2023. jan 16. Hosszú út – Bori szüléstörténete Ábel születéséről

“Korábban azt gondoltuk Tiborral, hogy ez számunkra milyen gyönyörű élmény lesz – az lett, de egy kicsit másképp. Olyan voltam, mint egy utasítgató Jabba. Tibi pedig kiszolgáló személyzet lett. Figyelte, hogy mi történik, és ráállt az utasításokra: papucs, fázom, hányás. Fontos szerep volt, hogy jól kiszolgáljon. Én pedig csak ültem betakargatva a labdán…”

Bori hosszú heteken keresztül járt a kismama jóga óráimra, de már az első órán úgy éreztem, mintha régi ismerősök lennénk. Bori mindig mosolygós volt az órákon, különleges nyugodt jelenléttel volt jelen még az utolsó hétben is. Ezért is voltam nagyon kíváncsi arra, hogy hogyan hozta világra Ábelt.

Mit tudsz a saját születésed történetéről?

Anyukám második gyermeke vagyok. Tőle mindig azt hallottuk, hogy a bátyám nagyon küzdött, sokat dolgozott, hogy megszülessen. Én, Borika viszont piperézkedtem odabent, és úgy kellett noszogatni, hogy jöjjek már ki. Bár többször beszélgettünk az elmúlt hónapokban anyával a szüléseiről, de mégsem emlékszem igazán a részletekre.

Milyen érdekes, hogy benneteket helyezett aktív szerepbe és nem saját magát.

Igen, mintha a mi személyiségünkön múlt volna.

Részben így is van talán.

Valóban, mi is Ábelnél már a személyisége részeként nézzük azt, ahogy útnak indult.

Pedig nem feltétlenül van mindenkinél párhuzamban a személyiség és a születése körülményei vagy annak narratívája között. Én például pontos vagyok általában, és mégis, anya szerint noszogatni kellett.

Én is sok pro és kontra példát tudnék mondani… Volt olyan szüléstörténet a családotokban, ami meghatározó volt számodra?

Ha nem is szülés, de egy történet fontos volt. A nagynéném elvesztette a háromhetes gyermekét. Én ugyan nem tartottam ettől ebben az időszakban, de tudtam, hogy ilyen is előfordulhat.

Beteg volt a babája?

Igen. Szívbeteg volt, nem jutott elég oxigén a vérébe. Az ötvenes években történt. Nem is tudtak rá felkészülni, nem tudtak ellene semmit sem tenni.

Talán ma már máshogy alakul az ilyen betegséggel született gyerekek élete. De térjünk vissza rád, rátok. Mit tudtál a terhességed előtt a szülésről?

Hű, nem is tudom. Nagyon nehéz erre visszagondolni, felülírja a mostani tudásom az emlékeket. Az biztos, hogy hiába készültem rá sokat, úgy érzem, nem lehet rá teljesen felkészülni. Bár sok barátnőm elmesélte a szüléstörténetét, de mielőtt teherbe estem, nem igazán tudtam a részletek jelentőségét felfogni.

Kismamaként jöttem rá arra, hogy a folyamat részleteivel nem vagyok tisztában. Talán a filmjelenetek miatt a kitolási szakaszt képzeltem el hangsúlyosnak. Szülés közben mégis azt éreztem, hogy a tágulásra vagyok felkészülve, míg a kitolásnál mintha elvesztettem volna az eszközeimet. Pedig, amikor szülésvideókat néztem, akkor is mindig a kitoláshoz tekertem. Nem azt néztem, hogy szegény kismama, hogy nyögdécsel és szenved a kontrakciók alatt, hanem mindig a kitolást akartam megnézni… Most szülés után úgy érzem, hogy a tágulás valóban kívülről nem látható, de belülről talán jobban át tudtam élni, míg a kitolás a külvilág számára látványosabb, viszont számomra az volt valahogy megfoghatatlan.

Mesélj arról, hogy milyen életkörülmények közé érkezett Ábel!

Várakozó, szerető közegbe. Ő inszeminációk utáni lombik baba. Nagyon vártuk, és nem csak mi, hanem a környezetünk is.

Az egész nagy család várta. Már most rengeteg viszonya, viszonyulása van a sok rokon miatt. Ráadásul anyukámnak az első unokája, így Ábel kitüntetett szerepben van.

Ez sokszor nehéz lehet a gyerekek számára. Talán számotokra meg könnyebb. Mennyivel volt különböző lombikos terhességként megélni ezt az időszakot, mintha hagyományos úton fogant volna meg Ábel.

A hosszú próbálkozás miatt a terhesség alatt azt éreztem, mintha már két éve terhes lennék. Én már azóta készen álltam rá. Ugyan sokszor belefáradva, de mindig új lendületet kapva.

Hivatalosan veszélyeztett terhes voltam a lombik miatt, de ez a gyakorlatban nem sokat jelentett,  saját magamat én nem tekintettem annak. A huszadik héten derült ki, hogy elölfekvő méhlepényem van, azaz részben rálóg a méhszájamra, ami miatt óvatosnak kellett lennem – hogy mennyire, az nem volt teljesen világos. Ez a nyár közepén volt, éppen utazni készültünk. Az orvosom szabadságon volt, így egy másik orvos véleményét kértem ki az utazásról. Amikor meghallotta, hogy nemcsak a méhlepény nincs jó helyen, de ráadásul lombikos terhesség is, akkor nagyon megijedt, és rendkívüli nyugalomra intett, már-már a tüsszentésről is lebeszélt volna.

Itthon sok orvos nagyon óvatos a terhességekkel kapcsolatban, sok esetben azonnal kiírtak volna táppénzre, de én nem szerettem volna, hiszen nem gondoltam, hogy jót tesz nekem és a babának, ha hónapokra kivonom magam a forgalomból és betegként kezelem magam. Néha túlféltőek itthon a szülész-nőgyógyászok.

Kicsit a jógás ajánlás – miszerint a 14. héttől kezdj el gyakorolni kismama jógát – is túlféltés miatt van. A várandósság elején sok minden történhet, és nem szeretné senki sem, hogy egy váratlan esemény a jóga gyakorlással legyen összekötve. Pedig lehetne jógázni ésszel, különösen azoknak, akiknek eddig is a hétköznapok része volt a gyakorlás… Így végül nem utaztatok el.

Nem. Kocsival mentem volna Erdélybe egy társasággal, így inkább nem zötykölődtem, mivel ráadásul előtte picit barnáztam is.

Hogy viselted a terhességed? Hozzám leginkább a refluxod híre jutott el.   

A terhesség alatt a harmadik trimeszter volt a legkönnyebb. A második alatt az elölfekvő méhlepényem miatt kellett vigyázni. Az elején ezt nehezen éltem meg, korlátozottságnak éreztem. Ráadásul nyár volt, 40 fok. Úgy éreztem, nem csinálhatok semmit. A szabadságom ideje alatt sem tudtunk elutazni, csak feküdtem otthon. Aztán sikerült elfogadni a helyzetet, és mérsékelten, de azért aktív tudtam maradni. Talán ott kattant át bennem valami, és elfogadtam, hogy most már minden kicsit más lesz, ami valahol korlát, de másrészt ebben az új szabályrendszerben sok szép pillanatot is meg tudok élni. Aztán a harmincadik hétre a méhlepény “lemászott” a méhszájamról, jött az ősz és a harmadik trimeszter, én pedig végre felszabadultam.

Végre látszódott rajtam, hogy gyereket várok. Élveztem. Szívesen beszéltem róla, akár járókelőkkel az utcán. És fura, de most is így vagyok vele. Örülök, ha megnézik Ábelt. Különleges dolgokat hoznak ki belőlem a hormonok.

Igen, refluxom is volt, jókat csuklottam a jógaórákon is. Ez elég keserves volt, mert a terhesség félidejétől kezdve maró, égő érzés öntötte el a mellkasomat és a torkomat, ha egy kicsit is ízesebbet ettem.

Hogyan készültél mindeközben a szülésre?

Jártam sokat jógára. A testemet és a lelkemet is felkészítette a szülésre. Ráadásul a terhesség alatt könnyebb volt megőrizni a fittséget. És ebben a tranzícióban, amikor fiatal nőből anyává váltam, egy új közösséget, kapaszkodót adott.

Amúgy pedig a félidő környékén olvastam Ina May Gaskin Útmutató a szüléshez című könyvét. Utólag azt gondolom, hogy korán vettem kézbe. Az olvasás közben mindig féltem, hogy mi történik, ha nagyon beleélem magam a történetekbe, és esetleg beindul a szülés. Aztán a terhesség vége felé újra elővettem, és teljesen mást jelentett akkor már.

Amikor először kezdtem el olvasni, akkor nagyon hosszúnak éreztem a könyvben lévő szüléseket. Ma már tudom, hogy a szülés sokszor egy lassú folyamat. Egy lassú nyílás, amihez idő kell. De akkor még ezt nem értettem. A szüléstörténeteid között is elolvastam az Álom szülés történetét – akkor már közel voltam a kiírt időponthoz – azt gondoltam közben, hogy tényleg ilyen egy álomszülés?! Nem értettem, mert nem találtam sem könnyűnek, sem rövidnek, de most már értem annak is az „álom” minőségét.

A terhesség vége felé már nem néztem szülésvideókat. Nem akartam magam azzal paráztatni, hogy én is így fogok majd szenvedni. Amikor jöttek az első enyhe fájásaim, akkor is inkább csak utánaolvastam, hogy másoknál ez kb. hogy történik, hogy tudjam, mire számíthatok.

Felkészítőre is jártatok?

Igen. Voltunk Spinning babies tanfolyamon. Azt reméltük, hogy hasznos lesz, ha tudjuk, mit kell tennünk, ha elakadna a szülés. Ma már tudom, hogy ez egy első babánál nem volt reális terv, de szerencsére nem is volt elakadás. Ráadásul maga a felkészítő jó élmény volt. Jó volt együtt lenni a párommal ezen az alkalmon. Sok jógagyakorlathoz hasonló mozgást is gyakoroltunk. Ezzel is készítettem a testem a szülésre, és tudatosítani tudtam, hogy mely mozdulat miben segít.

Jártam Mamakörbe is. Sokat beszéltünk ott is a szülésről. Arról, hogy ki hogyan képzeli el a saját szülését.

Jó volt realizálni, hogy ez mindenképp egy nehéz és hosszú folyamat lesz, akkor is, ha minden úgy történik, ahogy épp vágysz rá.

Talán ez az elképzelt, de mégis reális kép is közrejátszott abban, hogy én pozitívan éltem meg a szülésemet.

Ezeken az alkalmakon még mit csináltatok?

5 alkalom volt, ahol több témával foglalkoztunk. Beszélgettünk a babák érkezéséről, a párkapcsolati viszonyokról, a szülésről. Pszichológus tartotta az alkalmakat azzal a céllal is, hogy a jelenlévő 5-6 kismama egymáshoz is kapcsolódjon. Ez meg is történt. Most is tartjuk egymással a kapcsolatot. Napi szinten kommunikálunk az altatásról, etetésről és arról, hogy épp ki, hogy van. Sokat adott és ad ez a közösség isz számomra. Jó, hogy van egy ilyen háló.

Hogyan indult be a szülésed?

Hosszan. A 40. hetet már meghaladtuk, amikor elkezdődött. Egy pénteki CTG előtt már éreztem enyhe menzeszszerű fájásokat. Megvizsgált a doki. Egy ujjnyira már ki voltam tágulva. Azt hittem, hogy akkor ez most már be is indult, nagyon izgatott lettem. Az orvos be is fektetett volna, mivel streptococcus fertőzésem volt. Időben szerette volna, hogy megkapjam az antibiotikumot, mielőtt elindítják a szülést., de szerencsére konzultált más orvosokkal, akik lebeszélték erről. Hazamentünk. Egész hétvégén csak figyeltem. Jöttek az enyhe érzések és azt gondoltam, reméltem, hogy épp tovább tágulok, arról fantáziáltam, hogy már kettő, vagy akár három ujjnyinál járok. A vasárnapi CTG után a hüvelyi vizsgálat ehhez képest újra csak egy ujjat mutatott.

Elsírtam magam. Csalódott voltam. Nemcsak én, de a környezetem is a méhszájamra volt ráfókuszálva. Ami egyfelől nagyon támogató volt, másfelől sürgető is. Pedig lett volna még időnk. Ez a vizsgálat olyan volt, mintha megbuktam volna a vizsgán.

Hétfő estére határozottabbak és sűrűbbek lettek a fájások. Időnként meg kellett állnom a fájások alatt. Újságmargóra jegyzeteltem az időpontokat. Amikor ötpercenként jöttek már vagy egy órája, akkor elindultunk a János Kórházba éjjel fél 1 körül. Mire felértünk, mintha elvágták volna az egészet, semmit nem éreztem. A szülésznőn is látszott, hogy nem gondolja, hogy egy beindult szülést lát. A doki is azt mondta, hogy ez sajnos még nem az, nem tud bent tartani.

Kedd estére, a 41. hét végére volt betervezve a ballonos indítás. Nagyon vágytam rá, hogy magától induljon be a szülés, azt gondoltam, a babának is jobb, ha nincs kiebrudalva, és tartottam attól, hogy a sok beavatkozás egy elhúzódó szülést és esetleg egy császármetszést eredményez. Ezeket a napokat nehezen éltem meg, rossz volt a bizonytalanság. Ráadásul már egy ideje nem tudtam enni, hasmenésem lett, nem igazán tudtam aludni a jóslófájásoktól, úgy éreztem, nagyon legyengülök és kiürülök. Közben igyekeztem a legtöbb praktikát bevetni, nagyokat sétáltam, sokat lépcsőztem és hasonlók, hátha az segít.

Szóval hétfőn este hazajöttünk a kórházból, de éjjel már nem tudtam pihenni a fájásoktól. Minden fájás között igyekeztem piciket aludni, de a fájásokra újra és újra felébredtem. Kimerült lettem.

Másnap is ez folytatódott. Sétáltunk, megálltunk, megvártam, míg elmúlik a fájás, és mentünk tovább. Közben arra gondoltam, hogy ezek a fájások is már a babát készítik elő a szülésre. Hogy ezek a fájások nem lehetnek feleslegesek. Szép fokozatosan készült a testem.

Kedd este bementünk. A méhszájam ekkor már két ujjnyi lett. Ettől nagyon boldog lettem. Örültem, hogy ezek szerint tényleg nem voltak feleslegesek az elmúlt napok fájásai. Persze arra is gondoltam, hogy ezek még valószínűleg nem a “hardcore” fájások, szóval milyenek lesznek majd azok?! Jó érzés volt, hogy a kórházban mindenki nagyon örült, hogy elindult a folyamat, hogy nem kell belenyúlni a természet dolgába. Ábel az utolsó pillanatban “összekapta” magát, és elindult kifelé.

Kaptam egy egyágyas szobát, és kérték, hogy jelentkezzek, ha erősebb, sűrűbb fájásaim lennének. A férjem, Tibor hazament. Letöltöttem egy appot, ami segített a fájások mérésében. Egy órával később kezdtek beindulni a rendszeres fájások. A kis szobámban kerestem a pozíciókat. Egy szék volt a megfelelő választás. Ekkor ugyan egyedül voltam, de ez nem volt gond számomra. Örültem, hogy Tibor addig kipiheni magát otthon. Az előző napokban ő is folyamatos készenlétben volt. Ráadásul akkor már elkezdtem befelé fordulni. Éjfél körül az app már sokadszorra szólt, hogy induljak a kórházba. Ekkor is még hezitáltam, nem akartam újra lyukra futni, de végül több megállóval felmentem a szülészetre. Három ujjnyira voltam kitágulva ekkor. Ők is látták, hogy jól haladok. Tibort lelkesen hívtam, hogy induljon, nagyon boldog volt, de éreztem, nem bánta volna, ha csak reggel indul be a szülés, mert akkor alhatott volna végre egy kicsit.

Amíg ő nem ért oda, rájöttem, hogy lent felejtettem a Tena betéteket. Leküldtek érte. Kicsit csodálkoztam, tudtam, hogy ez egy hosszú és nehéz út lesz. Lementem. Akkor jöttem rá, hogy mégis felvittem magammal.

De legalább a gravitáció segített.

Igen. Amikor felértem, burkot repesztettek, hogy intenzívebb legyen a folyamat. Mivel nagyon ki voltam merülve, ezért elfogadtam. Ha valami negatívumot kellene mondanom a szüléssel kapcsolatban, akkor azok talán az orvosi beavatkozások voltak – nem a nőgyógyász és a szülésznő miatt, ők profik és kedvesek voltak. Ami természetes fájdalom volt, azt intenzitása ellenére jobban lehetett bírni, mint a beavatkozások miatti korlátokat és fájdalmat. Például a burokrepesztést nem lehetett érezni, de az ágyhoz voltam kötve a CTG miatt egy rövid időre, és a fájásokat fekve kibírni szinte elviselhetetlen volt.

Tibor már Veled volt?

A repesztés után érkezett meg. Akkor már intenzív fájásaim voltak. El kellett bírni. Keresgéltem a helyem abban a nagy szobában. Sokat kellett mennem egyik helyről a másikra, ez nehéz volt. A kis szobában valahogy könnyebb volt egyik pozícióból a másikba váltani. Nagyon fáztam, ezért kipróbáltuk (volna) a zuhanyt. Tibor azt mondta, hogy amúgy nem volt hideg a szobában, nyilván pszichésen jött ez az érzés, és attól, hogy teljesen ki voltam merülve és ürülve. Nagy nehezen levetkőztem, de csak langyos víz volt. Innentől kezdve minden cselekedetemet megfontoltam. Alaposan átgondoltam, hogy a fájásszünetekben mit csinálok, jól kellett gazdálkodnom az erőmmel.

Közben az járt a fejembe, hogy úristen, mégis miért vállaltam be ezt az egészet. Ennyire nem akarhattam gyereket. Azokra a nőkre gondoltam, akik több gyereket szültek. Arra, hogy ezek a nők tuti nem normálisak. Az nem lehet. És még ekkor is attól tartottam, hogy ezek még biztosan nem az igazi fájások.

A szülésznő ajánlott egy kisebb fitballt, amelyre támla is volt erősítve. Végül azon kötöttem ki. Állni nem tudtam, feküdni nagyon rossz volt. A labdán elviselhető volt. Nem váltogattam már a testhelyzeteket, végig a labdán maradtam. Megtaláltam a ritmusom. Jól tudtam a légzésre figyelni. Mentálisan is tudtam összpontosítani. Mantráztam: minden egyes fájás közelebb visz a babámhoz. Közben számoltam a légzésem. Egy fájás három-négy légzés volt, egy kilégzés négy számolásig tartott. Ez nagyon sokat segített, hogy tudtam, hogy a kontrakciók nem végtelen ideig tartanak. Tudtam, hogy mennyit kell kibírnom. A rövid fájásszünetekben pedig ülve aludtam a labdán. Ezt a szülés előtt már bevéstem magamnak: a fájások között pihenni kell!

Pedig nagy dilemmáim voltak ezekben a pihenőkben: Kérjek-e egy papucsot Tibortól vagy inkább aludjak…?! Nagy kérdések maradtak kimondatlanul…

Amit mesélsz az tankönyvi. Talán meséltem neked valamelyik órán a 3R-ről. Rítus, ritmus, relaxáció. Ha ez a három megvan, akkor általában a szülés folyamata kizökkenthetetlenül tud haladni. Ebből te mind a hármat megtaláltad. Rítusod lett a mantrázás, megtaláltad a légzésfigyelésben a ritmusod, és a fájások között aludtál. A tökéletes megoldás erre a helyzetre (már ha van ilyen…). Volt más technikád is?

Igen, a lóprüszkölés, amit vettünk veled az órán is. Egyszer csak jött magától: elkezdtem rázni a fejem, és közben prüszkölő hangot adtam ki. Valamiért ez segített. És rémlett, hogy mondtad, hogy ez már közel lehet a végéhez, és ez erőt adott. Illetve a kádba kapaszkodtam olykor, és furán ráztam a kezem, és azt mondogattam: basszus, basszus, basszus. Ezek segítettek.

Korábban azt gondoltuk Tiborral, hogy ez számunkra milyen gyönyörű élmény lesz – az lett, de egy kicsit másképp. Ehhez képest olyan voltam, mint egy utasítgató Jabba. Tibi pedig kiszolgáló személyzet lett. Figyelte, hogy mi történik, és ráállt az utasításokra: papucs, fázom, hányás. Fontos szerep volt, hogy jól kiszolgáljon. Én pedig csak ültem betakargatva a labdán…

Egy ponton megnézték a méhszájat. Szinte teljesen kitágultam. Jobb oldalon maradt még egy pici, így oldalra fektettek, hogy a baba feje kitágítsa azt a részt is. Habár oldalt fekvésben nehezebb volt elviselni az összehúzódásokat, de mivel fáradt voltam, így könnyebben tudtam aludni a fájások között. Innen már végig az ágyon maradtam.

Kitágultam, jöttek a kakilási ingerek. A szülésznő segített megtalálni a kitoláshoz alkalmas légzést. Nehéz volt átállni egyik légzésből a másikba. Hogy szájon keresztül lélegezzek be a mellkasba az ismeretlen volt számomra. Nehéz volt, talán ettől vált akadozottabbá a kitolási rész. Néha akkor is nyomtam, amikor nem volt fájás. Nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet, amitől sokat veszítettem az erőmből. Nyomtam, de nem tudtam bent tartani a hangom, valahogy elkezdtem hörögni. Elbizonytalanodtam. Meg is kérdeztem, hogy vajon történik-e valami odalent. A szülésznő azt mondta, hogy nagyon is. Ettől a mondattól a mélypont után erőre kaptam.

Volt egy pont, amikor le is lassultak a fájások. A kitolási szakasz végtelennek tűnt, nem emlékszem pontosan, de másfél óra lehetett. Háton fekve nyomtam, talán erőm sem lett volna más pózhoz, miközben mégis azt éreztem, hogy valahogy ez így nem természetes, mintha nem lennék igazán potens ebben a pózban, mintha csak történne velem a dolog.

Amikor Ábel fejbúbja felbukkant a lábam között, a szülésznő javaslatára megérintettem, de egyből vissza is kaptam a kezem. Fura volt a nyálkás érzet. De utána, pár nappal később ez a pillanat fontos volt, mert amikor megfogtam a kis fejét, tudtam, hogy ő az, aki kibújt onnan.

Így, hogy már megszületett, minden felülíródott. Utólag kell mindent elképzelnem, mint amikor egy filmben megtudod a végén, hogy ki a gyilkos, és utólag minden összeáll. Most is utólag képzelem el, hogy oh, hát ő volt bent a hasamban. Ez a két időszak elválasztódik teljesen bennem. Nehéz összekapcsolni. De ez a pillanat segít.

Gátvédelemmel szültél?

Igen. Ezen a ponton volt egy kis törés.

Amikor a vajúdás alatt a szülésznő kérdésére válaszoltam, hogy igen, szeretnék gátvédelmet, akkor visszakérdezett, hogy mégis, mit tudok a gátvédelemről. Mintha vizsgáztatott volna. Beszélni alig tudtam épp. Kérdezte, hogy hoztam-e olajat. Akadozva válaszoltam, hogy azt olvastuk, hogy nem kell hozni. Erre csak hümmögött.

Fura volt, mert közben jól segített, de egy-egy ilyen mondat vagy gesztus nagyon vissza tudja vetni az embert. Közben azon voltam, hogy ne vegyem magamra, arra gondoljak, hogy egyébként milyen jól támogat.

Így nem is kellett gátmetszés?

De igen, mert Ábel arca mellett volt a keze. Ezen a ponton már mindegy volt nekem. Vágjanak, csak jöjjön ki.

Behívták az orvost. Tibor szemből nézte a folyamatot, hogy pontosan lássa, mi történik.Ehhez viszont az ágytól viszonylag távol küldték. Messze éreztem magamtól. Megéreztem, hogy minden pozícióban van egy kis veszteség.

Örültem, hogy látja teljesen a folyamatot, látja kibújni a kisfiunkat, de így nem volt mellettem. Egy kis ízelítő volt a szülői minőségből, amikor más pozícióból, kicsit egymástól távol tudunk a pillanatban már hárman együtt lenni.

Amikor kicsusszant a feje, az döbbenetes érzés volt. Utána egy pillanat alatt kint volt az egész teste, szinte nyomni se kellett. Fél 1-re mentem fel a szülészetre, és fél 5-re meglett Ábel.

Belémvésődött a kép, ahogy fekszik a lábam között. Rám rakták. Tibort jobban meghatotta a születés, mint engem. Kívülről meghatóbb volt talán, mint belülről.  Boldog voltam, de ki voltam merülve, ráadásul még egy órán keresztül foglalkoztak velem. Meg kellett szülni a méhlepényt, majd kényelmetlen kengyelbe került a lábam, és jött a végtelen hosszúnak tűnő varrás. Pedig azt hittem, hogy az pikk-pakk megvan, de nagyon hosszú volt. Ráadásul több vért vesztettem, mint ami átlagos, így infúziót is kaptam, és vért is vettek tőlem a laborhoz.

Másnap, amikor egyedül maradtam Ábellel, akkor hatódtam csak meg. Amikor benne voltam a folyamatban, akkor valahogy nem tudtam. Viszont büszke voltam magamra. Jó volt, hogy ahhoz képest, hogy csak reggel indították volna be a szülést, már fél 5-re meg is lett Ábel. Jó volt, hogy sötét decemberi éjszakán született.  Csak nálunk égett a lámpa. Különleges, szent miliő volt.

Jó érzés volt, hogy nem kellett fájdalomcsillapító. Hogy bírtam. Hogy végigcsináltam. A szülés után fél órával már arra gondoltam, hogy ha a második gyerekünket szülöm, akkor Ábel jön majd be Tibivel. Minden felülíródott. Már nem is tudom a fájdalmat felidézni.

Tényleg?

Hát, voltak a menstruációs érzések. Utána jött a hátfájás, illetve az egész törzsre kiható érzés, de nehéz visszaemlékezni a többire, pedig csak öt hete volt. Nem tudom leírni az érzést. Nem is tudom felidézni, de az biztosan segítség volt a folyamat elviselésében, hogy ritmikusan jött. Tudtam, hogy meddig kell kibírnom.

A cselekvéseimre emlékszem inkább, a kézmozdulataimra, hogy időnként meg kellett fognom valamit, hogy meg se tudtam közben szólalni. Pedig előtte azt gondoltam, hogy én közben nasizni fogok, de inni is alig tudtam.

Majd a következő gyereknél jobban figyelek és elmesélem jó?!

Kérlek, mindenképp jegyzetelj közben! De előtte még meséld el, hogy mi történt miután Ábel megszületett?

Szopizni próbált. Nehezen csatlakoztunk. Talán a bimbószerkezetem sem jó számára. Ezen most is dolgozunk még.

Felhívtuk a nagyszülőket videóhívással. Ők csak azt tudták, hogy az indítás miatt megyünk be este, de nem akartam már hiú ábrándokat kelteni, ezért nem jelentkeztem náluk. A saját kudarcomnak éltem meg, hogy korábban már azt hittem, beindult, és mégsem, emiatt  inkább nem szóltam, hogy már a szülőszobán vagyunk, csak mikor megszületett Ábel.

Utána pedig minden sietőssé vált. Sok idő eltelt a varrással, így a két óra hamar elrepült. Közben még fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Amikor lementünk az osztályra, akkor elvitték a csecsemősökhöz Ábelt. Épp akkor volt a vizit. Én aludtam picit és rögtön kértem magamhoz vissza. Tibor oda már nem jöhetett be velünk.

Amikor ezeknek a tapasztalatoknak a tükrében össze kellene tenned egy túlélő csomagot, akkor mit tennél bele egy most szülő kismama számára?

Először az jutott eszembe, hogy valami meleg dolgot. De még fontosabb, hogy legyen rituáléja, mantrája, imaginációja, ami a fájásokat átkeretezi. Legyen egy segítője, és ne azt várja ettől az alkalomtól, hogy ez feltétlenül egy szép párkapcsolati megélés lesz. És még egy: ismerje meg előre a kitoláshoz kapcsolódó légzőgyakorlatokat.

Sok jó tanács. Jó, hogy megosztottad mindezt. Köszönöm!

Én köszönöm, jó volt elmesélni. Ilyen részletesen még senkinek nem mondtam el. Ha az ember elkezdi mesélni másnak, akkor könnyen olyan érzése lesz, hogy túl sok ez a hallgatónak.

Lehet, hogy a hallgatónak sok, de mesélőnek sosem lehet elég.