2022. nov 11. A természet erejét segíthettem – Fanni szüléstörténete

Ez a 17. történet és az első, amit nem én írtam. Pedig gondoltam rá, hogy megteszem, de ebben a történetben más a szerepem. Fanni szülésnél dúlaként voltam jelen és bár megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne Fannival is interjút készíteni, mégis úgy gondoltam meghagyom ezt a történetet olyannak, amilyennek ott és akkor megéltük. Csak hogy Fanni leírta. Szerette volna elmondani, megosztani más szülés előtt álló nőkkel azt, ami vele történt. És, hogy őszinte legyek nagyon örülök neki, mert ebben az írásban sok olyan tapasztalás szerepel, amivel a legtöbb szülés előtt álló kismama nem feltétlenül találkozik.

Nem erre számítottam.

A vajúdásom két éjszaka és egy köztes napig tartott. A korai vajúdásom alatt a határozottabb és egyre gyakoribb jóslófájások kitartóan érkeztek, de csak lassan rendeződtek össze. Nem erre számítottam. Mást meséltek a barátnők. De mint minden dolog a világban, ez is teljesen egyéni.

Egyre inkább körvonalazódtak a kontrakciók.

Azt éreztem, hogy a hasam alul kezd összehúzódni, görcsölni. Pont olyan volt, mint egy menstruációs fájdalom, ami egyre intenzívebbé válik. Ahogy a vajúdás haladt előre pántként szorítva össze, a derék hátsó részére is kihatott. Kicsi, mini fájásoktól indult, és egészen az agyamba hasítóig erősödött fel.

És összerendeződtek.

Elkezdtek hullámokhoz hasonló módon érkezni a rendszertelen alkalmi jósló szorítások, majd egyre rendszeresebbé váltak. A vajúdás aktív szakaszában pedig teljesen összerendeződtek.

A légzés.

A szorításokat, a „fájdalmat” levegőztetési technikával enyhítettem, így sodródtam el mindig a következő összehúzódásig. Belevettem a levegőt orron át a fájdalom területébe. Belelélegeztem, mintha levegővel kinyomnám, vagy megtelíteném a szorítást, mintha ellentelítettem volna. Gondolatban pedig lazítottam a szorítást. Visszatágítottam az összehúzódást és aztán fütyülő szájtartással fújtam ki a levegőt amennyire csak tudtam erővel, de mégis lassan. Mindeközben végig kinyomva tartottam a fájdalomterületet. Ez a fajta levegőztetés segített át a hullámokon, miközben segítette az egész folyamatot is. A fájások között pedig mindez elcsendesült a következő szorításig.

Még otthon. Csak a nyákdugó ment el.

Este volt. Otthon voltunk még. Gyakran jártam wc-re. Felváltva kakiltam és hánytam. Közben a szorítások váltakozó sűrűséggel egyre csak jöttek. Volt, hogy 30 percenként, majd 15, és később 10 percenként. Amikor megláttam a zselészerű nyákdugót távozni, hívtam Zsuzsit, a dúlám.

És jött.

Beszélgetésünk után el is indult hozzám. Azt mesélte később, hogy a folyamatosan visszatérő csuklásom, a nyákdugó és az egyre erősödő fájásaim már elég indok vált számára, hogy elinduljon. Pedig én ekkor még nem éreztem elviselhetetlennek a fájdalmat.

Amikor megérkezett Zsuzsi aktívan tudott segíteni. Míg kezdetben a lábgörcsöt puhította vagy támogatóan figyelve kísérgetett, később nyomást alkalmazott a derekamon a keresztcsont körül, ami kifejezetten könnyített a feszítő érzéseken. Ekkor már a fájdalmak elkezdték átterelni a külvilágra vetett figyelmemet befelé. Ebben nagyban segített, hogy a fájások között tudtam aludni, csend volt és sötét. Mindez otthon, a saját ágyamba.

Elindultunk.

Valamikor éjféltájt szólt Zsuzsi, hogy induljunk be a kórházba.  Ekkor már négy perces fájásaim voltak. Tudtuk, hogy sok idő lehet, mire felvesznek a kórházba. És valóban sok idő is volt. Az akkor már négy percesre sűrűsödő fájásaimból 10 perces fájások lettek. Vissza kellett helyezkednem valahogy a korábbi állapotba.

Fontos, volt, hogy belekerüljek újra a szülési folyamatba. Nagyon könnyű kiesni belőle! A pakolás, a lift, a kocsi, az ügyelet keresése, a második emeletre való fellépcsőzés, a papírok keresése, a neonfény, a keresztkérdések, a CTG, a méhszáj-vizsgálat nem segít az elért eredmény megtartásában. A kórházban az ügyeletesek amúgy kedvesek és határozottak voltak. Harminc percen keresztül vizsgáltak. Mivel az összehúzódások ritkássá váltak, majdnem hazaküldtek. Ragaszkodtam a maradáshoz:

“Én innen haza egyedül már nem megyek!” Megvizsgáltak. 3,5 cm tágulással kaptam egy szobát.

Visszarendeződés.

Amint a következő komolyabb összehúzódás megérkezett, megtaláltam a helyemet. Szerencsére folytatni tudtam a megkezdett vajúdást, és nem állt le a folyamat.

A következő fázisként az előző érzetek rendszeres és intenzív hullámai kiegészültek egy új érzéssel, mintha a hüvelyem izzana vagy görcsölne. Azt éreztem, hogy ez csak a méhnyak tágulása lehet. Hasonlóképp belelevegőztem azért, hogy ne szorítson, hanem táguljon, illetve igyekeztem elképzelni, hogy folyamatosan nyílik, mint egy trombitavirág. Persze a levegőzések nem mindig sikerültek. Előfordult, hogy a görcsök intenzitása a hangommal fejeződtek ki.

Külvilág. Belvilág.

A külvilágból sokat nem tapasztaltam. Hallottam a saját hangomat és éreztem, ahogy Zsuzsi mindig alkalmaz valami nyomást vagy masszázs félét, ami nagyon jól esett.

Egyre jobban fájt a folyamat, és én egyre hangosabb voltam. De mindvégig arra figyeltem, hogy elengedjem magam, és közben mégis élesen összpontosítsak.

Érdekes élmény volt, mintha feléledt volna bennem egy másik én, a belső.

Úgy hallottam, segíti a tágulást, ha balra és jobbra fekve fordulgatok, vagy ha négykézláb helyzetet választom. Fontos volt, hogy ne maradjak hosszan egy vajúdó pózban, de nem is mozogtam szét magam. Csak olyan pózt próbáltam ki, amiben biztos voltam. Csínján kellett bánnom az erőmmel. A pózokat előre a szülés felkészítőn próbálgattam. Kb. tudtam, hogy melyikben érzem jól magam.

Az egyetlen út.

A vajúdás hullámai, mint valami nálam hatalmasabb erő zakatoltak végig a testemen, és megéreztem, hogy megfékezni ezt biztos nem tudom. Ekkor tisztán éreztem, hogy eszköze vagyok a történésnek és csak alázattal segíthetem a folyamatot, mert ez az egyetlen út. Mindig figyeltem, hogy mit követel a következő hullám. És a kontrakciók között mély hibernációs éber alvásban pihentem, Így gyűjtöttem az erőt a következő hullámig.

Kértem Zsuzsit, hogy szóljon, ha van valami, mert én csak befelé tudtam figyelni. Amikor azt felelte jó, nagyon megkönnyítette a külvilág elengedést. Így már biztonságérzettel merülhettem el önmagamban.

Kicsit nevetgéltünk.

Egyszer csak szólt is, hogy ha úgy érzem, hogy fel tudok állni, akkor álljak fel és próbáljunk ki egy ágymelletti könyöklős pózt. Ittam, elmentem pisilni és állva maradtam. Kicsit nevetgéltünk, hogy mekkora meló az ágyról leszállni.

A pózváltás újabb hullámokat szakított ki belőlem. Kettőt-harmat bírtam így állva, de ezekhez már kiabáltam is. Visszafeküdtem az ágyra és úgy folytattam az alázatot. Hajnal négy lehetett, amikor bejött a szülésznő és kedvesen kijelentette, hogy ezek már jó hangok, lassan itt van már a véghajrá!

Mert az úgy jó.

Emlékszem, hogy csodálkoztam, hogy ezek szerint hosszú órákon át már nem lehet eszméletlen fájdalmam. Óriási megkönnyebbülést éreztem. Tudtam, hogy ha ez már a vége, akkor folytatom, amit eddig, mert az úgy jó. A szülésznő bíztatott hogy jól haladok. Kitágultam 9-10 cm-re és hamarosan a toló szakasz jött. Kicsit feljebb ülve folytattam a vajúdást.

Pihenő. 

Egyszer csak valóban elérkezett egy nyugalmas szakasz, amiről korábban már hallottam. Felismertem, hogy ez a kitolás előtti pihenő.  Ekkorra már bent volt a doktor, a szülésznő, az asszisztense és mellettem, Zsuzsi, aki folyamatosan tartotta a bíztatásom és itatott vagy, ha igazgatni kellett valamit akkor segített. Így vártuk ki a pár perces pihenőt. Türelmesen, csendben.

Kitolási antré.

A kitolási szakasz csendes teátrális antréját követte a has felett, mellkas-gyomor alatti izom összehúzódása, ami erős kakilás érzettel egészült ki, és egyre csak erősödött. Nagy volt a váltás az eddigi vajúdási szakaszhoz képest.

Itt nem csak átment rajtam a természet ereje, de nekem is bele kellett adjak mindent az erőmből.

Olyan érzés volt, mintha egy tízszeres székrekedést kellene kinyomni. Először ezt az összehúzódást is a gyomornál éreztem. Először gyengébben aztán erősebben konkrétabban. A természet iránymutatása a hüvelyi tágulás, a méh felső szakasz összehúzódása.

Lehetett volna.

Oxitocint kaptam, ami nem igazán csöpögött le. Szerintem el sem jutott hozzám. De mégis most azt érzem, hogy a kitolási szakasz lehetett volna természetesebb. De abban a helyzetben ez úgy volt a legjobb. Az orvos odahajolt hozzám és a szemembe nézve mondta mindig, amit szeretett volna tenni: ”hogy sokat segítene, ha most ez meg az lenne… és lehet-e…?”

Magzatvíz.

A szülésznő megtartotta a kezével a burkot és kérte, hogy nyomjak rá. Elpattant a burok. Kifolyt a magzatvíz, amibe korábban Doma belekakilt. Így a szülésznő elkezdett igyekezni, hogy Domát mihamarabb kisegítse. Éreztem, hogy tágítja a gátamat, olajozott és irányított kitolást diktált.

Fogytán az erő.

Mivel már fél napja mindent kihánytam, éhes voltam és folyamatosan hidegrázásom volt. A szülésznő azt mondta, hogy jobb lenne inkább, ha öt nyomásból lenne meg, mint 15-ből. Érezte, hogy fogytán az erőm és attól tartott, hogy “megpihen” a folyamat. Éreztem, hogy támogatólag döntenek és kedvesen. Az orvos odahajolt és megkérdezte, hogy tarthatja-e a hasamnál a gyereket, hogy ne csússzon mindig ugyanoda vissza, és én mondtam, hogy igen, csak ne nyomja! Nem nyomta.

Vágtak.

Vágták a gátat. Kifáradtam addigra és jólesett, hogy segítenek. Diktálta a szülésznő, hogy hova nyomjak, mert amúgy nem találtam az irányt. Tágította a gátamat kézzel. Kicsit mintha húzta volna a segglyukam felé és azt mondta, hogy odatoljam a gyereket, ahol tartja az ujjait. A kitolás nehéz rész volt számomra, mert nem találtam pontosan a tolás irányát és erejét. Javasolták a pózváltást, de nem éreztem erőt vagy akaratot hozzá.

Nyomtam.

Fekve nyomtam. Pedig tudom, hogy sokkal jobb váltani és négy-kézláb helyzetben vagy guggoló pózban kitolni, hogy a gravitáció segíthessen. Ráadásul a farokcsont sem adott volna plusz akadályt. De nem ment már a váltás. Nyomtam.

Doma makulátlanul tisztán a következő összehúzódáskor egyszer csak kibuggyant. Tulajdonképpen csak a fejét kellett kinyomni, a többi tényleg egyszerűen csak kibuggyant. Ráhelyezték a hasamra. Feledhetetlen puha és természetes érzés volt.

Megtartás.  

Mindenmentesen szültem. A kitolásig beavatkozásmentesen is. De a beavatkozásokat sem éreztem rossznak, mert minden erőmmel vágytam már a fiamat látni. A szülésben minden természetes és egyértelmű, de kell valaki, aki ott van és segít. Nekem Zsuzsi volt az. Ő itatott, kapcsolt zenét, nevettetett. Jó volt, hogy volt, aki kívülről segített, bíztatott, támogatott, fogta a kezem, és tette mindezt beavatkozás nélkül. A masszírozás is fontos volt, bár nem is masszázs volt az, inkább nyomás, megtartás. A legjobb helyzet talán az, ha a szülésnél ott lehet a dúla és az Apuka is.

Tanács.

Nagyon fontosnak tartom, hogy amikor tudsz, a fájások között ne aludj, de pihenj. Azaz kapcsolj ki, lazíts, gyűjtsd az erőt a következőig! Mindenképpen befelé figyelj! Ha a gyermeked születését a fájdalomforrásnak éled meg, akkor azon technikákkal túllendülhetsz. Maradj fókuszálva a folyamatodban, úgy segíted legjobban a születés sikerét.

Praktikus.

Ha szeretnél bármilyen extra kívánságot, akkor azt külön írd le a kórház számára és add le a szülés előtt. Ilyen lehet többek között, ha szeretnéd hazavinni a méhlepényt, ha nem szeretnéd, hogy lemossák a babádat, vagy nem szeretnél BCG oltást kérni.

Köszönet.

Hálásan köszönöm Mindenkinek a hozzáadott energiát, a sok segítséget, ami oda vezetett, hogy így sikerüljön Doma születése!

A természet erejét segíthettem.

Úgy éreztem – közben és utólag szemlélve is -, hogy résztvevője voltam a természet rendjének. Egy olyan eseménynek, ami mindenképp megtörténik. Semmi más dolgom nem volt, mint kísérni és elősegíteni ezt.

Eképpen a fájdalmat összehúzódásnak, szorításnak éltem meg, és a szülésre, eleve ezt a gondolati hozzáállást igyekeztem vinni magammal. Felfogtam a szülésem közben, és éreztem is, hogy minden mini történésnek, tágulásnak, szorításnak, érzetnek meg kell történnie ahhoz, hogy a babám megszülessen.

Doma – 3100g/48cm

2,5 nap otthon vajúdás,

3,5 cm tágulással 5 perces fájásokkal kórházba menet,

majd 3,5 óra János Kórházi szüléssel megérkezett.

A “neheze” még most jön!!