2024. ápr 28. Teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor senki sem segít. – Julcsi szüléstörténete

Az intézmény választás olyan, mint a párválasztás, vagy az első szexuális élményünk. Mondhatjuk, hogy ok, én kibírom, én megelégszem ezzel is, meg tudom csinálni így is. De ez egy kétszemélyes buli, amiben az egyik személy az intézmény, ami egy életre szóló csodás élményt tud adni a másik fél számára. A kérdés, hogy működik-e ez reflektorral a lábunk között, sok-sok orvossal hüvelyünkben, vagy úgy, hogy az érzéstelenítő hatására őzikés remegésünk közben, nem megcirógatást kapunk, hanem fölénk hajolva érthetetlen, a legkisebb empátiát is nélkülöző kérdéseket tesznek fel… nem is tudom… Ez így nem jó.

Julcsi szüléstörténete Matyi megszületéséről.

Mit tudsz a saját születésedről?

Nem sokat. Nagyon meleg volt. Anyu homályosan emlékszik a hármunk születésére. Kicsit összefolynak neki a történetek.

Az első trimeszterben gond volt velem. Azt gondolták, hogy valamilyen rendellenességgel fogok születni. Fel is tették az orvosok a kérdést a szüleimnek, hogy megtartanak-e. Nekik ez nem volt kérdés. Teljesen egyértelmű volt, hogy megtartanak. Végül teljesen egészségesen születtem meg.

Úgy tűnsz, azóta is jól vagy. Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a saját szülésélményed előtt?

A nővérem akkor már két szülésen túl volt, és várta a harmadik gyermeküket. Az első kisfia a 37. hétre született. Nem volt koraszülött már, de azért hamar jött. Mivel a testvérem könnyen szült, arra gondoltam, hogy én is könnyen fogok. Nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de azt gondoltam, hogy hamar meglesz Matyi.

Volt egy másik történet, egy ismerősnek a babáját túlhordás miatt indítani kellett, majd császár lett a vége. Arra gondoltam, hogy csak ne ez legyen nálam is. Nem volt jó hallani, hogy szenvedett is a fájásokkal, de császár is lett. Ma már tudom, hogy milyen jó, hogy vajúdott legalább.

Milyen körülmények közé érkezett Matyi?

A tervünk az volt, hogy júliusban elkezdünk próbálkozni. Szerettük volna, hogy Áron lediplomázzon még a baba érkezése előtt, de a júliust júniusban egyszerűen eldobtam. Inkább most! Ha a Jóisten úgy akarja, akkor jön, és rögtön jött is. Jelnek éreztem. Jó helyre, jó időben érkezett.

Hogy derült ki, hogy várandós vagy?

Valamelyik hajnalban csináltam egy tesztet. Éreztem, hogy pozitív lesz, de mégis lesokkolt. Akkora már minden éjszaka ezzel álmodtam. Aznap azt, hogy pozitív lesz. Ötkor kirohantam az ágyból, megcsináltam, lesokkolódtam. Hagytam Áront aludni, és csak, amikor felébredt, akkor mondtam el neki. Nagyon örült neki, miközben őt is meglepte, hogy ilyen gyorsan összejött.

A családnak, barátoknak, hogy mondtátok el a nagy hírt? 24 éves voltál akkor, talán elsők lehetettek a barátok között ezzel a hírrel.

Igen elsők voltunk, de nem lepődtek meg, mert tudták, hogy mindig anyuka akartam lenni. Már a gimnáziumi felvételin, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam: Anyuka. Fiatal anyuka.”

Anyukám Így is meglepődött, pedig azt hittem, nem fog. A szülinapomon mondtuk el neki. Áron kovidos lett, és a biztonság kedvéért külön költöztünk. Nem értették, hogy mi ez az óvatoskodás a koviddal. Hát ezért… Meglepődtek. Áron szülei, meg egyszerűen csak örültek. Ott első unoka Matyi.

Hogyan voltál kismamaként?

Jöttek a rosszullétek, de közben jól telt a várandósság, nem volt extrém problémám. Minden jó volt. Még a hátam sem fájt igazán.

Közben tanítottam tovább. Vittem tovább az osztályom. Fizikailag nem volt egyszerű, de legalább fitten tartottak a gyerekek. Fontos volt, hogy fitt maradjak, és mivel előtte is jógáztam, így kezdtem el kismama jógára járni hozzád. Próbáltam tovább gyakorolni a hatha jógát, de annyi mindenen kellett variálni az órán, hogy inkább azt abbahagytam.

A 38. hétben kórházba kerültem magzatvíz elfolyás gyanújával. Az azóta sem derült ki, hogy magzatvíz volt, vagy vizelet volt. Az ottani doktornő arra gyanakodott, hogy magzatvíz, és talán fent valahol elrepedhetett a burok. Várták, hogy beinduljon a szülés, de hiába voltam bent három napot, nem történt semmi. Én pedig közben hallgathattam, hogy a szülőszobákon a nők hogyan sikoltoznak. Szörnyű volt. Mellettem pedig egy frissen császározott anyuka feküdt, aki nem volt túl jó állapotban.

Ott nem lehetett pihenni, így később a nőgyógyászatra kerültem, majd onnan haza könyörögtem magam, mert semmi bajom nem volt. Saját felelősségre hazaengedtek. Lehet, hogy nem volt jó ötlet oda visszamenni szülni, de akkor még bíztam benne, hogy jó választás lesz. Tudtam, hogy van még két hetem, addig bőven beindulhat a szülés.

Mindent el is követtem ezért. Felkirándultunk a Guckler-kilátóhoz, lépcsőztem a Vöröstorony lépcsőn. A bábakoktél volt az egyetlen, amit nem mertem kipróbálni. Nehéz volt, mert mindenki érdeklődött: „Még mindig egyben?!”. Hiába írtak kedvesen, nagyon frusztráló volt.

Volt olyan érdeklődés az üzenet dömpingben, ami mégis jó volt?

Talán, amikor valaki csak annyit írt, hogy hogy vagy? Az egy jó kérdés, mert arra tudtam válaszolni.

Nem számítottál arra, hogy nem jön időben.

Nem, egyáltalán nem éreztem opciónak. A terhességem előtt nagyon erős menstruációs fájásaim voltak. Sokszor hánytam is. Semmi nem segített. Azt éreztem, hogy havonta készült a testem a szülésre, és tudom, hogy mit kell csinálni, de csak nem indult be magától.

Egyszer rákérdeztem, hogy mikor indítják el, ha nem történik semmi. Az egyik doki azt mondta, hogy legkésőbb egy hétfői napon. Végül pénteken 40+6 napra indítottak, mondván, hogy aki eddig nem indult el, az már nem is fog. Már én is türelmetlen voltam, és elhittem, hogy ez így van. Azóta már bánom ezt, mert beindulhatott volna magától, ha egy picikét várunk még. Beleegyeztem a péntekbe, és nagyon meg is könnyebbültem. Azt gondoltam, hogy akkor holnap szülünk, hogy holnap végre találkozunk Matyival.

Az orvos ballonos indítást javasolt. Nem szerettem volna, mert sok olyan történetet hallottam, ami ballonos indítással kezdődött, és császár lett a vége. Ezért azt kértem, hogy inkább ne ballonos legyen. Szerettem volna kipihenten, reggel menni szülésre, és tudtam, hogy a ballont éjjel teszik fel. Talán nem volt jó ötlet. Végül hajnal 6-ra mentünk be, és zselével indították a vajúdást. Itt volt a legérdekesebb mondata a szülésnek, amikor valaki ennyit mondott az orvosnak a zselé felhelyezése közben: „Mit finomkodik doktor úr?!” Egyszerűen leszidták, hogy miért óvatosan helyezte fel a zselét.

Ezután csak vártunk. Áronnal együtt olvastunk, keresztrejtvényt fejtettem. Abszurd volt az egész. És csak vártunk és vártunk.

Egy nagyon fiatal szülésznő jött hozzánk időnként, aki – kimondom – az egész szülés alatt semmit nem segített. Mivel semmi sem történt, ezért délben elkezdtem kapni az oxitocint. Nem indultak el rögtön a fájások. Tudtam, hogy mozognom kell. Mozogni, mozogni, mozogni, és nem hátradőlve várni. Áron hozott be egy labdát, amikor azon elkezdtem pattogni, akkor indultak be a fájások. Ez megerősített abban, hogy nem szabad leállnom, hanem mozdulni kell, még akkor is, ha közben fognom kell a CTG-t a hasamon, miközben jönnek a fájások.

Áron nem sokat tudott segíteni, inkább mérte az időt. A szülésznő pedig nem volt sehol. Nagy ritkán bejött, ránézett a CTG-re, és kiment.

Jöttek az orvosok, vizsgálgatlak. Fél ujj, egy ujj. Végül két ujjnyira jutottam el. Hányingerem volt, de nem hánytam. Közben próbáltam a légzésre figyelni és mély guggolásokban helyezkedni az ágy szélén. Tudtam, hogy ez segít a babának leereszkedni. Közben rugóztam a labdán pedig akkor már véreztem is.

Közben újabb orvosok jöttek, volt, hogy több is egyszerre. Végül a főorvos is megvizsgált. Azt mondták, hogy minden órában egy ujjnyit kellene tágulni. 6-kor kijelentették, hogy császár. Pedig Matyi jól volt, bennem is volt még erő. Ekkor már két percenként jöttek az egy perces fájások, bár a vizsgálat előtt épp lassulni látszódtak.

A császár hírére megkérdeztem, hogy mit lehet még csinálni azért, hogy elkerüljem a műtétet. Forró zuhanyt javasoltak, azt, hogy körkörösen engedjem a hasamra a meleg vizet. Ekkor én már nem hittem benne, hogy visszaerősödhetnek a fájások, de azért próbálkoztunk. A víz alig jött. Amikor „délen járt” a zuhany nem is folyt. Próbálkoztunk, de egyre csak ritkultak a fájások.

Azt mondták, kifáradt a méhem, és hogy próbálkozhatunk újraindítással, de a baba és én is nagyon fáradtak vagyunk, és nem bírnánk. Ez a mondat beégett. Pedig akkor még bennem volt, hogy szívesen megpróbálnám másnap vagy azután, de nyilván nem szerettem volna Matyi életét kockáztatni. Ezért az ő biztonságának érdekében rábólintottam. Sarokba szorított helyzet volt. Nem volt más opcióm.

Mi történt ekkor?

Megkértek, hogy feküdjek fel egy ágyra. Kaptam savlekötő tablettát, mivel végig ettem a vajúdásomat. Le kellett vetkőznöm, és egy zubonyszerűséget felvennem. Lekentek narancssárga fertőtlenítővel, ami utána napokig látszódott. Bejött az aneszteziológus. Nagyon kedves, vidám kisugárzású apuka forma férfi volt. Nagyon kedves volt.

Később betoltak a műtőbe. Nagyon sokan voltak ott, és nem tudtam, hogy mi történik, nem készültem erre. Nem is tudtam, hogy ki kicsoda, hogy milyen lépések várnak rám. Csak sodródtam az eseményekkel, és talán ez meg is védett. Nem tudtam, hogy mi fog történni, így át tudtam adni az irányítást. Hányingerem volt végig a műtét alatt, kaptam rá valamit, de nem segített. Közben nagyon remegtem. Egyszercsak behajolt valaki az arcomban és azt kérdezte: Miért izgul?! Mit izgul?! – Nyilván izgultam is, de nem azért remegtem.

Ez a műtétek közben gyakran előfordul. Sőt, a hüvelyi szüléseknél is.

A lámpában, mintha láttam volna, hogy mi történik, pedig nem akartam, direkt másfelé néztem, és közben hallgattam, hogy az orvosok valamilyen filmről sztorizgatnak.

Szóval nem voltam felkészülve. Elvárásaim sem voltak ezért. Nem tudtam, hogy lehetett volna olyat kérni, hogy Matyit rám tegyék miután kiemelik. Áron nem lehetett benn, mert kellett volna egy külön olyan ember, aki az apukára figyel a műtőben, ilyen pedig nem volt jelen, mivel péntek este volt. Áron egy ablakon keresztül nézhette volna a császárt, de senki nem szólt neki, hogy elkezdődött, így csak egészen későn ért oda, a kiemelés környékén.

Hosszúnak tűnt a beavatkozás, főleg miután kivették, és elvitték Matyit. Ott feküdtem, és azt éreztem, hogy már menni akarok, de az jó volt, hogy felsírt, és láttam őt. Felöltöztették, és egy puszira visszahozták. Nem volt jó, hogy ki vagyok terítve, vakítanak közben reflektorokkal. Ekkor kellett volna meghatódni. Furcsa volt.

A hányingerem még akkor is megmaradt, amikor betoltak a szülőszobára, akkor el is hánytam magam az úton.

Meghallottam Áron és Matyi hangját, ahogy jönnek. Nagyon cuki volt Matyi. Közben persze mentek a gondolatok, hogy mi van, ha így maradok, ha nem fog visszajönni a lábam érzékelése. Így nem volt optimális a szoptatás indulása sem. Sokat küzdöttünk mire komfortossá vált. Két óra aranyórát hagytak nekünk. Ekkor már este tíz óra lehetett. Nagyon fáradt voltam. Szinte én küldtem el Áront, hogy már szeretnék pihenni. Többen voltunk egy szobában, így pihenni nem igazán tudtam. Az első éjszakát nem töltöttük együtt Matyival. Csak reggel láttam újra.

A műtét után hat órával fel kellett állnom. Az éjjeli nővér ugyan még hagyott egy órát, mert látta, hogy alszom, de utána fel kellett állnom egyedül, ami nagyon-nagyon fájt. Percek voltak, mire fel tudtam kelni. Soha ilyen fájdalmat nem éreztem. Nagyon gyorsan lezuhanyoztam. Gondolom, hogy azért csinálják így, mert látniuk kell, hogy milyen állapotban vagy, de teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor nem segít senki.

Hajnal négykor nagy fájdalmak között átcsoszogtam a folyosó túloldalán lévő új szobámba. Egy császáros és egy nagyon fiatalon szült anyuka volt ott. Egészen jól tudtam aludni hat óráig. Ekkor indultam el először Matyiért. Eddig csak saját magammal voltam elfoglalva.

Matyi a folyosó túlvégén volt. Minden lépés borzasztóan fájt. Nem tudtam elmenni érte. Egy óra múlva újra próbálkoztam, akkor már sikerült. Onnantól végig velem volt.

Hogy voltatok Ti ketten?

Úgy éreztem, hogy össze vagyunk hangolódva. Nem éreztem, hogy megszakadt volna a kötődés. Volt, hogy együtt elaludtunk az ágyon. Ő nagyon mélyen elaludt. Nehezen tudtam felkelteni. Oda is rohantam a csecsemős osztályra, hogy segítsenek felkelteni. Aluszékony baba volt. Megtanítottak, hogy hogy tudom felébreszteni.

Később jött a védőnő, valamit kijelentettek a mellbimbómról, hogy nem alkalmas a szoptatásra. Bimbóvédőt kaptam, amit csak hosszú idő után sikerült szoptatási tanácsadó segítségével elhagyni. A bimbóvédővel is küszködve evett. Ráadásul egy macera is volt. A tanácsadó a nyugágy pozíciót javasolta, így rögtön ment is a dolog. Egy éjszaka állva szoptattam, mert úgy érzett rá jobban Matyi, után viszont jól ment a szoptatás.

Mondtak a császár után valamit? Hegmasszázsról vagy bármi más tennivalóról?

Semmit. Én kértem egy tapasz cserét mielőtt hazamentünk. Külön rá kellett kérdeznem, hogy hány napig legyen fenn, hogy kell kezelni. Nem volt tájékoztatás, tanácsadás. A csaszarvonal.hu-t, amit ajánlottál, az segített.

Mi a Te tanulságod a történtek után?

Ha nem érzed magad határozottnak, akkor ezen dolgozz, hogy tudj nemet mondani. Ma már tudom, hogy mire lehet nemet mondani, hogy mit mikor kell megkérdezni, hogy mi az, amit nem árt a babának, még akkor is, ha a kórházban azt mondják, hogy az nem jó.

A másik dúla. Hogy vigyen a kismama magával dúlát. Beszélgettünk Áronnal a szülésről, hogy talán, ha határozottabb lettem volna, akkor máshogy alakulnak a dolog. De egy éppen vajúdó nő legyen határozott?! Felháborodtam ezen. Dúlát kell vinni. Nem csak azért, hogy masszírozza a kismamát, hanem mert pl. eszembe sem jutott, hogy lépcsőzhetnék…

Fontos, hogy tudd, hogy ami Veled történt a szülésednél, az nem a Te hibád. Ez a rendszer hibája.

Valahol én is így gondolom, de miért gondoltam azt, hogy minket ez elkerül?! És miért nem vérteztem fel magam még jobban. Gondolva a VBAC-emre lassan orvossá képzem magam. Szörnyű. Szóval nehéz elengedni, hogy ez nem az én hibám.

Nem az a gond, hogy neked nem jutott eszedbe plusz technika, hanem az, hogy a szülésznő nem Segített. Ebben ez a nehéz. A döntésekkel szembe a dúla sem megy. Nem lesz a jogiképviselőd, de az anyában a lelket tudja tartani. Ha azon a ponton, amikor azt gondoltad, hogy ebből így nem lesz semmi, valaki átsegít a bíztatásával, gondoskodásával, vagy megetet, akkor lehet, hogy másképp alakul, de ezt nem tudjuk.  Azt viszont igen, hogy a többszöri vizsgálódás más-más orvosok jelenlétével nem segít. Ezekről Te nem tehetsz. Márpedig egy ilyen fehérköpenyes esemény sorozat gátat tud húzni, falakat tud építeni egy elindult folyamatban.

Én ezt tudtam is. De Áron sem olyan, aki ilyenkor közbelép.

És a dúla sem teszi ezt meg. A dúla sem tud olyat mondani, hogy kérjük vissza az előző orvost. Én egy dologért lennék ott, hogy amikor a harmadik orvos bejön hüvelyi vizsgálatot végezni, akkor megfogjam a kezed, és azt mondjam: „Most ezt nyugodtan végig csináljuk, és minden rendben lesz.” És maximum annyit kérnek az orvostól, hogy várjuk meg a két fájás közötti szünetet.

Na ez a kedvencem. Miért kell ezt a fájás közben csinálni?! A kedves kellemes hangú dokira, aki szünetben szeretett volna vizsgálni, rászólt a másik, hogy miért vár…

Az indítás az, amit a legjobban bánok. Túlságosan irányítható voltam.

Egy ilyen helyzetben nehéz is nemet mondani. Kik vagyunk mi ott szülő nők, hogy nemet mondjuk annak, akiről azt gondoljuk (reméljük), hogy sokkal nagyobb tapasztalattal bír, mint mi.

A kórház választásról is azt gondoltam, hogy fiatal vagyok, egészséges. Éreztem, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom szülni. Közel is van a kórház nagyon. Miért ne ott szüljek?! Nyilván a következőhöz nem így fogok állni. A világ végére is elmennék egy jobb helyre.

Az intézmény választás olyan, mint a párválasztás, vagy az első szexuális élményünk. Mondhatjuk, hogy ok, én kibírom, én megelégszem ezzel is, meg tudom csinálni. De ez egy kétszemélyes buli, amiben az egyik személy az intézmény, ami egy életre szóló csodás élményt tud adni a másik fél számára. De kérdés, hogy működik-e ez reflektorral a lábunk között, sok-sok orvossal hüvelyünkben, vagy úgy, hogy az érzéstelenítő hatására őzikés remegésünk közben, nem megcirógatást kapunk, hanem fölénk hajolva érthetetlen kérdéseket tesznek fel… nem is tudom… Ez így nem jó.

Az otthon szülésen is gondolkoztam, de falakba ütköztem. Biosz tanár szüleim vannak. Mindenki kórház pári volt. Legfőképp Áron, aki túl kockázatosnak tartotta ezt, és könnyen meggyőzött. A VBAC pedig nem lehet már otthon.

Hogy vagy most ezekkel az élményekkel?

A kórházban fel sem fogtam. Utána, otthon kezdtem el szomorkodni. Áron nem értette, hogy mi bajom van. Próbáltam neki elmondani, hogy tőlünk elvettek valamit. „Örülj, hogy egészségesek vagytok!” Ezt kaptam meg legtöbbször. Áron anyukája is meglepődött, hogy ez engem felháborítanak a történtek. Nyilván örültem, és jól voltam közben, de lassan leesett, hogy ez nem volt így jó. És egy évvel később is nagyon foglalkoztat a szülésem témája. Amikor fél évvel később egy ismerős hüvelyi úton szülte meg a gyermekét, nem tudtam Áron elmeséléséből a szülés történetet sírás nélkül végig hallgatni. Bárcsak én is eljutottam volna odáig, hogy kérjek vagy ne kérjek epidurált. Bárcsak eljutottam volna ilyen kérdésekig.

Nagyon nehéz, hogy nem érti a környezetem, hogy mi bajom van. Áronnal sokat beszélgetünk erről, talán jobban érti már, és közben nem is szeretném elvenni tőle az élmény örömteli részét. Nehéz. De ahhoz, hogy megértse, hogy mit szeretnék a következő gyermekünk születésénél, ahhoz erről beszélgetnünk kell.

Ez hasonló, mint, amikor egy hegymászó egy expedícióra készülve, egy éven keresztül dolgozik, beleteszi a legnagyobb tudását, szándékát, oda megy a hegy lábához, azt mondják, hogy épp most nem jók az időjárási viszonyok. És amikor kisüt a Nap, akkor végre elindulhat, de a serpa helyett valaki mást küldenek, remélve, hogy ez nem gond… de az indulásnál kiderül, hogy mégsem jön a másik segítő sem… akkor most mégsem mehetsz fel a hegyre. Ugye nem vagy nagyon csalódott?!

És általában ezt azok nem értik meg, akik természetes úton szültek.