2022. szept 14. Álomszülés a Jánosban – Gréta szüléstörténete
Amikor 11 éves lányom elolvasta a drive-os doksi címét, azt kérdezte, miért álomszülés? Aludt valaki?! Nem igazán. Ébren álmodtak csupán. Ha választanom kellene az eddig elhangzott szüléstörténetek közül egy kedvencet, biztosan ez lenne az. Nem csak azért, mert pár héttel korábban tartottam szülésfelkészítőt Grétáéknak és így volt egy szoros kötelékem hozzájuk, hanem azért, ahogy a dolgok alakultak. Álomszülés a Jánosban. Gréta mesél három nappal a szülés után.
Elindítottam a felvételt, vigyázz!
Ok, akkor elmesélem, mi volt. De minden nagyon gyorsan történt ám. Nem is volt idő ráparázni. Nem jött el az az idő, amikor már minden nap kérdezgeted, hogy mi van már, mikor jön. Most már tudom, hogy ez így fantasztikus volt.
Előző héten pénteken még nálam voltatok szülésfelkészítőn.
Épp időben. A következő héten pedig megvolt az összes kötelező munkaköröm. Ruhát tervezek. Bemutató volt sajtó-eseményekkel. Mindenkinek mondtam, hogy ez a kilépő bulim, utána már pihi van.
Mondjuk nem sokat pihenhettél…
Valóban felgyorsultak a történések. Szombaton volt egy családi esemény, ahol Milán, a férjem – aki amúgy fotós – megcsinálta az utolsó pocakfotókat. Aznap éjjel arra ébredtem, hogy iszonyatosan erős menstruációs görcseim vannak. Hasmenésem volt és hányingerem – as you know, hiszen mondtad pénteken… Csak lent fájt, épp, mint egy menstruációs görcs, de azért erősebb volt annál.
Ránéztem Milánra és így szóltam:
„Ugyan nem tudom, mik ezek, de szerintem pakoljunk össze… „, mert, hogy akkor még nem volt összekészítve a kórházi csomagunk. Közben felváltva jártunk a klotyóra. Bestresszelt ő is, hogy szülünk.
Összepakoltunk éjjel. Nézegettük, hogy milyen sűrűn jönnek a fájások. Akkor még teljesen random érkeztek. Reggel fél nyolcig jöttek folyamatosan, majd elcsendesedtek. Pedig az éjszaka végét már törökülésben töltöttem, annyira fájt. Támasztottam a fejem és két fájás közben aludtam öt percet, tíz percet, attól függően, hogy hogyan jöttek az összehúzódások. Közben próbáltam a fájásokat elviselni. Utólag tudom, hogy ezek a fájások semmik nem voltak, ahhoz képest, amik később érkeztek.
Reggel felhívtam a nőgyógyászomat, hogy izgi éjszakánk volt. Kikérdezett. Mondtam, hogy más nem történt a fájásokon kívül, azaz a magzatvíz nem folyt el, elvben a nyákdugó is a helyén volt. Mivel épp gyengültek a fájások ezért azt tanácsolta, hogy maradjunk otthon, mert ez még két irányba mehet. Vagy lassan abba marad, vagy visszajön és erősödni fog. Ebben az esetben szülés lesz. Ha így fog történni, akkor pihennem kell, mert fárasztó nap jön. Így egész délelőtt pizsiben nyomultam otthon, pótoltam az éjszakai kimaradt alvást.
Mikor indult el újra a folyamat?
Vasárnap napközben kettő körül tértek vissza a fájások. Egyre jött feljebb, már az egész pocakom fájt, és persze a derekam és a hátam is. Öt óra felé újra felhívtam a nőgyógyászt, hogy ez már nem olyan, mint éjszaka. Mert komolyabbak és rendszeresebbek. 5-6 perces fájások voltak. Majd sűrűsödtek három percesre. Akkor már hétrét görnyedtem.
Amikor elmondtam az orvosomnak, hogy csak öt percre lakunk a kórháztól, azt javasolta, hogy csak akkor menjünk be a kórházba, ha már 2-3 perces fájások vannak, amik már legalább egy percig tartanak.
Újra átnéztük a csomagot és akkor szembesültünk vele, hogy nincsen papás-szettünk. Nem bíztam abban, hogy a kórházban biztosan van automata, ezért ezen a ponton két barátunkat is riasztani kellett.
A szomszédunkban lakó haverunkat megkértük, hogy vegyen a Mammutban a gyógyszertárban apás-szettet. Géza nem értette pontosan a helyzetet. Elment, megvette. Gondolta, hogy utána feljön dumálni, kávézni, megbeszélni a baby shower bulim részleteit. Amikor fél hét körül megjött akkor szembesült vele, hogy mi történik.
Én már fel voltam öltözve, indulásra készen a cuccokkal, napszemüveggel a fejemen vártam, hogy mehessünk. Ő meg jött volna be dumálni. Sokkot kapott, amikor rájött, hogy épp szülünk.
És ki volt a másik barát, aki felétek indult?
Az egyik barátnőmet Pusztazámorról riasztottuk, mivel Milán fia, Máté ezen a héten velünk volt. Bár ő mondta, hogy 12 évesen mindent megold. Nem akart elmenni a Nagymamájához. Azt mondta, hogy ő lefekszik egyedül aludni, Milán meg úgyis haza ér éjjel valamikor, de ha nem, akkor majd elmegy egyedül iskolába. Számunkra megnyugtatóbb volt, hogy volt vele valaki.
Ez az időszak már az aktív vajúdás időszaka. Hogy bírtál egyáltalán elmenni a kocsihoz?
Hét óra körül mentünk végül be. Minden egyes lépcsőfordulónál fájásom volt. Meg kellett állnom mindig. Meglepődtek a Jánosban. Nem értették, hogy mit keresek ott. Május 30-ra voltam csak kiírva. Mondtam, hogy egyeztettem a nőgyógyászommal és az ő javaslatára indultam el. Kérdezték, hogy ki ő. Bevallottam, hogy nem ottani doktor. A Jánosba nem jutottam be. Ezért kénytelen voltam a sajátommal egyeztetni. Nagylelkűen megvizsgáltak azért és közben kérdezgettek:
– Első baba?
– Igen.
– Hány percesek a fájások?
– Nem akartam korán bejönni, ezért megvártam a 2-3 perceseket.
Nagyon jó fej szülésznőm lett. Ő volt a kulcs, és a te szülésfelkészítőd. Az orvos is nagyon jófej volt. Nagy szerencsém volt velük.
Kik ők?
Mártfay Böbe és dr. Tilli Fanni. Nagyon cukik voltak. És volt még egy asszisztens, akit szintén Fanninak hívtak. Hárman voltak bent, és nagyon jók voltak így együtt is.
Amikor megvizsgáltak csodálkozva tapasztalták, hogy már kétujjnyira ki vagyok tágulva. Mégis felmerült bennük, hogy ha nem lakom messze, akkor akár haza is mehetek. Én már igazán nem szerettem volna autókázni, annyira nem voltam már jól. „Akkor borotválunk, CTG…”
Lassan az állami kórházakban minden kismama hozzászokik, hogy nincsen választott orvosa. Sikerült hamar egyeztetni az álláspontokat életed új szereplőivel?
Rögtön megkérdezték, hogy van-e szülési tervem. A fejemben volt, de mivel csak későbbre vártuk Esztit, így leírva nem volt semmi gondolat. Így szóban mondtam el a tervem. Azt, hogy szeretnék természetes úton szülni, és csak akkor szeretnék bármilyen beavatkozást, ha az orvosilag indokolt. ebben az esetben nyilván nem írom felül az orvos döntését, ekkor beszéljük majd meg, hogy mi fog történni. Elmondtam, hogy nem szeretnék oxitocint egyáltalán. Az epidurális érzéstelenítést nem zártam ki. Azt gondoltam, hogy ha annyira fáj, hogy nem bírom, és még kaphatok, akkor lehet, hogy kérni fogok. Mindent bekészítettek „just in case”.
A gátvédelem is szóba került?
Igen. Felajánlotta a szülésznő, hogy hoz olajat és segít benne. Megpróbál mindent elkövetni, hogy ne legyen gátmetszés, de ha úgy látják, hogy repedne, akkor vágnak. Végül vágtak is egy picit. De tényleg rögtön elkezdett masszírozni és végig nagyon odafigyelt rám.
Milán mindeközben Veled volt?
Nem. A jó magyar rendszer szerint, épp, amikor kellett volna nem volt ott. Azért is örültem, hogy velem jön, mert ő minden kérdésre tudja a választ. Csakhogy itthon kiültetik az apukát a folyosóra, hogy várjon kint egy félórát. Fogalma sem volt, hogy mi történik velem. (Persze közben minden ismerős nála érdeklődött, hogy mi van. Ő pedig semmit sem tudott mondani.) Ültem a 2-3 perces fájásaimmal CTG-vel a hasamon és az összes papírmunkát nekem kellett megcsinálni. Mondták is:
„Nyugi Anyuka! Fájás közben nem kell beszélni.”
Akkor már két fájás között sem tudtam sokat beszélni, nem hogy közben. Aprólékosan kikérdeztek: Mi lesz a neve? Első terhesség-e? Ki hol lakik? Nyolcvan féle papírt kellett kitöltenem és aláírnom. Vicc volt. Mivel este volt és nyugi is, igyekeztem én is nyugodtan felfogni azt, ami történik épp: hogy két héttel hamarabb ülök a szülészeten. Közben igazán nem voltam ideges a papírok miatt, de utólag vicces, ahogy próbáltam a fájások között okosan válaszolni a kérdésekre.
Kaptunk egy szülőszobát. Kádas, zuhanyzós, tök jó szoba volt. Mikor elfoglaltuk volt bennünk némi bizonytalanság, hogy most akkor mit is kellene csinálnunk. Milán javasolta, hogy ugyanazt, amit otthon csinálnánk.
„Ok, akkor én most eszem.”
Régen versenytáncoltam. Akkor ismertem meg a saját működésemet. A versenyek előtt nem bírtam enni, de a verseny közben már tudtam, hogy ennem kell csokit, banánt, mindenfélét, hogy legyen energiám. Eddig a pontig – így a szülés közben is – alig tudtam enni valamit. De most azt gondoltam, hogy jöhet minden két fájás között. Milán adogatta a falatokat. Mindig szóltam, amikor jött a fájás, hogy most ne, most igen, most jöhet…
Bejött a szülésznő. Rátett a CTG-re. Rám nézett, és azt mondta:
Gréta, ez így nem lesz jó. Kapkodod a levegőt. Ahhoz, hogy szépen menjen ez a story, ahhoz egy átlélegzett test kell, ami tele van oxigénnel. Erre van a babádnak is szüksége. Amit Te magadhoz veszel, ő annyit kap. Nyugodt babára és nyugodt anyukára van szükségünk.
Segített a megfelelő légzés kialakításában?
Igen. Mondta, hogy hogyan lélegezzek. Mélyen be, le a tüdő aljáig, bent tartod egy picit és nagyon lassan kiengeded. Megértettem. Jóváhagytam. De nem ment. Elkezdtem, de sehogy sem sikerült. Amikor később bejött és látta, hogy ez így nem pont az, amire gondolt, akkor felajánlotta, hogy menjek el zuhanyozni, mert a meleg víz jót fog tenni. Beültem a víz alá, és tényleg nagyon jó volt. Épp akkor kellett beülnöm oda. Melegítette a hátamat a víz. Ellazultam. Persze az idő haladt előre, a fájások is erősödtek.
Ekkor jöttem rá, hogy ez az egész csak akkor fog menni, ha elkezdek a légzésemre koncentrálni. Előtte azt gondoltam, hogy varázslás lesz majd a megoldás. Nyilván transzba esek. Mondogattam, amit Te is mondtál, hogy a fájás jó, a fájás a barátom, minden jó. Ezeket mantráztam, és közben próbáltam lassan lélegezni. De egyszer csak azt éreztem, hogy ez így túl sok energiát visz el.
Leültem és ráéreztem, hogy ezt egyféleképpen tudom végigcsinálni, ha csak a légzésemre koncentrálok. Valahogy kizártam a külvilágot.
Persze mindent érzékeltem. Láttam Milánt, ahogy nyomkodja a telefonját, küldi a képeket, mindenkivel kommunikál, de egyáltalán nem érdekelt. A szülésznő és az orvos is bejött időről időre. Mindig mondták, hogy mit kell csinálnom. Oda se néztem, de csináltam.
Próbáltam nem kiesni ebből a ritmusból, hogy beleveszem a levegőt a fájásba. Amikor jött a fájás iszonyatosan teleszívtam levegővel a tüdőmet. Lazított. Benntartottam és nagyon lassan kiengedtem. Ezt csináltam, amíg fájt. Csak erre koncentráltam.
A burokrepesztésig, ami legalább két óra volt semmi mást nem csináltam, csak ezt. Ültem a szülőágyon és lélegeztem. Mindenki tök kussban közlekedett körülöttem. Látták, hogy mit csinálok. A szülésznő, amikor bejött odajött és odasúgta:
Nagyon jól csinálod, csak így tovább. És kiment…
Milán tudott segíteni?
Igen. Kézjelekkel kommunikáltunk. Meg volt a kézjel a vízre és a legyezésre. Amikor épp nem kellett, akkor csak egy királynői legyintéssel jeleztem, elég. Hozzám se szólt. Tökre vette az adást, hogy most erre van szükségem. Némán odaadta a vizet, elvette, odaadta a szőlőcukrot, elvette. Legyezett, abbahagyta.
Mikor történt a burokrepesztés?
Tizenegy körül lehetett, amikor javasolták a repesztést. Picit vártunk azért. De lehetett látni, hogy minden jól alakul, hogy behelyezkedett a baba és el is kezdett forgolódni. Konkrétan látszott a hasamon, ahogy csavarodott bent. Mondták is, hogy nézzem meg magam is, hogy most épp, hogyan mozdul. Nagyon cuki volt. A kiscsaj bent úgy csinálta a dolgát, mint a kisangyal.
Milyen érzés volt a burokrepesztés? Mi történt azután?
Hozták a kacsát. Elmondták, hogy egy kis tűvel megszúrják a burkot és ki fog folyni a magzatvíz. Nem épp így történt.
Milán csak ennyit mondott: WOW!
A doki csak meg akarta nézni, hogy mi a szitu. Épp, hogy hozzáért, és akkor kirobbant belőlem a cucc. Mindenki nyakig magzatvizes lett. Még én is láttam, pedig én vízszintesen voltam akkor már.
Csak azt az egyet felejtették el mondani, hogy utána sokkal durvábbak a fájások. Az a kispárna tompít, amíg ott van. De egyszer csak nekicsúszott a gyerek a mindenemnek. Onnantól kezdett el hard core lenni a dolog.
Oh, és én sem beszéltem erről Nektek?! Ok, tudom, nem elég mindenre 120 perc… Hogyan tudtad kezelni ezt a változást?
Innentől kezdve még jobban oda kellett figyelnem arra, hogy csak a légzésemre koncentráljak. Tudtam, hogy, ha ezt elengedem, akkor nem tudom végigcsinálni. Ha szétesek, akkor még egyszer nem tudom összetenni magam. Tudtam, hogy nem szabad elfáradnom, vagy bepánikolnom.
Amikor nálad voltunk, akkor volt egy lufis gyakorlat. Sokkolt, hogy nem tudtam végigcsinálni. Felmértem általa, hogy a szülés nem az a story, amiben, ha elfáradsz, egyszerűen csak kilépsz és másnap folytatod. Nincs ilyen opció. Arra is felhívta a figyelmem, hogy lehet, hogy végesek a képességeim, és ha nem figyelek igazán oda, akkor nem tudom végigcsinálni.
Komolyan mondom, életem legfókuszáltabb projektje volt a szülés.
És végig ott motoszkált bennem, hogy ha nem tudok fókuszálni, akkor nem fog sikerülni. Ezt tolni kell, ezt csak így lehet.
Működött tovább ezeknél a fájásoknál is a technikád?
Nem igazán. Kb. Őrülten fájt. Igyekeztek új testhelyzetet javasolni, hátha könnyebb úgy. Felálltam, hogy beleguggoljak a fájásba. Az állásban várt első ilyen összehúzódásnál felordítottam és beleomlottam Milán karjaiba. Biztos voltam benne, hogy ez így nem lesz jó. Inkább visszafeküdtem az ágyra. Mindenki látta, hogy az állás, guggolás nem verzió.
Akkor azt gondoltam, hogy ez egy olyan fájdalom, amit már nem tudok elviselni.
Lehet, hogy nem mondtam Nektek, de a jegyzetben biztosan benne van, hogy általában, amikor egy kismama ezt érzi, akkor már közeledik a szülés vége.
És tényleg. Mert jöttek a tolófájások. Attól féltem a legjobban.
Böbe mondta, hogy ha jön a fájás, akkor fel kell húznom a lábam, nagy levegőt kell vennem, le kell szegni az állam (Milán tartotta a fejem). Szem, száj becsuk és hasprés. Tolsz lefelé, mintha kakilnál.
Ez volt az egyetlen dolog, amire képtelen voltam. Ráadásul korábban voltak enyhe aranyeres problémáim. Voltam proktológusnál is miatta. Akkor hívták fel a figyelmem rá, hogy nem jókor használom a záróizmaimat. Nem tudok jól elengedni. Ugyanez a probléma jelentkezett most is, amitől eléggé befeszültem.
De a gyöngy szülésznődnek erre is volt technikája.
Igen. Pár tolást próbálkoztunk így. Látta, hogy nem fog menni. Ha továbbra is erőltette volna, akkor biztos, hogy nem tudtam volna kitolni, vagy csak nagy gyötrelmek árán.
Nem is erőltette, három nyomás után azt mondta, hogy a következő fájásnál ne csináljak semmit, csak hagyjam, hogy jöjjön. Hagytam. Attól, hogy nem izmoztam bele magam, mint egy aerobik órán, megéreztem, hogy hogyan épül fel a fájás.
Hogy jön, elindul, megjelenik a kakiló inger és amikor nagyon erős lesz, akkor nem tudsz semmit sem csinálni, csak jó helyre tolni. Ja és persze figyeltem közben a légzésem.
Korábban csak a nyomásra figyeltem, de nem éreztem, hogy hol van az a pont, amikor természetesen érkezik magától az erő. Amikor megéreztem, hogy hova kell tolni, nagyon jó érzés volt. Megdicsértek, hogy ez így jó lesz.
Megjelent a haja. Szóltak Milánnak, hogy nézze meg. Sőt az én kezemet is odavezették, hogy megérintsem. Nem éreztem semmit, csak, hogy nagyon fáj és, hogy nyomni akarok.
Kb. az ötödik tolásnál tartottunk, amikor így szólt a szülésznő:
„Jól van. Ez a mi gyerekünk. Ez már meglesz. Már itt van.”
Az egyik lábamat felrakták a szülésznő derekára, a másikat az asszisztens derekára. Elkezdtek széthúzni, hogy legyen elég hely. Mindenki fogta valamimet. Szóltak, hogy ez lesz az utolsó nyomás. Amikor kisuttyant belőlem a kiscsaj, az nagyon durva volt. Milán is csak ennyit mondott: nagyon durva. Ha jól emlékszem a hatodikra lett meg Eszti.
Mit éreztél utána?
Nem tudom elmondani, hogy milyen mértékben könnyebbültem meg.
Nagyon örültem, hogy kijött és, hogy jól van. Annak is örültem, hogy vége, hogy túl vagyunk rajta. Elkezdtem nevetni és mondogattam, hogy „Van! Hogy úristen de jó! Van egy gyerekünk!” Ez ment…
De még jött egy kis ez-az.
Igen kiderült, hogy vannak még fincsiségek. Mert a méhlepényt is ki kellett tolni. Előtte kaptam pici oxitocint, de az már nem volt vészes. Kijött szépen egyben a lepény. Nem zavart az oxitocin sem. A varrás már durvább volt. Ugyan kaptam érzéstelenítőt, de mindent éreztem. Mély öltések voltak. Bíztattak, hogy az utolsókat már nem fogom érezni, de mindegyiket éreztem. Mind a négy utolsót… NÉGY utolsó volt. Mindegy… Legalább támogattak benne, mondták, hogy nagyon szép lesz. Nevettünk, hogy ez lesz az új future-öm. Majd mindenkinek mondom, hogy nézd ilyen szépek a ruháim. És amúgy a gátam is gyönyörű… Vicces volt.
Rád rakták hamar Esztit?
Igen. Nagyon cuki volt. Milán vágta el a köldökzsinórt, amikor már nem pulzált. Fotó is készült róla. Mákos kompakt szülésem volt. Nagyon szépen épült fel. Tök jól szóltak hozzám, jó dolgokat mondtak.
Volt egy pont, amikor valaki beszólt a szülésznőmnek, hogy valami van a másik szülőszobában. Csak ennyit mondtam neki:
„Ne hagyj itt! Ne menj el!” Mire a szülésznő: „Innen én már ki nem megyek, addig amíg ez a gyerek meg nem születik.” És tényleg nem ment ki!
Biztonságban éreztem magam. Jó volt, hogy van ott valaki, aki magabiztos és ügyesen irányít. Igaz ők is láthatták rajtam, hogy kooperatív vagyok. Nem pánikoltam, hanem összeszedtem magam és azt csináltam, amit kértek. Ettől tudtuk szépen felépíteni az egészet. A szülész-orvos, amikor a szülés után bejött hozzám, ő is azt mondta, hogy milyen szuper szülésélmény volt számára. Hogy ez volt a legjobb szülése eddig a Jánosban. Mondtam, hogy nekem is. És nevettünk.
Minden jól alakult. Nem volt időm rápánikolni. Egyszer csak megtörtént. Nem kellett népjavallattokat használni, hogy mivel indítsuk be a szülést, mert jött magától. Eszti nem volt nagy, és a szülés közben ügyesen csinálta a dolgát. Milán pedig nagyon büszke volt rám, hogy ezt így végigtoltam.
Nem is tudod, milyen jó érzés végighallgatni a történeteteket. Annyira örülök. Kivételes szülésélmény.
Én csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Három napja vagyunk benn és még a csecsemősökkel is teljesen klappol minden. Pedig őszintén megvallva nem erre számítottam.
Az ilyen helyzetekre mondta férjem Anyukája, hogy ehhez azért két ember kell. Ehhez Te is kellesz, a Te hozzáállásod is…
Ja, és még azt is el szeretném mondani, hogy nagyon jó, hogy elmentünk hozzád, mert több olyan információt kaptam attól az alkalomtól, ami nagyon kellett a szüléskor. Megismerhettem a saját korlátaimat. Ez kellett, ahhoz, hogy ne fogyjak el a szülés végére.
Így most már csak egy pici sárgasággal kell megküzdenünk és mehetünk haza. Most is épp kékfény alatt van Eszti. De jó, mert van előtejem. Ugyan picit kapott tápszert, mert a rendes tej még nem indult be. Látszott rajta, hogy nyügi, nem aludt jól. Ezért kapott 10 ml tápszert cici után. De sokat van mellen. Húsz perc itt, húsz perc ott. Nagyon ügyes amúgy. Nagyon szépen szopizik, és szuper szívó ereje van. Most már 20 grammot szopizott.
Az rengeteg pár naposan. Szuperek vagytok.
Minden összeállt. Annyira édes. Hosszúak a körmei. Milán halálosan szerelmes. De az egész nagyon kerek: hogy előbb jött, hogy a barátokkal indultunk el, hogy Milánnal mi jó pár vagyunk, hogy nem paráztam rá… ezekért mind nagyon hálás vagyok a sorsnak, mert azért nyilván volt bennem félelem.
Amúgy mi a helyzet most a kovid fronton?
Az elég nagy szívás még mindig. Milán bent lehetett ugye a szülésnél. Utána megkaptuk Esztit egy időre, de amikor én négy körül a szobámba kerültem, Milán hazament, látogatni pedig nem lehet. Ki kell bírni ezt a pár napot, de remélem, holnap megyünk már haza, és akkor otthon mindent Milán fog csinálni.
…
És a non plus ultra miközben én szültem Géza és a párja Anna annyira bestresszeltek, mert szülök, hogy visszamentek a lakásba Mátéhoz és kényszeresen rendet raktak, mostak, takarítottak. Este tizenegyig ott voltak a gyerekkel. Milán azt hitte, amikor hazaért, hogy egy hotelben van. Tisztaság, rend, mosott ruha…