Minden egyre könnyebb. Lassan négy hetes Alma. Eddig egy hét volt, ami nehéz volt, de sokkal egyszerűbb, mint ahogy képzeltem. A szüléssel kapcsolatban semmilyen rossz érzésem nincs, így nagyon örülök, ha meg tudom osztani, és másnak bátorítására szolgál a történetünk.

Akkor menjünk vissza az elejére! Mit tudsz Te a saját születésedről?

Kórházban születtem. Én voltam Anyu második babája. Természetesen úton szült engem is, és neki sem volt igazán negatív élménye a szüléssel kapcsolatban.

Volt olyan szüléstörténet a közeledben, ami nagyon megérintett?

Sok negatív történetet hallottam. Sokat, ami császárra végződött, pedig természetesen szerették volna, hogy világra jöjjön a babájuk.

Talán emiatt is tartottál ennyire a császártól. Könnyen teherbe estél?

Igen. Két hónap alatt jött össze. Prágában voltunk épp, az életünknek egy nyugis időszakát éltük. Nem volt nagy rákészülés, spontán történt. Ráadásul hamar megéreztem, hogy terhes vagyok.

Miből gondoltad?

A páromnak, Andrásnak volt egy álma, arról, hogy terhes leszek. Ráadásul előtte másfél hónappal voltunk Koreában, ahol meglátogattunk egy buddhista központot. Mind a kettőnknek fontos a buddhizmus. Ott mind a ketten azt kívántuk, hogy egy évvel később a szülinapomra már hárman legyünk.

Felírtuk egy kis papírra az üzenetünket, hogy legyen családunk, egészségesek és boldogok legyünk. Mindketten ezt szerettek volna. Andris azt gondolja, Alma ott, ezen a gyönyörű helyen indult el.

Hogy voltál a várandóságban?

Amikor megcsináltam a tesztet izgultam egy kicsit. Tudtam, hogy sok mindenkinek nem jön össze ilyen hamar, és amikor pozitív lett a teszt azon izgultam, hogy nehogy elmenjen. Egy hónapig stresszeltem miatta, de fizikai rosszul létem nem igazán volt. Összesen kétszer hánytam, de őszintén semmilyen rossz élményem nem volt a várandósság alatt.

Hogy készültetek a szülésre?

A neten kezdtem el keresgélni szülésfelkészítőt. Téged találtalak. A nyugalmat kerestem a szülésben való felkészülésben, hogy kiegyensúlyozott és magabiztos legyek tőle.

A magán intézményt pedig ismerős ajánlásával sikerült kiválasztani. Ráadásul azt, ami nagyon közel is van hozzánk.

A férjem nem készült a szülésre. Sokat segített a hétköznapokban, de arra, hogy a szülés közben milyen feladatköre lesz, azzal nem foglalkozott. Azt gondoltuk, hogy amit én majd kérek, abban szupportív partner lesz.

Eddig kb. ismertem a történeteteket. Most viszont már nekem is újdonság lesz a folytatás. Hogyan indult be a szülésed?

Március 10-re voltam kiírva. Nem voltam rápörögve a dátumra. Három nappal a szülés előtt pénteken még elmentünk egy CTG-re és ultrahangra, ahol az orvos azzal ijesztegetett, hogy nagy a babánk feje, és nem biztos, hogy ki fog férni. Ez eléggé borzolta a kedélyeket, mert arra készültem, hogy minden természetesen fog tudni menni. Azt reméltem, hogy talán csak elmért valamit. Picit szomorúak lettünk, de végülis nem éltem magam bele ebbe a hírbe, azt gondoltam, hogy talán nem is látszik a vizsgálaton pontosan a valóság. Átgondolva ezeket, egy óra után elengedtem ezt a verziót.

Másnap elmentünk egy nagyot sétálni az erdőbe. Amennyire tudtam hegymenetbe, megállás nélkül gyalogoltam. Szerettem volna, hogy legyen olyan fizikai ráhatás, ami elindítja a vajúdást.

Jósló fájásaim sem voltak előtte, és az ultrahangon sem látszódott, hogy leereszkedett volna Alma. A séta után jót ettem. Akkor már egy ideje fogyasztottam málnalevél teát és datolyát. A doktornőnk két homeopátiás bogyót is felírt, azokat is szedtem a szülés előtti négy hétben.

Aznap este éjfél körül feküdtem le aludni. Tíz perccel később random elindultak a fájások.

Mit éreztél pontosan?

Az ágyban fekve egyáltalán nem esett jól oldalt feküdnöm, inkább felálltam. Úgy viselkedtem, mint egy állat. Amikor a ló ellik, akkor folyamatosan fel-le mozog. Próbálja a gravitációt segíteni. Folyamatosan nem tudtam állni, vagy ülni, ezért mindig mozdultam. Lezuhanyoztam, hajat mostam, és próbáltam utána lazítani. Ekkor már elég erős medence körüli csontfájdalmam volt, azt éreztem, mintha a medence csontjaim eltávolodnának egymástól. A szemérem körüli rész feszített leginkább. Ekkor a derekam vagy a combom nem fájt, csak a kismedence, de az iszonyatosan feszített, és egyre inkább erősödött. Hajnal három körül elkezdtem guggolni, és csípő körzéseket végeztem, kitörés szerű törzsbillentésekkel.

Mindeközben tudott András segíteni Neked?

Nem. Mondta, hogy szóljak, ha bármire szükségem lenne, de én egyedül szerettem volna lenni, guggolva, térdelve. Ez esett jól. Így ő el is ment hajnalba, hogy a kutyáinkat elvigye valakihez, mert tudtuk, hogy két napot a kórházban leszünk együtt.

Hajnal 5-kor hívtam fel a szülésznőt, hogy a délelőtt 10 órás CTG-t már nem várnám meg. Azt kérte, hogy ha 5 perces fájásaim vannak, akkor menjek be, de amíg jól esik otthon lenni, és nem is folyt el a magzatvíz, addig ne stresszeljek, nyugodtan maradhatunk addig otthon is.

Hat körül felkerekedtünk. Szörnyű volt az oda út. Akkor már beszélgetni sem volt kedvem. Csak a légzésre koncentráltam, és arra, hogy nyugodt maradjak, hogy ne legyen bennem kapkodás. Arra figyeltem, hogy a légzést kontrollálni tudjam. Amikor odaértünk felmentünk az első emeletre.

Picit várnom kellett a szülésznőre, megvizsgált, kiderült, hogy 8 cm-re volt nyitva a méhszájam. Gratulált az otthoni lábon-kihordáshoz. Azt mondta, hogy ha ilyen jól megy tovább, akkor két óra és megszületik a pici.

A vizsgálat után kaptunk saját szobát, átöltöztem, megvizsgált. Ekkor már nagyon erős fájásaim voltak. Infúziót kaptam folyadék pótlásként, de semmi mást. A CTG rendben volt.

Hogy fogadtad ez a hírt?

Korábban attól féltem, hogy amikor beérünk a kórházba, akkor esetleg nem tudok szépen tovább tágulni, hogy ott még lesz egy hosszabb folyamat, De annyira meglepett, hogy 8 cm-re ki vagyok nyílva, hogy megkönnyebbültem, nagyon örültem, mert az otthoni részt nem igazán éreztem hosszúnak.

Közben a férjem is megérkezett beöltözve a kék ruhába. Tőlem pedig megkérdezték, hogy milyen testhelyzetben szeretnék lenni.

Mi segített ekkor számodra a fájások megélésében?

A szabad testhelyzet választás, hogy időnként térdeltem, felálltam, guggoltam. Volt, hogy Andris nyakába kapaszkodtam és így guggolva segítettük lefelé Almát. A szülésznő közben illóolajat tett a hasamra, illetve illóolajos párologtató ment az ágy mellett. A redőnyök le voltak húzva, a lámpák pedig félhomályt adtak. Ezek sokat számítottak.

Hogy értetek el a kitoláshoz?

Feltérdeltem az ágyra, a háttámlának szemben. A magzatvíz még nem folyt el, erre vártunk még, közben a fájásokkal már elkezdtem nyomni.

Ekkor felmerült, hogy a szülésznő megrepesztené a burkot, mert az picit gyorsítana a folyamaton. Mondtam, hogy ha ez biztos nem vezet császár felé – ami miatt a várandsósságom alatt nagyon féltem – akkor rendben. Burkot repesztett, és egy órával később már kint is volt Alma.

Olvastam a tűzgyűrű érzetről, ami a kitolásnál előfordul, és tényleg égő érzést tapasztaltam az utolsó fél órában, amikor már ott volt a kis feje, de nehezebb volt a székelési ingert megszokni, és megtapasztalni azt, hogy fáradok.

Amikor azt mondták, hogy minden rendben van, és már látszik a kis feje. Akkor eldöntöttem, hogy megcsinálom. Hogy adok magamnak egy órát, és minden erőmet összeszedem, és megcsinálom. Így is lett.

Amint a feje kijött, a szülésznő segített neki kijönni, nem volt gátmetszésem, repedni sem repedtem. Talán a gátmasszázs olajnak vagy a sikosítónak köszönhetően.

Micsoda történet. Ritka az ilyen egyszerű szüléstörténet.

Én nagyon örülök neki. Mondjuk az infúziót kétszer mellészúrták a bal karomban, majd harmadjára sikerült csak a jobbba vénát találni. Akkor kicsit elgurult nálam a gyógyszer. Kellett egy pár perc utána, amíg összetudtam magam szedni. A burokrepesztésnél is volt pár perc, amikor át kellett gondolnom, hogy akarom-e, de annyira mondták, hogy nem lesz semmi gond, hogy beleegyeztem.

A teljes tágulásnál még az otthon szüléseknél is szoktak burkot repeszteni. Biztos indokolt volt. Milyen volt Alma?

Nagyon szép és aranyos. Piros. Felrakták rám, megtörölgették. Rögtön szopizni kezdett. A férjem elvágta a köldökzsinórt, majd kijött a méhlepény. Fél óra-órát ott voltunk még a szülőszobán, pihentünk. Akkor jött gyermekorvos, megnézte. Minden rendben volt a nyelv letapadással is. Nem vitték el, nem mosdatták meg.

Tolókocsival vittek minket a szobánkba. Lefeküdtünk pihenni. Tudtam rögtön pisilni. Két napig végig együtt voltunk a kórházban. A mellbimbóm az első három napban nagyon fájt, de tényleg nem volt igazán rossz élményem.

Annyira jó ezt hallani. Annyira menő vagy!

De ha nem megyek el hozzád, és nem hallgatom meg a tanácsokat, akkor nem tudom mi történik.
Ez mindig két emberes, ehhez Te (is) kellettél. Ráadásul a csillagok is szuperül álltak.
Sokkal rosszabbra számítottam. A szülés után kérdezgettem a statisztikákról a szülésznőket, és azt mondták, hogy a klinikán 80% a császár aránya.

Ilyen gyors első szülésük, ahol nem kell epidurális, és nincs gátsérülés nem szokott lenni. Azt mondták tankönyvi volt. Mindenki gratulált. Az orvos nem is csinált semmit.

Persze az első három nap nem volt könnyű, nehéz volt ülni, de más panaszom nem volt. Harmadik napra a tejbelövellés is megtörtént. Akkor nagyon feszített a mellem, új élmény volt. Azóta tudok szoptatni és fejni is.

És milyen baba Alma?

Aranyos. Első héten morci volt. Sokat volt fent éjjel, de szerencsére kolikás üvöltéseket nem észlelünk. A három órákat nem várom meg a szoptatással. Ha látom, hogy éhes akkor mellre teszem igény szerint. Voltunk már együtt sétálni, szeret fürdeni is.

Nem gondoltam volna, hogy így alakul minden, de hiszek a sorsban, az őrangyalokban, vagy a csillagokban. Hiszem, hogy ennek így kellett történnie.

A Hiszek a sorsban, az őrangyalokban, vagy a csillagokban. – Niki és Alma szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Bori hosszú heteken keresztül járt a kismama jóga óráimra, de már az első órán úgy éreztem, mintha régi ismerősök lennénk. Bori mindig mosolygós volt az órákon, különleges nyugodt jelenléttel volt jelen még az utolsó hétben is. Ezért is voltam nagyon kíváncsi arra, hogy hogyan hozta világra Ábelt.

Mit tudsz a saját születésed történetéről?

Anyukám második gyermeke vagyok. Tőle mindig azt hallottuk, hogy a bátyám nagyon küzdött, sokat dolgozott, hogy megszülessen. Én, Borika viszont piperézkedtem odabent, és úgy kellett noszogatni, hogy jöjjek már ki. Bár többször beszélgettünk az elmúlt hónapokban anyával a szüléseiről, de mégsem emlékszem igazán a részletekre.

Milyen érdekes, hogy benneteket helyezett aktív szerepbe és nem saját magát.

Igen, mintha a mi személyiségünkön múlt volna.

Részben így is van talán.

Valóban, mi is Ábelnél már a személyisége részeként nézzük azt, ahogy útnak indult.

Pedig nem feltétlenül van mindenkinél párhuzamban a személyiség és a születése körülményei vagy annak narratívája között. Én például pontos vagyok általában, és mégis, anya szerint noszogatni kellett.

Én is sok pro és kontra példát tudnék mondani… Volt olyan szüléstörténet a családotokban, ami meghatározó volt számodra?

Ha nem is szülés, de egy történet fontos volt. A nagynéném elvesztette a háromhetes gyermekét. Én ugyan nem tartottam ettől ebben az időszakban, de tudtam, hogy ilyen is előfordulhat.

Beteg volt a babája?

Igen. Szívbeteg volt, nem jutott elég oxigén a vérébe. Az ötvenes években történt. Nem is tudtak rá felkészülni, nem tudtak ellene semmit sem tenni.

Talán ma már máshogy alakul az ilyen betegséggel született gyerekek élete. De térjünk vissza rád, rátok. Mit tudtál a terhességed előtt a szülésről?

Hű, nem is tudom. Nagyon nehéz erre visszagondolni, felülírja a mostani tudásom az emlékeket. Az biztos, hogy hiába készültem rá sokat, úgy érzem, nem lehet rá teljesen felkészülni. Bár sok barátnőm elmesélte a szüléstörténetét, de mielőtt teherbe estem, nem igazán tudtam a részletek jelentőségét felfogni.

Kismamaként jöttem rá arra, hogy a folyamat részleteivel nem vagyok tisztában. Talán a filmjelenetek miatt a kitolási szakaszt képzeltem el hangsúlyosnak. Szülés közben mégis azt éreztem, hogy a tágulásra vagyok felkészülve, míg a kitolásnál mintha elvesztettem volna az eszközeimet. Pedig, amikor szülésvideókat néztem, akkor is mindig a kitoláshoz tekertem. Nem azt néztem, hogy szegény kismama, hogy nyögdécsel és szenved a kontrakciók alatt, hanem mindig a kitolást akartam megnézni… Most szülés után úgy érzem, hogy a tágulás valóban kívülről nem látható, de belülről talán jobban át tudtam élni, míg a kitolás a külvilág számára látványosabb, viszont számomra az volt valahogy megfoghatatlan.

Mesélj arról, hogy milyen életkörülmények közé érkezett Ábel!

Várakozó, szerető közegbe. Ő inszeminációk utáni lombik baba. Nagyon vártuk, és nem csak mi, hanem a környezetünk is.

Az egész nagy család várta. Már most rengeteg viszonya, viszonyulása van a sok rokon miatt. Ráadásul anyukámnak az első unokája, így Ábel kitüntetett szerepben van.

Ez sokszor nehéz lehet a gyerekek számára. Talán számotokra meg könnyebb. Mennyivel volt különböző lombikos terhességként megélni ezt az időszakot, mintha hagyományos úton fogant volna meg Ábel.

A hosszú próbálkozás miatt a terhesség alatt azt éreztem, mintha már két éve terhes lennék. Én már azóta készen álltam rá. Ugyan sokszor belefáradva, de mindig új lendületet kapva.

Hivatalosan veszélyeztett terhes voltam a lombik miatt, de ez a gyakorlatban nem sokat jelentett,  saját magamat én nem tekintettem annak. A huszadik héten derült ki, hogy elölfekvő méhlepényem van, azaz részben rálóg a méhszájamra, ami miatt óvatosnak kellett lennem – hogy mennyire, az nem volt teljesen világos. Ez a nyár közepén volt, éppen utazni készültünk. Az orvosom szabadságon volt, így egy másik orvos véleményét kértem ki az utazásról. Amikor meghallotta, hogy nemcsak a méhlepény nincs jó helyen, de ráadásul lombikos terhesség is, akkor nagyon megijedt, és rendkívüli nyugalomra intett, már-már a tüsszentésről is lebeszélt volna.

Itthon sok orvos nagyon óvatos a terhességekkel kapcsolatban, sok esetben azonnal kiírtak volna táppénzre, de én nem szerettem volna, hiszen nem gondoltam, hogy jót tesz nekem és a babának, ha hónapokra kivonom magam a forgalomból és betegként kezelem magam. Néha túlféltőek itthon a szülész-nőgyógyászok.

Kicsit a jógás ajánlás – miszerint a 14. héttől kezdj el gyakorolni kismama jógát – is túlféltés miatt van. A várandósság elején sok minden történhet, és nem szeretné senki sem, hogy egy váratlan esemény a jóga gyakorlással legyen összekötve. Pedig lehetne jógázni ésszel, különösen azoknak, akiknek eddig is a hétköznapok része volt a gyakorlás… Így végül nem utaztatok el.

Nem. Kocsival mentem volna Erdélybe egy társasággal, így inkább nem zötykölődtem, mivel ráadásul előtte picit barnáztam is.

Hogy viselted a terhességed? Hozzám leginkább a refluxod híre jutott el.   

A terhesség alatt a harmadik trimeszter volt a legkönnyebb. A második alatt az elölfekvő méhlepényem miatt kellett vigyázni. Az elején ezt nehezen éltem meg, korlátozottságnak éreztem. Ráadásul nyár volt, 40 fok. Úgy éreztem, nem csinálhatok semmit. A szabadságom ideje alatt sem tudtunk elutazni, csak feküdtem otthon. Aztán sikerült elfogadni a helyzetet, és mérsékelten, de azért aktív tudtam maradni. Talán ott kattant át bennem valami, és elfogadtam, hogy most már minden kicsit más lesz, ami valahol korlát, de másrészt ebben az új szabályrendszerben sok szép pillanatot is meg tudok élni. Aztán a harmincadik hétre a méhlepény “lemászott” a méhszájamról, jött az ősz és a harmadik trimeszter, én pedig végre felszabadultam.

Végre látszódott rajtam, hogy gyereket várok. Élveztem. Szívesen beszéltem róla, akár járókelőkkel az utcán. És fura, de most is így vagyok vele. Örülök, ha megnézik Ábelt. Különleges dolgokat hoznak ki belőlem a hormonok.

Igen, refluxom is volt, jókat csuklottam a jógaórákon is. Ez elég keserves volt, mert a terhesség félidejétől kezdve maró, égő érzés öntötte el a mellkasomat és a torkomat, ha egy kicsit is ízesebbet ettem.

Hogyan készültél mindeközben a szülésre?

Jártam sokat jógára. A testemet és a lelkemet is felkészítette a szülésre. Ráadásul a terhesség alatt könnyebb volt megőrizni a fittséget. És ebben a tranzícióban, amikor fiatal nőből anyává váltam, egy új közösséget, kapaszkodót adott.

Amúgy pedig a félidő környékén olvastam Ina May Gaskin Útmutató a szüléshez című könyvét. Utólag azt gondolom, hogy korán vettem kézbe. Az olvasás közben mindig féltem, hogy mi történik, ha nagyon beleélem magam a történetekbe, és esetleg beindul a szülés. Aztán a terhesség vége felé újra elővettem, és teljesen mást jelentett akkor már.

Amikor először kezdtem el olvasni, akkor nagyon hosszúnak éreztem a könyvben lévő szüléseket. Ma már tudom, hogy a szülés sokszor egy lassú folyamat. Egy lassú nyílás, amihez idő kell. De akkor még ezt nem értettem. A szüléstörténeteid között is elolvastam az Álom szülés történetét – akkor már közel voltam a kiírt időponthoz – azt gondoltam közben, hogy tényleg ilyen egy álomszülés?! Nem értettem, mert nem találtam sem könnyűnek, sem rövidnek, de most már értem annak is az „álom” minőségét.

A terhesség vége felé már nem néztem szülésvideókat. Nem akartam magam azzal paráztatni, hogy én is így fogok majd szenvedni. Amikor jöttek az első enyhe fájásaim, akkor is inkább csak utánaolvastam, hogy másoknál ez kb. hogy történik, hogy tudjam, mire számíthatok.

Felkészítőre is jártatok?

Igen. Voltunk Spinning babies tanfolyamon. Azt reméltük, hogy hasznos lesz, ha tudjuk, mit kell tennünk, ha elakadna a szülés. Ma már tudom, hogy ez egy első babánál nem volt reális terv, de szerencsére nem is volt elakadás. Ráadásul maga a felkészítő jó élmény volt. Jó volt együtt lenni a párommal ezen az alkalmon. Sok jógagyakorlathoz hasonló mozgást is gyakoroltunk. Ezzel is készítettem a testem a szülésre, és tudatosítani tudtam, hogy mely mozdulat miben segít.

Jártam Mamakörbe is. Sokat beszéltünk ott is a szülésről. Arról, hogy ki hogyan képzeli el a saját szülését.

Jó volt realizálni, hogy ez mindenképp egy nehéz és hosszú folyamat lesz, akkor is, ha minden úgy történik, ahogy épp vágysz rá.

Talán ez az elképzelt, de mégis reális kép is közrejátszott abban, hogy én pozitívan éltem meg a szülésemet.

Ezeken az alkalmakon még mit csináltatok?

5 alkalom volt, ahol több témával foglalkoztunk. Beszélgettünk a babák érkezéséről, a párkapcsolati viszonyokról, a szülésről. Pszichológus tartotta az alkalmakat azzal a céllal is, hogy a jelenlévő 5-6 kismama egymáshoz is kapcsolódjon. Ez meg is történt. Most is tartjuk egymással a kapcsolatot. Napi szinten kommunikálunk az altatásról, etetésről és arról, hogy épp ki, hogy van. Sokat adott és ad ez a közösség isz számomra. Jó, hogy van egy ilyen háló.

Hogyan indult be a szülésed?

Hosszan. A 40. hetet már meghaladtuk, amikor elkezdődött. Egy pénteki CTG előtt már éreztem enyhe menzeszszerű fájásokat. Megvizsgált a doki. Egy ujjnyira már ki voltam tágulva. Azt hittem, hogy akkor ez most már be is indult, nagyon izgatott lettem. Az orvos be is fektetett volna, mivel streptococcus fertőzésem volt. Időben szerette volna, hogy megkapjam az antibiotikumot, mielőtt elindítják a szülést., de szerencsére konzultált más orvosokkal, akik lebeszélték erről. Hazamentünk. Egész hétvégén csak figyeltem. Jöttek az enyhe érzések és azt gondoltam, reméltem, hogy épp tovább tágulok, arról fantáziáltam, hogy már kettő, vagy akár három ujjnyinál járok. A vasárnapi CTG után a hüvelyi vizsgálat ehhez képest újra csak egy ujjat mutatott.

Elsírtam magam. Csalódott voltam. Nemcsak én, de a környezetem is a méhszájamra volt ráfókuszálva. Ami egyfelől nagyon támogató volt, másfelől sürgető is. Pedig lett volna még időnk. Ez a vizsgálat olyan volt, mintha megbuktam volna a vizsgán.

Hétfő estére határozottabbak és sűrűbbek lettek a fájások. Időnként meg kellett állnom a fájások alatt. Újságmargóra jegyzeteltem az időpontokat. Amikor ötpercenként jöttek már vagy egy órája, akkor elindultunk a János Kórházba éjjel fél 1 körül. Mire felértünk, mintha elvágták volna az egészet, semmit nem éreztem. A szülésznőn is látszott, hogy nem gondolja, hogy egy beindult szülést lát. A doki is azt mondta, hogy ez sajnos még nem az, nem tud bent tartani.

Kedd estére, a 41. hét végére volt betervezve a ballonos indítás. Nagyon vágytam rá, hogy magától induljon be a szülés, azt gondoltam, a babának is jobb, ha nincs kiebrudalva, és tartottam attól, hogy a sok beavatkozás egy elhúzódó szülést és esetleg egy császármetszést eredményez. Ezeket a napokat nehezen éltem meg, rossz volt a bizonytalanság. Ráadásul már egy ideje nem tudtam enni, hasmenésem lett, nem igazán tudtam aludni a jóslófájásoktól, úgy éreztem, nagyon legyengülök és kiürülök. Közben igyekeztem a legtöbb praktikát bevetni, nagyokat sétáltam, sokat lépcsőztem és hasonlók, hátha az segít.

Szóval hétfőn este hazajöttünk a kórházból, de éjjel már nem tudtam pihenni a fájásoktól. Minden fájás között igyekeztem piciket aludni, de a fájásokra újra és újra felébredtem. Kimerült lettem.

Másnap is ez folytatódott. Sétáltunk, megálltunk, megvártam, míg elmúlik a fájás, és mentünk tovább. Közben arra gondoltam, hogy ezek a fájások is már a babát készítik elő a szülésre. Hogy ezek a fájások nem lehetnek feleslegesek. Szép fokozatosan készült a testem.

Kedd este bementünk. A méhszájam ekkor már két ujjnyi lett. Ettől nagyon boldog lettem. Örültem, hogy ezek szerint tényleg nem voltak feleslegesek az elmúlt napok fájásai. Persze arra is gondoltam, hogy ezek még valószínűleg nem a “hardcore” fájások, szóval milyenek lesznek majd azok?! Jó érzés volt, hogy a kórházban mindenki nagyon örült, hogy elindult a folyamat, hogy nem kell belenyúlni a természet dolgába. Ábel az utolsó pillanatban “összekapta” magát, és elindult kifelé.

Kaptam egy egyágyas szobát, és kérték, hogy jelentkezzek, ha erősebb, sűrűbb fájásaim lennének. A férjem, Tibor hazament. Letöltöttem egy appot, ami segített a fájások mérésében. Egy órával később kezdtek beindulni a rendszeres fájások. A kis szobámban kerestem a pozíciókat. Egy szék volt a megfelelő választás. Ekkor ugyan egyedül voltam, de ez nem volt gond számomra. Örültem, hogy Tibor addig kipiheni magát otthon. Az előző napokban ő is folyamatos készenlétben volt. Ráadásul akkor már elkezdtem befelé fordulni. Éjfél körül az app már sokadszorra szólt, hogy induljak a kórházba. Ekkor is még hezitáltam, nem akartam újra lyukra futni, de végül több megállóval felmentem a szülészetre. Három ujjnyira voltam kitágulva ekkor. Ők is látták, hogy jól haladok. Tibort lelkesen hívtam, hogy induljon, nagyon boldog volt, de éreztem, nem bánta volna, ha csak reggel indul be a szülés, mert akkor alhatott volna végre egy kicsit.

Amíg ő nem ért oda, rájöttem, hogy lent felejtettem a Tena betéteket. Leküldtek érte. Kicsit csodálkoztam, tudtam, hogy ez egy hosszú és nehéz út lesz. Lementem. Akkor jöttem rá, hogy mégis felvittem magammal.

De legalább a gravitáció segített.

Igen. Amikor felértem, burkot repesztettek, hogy intenzívebb legyen a folyamat. Mivel nagyon ki voltam merülve, ezért elfogadtam. Ha valami negatívumot kellene mondanom a szüléssel kapcsolatban, akkor azok talán az orvosi beavatkozások voltak – nem a nőgyógyász és a szülésznő miatt, ők profik és kedvesek voltak. Ami természetes fájdalom volt, azt intenzitása ellenére jobban lehetett bírni, mint a beavatkozások miatti korlátokat és fájdalmat. Például a burokrepesztést nem lehetett érezni, de az ágyhoz voltam kötve a CTG miatt egy rövid időre, és a fájásokat fekve kibírni szinte elviselhetetlen volt.

Tibor már Veled volt?

A repesztés után érkezett meg. Akkor már intenzív fájásaim voltak. El kellett bírni. Keresgéltem a helyem abban a nagy szobában. Sokat kellett mennem egyik helyről a másikra, ez nehéz volt. A kis szobában valahogy könnyebb volt egyik pozícióból a másikba váltani. Nagyon fáztam, ezért kipróbáltuk (volna) a zuhanyt. Tibor azt mondta, hogy amúgy nem volt hideg a szobában, nyilván pszichésen jött ez az érzés, és attól, hogy teljesen ki voltam merülve és ürülve. Nagy nehezen levetkőztem, de csak langyos víz volt. Innentől kezdve minden cselekedetemet megfontoltam. Alaposan átgondoltam, hogy a fájásszünetekben mit csinálok, jól kellett gazdálkodnom az erőmmel.

Közben az járt a fejembe, hogy úristen, mégis miért vállaltam be ezt az egészet. Ennyire nem akarhattam gyereket. Azokra a nőkre gondoltam, akik több gyereket szültek. Arra, hogy ezek a nők tuti nem normálisak. Az nem lehet. És még ekkor is attól tartottam, hogy ezek még biztosan nem az igazi fájások.

A szülésznő ajánlott egy kisebb fitballt, amelyre támla is volt erősítve. Végül azon kötöttem ki. Állni nem tudtam, feküdni nagyon rossz volt. A labdán elviselhető volt. Nem váltogattam már a testhelyzeteket, végig a labdán maradtam. Megtaláltam a ritmusom. Jól tudtam a légzésre figyelni. Mentálisan is tudtam összpontosítani. Mantráztam: minden egyes fájás közelebb visz a babámhoz. Közben számoltam a légzésem. Egy fájás három-négy légzés volt, egy kilégzés négy számolásig tartott. Ez nagyon sokat segített, hogy tudtam, hogy a kontrakciók nem végtelen ideig tartanak. Tudtam, hogy mennyit kell kibírnom. A rövid fájásszünetekben pedig ülve aludtam a labdán. Ezt a szülés előtt már bevéstem magamnak: a fájások között pihenni kell!

Pedig nagy dilemmáim voltak ezekben a pihenőkben: Kérjek-e egy papucsot Tibortól vagy inkább aludjak…?! Nagy kérdések maradtak kimondatlanul…

Amit mesélsz az tankönyvi. Talán meséltem neked valamelyik órán a 3R-ről. Rítus, ritmus, relaxáció. Ha ez a három megvan, akkor általában a szülés folyamata kizökkenthetetlenül tud haladni. Ebből te mind a hármat megtaláltad. Rítusod lett a mantrázás, megtaláltad a légzésfigyelésben a ritmusod, és a fájások között aludtál. A tökéletes megoldás erre a helyzetre (már ha van ilyen…). Volt más technikád is?

Igen, a lóprüszkölés, amit vettünk veled az órán is. Egyszer csak jött magától: elkezdtem rázni a fejem, és közben prüszkölő hangot adtam ki. Valamiért ez segített. És rémlett, hogy mondtad, hogy ez már közel lehet a végéhez, és ez erőt adott. Illetve a kádba kapaszkodtam olykor, és furán ráztam a kezem, és azt mondogattam: basszus, basszus, basszus. Ezek segítettek.

Korábban azt gondoltuk Tiborral, hogy ez számunkra milyen gyönyörű élmény lesz – az lett, de egy kicsit másképp. Ehhez képest olyan voltam, mint egy utasítgató Jabba. Tibi pedig kiszolgáló személyzet lett. Figyelte, hogy mi történik, és ráállt az utasításokra: papucs, fázom, hányás. Fontos szerep volt, hogy jól kiszolgáljon. Én pedig csak ültem betakargatva a labdán…

Egy ponton megnézték a méhszájat. Szinte teljesen kitágultam. Jobb oldalon maradt még egy pici, így oldalra fektettek, hogy a baba feje kitágítsa azt a részt is. Habár oldalt fekvésben nehezebb volt elviselni az összehúzódásokat, de mivel fáradt voltam, így könnyebben tudtam aludni a fájások között. Innen már végig az ágyon maradtam.

Kitágultam, jöttek a kakilási ingerek. A szülésznő segített megtalálni a kitoláshoz alkalmas légzést. Nehéz volt átállni egyik légzésből a másikba. Hogy szájon keresztül lélegezzek be a mellkasba az ismeretlen volt számomra. Nehéz volt, talán ettől vált akadozottabbá a kitolási rész. Néha akkor is nyomtam, amikor nem volt fájás. Nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet, amitől sokat veszítettem az erőmből. Nyomtam, de nem tudtam bent tartani a hangom, valahogy elkezdtem hörögni. Elbizonytalanodtam. Meg is kérdeztem, hogy vajon történik-e valami odalent. A szülésznő azt mondta, hogy nagyon is. Ettől a mondattól a mélypont után erőre kaptam.

Volt egy pont, amikor le is lassultak a fájások. A kitolási szakasz végtelennek tűnt, nem emlékszem pontosan, de másfél óra lehetett. Háton fekve nyomtam, talán erőm sem lett volna más pózhoz, miközben mégis azt éreztem, hogy valahogy ez így nem természetes, mintha nem lennék igazán potens ebben a pózban, mintha csak történne velem a dolog.

Amikor Ábel fejbúbja felbukkant a lábam között, a szülésznő javaslatára megérintettem, de egyből vissza is kaptam a kezem. Fura volt a nyálkás érzet. De utána, pár nappal később ez a pillanat fontos volt, mert amikor megfogtam a kis fejét, tudtam, hogy ő az, aki kibújt onnan.

Így, hogy már megszületett, minden felülíródott. Utólag kell mindent elképzelnem, mint amikor egy filmben megtudod a végén, hogy ki a gyilkos, és utólag minden összeáll. Most is utólag képzelem el, hogy oh, hát ő volt bent a hasamban. Ez a két időszak elválasztódik teljesen bennem. Nehéz összekapcsolni. De ez a pillanat segít.

Gátvédelemmel szültél?

Igen. Ezen a ponton volt egy kis törés.

Amikor a vajúdás alatt a szülésznő kérdésére válaszoltam, hogy igen, szeretnék gátvédelmet, akkor visszakérdezett, hogy mégis, mit tudok a gátvédelemről. Mintha vizsgáztatott volna. Beszélni alig tudtam épp. Kérdezte, hogy hoztam-e olajat. Akadozva válaszoltam, hogy azt olvastuk, hogy nem kell hozni. Erre csak hümmögött.

Fura volt, mert közben jól segített, de egy-egy ilyen mondat vagy gesztus nagyon vissza tudja vetni az embert. Közben azon voltam, hogy ne vegyem magamra, arra gondoljak, hogy egyébként milyen jól támogat.

Így nem is kellett gátmetszés?

De igen, mert Ábel arca mellett volt a keze. Ezen a ponton már mindegy volt nekem. Vágjanak, csak jöjjön ki.

Behívták az orvost. Tibor szemből nézte a folyamatot, hogy pontosan lássa, mi történik.Ehhez viszont az ágytól viszonylag távol küldték. Messze éreztem magamtól. Megéreztem, hogy minden pozícióban van egy kis veszteség.

Örültem, hogy látja teljesen a folyamatot, látja kibújni a kisfiunkat, de így nem volt mellettem. Egy kis ízelítő volt a szülői minőségből, amikor más pozícióból, kicsit egymástól távol tudunk a pillanatban már hárman együtt lenni.

Amikor kicsusszant a feje, az döbbenetes érzés volt. Utána egy pillanat alatt kint volt az egész teste, szinte nyomni se kellett. Fél 1-re mentem fel a szülészetre, és fél 5-re meglett Ábel.

Belémvésődött a kép, ahogy fekszik a lábam között. Rám rakták. Tibort jobban meghatotta a születés, mint engem. Kívülről meghatóbb volt talán, mint belülről.  Boldog voltam, de ki voltam merülve, ráadásul még egy órán keresztül foglalkoztak velem. Meg kellett szülni a méhlepényt, majd kényelmetlen kengyelbe került a lábam, és jött a végtelen hosszúnak tűnő varrás. Pedig azt hittem, hogy az pikk-pakk megvan, de nagyon hosszú volt. Ráadásul több vért vesztettem, mint ami átlagos, így infúziót is kaptam, és vért is vettek tőlem a laborhoz.

Másnap, amikor egyedül maradtam Ábellel, akkor hatódtam csak meg. Amikor benne voltam a folyamatban, akkor valahogy nem tudtam. Viszont büszke voltam magamra. Jó volt, hogy ahhoz képest, hogy csak reggel indították volna be a szülést, már fél 5-re meg is lett Ábel. Jó volt, hogy sötét decemberi éjszakán született.  Csak nálunk égett a lámpa. Különleges, szent miliő volt.

Jó érzés volt, hogy nem kellett fájdalomcsillapító. Hogy bírtam. Hogy végigcsináltam. A szülés után fél órával már arra gondoltam, hogy ha a második gyerekünket szülöm, akkor Ábel jön majd be Tibivel. Minden felülíródott. Már nem is tudom a fájdalmat felidézni.

Tényleg?

Hát, voltak a menstruációs érzések. Utána jött a hátfájás, illetve az egész törzsre kiható érzés, de nehéz visszaemlékezni a többire, pedig csak öt hete volt. Nem tudom leírni az érzést. Nem is tudom felidézni, de az biztosan segítség volt a folyamat elviselésében, hogy ritmikusan jött. Tudtam, hogy meddig kell kibírnom.

A cselekvéseimre emlékszem inkább, a kézmozdulataimra, hogy időnként meg kellett fognom valamit, hogy meg se tudtam közben szólalni. Pedig előtte azt gondoltam, hogy én közben nasizni fogok, de inni is alig tudtam.

Majd a következő gyereknél jobban figyelek és elmesélem jó?!

Kérlek, mindenképp jegyzetelj közben! De előtte még meséld el, hogy mi történt miután Ábel megszületett?

Szopizni próbált. Nehezen csatlakoztunk. Talán a bimbószerkezetem sem jó számára. Ezen most is dolgozunk még.

Felhívtuk a nagyszülőket videóhívással. Ők csak azt tudták, hogy az indítás miatt megyünk be este, de nem akartam már hiú ábrándokat kelteni, ezért nem jelentkeztem náluk. A saját kudarcomnak éltem meg, hogy korábban már azt hittem, beindult, és mégsem, emiatt  inkább nem szóltam, hogy már a szülőszobán vagyunk, csak mikor megszületett Ábel.

Utána pedig minden sietőssé vált. Sok idő eltelt a varrással, így a két óra hamar elrepült. Közben még fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Amikor lementünk az osztályra, akkor elvitték a csecsemősökhöz Ábelt. Épp akkor volt a vizit. Én aludtam picit és rögtön kértem magamhoz vissza. Tibor oda már nem jöhetett be velünk.

Amikor ezeknek a tapasztalatoknak a tükrében össze kellene tenned egy túlélő csomagot, akkor mit tennél bele egy most szülő kismama számára?

Először az jutott eszembe, hogy valami meleg dolgot. De még fontosabb, hogy legyen rituáléja, mantrája, imaginációja, ami a fájásokat átkeretezi. Legyen egy segítője, és ne azt várja ettől az alkalomtól, hogy ez feltétlenül egy szép párkapcsolati megélés lesz. És még egy: ismerje meg előre a kitoláshoz kapcsolódó légzőgyakorlatokat.

Sok jó tanács. Jó, hogy megosztottad mindezt. Köszönöm!

Én köszönöm, jó volt elmesélni. Ilyen részletesen még senkinek nem mondtam el. Ha az ember elkezdi mesélni másnak, akkor könnyen olyan érzése lesz, hogy túl sok ez a hallgatónak.

Lehet, hogy a hallgatónak sok, de mesélőnek sosem lehet elég. 

A Hosszú út – Bori szüléstörténete Ábel születéséről bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Nem erre számítottam.

A vajúdásom két éjszaka és egy köztes napig tartott. A korai vajúdásom alatt a határozottabb és egyre gyakoribb jóslófájások kitartóan érkeztek, de csak lassan rendeződtek össze. Nem erre számítottam. Mást meséltek a barátnők. De mint minden dolog a világban, ez is teljesen egyéni.

Egyre inkább körvonalazódtak a kontrakciók.

Azt éreztem, hogy a hasam alul kezd összehúzódni, görcsölni. Pont olyan volt, mint egy menstruációs fájdalom, ami egyre intenzívebbé válik. Ahogy a vajúdás haladt előre pántként szorítva össze, a derék hátsó részére is kihatott. Kicsi, mini fájásoktól indult, és egészen az agyamba hasítóig erősödött fel.

És összerendeződtek.

Elkezdtek hullámokhoz hasonló módon érkezni a rendszertelen alkalmi jósló szorítások, majd egyre rendszeresebbé váltak. A vajúdás aktív szakaszában pedig teljesen összerendeződtek.

A légzés.

A szorításokat, a „fájdalmat” levegőztetési technikával enyhítettem, így sodródtam el mindig a következő összehúzódásig. Belevettem a levegőt orron át a fájdalom területébe. Belelélegeztem, mintha levegővel kinyomnám, vagy megtelíteném a szorítást, mintha ellentelítettem volna. Gondolatban pedig lazítottam a szorítást. Visszatágítottam az összehúzódást és aztán fütyülő szájtartással fújtam ki a levegőt amennyire csak tudtam erővel, de mégis lassan. Mindeközben végig kinyomva tartottam a fájdalomterületet. Ez a fajta levegőztetés segített át a hullámokon, miközben segítette az egész folyamatot is. A fájások között pedig mindez elcsendesült a következő szorításig.

Még otthon. Csak a nyákdugó ment el.

Este volt. Otthon voltunk még. Gyakran jártam wc-re. Felváltva kakiltam és hánytam. Közben a szorítások váltakozó sűrűséggel egyre csak jöttek. Volt, hogy 30 percenként, majd 15, és később 10 percenként. Amikor megláttam a zselészerű nyákdugót távozni, hívtam Zsuzsit, a dúlám.

És jött.

Beszélgetésünk után el is indult hozzám. Azt mesélte később, hogy a folyamatosan visszatérő csuklásom, a nyákdugó és az egyre erősödő fájásaim már elég indok vált számára, hogy elinduljon. Pedig én ekkor még nem éreztem elviselhetetlennek a fájdalmat.

Amikor megérkezett Zsuzsi aktívan tudott segíteni. Míg kezdetben a lábgörcsöt puhította vagy támogatóan figyelve kísérgetett, később nyomást alkalmazott a derekamon a keresztcsont körül, ami kifejezetten könnyített a feszítő érzéseken. Ekkor már a fájdalmak elkezdték átterelni a külvilágra vetett figyelmemet befelé. Ebben nagyban segített, hogy a fájások között tudtam aludni, csend volt és sötét. Mindez otthon, a saját ágyamba.

Elindultunk.

Valamikor éjféltájt szólt Zsuzsi, hogy induljunk be a kórházba.  Ekkor már négy perces fájásaim voltak. Tudtuk, hogy sok idő lehet, mire felvesznek a kórházba. És valóban sok idő is volt. Az akkor már négy percesre sűrűsödő fájásaimból 10 perces fájások lettek. Vissza kellett helyezkednem valahogy a korábbi állapotba.

Fontos, volt, hogy belekerüljek újra a szülési folyamatba. Nagyon könnyű kiesni belőle! A pakolás, a lift, a kocsi, az ügyelet keresése, a második emeletre való fellépcsőzés, a papírok keresése, a neonfény, a keresztkérdések, a CTG, a méhszáj-vizsgálat nem segít az elért eredmény megtartásában. A kórházban az ügyeletesek amúgy kedvesek és határozottak voltak. Harminc percen keresztül vizsgáltak. Mivel az összehúzódások ritkássá váltak, majdnem hazaküldtek. Ragaszkodtam a maradáshoz:

“Én innen haza egyedül már nem megyek!” Megvizsgáltak. 3,5 cm tágulással kaptam egy szobát.

Visszarendeződés.

Amint a következő komolyabb összehúzódás megérkezett, megtaláltam a helyemet. Szerencsére folytatni tudtam a megkezdett vajúdást, és nem állt le a folyamat.

A következő fázisként az előző érzetek rendszeres és intenzív hullámai kiegészültek egy új érzéssel, mintha a hüvelyem izzana vagy görcsölne. Azt éreztem, hogy ez csak a méhnyak tágulása lehet. Hasonlóképp belelevegőztem azért, hogy ne szorítson, hanem táguljon, illetve igyekeztem elképzelni, hogy folyamatosan nyílik, mint egy trombitavirág. Persze a levegőzések nem mindig sikerültek. Előfordult, hogy a görcsök intenzitása a hangommal fejeződtek ki.

Külvilág. Belvilág.

A külvilágból sokat nem tapasztaltam. Hallottam a saját hangomat és éreztem, ahogy Zsuzsi mindig alkalmaz valami nyomást vagy masszázs félét, ami nagyon jól esett.

Egyre jobban fájt a folyamat, és én egyre hangosabb voltam. De mindvégig arra figyeltem, hogy elengedjem magam, és közben mégis élesen összpontosítsak.

Érdekes élmény volt, mintha feléledt volna bennem egy másik én, a belső.

Úgy hallottam, segíti a tágulást, ha balra és jobbra fekve fordulgatok, vagy ha négykézláb helyzetet választom. Fontos volt, hogy ne maradjak hosszan egy vajúdó pózban, de nem is mozogtam szét magam. Csak olyan pózt próbáltam ki, amiben biztos voltam. Csínján kellett bánnom az erőmmel. A pózokat előre a szülés felkészítőn próbálgattam. Kb. tudtam, hogy melyikben érzem jól magam.

Az egyetlen út.

A vajúdás hullámai, mint valami nálam hatalmasabb erő zakatoltak végig a testemen, és megéreztem, hogy megfékezni ezt biztos nem tudom. Ekkor tisztán éreztem, hogy eszköze vagyok a történésnek és csak alázattal segíthetem a folyamatot, mert ez az egyetlen út. Mindig figyeltem, hogy mit követel a következő hullám. És a kontrakciók között mély hibernációs éber alvásban pihentem, Így gyűjtöttem az erőt a következő hullámig.

Kértem Zsuzsit, hogy szóljon, ha van valami, mert én csak befelé tudtam figyelni. Amikor azt felelte jó, nagyon megkönnyítette a külvilág elengedést. Így már biztonságérzettel merülhettem el önmagamban.

Kicsit nevetgéltünk.

Egyszer csak szólt is, hogy ha úgy érzem, hogy fel tudok állni, akkor álljak fel és próbáljunk ki egy ágymelletti könyöklős pózt. Ittam, elmentem pisilni és állva maradtam. Kicsit nevetgéltünk, hogy mekkora meló az ágyról leszállni.

A pózváltás újabb hullámokat szakított ki belőlem. Kettőt-harmat bírtam így állva, de ezekhez már kiabáltam is. Visszafeküdtem az ágyra és úgy folytattam az alázatot. Hajnal négy lehetett, amikor bejött a szülésznő és kedvesen kijelentette, hogy ezek már jó hangok, lassan itt van már a véghajrá!

Mert az úgy jó.

Emlékszem, hogy csodálkoztam, hogy ezek szerint hosszú órákon át már nem lehet eszméletlen fájdalmam. Óriási megkönnyebbülést éreztem. Tudtam, hogy ha ez már a vége, akkor folytatom, amit eddig, mert az úgy jó. A szülésznő bíztatott hogy jól haladok. Kitágultam 9-10 cm-re és hamarosan a toló szakasz jött. Kicsit feljebb ülve folytattam a vajúdást.

Pihenő. 

Egyszer csak valóban elérkezett egy nyugalmas szakasz, amiről korábban már hallottam. Felismertem, hogy ez a kitolás előtti pihenő.  Ekkorra már bent volt a doktor, a szülésznő, az asszisztense és mellettem, Zsuzsi, aki folyamatosan tartotta a bíztatásom és itatott vagy, ha igazgatni kellett valamit akkor segített. Így vártuk ki a pár perces pihenőt. Türelmesen, csendben.

Kitolási antré.

A kitolási szakasz csendes teátrális antréját követte a has felett, mellkas-gyomor alatti izom összehúzódása, ami erős kakilás érzettel egészült ki, és egyre csak erősödött. Nagy volt a váltás az eddigi vajúdási szakaszhoz képest.

Itt nem csak átment rajtam a természet ereje, de nekem is bele kellett adjak mindent az erőmből.

Olyan érzés volt, mintha egy tízszeres székrekedést kellene kinyomni. Először ezt az összehúzódást is a gyomornál éreztem. Először gyengébben aztán erősebben konkrétabban. A természet iránymutatása a hüvelyi tágulás, a méh felső szakasz összehúzódása.

Lehetett volna.

Oxitocint kaptam, ami nem igazán csöpögött le. Szerintem el sem jutott hozzám. De mégis most azt érzem, hogy a kitolási szakasz lehetett volna természetesebb. De abban a helyzetben ez úgy volt a legjobb. Az orvos odahajolt hozzám és a szemembe nézve mondta mindig, amit szeretett volna tenni: ”hogy sokat segítene, ha most ez meg az lenne… és lehet-e…?”

Magzatvíz.

A szülésznő megtartotta a kezével a burkot és kérte, hogy nyomjak rá. Elpattant a burok. Kifolyt a magzatvíz, amibe korábban Doma belekakilt. Így a szülésznő elkezdett igyekezni, hogy Domát mihamarabb kisegítse. Éreztem, hogy tágítja a gátamat, olajozott és irányított kitolást diktált.

Fogytán az erő.

Mivel már fél napja mindent kihánytam, éhes voltam és folyamatosan hidegrázásom volt. A szülésznő azt mondta, hogy jobb lenne inkább, ha öt nyomásból lenne meg, mint 15-ből. Érezte, hogy fogytán az erőm és attól tartott, hogy “megpihen” a folyamat. Éreztem, hogy támogatólag döntenek és kedvesen. Az orvos odahajolt és megkérdezte, hogy tarthatja-e a hasamnál a gyereket, hogy ne csússzon mindig ugyanoda vissza, és én mondtam, hogy igen, csak ne nyomja! Nem nyomta.

Vágtak.

Vágták a gátat. Kifáradtam addigra és jólesett, hogy segítenek. Diktálta a szülésznő, hogy hova nyomjak, mert amúgy nem találtam az irányt. Tágította a gátamat kézzel. Kicsit mintha húzta volna a segglyukam felé és azt mondta, hogy odatoljam a gyereket, ahol tartja az ujjait. A kitolás nehéz rész volt számomra, mert nem találtam pontosan a tolás irányát és erejét. Javasolták a pózváltást, de nem éreztem erőt vagy akaratot hozzá.

Nyomtam.

Fekve nyomtam. Pedig tudom, hogy sokkal jobb váltani és négy-kézláb helyzetben vagy guggoló pózban kitolni, hogy a gravitáció segíthessen. Ráadásul a farokcsont sem adott volna plusz akadályt. De nem ment már a váltás. Nyomtam.

Doma makulátlanul tisztán a következő összehúzódáskor egyszer csak kibuggyant. Tulajdonképpen csak a fejét kellett kinyomni, a többi tényleg egyszerűen csak kibuggyant. Ráhelyezték a hasamra. Feledhetetlen puha és természetes érzés volt.

Megtartás.  

Mindenmentesen szültem. A kitolásig beavatkozásmentesen is. De a beavatkozásokat sem éreztem rossznak, mert minden erőmmel vágytam már a fiamat látni. A szülésben minden természetes és egyértelmű, de kell valaki, aki ott van és segít. Nekem Zsuzsi volt az. Ő itatott, kapcsolt zenét, nevettetett. Jó volt, hogy volt, aki kívülről segített, bíztatott, támogatott, fogta a kezem, és tette mindezt beavatkozás nélkül. A masszírozás is fontos volt, bár nem is masszázs volt az, inkább nyomás, megtartás. A legjobb helyzet talán az, ha a szülésnél ott lehet a dúla és az Apuka is.

Tanács.

Nagyon fontosnak tartom, hogy amikor tudsz, a fájások között ne aludj, de pihenj. Azaz kapcsolj ki, lazíts, gyűjtsd az erőt a következőig! Mindenképpen befelé figyelj! Ha a gyermeked születését a fájdalomforrásnak éled meg, akkor azon technikákkal túllendülhetsz. Maradj fókuszálva a folyamatodban, úgy segíted legjobban a születés sikerét.

Praktikus.

Ha szeretnél bármilyen extra kívánságot, akkor azt külön írd le a kórház számára és add le a szülés előtt. Ilyen lehet többek között, ha szeretnéd hazavinni a méhlepényt, ha nem szeretnéd, hogy lemossák a babádat, vagy nem szeretnél BCG oltást kérni.

Köszönet.

Hálásan köszönöm Mindenkinek a hozzáadott energiát, a sok segítséget, ami oda vezetett, hogy így sikerüljön Doma születése!

A természet erejét segíthettem.

Úgy éreztem – közben és utólag szemlélve is -, hogy résztvevője voltam a természet rendjének. Egy olyan eseménynek, ami mindenképp megtörténik. Semmi más dolgom nem volt, mint kísérni és elősegíteni ezt.

Eképpen a fájdalmat összehúzódásnak, szorításnak éltem meg, és a szülésre, eleve ezt a gondolati hozzáállást igyekeztem vinni magammal. Felfogtam a szülésem közben, és éreztem is, hogy minden mini történésnek, tágulásnak, szorításnak, érzetnek meg kell történnie ahhoz, hogy a babám megszülessen.

Doma – 3100g/48cm

2,5 nap otthon vajúdás,

3,5 cm tágulással 5 perces fájásokkal kórházba menet,

majd 3,5 óra János Kórházi szüléssel megérkezett.

A “neheze” még most jön!!

A A természet erejét segíthettem – Fanni szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Mielőtt mesélnél pályafutásod egyik legszebb szüléséről, mesélj magadról! Miért választottad ezt a pályát? Hogyan lettél szülész-nőgyógyász (rezidens)?

Még a távoli családban sem volt orvos, akit követhettem volna. Nem is tudom, hogy pontosan hogyan választottam az orvosi pályát. 10-12 éves koromban állatorvosnak készültem. Később módosult a szándék. Gyógyítással akartam továbbra is foglalkozni, de már nem állatokkal, hanem embereket akartam gyógytíani. Így kerültem általános orvosi szakra a szegedi egyetemre. Már az egyetem elején is foglalkoztatott a szülészet-nőgyógyászat. Azon belül is a szülészet és a neonatológia. Végül az utolsó pár évben sikerült döntésre jutnom, biztos lettem benne, hogy én ezzel a szakmával szeretnék foglalkozni. Ha meglesz a szakvizsgám, akkor biztosan a nőgyógyászat műtéti, endoszkópos irányába is elindulok. Illetve, ami még érdekes számomra az a gyermek-nőgyógyászat. Nagyon fontos területe ennek a szakmának. Miközben nagyon kevés szakember van Magyarországon, sőt az egész világban. Pedig nagy szükség lenne rájuk. Főleg a női nőgyógyászokra, mint gyermek nőgyógyászra. Egy kislánynak sehogy sem jó élmény egy nőgyógyászati vizsgálat, de még mindig jobb, ha egy kedves nő végzi el és nem egy férfi.

Hogyan kerültél a János kórházba?

Több helyre is jelentkeztem. Ide vettek fel. Örülök neki, hogy itt vagyok, mert a Jánosban van koraszülött részleg (PIC), így megismerhetem a koraszüléssel járó veszélyeket is. A legtöbb helyen nem fogadják a koraszüléseket, mivel nincs terhespatológia sem, inkább elküldik a kismamát, oda, ahol speciálisan az ő igényeivel tudnak foglalkozni. Nekem viszont orvosként fontos, hogy tudjam, hogy ilyen eseteket, hogyan kell kezelni.

Amikor még nem orvosként foglalkoztál a szüléssel, akkor mit gondoltál róla, milyen szülni?

Nagyon szerettem a kisbabákat és az őket körülvevő eseményeket. Kisgyerekkorom óta érdekelt a szülés. Láttam benne már akkor is a csodát. Tudtam azt is, hogy ez az egyetlen jó fájdalom az életünkben. Maga a vajúdás és a kitolási szak is nagyon nagy fájdalommal jár, de lesz egy produktuma a végén, és nem a bajt jelzi számunkra.

Így, hogy tudom a mechanizmusát, és azt, hogy mi miért történik, így is furcsának találom. A természet csodája a szülés. Érthetetlen, hogy miért kell fájnia, hogy valakinek életet adj.

Emlékszel az első szülésre, amit élő-egyenesben láttál. Hogy él benned?

Igen. Még az egyetem alatt történt negyedéves koromban, amikor szülészet gyakorlaton voltam. Szegeden az volt a szokás, hogy 48 órás szülőszobai gyakorlatra kellett menni. Két teljes napra.

Megkönnyeztem. Pedig nem volt a legszebb szülések egyike. Fegyelmezetlen volt a kismama. Nem tudott kooperálni az orvossal és a szülésznővel. De azért a kedvem nem vette el.

Most pedig már eljutottam arra a szintre, hogy nem könnyezek minden szülésnél.

De az elején elgondolkodtam rajta, hogy biztosan való-e ez nekem. Mégsem dolgozhatok úgy, hogy minden szülésnél elérzékenyülök, és pityogok. De egyszer csak hozzászoktam. Különösen, ha rajtam van a felelősség. Idő sincs sokszor meghatódni.

Nehéz lehetett 48 órán át „alarm” üzemmódban lenni. Milyen számodra ez az új rendszer? Nincs választott orvos, szülésznő. Jön, aki jön. Szül, aki szül.

Én a régit nem is ismertem gyakorlatban. 2021 márciusában szűnt meg az orvos fogadás. Én pedig pont nyáron kezdtem el dolgozni. Nyilván más lehetett, hiszen sokkal szorosabb volt a kapcsolat a kismama és az orvos között. Sokkal jobban átlátták az orvosok az egész terhesség folyamatát, hiszen egy orvos kísérte végig ezt az időszakot. Az orvosok és a szülésznők számára viszont óriási terhelés volt. Különösen azok számára, akik, egy hónap alatt akár 15 éjszakát is a kórházba töltöttek. Nem sajnálom, hogy ebből kimaradtam. Az is jó, hogy nem kellett megélnem az átállást. Persze az sem ideális, hogy ha valaki, csak beesik szülni. Mi pedig semmit nem tudunk róla. Van, hogy alig van idő arra, hogy az EESZT-ről és más  portálokról összeszedjük a kismamára tudható információkat. Nem megy mindig zökkenőmentesen a kilenc hónap. Vannak összetett terhességek, amiknek az előzményeivel tisztába kell kerülni.

A vajúdónak pedig rosszabb lett a helyzete. Nem ismernek senkit. Se az orvost, se a szülésznőt. Nehezebb így bizalmat építeni a nulláról.

Pedig a bizalom, a biztonságérzet a szülésnél fontos. És nem csak ezen a területen lenne jó változást elérni az itthoni szülészetben.

Igen, haladni kellene a korral, a technikai vívmányokkal, a világgal. Sok olyan dolog van, ami külföldön már régi szokás, itthon pedig nem helyeznek rá hangsúlyt.

Tudsz pár ilyen dolgot említeni?

Korábban ilyen volt a gátvédelem, de ezen már talán túl jutottunk. Régen minden első szülő nőnél, de sok második, harmadik szülésnél is az első mozdulat a kitolási szakban a gátmetszés volt. Azt gondolták, hogy ezen érdemes hamar túlesni, mivel így előbb lesz meg a baba. Azt gondolták, így is-úgy is lesz sérülés. Ez a folyamat elsősorban a szülésznőkön múlik, mert ők védik a gátat. Orvosként úgy látom, hogy épp ezért a szülésznő tudja jól megítélni, hogy van-e szükség gátmetszésre vagy sem, ezt ők érzik.

A másik ilyen dolog – amit szerencsére egyre kevesebb helyen alkalmaznak Magyarországon – az az exprimálás. Ez egy tiltólistás beavatkozás. Az a folyamat, amikor felülről próbálják kinyomni a gyereket a hasból. De ilyet szerencsére nem szoktam látni, és nem is akarta senki ezt megtanítani vagy rám erőltetni.

A harmadik dolog pedig, hogy a kismamának több teret kell adni, hogy eldönthesse, hogy milyen testhelyzetben, milyen pozícióban szeretne vajúdni, és eldönthesse azt is, hogy kitolásnál milyen testhelyzetet szeretne választani.

A kismamák tudják, érzik, hogy mi történik a testükben. Nem jó mindig a háton fekvés, a kőmetsző póz. Egy lehetőséget hadd kapjanak legalább, hogy kiderüljön, hogy számukra mi a megfelelő. Hagyni kell őket kibontakozni.

Sokan mesélik, hogy a szülésük egy pontján oxitocint kaptak. Szerinted szükség van a mesterséges hormonokra a szülésnél? Nem elég az, amit a kismama teste, amúgy is termel?

Van sok olyan eset, amikor a szülés magától elindul és rendszeres fájásokkal érkezik meg a szülőszobára a kismama. Ekkor esélyt kell adni a szülésnek, hogy a saját tempójában tudjon haladni. Nem kell beavatkozni. Ha pedig valamiért mégis be kell avatkozni, akkor már inkább legyen a burokrepresztés, mint az oxitocin. Kevésbé tűnik számomra külső beavatkozásnak, mint az oxitocin infúzió.

De olyan is van, amikor terminus túllépés van, vagy valakinek magas a vérnyomása és emiatt nem lehet várni már, hogy magától induljon be a szülés. Ebben az esetben legalább az indításhoz szükség lehet rá. Ha mesterségesen indul egy szülés, akkor sokszor kell mesterséges oxitocin is, hogy megfelelő erősségű méhösszehúzódások jöjjenek létre.

Az első interjúim egyikében volt egy apuka, aki haragudott a CTG-re, mert nem tudott tőle mozogni a párja. Tényleg ilyen fontos a baba folyamatos monitorozása?

Sokszor igen. Ha például mekóniumos a magzatvíz, akkor a baba határozott érdeke, hogy figyelve legyen. Az általában valamit jelez, ha nem tiszta a magzatvíz, még akkor is, ha korábban került bele a magzatvízbe a mekónium. Szóval vannak esetek, amikor muszáj a CTG és van sokszor, amikor elég lenne óránként csak egy negyedórát ráhallgatni a babára, hogy minden rendben van-e.

Térjünk vissza Hozzád! Volt olyan szülés, ami az elmúlt évben kiemelkedő élmény volt a számodra?

Gréta és Milán szülése az abszolút kedvencem. Még úgyis megkönnyeztem, hogy én voltam az orvos. Nagyon jó élmény volt. Nem tudom, hogy egész életembe fogok-e rá emlékezni, de nyomot hagyott.

Grétáék elmésélését Eszti születéséről már hallottam, de milyen volt a Te szemszögedből a szülésük? Miért volt számodra nagy élmény?

Az esti órákban érkeztek. A János Kórházban – ahogy több más helyen is – nálunk is 24 órás ügyelet van. Aki aznap az ügyeletes orvos az reggel 7.00-től reggel 7.00-ig van benn a kórházban. Fél nap már eltelt a műszakomból, amikor megérkeztek. Gréta egy jelenség. Szerintem mindenkiből szimpátiát vált ki a megjelenésével, nyitottságával, vidámságával.

Ezt én is tapasztaltam. Közvetlen, nyitott, energikus kismama volt a szülésfelkészítőmön is.

Igen. Akarva akartalanul az ember úgy viszonyul a kismamákhoz is, ahogy mindenki máshoz az életben. Van, aki szimpatikus, van, aki kevésbé. Ha egy kismama nem kedves, nem nyitott a kórházi dolgozókkal szemben, akkor nehezebb dolgunk van nekünk is. Ilyen esetben nehezebb a jó arcunkat mutatni. Míg mással még két fájás közben el lehet beszélgetni a szülőszobán.

Szóval, amikor megjöttek Gréta bizonytalan volt, de egyértelmű lett a státusza. Maradtak. Gréta első babáját várta, és minden nagyon ügyesen haladt előre. Gréta végig nagyon fegyelmezett volt.

Mennyi időt töltesz orvosként a szülőnők mellett?

A vajúdás alatt mi orvosok nem vagyunk ott folyamatosan. Az ügyeletben két orvos van, a szülőszobán képtelenség mindenkinél végig bent lenni. A szülésznő az, aki minden percet velük tölt. Én, mint orvos fél óránként vagy óránkként találkozom a kismamával. Amikor bent voltam azt tapasztaltam, hogy Gréta türelmes volt és ettől nagyon jó tempóban haladt a vajúdás. Végig mosolygósak voltak Milánnal. Beszélgettünk. Jó hangulat volt.

Kialakult közben velem is és a szülésznővel is egy kölcsönös szimpátia és egy ebből adódó bizalom is kiépült. Egy hangon szóltunk. Össze tudtunk kapcsolódni. És nem csak Grétával, de Milánnal is. A férfinak is nagy szerepe van a szülőszobán. Ez az összekapcsolódás négyünk között nagyon sokat segített.

A kettejük összekapcsolódása már a szülésfelkészítőn is látszott. Látszott a szoros kapcsolat közöttük, ami egyszerre tűnt szellősnek, légiesnek és közben mégis mélynek.

Egy rossz szavuk nem volt a szülőszobán. (Mondjuk hagytuk is őket kibontakozni.) Mindig mondták, hogy mit szeretnének, hogy mi jó, mi nem jó. És együtt mozgott a gondolkodásunk a szülés előrehaladásában.

Sok mindenki elmondta már, hogy engedjük el azt, hogy létezik „jó” szülés. Ha mégis lenne ilyen, akkor milyen lenne az? Miért gondolod Grétáék szüléséről, hogy jó volt?

Számomra, mint orvosnak az a jó, ha minden komplikáció mentesen zajlik. Ha megvan a személyzet, a kísérő és a szülő nő közötti összhang, az már félsiker. De mindenkinek mindenkivel kell külön kapcsolódnia. Grétával egyrészt összekapcsolódtunk, másrészt vitte a vajúdás áramlata előre. Ha egy anyuka ott van fejben, akkor talán szép szülése lesz. Nem elégedetlenkedni, ellenállni kell, hanem megélni a pillanatot. Beleengedni magad ebbe a szituációba és csak haladni a folyamattal együtt. Gréta nem a rosszat kereste, hanem végig pozitívan állt a dologhoz.

Láttad Grétát ahogy a kezével varázsolt? Más is mesélte, hogy ez segített számára a szülés közben.

Grétát nem láttam, de mástól már láttam ezt a technikát. Az ember kínjában próbálkozik mindennel, hogy valahogy elviselje a fájdalmat. Erős koncentrációt szoktam látni az arcokon. A szülésfelkészítőkön tanultakat próbálják általában bevetni. Ezek nagyon hasznosak. Ezek a technikák elterelik a fájdalomról a figyelmet.

A konkrét fájdalomcsillapításon túl Nektek, orvosoknak nincs szerepetek  az alternatív fájdalomcsillapításban?

Nincs igazán. A mi dolgunk az, hogy ott legyünk, ha baj van. A szülésznők vannak az alternatív fájdalomcsillapításra kitalálva. És arra is, hogy bármilyen személyiségű vajúdóval azonosulni tudjanak. Erre születni kell. Csak egy részét lehet megtanulni. Nekem ez nem menne. Én nem tudok bármilyen személyiséggel összefonódni. Amit a szülésznők tesznek az egy nagyon szép dolog.

Ha a szülésznő és az Apuka mellett bent lehetne dúla is, még nagyobb támogatást kaphatna a kismama. Voltál már olyan szülésnél, ahova dúla ment kísérni, hogy segítse a kismamát?

Igen. De én személyesen nem éreztem különbséget. Erről egy szülésznő jobban tudna beszámolni. Az ő munkájukban segíthet igazán egy dúla jelenléte.

Ha öt év múlva megkérdeznélek Grétáék szüléséről, szerinted mire emlékeznél belőle?

Az egész szülés példaértékű volt. Ezt a szülést kellene a tankönyvekben mutogatni. A vajúdás is és a kitolás is példaértékű volt. Gréta végig fegyelmezett volt, végig ott volt fejben. Ha mondtunk neki valamit, akkor megfogadta azt és próbálta úgy csinálni, ahogy javasoltuk. Nem hisztizett. Annyira fegyelmezett volt végig, felül tudott kerekedni a fájdalmán. Nagyon ritkán látni ilyet.

A kedvenc részem az volt, amikor Eszti baba megszületett. Gréta meglátta Esztit és elkezdett hangosan hahotázni: „Nézd Milán! Ez a mi gyerekünk! Kijött. Itt van a mi Eszti babánk!” Szó szerint kacagott. Aztán persze sírtak és megint kacagtak. Nagyon jó élmény volt.

Megélték a születés csodáját.

Segíthette őket, hogy egy nagyon szép és gyors folyamat volt. De az, ahogy ott voltak fejben mind a ketten, és át tudták élni a szülést, ahhoz az ő hozzáállásuk kellett. Ezért volt példa értékű számomra ez a szülés.

Ha egy hamarosan szülő nőnek kellene készíteni egy tarisznyát a hosszú útra, akkor Te mit tennél bele. Legyen az egy izotóniás ital, egy illat, egy technika, vagy épp egy belső tulajdonság…

Akaraterőt, fegyelmezettséget és vidámságot. Fontos, hogy megpróbáljon a kismama még a szülés közben is pozitívan állni a folyamathoz. Sokat számít ez a lelkiállapot.

Ezenkívül hozza el a kedvenc emberét, aki ebben az esetben nem féltetlenül a kismama párja. Tizen órás vajúdást lehet, hogy egy dúla jobban tud támogatni. Egy olyan nő – akár a leendő nagymama, vagy egy barátnő -, aki átélte már ezt a folyamatot. A férfiak számára nagyon nehéz ráérezni arra, hogy milyen a szülésben benne lenni. És persze van olyan apuka is, aki gondoskodó, empatikus, aki mindenben tud segíteni a kismamának.

Fontos, még, hogy hozzanak a kórházba olyan tárgyat, ami otthonossá teszi a szülőszobát. Akár tényleg lehet ez egy illat. Van, aki diffúzort hoz, van, aki zenét. Ezek segítenek, abban, hogy otthon érezze magát a kismama és könnyebben ellazuljon.

De ha magamból indulok ki, akkor legyen a tarisznyába csoki is. Az mindig tud segíteni.

Melyik az a módszer, az a technika, amit a legtöbb kismama használ?

Egyéntől függ. De azért az fontos, hogy legyen egy módszer, ami segít elterelni a fájdalomról a figyelmet. Van, aki a légzését számolja, vagy csak figyeli. Sokan nézik telefonos applikációkkal, hogy mennyi ideig tartanak a fájások. Utána mindig beszámolnak arról, hogy épp hogy áll a helyzet. Van, akinek ez segít.

Nincs univerzális technika.

Olvasd el Gréta és Milán történetét is!

A Összekapcsolódás – Dr. Tilli Fanni mesél Eszti születéséről bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Nagyon jól! Jó napokat élünk, egyre jobbakat. Van egy kis pocakfájásunk. Az első napokban éjszaka fordult elő, mostanában inkább nappal, de türelmesek vagyunk mindketten a férjemmel. Az éjszakákat szinte átalusszuk, Zorka csak kétszer kel fel ciciért. Igény szerint szoptatom, így valamikor 2,5 fél óra valamikor 3,5 fél óra telik el két szoptatás között. Annál sose volt se több, se kevesebb.

Könnyen indult a szoptatás?

Sajnos nem. A kórházban nem kaptam segítséget. Szikla kemény cicikkel jöttem haza. Ha Anyukám nem kapta volna el, és nem masszírozta volna meg, akkor még mindig kőszikla lenne. Amikor hazajöttünk, megmutatott mindent. Megnyugodtam. Megnézte a cicimet. Nem értette, hogy miért nem lazították fel nekem. Neki 27 évvel ezelőtt ezt csinálták. Ő mutatta meg valójában, hogy hogyan lehet szoptatni, és javasolta a különböző pózokat,  nehogy letapadjon valahol a cicim. Hónaljtartás, bölcsőtartás… Most is még néha változtatom a pózokat, mert picit sebes lett. Nem nagyon, de azért a Lazolin krém életmentő volt. Lassan belejövünk mindenbe.

Volt pár nap, amikor a védőnő azzal ijesztgetett, hogy nincs elég széklete a babának, illetve nem pisil eleget. Szerinte éhezett. Az első héten annyira ráparáztatott, hogy minden este zokogásig masszíroztam a mellem. A negyedik napon beindult a tejbelövellés. Azóta fröcsköl. Bőséggel van tejem. Zorka hízik is rendesen. Nem volt még kéthetes, amikor elérte a születési súlyát. 100 grammokat eszik egy ciciből.

Milyen jó, hogy ilyen sok tejed van. A tejbelövellés pedig ilyen is lehet, amin leginkább a baba gyakori, illetve igény szerinti mellre helyezése tud segíteni, vagy ha annyira feszessé válnak a mellek, akkor a mellre helyezés előtti pici könnyítő fejés, hogy a baba jól be tudja kapni az egész bimbóudvart. Pár nap, hét alatt kialakul egy megfelelő egyensúly ennek hatására. Hogyan szoptatod Zorkát?

Mivel bőven lett tejem, ezért én csak egy cicit adok neki egy szoptatásnál. Úgy érzem, hogy jó technikával szoptatok, de még így is érzékeny a mellbimbóm, ezért jól esik, hogy több időt tud regenerálódni a mellem. Amúgy azt vettem észre, hogy ha 80 gramm körül eszik, akkor nem fáj a hasa, viszont a 100-120 gramm az már nem komfortos a számára, de nyilván amíg kéri addig nem veszem el tőle. Inkább ringatjuk, és simogatjuk a pocakját.

Anyukád sokat van veletek?

Igen. Hetente háromszor jön. Ezeken a napokon 10-től 16.00-ig itt van. Nagy segítség. Hétvégén együtt vagyunk a férjemmel, így csak kedden és csütörtökön vagyok magam. Amikor itthon van a férjem, akkor sokat segít. Megcsinálja a reggelim, vagy amíg letusolok, addig megfogja Zorkát. Nem nagy dolgok, de nagy segítséget jelentenek a számomra.

Milyen élethelyzetbe érkezett közétek Zorka?

Karácsonykor a nagypapám nagyon beteg lett. Tudtuk, hogy meg fog halni. Elmeséltük neki, hogy babát szeretnék. Tudta, hogy már nem fogja megélni, de büszke volt, arra, hogy az unokája anyuka lesz. Három hét múlva nagypapám meghalt. Nagyon megviselt. De mégsem szerettem volna az induló folyamatot leállítani azért, mert sírt a lelkem. Hét hónapig nem estem teherbe. Majd váratlanul elutaztunk Olaszországba. Az utolsó este kicsit becsiccsentve kifeküdtünk a szállásunk tetejére beszélgetni. Szóba került a baba téma. A férjem azt mondta, hogy ő már nagyon türelmetlen, és nem érti miért nem sikerült eddig. Én csak annyit mondtam, hogy az a lélek már kiválasztott minket ott fent, most csak vár egy picit, de higgye el, a nagyapám leküldi hozzánk a mi kis csillagunkat. Ahogy erről elkezdtem fantáziálni, egy hatalmas üstököst láttunk, hihetetlen nagy volt, csodaszép.

A mámoros pillanatban Bence annyit mondott: „Csillag, Szia! Szeretnénk egy kis egészséges babát!” Elnevettem magam. Azt mondta, ne nevessek, hanem én is mondjam. Hát mondtam. „Szia Csillag! Szeretnénk egy egészséges kisbabát, de akkor küldd el hozzánk, ha itt az idő.” 5 hétre rá pozitív lett a tesztem. Az a csillag Zorka volt.

Hogy érezted magad várandósként?

Nagyon szép terhességem volt. Ilyet kívánok mindenkinek. Nem voltak rosszulléteim. Picit szédültem talán, de ezt leszámítva nagyon jól viseltem, és nagyon élveztem is. Pedig féltem a hormonális változásoktól, és a saját változó tükörképemtől. De amikor, nagy lett a pocakon, olyan szépnek tudtam látni, kis csodának.

Hogyan készültetek a kis csoda érkezésére?

Fontos volt a felkészítő, amit Te tartottál. Sok önbizalmat adott. Ez volt a legfontosabb, amit minden szerdán hazavittem Tőled: Tudtam, hogy jól fogom csinálni! És közben felkészítettél, olyan lehetőségekre is, amikre nélküled lehet, hogy nem számítottam volna.

A másik fontos élmény a baba-mama kapcsolatanalízis volt. Kéthetente jártam egy hölgyhöz, az ülésekkor találkozhattam a babámmal. Egyre jobban el tudtam képzelni a babámat, és magát a szülést is. Azzal foglalkoztunk együtt, hogy hogyan lesz jó a szülés. Például el kellett képzelnem azt, ahogy letolja Zorka a válláról a köldökzsinórt, vagy elképzeltem, ahogy megsimogatom a fejét, és vezetem őt, hogy megérezze, hogy merre van a kijárat.

Megtudtam Zorkát nyugtatni, elmondtam neki, hogy a szülés neki is fájhat, de ketten meg tudjuk csinálni. Jó, hogy már a hasamban megismerkedtem vele.

Hogy indult el a nagy nap? Meséld el a szülésed történetét!

Csodálatos volt.

A terhességem alatt két parám volt. Az egyik, hogy nehogy előbb jöjjön, a másik, hogy nehogy túlhordjam. Amikor betöltöttem a 40. hetet, akkor az egyik CTG vizsgálaton már láttunk fájásokat, de én nem éreztem őket. Ekkor már kétnaponta kellett visszajárnom a vizsgálatokra. A következő ilyen alkalommal, már másfél cm-re voltam kinyílva. Azt mondta az orvos, hogy mi még este találkozni fogunk. Izgalomba jöttem, hogy akkor ez a nap lesz az, miközben terveink is voltak erre a szombatra: azt gondoltuk, hogy kimegyünk a Hajógyári-szigetre, és tényleg hatalmasat sétáltunk a kutyával, otthon ki akartam takarítani még,

és közben rájöttem, hogy ha ma szülünk, akkor inget kell vasalnom a férjemnek, mert biztosan megy majd tejfakasztóra a fiúkkal. Elindult egy erős fészekrakó ösztön, de délután négy körül még mindig nem éreztem semmit az összehúzódásokból.

Otthon összefutottunk a szomszédainkkal akik, invitáltak egy kis limonádéra minket. Lepakoltunk, átmentünk. Náluk éreztem meg a fájásokat. Volt, hogy megállítottam a beszélgetést, hogy „oh bocsi, de azt hiszem, nekem most fájásom van”. Nem értették, hogy akkor én most átmentem vajúdni…?! Vicces volt, és talán jó is, hogy az első összehúzódások közben elterelődött a figyelmem az egészről. Beszélgettünk, tök jó volt a hangulat, néha jött egy fájás, kb. 15 percenként és 15-20 másodpercig tarthattak. Megállapítottam magamban, hogy akkor ez tényleg elindult.

A nagyapám azt mondta – aki végülis Zorkához hasonlóan vasárnap született csak 1946-ban -, hogy az úri lányok, és az úri fiúk vasárnap születnek. Így amikor ezen a szombati napon elindultak a fájások, akkor tudtam, hogy aznap még nem fogok megszülni. Ez a kislány csakis éjfél után láthatja meg a nagyvilágot.

2-3 órával később sokkal sűrűbb és erősebbé váltak az összehúzódások. Megkérdeztük a szomszédokat, hogy átvihetjük-e a kutyát hozzájuk, amíg mi a kórházban leszünk. Elvállalták.

Éjfélre már egész jó ritmusa lett a vajúdásomnak. Öt percenként jöttek a fájások, és ötven másodpercig tartottak. Nagyon jó barátnőm épp abban a kórházban dolgozik szülésznőként, ahol szültem. Felhívtuk. Azt mondta, hogy még ne induljunk el, csak ha ez a folyamat két órán keresztül így halad tovább. Azt gondoltam, akkor ebből még biztosan 2-2,5 óra hátra van.

Mit csináltál ekkor? Hogyan voltál az összehúzódások alatt?

Feküdni nem tudtam, de jólesett a konyhapultra könyökölni. Jólesett lógatni a pocakom. És közben olyan érzésem volt, mintha bújkáltam volna a lakásban. Amúgy bújós vagyok, sokszor meghitt ölelésben telnek az esték, de aznap este össze-vissza járkáltam a lakásban. Olyan voltam, mint egy kiscica: hol a konyhában voltam, hol a nappaliban, hol a fürdőben. Kétszer  is letusoltam.

Próbáltam kimaxolni az otthon töltött időt, de egyszer csak olyan, erős didergés, vacogás jött rám, amin a sok-sok takaró sem segített. Viszont a melegtől nagyon izzadtam, és úgy vacogtam. A férjem ekkor azt mondta, hogy ez biztos egy jel, és induljunk el a kórházba.

Fél három környékén értünk be. A kocsiban egészen jólesett az ülés. Féltem is tőle, hogy talán elmúlnak így a fájások, de szerencsére megmaradtak. Több, mint három ujjnyira voltam kitágulva. Kaptunk egy szülőszobát. Addigra én már nagyon elfáradtam. Reggel hét óra óta voltam fent: jöttünk-mentünk egész nap, kitakarítottam a lakást, vasaltam, elvittük a kutyát kirándulni, és a fájások is nyilván kivettek belőlem.

A szülőszobán, amikor megláttam egy szoptatós fotelt rögtön beleültem, és két fájás között elaludtam benne. Négy perc alvás, egy perc fájás. A szülésznők viszont általában csak akkor jöttek be hozzánk, amikor épp aludtam, így nem vették komolyan a vajúdásomat. Miközben erős fájásaim voltak, csak akkor, amikor épp nem aludtam. Próbáltam pihenni a fájások között, és amikor ébren voltam, akkor igyekeztem tudatosan lélegezni. Több technikát is kipróbáltam, köztük azt, amiről korábban azt hittem, hogy segíteni fog, de mégsem az vált be, hanem egy légzés-benntartásos technika. Sok-sok óra alatt jöttem rá, hogy nekem így a legjobb lélegezni.

Végig a fotelben maradtál?

Nem. Bár sokáig ültem benne. Ötig biztosan. Amikor bejött az egyik szülésznő, akkor a javaslatára pózt váltottam, pedig jól esett volna egyhelyben lenni. Azt mondta, hogy jót tenne a folyamatnak a váltás, a mozgás. Igaza volt. Elkezdtem járkálni, támasztottam a csapot, átöltöztem az utcai ruhámból a hálóingembe. Fél hat körül azt javasolta, hogy menjek el tusolni. Amennyire otthon kívántam, most annyira nem. Akkor már azt éreztem, hogy nem bír el a lábam. A zuhanyzóban lévő székbe pedig nem volt gusztusom beleülni, de azt hiszem végül elmentem zuhanyozni, de erre nem is emlékszem pontosan.

Hogy viselted a fájásokat? Bence hogyan tudott ekkor segíteni neked?

A vajúdást néma csendben tűrtem. Csak annyit mondtam olykor Bencének, hogy „Ez nagyon fáj!” Ő pedig válaszolt, hogy „Tudom, de nagyon ügyes vagy!” – Nem szerettem volna, hogy a vajúdás alatt simogasson, pedig amúgy szeretem az érintést, de ott nem volt rá szükségem, viszont olyan szavakat kaptam, amiket akkor abban a pillanatban szerettem volna hallani. Így volt a legszebb.

Felfeküdtem az ágyra, az egyik oldalamon jó volt feküdni, de másikon szörnyű. Felültem, lefeküdtem, felültem, de közben azokra a korábbi ötperces fájásokra vágytam. Valahogy az ágyról mindig csúsztam. Próbáltam kitámasztani magam, de mindenhogy csúszkáltam az ágyon.

Hajnali 5-6 körül kérdeztem meg az egyik hölgyet, hogy még mennyi idő míg megszületik Zorka. Azt mondta, annyi, hogy ezt még egyszer már meg sem tudom kérdezni. Nevettem rajta, mert én bármilyen kis időben is tudok beszélni, így kérdezni is. Negyed 7 körül azt mondták, hogy annyira tág vagyok, hogy már csak a buroknak kellene megrepednie. Megkérdezték, hogy megrepesszék-e.

Ekkor már tolófájásaim voltak, de tudtam, hogy a már korábban emlegetett szülésznő barátnőm fél 7-re fog megérkezni az osztályra. Így ránéztem a férjemre, és megráztam a fejem. Mire ő csak annyit mondott: „Várunk még egy kicsit.” Bólogattam.

Tudta, hogy meg akarom várni Noémit. 6.35-kor megérkezett, én ekkor épp egy labdán pattogtam, hátha attól megreped a burok, de nem történt semmi. Félálomba ránéztem Noémire, és csak ennyit mondtam: „- Könyörgök, repeszd meg a burkom! – Jó gyere! Pattanj fel az ágyra!” Felszálltam, megszorítottam Bence kezét, és ahogy szétnyitottam a lábam, a burok magától megrepedt. Noémi így szólt: „Fél óra és megszülünk!” Olyan volt, mintha Zorka csak őt várta volna. Az égiek is így akarták.

Ekkor annyira felspanoltam magam, hogy minden álom kiment a szememből, behívták a doktornőt is. Azt kérték, hogy egy fájásra hármat nyomjak, a negyedik összehúzódásnál gátvédelemmel megszültem Zorkát. Nagyon örülök, hogy megvártuk Noémit. Pontosan meg tudta mondani, hogy hova kell nyomjak. Amit mondtál a felkészítőn, hogy érezzük meg, hogy hogy kakilunk, az a figyelem tökéletesen megmutatja, hogy hogy kell nyomni, Noémi mindig oda is tette az ujját a hüvelybemenet alsó részéhez, hogy érezzem ezt a pontot.

Égő érzés volt, amikor kijött a feje, de amikor kicsusszant a kis teste, és egyből rám tették az olyan érzés volt, mintha lebegtem volna. Alig bírtam a könnyeimmel. Bence is sírt. Olyan könnyed és szép szülés volt, hogy a szülésznő és az orvos is sírt.

6.35-kor jött Noémi. 6.40-kor repedt meg a burkom. 7.02-kor megszületett a szerelmünk gyümölcse, Zorka baba.

Hogy telt az aranyóra?

Mikor megszületett Zorka olyan volt, mintha hármasban lettünk volna, pedig ott voltak körülöttünk még. Csak néztük a Babót, ő pedig nyitogatta a szemeit. Persze nagyon fájt a vajúdás, de én ezt akkor elfelejtettem, és talán akkor fog előjönni újra, ha Zorkának testvére születik.

Mennyország feelingje volt az aranyóránknak. Két óra eltelte után Anyu bevágtatott a szülőszobára, sőt az egész családom bejöhetett. Mindenki sírt, és puszilgatott. Mindenkit olyan boldognak láttam, mint soha életemben. Csoda volt.

Ha a korábban elképzelt vajúdásodat össze kellene hasonlítani a valós tapasztalással akkor, hogy tudnád leírni a különbséget, vagy épp az egyezőségeket?

Nem tudtam előre, hogy mire számíthatok, és valóban teljesen új érzeteket hoztak a fájások. Élsportoló múltam miatt sokféle fájdalmat éltem meg, illetve volt egy komolyabb égési sérülésem is. Megedződtem. Tudtam, hogy nagy a fájdalomtűrő képességem, és azt is tudtam, hogy ez biztosan fájni fog. Sokat olvastam is róla, főleg sportolók  beszámolóit. Úgy éreztem korábban is, hogy felkészülni maximálisan erre nem lehet, így nem is akartam elképzelni, hogy milyen lesz nekem. Annyi volt a célom csak, hogy próbáljunk meg sokáig otthon maradni, és a tolófájásoknál minden erőmet odatudjam tenni.

Szerettem volna egy jó közös élményt is hármunknak, és azt, hogy ebből a helyzetből kihozzam a maximumot.

Ez így is történt.

Igen. Mondtad, hogy írjunk szülési tervet. Én nem írtam, de elképzeltem, hogy milyen szülésre vágyom. Nem szerettem volna epidurálist, viszont szerettem volna, hogy könnyű szülésem legyen, hogy a beöntés ne legyen kellemetlen. Végül minden beavatkozás nélkül szültem. Nagyon szép szülés volt, amit tulajdonképpen a szülésznőnek köszönhetek.

És magadnak. Magatoknak.

Egy kellemetlen dolog volt, de azt igyekszem elfelejteni: A méhlepény nem tudott egészben megszületni. Bent maradt egy kevés, amit ki kellett kanalazni. Emiatt kaptam antibiotikumot is, de ebből szinte nem éreztem semmit, mivel ekkor már Zorka a mellkasomon volt.

Utólag lehet, hogy jobb is, hogy így történt, mert így teljesen tiszta lettem odabent. Véreztem, de tudtam, hogy mindent kitisztítottak. Lett egy pici sérülésem, amit két öltéssel összevarrtak, de ezt sem éreztem igazán.

Utána egy kétágyas szobába kerültetek. Hogy teltek ott a napok?

Úgy érzem kissé hiányosan. Szerencsésnek éreztem magam, hogy zavartalan szülésem volt. Viszont nagyon fáradt voltam, és miután megkaptam a szobát próbáltam pihenni egy kicsit, hiszen egész éjszaka alig aludtam, közben jöttek mentek az orvosok. Az első éjszakára szerettem volna leadni őt a csecsemősöknek. Lehet, hogy ciki, de azt éreztem, muszáj aludnom egy picit, ahhoz, hogy legyen tejem, hogy kiegyensúlyozott legyek, és hogy a legjobbat adhassam Zorkának.

Ja ez tényleg tök ciki igény… Ki ne akarna pihenni egy ilyen nap után?! Fontos, hogy a babával folyamatosan együtt legyen az anyukája, de az is, hogy pihenni tudjon.

Nem olyan segíséget kaptam bent, mint reméltem. Sokan kérdezték, első babám? És miután büszkén mosolyogva bólogattam, kimentek a szobából. Nap közben az egyik csecsemős a kérésemre megmutatta a pelenkázást, de nem mondanám, hogy el tudtam sajátítani. A kisbabám picike volt és törékeny. Estére átpelenkázva, tisztán kérték a nővérszobába Zorkát. Ott álltam felette, ő sírdogált, én pedig el voltam bizonytalanodva, hogyan csináljam jól, ha csak egyszer láttam. Begurítottam a kocsit a nővérekhez, és segítséget kértem. A reakció kissé sem volt empatikus, teljesen le voltam döbbenve. Türelmetlenül, és ingerülten szólt hozzám a legidősebb hölgy. Szerencsére ezután kaptam kedves szavakat is, egy másik hölgytől, illetve Ő megmutatta nekem, amit kértem. Mégis szomorúan lépkedtem vissza a szobámba, nulla önbizalommal, ráadásul izgultam a kisbabám miatt is.

Reggel láttam, hogy valami csöpög a cicimből, gondoltam, hogy az előtej lesz, hiszen olvastam is róla a Tőled kapott kis füzetben hajnalban. Az egész cicim kemény lett.  Elmentem a nővérekhez, megkérdezni, hogy milyen testhelyzetek vannak, amik segíthetnek a szoptatásban. Tudtam, hogy mit kell csinálni, mert a füzetben ez is benne volt, de mégsem tudtam, hogy hogyan tegyem Zorkát a cicimre.

Az aranyórában segítettek rátenni, de akkor hanyatt fekve voltam, ő meg hason fekve. Épp, hogy csak cuppogott rajta. Nem volt tapasztalatom egy klasszikus bölcső fogással  vagy egy hónalj tartással, hiszen első babámnak adtam életet, és hiába volt meg elméletben a szoptatás, a gyakorlatban ez egy nehéz dolog. Főleg először.

Nagy nehezen odajött valaki, és megmutatta. Rá is kapott Zorka a cicimre, de még mindig olyan volt, mintha csak cuppogna rajta. Azt mondták ez teljesen normális. Megnyugodtam, de közben leszakadtak a melleim.

Talán emiatt mentél haza nagyon kemény cicikkel. A cuppogás nem az igazi. Ahogy a felkészítőn is mondtam talán az ikonikus mondatot: nem nyamnyam, vagy cupcup, hanem HAAAM! Az lesz a jó mellretapadás. Jól jött volna egy laktációs tanácsadó segítsége.

Igen, ehelyett egy ortopéd szakember jött be, szülés utáni regenerálódásról beszélgettünk hosszasan. Négy óra alatt megszültem a gyerekem, lehet, hogy sérült valamim, de egy nappal a szülés után sokkal fontosabb dolgok vannak, mint a csípőm, vagy a bármilyen esetleges ortopéd sérülés.

Az utolsó nap odaadták a zárójelentést, hogy írjam alá, és mehetünk is haza. Legközelebb már csak a takarító néni jött be, aki azt az utasítást kapta, hogy fél óra alatt takarítson ki. Ott ültem pizsamában az ágyon pislogtam, mert azt se tudtam, hogy hogyan kell felöltöztetni a gyerekem. Minden bent volt hozzá a táskában, de jó lett volna, ha valaki odajön, és megfogja ebben a helyzetben a kezemet, majd elbúcsúzik tőlünk.

Ehelyett arra kértek, hogy a kis kocsit toljam nekik vissza, ha betettem a gyerekem a hordozóba. (És ezt az információt a szobatársamtól kaptam) Nem értettem, hogy hogy fogok tudni így hazamenni. Közben hívogatott a férjem, hogy ő már vár ránk, de a szobába nem jöhetett be. Nagyon gyors volt az egész, pakoltam ki a nagy cuccokat a folyosóra, miközben szaladgáltam jobbra-balra.

Úgy éreztem nagyon hamar el lett engedve a kezünk. Bár vágytam haza, mégis volt bennem egy félelem, hogyan fogom ezt mind jól csinálni, ha hazaérünk. Szülés után sokkal érzékenyebbnek éreztem magam, mint eddig bármikor életemben.

Hiszen mostmár a legfontosabb a világon ez a kicsi lány, aki alig volt 2 napis, 3 kiló, én pedig utoljára 4-5 éves koromban pelenkáztam, öltöztettem, fürdettem egy Babyborn babát…

Hogy teltek az első hetek otthon?

Most volt vasárnap kéthetes Zorka. Ebben a két hétben ismerkedtünk meg egymással. Felismertem, hogy mit jelentenek a különböző sírásai: amikor OÁ-zva sír, akkor éhes, amikor gurgulázva, akkor fáj a hasa, amikor kicsit nyűglődik, akkor hiányzom neki, és azt szeretné, hogy ott üljek mellette, és ringassam. Sokat tanulunk, és Bencével egymást is jobban megismerjük. Azt mondta, hogy nem is gondolta, hogy ilyen türelmes tudok lenni, én pedig nem gondoltam, hogy ő ilyen gondoskodó.

Szép, de nehéz is ez az időszak, sokszor nem tudjuk, hogy mi a legjobb döntés, de éppen ettől szép is. Pár hónap múlva már visszafogom sírni ezeket a pillanatokat. Akkor is csak puszilgatnám, amikor sír, hogy milyen jó, hogy itt van, hogy egészséges. Olyan jó érezni az illatát, a bőrét. Sosem voltam ilyen boldog, és ilyen fáradt, de inkább a boldogságot emelném ki, nagyon finoman ringató érzés. Csodaszép! Egész nap nézegetem. Majd küldök képet róla. Földöntúli élmény. 16 napja lebegek.

Ha az eddigi tapasztalataid alapján össze kellene állítanod egy listát, hogy mit vigyen magával egy hamarosan szülő nő, hogy ilyen lebegős legyen majd, akkor mit tennél rá?

Mi otthon hagytuk a zenét, pedig jól jött volna, szóval javaslom a kismamánál legyen olyan zene, vagy csak egy szeretett dal, amit szívesen hallgat. Vagy egy tárgy otthonról, ami fontos számára.

És legyen nála bizalom. Bízzon meg abban, hogy a férje pontosan tudni fogja, hogy hogy kell viselkedni, hogy miket kell mondania, hogy hogy kell megérintenie. És bízzon abban is, hogy ő maga tudja, hogy mit kell tennie, és jó döntést fog hozni az adott szituációban.

Bízzon a babájában. Tudom, hogy még csak ezek után ismeri meg a kismama és a baba egymást, mivel még nem találkoztak. De így is bízhat benne, hogy meg fogják segíteni egymást. Ez a bizalom a legfontosabb a szülés alatt.

Számomra nagy segítség volt, hogy a barátnőm volt a szülésznő. Biztos vagyok benne, hogy sikerült volna mással is Zorkát a világra hozni, de ilyen könnyen a kitolási szakasz nem ment volna senki mással. Itt is fontos volt a bizalom. Hogy tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Fontos volt, hogy az orvost is megismertem korábban az utolsó CTG vizsgálaton. Összetegeződtünk, szimpatikusak voltunk egymásnak. Minden erre a bizalomra épült.

A „Csillag, Szia! Szeretnénk egy kis egészséges babát!” – Réka mesél Zorka születéséről bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Hazaérkeztek a lányok?

Igen. Tegnap. Ma már volt nálunk a gyerekorvos és a védőnő is. Mindenki beköszönt. Nagyon cuki baba. Olyan gyönyörű. Nulla elfogultság nélkül mondom. Tényleg. Honnan kezdjük?

Legelőről. És a Te történeted nem Esztivel, hanem Mátéval, a 12 éves fiad születésével kezdődik.

Máté koraszülött volt. 31. hét végén született. Ott úgy érezte, hogy elég volt bent, és kirúgta a ház oldalát.

Elfolyt a magzatvíz. Három nappal később született meg a Jánosban császárral. Így maga a szülésélmény nekem nem volt meg. Mivel lemaradtam erről az eseményről, később valahogy pótolni akartam. Fotós vagyok. Mindent fotóztam már, ami ember. Portrét, esküvőt, temetést is. Szerettem volna szülést is fotózni. Volt egy pár, akik felkértek rá, hogy ott legyek fotósként az otthonszülésüknél. Mivel jó kapcsolatunk volt, igent mondtam.

Nagy élmény lehetett.

Az volt, de a hiányt nem tudta pótolni. Volt egy nagyon szép íve a fotósorozatomnak, de nem lett produktum. Hat órás vajúdás után be kellett menni a kórházba. Ott született meg a baba. A kismama nem tudta elengedni a babáját, az okát ne firtassuk… Abban az időben volt a válásom. Én is az elengedésen dolgoztam épp, ahogy a kismama a szülésében. Jó, hogy ott volt számomra pajzsként a gépem. Ott is voltam, de igyekeztem védeni magam. Így is három napig nem aludtam utána. Nagy hatással volt rám az a nap. Sok dolgot megmozgatott bennem.

Két fél-élmény után jött Eszti. Nem könnyű rajttal indultál.

Így, hogy nem bújhattam a gépem mögé, más volt a helyzet. Hiszen most én voltam ott, aki foghatta Gréta kezét. Kíváncsi is voltam. Nem szoktam rosszul lenni a vértől, bár egy picit tartottam az eseménytől.

Hogyan indult be a szülés?

Egy pénteki napon voltunk nálad a felkészítődön egy héttel a szülés előtt. Jó volt, hogy elindult a lelki rákészülés, az aklimatizáció, mert egy héttel később Grétának menstruációhoz hasonló fájásai lettek szombat hajnalban.

Akkor jött az első beszarás. Még össze se pakoltunk. Hajnali ötig Gréta is és én is felválta szaladgáltunk a wc-re. Közben gyorsan összepakoltunk.

De az időzítés mégis szuper volt.

Nagyon. Grétának megvolt a bemutatója (Gréta ruhákat tervez – a szerk.). Szombaton a nagyszülőkkel találkoztunk. Hetek óta toltuk az utolsó pocakos fotók elkészítését. A hétvégén azok is elkészültek. Eszti úgy érezte, ha minden kész, akkor jöhet is Ő. Az első hajnali derékfájásoknál volt időnk és lehetőségünk összepakolni. Persze azért volt bennünk aggodalom, hogy mi nincs vajon még a csomagban.

Nagyon pánikoltál?

Igen, de akkor hajnalban legalább lement a nagyja. Reggelre pedig rápihentünk. A fájások pedig elmúltak. Jó volt, hogy becsengetett Eszti. Olyan volt, mint az otthonunknál a bejárat. Két csengő van, külső kapu és a lépcsőház. Ez volt a külső kapus csengetés. Dr. Google pedig most is segített. Tudtuk, hogy ebből bármi lehet. El is múlhat, szülés is lehet belőle. Lenyugodtunk és figyeltünk. Én még elmentem gyorsan vásárolni Mátéval együtt, aki épp nálunk volt ezekben a napokban. Délután újra indultak a fájások. Kértük Gréta barátnőjét, hogy jöjjön segíteni nekünk. A közelbe lakó barátunk, Géza pedig a hiányzó apukás-készletet vette meg. Az valahogy csak kimaradt a vásárlós körünkből…

Közben átgondoltuk, hogy hol legyen Máté ebben a helyzetben. Végül is maradt nálunk. Tudtuk, hogy Géza is, és Gréta barátnője is ott lehet vele még este.

Máté hogy érezte magát, mit észlelt a történésekből?

Az éjjeli akciót nem érzékelte. Jó alvó. Délelőtt Gréta ki se mozdult a szobából. Aztán Máté jött velem délelőtt vásárolni. Utána visszahúzódott a szobájába. Átbeszéltük, hogy mi történik épp és hogy mi fog történni.

Gréta, hogy viselte ezeket a fájásokat?

Alapvetően feküdt. Kereste a kényelmes pózt. Fájdalmas fájások voltak ezek már. Ekkor már a nőgyógyász is rábólintott, hogy menjünk be a Jánosba, maximum hazaküldenek.

Ekkor jött meg Géza a szettel. Volt már tapasztalata ilyen téren. Vitt már vajúdó anyukát kórházba, de az akció kellős közepe őt is meglepte. Gréta már görnyedve állt a folyosón. Fotó is készült róla. Örök emlék marad. Elindultuk. Endre pedig picivel később visszament Mátéhoz. Pedig nem is kértem erre, nem volt hozzá agyam. Túlteljesítettek. Nagy segítség volt számomra, hogy figyeltek Mátéra.

Mi várt Titeket a Jánosban?

Ugyanaz a folyosó, mint 12 évvel ezelőtt. Grétát bekísérték, én kint maradtam. Húsz percet várakoztam. Volt időm felidézni az emlékeket. Írtam Gézának, hogy mi a helyzet, ők is küldtek képet a pizzázó Mátéról. Nyolc körül lehetett. Egyszer csak kijött a nagyon kedves doki-nénink (már korábban áradoztak róla ismerőseink) és mondta, hogy a folyamat elindult. Ment is mindenkinek a kör-sms. Kérdezték hoztem-e papás-készletet. Hoztam… Felöltöztem. Bementünk a szülőszobára.

Innentől volt ismeretlen számodra a terep.

Igen, de igyekeztek segíteni nekünk. Nagyon profi volt mindenki. Most is, és amikor Máté született akkor is. A PIC-en is nagyon cuki volt már akkor, 12 éve is mindenki. A felnőttek mellékágon vannak, de a gyerekekkel nagyon kedvesek.

Fél 10 körül elkezdtek erősödni a fájások. Durvult a story. Az első zuhany kudarcba fulladt. Valahogy csak hideg víz jött, de később segített a szülésznő meleget csinálni. Gréta utána alapvetően feküdt, bár valamennyit azért mozgott is. Volt egy labda, néha arra helyezkedett.

Mivel nálad kipróbáltuk, tudtuk, hogy mi működik: kapaszkodott belém és csak lógott, én pedig hátulról masszíroztam a hátát, és néha csak úgy jöttünk-mentünk.

Te, hogy láttad kívülről magatokat?

Izgultam. Nem tudtam, hogy Gréta, hogy fogja kezelni ezt az egészet. A szülésznő nagyon jó fej volt. Javasolt technikákat. Gréta az elején eléggé feszült volt fizikailag. Lehetett látni rajta, hogy kezd fáradni. Mondta is, hogy fárad és, hogy nem tudja, hogy meddig lesz ez így jó. Akkor merült fel benne az epidurális lehetősége. De a szülésznő is látta, hogy a végére érünk fájdalomcsillapítás nélkül is. Gréta is megnyugodott, amikor bebiztosította magát. Csak a tudat kellett számára, hogy akár kaphat is ilyen jellegű segítséget.

Már 2-3 órája voltunk a sűrűjében, amikor egyre csak erősödtek a fájások, de volt egy pillanat, amikor egyszer csak azt mondta: „Beleveszem a levegőt a fájásba.”

Persze előtte is ügyesen csinálta a légzést, de akkor még volt benne valami feszültség a fájások alatt. De ezen a ponton lecsendesedett, és elkezdte a légzését figyelni, és belelazulni. Itt már nem beszélt hozzám.

Ült félig törökülésbe tett lábbal és csak meditált. Lement zenbe. Közben azért irányítgatott, hogy mit kér.

Ahogy mesélted, pont úgy volt: Először még beszédesebb volt Gréta, de aztán minimalizálódott a kommunikáció.

A „légyszi drágámból” csak legyintések maradtak. Kézjelek az ivásra, a legyezésre, szőlőcukorra.

Én pedig csak csináltam, amit kellett. Vicces lett volna reklamálni a stílus miatt… Közben aggódtam is, mert egész nap nem evett. Csak kora délután evett spenótot, de ekkor már tizenegy körül jártunk. Attól féltem, hogy elfogy az ereje. Banánt nem kért, csak szőlőcukrot.

Egyszer csak befordult és teljesen átalakult fejben. Megszűnt a reakciója a fájásokra. Lehetett látni a CTG-n is, hogy jön a fájás, de nem volt kifelé látható reakciója. Mindent befelé intézett. Közben varázsolt a kezeivel. Boszorkány. És olyan is volt, hogy teljesen csend volt. Csak a légzését hallottam.

Közben megbeszélte Esztivel, hogy s mint lesz a dolog. Várták együtt, hogy repedjen a burok. Mindeközben a hátán feküdt. Az esett jól számára.

Közben azt is mondogatta, hogy „A fájdalom jó.”. És valóban nem látszódott kívülről, hogy fájna neki. Pedig biztosan fájt, csak valahogy átalakította magában.

A burkot mikor repesztették meg?

Tizenegy körül. De már előtte erős fájásai voltak. Kétszer a vállamba is boxolt. Éreztem, hogy kezd durvulni a helyzet. Nyilván nem vettem magamra.

Szóval várni kellett picit a doktornőre (épp műtött). Amikor megjött, átbeszéltük, hogy mi fog történni. Majd megnyomta picit a burkot és abban a pillanatban slutty. Kirobbant a magzatvíz. Mentünk tovább. Jött lejjebb a baba.

Két megjegyzésből derült ki számunkra, hogy ha eddig fájt, akkor most még jobban fog. Én akkor már nem izgultam. Úgy láttam, hogy Gréta elképesztően jól viseli az egészet. Teljesen kész voltam tőle. Én pedig csak kiszolgáló személyzet voltam. Két fájás között jött a víz, a szőlőcukor, víz.

Ahogy mesélte nekem Gréta azért egyszer el is kellett kapnod.

Igen. Meglepő volt. A burokrepesztés után ülő helyzetben volt. A méhszáj ekkor már nem látszódott, de a baba még nem volt eléggé lent, ezért az álló helyzetet javasolta a szülésznő. Ettől valóban lejjebb ereszkedett Eszti. Viszont ez volt a legfájdalmasabb pont Gréta számára. Az első után feladta. Fekve szerintem bármeddig bírta volna. Vissza is feküdt.

Előtte korábban volt már, hogy megkérdezte, hogy még mennyi idő lehet hátra. Egy óra hangzott el.

Azt gondolta Gréta, hogy biztosan nem bírja ki. Bíztattam, hogy már másfél órája ebben az állapotban van, tuti, hogy ki fogja bírni. Akkor erre nem válaszolt, csak belemerült.

Ezek azok a mondatok, amik egy szülés sorsát el tudják dönteni. Ha valaki kap egy ilyen jellegű támogatást, megerősítést, attól nagy erőt kaphat. Ez a nagy fájás már tolófájás volt?

Igen, ez már az volt. Az állás után háton próbálkoztak aktív nyomással. Részletesen elmondta a szülésznő, hogy mit kell csinálni. Nem működött. A harmadik negyedik ilyen nyomásnál nagyon elfáradt. A szülésznő profin látta, hogy ez így nem fog menni. Leült Gréta mellé a kis sámlira – pedig már azt hitte, innen gyorsan megleszünk –  és közölte, hogy ő innen már nem megy ki, amíg nem lesz meg Gréta. Profi volt.

Technikát váltottak. Azt kérte a szülésznő, hogy ha jön a fájás csak engedje el magát. Az első ilyen fájásnál volt egy önkéntelen nyomása. Rögtön mondta a segítség: EZ AZ! Ezt kell megtartani.

Amikor jött a fájás, akkor ezt csinálta folyamatosan. Bele se szólt a szülésznő utána, csak szemlélte az eseményeket. És Eszti jött. Fél egy körül lehetett, amikor megjelent a pihés feje. Én pedig fogtam Gréta fejét, kezét. Szorított. Ennyit tudtam tenni és azt, hogy ott vagyok vele.

Amikor kinn volt Eszti feje, akkor volt egy nagy szünet. Az előtte lévő periodikussághoz képest hosszú idő telt el. Mindenki csak várt. Ekkor került sor a gátmetszésre. Gréta rákészült a következő összehúzódásra, megvárta a csúcsát és tolt. Utána már csak két nyomás volt és egyszerűen kirobbant a baba. Fantasztikus volt látni. Felemelték. Mellre rakták, sírdogált. Elvágtam a köldökzsinórt.

Kis csoda.

Igen. A szülésznő és az orvos is azt mondta, hogy számukra is nagy élmény volt ez a születés.

Ahogy kint volt Eszti Gréta rögtön röhigcsélni kezdett, hogy van egy gyerekünk. A második mondata már tipikus Grétás volt újra.

Jó lehetett újra visszakapni őt.

Igen, bár amit én érzékeltem belőle az az, hogy a felépülő fáradtságból, fájdalomból összerakott egy képet magának. Hős volt. Nincs rá jobb szó. Ennél jobban nem sikerülhetett volna Eszti születése. Semmi komplikáció nem volt. Még csak szúrni sem kellett a burkot. Egy egyszerű nyomásra repedt meg. Gréta profi volt. És ez nem mázli. Menetközben pakolgatta össze a tőled kapott infókat a szülésznőtől kapottakkal. Ezt a kettőt összefésülte és beleállt. Ja és varázsolt is hozzá egy picit. Gréta levezényelt mindent, és kinyomta ezt a gyönyörű babát. Csak a csodálás maradt.

Úristen, de gyönyörű! Teljesen kész vagyok! Olyan gyönyörű szája van.

Az előzmények miatt hatalmas katarzis lehetett számodra.

Igen. Két lehetőségem is lett volna rá, hogy megéljem. Máté születésénél és a szakmai utazásnál is. De a szülés pillanata, amikor a baba világra jön, az nem volt meg, pedig nagyon kíváncsi voltam rá, vágytam rá. És most a saját kislányom adta meg ezt nekem. Minden tökéletes volt.

Azután gondolom Te is szembesültél a hülyekovid-protokoll-lal.

Igen. Egy órát maradhattam bent a szülőszobán, utána még egyet kettesben voltunk Grétával. Majd engem kiraktak. Viszlát Apa! Álltam döbbenten a folyosón, hogy még csak egyszer hagy öleljem meg és bújjunk össze újra. Hajnali öt lehetett. Hazamentem. Tettem-vettem.

Betakartam Mátét, és lefeküdtem aludni.

Olvasd el Gréta és az kísérő orvos Dr. Tilli Fanni történetét is!

A Beteljesülés a Jánosban – Eszti szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Elindítottam a felvételt, vigyázz!

Ok, akkor elmesélem, mi volt. De minden nagyon gyorsan történt ám. Nem is volt idő ráparázni. Nem jött el az az idő, amikor már minden nap kérdezgeted, hogy mi van már, mikor jön. Most már tudom, hogy ez így fantasztikus volt.

Előző héten pénteken még nálam voltatok szülésfelkészítőn.

Épp időben. A következő héten pedig megvolt az összes kötelező munkaköröm. Ruhát tervezek. Bemutató volt sajtó-eseményekkel. Mindenkinek mondtam, hogy ez a kilépő bulim, utána már pihi van.

Mondjuk nem sokat pihenhettél…

Valóban felgyorsultak a történések. Szombaton volt egy családi esemény, ahol Milán, a férjem – aki amúgy fotós – megcsinálta az utolsó pocakfotókat. Aznap éjjel arra ébredtem, hogy iszonyatosan erős menstruációs görcseim vannak. Hasmenésem volt és hányingerem – as you know, hiszen mondtad pénteken… Csak lent fájt, épp, mint egy menstruációs görcs, de azért erősebb volt annál.

Ránéztem Milánra és így szóltam:

„Ugyan nem tudom, mik ezek, de szerintem pakoljunk össze… „, mert, hogy akkor még nem volt összekészítve a kórházi csomagunk. Közben felváltva jártunk a klotyóra. Bestresszelt ő is, hogy szülünk.

Összepakoltunk éjjel. Nézegettük, hogy milyen sűrűn jönnek a fájások. Akkor még teljesen random érkeztek. Reggel fél nyolcig jöttek folyamatosan, majd elcsendesedtek. Pedig az éjszaka végét már törökülésben töltöttem, annyira fájt. Támasztottam a fejem és két fájás közben aludtam öt percet, tíz percet, attól függően, hogy hogyan jöttek az összehúzódások. Közben próbáltam a fájásokat elviselni. Utólag tudom, hogy ezek a fájások semmik nem voltak, ahhoz képest, amik később érkeztek.

Reggel felhívtam a nőgyógyászomat, hogy izgi éjszakánk volt. Kikérdezett. Mondtam, hogy más nem történt a fájásokon kívül, azaz a magzatvíz nem folyt el, elvben a nyákdugó is a helyén volt. Mivel épp gyengültek a fájások ezért azt tanácsolta, hogy maradjunk otthon, mert ez még két irányba mehet. Vagy lassan abba marad, vagy visszajön és erősödni fog. Ebben az esetben szülés lesz. Ha így fog történni, akkor pihennem kell, mert fárasztó nap jön. Így egész délelőtt pizsiben nyomultam otthon, pótoltam az éjszakai kimaradt alvást.

Mikor indult el újra a folyamat?

Vasárnap napközben kettő körül tértek vissza a fájások. Egyre jött feljebb, már az egész pocakom fájt, és persze a derekam és a hátam is. Öt óra felé újra felhívtam a nőgyógyászt, hogy ez már nem olyan, mint éjszaka. Mert komolyabbak és rendszeresebbek. 5-6 perces fájások voltak. Majd sűrűsödtek három percesre. Akkor már hétrét görnyedtem.

Amikor elmondtam az orvosomnak, hogy csak öt percre lakunk a kórháztól, azt javasolta, hogy csak akkor menjünk be a kórházba, ha már 2-3 perces fájások vannak, amik már legalább egy percig tartanak.

Újra átnéztük a csomagot és akkor szembesültünk vele, hogy nincsen papás-szettünk. Nem bíztam abban, hogy a kórházban biztosan van automata, ezért ezen a ponton két barátunkat is riasztani kellett.

A szomszédunkban lakó haverunkat megkértük, hogy vegyen a Mammutban a gyógyszertárban apás-szettet. Géza nem értette pontosan a helyzetet. Elment, megvette. Gondolta, hogy utána feljön dumálni, kávézni, megbeszélni a baby shower bulim részleteit. Amikor fél hét körül megjött akkor szembesült vele, hogy mi történik.

Én már fel voltam öltözve, indulásra készen a cuccokkal, napszemüveggel a fejemen vártam, hogy mehessünk. Ő meg jött volna be dumálni. Sokkot kapott, amikor rájött, hogy épp szülünk.

És ki volt a másik barát, aki felétek indult?

Az egyik barátnőmet Pusztazámorról riasztottuk, mivel Milán fia, Máté ezen a héten velünk volt. Bár ő mondta, hogy 12 évesen mindent megold. Nem akart elmenni a Nagymamájához. Azt mondta, hogy ő lefekszik egyedül aludni, Milán meg úgyis haza ér éjjel valamikor, de ha nem, akkor majd elmegy egyedül iskolába. Számunkra megnyugtatóbb volt, hogy volt vele valaki.

Ez az időszak már az aktív vajúdás időszaka. Hogy bírtál egyáltalán elmenni a kocsihoz?

Hét óra körül mentünk végül be. Minden egyes lépcsőfordulónál fájásom volt. Meg kellett állnom mindig. Meglepődtek a Jánosban. Nem értették, hogy mit keresek ott. Május 30-ra voltam csak kiírva. Mondtam, hogy egyeztettem a nőgyógyászommal és az ő javaslatára indultam el. Kérdezték, hogy ki ő. Bevallottam, hogy nem ottani doktor. A Jánosba nem jutottam be. Ezért kénytelen voltam a sajátommal egyeztetni. Nagylelkűen megvizsgáltak azért és közben kérdezgettek:

–  Első baba?

– Igen.

– Hány percesek a fájások?

– Nem akartam korán bejönni, ezért megvártam a 2-3 perceseket.

Nagyon jó fej szülésznőm lett. Ő volt a kulcs, és a te szülésfelkészítőd. Az orvos is nagyon jófej volt. Nagy szerencsém volt velük.

Kik ők?

Mártfay Böbe és dr. Tilli Fanni. Nagyon cukik voltak. És volt még egy asszisztens, akit szintén Fanninak hívtak. Hárman voltak bent, és nagyon jók voltak így együtt is.

Amikor megvizsgáltak csodálkozva tapasztalták, hogy már kétujjnyira ki vagyok tágulva. Mégis felmerült bennük, hogy ha nem lakom messze, akkor akár haza is mehetek. Én már igazán nem szerettem volna autókázni, annyira nem voltam már jól. „Akkor borotválunk, CTG…”

Lassan az állami kórházakban minden kismama hozzászokik, hogy nincsen választott orvosa. Sikerült hamar egyeztetni az álláspontokat életed új szereplőivel?

Rögtön megkérdezték, hogy van-e szülési tervem. A fejemben volt, de mivel csak későbbre vártuk Esztit, így leírva nem volt semmi gondolat. Így szóban mondtam el a tervem. Azt, hogy szeretnék természetes úton szülni, és csak akkor szeretnék bármilyen beavatkozást, ha az orvosilag indokolt. ebben az esetben nyilván nem írom felül az orvos döntését, ekkor beszéljük majd meg, hogy mi fog történni. Elmondtam, hogy nem szeretnék oxitocint egyáltalán. Az epidurális érzéstelenítést nem zártam ki. Azt gondoltam, hogy ha annyira fáj, hogy nem bírom, és még kaphatok, akkor lehet, hogy kérni fogok. Mindent bekészítettek „just in case”.

A gátvédelem is szóba került?

Igen. Felajánlotta a szülésznő, hogy hoz olajat és segít benne. Megpróbál mindent elkövetni, hogy ne legyen gátmetszés, de ha úgy látják, hogy repedne, akkor vágnak. Végül vágtak is egy picit. De tényleg rögtön elkezdett masszírozni és végig nagyon odafigyelt rám.

Milán mindeközben Veled volt?

Nem. A jó magyar rendszer szerint, épp, amikor kellett volna nem volt ott. Azért is örültem, hogy velem jön, mert ő minden kérdésre tudja a választ. Csakhogy itthon kiültetik az apukát a folyosóra, hogy várjon kint egy félórát. Fogalma sem volt, hogy mi történik velem. (Persze közben minden ismerős nála érdeklődött, hogy mi van. Ő pedig semmit sem tudott mondani.)  Ültem a 2-3 perces fájásaimmal CTG-vel a hasamon és az összes papírmunkát nekem kellett megcsinálni. Mondták is:

„Nyugi Anyuka! Fájás közben nem kell beszélni.”

Akkor már két fájás között sem tudtam sokat beszélni, nem hogy közben. Aprólékosan kikérdeztek: Mi lesz a neve? Első terhesség-e? Ki hol lakik? Nyolcvan féle papírt kellett kitöltenem és aláírnom. Vicc volt. Mivel este volt és nyugi is, igyekeztem én is nyugodtan felfogni azt, ami történik épp: hogy két héttel hamarabb ülök a szülészeten. Közben igazán nem voltam ideges a papírok miatt, de utólag vicces, ahogy próbáltam a fájások között okosan válaszolni a kérdésekre.

Kaptunk egy szülőszobát. Kádas, zuhanyzós, tök jó szoba volt. Mikor elfoglaltuk volt bennünk némi bizonytalanság, hogy most akkor mit is kellene csinálnunk. Milán javasolta, hogy ugyanazt, amit otthon csinálnánk.

„Ok, akkor én most eszem.”

Régen versenytáncoltam. Akkor ismertem meg a saját működésemet. A versenyek előtt nem bírtam enni, de a verseny közben már tudtam, hogy ennem kell csokit, banánt, mindenfélét, hogy legyen energiám. Eddig a pontig – így a szülés közben is –  alig tudtam enni valamit. De most azt gondoltam, hogy jöhet minden két fájás között. Milán adogatta a falatokat. Mindig szóltam, amikor jött a fájás, hogy most ne, most igen, most jöhet…

Bejött a szülésznő. Rátett a CTG-re. Rám nézett, és azt mondta:

Gréta, ez így nem lesz jó. Kapkodod a levegőt. Ahhoz, hogy szépen menjen ez a story, ahhoz egy átlélegzett test kell, ami tele van oxigénnel. Erre van a babádnak is szüksége. Amit Te magadhoz veszel, ő annyit kap. Nyugodt babára és nyugodt anyukára van szükségünk.

Segített a megfelelő légzés kialakításában?

Igen. Mondta, hogy hogyan lélegezzek. Mélyen be, le a tüdő aljáig, bent tartod egy picit és nagyon lassan kiengeded. Megértettem. Jóváhagytam. De nem ment. Elkezdtem, de sehogy sem sikerült. Amikor később bejött és látta, hogy ez így nem pont az, amire gondolt, akkor felajánlotta, hogy menjek el zuhanyozni, mert a meleg víz jót fog tenni. Beültem a víz alá, és tényleg nagyon jó volt. Épp akkor kellett beülnöm oda. Melegítette a hátamat a víz. Ellazultam. Persze az idő haladt előre, a fájások is erősödtek.

Ekkor jöttem rá, hogy ez az egész csak akkor fog menni, ha elkezdek a légzésemre koncentrálni. Előtte azt gondoltam, hogy varázslás lesz majd a megoldás. Nyilván transzba esek. Mondogattam, amit Te is mondtál, hogy a fájás jó, a fájás a barátom, minden jó. Ezeket mantráztam, és közben próbáltam lassan lélegezni. De egyszer csak azt éreztem, hogy ez így túl sok energiát visz el.

Leültem és ráéreztem, hogy ezt egyféleképpen tudom végigcsinálni, ha csak a légzésemre koncentrálok. Valahogy kizártam a külvilágot.

Persze mindent érzékeltem. Láttam Milánt, ahogy nyomkodja a telefonját, küldi a képeket, mindenkivel kommunikál, de egyáltalán nem érdekelt. A szülésznő és az orvos is bejött időről időre. Mindig mondták, hogy mit kell csinálnom. Oda se néztem, de csináltam.

Próbáltam nem kiesni ebből a ritmusból, hogy beleveszem a levegőt a fájásba. Amikor jött a fájás iszonyatosan teleszívtam levegővel a tüdőmet. Lazított. Benntartottam és nagyon lassan kiengedtem. Ezt csináltam, amíg fájt. Csak erre koncentráltam.

A burokrepesztésig, ami legalább két óra volt semmi mást nem csináltam, csak ezt. Ültem a szülőágyon és lélegeztem. Mindenki tök kussban közlekedett körülöttem. Látták, hogy mit csinálok. A szülésznő, amikor bejött odajött és odasúgta:

Nagyon jól csinálod, csak így tovább. És kiment…

Milán tudott segíteni?

Igen. Kézjelekkel kommunikáltunk. Meg volt a kézjel a vízre és a legyezésre. Amikor épp nem kellett, akkor csak egy királynői legyintéssel jeleztem, elég. Hozzám se szólt. Tökre vette az adást, hogy most erre van szükségem. Némán odaadta a vizet, elvette, odaadta a szőlőcukrot, elvette. Legyezett, abbahagyta.

Mikor történt a burokrepesztés?

Tizenegy körül lehetett, amikor javasolták a repesztést. Picit vártunk azért. De lehetett látni, hogy minden jól alakul, hogy behelyezkedett a baba és el is kezdett forgolódni. Konkrétan látszott a hasamon, ahogy csavarodott bent. Mondták is, hogy nézzem meg magam is, hogy most épp, hogyan mozdul. Nagyon cuki volt. A kiscsaj bent úgy csinálta a dolgát, mint a kisangyal.

Milyen érzés volt a burokrepesztés? Mi történt azután?

Hozták a kacsát. Elmondták, hogy egy kis tűvel megszúrják a burkot és ki fog folyni a magzatvíz. Nem épp így történt.

Milán csak ennyit mondott: WOW!

A doki csak meg akarta nézni, hogy mi a szitu. Épp, hogy hozzáért, és akkor kirobbant belőlem a cucc. Mindenki nyakig magzatvizes lett. Még én is láttam, pedig én vízszintesen voltam akkor már.

Csak azt az egyet felejtették el mondani, hogy utána sokkal durvábbak a fájások. Az a kispárna tompít, amíg ott van. De egyszer csak nekicsúszott a gyerek a mindenemnek. Onnantól kezdett el hard core lenni a dolog.

Oh, és én sem beszéltem erről Nektek?! Ok, tudom, nem elég mindenre 120 perc… Hogyan tudtad kezelni ezt a változást?

Innentől kezdve még jobban oda kellett figyelnem arra, hogy csak a légzésemre koncentráljak. Tudtam, hogy, ha ezt elengedem, akkor nem tudom végigcsinálni. Ha szétesek, akkor még egyszer nem tudom összetenni magam. Tudtam, hogy nem szabad elfáradnom, vagy bepánikolnom.

Amikor nálad voltunk, akkor volt egy lufis gyakorlat. Sokkolt, hogy nem tudtam végigcsinálni. Felmértem általa, hogy a szülés nem az a story, amiben, ha elfáradsz, egyszerűen csak kilépsz és másnap folytatod. Nincs ilyen opció. Arra is felhívta a figyelmem, hogy lehet, hogy végesek a képességeim, és ha nem figyelek igazán oda, akkor nem tudom végigcsinálni.

Komolyan mondom, életem legfókuszáltabb projektje volt a szülés.

És végig ott motoszkált bennem, hogy ha nem tudok fókuszálni, akkor nem fog sikerülni. Ezt tolni kell, ezt csak így lehet.

Működött tovább ezeknél a fájásoknál is a technikád?

Nem igazán. Kb. Őrülten fájt. Igyekeztek új testhelyzetet javasolni, hátha könnyebb úgy. Felálltam, hogy beleguggoljak a fájásba. Az állásban várt első ilyen összehúzódásnál felordítottam és beleomlottam Milán karjaiba. Biztos voltam benne, hogy ez így nem lesz jó. Inkább visszafeküdtem az ágyra. Mindenki látta, hogy az állás, guggolás nem verzió.

Akkor azt gondoltam, hogy ez egy olyan fájdalom, amit már nem tudok elviselni.

Lehet, hogy nem mondtam Nektek, de a jegyzetben biztosan benne van, hogy általában, amikor egy kismama ezt érzi, akkor már közeledik a szülés vége.

És tényleg. Mert jöttek a tolófájások. Attól féltem a legjobban.

Böbe mondta, hogy ha jön a fájás, akkor fel kell húznom a lábam, nagy levegőt kell vennem, le kell szegni az állam (Milán tartotta a fejem). Szem, száj becsuk és hasprés. Tolsz lefelé, mintha kakilnál.

Ez volt az egyetlen dolog, amire képtelen voltam. Ráadásul korábban voltak enyhe aranyeres problémáim. Voltam proktológusnál is miatta. Akkor hívták fel a figyelmem rá, hogy nem jókor használom a záróizmaimat. Nem tudok jól elengedni. Ugyanez a probléma jelentkezett most is, amitől eléggé befeszültem.

De a gyöngy szülésznődnek erre is volt technikája.

Igen. Pár tolást próbálkoztunk így. Látta, hogy nem fog menni. Ha továbbra is erőltette volna, akkor biztos, hogy nem tudtam volna kitolni, vagy csak nagy gyötrelmek árán.

Nem is erőltette, három nyomás után azt mondta, hogy a következő fájásnál ne csináljak semmit, csak hagyjam, hogy jöjjön. Hagytam. Attól, hogy nem izmoztam bele magam, mint egy aerobik órán, megéreztem, hogy hogyan épül fel a fájás.

Hogy jön, elindul, megjelenik a kakiló inger és amikor nagyon erős lesz, akkor nem tudsz semmit sem csinálni, csak jó helyre tolni. Ja és persze figyeltem közben a légzésem.

Korábban csak a nyomásra figyeltem, de nem éreztem, hogy hol van az a pont, amikor természetesen érkezik magától az erő. Amikor megéreztem, hogy hova kell tolni, nagyon jó érzés volt. Megdicsértek, hogy ez így jó lesz.

Megjelent a haja. Szóltak Milánnak, hogy nézze meg. Sőt az én kezemet is odavezették, hogy megérintsem. Nem éreztem semmit, csak, hogy nagyon fáj és, hogy nyomni akarok.

Kb. az ötödik tolásnál tartottunk, amikor így szólt a szülésznő:

     „Jól van. Ez a mi gyerekünk. Ez már meglesz. Már itt van.”

Az egyik lábamat felrakták a szülésznő derekára, a másikat az asszisztens derekára. Elkezdtek széthúzni, hogy legyen elég hely. Mindenki fogta valamimet. Szóltak, hogy ez lesz az utolsó nyomás. Amikor kisuttyant belőlem a kiscsaj, az nagyon durva volt. Milán is csak ennyit mondott: nagyon durva. Ha jól emlékszem a hatodikra lett meg Eszti.

Mit éreztél utána?

Nem tudom elmondani, hogy milyen mértékben könnyebbültem meg.

Nagyon örültem, hogy kijött és, hogy jól van. Annak is örültem, hogy vége, hogy túl vagyunk rajta. Elkezdtem nevetni és mondogattam, hogy „Van! Hogy úristen de jó! Van egy gyerekünk!” Ez ment…

De még jött egy kis ez-az.

Igen kiderült, hogy vannak még fincsiségek. Mert a méhlepényt is ki kellett tolni. Előtte kaptam pici oxitocint, de az már nem volt vészes. Kijött szépen egyben a lepény. Nem zavart az oxitocin sem. A varrás már durvább volt. Ugyan kaptam érzéstelenítőt, de mindent éreztem. Mély öltések voltak. Bíztattak, hogy az utolsókat már nem fogom érezni, de mindegyiket éreztem. Mind a négy utolsót… NÉGY utolsó volt. Mindegy… Legalább támogattak benne, mondták, hogy nagyon szép lesz. Nevettünk, hogy ez lesz az új future-öm. Majd mindenkinek mondom, hogy nézd ilyen szépek a ruháim. És amúgy a gátam is gyönyörű… Vicces volt.

Rád rakták hamar Esztit?

Igen. Nagyon cuki volt. Milán vágta el a köldökzsinórt, amikor már nem pulzált. Fotó is készült róla. Mákos kompakt szülésem volt. Nagyon szépen épült fel. Tök jól szóltak hozzám, jó dolgokat mondtak.

Volt egy pont, amikor valaki beszólt a szülésznőmnek, hogy valami van a másik szülőszobában. Csak ennyit mondtam neki:

„Ne hagyj itt! Ne menj el!” Mire a szülésznő: „Innen én már ki nem megyek, addig amíg ez a gyerek meg nem születik.” És tényleg nem ment ki!

Biztonságban éreztem magam. Jó volt, hogy van ott valaki, aki magabiztos és ügyesen irányít. Igaz ők is láthatták rajtam, hogy kooperatív vagyok. Nem pánikoltam, hanem összeszedtem magam és azt csináltam, amit kértek. Ettől tudtuk szépen felépíteni az egészet. A szülész-orvos, amikor a szülés után bejött hozzám, ő is azt mondta, hogy milyen szuper szülésélmény volt számára. Hogy ez volt a legjobb szülése eddig a Jánosban. Mondtam, hogy nekem is. És nevettünk.

Minden jól alakult. Nem volt időm rápánikolni. Egyszer csak megtörtént. Nem kellett népjavallattokat használni, hogy mivel indítsuk be a szülést, mert jött magától. Eszti nem volt nagy, és a szülés közben ügyesen csinálta a dolgát. Milán pedig nagyon büszke volt rám, hogy ezt így végigtoltam.

Nem is tudod, milyen jó érzés végighallgatni a történeteteket. Annyira örülök. Kivételes szülésélmény.

Én csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Három napja vagyunk benn és még a csecsemősökkel is teljesen klappol minden. Pedig őszintén megvallva nem erre számítottam.

Az ilyen helyzetekre mondta férjem Anyukája, hogy ehhez azért két ember kell. Ehhez Te is kellesz, a Te hozzáállásod is…  

Ja, és még azt is el szeretném mondani, hogy nagyon jó, hogy elmentünk hozzád, mert több olyan információt kaptam attól az alkalomtól, ami nagyon kellett a szüléskor. Megismerhettem a saját korlátaimat. Ez kellett, ahhoz, hogy ne fogyjak el a szülés végére.

Így most már csak egy pici sárgasággal kell megküzdenünk és mehetünk haza. Most is épp kékfény alatt van Eszti. De jó, mert van előtejem. Ugyan picit kapott tápszert, mert a rendes tej még nem indult be. Látszott rajta, hogy nyügi, nem aludt jól. Ezért kapott 10 ml tápszert cici után. De sokat van mellen. Húsz perc itt, húsz perc ott. Nagyon ügyes amúgy. Nagyon szépen szopizik, és szuper szívó ereje van. Most már 20 grammot szopizott.

Az rengeteg pár naposan. Szuperek vagytok.

Minden összeállt. Annyira édes. Hosszúak a körmei. Milán halálosan szerelmes. De az egész nagyon kerek: hogy előbb jött, hogy a barátokkal indultunk el, hogy Milánnal mi jó pár vagyunk, hogy nem paráztam rá… ezekért mind nagyon hálás vagyok a sorsnak, mert azért nyilván volt bennem félelem.

Amúgy mi a helyzet most a kovid fronton?

Az elég nagy szívás még mindig. Milán bent lehetett ugye a szülésnél. Utána megkaptuk Esztit egy időre, de amikor én négy körül a szobámba kerültem, Milán hazament, látogatni pedig nem lehet. Ki kell bírni ezt a pár napot, de remélem, holnap megyünk már haza, és akkor otthon mindent Milán fog csinálni.

…

És a non plus ultra miközben én szültem Géza és a párja Anna annyira bestresszeltek, mert szülök, hogy visszamentek a lakásba Mátéhoz és kényszeresen rendet raktak, mostak, takarítottak. Este tizenegyig ott voltak a gyerekkel. Milán azt hitte, amikor hazaért, hogy egy hotelben van. Tisztaság, rend, mosott ruha…

Olvasd el Milán és az kísérő orvos Dr. Tilli Fanni történetét is!

A Álomszülés a Jánosban – Gréta szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Köszönöm, munkásan. Nem rég jöttem haza az unokámtól. 17 hónapos. Próbálják a szülők lehozni a ciciről és ezzel együtt rendezni az éjszakákat. Ebben igyekeztem segíteni. Nem megy könnyen, de azért vannak biztató előrelépések.

Ez van most. De mi volt akkor, amikor neked indult el a családi életed?

21 évesen kezdtem el fogamzásgátló gyógyszert szedni. Akkor kezdett egyre népszerűbbé válni ez a módszer.

Emlékszem volt olyan gyógyszer is, amit a szekrény tetejéről vett le a doki, mert még kísérleti stádiumban volt.

Infecundin, Bisecurin, …,  és egyre csak jöttek az újabb készítmények. Okosan szedtem ezeket, ahogy előírták, mindig betartottam az évi pár hónapos szünetet, de így is kellett menni rendszeresen májfunkció vizsgálatra, mivel nagy kockázata volt ezeknek az orvosságoknak. Talán ennek a következménye lett, hogy viszonylag hamar befejeződött a menzeszem. Nem voltam még 50 éves, bár ez lehet családi örökség ez.

Amikor úgy döntöttetek a férjeddel, hogy gyermeket szeretnétek könnyen teherbe estél?

Igen, azonnal. A terhességem is szövődménymentes volt, sőt a szülés is.

A korábbi kezelőorvosodnál is szültél?

Igen. Nagy bizalommal voltam felé. Ő gondozott engem a szülés előtt is. Több kollégámnak a gyerekét is ő segítette a világra. Az első gyermeket a Szabolcs utcában az OTKI-ban, a másodikat pedig az Uzsokiban szültem nála. Nagy tudású, kedves ember volt.

Azon kevesek közé tartoztam, akiknek volt fogadott orvosa. Akinek nem volt, annak nem volt olyan jó dolga.

Az első szülésnél még el vagy magaddal foglalva, más történet nincs is a sajátodon kívül, de emlékszem, hogy a második szülésemnél volt ott egy fiatal cigány lány hatalmas hassal. Lehetett tudni, hogy napok óta sétáltatják a folyosón. Később kiderült, hogy meghalt a magzata. Meg sem vizsgálták, annyira nem figyelt rá senki.

Ezek szerint abban az időben volt már ilyen, hogy fogadott orvos?

Igen, és akkor sem volt kérdés, hogy ha felkérem őt, hogy legyen ott a szülésnél, akkor ugyanúgy ahogy a magánrendeléseken fizetni kell a szülésnél is. Meg volt, hogy mennyi a tarifa.

Mennyi volt?

Minimum kerekszám lehetett. Minimum 10.000 forint, de ha azt szeretted volna, hogy jó legyen a kapcsolat közöttetek, akkor inkább többet fizettél. Ha ért annyit számodra, akkor 15.000 forintot fizettél és biztos volt, aki ennél többet adott az orvosának. Nem volt rossz pénz az ’78-ban, ’80-ban.

Abban az időben volt szülés felkészítés? Elmondták, hogy mi fog történni?

Nem volt kultusza akkor ennek. Nem volt internet, sőt, igazán jó elérhető irodalom sem volt. Persze voltak az orvosi szakkönyvek, de azt nem nézegettük. Azt gondolom, hogy az orvosoknak elég felkészülniük.

De mások szüléstörténetét biztosan ismerted.

Persze. Volt egy benyomásom, hogy mi fog történni. Meséltek ismerősök és anyukám is. De azért mégsem arra kellett készülnöm, ami az én születésemnél volt.

Hogy születtél Te? Mit tudsz róla?

Isaszegen születtem otthon. ’50-ben nem volt divat még bemenni a kórházba. Bátyám is otthon született, én is. Ráadásul mindketten nagy súllyal jöttünk a világra. Bába volt csak, mint szakember. Ő készítette fel Anyukámat a szülésre is.

Estefelé indultak a fájások. Apu ment el biciklivel a bábáért. Mire visszaértek, már volt forralva víz. A bába bemosakodott, mindent előkészített. Lepedőket, pólyát, öltözéket.

Fél 12-kor már pólyában voltam Anyukámnál. De arra például nem emlékszem, hogy mondta volna, hogy rátettek volna a testére. Talán akkor nem is volt ez divat.  Talán nem, mert még a gyerekeim születésénél sem csinálták ezt. Csak akkor kaptam meg őket, amikor fel voltak öltöztetve. Nem gondolták akkor olyan fontosnak a bőrkontaktust, mint manapság. Pedig, mennyire jó lett volna.

A fiam gyermeke születésénél már apás szülés volt. Ő vágta el a köldökzsinórt. Láttam fotókat ahogy fekszik az a pici baba az anyja mellkasán. Sőt a szülés után a fiamra is rátették.

Arra nem gondoltál, hogy Te is otthon szülj?

Nem. Tudom, hogy manapság egyre több nőnek nyílik ki a szeme – ha előbb nem is, de a szülés után igen -, hogy hogyan is történhet természetesen úton a szülés. Én úgy voltam vele akkor, mint a kismamák jelentős többsége: volt egy orvosom, akiben megbíztam. Én nem vezettem le egy szülést sem életemben. Nem, hogy hatszázat. Nem tudom, hogy hogy kell csinálni, de ő igen.

Otthonszülésről abban az időben pedig szó sem volt. Ma már más világ van. Rendesen képezik a bábákat, dúlákat, sőt a kismamákat is.

Hogy indult be a Te első szülésed? Honnan tudtad, hogy el kell indulni?

Minden előzmény nélkül délelőtt tíz körül elkezdett folyni a magzatvíz. WC-n voltam épp, amikor azt éreztem, hogy már nem is pisilek, mégis jön valami belőlem. Akkor már egyértelmű volt. A férjem nem volt otthon. Telefonáltam apósoméknak. Apósom vitt be a kórházba.

’78 volt. Volt már vonalas telefonotok?

Nem. Az utcáról kellett telefonálnom.

A kórházban mi várt Rád?

Tizenegy körül értünk be. Épp nem volt a kórházban az orvosom, de értesítették őt, hogy ott vagyok.  Rendszertelen fájások mellett lassan tágultam. Aki csak arra járt az jött megnézni, hogy mennyire vagyok épp kitágulva. Egy pár órája már haladt a folyamat, amikor leborotváltak és beöntést kaptam.

Hogy viselted?

Ez volt az első ilyen alkalom az életemben. Megmondták, hogy mi fog történni, hogy mit fogok érezni. Én pedig mindent megcsináltam. Nem vagyok egy túlfélős, túlizgulós vagy túlhisztizős ember. Inkább az a jó kislány vagyok, aki elfogadja azt, ami épp van. Mindent megcsináltam, amit mondtak, és ez rendben is volt így.

Hogyan haladt a folyamat előre?

Sétáltam. Hosszasan sétáltam. (Talán ekkor találkoztam azzal a fiatalasszonnyal.). Közben kérték, hogy figyeljem, hogy mennyi időnként jönnek a fájások. Egy idő után ők mondták, hogy akkor most már lefekhetek az ágyra. Négy körül már odahívták az orvost is, akkor már feküdtem a szülőszoba előszobájában, onnan toltak be a szülőszobára. De nem volt nagy forgalom kint sem. Mesélték, hogy éjszaka és hajnalban van a legtöbb szülés. Az okát ők sem tudták. Napközben nem voltak sokan. Talán öten szültünk csak egyszerre. Közben valamikor kaptam egy tablettát, gyorsítót. Nem is tudom, hogy mi volt az. Csak azt láttam, éreztem, hogy öt órája ott nyűgölök.

És jöttek a tolófájások.

Igen. Kérték, hogy csukjam be a szemem. Becsuktam, de még így is bevörösödött a szemem. Mint a rubin, olyan volt. Persze az orvos mondta másnap, hogy direkt szólt, hogy csukjam be a szemem az erőlködésekkor… A szülésznő pedig mutogatta a karját, hogy milyen kék-zöld foltok lettek rajta, ahol fogtam. Emlékszem, hogy a szülés közben megfogta a kezem és áttette az ágy támlájára, hogy azt szorongassam inkább. Pedig inkább valakinek a kezét fogtam volna jó erősen. De közben jó hangulat volt. Nem érzem, hogy durva beszólások lettek volna. Tényleg jó hangulat volt. Kedvesek voltak. És az egész nem volt sok idő. 5.10-kor született meg az első fiam.

Gátsérülésed lett a nyomások alatt?

Vágott csak az orvos. Mindkét szülésemnél. Öt napig voltunk abban az időben kórházban. Megnéztek minden nap. Kontrollra vissza kellett mennem, de varratszedésre már nem. Ahogy mondták:

„Megcsináljuk, mint a matyó hímzést. Én is megkaptam a mondatot: „Jobb lesz, mint újkorában.”

Talán szűkíthettek, pedig különösebben nem lett volna rá szükségem. Viszont lett egy összetapadásom a külső és a belső ajkak között, nem lehet szétválasztani. Lehet, hogy ez a varrásnak köszönhető, nem tudom. De tudod, az ember nem megy el ezt megvizsgáltatni. Nem is tudom kihez kellene mennem vele. A nőgyógyászhoz? Bőrgyógyászhoz? Most már nem is gondolom, hogy orvos kellene hozzá. Én kezelgetem, Látszólag nem függ össze, de valamiért mégis arra gondoltam, hogy köze lehet hozzá.

A fiad jól volt?

Igen. Rögtön felsírt. Amikor megszületett felmutatták valamiért paskolgatták, lemérték, majd megfürdették. Minden rendben volt vele.

Mi várt rád a következő napokban?

Hashajtóval segítették az első székletet. Az első kakilás rosszabb volt, mint maga a szülés. Nehezen is ettem. Nem keltem fel. Közben mosogattak ott lent. Ráadásul nem volt nagy tisztaság az OTKI-ban. Nem volt jó ez így. De arra hamar rájöttem, hogy ha olyan ételt kapok, ami picit hajthat, azt meg kell enni, mert talán az majd segít. Második szülésemre már ez is könnyebb volt. Addigra már kitanultam a trükköket.

A szoptatás terén kellett segítség?

Egy nővérke mutatta meg, hogy hogyan kell lefejni a tejet, de nem sokat bíbelődtek velünk. A második gyermekem születésénél sem tapasztaltam, hogy a szoptatást támogatták volna. Nem is hozták a gyerekeket, nem is lehetett menni értük. Amikor három nap után bedurrant a mellem nagyon jó lett volna, ha ott van a gyermekem. Neki is meg kellett volna tanulnia, hogy hogy kell csinálni. Valamit mutogattak, de nem sok segítséget kaptam.

Végül egyedül rájöttél a fortélyokra?

Nem tudom, hogy ennek lett-e a következménye, vagy az akkoriban mindenki által elfogadott és ajánlott gyermeknevelési könyv a Dr. Spock könyvének következmény lehetett, de nem volt könnyű időszak. Dr. Spock katonás rendben tartotta a szoptatást (is). Jóval később tudtam csak meg, hogy hogyan kellett volna csinálni. Ráadásul akkor még nem voltak olyan jó fejőgépek, mint manapság. Nekem nem működött. Az első gyermekemet hét hónapig, a második öt hónapig tudtam szoptatni. Pedig bírtam volna még tovább.

Hát mennyivel kényelmesebb, mennyivel tisztább, egyszerűbb, nyugodtabb lett volna szoptatni?! Tudtam, hogy ez egy kincs.

Eltelt két év. Vártátok a tesót?

Nem igazán. Fogamzásgátlót szedtem. Amellett estem teherbe. Persze azonnal abbahagytam a szedését, ahogy gyanú támadt, ahogy jöttek a jelek, az elmaradt menzesz és mellduzzadás. Hálás lehetek a testemnek, hogy ilyen erőteljes hormonális behatás ellenére is egészségesen tudott működni és semmilyen szövődménye nem lett a fogamzsásgátlónak.

A reggeli rosszullétek is elkerültek?

Igen. Enyhe tüneteim voltak csak.

Tudtam, hogy más állapotban vagyok, de a várandóságért nem jár különdíj. Ez egy természetes folyamat és ehhez képest éltem tovább az életem.

Jöttem-mentem, tettem-vettem. Nyilván figyeltem magamra.

A második gyermeked születése fájásokkal indult.

Igen. Épp a férjem szüleinél voltunk. A nagyobbik gyermekem ott is maradt náluk. Reggel hét körül indultak el a fájások, de nem voltak rendezettek még. Tíz körül mentünk be és 12.35-kor megszületett Balázs. Jó, hogy tudom percre pontosan, hogy mikor születtek, ha már a sajátomat nem tudhatom.

Használtad asztrológiához?

Akkor nem, de később igen.

Más volt a folyamat, mint az első szülésednél?

Igen, burkot repesztettek, mivel az korábban nem repedt meg. Gyors szülés volt nagyon.  És Balázs besárgult. Aluszékonyabb volt. Későbbi tanulmányaimból tudtam meg, hogy talán ettől indult később a beszéde. Csak két évesen lett szobatiszta. Három hónaposan tért magához. Akkora észleltem, hogy éjszakára már nem elég a tejem.

Anyu mondta, hogy pótoljak, hogy tudjak aludni éjjel. El is ment a tejem. Feles tejet kapott. Tehéntejet.

A legtöbb ma kapható tápszer nem létezett.

Milyen volt az az állapot, amiben szülés közben voltál?

Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor bélrendszeri fájdalmam van. (Bár ha csikar a hasam az sokkal rosszabb, mint egy szülés.) De ez a helyzet tud egyfajta ködös, zsibbadt állapotot eredményezni. Olyan erős fájdalom volt, hogy csak a konkrét információkat, utasításokat engedtem be. Ezeket teljesítettem, csak erre volt energiám.

Filozofálni vagy önhelyzet felismerésre nem volt lehetőségem. Közben azt éreztem, hogy mindenki segítőkész. Nem szenvedtem lelkileg. Sőt vicces volt a szülésznő. De erőteljesen kellett koncentrálnom, hogy ezen túl legyek. A testem tudta, hogy ez egy szükséges fájdalom.

Hogy minden rendben lesz, hogy jön kifelé, hogy már látják. Mindig tudósítottak, hogy hol tartunk, hogy még hány légzés…

Balázsnál rányomtak a hasamra. De arról is azt gondoltam, hogy ez annak érdekében történik, hogy minden rendben legyen. Nem voltam elveszve. A testemben lévő tudat átsegített. Nem éreztem semmi rosszat. Nem éreztem, hogy egyedül vagyok. Nem éreztem a férjem, anyukám, vagy bárki más hiányát sem. Elegendő volt az ott lévő emberek segítsége, aszisztálása.

Viszont nagyon elhagyatottnak éreztem magam a szülés utáni napokban, a második-harmadik nap környékén. Pár órával a szülés után felállítottak. Ez nehéz volt számomra. Más volt a szemlélet, mint az első szülésemnél.

A szoptatás körül is voltak változások?

Kapásból az elején rontották el. Emlékszem, hogy kopogtattam a csecsemős osztály fülkéjén. Ott adták be az anyukák a gyereküknek a lefejt tejet (már, akinek sikerült fejnie). Bent ordítottak a csecsemők éjjel kettőkor. Dörömböltem, kiabáltam. Senki nem jött.

Pedig bármelyik gyereket megszoptattam volna, ha az enyém alszik. Csak adjanak valakit a mellemre, hogy kiszívja, mert nem bírom kifejni. Szögletesre csomósodott a mellem. Az a mellem később már kevésbé volt tejelős.

Ez volt a legnehezebb trauma, hogy pont azt a gyereket nem adták oda, aki besárgult, akinek a legnagyobb szüksége lett volna az előtejre, a tejre, a testi kontaktusra. Ma már jó, hogy a legtöbb helyen a baba az anyuka mellett van, és bármikor mellre teheti. Istenem, ha ez meg lett volna…

Tapasztalt anyukaként, nagymamaként milyen útravalód van a szülésre készülő kismamáknak?

Nincs útravaló, mert annyira személyes megélésnek érzem a szülést. Ami nekem valamilyen volt, az csak nekem volt ilyen. Mindenki másnak a saját személyisége szerint lesz olyan a szülése, amilyen.

Nekem önismeretben adta a legtöbbet a terhességi folyamata, a szülések, a gyerekek. A viszonyom hozzájuk, vagy az ő viszonyuk egymáshoz nagy tanulási lehetőség.

A szülés mindig egy nagy alkalom arra, hogy egy új szemlélettel nézz önmagadra, gyermekeidre és a világra.

A „A szülés mindig egy nagy alkalom arra, hogy egy új szemlélettel nézz önmagadra, gyermekeidre és a világra.” – Zsuzsa meséli el szüléstörténeteit bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Nem mondom, hogy mindenre emlékszem, mert 7 éve szültem, de, amit tudok, elmondom.

Könnyen jött Rozi?

32 éves voltam mikor terhes lettem. A nőgyógyász szerint már kicsit öreg voltam, ahhoz, hogy könnyen teherbe essek. Rozi gyorsan jött. Azt hittem, többet kell várni rá.

Amilyen könnyen jött, olyan könnyű is volt a terhességed?

Minden rendben volt. Az első pár hétben véreztem néhányszor, de az orvosom, sárgatest hormont adott, és az rendbe is tett. Volt, hogy hüvelygombám volt, arra is adott gyógyszert. Persze otthon kiolvastam a tájékoztatót: „terheseknek nem ajánlott”. Hezitáltam, hogy mit csináljak, végül felhívtam. Bocsánatot kért, hogy rossz gyógyszert írt fel, adott másikat. Illetve eszembe jut még egy vizsgálat a terhesség elejéről, ahol Rozi elbújt. Nehezen találták meg az ultrahangon. Nagyon ijesztő volt, végül meglett, és minden a legnagyobb rendben volt. Ezeket az izgalmakat leszámítva, könnyűnek mondható.

Ritka az ilyen várandósság. Akkor biztosan alaposan ki tudtat élvezni ezt az időszakot.

Igen, bár sokáig dolgoztam. Ugyan tudtam közben pihenni, de minden nap hajnalban keltem. Rozi mindig tovább aludt a hasamban. Már a buszon voltam, amikor ő reggelente felébredt. Nagyon szerettem ezt az érzést és ezt az időszakot.

Mi volt a legjobb a várandóságban?

Amikor már mozgott az nagyon szórakoztató volt.

Barátságos alien a hasamban.

Otthon heverésztem és a tableten játszottam egy szuper játékot. Ilyen (én)időm azelőtt és azóta sem volt soha.

A munka (és a játék) mellett jutott idő a szülésre való felkészülésre?

Nem voltam ebben igazán tudatos. Úgy voltam vele, hogy ha a világ legtöbb nője tud szülni, akkor én is képes leszek rá. Nem olvastam könyveket, szülés videókat sem néztem. Egy picit azért féltem.

Anyám elmeséléséből az derült ki, hogy ez rettenetes.

Ezt szerettem volna leszedni a tudatomból. Nem éreztem, nem tudtam, hogy többet kellene foglalkoznom a szüléssel. Utólag azt gondolom, hogy nem lett volna rossz, de akkor nem volt erre tudatos törekvésem. Bíztam abban, hogy a kórházi közegben úgy mennek a dolgok, ahogyan menniük kell. A saját testemben is bíztam. Ha már a terhességemet ilyen jól csinálta a testem, akkor biztos képes vagyok szülni is, szoptatni is.

Terhes ismerőseim említették, hogy egy szülési terv nem árthat,

de nekem nem volt igazán tervem, csak hogy megszülöm Rozit.

Azt tudtam, hogy gátvédelmet szeretnék, ha lehet, és hogy hagyjanak vajúdni, de ebben ki is merültek a terveim. Nem készültem arra, hogy nagyon küzdenem kell. A terhesség közepe táján volt bennem pici félelem, de a vége felé megszűnt. Azt gondoltam, hogy a szülés minden anyával megtörténik. Bíztam benne, hogy menni fog.

Szülésfelkészítőre sem jártatok?

De igen. Voltunk légzőgyakorlatos felkészítőn, amit sokan dicsértek. Voltunk a Szent Istvánban is felkészítőn, ahol később Rozi született. Az egyik ilyen előadás végén megnézhettük a szülőszobát. Ketten voltunk csak Andrással. Egy nagyon mogorva és ijesztő szülésznő volt velünk. Tényleg ijesztő volt.

Kerestetek akkor egy barátságosabb szülésznőt a nagy napra?

Nem. A doktornő tarifája elég magas volt. Nem igazán fért volna bele a szülésznő.

Ráadásul mindenki azt mondta, hogy az a fontos, hogy a nőgyógyász rendben legyen. A szülésznő pedig jó lesz az, aki épp ott van aznap. Nyilván pont ez a mogorva asszonyság fogadott. Megijedtem. Szerencsére hamar lejárt a műszakja. Amíg ő ott volt azt gondoltam, hogy én így biztosan nem tudok szülni.

Említetted, hogy orvost viszont választottatok. Mi alapján?

Ismerősök a Szent István kórházat javasolták, mivel bababarát helyet kerestünk. Az orvosomról az a hír járta, hogy nagyon anya-, és bababarát. Sok ismerős szült nála. Mindenkinek jó élménye volt vele.

Akkor maximális volt a bizalom.

Igen, nagyon sokan jártak is hozzá bízva benne. Sokszor sokat csúszott a rendelése. Volt, hogy 7 órán keresztül ültem a várójában. Most már ezt nem tenném. Akkor ő tűnt a kapaszkodónak. Ő volt a biztosítéka annak, hogy minden jól fog működni, és ezért mindenre hajlandó voltam.

Pedig ez egy magánrendelés volt. Fizettem is azért, hogy 7 órát üljek.

Aztán nem is volt olyan jó a szülésem.

Hogy indult be?

A terminusom utolsó napján jártunk. Aznap épp voltam benn a doki néninél. Megállapította, hogy a szülés még nem indult el. Pár napot adott arra, hogy beinduljon, utána tanácskozásra hívott volna, amikor is összeülnek a nőgyógyászok és eldöntik, hogy mi legyen.

Én nem szerettem volna, hogy indítsák, de abban az időben tiszteltem az orvosokat. Picit nyafogtam, hogy nem szeretném… de aztán megadtam magam.

Aznap még hazaengedtek, és délután el is indult a folyamat. Sejtettem, hogy ez az, mert ilyen fájdalmat korábban még nem éreztem.

Mit éreztél?

Óránként kb. egyszer jött egy semmi mással össze nem hasonlítható toló, nyomó, szorító érzés, ami nagyon elgyengített. Sok féle fájdalmat éreztem életemben, de ami teljesen oda fókuszálja a figyelmet, olyat akkor még nem.

Mikor mentetek be a kórházba?

Másnap hajnalban. Este 9 körül kezdett igazán fájni. Beültem egy kád meleg vízbe, hogy megszűnik-e, de nem szűnt meg. Megpróbáltam aludni. Nem tudtam. Ahhoz már túl erősen és túl gyakran jöttek a fájások. András a párom aludt. 5-6 körül mondtam neki, hogy hívjon taxit, menjünk be. Akkor voltak kb. 7 perces fájásaim.

A kórházban felgyorsult a folyamat?

Nem. Nagyon hosszantartott ez az állapot. Rátettek a CTG-re. Ücsörögtem ott egy darabig a rémisztő szülésznővel. Elkezdtek gyengülni a fájások. Egyszer csak felszabadult egy szülőszoba. Beköltöztünk. Időnként jöttek vizsgálni, nem is emlékszem pontosan a részletekre… Csak arra, hogy elkezdtem hányni. Sokat. Nagyon hamar kimerültem tőle. Előtte András még próbált segíteni. Igyekeztünk a felkészítőn hallottakat élesben kipróbálni, de egyik sem jött be. Minden idegesített. Nagyon.

A doktornő akkor már ott volt?

Nem. Szerdai nap volt. A magánrendelésének a napja. Azt hittem, hogy ott vár már, fogad, ehhez képest sokáig nem láttam.  De legalább a goromba szülésznő elment és jött helyette egy kedvesebb. Megvizsgáltak. Váratlanul burkot akartak repeszteni. Nem szerettem volna. Mondtam is. Szerettem volna, hogy természetesen történjenek a dolgok. Ők pedig csak azon izgultak, hogy már milyen régóta vajúdok. Aggódtak, hogy hogy van Rozi, hogy nem mekóniumos-e a víz.

Én nem tartottam az aggodalmat indokoltnak, de meggyőztek. Amikor már a doktornő is megjött és ő is a burokrepesztést javasolta, tőle elfogadtam a javaslatot.

Nem voltam felkészülve, arra, hogy a burokrepesztés megtriplázza a fájások mennyiségét én minőségét. Folyamatosan hánytam. A magzatvíz pedig gyönyörű tiszta volt.

Tudtad pótolni az elvesztett folyadékot?

Korábban olvastam, hogy azért, mert vajúdik egy nő, azért még ehet és ihat, de ők csak hajtogatták, hogy nem lehet. Én pedig hánytam, ezért infúzióra kötöttek, pedig én inni szerettem volna, de valami miatt azt nem lehetett.

Volt akkor veletek benn a szülőszobán valaki, valaki, aki segíteni tudott akkor?

Ez a korábban említett kedves szülésznő időnként bejött, tényleg nagyon kedves volt. Általában kedves dolgokat mondott. Egyre viszont már akkor haragudtam: Azt magyarázta, hogy engedjem el… Képzeljem el, hogy kinyílik a méhszájam, mint egy virág, mert az a baj, hogy nem tudom elengedni. Amennyire tudtam, mondtam neki (kevéssé tudtam már kommunikálni):

Én kurvára elengedtem! Én megakarom szülni ezt a gyereket! Nekem ne magyarázza, hogy nem nyílok meg eléggé.

Azt éreztem akkor, hogy nem erről van szó. Még akkor is, ha ebben lehetett némi igazsága. Önvizsgálatot tartottam, és arra jutottam, hogy én ott megnyíltam. Megakartam szülni Rozit. Kezembe akartam fogni. Nem éreztem, hogy a tudatomnak ebben ilyen szerepe lett volna.

Közben azért kedves is volt, sokszor bejött. Én meg csak üvöltöztem. Sokat. Ordítottam, mint egy sakál a fájások alatt. Amikor bocsánatot kértem az ordítások miatt, nyugtatgatott, támogatott benne, hogy nyugodtan ordítsak. Kedves volt és támogató.

András, hogy viselte ezt a helyzetet? A kísérők ezen a ponton nagyon tehetetlennek érzik magukat és sokszor az anyukák is ezt érzik az apukákkal kapcsolatban.

Próbált segíteni. Nem nagyon tudott. Nem az ő hibája.

Talán, ha jobban felkészülök, ha tudtam volna, hogy mi fog történni, akkor könnyebb lett volna segíteni is. Ott akkor azt éreztem, hogy aki hozzám szól azt lerúgom.

Kívül volt a kompetenciámon, hogy figyeljem más valakinek az érzéseit, vagy, hogy ne bántsam meg. Az elején idegesített, amiért nyomkodta a mobilját, de nem akartam szólni. Ismertem. Pótcselekvés volt, de nagyon zavart. Amúgy is mindentől irritált voltam. Minden idegesített.

Én küzdöttem, mindenki más csak lógatta a lábát.

Említetted, hogy volt burokrepesztés. Volt más beavatkozás is?

Kaptam oxitocint. Nem vitatkoztam. Onnantól kezdve jött az igazi filmszakadás. Úgy éreztem magam, mintha egy horrorfilm szereplője lettem volna. Nagyon fájt. A nehéz ebben is az volt, hogy

ugyan mondták, hogy adnak oxitocint, de azt nem mondták, hogy utána a világ le fog szakadni, annyira fog fájni.

Olyan különbségek voltak a fájások között, amire ilyen rövid idő alatt nem tudtam felkészülni. Mint, akit lelöknek a szakadékba. Azt éreztem, nem fogom túlélni. Mondtam is Andrásnak:

Én csak meg akarok halni.

Sírt. Kevéssel utána megszületett Rozi.

Hogy jutottatok túl ezen a nehéz helyzeten?

Tényleg úgy éreztem az életemért küzdök. Akkor nagyon jó volt, hogy ott volt András. A sok jövő-menő orvos, szülésznő között volt valaki, aki ott volt, és akihez hozzá lehetett szólni.

Mozogni tudtál még akkor, vagy az infúzió ágyhoz kötött?

Ekkor már nem tudtam mozogni, de valamikor a vajúdás közben kaptam valami kábítót, amiért nagyon hálás voltam. Így két fájás között tudtam pihenni, mintha öt másodpercekre el is aludtam volna. De ekkor már mozogni nem igazán volt kedvem. Nem volt erőm kimászni az ágyból. Az oldalamon feküdtem és nagy jajgatások közepette forogtam jobba-balra. Vicces volt.

És akkor egyszer csak elindultak a tolófájások.

Igen, akkor már ott volt a doktornő. Teljesen egyértelmű érzés volt. Mondták, hogy mit fogok érezni, de ez is épp olyan volt, mint a legelső fájások: teljesen egyértelmű volt, hogy ez az.  Mondták, hogy toljak én pedig nyomtam, amennyire csak tudtam. Már nagyon fáradt voltam, ezért is haladt nehezen, illetve utólag kiderült, hogy nagyon rövid volt Rozi köldökzsinórja. Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, vagy csak meg akart vigasztalni a doktornő, hogy miért nem sikerült egyedül kinyomnom Rozit.

2-3 kísérlet volt, de mindig visszahúzódott a feje. Ezért végül rám könyökölt és segített kinyomni. Én abszolút segítségnek éltem meg. Nem fájt. Jó ritmusban csinálta, így nem tűnt erőszakosnak, ahogy Rozi megszületett.

Délután hat körül lett meg.

A gátvédelem nem sikerült, de legalább nem vágtak, csak szakadtam.

Pedig ez volt az egyetlen dolog, amit a szülés előtt fontosnak tartottál volna.

Igen, de talán jobb volt így, bár nagyon fájt, amikor varrtak. Mondtam is:

Most már szeretném, ha békén hagynának ott lenn.

De nyilván össze kellett varrni. Gondoltam is, hogy valami történt, mert korábban már volt a szülés közben egy nehéz mondat. A szülésznő, mondott valamit a doktornőnek, mire a lábam között megrökönyödve így felelt: „uhhh, igen”. „- Úristen, vajon mit láttak?! Mi lehetett odalenn?!” De miután megkaptam Rozit ezzel már nem foglalkoztam.

Rögtön odaadták Neked?

Igen. Bár volt egy pont, ami aggodalommal töltött el. Másodpercek lehettek. Amikor Rozi megszületett, kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Eltelt egy rövidke idő mire jött a válasz, hogy igen. Rosszabb volt ez a pár másodperc, mint a szülés bármelyik fájó pontja.

Rám tették, majd picit kivitték lemérték, megvizsgálták. András mindenhova ment vele és hamar vissza is hozták. Szép aranyóránk volt. Rögtön mellre került.

Milyen volt megszülni a méhlepényt?

Kifejezetten jó érzés volt. Rozi után olyan volt, mint egy megkönnyebbülő lökés. A sok fájó tolás után egy nagyon könnyű tisztuló érzés. Talán 1-2 nyomás lehetett. Kicsusszant. Megmutatták. Nagyon szép volt (a doki szerint). Én nem láttam olyan gyönyörűnek.

Milyen érzések kavarogtak ekkor benned?

Abban a pillanatban, amikor odaadták Rozit, olyan volt, mintha az egész szülést elfújták volna. Semmi fáradtság, fájdalom nem maradt.

Erről a hormonok nagyon ügyesen gondoskodnak. Milyenek voltak a következő napok a kórházban?

Nehezek, mert influenzajárvány volt. Emiatt András sem jöhetett látogatni. A szüleim végig ülték a szülést a kórház előtt. Egy szülésznő végül titokban beengedte őket pár másodpercre. Utána viszont nem jöhetett be senki.

Sok teendő is volt: pisilni, óriás betéttel variálni. Folyton rakosgatni akartak, pedig mindent meg tudtam fizikailag csinálni. A szobában még sokat kellett várnom, mire behozták Rozit. Nagyon zavart, hogy

ott ülök már legalább egy órája, de hol van a gyerekem? Miért nincs itt? Mit csinálnak vele? Még a végén összecserélik valaki mással. Hogy fogom megismerni?

Nem értettem, hogy miért nem adják ide rögtön. Akkor 8 óra lehetett. Fáradt voltam. Mindenki aludt már a szobában. Csendben üldögéltem az ágyon, nem akartam lefeküdni, de éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok. Amikor sötét és csendes lett minden, akkor valaki felkattintotta a lámpát, hogy menjek, álljak oda, mert mutatja, hogy mit kell csinálni. Odaálltam mellé és katonásan elmagyarázta a köldökcsonk kezelését. Meglepett, hogy ezt én csinálom. Mire jött is a válasz:

Mit gondol?! Ez a maga dolga. Maga az anyja nem?!

A szülés, volt, amilyen volt. Nem gondolok úgy rá, mint egy borzasztó élményre. Jó, a hányásra és az oxitocinra igen. Ezekről nem feltétlenül tehet a kórház, de a tájékoztatás hiányáról igen.

De a szülés után benn töltött nap maga volt a pokol. Soha többet nem akarok így kórházban lenni. Semmi empátiával nem találkoztam. Ugyan egy-két kedves nővér volt ott, de végtelenül magamra hagyott, kiszolgáltatott voltam. Senki nem jöhetett be. Azt sem tudtam, hogy egy kórházban a rokonoknak kell hozni ételt. Azt gondoltam, hogy ezek működnek, de amit enni adtak az borzasztó volt, másrészt csak, akkor mehetsz haza, ha kakiltál, de ezektől a kajáktól nem lehetett eredményt produkálni.

Mindeközben Rozi, hogy volt?

Üvöltött. Nagyon sokat sírt. Nem volt kinek odaadnom, mivel nem volt ott családtag. Egyáltalán nem tudtam pihenni. Kedves szobatársaim voltak, de nem tudtam őt ott hagyni rájuk. Nem tudtam lezuhanyozni sem. Csak villám mosakodást végeztem.

Sok baba aludt ott a szobában a kis kocsikban, de Rozi nem aludt csak az első este. Amúgy óránként, két óránként üvöltött én pedig azon kattogtam, hogy mikor mehetek haza.

Nehéz lehetett. A szoptatás könnyen ment?

Igen. Rozi olyan volt, mint egy pumpa. Olyan elánnal szopott, hogy nagyon gyorsan beindult a tej. Folyamatosan a mellemen volt, különben üvöltött volna. Egyszer meg is kérdeztem az éjszakás nővért, hogy mit csináljak. Sajnáltam a többieket, hogy nem tudnak miattunk aludni. Nagyon össze is voltunk zsúfolva. A nővér tippje az volt, hogy Rozi éhes. Nem értettem, mert egész nap a mellemen volt. Kedvesen lemérte, próbált segíteni. Végül hozott titokban egy kis anyatejet és próbálta megitatni, de Rozi nem kért. Tényleg nem volt éhes. Visszaadta Rozit:

Tessék anyuka! Akkor ezzel kell kezdenie valamit.

De mindezt tényleg nagyon kedvesen. Örültem neki, hogy kiderült, hogy nem velem, nem Rozival van a baj, hanem most egyszerűen ez van. Melegszívvel emlékszem rá vissza. Ő volt az, aki az egyik este rábeszélt, hogy hagyjam ott Rozit náluk, amíg pihenek. Két órára ott hagytam. Beállítottam az ébresztőt a telefonomban, és ahogy csöngött rögtön mentem is vissza érte.

Közben nyomasztottak a wc-re menéssel. És ugyan fizikailag úgy éreztem, hogy teljesen jól vagyok: tudtam ülni is, de arra még nem tudtam gondolni, hogy wc-re menjek. Azt éreztem, hogy soha többet nem akarok ilyet csinálni. Más úton szeretnék megszabadulni ettől. Erre empátiája, vagy odafigyelése senkinek nem volt. Próbáltam viccelődni is, hogy oldjam a feszültséget a vizit közben. A fiatal doktor úrnak, mondtam, hogy „nem nincs semmi, de nem is vágyom rá”. Ő csak mogorván közölte, hogy jó, de addig nem engedjük haza, amíg nem történik valami. Legalább nevetett volna. De nem.

Beadtam Rozit a közös szobába, ahol az újszülöttek voltak és végre sikerült… Ez is olyan volt, mint egy csehszlovák horrorfilm. Kúpot szerettem volna kérni, de nem volt épp akkor ott nővér. Várnom kellett. WC papír persze nincs…

Sikerült mindent leküzdenem. Megyek éjjel vissza a folyosón Rozihoz. Hallom, hogy sír. Sír, sír. Csöngetni kellett. Megint várni. Amikor kijöttek vigasztaltak, hogy csak most kezdett el sírni, de én kiborultam. Sírtam én is, Rozi is. A nővér vigasztalt, hogy ezek az első anyuka könnyek…

A harmadik nap hazaengedtek.

Volt ebben a pár napban valami jó dolog is, ami ott történt veled?

Inkább csak meglepő dolgok. Volt például egy kötelező szoptatós oktatófilm. Bizarr egy film volt. Mindenkinek végig kellett néznie különben nem mehettél haza a kórházból. Jó, hogy nem írtunk dolgozatot belőle.

De a hálapénz problémáját is nehéz volt kezelni. Nem volt kivel megbeszélni, egyeztetni róla, mert teljesen egyedül voltam.

Egyszer csúnyán rám szóltak, mert szerettem volna kimenni a család által hozott ételért. Kinyitottam az ajtót, hogy kinyúljak a csomagért. Azonnal kirontott egy nővér, hogy mit képzelek, viccből csukják az ajtót?! Influenza járvány van.  Majd ők beveszik. Mintha ő kisebb résen keresztül tudná elvenni a csomagot.

Ez lett volna az a rész, amikor valami jó dolgot mesélsz a szülés utáni időről, de ezek szerint tényleg csak nehezen elviselhető helyzeteket hozott ez a pár nap. Sajnálom. Otthon rendeződtek a dolgaitok? Remélem, András nem kötelezett újabb csehszlovák horrorfilmre.

Nagyon boldog voltam, hogy hazajöhettünk. Bár marasztaltak volna, hogy maradjunk még, mert Rozi picit besárgult. Nekem kellett eldönteni, hogy hazajöjjünk-e. Hazajöttünk, de a lelkemre kötötték, hogy annyit szoptassam, amennyi csak szeretne mellen lenni. Sokáig maradt sárga, de emellett teljesen egészséges volt.

Néhány napig viszont tipikus trauma túlélő helyzetben voltam. Nem tudtam úgy aludni, ha Rozi nem volt ott. Andráson nagyon jókat aludt Rozi. Megszoptattam, magára fektette és együtt aludtak.

Hogy kipihenjem magam, átmentem a másik szobába, de durva tudatbetöréseim voltak. Rettenetes horrorjeleneteket láttam, véres csonkokat nagyon fura félig éber, félig álomszerű állapotban. Nem tudtam ellene semmit sem tenni, de ha átmentem hozzájuk, és lefeküdtem melléjük, akkor ott tudtam aludni.

Kellett néhány nap, mire ezek a rettentő tudattartalmaim kiürültek. Onnantól már működött az alvás is. Pszichológusként végig gondolva, ma már biztos vagyok benne, hogy ez egy traumatizált elmének a működése volt.

Akkor horror mégiscsak volt. Viszont egész gyorsan sikerült kiüríteni magadból. Van valami titkod, hogy ezt hogyan csináltad? Milyen praktikát, tanácsot adnál a szülés előtt álló nőknek? Mi volt az, ami neked nagy segítség volt, vagy lett volna a legnehezebb pillanatokban?

Azzal érdemes tisztában lenni, hogy a kontrollvesztésnek ez a foka nem hétköznapi. Nem tudom, hogy erre fel lehet-e készülni, de ezzel jobb tisztában lenni. Bizonyos dolgokra nem tud befolyásod lenni. És érdemes jó alaposan tájékozódni a kórházakról is. Ha valaha szülnék még egyszer biztos jobban körüljárnám ezt.

Már amennyire ezt az új szülészeti rendszer engedi…

Azon érdemes a terhesség közben dolgozni, hogy a bizalmad a testedben, a funkcióidban erősek legyenek. Ezt erősíteni kell. Én hálás voltam a testemnek.

A tudatom egy idő után szétkapcsolt. A sejtjeim oldották meg ezt a helyzetet és nem az agyam. Jobban alá kell merülni.

A felkészítésnek talán erről kellene szólnia. Biztos van a rá módszer, hogy előre megérezd, azt, hogy ne a felsőbb agy területeiből próbálj meg dolgozni, mert onnan nem lehet szülni. Csak bennem ez fel sem merült. Nekem ezt senki nem mondta. A felsőbb kéregnek is lehet adni önbizalmat, hogy elhidd, hogy onnan meg lehet oldani, hogy tudják, hogy képesek rá, és ehhez nem kontroll kell.

Közben arra is fel kell készülni, hogy önérvényesíteni kell, ami sok helyzetben nehéz. Erre jó a segítő, aki ezt meg tudja tenni, és akivel a kismama tud kommunikálni.

Hogy ne kelljen a szülés közben elmagyarázni mindent. Hogy a segítő szinte magától tudja ezt. Hogy legyen egy képviselet. Ez az egy, amivel lehet dolgozni, mert a mostani rendszerben, nem tudod, hogy kinél fogsz szülni, erre már nem lehetsz hatással. Hiába fogadnál fel valakit és fizetnéd meg. Mi is fizettünk, de nem éreztem, hogy mellettem lett volna. Azt a támogatást, amire vágytam, nem tudta megadni. Lehet, hogy nem is tőle kellett volna várnom, talán nem is az ő feladat lett volna ez.

Mit tudnak a segítők tenni?

Ha egy dúla kísér az más. Egy ilyen élmény az apukákat is felkészületlenül érheti. Erre Andrásnak is jobban kellett volna készülni, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mi várható ott. Hogy a lőjetek le állapot bekövetkezik. És ez normális. Nem lett volna rossz, ha tudott volna róla.

Ha több energiát tesz egy pár a felkészülésbe, az biztos számít, és az is lehet, hogy felkészülsz a lehető legjobban, és ott az adott szituációban teljesen más lesz minden. Amiről azt gondoltad, hogy működni fog az nem működik.

Ha bemész egy nővel a szülőszobára, akkor arra figyelj, ami a szülő nővel történik és ne magaddal. Ez az alap.

Nekem nem volt dúlám, sem szülésznőm. De úgy képzelem, hogy egy ilyenfajta együttműködés az egy sokkal profibb felkészülést jelenthet. Beszélgetéseket, ismerősség érzetét adhatja. Amikor a párkapcsolatoddal vagy jelen a szülőszobán akkor van egy más fajta energia, ami működik.

Emlékszem, hogy szívem szerint kirúgtam volna a telefont a kezéből. De közben nyugtattam magam, hogy ő így szokta.

Nyilván egy dúlával szemben nem állsz le empatizálni. Abban a kapcsolatrendszerben minden érted van.

A „Barátságos alien a hasamban.” – Juli szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.