, és azt jelenti, hogy már jön a babám, és ne álljak ellen ennek a fájdalomnak, ne ijedjek meg, hanem menjek bele. Sokat segített. Innen két-három fájás után megszületett Samu. Sokat számított, hogy felkészített minderre, hogy el tudta mondani előre számomra, hogy mi fog velem történni.

Végig a gátamnál meleg borogatást tartottak. Nagyon jó érzés volt, mert csillapította a fájdalmat, és így csak icipici szakadásom lett belül a hüvelyben, amit nem is éreztem. A gátmetszést igyekeznek elkerülni, nyilván, ha különleges esetben indokolt, akkor elvégzik, de ha minden rendben van, akkor nem vágnak.

Miután kibújt Samu mi történt?

Négykézláb helyzetben voltam fent az ágyon. Az ágytámla meg volt döntve, azon könyököltem. Egyből a kezembe adták. Hirtelen nem tudom, hogy mit csináljak, segítettek megfordulni és a mellkasomra tenni.

Az első gondolatom az volt, hogy milyen tiszta. Úgy képzeltem, hogy tele lesz maszattal, de nagyon tisztán született meg magzatmáz nélkül. Puha volt és tiszta. Ádám vágta el a köldökzsinórt. Bár időérzékem nincs ebből az időszakból, de azt gondolom gyorsan megvolt. Mondták, hogy nyomási ingert fogok érezni újra, és ha jön, akkor kicsit nyomjak rá. Hopp, kijött a placenta. Ádám nagyon meglepődött rajta, hogy az milyen alien dolog.

Minden rendben volt. Miközben összevarrtak beszélgettünk a dokinővel, akiről kiderült, hogy a férje magyar, addig Samu Ádámon volt. Közben valamikor megcsinálták az Apgar tesztet.  Utána egy órát ott a szülőszobán együtt voltunk hármasban. Samu próbált szopizni. Én is kaptam egy szendvicset.

Samu éjfél körül született. Azon az ágyon, amelyiken született áttoltak egy másik szobába. Az első éjszaka magunk voltunk kettesben. Másnap pedig családi szobát kértünk, amiért fizetni kell pluszban, de így ott lehetett Ádám is velünk.

A szülés alatt jutottak eszedbe az iker babák, vagy a másik baba?

Az elején, amikor várakoztunk, akkor igen, de utána már nem. Annyira intenzív volt minden, hogy nem is jutott eszembe semmi más sem. Amúgy ezen előre aggódtam, és nagyon örülök, hogy nem jutott eszembe már később. Amikor a kórházválasztáson gondolkoztunk, akkor szóba került, hogy mennyire lehet zavaró, hogy ugyanoda megyünk vissza, de mivel akkor biztonságban éreztem itt magam, ezért azt gondoltam, hogy tényleg ebben a kórházban szeretnék szülni. Biztos jelen volt bennem, hogy mi történt, de nem a felszínen.

Hogy teltek a következő napok?

Ismerkedtünk. Próbáltam szoptatni, ami nem volt egyszerű. Igyekeztek segíteni, de attól én csak összezavarodtam. Minden szobában van mellszívó, ha épp segíteni kellene a tej-belövellésnek. Javasolták, hogy próbáljuk meg az előtejet lefejni, hogy azt biztosan megkapja Samu. Nem éltem meg pániknak, de nem is volt egyszerű. Volt, hogy cicin volt és volt, hogy az ujjunkról adtunk neki valamennyit, vagy fecskendőből. Mivel nem vesztett sokat a súlyából, ezért két este után hazaengedtek minket.

A szoptatásra hogyan készültél korábban?

A felkészítőn volt róla szó, de az eléggé általános volt, amit ott elmondtak. Nem tudtam ténylegesen beépíteni azokat az információkat, mivel egy hónappal korábban hallottam róla. Az igazi segítség a védőnő volt. Tíz napon keresztül minden nap jött. Kb. 25 alkalmat fizet a TB, ami egyéves koráig kitart a gyerekeknek. Ha probléma van, akkor persze lehet több találkozó is. Ez nagyon nagy segítség volt.

Nagyon fájt az elején a szoptatás, ráadásul Samu az elején besárgult. Gyenge volt, így még nehezebb volt szopiznia. A kórházban adnak receptet a fejőgépre, így ki tudsz kölcsönözni ilyet a gyógyszertárból. Egész komoly gépünk volt.

Az elején úgy néztek ki a napok, hogy próbáltam szoptatni Samut, ami nem volt számára elég, ezért két óránként fejtem, hogy legyen elég tej, illetve tápszert is adtunk neki. Ennek a körforgása nehéz volt, és időigényes is. Szoptatni, fejni, tápszert csinálni és valamikor aludni is… Brutál időszak volt, és nagy segítség volt benne a védőnő. Minden nap megmérte, visszajelzést adott róla, hogy minden rendben van. Ha ezzel egyedül lettem volna szakmai segítség nélkül, akkor már nem szoptatnék. Ez egyedül biztosan nem ment volna.

Mennyi idő volt míg beállt az egyensúly?

Samu megfelelő időben elérte a születési súlyát. Addigra látszódott, hogy minden rendben lesz, de az első két hét nagyon nehéz volt. Utána még kb. két hétig fejtem, szoptattam, tápszereztünk. Az egyik nap mikor jött a védőnő, akkor mondtam neki, hogy én ezt nem bírom tovább. Találjunk ki valamit!

Azt javasolta, hogy éjszaka ne kétóránként fejjek, csak négyóránként. Úgy éreztem ez sem fog menni. Ekkor azt mondta, hogy több lehetőségem is van: Vagy csak fejek és úgy adom Samunak a tejet, vagy esetleg nem szoptatok. Azt is javasolta, hogy csak szoptassak és hagyjam el a mellszívót, és adjak pluszba tápszert Samunak. Végül ez lett. Egy hónapig kellett neki pótlás. De a mai napig szoptatom őt. Ezt is szerettem volna, de az vezetett ide, hogy valaki elmondta, hogy van választási lehetőségem. Elhagytuk a mellszívót, és szépen beállt. Egyre több tejem lett, elhagytuk a tápszert is. Nagyon jó érzés volt, ráadásul ekkor már a szoptatás sem fájt.

Ez az én választásom volt. Nyilván szakmailag nem azt javasolta, hogy hagyjam abba a szoptatást, de az, hogy felvázolta, hogy van opcióm az nagy segítség volt, mert én úgy éreztem, hogy nincs választási lehetőségem, mivel képes vagyok szoptatni, ezért kutya kötelességem szoptatni.

Milyen jó, hogy így alakult. A választás szabadsága…

Zárásként megszoktam kérdezni, hogy milyen úticsomagot állítanál össze egy most szülő nőnek? Lehet benne jótanács, könyv, más tárgyak, bármi, ami eszedbe jut, de Tőled először inkább azt kérdezném meg, hogy milyen csomagot állítanál össze egy éppen elvetélt nőnek, aki akár egyszerre két babát is elveszít? Van olyan gondolatod, ami segít ezt a folyamatot átélni, megélni?

Ezelől nem lehet elbújni. Nehéz dolog, ami sajnos nagyon sok mindenkivel megtörténik. Nem lehet eltemetni magadban, nem lehet vele nem foglalkozni. Szembe kell nézni vele. Ki kell beszélni. El kell menni terápiába. Foglalkozni kell vele, mert ha nem dolgozod fel, akkor ott marad, és nagyon meg tudja nehezíteni a következő terhességeket, illetve az egész életet. Én azt javaslom, hogy ezzel foglalkozzon. Nekem az is sokat segített, hogy a baráti köröm támogató volt. Sajnos barátok is átmentek hasonló folyamaton. Volt lehetőségem velük beszélgetni, de emellett egy hamar elkezdett terápia, egy jó szakember nagyon fontos.

Ma már nem tudok szomorú lenni azok miatt a vetélések miatt, mert ha nem történtek volna meg, akkor ma nincs Samu. Ez a gyerek nem létezne, amit viszont már nem tudok elképzelni. Szóval, ha van egy szivárvány baba, akkor ő felül tudja írni az összes fájdalmat.

Azok számára, akik most fognak szülni nehéz mit mondani, mert nagyon egyénfüggő. Valaki – ahogy én is – a sok információ begyűjtésétől vissza tudja nyerni a kontroll érzését, és ez segíthet. Van, akinek erre nincs szüksége. Mindenkinek magához képest kell felkészülni, és nem csak a szülésre, hanem az utána jövő időszakra is. Sokat készülünk a szülésre, de akármilyen hatalmas dolog is, az csak egy nap. Gyorsan elmúlik. Viszont a gyermekágy időszaka sem könnyű, fel kell készülni arra is, hogy szülés után mi jön. A szoptatásra, arra, hogy a kismama a párjával, hogyan fogják menedzselni a hétköznapokat. Nekünk szerencsénk volt, mert Ádám itthon volt velünk majdnem két hónapot. Tudom, hogy ez általában nem lehetséges, de amennyit lehet, annyit legyen otthon az apuka is. Számunkra fontos volt, hogy az első hetekben háborítatlanul voltunk együtt hárman.

Ja! És fogadjon el a kismama minden segítséget, ami kínálkozik! Pofátlanul.

A Ezelől nem lehet elbújni. Ki kell beszélni. – Zsófi meséli el berlini szüléstörténetét bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Hogy vagy?

Jól, egyre jobban. Korábban zavart, hogy gyenge voltam, és hogy mindenhol éreztem a testem, de most, hogy visszanyertem az eredeti mozgásképességemet, mozgás igényemet, így már nagyon jó. Az első két hétben az ágyból is nehéz volt kikelni. A kórházban is nehéz volt egyedül egy csecsemővel. Etetni, itatni, életben tartani miközben épp csak ülni, feküdni tudtam. Nehéz volt így pihenni.

Milyen baba Lelle?

Nagyon cuki. Szerelmesek vagyunk bele. Nyilván szokott sírni. Meg kellett tanulnunk, hogy egy baba sír, és ez rendben van. Az elején nehéz volt, hogy nem tudjuk az okát, de most már megvannak a checkpointok, hogy mit kell először végig nézni, hogy megtaláljuk a baj forrását, és ha nem leljük meg az okát, akkor egyszerűen csak ott vagyunk, ringatjuk, és várjuk, hogy attól majd megnyugszik. Két hetesen is sokat nézelődött. Most elmúlt egy hónapos nagyon aktív. Követi a mozgásainkat. Napról napra fejlődik, ami olyan jó visszacsatolás. Jó látni a fejlődését.

Ugorjunk egy nagyot az időben. Te hogyan születtél?

Nem tudok túl sokat róla. Hárman vagyunk testvérek, én voltam a legkönnyebb szülése Anyukánknak. A bátyám nagy baba volt, hozzá képest én konszolidált mérettel jöttem a világra a MÁV kórházban. Nem voltam, se túl nagy, se túl kicsi. Akkor ott már – 1997-ben – rooming-in rendszer volt, így Anyukámmal voltam. Sőt Apukám bent volt a kórházban a szülésnél, és ő vágta el a köldökzsinóromat.

Amit még Anya szokott mesélni, hogy egyszerre történt a kitolási fázis egy másik nővel, és az orvos ide-oda rohangált. A szülésznők mikor érkezett már tartották a kesztyűt, hogy gyorsan bele tudjon bújni.

Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt a számodra?

Olyan nem volt, amire örök életemben emlékeznék, de próbáltam informálódni. Minden történetből, amit hallottam volt valami, ami megragadott, ami alapján kitaláltam, hogy én mire szeretnék majd odafigyelni.

Például féltem, hogy a placenta nem jön ki egyben, mert egy történetben szereplő kismamának rossz élménye volt emiatt. Erre figyeltem is a szülésnél, de a gátmetszés is ilyen volt, amit szerettem volna elkerülni.

Milyen körülmények közé érkezett Lelle?

Várt baba volt. Szerettük volna, hogy mind a két munkahelyemen elteljen egy év, hogy megkapjam a támogatásokat. Ahogy kijött a matek, elkezdtünk próbálkozni. Elsőre jött Lelle. Megszeppentünk, hogy ez ilyen könnyű is lehet, és nagyon-nagyon örültünk neki.

Hogy voltál a várandósságod alatt?

Ennél jobbat nem kívánhatnék senkinek. Volt egy-két étel, amire nem tudtam ránézni, de nem hánytam, nem voltam rosszul. Öt-hat hónaposan kezdett el a medencém fájni, és járás közben nagyon fájt, ami egy jó visszacsatolás volt arra, hogy nem minden úgy van már, ahogy volt, és lassítanom kell. Nagyon vártam, hogy megszűnjön ez a fájdalom, és ahogy meglett Lelle, tényleg el is múlt.

Nyilván egy részéről tudok, de azért elmeséled hogyan készültetek a szülésre?

Jártam hozzád jógás felkészítőre, ami fizikailag is sokat segített a járásproblémámon. De voltunk a kórházi szülésfelkészítőn is, ahol meg tudtunk ismerkedni sok kedves emberrel az osztályról. Jó volt az is, hogy támogattak abban, amit szerettem volna.

Jó volt látni azt is, hogy milyen a szülőszoba, szembesülni azzal, hogy ez egy kórház, és nem úgy fog kinézni, mint egy otthonszülés. Nem az otthon melege fog fogadni. Ezt fontos volt előre látni, mert így nem a szülésnél sokkolt le. Akkor ezek a részletek már fel sem tűntek.

Olvastam is. Fontos könyv volt a Szülési terv című könyv, amit a stúdióból kölcsönöztem. Sokat segített a saját szülési tervem összeállításában.

És sok online tartalmat néztem. Ezek leginkább vizuálisan készítettek fel. Jó volt, hogy tudtam, hogy hogy néz ki egy szülés, hogy néz ki egy újszülött.

Mit gondoltál milyen lesz a Te vajúdásod?

Arra akartam törekedni, hogy minél természetesebb legyen, és az ösztöneimre tudjak hagyatkozni. Volt olyan időszak, ahol ez jól működött, és volt olyan, amikor más irányt vett a szülés. Sokkal magától értetődőbb szülésre vágytam volna, mint ami lett a végén. Talán a kórházi körülményeknek volt köszönhető. Korábban otthonszülős videókat néztem, amit egy kórházi közeg nem tud megteremteni. Az a hangulat, az a meghittség nem tud létrejönni. De azért volt olyan rész, amit nagyon szépnek, nagyon idillinek éreztem. Jó lett volna, ha egész ilyen maradt volna, de nem így történt.

Hogy indult be a szülésed?

Lelle kivárt mindent, amit még el kellett intéznünk. Előző nap mentem először NST-re. Aznap éjszaka éreztem kis mocorgást, de azt gondoltam, hogy ezek csak jósló fájások. Elmentem a kozmetikushoz. Megbeszéltük a férjemmel, hogy egy-két dolgot még be kell vásárolnunk. Szerinte ráért volna másnap is, de én inkább elmentem megvenni mindent. Amikor hazafelé jöttem fel a lépcsőn, akkor éreztem a magzatvizet csordogálni. Szóval tényleg megvárt Lelle mindent. Egyedül egy hálóing hiányzott még, de a férjem azt is megvette hazafelé jövet. Semmi sem hiányzott a kórházba induláshoz.

Biztos voltál benne, hogy magzatvíz, ami csordogál?

Igen, mert használtam azt a betétet, amiről korábban meséltél. Mondtad, hogy azt mondják róla, hogy nem annyira megbízható. Nekem működött. Próbáltam korábban, de akkor nem jelzett, most igen, elszíneződött.

Nem tudtam, hogy mit csináljunk. Erős fájásaim nem voltak, illetve csak erősebb menstruációs fájás jellegűek, de teljesen jól viseltem. Fél öt körül folyt el a magzatvíz. Hét körül telefonáltunk be a kórházba, hogy most akkor mit kell tennünk, mikor induljunk.

Korábban volt egy Trichomonas tenyésztés, ami pozitív lett. A nőgyógyásznak a vizsgálat eredményekor tovább kellett volna küldenie egy fizetős vizsgálatra, ami biztosabb eredményt hoz, de azt mondta, hogy tíz pozitív emberből egynek van valójában, és a minta levételekor látta volna, ha nekem pozitív lett volna. Így nem mentem további vizsgálatra vele. Annak ellenére, hogy a doki azt mondta, hogy szerinte nincs, mégis behívtak. Taxival mentünk be fél 8-kor. CTG-re kerültem, ami nem mutatott semmit, és valóban a taxiban az a pici fájásom is elmúlt. A 4. emeletre gyalog tudtam felmenni, így én sem voltam benne biztos, hogy tényleg elindult-e a szülés, de a magzatvíz folyamatosan szivárgott. A szülésznő, amikor megvizsgált, akkor a nagyobb mennyiségben távozó magzatvíz láttán, inkább azt mondta, hogy maradjunk bent.

Ekkor már el kezdtél nyílni?

Igen. 4 cm-re voltam kb. nyitva.

Az nagyon szép.

Igen. Kaptunk egy szobát, kipakoltunk, átöltöztem. A saját lábamon sétálgattam. Nem éreztem a helyzet komolyságát. Annak viszont nagyon örültem, hogy a férjem ott lehetett velem. Reggelig minden nagyon idilli volt.

Vittünk fénysort, amit kitettünk. Jó volt, hogy este volt, sötét. A fájások ölelésben teltek, és csak módjával jöttek. Igyekeztünk hangolódni, ami nehéz volt, mert még mindig nem tudtam komolyan venni az egészet, mégis igyekeztem átadni lelkileg magam ennek a folyamatnak.

Mindig kérdezgették, hogy hogy vagyok. Én feleltem, hogy valamit érzek, de nem tudom, hogy ez már az-e. Talán nem tett jót, hogy magamnak azt mondogattam, hogy ez még nem az az igazi fájás, hogy ezt még bírni kell, mert ez még csak az eleje. Talán emiatt nem érzékelte a testem, hogy ez már maga a szülés. Kérték, hogyha tudok, akkor pihenjek, mert hosszú út előtt állunk. Nagyon rendesek voltak a szülésznők, és az orvos is, bár őt csak egyszer láttam. Egyedül az zavart, hogy az antibiotikum miatt a kanül már a kezemben volt, de nyilván ez sem volt nagy gond.

Volt egy időszak, amikor három percenként jöttek a fájások, ekkor befeküdtem az ágyba, és a pihenések közben valahogy elkezdtek megint ritkulni. Visszamentek 5-8 perces időszakokra, ráadásul nem is voltak erős összehúzódások. Így ért minket a hajnal. Amikor jött a műszakváltás, és velük együtt egy új forgatókönyv.

Világos lett, eltűnt a hangulat. Az új brigád pedig sokkal inkább kórházi eseményekre törekedtek és nem a természetességre, inkább arra, hogy gyorsan meglegyen ez a gyerek. Az orvos a CTG-t látván azt mondta, hogy ez így nem jó. Oxitocint kell, hogy kapjak, mert nem rendszeresek a fájások. Mondtam, hogy én nem szeretnék oxitocint kapni.

Kimentek, bejött valaki más, aki megkérdezte, hogy miért nem szeretnék oxitocint kapni, elmondtam neki. Bejött egy harmadik ember, ő is megkérdezte, neki is elmondtam. Megpróbált meggyőzni, hogy az miért lenne jó. Megbeszéltük, hogy várunk 30–45 percet, és ha tágulok, akkor nem kell az oxitocin. Eltelt ez az idő és 6 cm-ről 8 cm-re tágultam ki, de mivel úgy látták, hogy a fájások nem rendszeresen érkeznek mégis jött az oxitocin. Erre már nem tudtam mit mondani. Innen ment minden egy másik vágányon, mint ahogy én szerettem volna.

Pedig a 6-ról 8-ra jutni nagyon nagy dolog. Mennyire voltak ezek a fájások nehezek?

Nem éreztem nehéznek, ezért is győztem meg magam arról, hogy kell az oxitocin, mert nem éreztem őket erősnek. Azt mondták, hogy ha folyik a magzatvíz, és a baba nem születik meg, akkor lehet, hogy agyhártyagyulladása lesz. Ki vagyok, hogy egy ilyen véleményt felülbíráljak?! Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam ezt a kockázatot vállalni, bár nem tudtam, hogy mennyi ennek az esélye. Azt sem tudtam, hogy ha megkapom az oxitocint, akkor a CTG-nek végig rajtam kell lennie. Borzasztó volt. Nem tudtam mozogni. Egy labdára kiülhettem volna, de az nekem nem volt komfortos. Közben az oxitocin meghozta a fájásokat. Megéreztem, hogy mi az, hogy fájás, és éreztem, hogy haladunk is a baba megszületése felé.

A szabad mozgás tekintetében ekkor csak az jött szóba, hogy feltérdeljek az ágyra. Közben megjelentek a kitolási érzetek, de a fájások az oxitocin ellenére sem jöttek rendszeresen, így a kitolási szak majdnem két óra volt. Nagyon sokáig kellett a fájásokra várni. Lelle pedig a medencémnél megakadt, ezért kérték, hogy feküdjek hanyatt, hátha úgy jobb lesz. Én is éreztem, hogy az úgy nem ment ebben a helyzetben, így örültem, hogy javaslatot tesznek arra, hogy mit kellene máshogy csinálni.

Ekkor bejött valaki megvizsgálni. Hangosan beszéltek a fejem felett, hogy ez így nem jó. Utána bejött egy másik valaki is, és egy harmadik is. Mindegyik fájás közben vizsgált meg. Én nem tudtam korábban, hogy ez miért gond a nőknek, hiszen a fájás úgyis mindent elnyom, de hát így vizsgálni százszor rosszabb a nőnek… Borzasztó volt.

Közben egyetemi hallgatók is jelen voltak. A szülésznő minden történést elmagyarázott a számukra, nem volt túl idilli.

Megkérdezték, hogy bejöhetnek-e hozzád?

Nem, de nem álltak körbe, ahogy gondolnád, hanem mindenki aktívan részt vett a szülésemben. Ráadásul lelkileg sokat támogattak a hallgatók.

Az egyik szülésznő hallgató  nagyon aranyos volt. Tartotta bennem a lelket. Tőle meg tudtam kérdezni, hogy mit gondol az oxitocinról. Azt mondta, hogy ő nagyon felvilágosult szemlélettel jött ide, de tudja, hogy van, amikor muszáj adni, és szerinte nem lesz abból gond, ha megkapom. Kedves volt és odaadó.

Amikor pozíciót váltottam, akkor kérték, hogy menjek el mosdóba, mert a teli hólyag is lassíthatja a folyamatot. Leszedtek rólam mindent gépet. Elmentem wc-re. Azt hittem, hogy ott bent megszülöm a gyerekem olyan tolófájás jött… Szóltak, hogy jaj ne… nehogy ott szüljem meg. Visszamásztam az ágyra pisilés nélkül, ezért egy ideiglenes katéterrel lecsapoltak, és utána folytattam az ágyban. De később leesett, hogy ha mozoghattam volna, akkor minden máshogy ment volna. Az oxitocin után is, ha leszedtek volna rólam mindent, akkor máshogy lett volna az egész. Ez lett volna a kulcsa, de nem így alakult.

8 cm-re nem lehet komoly hatékony összehúzódások nélkül eljutni. Az szinte a teljes tágulás.

Igen, az a rész nem volt olyan fájdalmas és nehéz, mint gondoltam volna, inkább a kitolás húzódott el.

Talán, ha nem lettél volna ágyhoz kötve, akkor máshogy alakul. Ekkor hogyan érkeztek a fájások?

Valahogy nem folyamatosan, és végig tudtam beszélgetni a fájások között. Onnan tudtuk csak, hogy jó úton vagyunk, hogy behívták a csecsemőst. Akkor tudtam, hogy nincs sok idő hátra. Volt egy pont, amikor Gerivel elbizonytalanodtunk, hogy hogyan lesz meg így ebből a gyerek, de amikor megláttuk a csecsemőst, akkor a jelenléte megnyugtatott.

Közben a szülésznő nagyon szeretett volna a gátvédelemre figyelni. Kenegettek olajjal, tartottak, de megrepedt a gátam. Kérdezték, hogy mi lenne, ha metszenék a gátamat, mert akkor kiszámíthatóbb lesz a szakadás.

Nem szerettem volna, tovább akartam folytatni a kitolást gátmetszés nélkül, de annyira feszesnek érezték a gátam, hogy a doktor rám nézett, és azt mondta, hogy ez most nem kérdés, hanem gátmetszés. Innen két tolásból megvolt Lelle.

Eufórikus állapotba kerültünk mindnyájan. Hálás voltam mindenkinek, hogy végigvezettek ezen az úton. Geri elővette a telefonját, és lefotózta. Az a fotó teljesen más kép Lelléről, mint ahogy utána nézett ki tisztán, rendbe rakva. Amikor később elbizonytalanodtam, hogy mindent jól csináltam-e vagy sem, akkor ezt a képet nézegettem. És láttam, hogy ő a természet csodája, ez a baba így is megszületett. Nagyon jó, hogy az a kép létezik.

Lelle a mellkasomra került. Kiment mindenki. Csak az orvos és a szülésznő maradt bent. Kijött a méhlepény. Nem is kellett sokat várni rá. Rendbe rakták a gát sebem

Később az mondták, hogy rövid volt a köldökzsinór, és talán az is nehezítette a kitolást, így hamar el is vágták. Sajnálom, hogy nem kérdezték meg Geritől, hogy nem akarja-e ő csinálni, de végülis ő nem bánja, így nekem sem gond.

Megnézted a méhlepényed?

Igen. A videókon, amiket korábban láttam, alig bírtam odanézni. Nem voltam a placentával komfortos, de amikor ott voltam, akkor nem bírtam nem odanézni. Izgalmas volt az egész. Hogy ez mind bent volt a testemben, és egy életet nevelt. Felfoghatatlan.

A rendberakás nem volt kellemes, de túlélhető, mert ott volt már Lelle nálunk. Utána kaptunk két óra aranyórát, ami nagyon jó volt. Csak hármasban voltunk. Iszonyúan elfáradtunk, mert több, mint 24 órája voltunk ébren.

Hogy voltál utána?

A kórházban töltött napok nem voltak jók. Volt egy ukrán szobatársam, aki se magyarul, se angolul nem tudott, így elég magányosan telt az idő. Lellével tudtam volna beszélgetni, de ő akkor még sokat aludt szerencsére.

Sokat gondolkoztam a szülésen. Két nappal a hazaérkezésünk után elkapott a depresszió. Melankolikusabb hangulatba voltam, és ha a szülésre gondoltam a sírás kerülgetett, de szépen lassan feloldódott.

Nem tudom, hogy milyen lett volna, ha nem kapom meg az oxitocint, de az biztos, hogy Lelle itt van, és valóban én szültem meg. Közben mégis arra gondoltam, hogy talán nem vettem elég komolyan a fájásokat, és talán ez lehetett a gond, ezért kellett az oxitocin és a gátmetszés is.

De a vége az lett, hogy megszülted őt, és ő megszületett. Ez a Ti élményetek, teljesítményetek, amibe mindent beletettetek, és erre nagyon büszke lehetsz Te is, Lelle is, és Geri is.

Az biztos, hogy hatalmas támogatás volt, hogy ott volt Geri mellettem. A borogatásokat cserélgette, de a végén már nem tudtam elengedni arra az időre sem magam mellől. Nagyon kellett a támogatása. Pedig azt gondoltam, hogy nem fogom vágyni az érintést, de nem ez lett, így neki nagyon jó élmény lett a szülés. Végig nézte Lelle fejét, ahogy kibújt, és nem is lett rosszul. Ott volt teljes lélekjelenlétével.

Így igazi családi élmény volt az aranyóra is. Nem lehetett felfogni. Ha nem is egyből, de elkezdett szopizni.

Nehezen tudtam megfogni a kis törékeny apró testét. Pár hetes babát sem fogtam még, nemhogy újszülöttet. Ha nem lenne a fotó, akkor el sem hinném, hogy létezett anyaszült meztelenül, ragacsosan.

Az aranyóra után elvitték Lellét, engem bekísértek a szobámba, és hagytak aludni. Kétszer mentem Lelléért, hogy most már vihetem-e, de azt mondták, hogy ha felsír azonnal hozzák, és nyugodtan aludjak. Este 11 körül kezdett el sírni, akkor hozták is. Megtörtént a második szoptatás. Kérdezték, hogy visszavigyék-e, de mondtam, hogy ne, úgysem tudnék aludni. A fáradtság el-elnyomott, de mindig felébredtem, hogy úristen van egy gyerekem.

Ha újra intézményt kellene választani, újra odamennél szülni?

Nem vagyok benne biztos. Pár nappal később azt mondtam, hogy biztosan nem. Most már árnyalódtak bennem a dolgok. Talán, ha egy másik brigádot fogtam volna ki, ha az első csapattal tudtuk volna folytatni, akkor biztos, hogy egészen más élményem lett volna. A jelenlévők személyétől függ, hogy milyen élménnyel gazdagodik az ember.

De a plusz három kórházban töltött nap sem győzött meg annyira. Magányosnak éreztem magam. A szobatársammal nem tudtam beszélni. Az orvosok időnként bejöttek, feltettek egy kérdést, és mentek tovább. Az viszont nagyon jól esett, hogy az első csapatból bejött a szülésznő érdeklődni, hogy hogy vagyok, hogy mi történt azután. Vele tudtam beszélgetni. De mástól érdeklődés arról, hogy lelkileg hogy vagyok, nem történt, csak hogy tudtam-e már kakilni, pisilni. Pihenni nem lehetett. Fél 8-kor indult a nap azzal, hogy elviszik Lellét, majd jött az anyakönyvvezető, jött a gyógytornász, a szoptatási tanácsadó. Jó, hogy vannak ilyenek, de nem tudtam igazán kihasználni ezeket a lehetőséget, viszont így pihenni sem tudtam.

A fülembe cseng amúgy az is, amit mondtál, hogy egy jó szülésélmény akkora erőt tud adni egy nőnek, ami egész életére kihat. Emiatt megéri egy olyan intézményt választani, ami segíti őt a terveiben.

A Te szülésélményed erőt adhat neked. Lehet, hogy nem volt egy minden beavatkozást mellőző szülés, de hidd el egy otthonszülésben is vannak ügyek, sokszor a videókon csendesebbnek, lágyabbnak tűnnek, mint a valóság. Büszke lehetsz a teljesítményedre, az odaadásodra. Lehet, hogy a rendszer tett bele zökkenőket, de amit Te beletettél, abban nincs hiba. Sőt.

Jó, hogy mondod, köszönöm, mert folyamatosan azt kerestem, hogy hol van ebben az én hibám.

Én nem látom, hogy ebben hibád lett volna.

Köszönöm.

Ritkán tud hibázni egy nő a szülőszobán, ha hagyják szülni, és támogatóan segítik a folyamatban.

Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában, milyen tanácsaid lennének egy hamarosan szülő nő számára?

Sokat segített az a gondolat, hogy nem vagyok egyedül, hogy ezt a babámmal együtt csinálom végig. Épp ehhez választottam megerősítő kártyát is nálad a felkészítőn. Sőt, képzeld, a szülőszobán ugyanez a kártya volt kint a falon. Nagyon sokat adott, hogy nekem is fáj, de valaki még küzd rajtam kívül, hogy megtörténjen a születés. (Mint ahogy épp most is küzd, hogy odamenjek hozzá…)

Sokat segített, hogy Geri ott volt velem. Egy ismerős arc, aki minden szeretetével jelen van, az nagyon sokat tud adni. Sokszor eszembe jutott az is, hogy ha dúlával vagyunk, akkor talán valami máshogy alakult volna. Talán az elbizonytalanodásaimban segített volna a dúla, mint ahogy az a szülésznő hallgató is tudott segíteni. Jó volt, hogy van valaki, akihez szakmai kérdéssel fordulhatok, és tudom, hogy ugyanazon a gondolatsíkon van, mint én. Az a nő sokat segített számomra.

Aztán fontos még a hangulat is. Ha tehettem volna besötétítettem volna, amikor felkelt a nap, mert amikor kisütött a nap, akkor elmúlt minden varázs. Szóval, ha napközben van, húzzák be a függönyt.

A felkészülést pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni. Így is volt olyan dolog, amire nem lehetett felkészülni. Így arra is fel kell készülni, hogy nem tudsz mindenre felkészülni. Mindig jöhetnek váratlan fordulatok, amire nem számítottál.

A „Mindig felébredtem: Úristen, van egy gyerekem!” – Eszti szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Julcsi szüléstörténete Matyi megszületéséről.

Mit tudsz a saját születésedről?

Nem sokat. Nagyon meleg volt. Anyu homályosan emlékszik a hármunk születésére. Kicsit összefolynak neki a történetek.

Az első trimeszterben gond volt velem. Azt gondolták, hogy valamilyen rendellenességgel fogok születni. Fel is tették az orvosok a kérdést a szüleimnek, hogy megtartanak-e. Nekik ez nem volt kérdés. Teljesen egyértelmű volt, hogy megtartanak. Végül teljesen egészségesen születtem meg.

Úgy tűnsz, azóta is jól vagy. Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a saját szülésélményed előtt?

A nővérem akkor már két szülésen túl volt, és várta a harmadik gyermeküket. Az első kisfia a 37. hétre született. Nem volt koraszülött már, de azért hamar jött. Mivel a testvérem könnyen szült, arra gondoltam, hogy én is könnyen fogok. Nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de azt gondoltam, hogy hamar meglesz Matyi.

Volt egy másik történet, egy ismerősnek a babáját túlhordás miatt indítani kellett, majd császár lett a vége. Arra gondoltam, hogy csak ne ez legyen nálam is. Nem volt jó hallani, hogy szenvedett is a fájásokkal, de császár is lett. Ma már tudom, hogy milyen jó, hogy vajúdott legalább.

Milyen körülmények közé érkezett Matyi?

A tervünk az volt, hogy júliusban elkezdünk próbálkozni. Szerettük volna, hogy Áron lediplomázzon még a baba érkezése előtt, de a júliust júniusban egyszerűen eldobtam. Inkább most! Ha a Jóisten úgy akarja, akkor jön, és rögtön jött is. Jelnek éreztem. Jó helyre, jó időben érkezett.

Hogy derült ki, hogy várandós vagy?

Valamelyik hajnalban csináltam egy tesztet. Éreztem, hogy pozitív lesz, de mégis lesokkolt. Akkora már minden éjszaka ezzel álmodtam. Aznap azt, hogy pozitív lesz. Ötkor kirohantam az ágyból, megcsináltam, lesokkolódtam. Hagytam Áront aludni, és csak, amikor felébredt, akkor mondtam el neki. Nagyon örült neki, miközben őt is meglepte, hogy ilyen gyorsan összejött.

A családnak, barátoknak, hogy mondtátok el a nagy hírt? 24 éves voltál akkor, talán elsők lehetettek a barátok között ezzel a hírrel.

Igen elsők voltunk, de nem lepődtek meg, mert tudták, hogy mindig anyuka akartam lenni. Már a gimnáziumi felvételin, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam: Anyuka. Fiatal anyuka.”

Anyukám Így is meglepődött, pedig azt hittem, nem fog. A szülinapomon mondtuk el neki. Áron kovidos lett, és a biztonság kedvéért külön költöztünk. Nem értették, hogy mi ez az óvatoskodás a koviddal. Hát ezért… Meglepődtek. Áron szülei, meg egyszerűen csak örültek. Ott első unoka Matyi.

Hogyan voltál kismamaként?

Jöttek a rosszullétek, de közben jól telt a várandósság, nem volt extrém problémám. Minden jó volt. Még a hátam sem fájt igazán.

Közben tanítottam tovább. Vittem tovább az osztályom. Fizikailag nem volt egyszerű, de legalább fitten tartottak a gyerekek. Fontos volt, hogy fitt maradjak, és mivel előtte is jógáztam, így kezdtem el kismama jógára járni hozzád. Próbáltam tovább gyakorolni a hatha jógát, de annyi mindenen kellett variálni az órán, hogy inkább azt abbahagytam.

A 38. hétben kórházba kerültem magzatvíz elfolyás gyanújával. Az azóta sem derült ki, hogy magzatvíz volt, vagy vizelet volt. Az ottani doktornő arra gyanakodott, hogy magzatvíz, és talán fent valahol elrepedhetett a burok. Várták, hogy beinduljon a szülés, de hiába voltam bent három napot, nem történt semmi. Én pedig közben hallgathattam, hogy a szülőszobákon a nők hogyan sikoltoznak. Szörnyű volt. Mellettem pedig egy frissen császározott anyuka feküdt, aki nem volt túl jó állapotban.

Ott nem lehetett pihenni, így később a nőgyógyászatra kerültem, majd onnan haza könyörögtem magam, mert semmi bajom nem volt. Saját felelősségre hazaengedtek. Lehet, hogy nem volt jó ötlet oda visszamenni szülni, de akkor még bíztam benne, hogy jó választás lesz. Tudtam, hogy van még két hetem, addig bőven beindulhat a szülés.

Mindent el is követtem ezért. Felkirándultunk a Guckler-kilátóhoz, lépcsőztem a Vöröstorony lépcsőn. A bábakoktél volt az egyetlen, amit nem mertem kipróbálni. Nehéz volt, mert mindenki érdeklődött: „Még mindig egyben?!”. Hiába írtak kedvesen, nagyon frusztráló volt.

Volt olyan érdeklődés az üzenet dömpingben, ami mégis jó volt?

Talán, amikor valaki csak annyit írt, hogy hogy vagy? Az egy jó kérdés, mert arra tudtam válaszolni.

Nem számítottál arra, hogy nem jön időben.

Nem, egyáltalán nem éreztem opciónak. A terhességem előtt nagyon erős menstruációs fájásaim voltak. Sokszor hánytam is. Semmi nem segített. Azt éreztem, hogy havonta készült a testem a szülésre, és tudom, hogy mit kell csinálni, de csak nem indult be magától.

Egyszer rákérdeztem, hogy mikor indítják el, ha nem történik semmi. Az egyik doki azt mondta, hogy legkésőbb egy hétfői napon. Végül pénteken 40+6 napra indítottak, mondván, hogy aki eddig nem indult el, az már nem is fog. Már én is türelmetlen voltam, és elhittem, hogy ez így van. Azóta már bánom ezt, mert beindulhatott volna magától, ha egy picikét várunk még. Beleegyeztem a péntekbe, és nagyon meg is könnyebbültem. Azt gondoltam, hogy akkor holnap szülünk, hogy holnap végre találkozunk Matyival.

Az orvos ballonos indítást javasolt. Nem szerettem volna, mert sok olyan történetet hallottam, ami ballonos indítással kezdődött, és császár lett a vége. Ezért azt kértem, hogy inkább ne ballonos legyen. Szerettem volna kipihenten, reggel menni szülésre, és tudtam, hogy a ballont éjjel teszik fel. Talán nem volt jó ötlet. Végül hajnal 6-ra mentünk be, és zselével indították a vajúdást. Itt volt a legérdekesebb mondata a szülésnek, amikor valaki ennyit mondott az orvosnak a zselé felhelyezése közben: „Mit finomkodik doktor úr?!” Egyszerűen leszidták, hogy miért óvatosan helyezte fel a zselét.

Ezután csak vártunk. Áronnal együtt olvastunk, keresztrejtvényt fejtettem. Abszurd volt az egész. És csak vártunk és vártunk.

Egy nagyon fiatal szülésznő jött hozzánk időnként, aki – kimondom – az egész szülés alatt semmit nem segített. Mivel semmi sem történt, ezért délben elkezdtem kapni az oxitocint. Nem indultak el rögtön a fájások. Tudtam, hogy mozognom kell. Mozogni, mozogni, mozogni, és nem hátradőlve várni. Áron hozott be egy labdát, amikor azon elkezdtem pattogni, akkor indultak be a fájások. Ez megerősített abban, hogy nem szabad leállnom, hanem mozdulni kell, még akkor is, ha közben fognom kell a CTG-t a hasamon, miközben jönnek a fájások.

Áron nem sokat tudott segíteni, inkább mérte az időt. A szülésznő pedig nem volt sehol. Nagy ritkán bejött, ránézett a CTG-re, és kiment.

Jöttek az orvosok, vizsgálgatlak. Fél ujj, egy ujj. Végül két ujjnyira jutottam el. Hányingerem volt, de nem hánytam. Közben próbáltam a légzésre figyelni és mély guggolásokban helyezkedni az ágy szélén. Tudtam, hogy ez segít a babának leereszkedni. Közben rugóztam a labdán pedig akkor már véreztem is.

Közben újabb orvosok jöttek, volt, hogy több is egyszerre. Végül a főorvos is megvizsgált. Azt mondták, hogy minden órában egy ujjnyit kellene tágulni. 6-kor kijelentették, hogy császár. Pedig Matyi jól volt, bennem is volt még erő. Ekkor már két percenként jöttek az egy perces fájások, bár a vizsgálat előtt épp lassulni látszódtak.

A császár hírére megkérdeztem, hogy mit lehet még csinálni azért, hogy elkerüljem a műtétet. Forró zuhanyt javasoltak, azt, hogy körkörösen engedjem a hasamra a meleg vizet. Ekkor én már nem hittem benne, hogy visszaerősödhetnek a fájások, de azért próbálkoztunk. A víz alig jött. Amikor „délen járt” a zuhany nem is folyt. Próbálkoztunk, de egyre csak ritkultak a fájások.

Azt mondták, kifáradt a méhem, és hogy próbálkozhatunk újraindítással, de a baba és én is nagyon fáradtak vagyunk, és nem bírnánk. Ez a mondat beégett. Pedig akkor még bennem volt, hogy szívesen megpróbálnám másnap vagy azután, de nyilván nem szerettem volna Matyi életét kockáztatni. Ezért az ő biztonságának érdekében rábólintottam. Sarokba szorított helyzet volt. Nem volt más opcióm.

Mi történt ekkor?

Megkértek, hogy feküdjek fel egy ágyra. Kaptam savlekötő tablettát, mivel végig ettem a vajúdásomat. Le kellett vetkőznöm, és egy zubonyszerűséget felvennem. Lekentek narancssárga fertőtlenítővel, ami utána napokig látszódott. Bejött az aneszteziológus. Nagyon kedves, vidám kisugárzású apuka forma férfi volt. Nagyon kedves volt.

Később betoltak a műtőbe. Nagyon sokan voltak ott, és nem tudtam, hogy mi történik, nem készültem erre. Nem is tudtam, hogy ki kicsoda, hogy milyen lépések várnak rám. Csak sodródtam az eseményekkel, és talán ez meg is védett. Nem tudtam, hogy mi fog történni, így át tudtam adni az irányítást. Hányingerem volt végig a műtét alatt, kaptam rá valamit, de nem segített. Közben nagyon remegtem. Egyszercsak behajolt valaki az arcomban és azt kérdezte: Miért izgul?! Mit izgul?! – Nyilván izgultam is, de nem azért remegtem.

Ez a műtétek közben gyakran előfordul. Sőt, a hüvelyi szüléseknél is.

A lámpában, mintha láttam volna, hogy mi történik, pedig nem akartam, direkt másfelé néztem, és közben hallgattam, hogy az orvosok valamilyen filmről sztorizgatnak.

Szóval nem voltam felkészülve. Elvárásaim sem voltak ezért. Nem tudtam, hogy lehetett volna olyat kérni, hogy Matyit rám tegyék miután kiemelik. Áron nem lehetett benn, mert kellett volna egy külön olyan ember, aki az apukára figyel a műtőben, ilyen pedig nem volt jelen, mivel péntek este volt. Áron egy ablakon keresztül nézhette volna a császárt, de senki nem szólt neki, hogy elkezdődött, így csak egészen későn ért oda, a kiemelés környékén.

Hosszúnak tűnt a beavatkozás, főleg miután kivették, és elvitték Matyit. Ott feküdtem, és azt éreztem, hogy már menni akarok, de az jó volt, hogy felsírt, és láttam őt. Felöltöztették, és egy puszira visszahozták. Nem volt jó, hogy ki vagyok terítve, vakítanak közben reflektorokkal. Ekkor kellett volna meghatódni. Furcsa volt.

A hányingerem még akkor is megmaradt, amikor betoltak a szülőszobára, akkor el is hánytam magam az úton.

Meghallottam Áron és Matyi hangját, ahogy jönnek. Nagyon cuki volt Matyi. Közben persze mentek a gondolatok, hogy mi van, ha így maradok, ha nem fog visszajönni a lábam érzékelése. Így nem volt optimális a szoptatás indulása sem. Sokat küzdöttünk mire komfortossá vált. Két óra aranyórát hagytak nekünk. Ekkor már este tíz óra lehetett. Nagyon fáradt voltam. Szinte én küldtem el Áront, hogy már szeretnék pihenni. Többen voltunk egy szobában, így pihenni nem igazán tudtam. Az első éjszakát nem töltöttük együtt Matyival. Csak reggel láttam újra.

A műtét után hat órával fel kellett állnom. Az éjjeli nővér ugyan még hagyott egy órát, mert látta, hogy alszom, de utána fel kellett állnom egyedül, ami nagyon-nagyon fájt. Percek voltak, mire fel tudtam kelni. Soha ilyen fájdalmat nem éreztem. Nagyon gyorsan lezuhanyoztam. Gondolom, hogy azért csinálják így, mert látniuk kell, hogy milyen állapotban vagy, de teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor nem segít senki.

Hajnal négykor nagy fájdalmak között átcsoszogtam a folyosó túloldalán lévő új szobámba. Egy császáros és egy nagyon fiatalon szült anyuka volt ott. Egészen jól tudtam aludni hat óráig. Ekkor indultam el először Matyiért. Eddig csak saját magammal voltam elfoglalva.

Matyi a folyosó túlvégén volt. Minden lépés borzasztóan fájt. Nem tudtam elmenni érte. Egy óra múlva újra próbálkoztam, akkor már sikerült. Onnantól végig velem volt.

Hogy voltatok Ti ketten?

Úgy éreztem, hogy össze vagyunk hangolódva. Nem éreztem, hogy megszakadt volna a kötődés. Volt, hogy együtt elaludtunk az ágyon. Ő nagyon mélyen elaludt. Nehezen tudtam felkelteni. Oda is rohantam a csecsemős osztályra, hogy segítsenek felkelteni. Aluszékony baba volt. Megtanítottak, hogy hogy tudom felébreszteni.

Később jött a védőnő, valamit kijelentettek a mellbimbómról, hogy nem alkalmas a szoptatásra. Bimbóvédőt kaptam, amit csak hosszú idő után sikerült szoptatási tanácsadó segítségével elhagyni. A bimbóvédővel is küszködve evett. Ráadásul egy macera is volt. A tanácsadó a nyugágy pozíciót javasolta, így rögtön ment is a dolog. Egy éjszaka állva szoptattam, mert úgy érzett rá jobban Matyi, után viszont jól ment a szoptatás.

Mondtak a császár után valamit? Hegmasszázsról vagy bármi más tennivalóról?

Semmit. Én kértem egy tapasz cserét mielőtt hazamentünk. Külön rá kellett kérdeznem, hogy hány napig legyen fenn, hogy kell kezelni. Nem volt tájékoztatás, tanácsadás. A csaszarvonal.hu-t, amit ajánlottál, az segített.

Mi a Te tanulságod a történtek után?

Ha nem érzed magad határozottnak, akkor ezen dolgozz, hogy tudj nemet mondani. Ma már tudom, hogy mire lehet nemet mondani, hogy mit mikor kell megkérdezni, hogy mi az, amit nem árt a babának, még akkor is, ha a kórházban azt mondják, hogy az nem jó.

A másik dúla. Hogy vigyen a kismama magával dúlát. Beszélgettünk Áronnal a szülésről, hogy talán, ha határozottabb lettem volna, akkor máshogy alakulnak a dolog. De egy éppen vajúdó nő legyen határozott?! Felháborodtam ezen. Dúlát kell vinni. Nem csak azért, hogy masszírozza a kismamát, hanem mert pl. eszembe sem jutott, hogy lépcsőzhetnék…

Fontos, hogy tudd, hogy ami Veled történt a szülésednél, az nem a Te hibád. Ez a rendszer hibája.

Valahol én is így gondolom, de miért gondoltam azt, hogy minket ez elkerül?! És miért nem vérteztem fel magam még jobban. Gondolva a VBAC-emre lassan orvossá képzem magam. Szörnyű. Szóval nehéz elengedni, hogy ez nem az én hibám.

Nem az a gond, hogy neked nem jutott eszedbe plusz technika, hanem az, hogy a szülésznő nem Segített. Ebben ez a nehéz. A döntésekkel szembe a dúla sem megy. Nem lesz a jogiképviselőd, de az anyában a lelket tudja tartani. Ha azon a ponton, amikor azt gondoltad, hogy ebből így nem lesz semmi, valaki átsegít a bíztatásával, gondoskodásával, vagy megetet, akkor lehet, hogy másképp alakul, de ezt nem tudjuk.  Azt viszont igen, hogy a többszöri vizsgálódás más-más orvosok jelenlétével nem segít. Ezekről Te nem tehetsz. Márpedig egy ilyen fehérköpenyes esemény sorozat gátat tud húzni, falakat tud építeni egy elindult folyamatban.

Én ezt tudtam is. De Áron sem olyan, aki ilyenkor közbelép.

És a dúla sem teszi ezt meg. A dúla sem tud olyat mondani, hogy kérjük vissza az előző orvost. Én egy dologért lennék ott, hogy amikor a harmadik orvos bejön hüvelyi vizsgálatot végezni, akkor megfogjam a kezed, és azt mondjam: „Most ezt nyugodtan végig csináljuk, és minden rendben lesz.” És maximum annyit kérnek az orvostól, hogy várjuk meg a két fájás közötti szünetet.

Na ez a kedvencem. Miért kell ezt a fájás közben csinálni?! A kedves kellemes hangú dokira, aki szünetben szeretett volna vizsgálni, rászólt a másik, hogy miért vár…

Az indítás az, amit a legjobban bánok. Túlságosan irányítható voltam.

Egy ilyen helyzetben nehéz is nemet mondani. Kik vagyunk mi ott szülő nők, hogy nemet mondjuk annak, akiről azt gondoljuk (reméljük), hogy sokkal nagyobb tapasztalattal bír, mint mi.

A kórház választásról is azt gondoltam, hogy fiatal vagyok, egészséges. Éreztem, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom szülni. Közel is van a kórház nagyon. Miért ne ott szüljek?! Nyilván a következőhöz nem így fogok állni. A világ végére is elmennék egy jobb helyre.

Az intézmény választás olyan, mint a párválasztás, vagy az első szexuális élményünk. Mondhatjuk, hogy ok, én kibírom, én megelégszem ezzel is, meg tudom csinálni. De ez egy kétszemélyes buli, amiben az egyik személy az intézmény, ami egy életre szóló csodás élményt tud adni a másik fél számára. De kérdés, hogy működik-e ez reflektorral a lábunk között, sok-sok orvossal hüvelyünkben, vagy úgy, hogy az érzéstelenítő hatására őzikés remegésünk közben, nem megcirógatást kapunk, hanem fölénk hajolva érthetetlen kérdéseket tesznek fel… nem is tudom… Ez így nem jó.

Az otthon szülésen is gondolkoztam, de falakba ütköztem. Biosz tanár szüleim vannak. Mindenki kórház pári volt. Legfőképp Áron, aki túl kockázatosnak tartotta ezt, és könnyen meggyőzött. A VBAC pedig nem lehet már otthon.

Hogy vagy most ezekkel az élményekkel?

A kórházban fel sem fogtam. Utána, otthon kezdtem el szomorkodni. Áron nem értette, hogy mi bajom van. Próbáltam neki elmondani, hogy tőlünk elvettek valamit. „Örülj, hogy egészségesek vagytok!” Ezt kaptam meg legtöbbször. Áron anyukája is meglepődött, hogy ez engem felháborítanak a történtek. Nyilván örültem, és jól voltam közben, de lassan leesett, hogy ez nem volt így jó. És egy évvel később is nagyon foglalkoztat a szülésem témája. Amikor fél évvel később egy ismerős hüvelyi úton szülte meg a gyermekét, nem tudtam Áron elmeséléséből a szülés történetet sírás nélkül végig hallgatni. Bárcsak én is eljutottam volna odáig, hogy kérjek vagy ne kérjek epidurált. Bárcsak eljutottam volna ilyen kérdésekig.

Nagyon nehéz, hogy nem érti a környezetem, hogy mi bajom van. Áronnal sokat beszélgetünk erről, talán jobban érti már, és közben nem is szeretném elvenni tőle az élmény örömteli részét. Nehéz. De ahhoz, hogy megértse, hogy mit szeretnék a következő gyermekünk születésénél, ahhoz erről beszélgetnünk kell.

Ez hasonló, mint, amikor egy hegymászó egy expedícióra készülve, egy éven keresztül dolgozik, beleteszi a legnagyobb tudását, szándékát, oda megy a hegy lábához, azt mondják, hogy épp most nem jók az időjárási viszonyok. És amikor kisüt a Nap, akkor végre elindulhat, de a serpa helyett valaki mást küldenek, remélve, hogy ez nem gond… de az indulásnál kiderül, hogy mégsem jön a másik segítő sem… akkor most mégsem mehetsz fel a hegyre. Ugye nem vagy nagyon csalódott?!

És általában ezt azok nem értik meg, akik természetes úton szültek.

A Teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor senki sem segít. – Julcsi szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Elmeséled, hogy születtél Te?

Anya nem úgy mesél róla, mint akinek jó élmény lett volna. Kórházban, elsőszülöttként jöttem világra. Anyukám szereti mondogatni, hogy milyen hosszú vajúdása volt, de alapvetően minden rendben ment, mégis nehéz volt számára.

A homlokomon van egy lilás csík (tűzfolt), ezzel születtem, hogy mi okozhatta, és hogy volt-e a szülésnek hozzá köze, az rejtély, mert nem használtak vákuumot, sem fogót.

De hosszú vajúdás volt, ami az egész  családunkra jellemző, ezt szeretik is mondogatni az anyák.

Így én is arra számítottam, hogy úgyis hosszú vajúdásom lesz. Ennek amúgy is nagyobb volt a valószínűsége.

Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a szülésed előtt?

Az egyik legjobb barátnőm egy évvel korábban szült nálam. Császár lett a vége. Abban az időben én már nagyon érdeklődtem a szüléstörténetek iránt. Elmesélte, hogy történt, számára nagy csalódás volt.

Talán ezért is volt bennem az, hogy nagyon szeretném elkerülni a császárt. Sőt, alapvetően a kórházakat is szerettem volna elkerülni. Az unokatestvérem mindkét gyerekét otthon szülte, amit nagy inspiráció volt végig követni.

Térjünk vissza hozzátok! Könnyen érkezett Fülöp közétek?

Volt két vetélésem. Mindkétszer gyorsan teherbe estem. És mindkétszer a nyolcadik héten halt el a magzat, pedig előtte már volt szívhang, ún. “missed abortion”. Az orvosom ajánlotta fel, hogy megvárhatom, amíg magától befejeződik a folyamat, így nem kellett megműteni. A vizsgálat után kb. két héttel erős menstruációs görcsök és nagyon light-os szülés közötti érzetek jelentkeztek, nem túl erős vérzés kíséretében.

A spontán vetélés folyamata pedig rámutatott, hogy a testem tud jól is működni. Nekem ez nagy segítség volt, de a második vetélés így is nagyon megviselt.

Vártatok valamennyit a vetélések között?

Csak a második után. Éreztem, hogy szükségem van arra, hogy leérjen a két vetélés gyásza.

A második vetélés után kivizsgáltattuk magunkat az Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrumban. Immunológiai eltérést találtak nálam, ami miatt gyógyszeres kezelést javasoltak. Gyógyszert, és lipid infúziót. Pár hónapba beletelt, amíg ezzel megbarátkoztam. Nehezen hittem el, hogy emiatt az eltérés miatt vetéltem el. Mivel nem bírtam volna elviselni egy harmadik próbálkozást, ami szintén vetéléssel végződhet, így bevállaltam a gyógyszeres kezelést. Előtte át kellett gondolnom, mivel az egyik gyógyszernek – ugyan kicsi eséllyel -, de a lehetséges mellékhatása a vakság volt. A lipid infúzióért pedig két hetente három órát kellett bent tölteni az intézményben, egészen addig, amíg teherbe nem esik valaki. Nagy elköteleződést igényelt, de sokat nem kellett mennem, mivel legnagyobb meglepetésemre Fülöp elsőre összejött.

Milyen volt a kismamaságod?

Jó. Tök jól voltam. Az első trimeszterben klasszikus tüneteim voltak: émelygés, fáradtság, de viselhető volt. Inkább lelkileg volt nehéz. A korábbi vetélések miatt  nagyon stresszes volt ez az időszak. Számítottam rá, hogy így lesz. Féltem attól, hogy újra megtörténhet a vetélés. Ez az erős szorongás az első trimeszter végéig meg is maradt. A korábbi két kis magzatot, nagyon hamar elneveztük, a harmadiknál nem adtunk nevet. Tartottam egyfajta távolságot tőle, de a 12. hetet elhagyva egyre inkább oldódott bennem a félelem. Időnként voltak rossz gondolataim: mi van, ha csak úgy elfolyik a magzatvizem, vagy mi lesz, ha koraszülött lesz.

Korábban nem voltál ilyen szorongó típus?

Nem, épp az ellenkezője voltam. Szerettem ezeket a dolgokat elbagatellizálni, vagy tudomást sem venni róluk, de a vetélések után ez átfordult a másik oldalra. Az otthonszülés kapcsán is lett bennem egy bizonytalanság,azzal kapcsolatban, hogy ha nagy baj történik, akkor csak később kaphatok orvosi segítséget, miközben tudtam, hogy ez áll közel hozzám. Nehéz volt ezeket az érzéseket a helyére rakni, de a szüléskor már nem jöttek elő.

Hogyan készültél a szülésre?

Jógával. Kétféle jógára is jártam. Hozzád, és egy hóbortos, spirituálisabb szemléletű lányhoz is. Kedvességnek fogam fel a varázslásokat a részéről, jóleső volt a maga módján. Nem volt kérdés, hogy ha valami testérzeted van, akkor az a Hold állásával függ össze.

De kellett mellé az is, hogy többet mozogjak, és a jóga része professzionálisabb legyen. Gátizom tornáztam itthon. Csináltam a Spinning Babys-t. Voltunk két szülésfelkészítőn. Geréb Ági online felkészítője volt az egyik.

Hogy tetszett?

Jó volt, mert megerősítette bennem, az otthonszüléssel kapcsolatos érzéseimet, miközben volt, hogy azt éreztem, hogy nekem ez túlzás. Néha úgy éreztem, hogy azt a beállítódást is erősíti bennem, hogy a kórház rossz és veszélyes hely. Ez a hozzáállás olykor hiteltelenné is tudta tenni a felkészítőt számomra.

A másik szülésfelkészítő a Budai Perinatális Központban volt, amelyik intézményt végül választottuk a szüléshez. Ha ott szül valaki, akkor előírás, hogy ezen részt vegyen. Az a felkészítő azért volt szimpatikus, mert nem démonizálták a kórházi ellátást.

Persze szeretem azt gondolni, hogy én egy természetes nő vagyok, aki lazán veszi a dolgokat, de pl. amikor a második trimeszterben bizonytalan voltam benne, hogy a magzatvíz folyt-e el vagy valami más, akkor az volt a megnyugtató, hogy egy orvos megvizsgált – tudván közben azt is, hogy ez fertőzésveszélyt okozhat -, mégis kimondta, hogy nincs megrepedve a burok. Szükségem volt arra, hogy orvosi módszerekkel legyen végig járva ez az ügy. Így nyugodtam meg igazán.

A BPK választása ilyen szempontból talán középút lehet.

Igen. Megnyugtató volt, hogy nem csak bábák, de szülész-nőgyógyász is dolgozik ott, és kíséri a terhességet. Mi a második trimeszterbe döntöttünk úgy, hogy átmegyünk.. Korábban egy magán intézménybe jártam, ahhoz az orvoshoz, akinél én születtem. Kedves, alapos orvos, de tipikus klinikai szemléletű. Ráadásul a kórház statisztikája sem jó.

Volt még más, ami támogatta a szülésre való hangolódást?

Könyveket olvastam. Illetve az Ablak a világra szülőkártyáit. Nekem nagyon bejöttek. Kompakt módon adta az információt. Illetve az utolsó trimeszterben elkezdtem járni egy éneklős órára a Marczibányi térre, a Babára hangolódóra. Az elején énekeltünk, ringatókat tanultunk. A második rész pedig egy csoportos baba-mama kapcsolatanalízis volt.

Ez különösen fontos volt számunkra, mivel az első trimeszterben még féltem kapcsolódni Fülöphöz, de a végére már nagyon nagy igényem lett rá. Annyira, hogy egyéniben is voltam pár alkalommal baba-mama analízisen. Jó belső munka volt, és jó volt lezárásnak is, búcsúzni ettől a fázistól.

Sokat segített abban is, hogy könnyebben elviseljem az utolsó hetekben a várakozást a szülés beindulásáig.

Hogy indult be a szülésed?

Voltak jóslófájásaim, de talán nem a klasszikus fajták. Mert volt, hogy egész nap éreztem folyamatosan megállás nélkül, mintha menstruálnék. A 39. héten már voltak éjszakák, amikor mintha beindult volna valami rendszerezettebb méhtevékenység.. Ahhoz tudtam hasonlítani a testem, mint egy motoros fűnyíró, amit be kell rántani. Indult, indult, de még nem kelt önálló életre. Végül a 40. héten érkezett Fülöp.

Hajnali 3-kor kezdődtek a fájások, majd rendszeressé váltak. Az éjszakát sikerült alvással tölteni, sőt még délelőtt is tudtam kicsit aludni. Kb. 5 perces fájásokkal indultunk el a BPK-ba délután 5-6 óra körül.

Hogy telt az idő otthon?

Jól, nyugisan. Tudtuk Gergővel, hogy pihenni kell, és türelmesnek lenni. Néztük, hogy hány percesek a fájások, ebédeltünk, beszélgettünk. Közben Gergő el is ment futni még egyet.

Közben mennyire élted meg erősnek az összehúzódásokat?

Amikor 5 percesek lettek az már eléggé fájt. Ha nem is ordítottam, de hangokat adtam ki. A hang útján engedtem ki a fájdalmat. Akkor az lett a nehéz benne, hogy két fájás között már nem volt olyan sok pihenő. Amikor felhívtuk a BPK-t, akkor már nehezen tudtam elképzelni, hogy ezt az autóutat, hogyan fogom végigcsinálni. Ráadásul igényem lett arra, hogy valaki olyan nézzen rám, aki látott már szülést. Szerettem volna elhelyezni ezt az egész folyamatot valahova, és hallani, hogy minden rendben. A bábák korainak tartották az érkezésem, de mi már szerettünk volna ottmaradni. Korábban a hangadásaimmal  azt a benyomást kelthettem a telefonban, hogy jobban fáj, mint ahol tart ez a dolog. Azt hitték, erősebb fájásaim voltak akkor már.

Ráhallgattak Fülöp szívére és megvizsgáltak: kb. 4 cm-re lehettem kitágulva akkor. Választhattunk egy szobát. Időnként bejöttek hozzánk, javasoltak pózokat, de sokszor magunk voltunk kettesben. Nem volt folyamatos felügyelet.

Neked jó volt ez így?

Alapvetően igen, talán olykor több támogatásra vágytam volna, többre lett volna szükségem, de ekkor Gergő segített is. Néha rádőltem. Etetett, itatott, fogta a kezemet. Ha folyt belőlem ez az, akkor letörölgetett, segített lezuhanyozni.

A bábák hogyan segítettek?

Az egyik bába rendszeresen mondta, hogy ügyes vagyok, és minden rendben van, – az nagyon jó volt. Amikor pedig tudni akartam, hogy hol tartunk, akkor megvizsgáltak. Időnként szükségem volt a visszacsatolásra, hogy tudjam, hogy hol is tartunk ebben a folyamatban.

Hogy voltál ekkor a fájásokkal?

Mindig meg tudtak eggyel jobban lepni. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy innen már nem lehet tovább. A saját hangomat hallva éreztem meg igazán, hogy milyen erős a fájdalom. Persze tudtam, hogy a szülés az fáj, de ott jól esett volna kimondani,  mégsem tettem, magamban tartottam.

A szülés után, amikor a bábák meglátogattak, említették, hogy úgy látták, nagyon szépen viseltem a fájásokat, nem küzdöttem ellenük, nem hisztiztem miattuk. Utólag is azt gondolom, hogy ezekre fel voltam készülve, csak a kitolásra nem. Éjfél körülre sikerült teljesen kitágulni. Idáig csak engedni kellett a folyamatot, de a kitolás nehéz volt. Arra nem voltam felkészülve. Vártam, hogy lesz egy erős határvonal a két érzet között, de nem éreztem ilyesmit. Az megvolt, hogy kicsit más, de valahogy mégsem éreztem olyan határozott tolási ingert, de azért toltam. Toltam ezerrel, miközben ahhoz, hogy megszülessen Fülöp a testemnek is dolgoznia kellett volna.

Ekkor Fülöp fejét nem látták még, de érezték. Csakhogy nem jött lejjebb. Kérték, hogy próbáljak meg aludni egy fél órácskát. Ez a kérés érdekesnek tűnt, de végülis nem volt lehetetlen. Gergő el is aludt mellettem, miközben én időnként felnyögtem. Viszont továbbra sem haladt a dolog.

Ekkor merült fel először, hogy bemehetünk a Szent Imrébe vagy próbálkozhatunk más módszerekkel. Szerettem volna tovább próbálkozni, ami még két órán keresztül tartott: próbáltunk Spinning Babys gyakorlatokat, kaptam Parázs olajat a hasamra, ami felerősítheti az összehúzódásokat.

Milyen testhelyzetben voltál, amikor nem aludtál épp?

Leginkább oldalt fekvésben. Forgolódva, hol egyik, hol a másik oldalamon, és volt egy merevítő, amit a lábaim közé tudtam betenni, így nyitottabb helyzetben voltam. A bábák szerint jó ötlet volt a fekvés, mert így talán kevesebb energiám ment el, mintha álltam vagy mászkáltam volna.

Amikor már azt éreztem, hogy mindent kipróbáltunk, akkor újra felmerült, hogy másodlagos fájásgyengeség miatt mégis csak menjünk be a kórházba. Saját kocsinkkal indultunk. Gergő vezetett, és az egyik bába velünk jött, a másik a saját kocsijával érkezett.

Hogy viselted az utat?

Szarul. Itt-ott megálltam, leguggoltam, toltam kicsit. A kocsiban pedig próbáltam valahogy rendeződni. Az indulás előtt pedig tisztáztuk, hogy mi fog bent várni rám: hogy nem valószínű, hogy császár lesz, mert már nagyon lent van Fülöp. Hogy oxitocint fogok kapni, amitől már nem fog jobban fájni, de mégis hatékonyabb lesz az összehúzódás. Ez megnyugtatott, mint ahogy az is, hogy akik a kórházban fogadnak majd minket a bábák elmondása szerint nagyon kedvesek lesznek.

Mikor megérkeztünk egy fiatal túlbuzgó műtős fiú elkapott egy kerekesszékkel. Olyan volt mintha a Vészhelyzetben lettem volna. Száguldozott velem, mintha sürgősségi helyzet lenne, miközben két órája ez ment már. Nagyon tetszett. úgy éreztem VIP kismama vagyok. Az osztályon mindent elmondtak a bábáim az orvosnak. Az orvos pedig elmondta, hogy valóban oxitocint fogok kapni. Mindenki kedves volt és segítőkész. Mindegyik testhelyzetet támogatták. Megkaptam az oxitocint. Azt jósolták, hogy 8 tolás után érezni fogom a hatását, de úgy tűnt, rengeteg idő telt el. Nagyon elegem volt már. Azt gondoltam, akár meg is császározhatnak, csak legyen vége. Azt éreztem, még mindig nem tartunk sehol. Ekkor kezdtem el kérdezgetni, hogy van haladás?! Van értelme annak, hogy széjjel tolom az agyamat?!

Azt volt a legnehezebb, hogy közben elvesztettem azt a hitemet, hogy képes leszek megszülni ezt a gyereket. Amikor a doktornő visszajött, megvizsgált, és azt mondta, hogy rengeteget haladtunk! Ettől erőre kaptam, és tudtam, hogy rá kell éreznem, hogy hogyan kell tolni jól.

És ekkor megjelentek végre már az igazi tolási fájások is?

Talán, de ezt nagyon nehezen idézem vissza. Inkább az volt a meghatározó, hogy nagyon határozottan megmondták, hogy mit kell csinálnom, hogy hány tolást erőltessek bele egy fájásba, és ez nekem segített. Volt egy feladatom, és elmondták, hogy hogyan kell jól csinálni. Én pedig igyekeztem ráérezni.

Utólag lett bennem egy bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ezeket a technikákat miért nem mondták el korábban BPK-ban. Nem tudom, hogy ezt mindenkinek így kell csinálni, vagy csak nekem segített ennyit. Pontosan megmondták, hogy hova toljak. És épp oda kellett, ahova egyáltalán nem akartam.

Hova?

A szülésznő benyúlt a hüvelyembe, és megmutatta hova.

Amikor Fülöp feje már látszódott, és megéreztem azt a bizonyos tűzgyűrűt, akkor le tudtam küzdeni a belső ellentmondásomat, és minden energiámmal arra összpontosítottam, hogy szétroncsoljam az egész alsó fertájam Lehet, hogy nem ez lesz belőle, de ezt kellett akarnom.

Talán épp ez a tudatosítás kellett, ahhoz, hogy továbbhaladj. Talán tartottál attól, hogy ennyire beleengedd magad abba, amitől tartasz, de amikor elengedted a félelmedet, akkor sikerült.

Talán igen. Nem voltam felkészülve arra, hogy azt akarjam, amit nem akarok. Azért kellett aktívan dolgoznom, amit igazából elkerültem volna. Talán ez a belső ellenállásom akasztotta meg a folyamatot.

Amikor érezni lehetett a fejét, akkor szóltak, hogy nyúljak oda. Először nem akartam, mert nem szerettem volna csalódni a tapasztaltak eredményességében. Tovább bíztattak, és én odanyúltam, és jó volt érezni.

Innen már hamar kijött a feje, és egyszercsak ott volt egy gyerek. Nagyon furcsa volt. Furcsa volt, hogy ott van egy baba, hogy nyúlkál és nyitogatja a szemét, hogy létezik. Megnyugtató volt, hogy van.

Megállapították, hogy szörcsög, és emiatt nem tették azonnal a mellkasomra, helyette elindultak a kórházi folyamatok. Elvágták a köldökzsinórt, miközben mi késleltetve szerettük volna, ha elvágják. Jeleztem, hogy mi nem szeretnénk, de azt mondták: „Anyuka, ez most nem az a helyzet.” Fülöpöt arrébb vitték, de közben félig megnyugtattak, hogy nincs nagy baj,. Éreztem, hogy valami történik, de nem tudtam, hogy pontosan micsoda, hogy ez most vajon mekkora vészhelyzet. Láttam, ahogy leszívják a járatait, és közben kiderült, hogy mekóniumos lett a magzatvíz, amiből nyelt.

Közben érdeklődtem, hogy nem kaphatnám-e meg mégis egy kicsit. Egy pici időre visszaadták, de jelezték, hogy nemsokára  el fogják vinni. Kevés idő volt, kb. 10 perc. Akkor ez is nagyon sokat jelentett.

Utólag siratom, hogy nem volt meg a rendes aranyóránk. Nem tudtam felmérni a helyzet komolyságát, így azt gondoltam, azzal teszek jót, ha elfogadom azt, hogy ez most ennyi idő volt.

Később ez attól lett sokkal nehezebb, hogy a bábáknak elmesélve a történteket, azt mondták, hogy talán nem lett volna muszáj elvinni őt. Ha ugyanez náluk történik, akkor talán hagyták volna, hogy együtt maradjunk, mert nem volt egyértelmű baj. Ekkor azt éreztem, hogy fáj, hogy az aranyóra kimaradt.

Nehéz volt megélni, ahogy ott átfordult minden abba a fajta kórházi működésbe, amit én is utálok, és én is menekülök tőle.

Visszatérve még testi dolgokhoz, lett gátsérülésed?

Repedésem, és hüvely-repedésem lett. Amikor eljött az idő, megkérdezték, hogy gátvédelemmel szeretnék-e szülni. Igen. Nyilván sejtették, ha a BPK-ból jövök, akkor gátvédelemmel szeretnék szülni. Szóval még össze kellett varrni a szülés után, ami eléggé rossz volt, de épp akkor volt a kezemben Fülöp, így nem nagyon érdekelt. Tudomásul vettem, hogy ez lett a vége, és bíztattak is, hogy szépen meg fog gyógyulni. A hüvely repedésre is azt mondták, hogy rosszul hangzik, de gyorsabban gyógyul, mint a gátsérülés. Ezekkel én így rendben voltam.

Lelkileg hogy voltál?

Fel voltam spannolva. Egyáltalán nem voltam fáradt. Jókedvű voltam és büszke. Amikor Fülöpöt elvitték, akkor is azt éreztem, hogy ő most már megvan. Attól nem féltem, hogy élet-halál kérdés lenne, hogy látom-e őt még valaha.

Ott hagytak minket Gergővel kettesben. Beszélgettünk. Jó volt átbeszélni, hogy ki hogyan élte meg a történteket. Ő nagyon készen volt. Fáradt volt, és megterhelte a szülés, én pedig fel voltam dobódva. Nagyon jó és megnyugtató érzés volt, hogy van Fülöp.

Mi jött ezután?

Inkubátorba került. Picit odamehettünk hozzá, majd kaptam egy privát szobát. Ott pedig várnom kellett, hogy majd odahozzák hozzám, de nem tudtam pontosan, hogy miért és meddig is várok. Egy ponton elindultam, hogy megkeressem a gyerekemet, mert látni akartam.

Amikor megtaláltam egy doktor urat, akkor rendre intett, hogy „Anyuka, látja, hogy alszik. Nem ébresztjük fel, csak majd, ha elkezd randalírozni, akkor odavisszük magának.” Visszamentem. Majd megint felbuzgott bennem, hogy elegem van, és keresek valakit, aki ennél együttműködőbb.

Amikor elindultam, épp hozták is. Megkaphattam, és az nagyon jó volt.

A szoptatás hogyan alakult?

Fülöp rögtön keresgélte a cicit, megpróbáltam odatenni, de valahogy nem találkoztunk. Egy ponton viszont megtalálta, és rájött, hogy mit keresett a világban. Ügyes volt. Nekem is jó érzés volt. A második éjszaka volt nehéz, mert akkor egész este a cicimen volt. Nagyon fárasztó volt, és azt hittem, hogy örökre így lesz. Megijedtem, hogy a szoptatás ekkora kötöttség lesz. De összehangolódtunk, és nagyon jó volt látni, ahogy szopizik, nagyon cuki volt.

Hazajöhettetek időben?

Nem, mivel antibiotikumot kellett kapnia. Kapott egy kis branüllt, meg egy kesztyűt, és naponta kétszer belefecskendeztek antibiotikumot.

Rossz élmény volt a kórházban eltöltött pár nap. Egyedül éreztem magam. Az pedig, hogy én hogy vagyok, senkit nem érdekelt. Mint ahogy az sem, hogy pihennem kellene, és nem folyamatosan emelgetnem Fülöpöt egy kényelmetlen kórházi ágyról, amiből nulla hasizommal alig tudtam kikászálódni egyedül is belőle. Ez nehéz volt.

Hogy van a gátad azóta?

Tök jól. Egyéb dolgok nyugtalanítanak. Előjött az aranyerem, ami korábban nem volt probléma, de megnyugtattak, hogy ha korábban nem volt, akkor gyorsan el fog múlni, még nem történt meg, pedig gátizom-tornázom rendszeresen. Jó érzés, hogy tudok tenni valamit magamért. Valamelyik oldaltfekvős szoptatásnál jöttem rá, hogy ez épp a gátizom-tornás testhelyzet, így abban könnyen lehet gyakorolni.

Ha össze kellene állítani egy pakkot egy hamarosan szülő nőnek, akkor mit tennél bele a megéléseid alapján (a gátizom-tornán kívül)?

Tárgyakra nem nagyon volt szükségem. A kendőt, amit tőled kaptam, végül csak hangulatvilágításhoz használtam, hogy a hideg fényekből meleget csináljak, otthonosabb lett tőle a kórházi szoba.

Tárgy nem kellett, ami nekem hiányzott az a kitolással kapcsolatos információ volt. Hogy nem tudtam róla eleget. A tágulási szakasz pszichés vetülete, érzete megvolt, de a kitolásról kevés infót kaptam, több felkészítés erről a témáról nagyobb segítség lett volna talán. De persze lehet, hogy ez csak az én megélésem, és másoknak könnyebben megy ez a szakasz. Geréb Ági azt mondta, hogy a kitolásánál egy nagy erő megszállja a nőket. Ebből nekem úgy tűnt, hogy nem lesz dolgom, csak megszáll az erő és kész. Ehhez képest, épp akkor kellett elkezdenem dolgozni.

Nehéz mindenre teljeskörűen felkészülni.

Igen, tudom. Ilyen a szoptatás is. Többen mondták, hogy szerezzek laktációs szaktanácsadót, akitől ha bármilyen probléma felmerül, akkor azonnal tudok majd kérdezni. A BPK-ban szinte mindegyik bábának megvan ez a képzettsége, így eddig el is jutottam, de ennél jobban nem készültem rá. Nem volt már rá kapacitásom.

Mindkét szülésfelkészítőn volt szó a szoptatásról is, de a nehézségeket egyik előadáson sem taglalták.Persze az is lehet, ha tudom, hogy mi vár rám, akkor elmegy az egész szoptatástól a kedvem.  . Mondjuk az jó, hogy legalább figyelmeztettek rá, hogy nem lesz egyszerű. Egy mellgyulladáson már túl is vagyok.

Sok nehéz döntést kell meghozni ebben a témában. A fejjek, ne fejjek csak az egyik. 

Valahol azt mondták, hogy igen ez a téma sok dilemmát rejt.

A szoptatás  sokszor nem egy konkrét tudás, hanem egy művészet.

Amikor erre rájöttem, akkor könnyebb volt az érzéseimre hagyatkozni, és most már könnyebb talán az egyensúly megtalálása is.

(A képen látható festményt Németh Éva Anna alkotása.)

A „Le tudtam küzdeni a belső ellentmondásomat.” – Janka szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Minden egyre könnyebb. Lassan négy hetes Alma. Eddig egy hét volt, ami nehéz volt, de sokkal egyszerűbb, mint ahogy képzeltem. A szüléssel kapcsolatban semmilyen rossz érzésem nincs, így nagyon örülök, ha meg tudom osztani, és másnak bátorítására szolgál a történetünk.

Akkor menjünk vissza az elejére! Mit tudsz Te a saját születésedről?

Kórházban születtem. Én voltam Anyu második babája. Természetesen úton szült engem is, és neki sem volt igazán negatív élménye a szüléssel kapcsolatban.

Volt olyan szüléstörténet a közeledben, ami nagyon megérintett?

Sok negatív történetet hallottam. Sokat, ami császárra végződött, pedig természetesen szerették volna, hogy világra jöjjön a babájuk.

Talán emiatt is tartottál ennyire a császártól. Könnyen teherbe estél?

Igen. Két hónap alatt jött össze. Prágában voltunk épp, az életünknek egy nyugis időszakát éltük. Nem volt nagy rákészülés, spontán történt. Ráadásul hamar megéreztem, hogy terhes vagyok.

Miből gondoltad?

A páromnak, Andrásnak volt egy álma, arról, hogy terhes leszek. Ráadásul előtte másfél hónappal voltunk Koreában, ahol meglátogattunk egy buddhista központot. Mind a kettőnknek fontos a buddhizmus. Ott mind a ketten azt kívántuk, hogy egy évvel később a szülinapomra már hárman legyünk.

Felírtuk egy kis papírra az üzenetünket, hogy legyen családunk, egészségesek és boldogok legyünk. Mindketten ezt szerettek volna. Andris azt gondolja, Alma ott, ezen a gyönyörű helyen indult el.

Hogy voltál a várandóságban?

Amikor megcsináltam a tesztet izgultam egy kicsit. Tudtam, hogy sok mindenkinek nem jön össze ilyen hamar, és amikor pozitív lett a teszt azon izgultam, hogy nehogy elmenjen. Egy hónapig stresszeltem miatta, de fizikai rosszul létem nem igazán volt. Összesen kétszer hánytam, de őszintén semmilyen rossz élményem nem volt a várandósság alatt.

Hogy készültetek a szülésre?

A neten kezdtem el keresgélni szülésfelkészítőt. Téged találtalak. A nyugalmat kerestem a szülésben való felkészülésben, hogy kiegyensúlyozott és magabiztos legyek tőle.

A magán intézményt pedig ismerős ajánlásával sikerült kiválasztani. Ráadásul azt, ami nagyon közel is van hozzánk.

A férjem nem készült a szülésre. Sokat segített a hétköznapokban, de arra, hogy a szülés közben milyen feladatköre lesz, azzal nem foglalkozott. Azt gondoltuk, hogy amit én majd kérek, abban szupportív partner lesz.

Eddig kb. ismertem a történeteteket. Most viszont már nekem is újdonság lesz a folytatás. Hogyan indult be a szülésed?

Március 10-re voltam kiírva. Nem voltam rápörögve a dátumra. Három nappal a szülés előtt pénteken még elmentünk egy CTG-re és ultrahangra, ahol az orvos azzal ijesztegetett, hogy nagy a babánk feje, és nem biztos, hogy ki fog férni. Ez eléggé borzolta a kedélyeket, mert arra készültem, hogy minden természetesen fog tudni menni. Azt reméltem, hogy talán csak elmért valamit. Picit szomorúak lettünk, de végülis nem éltem magam bele ebbe a hírbe, azt gondoltam, hogy talán nem is látszik a vizsgálaton pontosan a valóság. Átgondolva ezeket, egy óra után elengedtem ezt a verziót.

Másnap elmentünk egy nagyot sétálni az erdőbe. Amennyire tudtam hegymenetbe, megállás nélkül gyalogoltam. Szerettem volna, hogy legyen olyan fizikai ráhatás, ami elindítja a vajúdást.

Jósló fájásaim sem voltak előtte, és az ultrahangon sem látszódott, hogy leereszkedett volna Alma. A séta után jót ettem. Akkor már egy ideje fogyasztottam málnalevél teát és datolyát. A doktornőnk két homeopátiás bogyót is felírt, azokat is szedtem a szülés előtti négy hétben.

Aznap este éjfél körül feküdtem le aludni. Tíz perccel később random elindultak a fájások.

Mit éreztél pontosan?

Az ágyban fekve egyáltalán nem esett jól oldalt feküdnöm, inkább felálltam. Úgy viselkedtem, mint egy állat. Amikor a ló ellik, akkor folyamatosan fel-le mozog. Próbálja a gravitációt segíteni. Folyamatosan nem tudtam állni, vagy ülni, ezért mindig mozdultam. Lezuhanyoztam, hajat mostam, és próbáltam utána lazítani. Ekkor már elég erős medence körüli csontfájdalmam volt, azt éreztem, mintha a medence csontjaim eltávolodnának egymástól. A szemérem körüli rész feszített leginkább. Ekkor a derekam vagy a combom nem fájt, csak a kismedence, de az iszonyatosan feszített, és egyre inkább erősödött. Hajnal három körül elkezdtem guggolni, és csípő körzéseket végeztem, kitörés szerű törzsbillentésekkel.

Mindeközben tudott András segíteni Neked?

Nem. Mondta, hogy szóljak, ha bármire szükségem lenne, de én egyedül szerettem volna lenni, guggolva, térdelve. Ez esett jól. Így ő el is ment hajnalba, hogy a kutyáinkat elvigye valakihez, mert tudtuk, hogy két napot a kórházban leszünk együtt.

Hajnal 5-kor hívtam fel a szülésznőt, hogy a délelőtt 10 órás CTG-t már nem várnám meg. Azt kérte, hogy ha 5 perces fájásaim vannak, akkor menjek be, de amíg jól esik otthon lenni, és nem is folyt el a magzatvíz, addig ne stresszeljek, nyugodtan maradhatunk addig otthon is.

Hat körül felkerekedtünk. Szörnyű volt az oda út. Akkor már beszélgetni sem volt kedvem. Csak a légzésre koncentráltam, és arra, hogy nyugodt maradjak, hogy ne legyen bennem kapkodás. Arra figyeltem, hogy a légzést kontrollálni tudjam. Amikor odaértünk felmentünk az első emeletre.

Picit várnom kellett a szülésznőre, megvizsgált, kiderült, hogy 8 cm-re volt nyitva a méhszájam. Gratulált az otthoni lábon-kihordáshoz. Azt mondta, hogy ha ilyen jól megy tovább, akkor két óra és megszületik a pici.

A vizsgálat után kaptunk saját szobát, átöltöztem, megvizsgált. Ekkor már nagyon erős fájásaim voltak. Infúziót kaptam folyadék pótlásként, de semmi mást. A CTG rendben volt.

Hogy fogadtad ez a hírt?

Korábban attól féltem, hogy amikor beérünk a kórházba, akkor esetleg nem tudok szépen tovább tágulni, hogy ott még lesz egy hosszabb folyamat, De annyira meglepett, hogy 8 cm-re ki vagyok nyílva, hogy megkönnyebbültem, nagyon örültem, mert az otthoni részt nem igazán éreztem hosszúnak.

Közben a férjem is megérkezett beöltözve a kék ruhába. Tőlem pedig megkérdezték, hogy milyen testhelyzetben szeretnék lenni.

Mi segített ekkor számodra a fájások megélésében?

A szabad testhelyzet választás, hogy időnként térdeltem, felálltam, guggoltam. Volt, hogy Andris nyakába kapaszkodtam és így guggolva segítettük lefelé Almát. A szülésznő közben illóolajat tett a hasamra, illetve illóolajos párologtató ment az ágy mellett. A redőnyök le voltak húzva, a lámpák pedig félhomályt adtak. Ezek sokat számítottak.

Hogy értetek el a kitoláshoz?

Feltérdeltem az ágyra, a háttámlának szemben. A magzatvíz még nem folyt el, erre vártunk még, közben a fájásokkal már elkezdtem nyomni.

Ekkor felmerült, hogy a szülésznő megrepesztené a burkot, mert az picit gyorsítana a folyamaton. Mondtam, hogy ha ez biztos nem vezet császár felé – ami miatt a várandsósságom alatt nagyon féltem – akkor rendben. Burkot repesztett, és egy órával később már kint is volt Alma.

Olvastam a tűzgyűrű érzetről, ami a kitolásnál előfordul, és tényleg égő érzést tapasztaltam az utolsó fél órában, amikor már ott volt a kis feje, de nehezebb volt a székelési ingert megszokni, és megtapasztalni azt, hogy fáradok.

Amikor azt mondták, hogy minden rendben van, és már látszik a kis feje. Akkor eldöntöttem, hogy megcsinálom. Hogy adok magamnak egy órát, és minden erőmet összeszedem, és megcsinálom. Így is lett.

Amint a feje kijött, a szülésznő segített neki kijönni, nem volt gátmetszésem, repedni sem repedtem. Talán a gátmasszázs olajnak vagy a sikosítónak köszönhetően.

Micsoda történet. Ritka az ilyen egyszerű szüléstörténet.

Én nagyon örülök neki. Mondjuk az infúziót kétszer mellészúrták a bal karomban, majd harmadjára sikerült csak a jobbba vénát találni. Akkor kicsit elgurult nálam a gyógyszer. Kellett egy pár perc utána, amíg összetudtam magam szedni. A burokrepesztésnél is volt pár perc, amikor át kellett gondolnom, hogy akarom-e, de annyira mondták, hogy nem lesz semmi gond, hogy beleegyeztem.

A teljes tágulásnál még az otthon szüléseknél is szoktak burkot repeszteni. Biztos indokolt volt. Milyen volt Alma?

Nagyon szép és aranyos. Piros. Felrakták rám, megtörölgették. Rögtön szopizni kezdett. A férjem elvágta a köldökzsinórt, majd kijött a méhlepény. Fél óra-órát ott voltunk még a szülőszobán, pihentünk. Akkor jött gyermekorvos, megnézte. Minden rendben volt a nyelv letapadással is. Nem vitték el, nem mosdatták meg.

Tolókocsival vittek minket a szobánkba. Lefeküdtünk pihenni. Tudtam rögtön pisilni. Két napig végig együtt voltunk a kórházban. A mellbimbóm az első három napban nagyon fájt, de tényleg nem volt igazán rossz élményem.

Annyira jó ezt hallani. Annyira menő vagy!

De ha nem megyek el hozzád, és nem hallgatom meg a tanácsokat, akkor nem tudom mi történik.
Ez mindig két emberes, ehhez Te (is) kellettél. Ráadásul a csillagok is szuperül álltak.
Sokkal rosszabbra számítottam. A szülés után kérdezgettem a statisztikákról a szülésznőket, és azt mondták, hogy a klinikán 80% a császár aránya.

Ilyen gyors első szülésük, ahol nem kell epidurális, és nincs gátsérülés nem szokott lenni. Azt mondták tankönyvi volt. Mindenki gratulált. Az orvos nem is csinált semmit.

Persze az első három nap nem volt könnyű, nehéz volt ülni, de más panaszom nem volt. Harmadik napra a tejbelövellés is megtörtént. Akkor nagyon feszített a mellem, új élmény volt. Azóta tudok szoptatni és fejni is.

És milyen baba Alma?

Aranyos. Első héten morci volt. Sokat volt fent éjjel, de szerencsére kolikás üvöltéseket nem észlelünk. A három órákat nem várom meg a szoptatással. Ha látom, hogy éhes akkor mellre teszem igény szerint. Voltunk már együtt sétálni, szeret fürdeni is.

Nem gondoltam volna, hogy így alakul minden, de hiszek a sorsban, az őrangyalokban, vagy a csillagokban. Hiszem, hogy ennek így kellett történnie.

A Hiszek a sorsban, az őrangyalokban, vagy a csillagokban. – Niki és Alma szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

A párom norvég. Miatta vagyok, élek itt most már 4 éve, de a kapcsolatunk majdnem 14 éves, szóval volt már, hogy korábban is itt éltem, illetve sokat voltam látogatóban is előtte.

Szeretsz ott lenni?

Most épp tél van, most épp nem, de májustól szeptemberig csodálatos a nagy világosság.  Jelenleg kezd sötét lenni, amire a norvégoknak külön szavuk is van: mørketid. Ekkor nehezebb számomra az ittlét. És az itt lévő kultúrát, „nyelvet” is meg kellett tanulni, mint ahogy azt is, hogy hogyan kommunikálnak, hogy kapcsolódnak a norvégok.

Hogyan kapcsolódnak?

Máshogy. Szubjektív, saját megélésem az, hogy innen nézve a magyarok már déli temperamentumú népnek számítanak. Az én temperamentumom messze van egy olaszokétól, de még így is sokkal közvetlenebb vagyok, mint az itteniek. Nehezen lassan, nyitnak az emberek mélyebb kapcsolatokra, barátságokra. Utána viszont sokkal melegebbek.

A párom barátainál egy év proaktív nyitás után jött csak ez az áttörés. Érdekes volt az a gombnyomás szerű pillanat, amikor ez létrejött. Nagy energiabefektetés előzte meg.

Mivel foglalkozol amúgy kint, amikor épp nem gyerekezel?

Épp karrierváltásban vagyok. Otthon szervezetfejlesztő tanácsadóként dolgoztam, de azt az anyanyelvemen szerettem leginkább csinálni. A nyelvünk olyan sokrétű, és olyan finoman lehet vele kifejezni magunkat, hogy úgy éreztem, ezt az anyanyelvemen kívül más nyelven nem szeretném végezni. HR-es lettem kint, de már nem szeretnék ezen a területen dolgozni. Most a szülés után művészetet tanulok egy egyetemen. Volt már egy grafikus végzettségem, ezt egészítem ki. 

Norvégul vagy angolul tanulsz kint?

Norvégul.

És milyen a norvég nyelv?

Tanulás szempontjából nem nehéz, az angol és a német nyelvtan keveréke. Olyan szempontból hasonló az angolhoz, hogy  az elején könnyen tudsz egy basic szintre eljutni, de utána bonyolódik, nehezedik.

Így is norvégul szültem. Dilemma volt, hogy mennyire fog ez gondot okozni, de  sikerült áthidalni ezt a problémát. A kislányom születése, és a sok dal, amit tanul a bölcsiben, még közelebb hozta hozzám a norvég nyelvet. Itthon továbbra is angolul beszélünk a párommal, a kislányommal pedig magyarul.

A párod beszél magyarul?

Sok mindent megért, de beszélni kevésbé tud.

Visszatérve Rád és a gyökereidre, Te mit tudsz a saját születésedről?

Indították anyukám szülését, utána viszont egyből jöttem. Anyu azt mesélte, hogy vissza kellett engem tartania, mert amikor már tolt volna, nem volt épp a szobában orvos.. Természetes úton jöttem és gyorsan.

Volt olyan szüléstörténet, ami nagy hatással volt Rád a szülésed előtt?

Nem, nem igazán, emellett  a bábám is azt javasolta, hogy ne is olvassak szüléstörténeteket most már, hogy várandós lettem. Csak megrémisztene, vagy túllőné a várakozásaimat. Mindenkinek más a nehéz, nincs két ugyanolyan történet. Persze hallottam barátaim szüléséről, de nem voltak olyan szempontból  hatással rám, hogy bármilyen elvárásom lett volna a saját szülésemmel kapcsolatban, akár fájdalomcsillapítás, vagy természetes – császár téren. Legyünk egészségesek, és biztonságban, ez volt a fontos számomra.

Milyen élethelyzetbe érkezett meg a lányotok?

A kiköltözésünk előtt egy évet már otthon norvégul dolgoztam, hogy utána ki tudjak jönni. Akkor még nem jött szóba a gyermekvállalás. Utána pedig a páromnak lett egy autoimmun betegsége, ami miatt nem ezen volt a fókusz, de amikor jobban lett szeptemberben, akkor elkezdtünk próbálkozni. Februárban fogant meg Zoe. Azt hiszem, Valentin napi baba. Meg voltunk lepve, hogy ilyen gyorsan összejött. Tudom, hogy valakinek ez lassúnak tűnhet, de nekünk gyorsan eltelt ez az idő. Úgy éltük meg, hogy szerencsések vagyunk, hogy ilyen hamar összejött.

Hogy voltál a várandósságodban? Hogy derült egyáltalán ki, hogy gyermeket vársz?

Rögtön tudtam, amikor terhes lettem. Másnap már fura dolgokat kezdtem el érezni a testemben. Úgy éreztem magam, mint amikor bekapcsolsz egy légkondit, és nagyon nagy fokozaton elkezd pörögni. Azt éreztem, hogy a testem intenzíven készül valamire, éreztem, ahogy készül a változásra.

Milyen fizikai tüneteket tudsz még mondani erről a korai időszakról?

Menstruációs görcs szerű érzéseim voltak, és rázott a hideg. Azt éreztem, hogy a torkomban van egy gombóc.    

Akkor hamar is teszteltetek?

2021 volt. Épp kovid karantén volt, de úgy terveztük, hogy egy szombati napon tartunk egy bulit. Vásároltunk rá sört – már olyan rég ittunk alkoholt -, ekkor mondtam Amarnak, hogy vegyünk egy tesztet mielőtt belehúzok az ünneplésbe. Pozitív lett. Egész este vizet kortyoltam, életem legunalmasabb bulija lett.

De örök emlék maradt mégis. Más tüneted volt a várandósság alatt?

Hányni talán egyszer hánytam csak, de az első trimeszterben nagyon fáradt voltam. A munka után már nem tudtam tisztán gondolkodni,  korán lefeküdtem mindig aludni. Nagyon szeretem a kávét, de nem tudtam elviselni az illatát.

Azzal játszottunk a párommal, hogy a kezében egy csésze kávéval milyen közel tud jönni hozzám úgy, hogy ne kezdjek el öklendezni. Amúgy meg minden nap jalapenot, vagy valami csípőset kívántam. 

Korábban is ilyen tudatos voltál az érzékeléseiddel kapcsolatban?

Próbálok tudatosan odafigyelni a testemre. Sok önismereti munkán vagyok túl, és volt olyan alkalom, amikor  kifejezetten a testi jelzéseinket  figyeltük. Szóval van benne  tapasztalatom, de ennek ellenére különösebben nem vagyok jó benne.. Inkább csak az történt, hogy ezek a jelzések  úgy jöttek szembe velem, mint egy úthenger, nem lehetett kitérni előle.

Hogyan készültél a szülésre? Illetve egyáltalán milyen vizsgálatok vártak Rád kint?

Egy magyarországi barátnőmmel szinte egy időben lettünk terhesek. Öt nap van a szüléseink között, így láttam, hogy milyen különbségek vannak a skandináv és a magyar rendszer között.

Norvégiában az a meggyőződés jellemző, hogy terhes nőnek lenni egy állapot és nem betegség. Ha egészséges vagy – én pedig az voltam, igaz 36 éves, de ez itt nem számított rizikónak – akkor ez egy állapot, amit nem kell mindig vizsgálni. Az első trimeszterben volt egy vérvétel. A 18. hétben volt az egyetlen egy ultrahang, majd terheléses cukor vizsgálat, aztán már nem volt több ultrahang, vagy vérvétel.

Ugyan magánrendelésen voltunk korai ultrahang vizsgálaton, de az nem volt akkor a protokoll része, csak mi szerettük volna.

Ki kíséri Norvégiában a várandósságot?

Az elején dönthetsz, hogy  szülésznő kísérjen, vagy a háziorvos. Én a szülésznő mellett döntöttem, de az első vizsgálatot még a háziorvos végezte el.

A szülésznőket itt jordmor-nak hívják. hívják. Fontos lett ez a név, nagyon kifejező.  

Valóban szép szó.

Igen, a  jelentése Földanya. Amúgy a méhlepény is szép szó: morkåke, magyarul anyatorta.

Szóval ők kísérik a várandósságodat. A várandósságot kísérő szülésznő nincs bent a  szülésnél, hanem azok a kórházi szülésznők. . Ha gond lenne, akkor jönnek csak az orvosok. Tehát azt zt nem tudtam, hogy ki lesz bent a szülésnél, melyik orvos, melyik jordmor. Egyedül a kórház választása volt a mi kezünkben, de nem volt ez számunkra gond, fel sem merült más verzió, mert itt ez a szokás.

A szülés után pedig ugyanabba az egészségügyi központba jártunk, mint a várandósság alatt, de már egy védőnőhöz. 

Könnyű volt a választás?

Azt, hogy szülésznőhöz járjak terhesgondozásra, és ne a háziorvosomhoz,könnyen választottam. Tudtam, hogy nem az  orvosom  szeretném, mert őt a betegségekhez kötöttem. Szerettem volna ezt a történetet szeparálni a betegségektől, és közben azt is gondoltam, hogy a szülésznőnél több érzelmi támogatást kapok.

A  terhességi vizsgálatokon néztek vizeletet, vérnyomást, a baba szívhangját, kérdeztek a mozgásáról és kézzel megmérték a hasam, illetve a babát, a baba elhelyezkedését. A legtöbbször ennyi volt. Engem picit zavart, kevésnek éreztem, mivel tudtam, hogy Magyarországon ennél sokkal több vizsgálat, vérvétel, illetve ultrahang van.  Emiatt nem  mindig éreztem magam biztonságban. Közben pedig próbáltam arra fókuszálni, hogy nem vagyok beteg, hogy ez csak egy állapot. De bármikor, amikor nem éreztem jól magam, akkor hívtam az ügyeletet, és fogadtak is rögtön. Ha valamin idegeskedtem bementem inkább a kórházba, és ott mindig segítettek. Soha nem kaptam olyan visszajelzést, hogy miért megyek oda. Mindig komolyan vettek, ami megnyugtatott, mert tudtam,, hogy bizalommal fordulhatok hozzájuk, ilyen szempontból biztonságban voltam.

Az egyik itteni barátnőm háziorvos, ráadásul előttem szült. Sokat tanultam tőle, ő például sokkal kevesebbet idegeskedett, mint én. 

Keveselltem a vizsgálatokat. Tíz nappal hordtam túl Zoét. Péntekre voltam kiírva, de a kiírást követő, akkor már kórházi vizsgálat csak négy nappal később volt, aztán a harmadik, majd megint a harmadik rákövetkező nap.Tudtam, hogy ebben az időszakban, túlhordásnál  otthon már minden nap mennek a kismamák CTG-re, itt meg több napig nem történt semmi. Ezt nehéz volt lelkileg kezelnem.  

Az itteni rendszer szerintem jó, de összességében nagyon proaktívnak kell lenni. Ezt eddig igaznak érzem a gyermekgondozásra is. Zoé megszületése után, amikor kértem, akkor megnézte már térítésmentesen fizioterapeuta, vagy táplálkozási tanácsadó is. Sok ilyen jellegű segítséget kaptam, de legtöbbször csak akkor, ha kértem. 

A körzetes kórházban szültél?

Nem a körzetes kórházat választottuk, hanem egy picit messzebb lévő új, modern kórházat. A szülés előtt nemsokkal átjelentkeztünk oda, és nem is bántuk meg.

Volt más fizikai tüneted még a várandósság alatt?

Volt. Fájt a hátam. Volt, hogy bedugult a fülem, volt, hogy nem hallottam, és kattogott a fülem. Megcsípett egy kullancs, ami miatt eléggé aggódtam, de amúgy én itt egészséges terhesnek számítottam.

Közben sokáig dolgoztam, mert itt Norvégiában, a kiírt időpont előtt három héttel mennek el jellemzően a kismamák szülési szabadságra, így addig én is dolgoztam. Az utolsó hetekben  már kértem, hogy kevesebb órában dolgozzak, mert már nem bírtam annyit ülni.

A rendszer felkészített benneteket a szülésre?

Az én elvárásaimhoz képest nem eléggé. A jordmorral beszélgettünk róla, de ő leginkább azt mondta, hogy a testem, majd biztosan fogja tudni, hogy mit kell tennie. Igaza volt végül,sok beleszólásom nem volt a történésekbe. Mégis a felkészülésnél azt éreztem, kevés információt kaptok tőle, így részt vettem online  egy magyar nyelvű szülésfelkészítőn. Ez sokat segített. Azt éreztem utána, hogy amire lehetett, arra felkészültem.

Fontos volt, hogy magyar nyelvű legyen a felkészítő?

Igen, mert el akartam kerülni, hogy félreértsek valamit. Azt gondoltam, hogy ez túl fontos téma ahhoz.. Először megértettem magyarul és utána könnyebben tudtam megtanulni a szakszavakat norvégul, mert már legalább tudtam, hogy mi történik.

A jordmor ajánlott egy norvég felkészítő videót, azt pedig a párommal néztük meg együtt. Akkor már értettem kb. hogy miket mondanak.

Evidens volt, hogy bent lesz a szülésnél a párod?

Igen. Csak a koronától tartottunk, hogy megakadályozza a bentlétet, nem akartam, hogy, el legyünk választva.

Ha kovid volt, akkor a család látogatására sem számíthattál.

Nem. A várandósságom első trimeszterében meghalt az Anyukám koronában. Fizikailag ugyan már nem volt jól a kovid előtt sem, de mégis ez nagyon váratlan volt. Elkapta a koronát, és hat napon belül meghalt.

Igazából alig emlékszem a várandósságom elejére. Az első trimeszter végén, és a másodikban csak arra koncentráltam, hogy tudjak fájdalom nélkül levegőt venni. Novemberben szültem, de csak szeptemberben kezdtem el rá ténylegesen készülni. Ugyan voltak fizikai tüneteim, és tudtam, hogy növekszik bennem egy gyerek, de mentálisan nem tudtam készülni még akkor a fogadására. A várandóságom bejelentése is nehéz volt. Anyu volt az egyedüli, aki már korábban tudta, hogy terhes vagyok, tudta, hogy lesz egy unokája. A többieknek már sírva mondtam el, nem vártuk meg a harmadik hónapot, ki tudja, talán máshoz sem juthatna el a hír. Zoe érkezése sok mindenkinek jelentett vigaszt. Valaki elmegy, valaki jön. 

Visszatérve a kérdésre, a családi látogatásra, senki nem tudott jönni. 

Apukád sem.  

Fel sem merült a korona miatt, hogy jöjjön. Az otthoniak Zoét öt hónaposan látták először.

Nehéz lehetett nagyon.

Tudom, hogy mindenkinek van nehézsége. Nekem ez volt. Két év után tudtam először Anyu haláláról  beszélni. Április óta terápiára járok, mert tudtam, hogy azzal, hogy az életemben a születés és a halál ennyire összekapcsolódott, valamit kezdenem kell. Ugyanabban az évben elveszíteni a legfontosabb embert, és várni a másikat nagyon nehéz volt, ráadásul ők nem is találkozhattak egymással.

Magyar a pszichológusod?

Igen. Online találkozók vannak.

Visszatérve a szülésedre, hogy jött el a nagy nap?

Egy ideje már magamban kommunikáltam Zoéval. Mondtam neki, hogy akkor jöjjön ki, amikor szeretne, amikor már készen áll rá. Volt egy megérzésem, hogy előbb fog jönni, de végül túlhordtam. Nagy izgalom nem volt emiatt, de már nagyon vártam, hogy vége legyen a terhességnek. Nehéz volt fizikailag az utolsó 10 nap. Azzal mulattam az időt, hogy ha épp aznap születne meg, akkor kivel lenne egy napon a születésnapja. Csináltam szülési Spotify listát, amire csak olyan dalokat válogattam, amelyektől jól érzem magam, amihez pozitív élmények kötöttek.

A kiírt szülési dátum utáni tizedik napon azt mondták, hogy másnap beindítják a szülést. Így aznap este elmondtam Zoénak, hogy tökre értem, hogy jól érzi magát bent, de holnap így is, úgy is ki kell jönnie. Vége van. Döntse el ő, hogy hogyan szeretne kijönni: a saját jogán, vagy úgy, hogy elindítják. Majd elképzeltem minden ismerősünk arcát, és felidéztem, hogy mennyi mindenki várja idekint, és mennyi mindenki fogja szeretni.

A természetére jellemző módon reggel, pár órával az indítás előtt beindultak a fájások. Amikor letusoltam a nyolc perces fájásoknál, tapsikoltam, hogy ez az! Ne hagyd abba! Gyere! Gyere! Gyere! 

Aztán egyre erősödő fájások mellett bementünk a korábban megbeszélt szülésindítás időpontjára. Megvizsgáltak, és 6-7 cm tág voltam. Fantasztikus volt! És Zoe tényleg ilyen: „Majd én megoldom! Mutasd meg, de én csinálom.” Fantasztikus, hogy ez ilyen korán megmutatkozott. Az utolsó nap, de kijött a szíve jogán!

Az, hogy beszéltél hozzá, az ösztönösen érkezett belőled?

Igen. Mert akkor már nagyon éreztem, hogy ott van. Sokszor azt is elképzeltem, hogy nyugodt szülésem lesz, készültem rá mentálisan.

Milyen volt a szülőszoba?

Meglepődtem, mert az ágyon nem látszódott, hogy ez egy nőgyógyászati ágy lenne. Meg volt szépen világítva, gyertyák égtek. A törülközőből pedig talán szívecske vagy hattyú volt hajtogatva és az ágyra volt téve. Csak mi voltunk ott. Volt ott egy fehér tábla, amire fel is írták, hogy „Üdvözlet Amar és Alina!”. Minden ki volt készítve, gyertyák, labda, járókeret, a kád, és volt saját wc. Olyan volt, mint egy szép hotelszoba. Ekkor már két perces fájásaim voltak. 

Amikor bementettek a kórházba, akkor fogadott ott ismerős benneteket?

Nem. Mindenki új arc volt, így mindenki bemutatkozott. Voltunk ugyan bent vizsgálatokon a túlhordás miatt, de mindig más orvosnál voltunk. Két szülésznő volt velünk: egy vezető és egy tanuló. Időközben volt egy műszakváltás is, ahol már volt egy csecsemős is. Amikor pedig komplikációk lettek, akkor jelentek meg csak az orvosok.

Még a komplikációk előtt, meséld el, hogy mi segített ebben az időszakban? Hogyan telt az idő?

Akupunktúrás fájdalomcsillapítással segítettek, és sokat mozgattak. Mindig javaslatokat tettek, hogy álljak fel esetleg, vagy üljek a labdára, vagy mozgassam a csípőm, térdeljek. Ezekben partner is voltam, amit tudtam, megcsináltam.

Fél tíz körül értünk be,  A burokrepesztés után a baba fejére tettek egy tapaszt, azzal figyelték utána a szívhangot. Ez nem volt általános amúgy, csak a túlhordás, illetve az én korom miatt csinálták.

Hogyan voltál ekkortájt?

Amikor bementünk a kórházban még csináltunk egy mosolygós képet, hogy itt vagyunk, de a következő pillanatban már annyira fájt, hogy elkezdtem ordítani. Kéjgázt kaptam. Tudtam, hogy elszédülhetek tőle, de  nem szédültem, és hányingerem sem lett. Sőt, sokat segített, mert amikor jött a fájdalom, akkor megmarkoltam, és nagyokat tudtam belőle szippantani, ami gyorsan ellazított. Utána viszont hamar el is múlt a hatása, de ettől még nagy barátom lett!

Nagyon féltem az önkívületi állapottól a szülés során. Attól féltem, még a szülésre készülve, hogy nehogy majd magyarul kezdjek el itt káromkodni. Aztán, amikor a burokrepesztés után eljött az a bizonyos transzformatív állapot, ráadásul közben elkezdtek vizsgálgatni is, akkor valami lelkileg felszakadt bennem, és szerencsére nem káromkodtam, hanem magamat is meglepve magyar népdalokat kezdtem el énekelni.  Aztán az  egész szülésemet végig énekeltem.

A szülésznők nemcsak, hogy hagyták, de tetszett is nekik.. Ha pedig bejött valaki szobába, akkor először csak nézett, hogy mi történik itt. De mondták a már bent lévő szülésznők, hogy minden rendben van, magamnál vagyok n, mindent szépen csinálok, csak szeretek énekelni közben. Amire emlékszem, hogy énekeltem, sőt, néha talán már inkább ordítottam is, az „A jó lovas katonának”, ,„A Vidróczki híres nyája”, és a „Hej Dunáról fúj a szél” című dalokat. Szóval innentől végig énekeltem. Azóta rájöttem, hogy az éneklés és a zene a legsötétebb mentális helyzetekből is meg tud menteni, sokat jelent a nehézségben.

Az első szüléstörténetek között van egy, amiben elmesélte Évi, hogy ő néptáncolt a vajúdása alatt, de persze a dúla képzésen is tanultuk, hogy a zenének, illetve az éneklésnek félelemoldó hatása van. Jótékonyan tud hatni akár a vajúdás alatt is.

Ezt éreztem én is. Hogy félek, és az ének sokat segített, és olyan jó, hogy hagyták. Nemcsak, hogy hagyták, hanem valaki még kérdezte is, hogy ez milyen nyelven van. Illetve két nappal később, amikor jött a szülésznő meglátogatni, is kérdezte, hogy melyik dal volt, amit énekeltem.

Nyomot hagytál. Zoe viszont nem érkezett meg még mindig.

Nem. Délután egy óra körül kezdődött a kitolási szakasz. Akkor felkapcsolták a villanyt, és levettek a kéjgázról, de Zoe nem jött. Végül este hatkor született meg, akkor már félőrülten toltam.

Miért volt ilyen hosszú a kitolási szak?

Valószínűleg rátekeredett a köldökzsinór a nyakára, és ez visszatarthatta. Először azt hitték, rosszul nyomok, pedig én éreztem, hogy jól csinálom. Volt, hogy kötelet tekertek a dunyhából, és azt húztam, szóval sok mindennel próbálkoztak, de nem látták kívülről, hogy mi a gond. Öt körül jött az orvos, amikor már én is elkezdtem fáradni. Rossz volt, hogy nem történt semmi, nem volt előrelépés, és elvesztettem az erőmet. Szerettem volna, hogy császározzanak meg, vagy kapjak epidurális érzéstelenítést. A doki bejött, és vákuumot javasolt. Ha azzal nem sikerült volna, császár lett volna.

Akkor már nem éreztem, hogy mikor jön az összehúzódás, mikor van a fájás eleje és vége, mert egyfolytában fájt, így a szülésznő szólt, amikor látta a monitoron. Zoe három nagy vákuumos nyomással-húzással született meg. Kezembe kaphattam rögtön.

Mesélsz róla, hogy milyen a vákuum?

Ott önmagában segítség volt számomra. Maga a megváltás, és persze volt benne egy erőszakosság is.

Látszódott Zoén valami?

Volt egy kis torta a fején a vákuum helyén, kapott is rögtön fájdalomcsillapítót miatta, de amúgy teljesen egészséges volt.

Mi történt utána?

Eufória, hogy végre vége van a fájdalomnak, és hogy közben végre megérkezett Zoe is. Mutatja, hogy mennyire nem voltam magamnál, hogy mondtam a páromnak, hogy tegyük be az „A jó lovas katonának” című dalt a youtube-ről”, és énekeljük el együtt. Ha nem is ezt a dalt, de rögtön énekelni kezdtem Zoénak is „Hullik a fáról a sárga levél”-t. Érdekes, hogy végig olyan dalok jutottak eszembe, amiket negyedikes-ötödikes koromban tanultam énekórán és szolfézson. Nem tudom, miért.

Zoe nagy baba volt, több, mint négy kiló. Kaptam oxitocint, összevarrtak, közben mondták, hogy miket csináltak, de én olyan eufóriában voltam, hogy nem érdekelt.  

Ezek szerint lett gátsérülésed.

Igen, annyira, hogy miután összevarrtak, újra szétrepedt, és megint varrni kellett.

Ekkor valahogy egyre többen jöttek be a szobába, orvosok is. Tudtam, hogy, ha orvos is van ott, akkor az nem jelent jót. Közben próbáltam kapcsolódni Zoéval, de még többen jöttek be. Amikor a lábfejemből vettek vért, majd kimentek, akkor már nagyon ott volt bennem, hogy  valami nem stimmel.

Akkor ijedtem meg úgy igazán, amikor valaki azt mondta mellettem, hogy rengeteg vért vesztettem, és jól vagyok-e, nem cseng a fülem, jól látok?

Én jól voltam, nem éreztem semmit. Aztán félrehívták a párom, aki levette a pólóját, nekem pedig elmondták, hogy sok vért vesztettem, és úgy tartják a legbiztonságosabbnak, ha elaltatnak, és megműtenek. Levették rólam Zoét, átették a páromra, engem pedig áttoltak a műtőbe.

A gátsebed miatt vesztettél sok vért?

Igen, és a vákuum miatt is. Több, mint két liter vért vesztettem. Utána több napig kaptam transzfúziót. Az első pár nap képein nem is vagyok rajta, mert annyira rosszul voltam. Az első éjszakát az intenzíven töltöttem, utána másnap este már próbáltak felállítani. Szülés utáni negyedik napon lettek jók először a leleteim. Zoét a párom gondozta az első két nap, én leginkább csak a kezemet tudtam a fejére tenni.

Érzed ennek az időnek a lenyomatát az ő kapcsolatukon?

Igen, van egy speciális kötődésük.

Lett így is tejed?  

Igen, az ötödik napon indult be, de nem tudtam sokáig szoptatni. Ez az egész fizikailag és lelkileg is megviselt. Egy hónap után hoztam meg a döntést: Azt éreztem, hogy én máshogy tudok jó anyukája lenni Zoénak, úgy, ha nem szoptatok. Nehéz döntés volt. Addig is tápszert kapott leginkább, ami tulajdonképpen megmentette az életét, de a szoptatást elengedtük.

Úgy képzelem, hogy nagyon legyengülhettél ez idő alatt.

Igen, nem tudtam menni sem. Teljesen leamortizáldódva éreztem magam. Ami nehéz élmény volt, mert addig azt gondoltam, hogy egy pecséttel ellátott egészséges  kismama vagyok, még terhességem végén is viszonylag aktív voltam. Ezek után ez az állapot nehéz megélés volt.

Meddig tudott a párod veletek lenni?

A kórházból való hazatárés után még egy hétig. Utána egyedül voltunk.

Az nagy feladat lehetett.

Most már én is ezt érzem. Akkor azt gondoltam, hogy ez a természetes, de nagy feladat volt. Nem kezdődött könnyen a kapcsolatunk Zoéval, sok szomorú dolog volt körülöttünk. Így a zenét, éneklést a gyermekágy alatt is nagyon gyakran használtam. Zoe ma már magától énekel. A zene számunkra könnyebbé teszi a nehéz dolgokat.

Jó, hogy van egy most már közös módszeretek. Ő most már nagyobbacska. El tudod képzelni, hogy újra nekiinduljatok?

Még nem. Nem. Nagyon megrémített az, hogy mennyire kiszolgáltatottá válhatok. A szülés vége egy trauma, erős negatív élmény volt számomra. Jó visszajelzés viszont az, hogy most ilyen könnyen tudom neked mindezt elmesélni. Ez korábban nem ment volna így.

A kórházban a műtét előtt azt hittem, hogy meg fogok halni. Emlékszem, hogy azt mondom a páromnak: „Vidd Zoet Magyarországra sokat a családomhoz!”. Aztán Anyukámhoz imádkoztam, hogy segítsen. Én tényleg akkor azt hittem, hogy meghalok, és mindez feltépte az Anyukám halálának sebeit is. Miatta is sírtam a műtőben. 

A szülésem teljes történetét először, hat hónap után, egy csoportos terápiában sírva meséltem el. Előtte nem tudtam senkinek elmesélni az elejétől a végéig. Van egy nagyon jó, és egy nehéz része is. Nehéz megélés volt, hogy egy ilyen ünnepbe bele is lehet halni, hogy ennyire bele lehet gyengülni. Ezt még  annyira nem dolgoztam fel, hogy újra neki kezdjünk. Az, hogy most így el tudom mesélni neked a szülésem történetét ,  egy kemény belső munkafolyamat része. Sok nehézségen mentünk keresztül, de ez a nap mégiscsak a lányom születésnapja. Ha egyszer megkérdezi, hogyan született, akkor szeretnék neki jó dolgokat mondani. A nehézségeket,  Anyu halálát nem elhallgatva, de ez a nap a lányom örömünnepe!

Amit viszont megtanultam közben, hogy itt külföldön egy sokkal jobb support systemet dolgoznék ki magam körül.

Most kezdek visszatérni önmagamhoz. A szülés után nem depressziós lettem, de volt bennem egy kényszeresség: nem mertem Zoét megfogni, nehogy a nyakát rosszul tartsam. Nagy bizonytalanság volt bennem anyaként, úgy gondolom, hogy mélyebb, mint amit az ember alapból érezhet.

Emlékeszem, hogy a védőnő mondta, hogy csak pakoljam Zoét ide, meg oda, de én nem mertem megtenni. Azóta nagy utat jártam be. Most azt gondolom, hogy elég jó anyuka vagyok. Pont jó, a hibáimmal együtt, de sokat is dolgozom magamon, hogy újra visszatérjek önmagamhoz. Az első egy év nehéz volt és lassan másztam ki belőle. A szülés sebezhetővé tett. Ugyan tudtam, hogy a testem okosabb, mint én, de annyire kiszolgáltatva éreztem magam, mint soha.

Sok tapasztalás, túl sok is. Mindezek tükrében milyen úticsomagot állítanál össze egy hamarosan szülő nő számára?

Szülési Spotify listát! Egy óra volt a kórházba az út, és csodálatos élmény volt. Sokat segített készülni a szülésre.

De, ami még fontosabb, ha én most újra szülnék, akkor egy olyan kísérővel, bábával kezdenék el együtt dolgozni, akit megkérhetnék arra is, hogy a szülés utáni egy évben is segítsen. Jó lett volna egy strukturált segítség, aki hetente egyszer mellettem lett volna. A szülésfelkészítés persze érintette a gyermekágyat, de nem olyan részletesen, mint ahogy szükségem lett volna rá. Emellett nem volt egy nagy szociális hálóm itt külföldön. Érdemes lett volna tudatosabban szervezni , hogy tudjam, hogy kitől mit várhatok. Megbeszélni előre, és nem csak feltételezni, hanem mondani is, kérni a segítséget.

A gondoskodás nagyon felértékelődik!

És szerintem ne olvasson a kismama szüléstörténeteket, mert félrevezető lehet, olyan szempontból, hogy mindenkinek más és teljesen egyéni a szüléstörténete. Utólag viszont nagyon jó olvasni. Könnyebben tudtam a sajátomat feldolgozni mások történetének ismeretében, de ha a szülésem előtt olvastam volna el a sajátomat, biztosan félve megyek a szülőszobára.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a szülésen történhet sok minden, de aztán dolgozhatunk rajta. Ha van lehetőség rá, akkor élni kell vele, akár csoportba akár egyéni terápiában. Könnyebbé lehet tenni, meg kell próbálni megváltoztatni a narratívát! Nekem fontos is volt ez megtenni.

A Azt mondtam: „Vidd Zoet Magyarországra sokat a családomhoz!” – Alina szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.