Egyfelől nagyon szerettük már korábban is ezt a várost, másfelől több barátunk is itt él kint. Volt már itt egy banda, egy jó közösség, ráadásul több mindenkinek lett gyereke. Ez nagyon sokat segített számomra a várandósság idején.

Jól értem, hogy amikor kiköltöztetek, akkor tudtátok már, hogy kint fogtok gyereket vállalni?

Van olyan ismerősünk, aki hazament szülni, de nekem egy pillanatig nem fordult meg ez a fejemben. Annyira jó tapasztalatokat hallottam az itteni rendszerről. A biztosítás felöleli az otthonszülést, a születésházas verziót, a kórházi ellátás különböző szintjeit.

Tudtad, hogy Te melyik lehetőséggel fogsz élni?

Igen, biztos voltam benne, hogy az első gyermekemet kórházban szeretném megszülni.

Nem zavart, hogy nem egy anyanyelvi környezet vett körül egy ilyen különleges élethelyzetben?  

Volt bennem egy tartás, mert  németül nem tudok olyan jól, de angolul igen. Az orvosok pedig jól beszélnek angolul. A kórházat pedig kifejezetten úgy választottuk, hogy tudtuk, hogy a szülésznők mind beszélnek angolul, maximum a csecsemős nővérek nem annyira, de az már kevésbé volt fontos. Ami abban az időszakban kellett azt németül is meg tudtuk beszélni, illetve a párom is segített németül kommunikálni a nővérekkel.

Sok segítségre volt szükség ahhoz, hogy átlásd a német várandósgondozást?

Egy itt élő magyar barátnőm sokat segített a folyamatban és a kinti nőgyógyászom is, aki végig kísérte a terhességem. A kórház választásban sokat tudott segíteni. Lett választott védőnőm sok kérdésemre tőle kaptam meg a választ.

Egyszer csak gyereket szerettetek volna, jött az igény.

Először bennem fogalmazódott meg az igény még a covid előtti évben. Emlékszem az első beszélgetésünkre Ádámmal. Számára akkor ez még távoli volt, de pár hónap alatt absztrakt elképzelésből tényleges terv lett.

De ez nem most volt, hanem jó pár évvel ezelőtt.

Igen. Samu nem az első terhességem gyermeke. A mi sztorink onnan kezdődik, hogy még akkor a covid évében hamar teherbeestem. Boldogok voltunk. Kiderült, hogy iker babáink lesznek. Két kislány, akiket a 17. héten elveszítettünk. Nagy szomorúság, nagy nehézség volt.

Hogyan derült ki?

Egy rutin ultrahangon voltunk. Nem számítottam arra, hogy baj lehet, mert előző nap még hányingerem is volt. Ráadásul az első trimeszter már lement, épp megnyugodtunk. De az ultrahangon a babák nem mozogtak, nem vert a szívük. Elmondta az orvos, hogy van időnk felfogni, hogy mi történt. Ez nem egy vészhelyzet, nem kell rögtön cselekedni. Menjünk haza, legyünk együtt, aludjak egyet otthon, és másnap menjek be.

Olyan nagyok voltak már, hogy meg kellett őket szülnöm. A kórházban elképesztő empátiával fogadtak minket. Külön szobát kaptam. Ádám végig bent lehetett velem. A covid járvány miatt sokkal szigorúbbak voltak a szabályok, mint, amit ránk vonatkoztattak. Az első vizsgálatok alatt voltam csak egyedül, de utána végig ott lehetett mellettem Ádám is.

Mindent elmagyaráztak. A szülésznő nagyon kedves volt. Abban, hogy ez nem egy nagy traumaként maradt meg bennem, abban maximálisan közrejátszott, hogy ilyen szép ellátást kaptunk. Elmondták azt is, hogy a szülés beindítása után akár egy napig is eltarthat, mire megszületnek, hiszen a testem nem erre készült, és pszichésen is el kellet tudni engedni őket. Valahonnan nagyon sok bátorságom lett. Éreztem, hogy neki kell menni ennek a fájdalomnak. Nem volt értelme ezellen harcolni.

Délelőtt szülésbeindításként ugyanazt a gyógyszer kaptam, mint más kapott volna túlhordás esetén. Elindultak az összehúzódások. Nem is kellett igazán tolni. A méhem megoldotta. Olyan kicsik voltak, hogy igazán nagy erőkifejtés nélkül születtek meg. Este hat körül bújtak ki a babák.

Ahhoz képest, hogy mennyire nehéz volt ez a helyzet, egyszerűen zajlott le. Persze nehéz ilyet mondani, mert nincsenek erre jó szavak.

Megnézted őket?

Nem.

Mindenki azt mondta, hogy nézzem meg őket, de én nem szerettem volna. Azt éreztem, hogy miért tenném?! Nem akarom! Tiszteletben tarották ezt az érzésemet. A mai napig azt gondolom, hogy jó döntés volt. Pedig azóta is olvastam erről, sok helyen írják, hogy megkönnyíti a feldolgozást, ha látod a babákat, de én azt éreztem, hogy nem ezt a képet szeretném róluk megtartani, hanem azt, ami az én fejemben van. Nem akartam, hogy ezt bármi felülírja.

Amikor megtudtam, hogy ők már nem élnek, akkor azt éreztem, hogy mindenem tiltakozik az ellen, hogy megnézzem őket.

A kórház viszont minden ilyen esetben lefényképezi a babákat, és elteszik egy évre a fotót, ha meggondolnák magukat a szülők , akkor megmutatják számukra. Szép, ahogy ezzel foglalkoznak. Ha szerettem volna elvihettük volna őket, hogy eltemessük a babákat. A kórház is csinál közös szertartást az elveszített babáknak. De mi nem voltunk ilyenen.

Támogató közeg. Kiderült, hogy miért veszítettétek el őket?

Nem igazán. Genetikai problémájuk nem volt, de azért ez egy bonyolult terhesség volt: monokoriális ikerterhesség volt. Egy placentájuk volt, egy vérkeringésük. Tudtuk, hogy ez egy rizikó, de nem tudtuk igazán mit jelenthet. Nem tudtuk felmérni. Sok hasonló terhesség teljes boldogsággal végződik.

Mit mondtak, meddig kell várni a vetélésed után?

Azt mondták, hogy várjuk meg az első olyan menzeszt, amit én rendesnek érzek, de nagy megkötés nem volt. Azt mondták, ha én úgy érzem, hogy készen állok rá, akkor elkezdhetünk próbálkozni. Tudom, hogy otthon azt mondják, hogy három hónapot kell várni, de ebben sincs általános megegyezés.

Mi leginkább azért vártunk, mert időközben már lehetett tudni, hogy lesz a covid ellen vakcina. Megvártuk, hogy még a teherbeesésem előtt kaphassam meg. Utána kezdtünk csak el próbálkozni.

Hamar sikerült újra teherbe esni?

Igen, de ismét lett egy korai vetélésem, és csak utána jött Samu. Hosszú kanyargós út volt, annak ellenére, hogy a teherbeesés mindig könnyen ment. Ennél a vetélésemnél nem volt szükség semmilyen beavatkozásra, magától megtörtént.

Két ilyen esemény után, hogy voltál a harmadik terhességedben?

Nagyon izgultam. Az ikerbabák elvesztése után elkezdtem egy online terápiát egy magyar pszichológussal. Nem szerettem volna magammal cipelni a történteket. Szerettem volna viszont tudatosan feldolgozni. Sokat segített a terápia. Nem a továbblépésben, hanem abban, hogy valahova eltegyem ezt, beépítsem magamba.

A pszichológus is megjegyezte, hogy az ikerbabák elvesztésének hetéig, számíthatok arra, hogy feszültebb leszek, és ettől nehezebb lesz elhinni, hogy minden rendben lesz. Így is volt. Talán a 15. héten történhetett, hogy valami a hatalmába kerített. Azt éreztem, hogy baj van, nagyon belelovaltam magam. Bementünk a kórházba, kicsit túldramatizálva a helyzetet, hogy azonnal nézzenek meg. Csináltak egy ultrahangot, minden rendben volt.

Amikor viszont elkezdtem érezni Samu mozgását az maga volt a megnyugvás. Innentől nagyon jó élmény volt a terhesség. Nem volt semmi nehézség. Elmentünk nyaralni, sok programunk volt. Aktív voltam.

Hogyan készültetek a szülésre?

Nagyon sokat olvastam. Robin Lin mindkét könyve (Várandósság – Gyakorlati tanácsok és éltető receptek a babavárás időszakára, Gyermekágy – Testi lelki útmutató az anyaság első hónapjaira). De fontos volt a Bumpin’: The Modern Guide to Pregnancy című könyv és Andy Puddicombe: The Headspace Guide To a Mindful Pregnancy című könyv is. Minél többet tudtam a témáról, annál nyugodtabb lettem. Azzal nyugtattam meg magam, hogy megértem a folyamatot.

És voltunk egy kétnapos angol nyelvű személyes szülésfelkészítő workshopon, amit a védőnők szerveztek (ha szeretnél többet megtudni a német védőnői ellátásról, akkor katt ide). Ez az alkalom nagyon sokat segített. Azért is, mert ezen Ádám is részt vett, így ugyanazoknak az infóknak a birtokába kerültünk. Én korábban jobban rá voltam fókuszálva a témára, emiatt nagy aszimmetria lett közöttünk. Ez a felkészítő viszont nagyon részletes volt. Egészen a vajúdástól, a szülés különböző szakaszain át a posztpartum időszakig mindenről volt szó. Jó közös élmény volt számunkra.

Mi volt a legfontosabb dolog, ami ott elhangzott és később a gyakorlatban is tudtad használni?

Az átmeneti szakaszról nagyon érzékletesen beszélt a védőnő. Arról, hogy amikor azt gondolod, hogy ebbe tuti belehalsz, hogy nem bírod tovább, akkor az már azt jelenti, hogy közel vagy a babád megszületéséhez. Ez beugrott, akkor amikor épp meg akartam halni. Emiatt tudtam, hogy akkor mégis csak van fény az alagút végén.

Illetve sok praktikus tanács hangzott el, pl. arról, hogy mit vigyek magammal a kórházba.

És mit kell egy német kórházba vinni magaddal?

Tulajdonképpen semmit, mindent adnak. Amit mégis vinni érdemes, azok a személyes dolgok: legyen nálad nasi (amúgy a kaja itt sem volt jó, legalábbis nekem nem ízlett), és olyan otthonos dolgok, amitől komfortosabban érzed magad. A saját kispárnád, a saját legkényelmesebb ruhád legyen veled, vagy vigyél illóolajat. A szülés alatt ezekből én persze semmit nem használtam.

Hogy indult be a szülésed?

Már a terhességeim előtt is magasvérnyomásom volt. Gyógyszert szedek rá, így a hétköznapokban minden rendben is van. Csakhogy a terhesség vége felé, mivel a szokásos gyógyszert nem szedhettem elkezdett emelkedni a vérnyomásom.

Egy hónappal a szülés előtt azt javasolta a dokim, hogy indítsuk meg hamarabb a szülést, mert biztonságosabb lenne, ha legkésőbb a 39. héten megszületne Samu. Nagyon szimpatikus volt, hogy a végső döntést rám bízták. Elmondták, hogy úgy lesz, ahogy szeretném. Ismertették velem a legújabb kutatásokat a témában, amire ezt a javaslatot alapozzák. Javasolták, hogy én is olvassam el ezeket a kutatásokat, menjünk haza és gondoljuk át, és beszéljünk róla egy hét múlva.

Utánanéztem. Azt gondoltam, hogy a lehető legbiztonságosabb utat választom, különösen a vetélések tükrében. Mivel korábban nem indult be a szülés, ezért a megbeszélt időpontra mentünk be. Amíg nem indultak meg az összehúzódások, addig egy kétágyas szobában voltam egy másik csajjal. A szobatársam már három napja vajúdgatott. Elfolyt a magzatvize, de csak nem jöttek a fájások. Hüvelybe felhelyezhető tablettát kapott, de nem történt semmi. Félő volt, hogy ha ez így alakul, és nem tud pihenni rendesen a kismama napokon át, akkor könnyen lehet, hogy mire elindul olyan fáradt lesz, hogy császár lesz a vége.

A kórházi szobát hogyan képzeljük el?

Minden nagyon modern és minden nagyon tiszta volt. Volt egy saját fürdő a szobához, de amúgy semmi extra nem volt. Az viszont szuper volt, hogy a kórház, ahol voltunk egy nagy toronyépületben van. A 8. emeletén van a szülészet hatalmas ablakokkal. Kellemes világos szoba volt, kilátással  Berlinre. Ugyanaz az kórház volt amúgy, ahol a szuper ellátást kaptam az iker babákkal.

Hogyan indították be?

Én is Cytotek tablettát kaptam. Először egy pici teszt adagot adnak, hogy kiderüljön, nem vagy-e rá érzékeny. Ha minden rendben, akkor adnak egy kisebb adagot, hogy szépen lassan induljanak el a fájások. Nekem ettől a kisebb adagtól egy óra múlva három perces fájásaim lettek. Hirtelen történt. Ezektől a fájásoktól számítva 4 óra telt el, mire meglett Samu.

Brutál gyors és intenzív volt. Nem volt szépen lassan lehetőség felkészülni a fájásokra. Egy pontig mentek a légzéstechnikák, átlélegeztem a fájásokat, közöttük pedig pihentem, de volt egy pont, amikor hiába döntöttem el, hogy minden fájás közben szépen fogok lélegezni, nem tudtam, mert annyira fájt. Csak azt tudtam csinálni, ami ösztönösen jött a testemből.

És mit mondott a tested ösztönösen?

Kerestem a különböző testhelyzeteket egy ideig. Valahogy túléltem. Egy ideig senki nem mondta, hogy milyen testhelyzetben legyek, de mivel ilyen gyorsan történtek a dolgok, sokszor csináltak CTG-t, hogy biztosak lehessünk abba, hogy Samu nem stresszel be az intenzív összehúzódásoktól. Ekkor feküdnöm kellett, ami nagyon nehéz volt.

Amúgy, hogy lettél volna?

Mindenhogy csak nem fekve, de főleg négykézláb. Bár ültem a wc-n is, és volt, hogy álltam. Folyamatosan kerestem a helyzetet, hogy hogy lehet jobb éppen. Még a kádat is kipróbáltam a folyamat elején, de csak vergődtem benne. Pedig azt gondoltam, hogy az majd milyen relaxáló, kellemes környezet lesz, de ezen a ponton már nem számított semmi.

Ádám és a szülésznők hogyan tudtak segíteni?

Ádám meg tudott nyugtatni, a puszta jelenlétével segített. A vajúdás alatt rajta kívül haszontalan volt mindenki más. De nehéz erre visszaemlékezni, mert egész szülés alatt végig inkább befelé figyeltem. Sokat volt csukva a szemem.

A kitolási szakasznál viszont a szülésznő jelenléte volt szuper. Nagyon sokat segített. Pedig nem ismertük egymást, mert itt kint nem minden esetben tudsz szülésznőt választani. Az orvos is épp csak beköszönt, hogy tudjam ki ő, így tett az aneszteziológus, hogy ha szükség lenne rá, akkor tudjam, hogy ő az.

A kitolás elején volt két szülésznő páros, akik valahogy nem voltak nagy segítségemre. Viszont volt egy műszakváltás, amit nehezen éltem meg először, de közben a legnagyobb szuperség volt. Az egyik szülésznő biztatott, hogy figyeljek a saját testemre, és próbáljam megtalálni azt a testhelyzetet, ami nekem a legjobb. Ne foglalkozzak azzal, hogy hogyan kell szülni, hogy ki mit mondott, csak azt csináljam, amit én érzek.

Az is jó volt, hogy amikor Samu már nagyon lent volt, akkor mielőtt elkezdett volna égni a gátam elmondta, hogy mit fogok érezni, hogy fura lesz ez az érzés, és azt jelenti, hogy már jön a babám, és ne álljak ellen ennek a fájdalomnak, ne ijedjek meg, hanem menjek bele. Sokat segített. Innen két-három fájás után megszületett Samu. Sokat számított, hogy felkészített minderre, hogy el tudta mondani előre számomra, hogy mi fog velem történni.

Végig a gátamnál meleg borogatást tartottak. Nagyon jó érzés volt, mert csillapította a fájdalmat, és így csak icipici szakadásom lett belül a hüvelyben, amit nem is éreztem. A gátmetszést igyekeznek elkerülni, nyilván, ha különleges esetben indokolt, akkor elvégzik, de ha minden rendben van, akkor nem vágnak.

Miután kibújt Samu mi történt?

Négykézláb helyzetben voltam fent az ágyon. Az ágytámla meg volt döntve, azon könyököltem. Egyből a kezembe adták. Hirtelen nem tudom, hogy mit csináljak, segítettek megfordulni és a mellkasomra tenni.

Az első gondolatom az volt, hogy milyen tiszta. Úgy képzeltem, hogy tele lesz maszattal, de nagyon tisztán született meg magzatmáz nélkül. Puha volt és tiszta. Ádám vágta el a köldökzsinórt. Bár időérzékem nincs ebből az időszakból, de azt gondolom gyorsan megvolt. Mondták, hogy nyomási ingert fogok érezni újra, és ha jön, akkor kicsit nyomjak rá. Hopp, kijött a placenta. Ádám nagyon meglepődött rajta, hogy az milyen alien dolog.

Minden rendben volt. Miközben összevarrtak beszélgettünk a dokinővel, akiről kiderült, hogy a férje magyar, addig Samu Ádámon volt. Közben valamikor megcsinálták az Apgar tesztet.  Utána egy órát ott a szülőszobán együtt voltunk hármasban. Samu próbált szopizni. Én is kaptam egy szendvicset.

Samu éjfél körül született. Azon az ágyon, amelyiken született áttoltak egy másik szobába. Az első éjszaka magunk voltunk kettesben. Másnap pedig családi szobát kértünk, amiért fizetni kell pluszban, de így ott lehetett Ádám is velünk.

A szülés alatt jutottak eszedbe az iker babák, vagy a másik baba?

Az elején, amikor várakoztunk, akkor igen, de utána már nem. Annyira intenzív volt minden, hogy nem is jutott eszembe semmi más sem. Amúgy ezen előre aggódtam, és nagyon örülök, hogy nem jutott eszembe már később. Amikor a kórházválasztáson gondolkoztunk, akkor szóba került, hogy mennyire lehet zavaró, hogy ugyanoda megyünk vissza, de mivel akkor biztonságban éreztem itt magam, ezért azt gondoltam, hogy tényleg ebben a kórházban szeretnék szülni. Biztos jelen volt bennem, hogy mi történt, de nem a felszínen.

Hogy teltek a következő napok?

Ismerkedtünk. Próbáltam szoptatni, ami nem volt egyszerű. Igyekeztek segíteni, de attól én csak összezavarodtam. Minden szobában van mellszívó, ha épp segíteni kellene a tej-belövellésnek. Javasolták, hogy próbáljuk meg az előtejet lefejni, hogy azt biztosan megkapja Samu. Nem éltem meg pániknak, de nem is volt egyszerű. Volt, hogy cicin volt és volt, hogy az ujjunkról adtunk neki valamennyit, vagy fecskendőből. Mivel nem vesztett sokat a súlyából, ezért két este után hazaengedtek minket.

A szoptatásra hogyan készültél korábban?

A felkészítőn volt róla szó, de az eléggé általános volt, amit ott elmondtak. Nem tudtam ténylegesen beépíteni azokat az információkat, mivel egy hónappal korábban hallottam róla. Az igazi segítség a védőnő volt. Tíz napon keresztül minden nap jött. Kb. 25 alkalmat fizet a TB, ami egyéves koráig kitart a gyerekeknek. Ha probléma van, akkor persze lehet több találkozó is. Ez nagyon nagy segítség volt.

Nagyon fájt az elején a szoptatás, ráadásul Samu az elején besárgult. Gyenge volt, így még nehezebb volt szopiznia. A kórházban adnak receptet a fejőgépre, így ki tudsz kölcsönözni ilyet a gyógyszertárból. Egész komoly gépünk volt.

Az elején úgy néztek ki a napok, hogy próbáltam szoptatni Samut, ami nem volt számára elég, ezért két óránként fejtem, hogy legyen elég tej, illetve tápszert is adtunk neki. Ennek a körforgása nehéz volt, és időigényes is. Szoptatni, fejni, tápszert csinálni és valamikor aludni is… Brutál időszak volt, és nagy segítség volt benne a védőnő. Minden nap megmérte, visszajelzést adott róla, hogy minden rendben van. Ha ezzel egyedül lettem volna szakmai segítség nélkül, akkor már nem szoptatnék. Ez egyedül biztosan nem ment volna.

Mennyi idő volt míg beállt az egyensúly?

Samu megfelelő időben elérte a születési súlyát. Addigra látszódott, hogy minden rendben lesz, de az első két hét nagyon nehéz volt. Utána még kb. két hétig fejtem, szoptattam, tápszereztünk. Az egyik nap mikor jött a védőnő, akkor mondtam neki, hogy én ezt nem bírom tovább. Találjunk ki valamit!

Azt javasolta, hogy éjszaka ne kétóránként fejjek, csak négyóránként. Úgy éreztem ez sem fog menni. Ekkor azt mondta, hogy több lehetőségem is van: Vagy csak fejek és úgy adom Samunak a tejet, vagy esetleg nem szoptatok. Azt is javasolta, hogy csak szoptassak és hagyjam el a mellszívót, és adjak pluszba tápszert Samunak. Végül ez lett. Egy hónapig kellett neki pótlás. De a mai napig szoptatom őt. Ezt is szerettem volna, de az vezetett ide, hogy valaki elmondta, hogy van választási lehetőségem. Elhagytuk a mellszívót, és szépen beállt. Egyre több tejem lett, elhagytuk a tápszert is. Nagyon jó érzés volt, ráadásul ekkor már a szoptatás sem fájt.

Ez az én választásom volt. Nyilván szakmailag nem azt javasolta, hogy hagyjam abba a szoptatást, de az, hogy felvázolta, hogy van opcióm az nagy segítség volt, mert én úgy éreztem, hogy nincs választási lehetőségem, mivel képes vagyok szoptatni, ezért kutya kötelességem szoptatni.

Milyen jó, hogy így alakult. A választás szabadsága…

Zárásként megszoktam kérdezni, hogy milyen úticsomagot állítanál össze egy most szülő nőnek? Lehet benne jótanács, könyv, más tárgyak, bármi, ami eszedbe jut, de Tőled először inkább azt kérdezném meg, hogy milyen csomagot állítanál össze egy éppen elvetélt nőnek, aki akár egyszerre két babát is elveszít? Van olyan gondolatod, ami segít ezt a folyamatot átélni, megélni?

Ezelől nem lehet elbújni. Nehéz dolog, ami sajnos nagyon sok mindenkivel megtörténik. Nem lehet eltemetni magadban, nem lehet vele nem foglalkozni. Szembe kell nézni vele. Ki kell beszélni. El kell menni terápiába. Foglalkozni kell vele, mert ha nem dolgozod fel, akkor ott marad, és nagyon meg tudja nehezíteni a következő terhességeket, illetve az egész életet. Én azt javaslom, hogy ezzel foglalkozzon. Nekem az is sokat segített, hogy a baráti köröm támogató volt. Sajnos barátok is átmentek hasonló folyamaton. Volt lehetőségem velük beszélgetni, de emellett egy hamar elkezdett terápia, egy jó szakember nagyon fontos.

Ma már nem tudok szomorú lenni azok miatt a vetélések miatt, mert ha nem történtek volna meg, akkor ma nincs Samu. Ez a gyerek nem létezne, amit viszont már nem tudok elképzelni. Szóval, ha van egy szivárvány baba, akkor ő felül tudja írni az összes fájdalmat.

Azok számára, akik most fognak szülni nehéz mit mondani, mert nagyon egyénfüggő. Valaki – ahogy én is – a sok információ begyűjtésétől vissza tudja nyerni a kontroll érzését, és ez segíthet. Van, akinek erre nincs szüksége. Mindenkinek magához képest kell felkészülni, és nem csak a szülésre, hanem az utána jövő időszakra is. Sokat készülünk a szülésre, de akármilyen hatalmas dolog is, az csak egy nap. Gyorsan elmúlik. Viszont a gyermekágy időszaka sem könnyű, fel kell készülni arra is, hogy szülés után mi jön. A szoptatásra, arra, hogy a kismama a párjával, hogyan fogják menedzselni a hétköznapokat. Nekünk szerencsénk volt, mert Ádám itthon volt velünk majdnem két hónapot. Tudom, hogy ez általában nem lehetséges, de amennyit lehet, annyit legyen otthon az apuka is. Számunkra fontos volt, hogy az első hetekben háborítatlanul voltunk együtt hárman.

Ja! És fogadjon el a kismama minden segítséget, ami kínálkozik! Pofátlanul.

A Ezelől nem lehet elbújni. Ki kell beszélni. – Zsófi meséli el berlini szüléstörténetét bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

A párom norvég. Miatta vagyok, élek itt most már 4 éve, de a kapcsolatunk majdnem 14 éves, szóval volt már, hogy korábban is itt éltem, illetve sokat voltam látogatóban is előtte.

Szeretsz ott lenni?

Most épp tél van, most épp nem, de májustól szeptemberig csodálatos a nagy világosság.  Jelenleg kezd sötét lenni, amire a norvégoknak külön szavuk is van: mørketid. Ekkor nehezebb számomra az ittlét. És az itt lévő kultúrát, „nyelvet” is meg kellett tanulni, mint ahogy azt is, hogy hogyan kommunikálnak, hogy kapcsolódnak a norvégok.

Hogyan kapcsolódnak?

Máshogy. Szubjektív, saját megélésem az, hogy innen nézve a magyarok már déli temperamentumú népnek számítanak. Az én temperamentumom messze van egy olaszokétól, de még így is sokkal közvetlenebb vagyok, mint az itteniek. Nehezen lassan, nyitnak az emberek mélyebb kapcsolatokra, barátságokra. Utána viszont sokkal melegebbek.

A párom barátainál egy év proaktív nyitás után jött csak ez az áttörés. Érdekes volt az a gombnyomás szerű pillanat, amikor ez létrejött. Nagy energiabefektetés előzte meg.

Mivel foglalkozol amúgy kint, amikor épp nem gyerekezel?

Épp karrierváltásban vagyok. Otthon szervezetfejlesztő tanácsadóként dolgoztam, de azt az anyanyelvemen szerettem leginkább csinálni. A nyelvünk olyan sokrétű, és olyan finoman lehet vele kifejezni magunkat, hogy úgy éreztem, ezt az anyanyelvemen kívül más nyelven nem szeretném végezni. HR-es lettem kint, de már nem szeretnék ezen a területen dolgozni. Most a szülés után művészetet tanulok egy egyetemen. Volt már egy grafikus végzettségem, ezt egészítem ki. 

Norvégul vagy angolul tanulsz kint?

Norvégul.

És milyen a norvég nyelv?

Tanulás szempontjából nem nehéz, az angol és a német nyelvtan keveréke. Olyan szempontból hasonló az angolhoz, hogy  az elején könnyen tudsz egy basic szintre eljutni, de utána bonyolódik, nehezedik.

Így is norvégul szültem. Dilemma volt, hogy mennyire fog ez gondot okozni, de  sikerült áthidalni ezt a problémát. A kislányom születése, és a sok dal, amit tanul a bölcsiben, még közelebb hozta hozzám a norvég nyelvet. Itthon továbbra is angolul beszélünk a párommal, a kislányommal pedig magyarul.

A párod beszél magyarul?

Sok mindent megért, de beszélni kevésbé tud.

Visszatérve Rád és a gyökereidre, Te mit tudsz a saját születésedről?

Indították anyukám szülését, utána viszont egyből jöttem. Anyu azt mesélte, hogy vissza kellett engem tartania, mert amikor már tolt volna, nem volt épp a szobában orvos.. Természetes úton jöttem és gyorsan.

Volt olyan szüléstörténet, ami nagy hatással volt Rád a szülésed előtt?

Nem, nem igazán, emellett  a bábám is azt javasolta, hogy ne is olvassak szüléstörténeteket most már, hogy várandós lettem. Csak megrémisztene, vagy túllőné a várakozásaimat. Mindenkinek más a nehéz, nincs két ugyanolyan történet. Persze hallottam barátaim szüléséről, de nem voltak olyan szempontból  hatással rám, hogy bármilyen elvárásom lett volna a saját szülésemmel kapcsolatban, akár fájdalomcsillapítás, vagy természetes – császár téren. Legyünk egészségesek, és biztonságban, ez volt a fontos számomra.

Milyen élethelyzetbe érkezett meg a lányotok?

A kiköltözésünk előtt egy évet már otthon norvégul dolgoztam, hogy utána ki tudjak jönni. Akkor még nem jött szóba a gyermekvállalás. Utána pedig a páromnak lett egy autoimmun betegsége, ami miatt nem ezen volt a fókusz, de amikor jobban lett szeptemberben, akkor elkezdtünk próbálkozni. Februárban fogant meg Zoe. Azt hiszem, Valentin napi baba. Meg voltunk lepve, hogy ilyen gyorsan összejött. Tudom, hogy valakinek ez lassúnak tűnhet, de nekünk gyorsan eltelt ez az idő. Úgy éltük meg, hogy szerencsések vagyunk, hogy ilyen hamar összejött.

Hogy voltál a várandósságodban? Hogy derült egyáltalán ki, hogy gyermeket vársz?

Rögtön tudtam, amikor terhes lettem. Másnap már fura dolgokat kezdtem el érezni a testemben. Úgy éreztem magam, mint amikor bekapcsolsz egy légkondit, és nagyon nagy fokozaton elkezd pörögni. Azt éreztem, hogy a testem intenzíven készül valamire, éreztem, ahogy készül a változásra.

Milyen fizikai tüneteket tudsz még mondani erről a korai időszakról?

Menstruációs görcs szerű érzéseim voltak, és rázott a hideg. Azt éreztem, hogy a torkomban van egy gombóc.    

Akkor hamar is teszteltetek?

2021 volt. Épp kovid karantén volt, de úgy terveztük, hogy egy szombati napon tartunk egy bulit. Vásároltunk rá sört – már olyan rég ittunk alkoholt -, ekkor mondtam Amarnak, hogy vegyünk egy tesztet mielőtt belehúzok az ünneplésbe. Pozitív lett. Egész este vizet kortyoltam, életem legunalmasabb bulija lett.

De örök emlék maradt mégis. Más tüneted volt a várandósság alatt?

Hányni talán egyszer hánytam csak, de az első trimeszterben nagyon fáradt voltam. A munka után már nem tudtam tisztán gondolkodni,  korán lefeküdtem mindig aludni. Nagyon szeretem a kávét, de nem tudtam elviselni az illatát.

Azzal játszottunk a párommal, hogy a kezében egy csésze kávéval milyen közel tud jönni hozzám úgy, hogy ne kezdjek el öklendezni. Amúgy meg minden nap jalapenot, vagy valami csípőset kívántam. 

Korábban is ilyen tudatos voltál az érzékeléseiddel kapcsolatban?

Próbálok tudatosan odafigyelni a testemre. Sok önismereti munkán vagyok túl, és volt olyan alkalom, amikor  kifejezetten a testi jelzéseinket  figyeltük. Szóval van benne  tapasztalatom, de ennek ellenére különösebben nem vagyok jó benne.. Inkább csak az történt, hogy ezek a jelzések  úgy jöttek szembe velem, mint egy úthenger, nem lehetett kitérni előle.

Hogyan készültél a szülésre? Illetve egyáltalán milyen vizsgálatok vártak Rád kint?

Egy magyarországi barátnőmmel szinte egy időben lettünk terhesek. Öt nap van a szüléseink között, így láttam, hogy milyen különbségek vannak a skandináv és a magyar rendszer között.

Norvégiában az a meggyőződés jellemző, hogy terhes nőnek lenni egy állapot és nem betegség. Ha egészséges vagy – én pedig az voltam, igaz 36 éves, de ez itt nem számított rizikónak – akkor ez egy állapot, amit nem kell mindig vizsgálni. Az első trimeszterben volt egy vérvétel. A 18. hétben volt az egyetlen egy ultrahang, majd terheléses cukor vizsgálat, aztán már nem volt több ultrahang, vagy vérvétel.

Ugyan magánrendelésen voltunk korai ultrahang vizsgálaton, de az nem volt akkor a protokoll része, csak mi szerettük volna.

Ki kíséri Norvégiában a várandósságot?

Az elején dönthetsz, hogy  szülésznő kísérjen, vagy a háziorvos. Én a szülésznő mellett döntöttem, de az első vizsgálatot még a háziorvos végezte el.

A szülésznőket itt jordmor-nak hívják. hívják. Fontos lett ez a név, nagyon kifejező.  

Valóban szép szó.

Igen, a  jelentése Földanya. Amúgy a méhlepény is szép szó: morkåke, magyarul anyatorta.

Szóval ők kísérik a várandósságodat. A várandósságot kísérő szülésznő nincs bent a  szülésnél, hanem azok a kórházi szülésznők. . Ha gond lenne, akkor jönnek csak az orvosok. Tehát azt zt nem tudtam, hogy ki lesz bent a szülésnél, melyik orvos, melyik jordmor. Egyedül a kórház választása volt a mi kezünkben, de nem volt ez számunkra gond, fel sem merült más verzió, mert itt ez a szokás.

A szülés után pedig ugyanabba az egészségügyi központba jártunk, mint a várandósság alatt, de már egy védőnőhöz. 

Könnyű volt a választás?

Azt, hogy szülésznőhöz járjak terhesgondozásra, és ne a háziorvosomhoz,könnyen választottam. Tudtam, hogy nem az  orvosom  szeretném, mert őt a betegségekhez kötöttem. Szerettem volna ezt a történetet szeparálni a betegségektől, és közben azt is gondoltam, hogy a szülésznőnél több érzelmi támogatást kapok.

A  terhességi vizsgálatokon néztek vizeletet, vérnyomást, a baba szívhangját, kérdeztek a mozgásáról és kézzel megmérték a hasam, illetve a babát, a baba elhelyezkedését. A legtöbbször ennyi volt. Engem picit zavart, kevésnek éreztem, mivel tudtam, hogy Magyarországon ennél sokkal több vizsgálat, vérvétel, illetve ultrahang van.  Emiatt nem  mindig éreztem magam biztonságban. Közben pedig próbáltam arra fókuszálni, hogy nem vagyok beteg, hogy ez csak egy állapot. De bármikor, amikor nem éreztem jól magam, akkor hívtam az ügyeletet, és fogadtak is rögtön. Ha valamin idegeskedtem bementem inkább a kórházba, és ott mindig segítettek. Soha nem kaptam olyan visszajelzést, hogy miért megyek oda. Mindig komolyan vettek, ami megnyugtatott, mert tudtam,, hogy bizalommal fordulhatok hozzájuk, ilyen szempontból biztonságban voltam.

Az egyik itteni barátnőm háziorvos, ráadásul előttem szült. Sokat tanultam tőle, ő például sokkal kevesebbet idegeskedett, mint én. 

Keveselltem a vizsgálatokat. Tíz nappal hordtam túl Zoét. Péntekre voltam kiírva, de a kiírást követő, akkor már kórházi vizsgálat csak négy nappal később volt, aztán a harmadik, majd megint a harmadik rákövetkező nap.Tudtam, hogy ebben az időszakban, túlhordásnál  otthon már minden nap mennek a kismamák CTG-re, itt meg több napig nem történt semmi. Ezt nehéz volt lelkileg kezelnem.  

Az itteni rendszer szerintem jó, de összességében nagyon proaktívnak kell lenni. Ezt eddig igaznak érzem a gyermekgondozásra is. Zoé megszületése után, amikor kértem, akkor megnézte már térítésmentesen fizioterapeuta, vagy táplálkozási tanácsadó is. Sok ilyen jellegű segítséget kaptam, de legtöbbször csak akkor, ha kértem. 

A körzetes kórházban szültél?

Nem a körzetes kórházat választottuk, hanem egy picit messzebb lévő új, modern kórházat. A szülés előtt nemsokkal átjelentkeztünk oda, és nem is bántuk meg.

Volt más fizikai tüneted még a várandósság alatt?

Volt. Fájt a hátam. Volt, hogy bedugult a fülem, volt, hogy nem hallottam, és kattogott a fülem. Megcsípett egy kullancs, ami miatt eléggé aggódtam, de amúgy én itt egészséges terhesnek számítottam.

Közben sokáig dolgoztam, mert itt Norvégiában, a kiírt időpont előtt három héttel mennek el jellemzően a kismamák szülési szabadságra, így addig én is dolgoztam. Az utolsó hetekben  már kértem, hogy kevesebb órában dolgozzak, mert már nem bírtam annyit ülni.

A rendszer felkészített benneteket a szülésre?

Az én elvárásaimhoz képest nem eléggé. A jordmorral beszélgettünk róla, de ő leginkább azt mondta, hogy a testem, majd biztosan fogja tudni, hogy mit kell tennie. Igaza volt végül,sok beleszólásom nem volt a történésekbe. Mégis a felkészülésnél azt éreztem, kevés információt kaptok tőle, így részt vettem online  egy magyar nyelvű szülésfelkészítőn. Ez sokat segített. Azt éreztem utána, hogy amire lehetett, arra felkészültem.

Fontos volt, hogy magyar nyelvű legyen a felkészítő?

Igen, mert el akartam kerülni, hogy félreértsek valamit. Azt gondoltam, hogy ez túl fontos téma ahhoz.. Először megértettem magyarul és utána könnyebben tudtam megtanulni a szakszavakat norvégul, mert már legalább tudtam, hogy mi történik.

A jordmor ajánlott egy norvég felkészítő videót, azt pedig a párommal néztük meg együtt. Akkor már értettem kb. hogy miket mondanak.

Evidens volt, hogy bent lesz a szülésnél a párod?

Igen. Csak a koronától tartottunk, hogy megakadályozza a bentlétet, nem akartam, hogy, el legyünk választva.

Ha kovid volt, akkor a család látogatására sem számíthattál.

Nem. A várandósságom első trimeszterében meghalt az Anyukám koronában. Fizikailag ugyan már nem volt jól a kovid előtt sem, de mégis ez nagyon váratlan volt. Elkapta a koronát, és hat napon belül meghalt.

Igazából alig emlékszem a várandósságom elejére. Az első trimeszter végén, és a másodikban csak arra koncentráltam, hogy tudjak fájdalom nélkül levegőt venni. Novemberben szültem, de csak szeptemberben kezdtem el rá ténylegesen készülni. Ugyan voltak fizikai tüneteim, és tudtam, hogy növekszik bennem egy gyerek, de mentálisan nem tudtam készülni még akkor a fogadására. A várandóságom bejelentése is nehéz volt. Anyu volt az egyedüli, aki már korábban tudta, hogy terhes vagyok, tudta, hogy lesz egy unokája. A többieknek már sírva mondtam el, nem vártuk meg a harmadik hónapot, ki tudja, talán máshoz sem juthatna el a hír. Zoe érkezése sok mindenkinek jelentett vigaszt. Valaki elmegy, valaki jön. 

Visszatérve a kérdésre, a családi látogatásra, senki nem tudott jönni. 

Apukád sem.  

Fel sem merült a korona miatt, hogy jöjjön. Az otthoniak Zoét öt hónaposan látták először.

Nehéz lehetett nagyon.

Tudom, hogy mindenkinek van nehézsége. Nekem ez volt. Két év után tudtam először Anyu haláláról  beszélni. Április óta terápiára járok, mert tudtam, hogy azzal, hogy az életemben a születés és a halál ennyire összekapcsolódott, valamit kezdenem kell. Ugyanabban az évben elveszíteni a legfontosabb embert, és várni a másikat nagyon nehéz volt, ráadásul ők nem is találkozhattak egymással.

Magyar a pszichológusod?

Igen. Online találkozók vannak.

Visszatérve a szülésedre, hogy jött el a nagy nap?

Egy ideje már magamban kommunikáltam Zoéval. Mondtam neki, hogy akkor jöjjön ki, amikor szeretne, amikor már készen áll rá. Volt egy megérzésem, hogy előbb fog jönni, de végül túlhordtam. Nagy izgalom nem volt emiatt, de már nagyon vártam, hogy vége legyen a terhességnek. Nehéz volt fizikailag az utolsó 10 nap. Azzal mulattam az időt, hogy ha épp aznap születne meg, akkor kivel lenne egy napon a születésnapja. Csináltam szülési Spotify listát, amire csak olyan dalokat válogattam, amelyektől jól érzem magam, amihez pozitív élmények kötöttek.

A kiírt szülési dátum utáni tizedik napon azt mondták, hogy másnap beindítják a szülést. Így aznap este elmondtam Zoénak, hogy tökre értem, hogy jól érzi magát bent, de holnap így is, úgy is ki kell jönnie. Vége van. Döntse el ő, hogy hogyan szeretne kijönni: a saját jogán, vagy úgy, hogy elindítják. Majd elképzeltem minden ismerősünk arcát, és felidéztem, hogy mennyi mindenki várja idekint, és mennyi mindenki fogja szeretni.

A természetére jellemző módon reggel, pár órával az indítás előtt beindultak a fájások. Amikor letusoltam a nyolc perces fájásoknál, tapsikoltam, hogy ez az! Ne hagyd abba! Gyere! Gyere! Gyere! 

Aztán egyre erősödő fájások mellett bementünk a korábban megbeszélt szülésindítás időpontjára. Megvizsgáltak, és 6-7 cm tág voltam. Fantasztikus volt! És Zoe tényleg ilyen: „Majd én megoldom! Mutasd meg, de én csinálom.” Fantasztikus, hogy ez ilyen korán megmutatkozott. Az utolsó nap, de kijött a szíve jogán!

Az, hogy beszéltél hozzá, az ösztönösen érkezett belőled?

Igen. Mert akkor már nagyon éreztem, hogy ott van. Sokszor azt is elképzeltem, hogy nyugodt szülésem lesz, készültem rá mentálisan.

Milyen volt a szülőszoba?

Meglepődtem, mert az ágyon nem látszódott, hogy ez egy nőgyógyászati ágy lenne. Meg volt szépen világítva, gyertyák égtek. A törülközőből pedig talán szívecske vagy hattyú volt hajtogatva és az ágyra volt téve. Csak mi voltunk ott. Volt ott egy fehér tábla, amire fel is írták, hogy „Üdvözlet Amar és Alina!”. Minden ki volt készítve, gyertyák, labda, járókeret, a kád, és volt saját wc. Olyan volt, mint egy szép hotelszoba. Ekkor már két perces fájásaim voltak. 

Amikor bementettek a kórházba, akkor fogadott ott ismerős benneteket?

Nem. Mindenki új arc volt, így mindenki bemutatkozott. Voltunk ugyan bent vizsgálatokon a túlhordás miatt, de mindig más orvosnál voltunk. Két szülésznő volt velünk: egy vezető és egy tanuló. Időközben volt egy műszakváltás is, ahol már volt egy csecsemős is. Amikor pedig komplikációk lettek, akkor jelentek meg csak az orvosok.

Még a komplikációk előtt, meséld el, hogy mi segített ebben az időszakban? Hogyan telt az idő?

Akupunktúrás fájdalomcsillapítással segítettek, és sokat mozgattak. Mindig javaslatokat tettek, hogy álljak fel esetleg, vagy üljek a labdára, vagy mozgassam a csípőm, térdeljek. Ezekben partner is voltam, amit tudtam, megcsináltam.

Fél tíz körül értünk be,  A burokrepesztés után a baba fejére tettek egy tapaszt, azzal figyelték utána a szívhangot. Ez nem volt általános amúgy, csak a túlhordás, illetve az én korom miatt csinálták.

Hogyan voltál ekkortájt?

Amikor bementünk a kórházban még csináltunk egy mosolygós képet, hogy itt vagyunk, de a következő pillanatban már annyira fájt, hogy elkezdtem ordítani. Kéjgázt kaptam. Tudtam, hogy elszédülhetek tőle, de  nem szédültem, és hányingerem sem lett. Sőt, sokat segített, mert amikor jött a fájdalom, akkor megmarkoltam, és nagyokat tudtam belőle szippantani, ami gyorsan ellazított. Utána viszont hamar el is múlt a hatása, de ettől még nagy barátom lett!

Nagyon féltem az önkívületi állapottól a szülés során. Attól féltem, még a szülésre készülve, hogy nehogy majd magyarul kezdjek el itt káromkodni. Aztán, amikor a burokrepesztés után eljött az a bizonyos transzformatív állapot, ráadásul közben elkezdtek vizsgálgatni is, akkor valami lelkileg felszakadt bennem, és szerencsére nem káromkodtam, hanem magamat is meglepve magyar népdalokat kezdtem el énekelni.  Aztán az  egész szülésemet végig énekeltem.

A szülésznők nemcsak, hogy hagyták, de tetszett is nekik.. Ha pedig bejött valaki szobába, akkor először csak nézett, hogy mi történik itt. De mondták a már bent lévő szülésznők, hogy minden rendben van, magamnál vagyok n, mindent szépen csinálok, csak szeretek énekelni közben. Amire emlékszem, hogy énekeltem, sőt, néha talán már inkább ordítottam is, az „A jó lovas katonának”, ,„A Vidróczki híres nyája”, és a „Hej Dunáról fúj a szél” című dalokat. Szóval innentől végig énekeltem. Azóta rájöttem, hogy az éneklés és a zene a legsötétebb mentális helyzetekből is meg tud menteni, sokat jelent a nehézségben.

Az első szüléstörténetek között van egy, amiben elmesélte Évi, hogy ő néptáncolt a vajúdása alatt, de persze a dúla képzésen is tanultuk, hogy a zenének, illetve az éneklésnek félelemoldó hatása van. Jótékonyan tud hatni akár a vajúdás alatt is.

Ezt éreztem én is. Hogy félek, és az ének sokat segített, és olyan jó, hogy hagyták. Nemcsak, hogy hagyták, hanem valaki még kérdezte is, hogy ez milyen nyelven van. Illetve két nappal később, amikor jött a szülésznő meglátogatni, is kérdezte, hogy melyik dal volt, amit énekeltem.

Nyomot hagytál. Zoe viszont nem érkezett meg még mindig.

Nem. Délután egy óra körül kezdődött a kitolási szakasz. Akkor felkapcsolták a villanyt, és levettek a kéjgázról, de Zoe nem jött. Végül este hatkor született meg, akkor már félőrülten toltam.

Miért volt ilyen hosszú a kitolási szak?

Valószínűleg rátekeredett a köldökzsinór a nyakára, és ez visszatarthatta. Először azt hitték, rosszul nyomok, pedig én éreztem, hogy jól csinálom. Volt, hogy kötelet tekertek a dunyhából, és azt húztam, szóval sok mindennel próbálkoztak, de nem látták kívülről, hogy mi a gond. Öt körül jött az orvos, amikor már én is elkezdtem fáradni. Rossz volt, hogy nem történt semmi, nem volt előrelépés, és elvesztettem az erőmet. Szerettem volna, hogy császározzanak meg, vagy kapjak epidurális érzéstelenítést. A doki bejött, és vákuumot javasolt. Ha azzal nem sikerült volna, császár lett volna.

Akkor már nem éreztem, hogy mikor jön az összehúzódás, mikor van a fájás eleje és vége, mert egyfolytában fájt, így a szülésznő szólt, amikor látta a monitoron. Zoe három nagy vákuumos nyomással-húzással született meg. Kezembe kaphattam rögtön.

Mesélsz róla, hogy milyen a vákuum?

Ott önmagában segítség volt számomra. Maga a megváltás, és persze volt benne egy erőszakosság is.

Látszódott Zoén valami?

Volt egy kis torta a fején a vákuum helyén, kapott is rögtön fájdalomcsillapítót miatta, de amúgy teljesen egészséges volt.

Mi történt utána?

Eufória, hogy végre vége van a fájdalomnak, és hogy közben végre megérkezett Zoe is. Mutatja, hogy mennyire nem voltam magamnál, hogy mondtam a páromnak, hogy tegyük be az „A jó lovas katonának” című dalt a youtube-ről”, és énekeljük el együtt. Ha nem is ezt a dalt, de rögtön énekelni kezdtem Zoénak is „Hullik a fáról a sárga levél”-t. Érdekes, hogy végig olyan dalok jutottak eszembe, amiket negyedikes-ötödikes koromban tanultam énekórán és szolfézson. Nem tudom, miért.

Zoe nagy baba volt, több, mint négy kiló. Kaptam oxitocint, összevarrtak, közben mondták, hogy miket csináltak, de én olyan eufóriában voltam, hogy nem érdekelt.  

Ezek szerint lett gátsérülésed.

Igen, annyira, hogy miután összevarrtak, újra szétrepedt, és megint varrni kellett.

Ekkor valahogy egyre többen jöttek be a szobába, orvosok is. Tudtam, hogy, ha orvos is van ott, akkor az nem jelent jót. Közben próbáltam kapcsolódni Zoéval, de még többen jöttek be. Amikor a lábfejemből vettek vért, majd kimentek, akkor már nagyon ott volt bennem, hogy  valami nem stimmel.

Akkor ijedtem meg úgy igazán, amikor valaki azt mondta mellettem, hogy rengeteg vért vesztettem, és jól vagyok-e, nem cseng a fülem, jól látok?

Én jól voltam, nem éreztem semmit. Aztán félrehívták a párom, aki levette a pólóját, nekem pedig elmondták, hogy sok vért vesztettem, és úgy tartják a legbiztonságosabbnak, ha elaltatnak, és megműtenek. Levették rólam Zoét, átették a páromra, engem pedig áttoltak a műtőbe.

A gátsebed miatt vesztettél sok vért?

Igen, és a vákuum miatt is. Több, mint két liter vért vesztettem. Utána több napig kaptam transzfúziót. Az első pár nap képein nem is vagyok rajta, mert annyira rosszul voltam. Az első éjszakát az intenzíven töltöttem, utána másnap este már próbáltak felállítani. Szülés utáni negyedik napon lettek jók először a leleteim. Zoét a párom gondozta az első két nap, én leginkább csak a kezemet tudtam a fejére tenni.

Érzed ennek az időnek a lenyomatát az ő kapcsolatukon?

Igen, van egy speciális kötődésük.

Lett így is tejed?  

Igen, az ötödik napon indult be, de nem tudtam sokáig szoptatni. Ez az egész fizikailag és lelkileg is megviselt. Egy hónap után hoztam meg a döntést: Azt éreztem, hogy én máshogy tudok jó anyukája lenni Zoénak, úgy, ha nem szoptatok. Nehéz döntés volt. Addig is tápszert kapott leginkább, ami tulajdonképpen megmentette az életét, de a szoptatást elengedtük.

Úgy képzelem, hogy nagyon legyengülhettél ez idő alatt.

Igen, nem tudtam menni sem. Teljesen leamortizáldódva éreztem magam. Ami nehéz élmény volt, mert addig azt gondoltam, hogy egy pecséttel ellátott egészséges  kismama vagyok, még terhességem végén is viszonylag aktív voltam. Ezek után ez az állapot nehéz megélés volt.

Meddig tudott a párod veletek lenni?

A kórházból való hazatárés után még egy hétig. Utána egyedül voltunk.

Az nagy feladat lehetett.

Most már én is ezt érzem. Akkor azt gondoltam, hogy ez a természetes, de nagy feladat volt. Nem kezdődött könnyen a kapcsolatunk Zoéval, sok szomorú dolog volt körülöttünk. Így a zenét, éneklést a gyermekágy alatt is nagyon gyakran használtam. Zoe ma már magától énekel. A zene számunkra könnyebbé teszi a nehéz dolgokat.

Jó, hogy van egy most már közös módszeretek. Ő most már nagyobbacska. El tudod képzelni, hogy újra nekiinduljatok?

Még nem. Nem. Nagyon megrémített az, hogy mennyire kiszolgáltatottá válhatok. A szülés vége egy trauma, erős negatív élmény volt számomra. Jó visszajelzés viszont az, hogy most ilyen könnyen tudom neked mindezt elmesélni. Ez korábban nem ment volna így.

A kórházban a műtét előtt azt hittem, hogy meg fogok halni. Emlékszem, hogy azt mondom a páromnak: „Vidd Zoet Magyarországra sokat a családomhoz!”. Aztán Anyukámhoz imádkoztam, hogy segítsen. Én tényleg akkor azt hittem, hogy meghalok, és mindez feltépte az Anyukám halálának sebeit is. Miatta is sírtam a műtőben. 

A szülésem teljes történetét először, hat hónap után, egy csoportos terápiában sírva meséltem el. Előtte nem tudtam senkinek elmesélni az elejétől a végéig. Van egy nagyon jó, és egy nehéz része is. Nehéz megélés volt, hogy egy ilyen ünnepbe bele is lehet halni, hogy ennyire bele lehet gyengülni. Ezt még  annyira nem dolgoztam fel, hogy újra neki kezdjünk. Az, hogy most így el tudom mesélni neked a szülésem történetét ,  egy kemény belső munkafolyamat része. Sok nehézségen mentünk keresztül, de ez a nap mégiscsak a lányom születésnapja. Ha egyszer megkérdezi, hogyan született, akkor szeretnék neki jó dolgokat mondani. A nehézségeket,  Anyu halálát nem elhallgatva, de ez a nap a lányom örömünnepe!

Amit viszont megtanultam közben, hogy itt külföldön egy sokkal jobb support systemet dolgoznék ki magam körül.

Most kezdek visszatérni önmagamhoz. A szülés után nem depressziós lettem, de volt bennem egy kényszeresség: nem mertem Zoét megfogni, nehogy a nyakát rosszul tartsam. Nagy bizonytalanság volt bennem anyaként, úgy gondolom, hogy mélyebb, mint amit az ember alapból érezhet.

Emlékeszem, hogy a védőnő mondta, hogy csak pakoljam Zoét ide, meg oda, de én nem mertem megtenni. Azóta nagy utat jártam be. Most azt gondolom, hogy elég jó anyuka vagyok. Pont jó, a hibáimmal együtt, de sokat is dolgozom magamon, hogy újra visszatérjek önmagamhoz. Az első egy év nehéz volt és lassan másztam ki belőle. A szülés sebezhetővé tett. Ugyan tudtam, hogy a testem okosabb, mint én, de annyire kiszolgáltatva éreztem magam, mint soha.

Sok tapasztalás, túl sok is. Mindezek tükrében milyen úticsomagot állítanál össze egy hamarosan szülő nő számára?

Szülési Spotify listát! Egy óra volt a kórházba az út, és csodálatos élmény volt. Sokat segített készülni a szülésre.

De, ami még fontosabb, ha én most újra szülnék, akkor egy olyan kísérővel, bábával kezdenék el együtt dolgozni, akit megkérhetnék arra is, hogy a szülés utáni egy évben is segítsen. Jó lett volna egy strukturált segítség, aki hetente egyszer mellettem lett volna. A szülésfelkészítés persze érintette a gyermekágyat, de nem olyan részletesen, mint ahogy szükségem lett volna rá. Emellett nem volt egy nagy szociális hálóm itt külföldön. Érdemes lett volna tudatosabban szervezni , hogy tudjam, hogy kitől mit várhatok. Megbeszélni előre, és nem csak feltételezni, hanem mondani is, kérni a segítséget.

A gondoskodás nagyon felértékelődik!

És szerintem ne olvasson a kismama szüléstörténeteket, mert félrevezető lehet, olyan szempontból, hogy mindenkinek más és teljesen egyéni a szüléstörténete. Utólag viszont nagyon jó olvasni. Könnyebben tudtam a sajátomat feldolgozni mások történetének ismeretében, de ha a szülésem előtt olvastam volna el a sajátomat, biztosan félve megyek a szülőszobára.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a szülésen történhet sok minden, de aztán dolgozhatunk rajta. Ha van lehetőség rá, akkor élni kell vele, akár csoportba akár egyéni terápiában. Könnyebbé lehet tenni, meg kell próbálni megváltoztatni a narratívát! Nekem fontos is volt ez megtenni.

A Azt mondtam: „Vidd Zoet Magyarországra sokat a családomhoz!” – Alina szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Mióta élsz Dániában?

Két és fél éve költöztünk ide a feleségemmel. Ő holland, Rotterdamban ismerkedtünk meg, de még a családialapítás előtt vágytunk egy kis környezetváltozásra. Dániában, Koppenhágában adódott mind a kettőnk számára jó munkalehetőség. Nem volt kérdés, hogy itt maradunk.

Most az új információ birtokában, miszerint két nő vállaltatok gyereket még csomó kérdésem lett.  

Azt mondtad nem keresel különleges történeteket, akkor lehet, hogy most ez mégsem érdekes számodra?!

De nagyon is! A bennem először felmerülő kérdés az, hogy, amikor két nő úgy dönt, hogy gyereket szeretne, akkor hogyan választják ki, hogy ki lesz a „test”?

Én úgy hívom hajó. A feleségem sütőnek hívja… Nem tudnék általánosítani, nem ismerek más párt a környezetünkből, akik két nőként együtt vállaltak gyereket. Nekünk egyszerű volt a döntés. A feleségem nem szerette volna kihordani a kisbabát. Én viszont igen. Nem volt dilemma. Az anyaság élményére, a terhességre, a szülésre én vágytam. Számomra magától értetődő volt, hogy ez az élet része, számára nem annyira.

Dániában mennyire elfogadott, hogy két nő gyereket vállaljon?

Én csak akkor tudtam meg, amikor ideköltöztünk, hogy Dánia a number one hely a világon, ahol két anyaként (talán két apaként is) lehet gyereket vállalni. A közegészségügyi ellátáshoz ennek támogatása hozzátartozik és vannak klinikák, ahol ingyenesen lehet a szolgáltatást igénybe venni. Itt van European Sperm Bank, ami az egyik legnagyobb centrális donor bank, de Koppenhágában több más privát bank is itt működik. Turizmus is köthető ehhez a témához. Az infrastruktúra és a szakértelem nagyon erősen koncentrálódik ide. Ráadásul tényleg az alapellátás része. Mi privát helyre mentünk, mivel a munkahelyem állta a költségeit.

Semmilyen nehézségbe nem ütköztünk. A feleségem egy nagyon egyszerű papírmunkával a nevére tudta venni a lányunkat. Nem találkoztunk semmilyen akadállyal.

A teherbeesés is akadálymentes volt?

Igen. Elsőre sikerült. Szerencsénk volt. Ráadásul a terhességemmel is minden rendben volt. Nem voltak rosszulléteim. Sokáig voltam aktív, talán azért, mert nem szedtem fel túl sok kilót.

De a „terhes agy” engem is utolért. Sok mindent fel kellett írnom, hogy ne felejtsem el, a memóriám eléggé berozsdásodott. Emiatt a munka a végére kicsit stresszes volt, de amikor a 8. hónapban abbahagytam, akkor ez a stressz megszűnt. Utaztunk sokat. Hollandiába, Magyarországra. Sok látogatónk is volt. Élénk időszak volt.

Hogyan készültetek testileg, lelkileg a szülésre?

Hatalmas elképzeléseim voltak az elején, hogy majd mennyi mindent fogok elolvasni, és milyen nagyon fel fogok majd készülni rá. A vége az lett, hogy talán egy-két könyvet kézbe vettem, de el is engedtem őket. Olvastam a hipnoszülésről könyvet, de abbahagytam, mert kicsit unalmasnak találtam. Nem kötöttek le valahogy a terhességről szóló könyvek, pedig többször is próbálkoztam velük.

Egy ideig még tudtam sportolni, amit itt hangsúlyozottan javasolnak is a várandós nőknek. Egy idő után csak a bicikli maradt, de nem sportként, csak, mint minden dán jöttem-mentem. Sokat sétáltam és a kismama jóga is bevált nagyon, pedig életemben nem jógáztam, nem vagyok egy hajlékony alkat. Azt gondoltam, hogy a jóga majd lelazít, ami a szüléshez nagyon kell. Tényleg sokat segített. Ráadásul a közösség is hozzáadott az élményhez. Hasonló korú, hasonló élethelyzetben lévő nők voltunk együtt. Sok megosztani valónk volt egymással.

A feleséged, hogyan tudott kapcsolódni a várandósságodhoz?

Sokféleképpen. Volt például egy rituálénk. Minden hétfőn – a hétfordulón – használtunk egy applikációt, amin volt egy rövid szöveg, hogy hogy fejlődik a baba, mi történik épp velem, és, hogy mi a szerepe a partnernek ebben az időszakban. Jó volt ennek kapcsán beszélgetni a várandósságról. Nagyon szerettük.

Aztán nagy zenebolondok vagyunk. A feleségem pláne. Sokat hallgatunk együtt zenét a kisbabával, amíg bent volt a hasamban. Rátette a kis mobil speakert a hasamra, és figyeltük, hogy mit szeret. Szereti vajon a Janis Joplint vagy valami mást? Sokat röhigcséltünk az ízlésén. Glam rock és glam metal dalokat szerette leginkább. Neki ezek tetszettek.

Nem volt kérdés, hogy minden vizsgálatra együtt megyünk a párommal. Nem voltam magamra hagyva ebben a terhességben, és nem azért, mert női párom van. Hanem azért, mert ő nagyon ki szeretné venni a részét a gyerekvállalásból A kihordás az én feladatom, ezt én csinálom, de az anyasághoz vezető út és az anyaság 50-50%-ban osztódik meg közöttünk, aminek nagyon örülök.

Milyen vizsgálatok vannak kint? Mi ott a terhesgondozási protokoll?

A termékenységi klinikán volt vérvétel, hogy kiderüljön milyen vércsoportom van, milyen a vas szintem, nézték a hormonszintjeimet is.

A terhesgondozás laza. Magyarországon élő barátnőimmel beszélgetve azt állapítottuk meg, hogy Dánia sokkal lazább hely, mint Magyarország. Két ultrahang van, az egyik a 12. héten a másik a 20. héten. Az ultrahangok között pedig nincs igazán semmilyen vizsgálat, csak a terheléses cukor volt, illetve vannak találkozók a szülésznőkkel. Talán három ilyen beszélgetésen voltunk a 20. hét után. Az orvos csak akkor jelenik meg, ha valami baj van.

A felfogás az, hogy a terhes nő nem beteg, hanem várandós.

Igen. Ha a két ultrahangon minden rendben van, és nincs semmilyen normálistól eltérő dolog, amit a kismama tapasztal, akkor nem kell a terhességgel egészségügyi szempontból foglalkozni. Persze ösztökélnek, hogy mozogj, sportolj. Épp úgy, mintha nem lennél terhes. Valakinek fekszik ez, valakinek kevésbé. Nekem nagyon bejött, mert nyugalmas volt ez az időszak. Szerettem ezt a laza hozzáállást.

Ahhoz képest, hogy milyen információéhes világban élünk, nekünk sok mindent nem mondtak. Ha nem jártunk utána, ha nem tettük fel a konkrét kérdéseinket, akkor lett volna olykor egy súlymérés, megnyomkodták volna a hasam, és elköszöntek volna minden egyes alkalommal. Ha minden rendben van, akkor ez szuper, mert nem paráztatós, de ha valami nem ok, akkor zavaró lehet. Otthon alaposabbak a vizsgálatok, de megy is a paráztatás.

És még egy fontos különbség van, amit a lányunk megszületése után tapasztaltunk, hogy itt nem öltöztetik fel rendesen a babákat. Otthon harminc réteg van rajtuk, plusz pólya kánikulában is. Itt pelenkában ücsörögnek a gyerekek, ha meleg van. Szóval lazák a skandik. Lazák mindenben.

A szüléssel kapcsolatban pedig talán az a legfontosabb, hogy itt Dániában a természetes szülést támogatják, hogy minél természetesebb úton szülj. Ha túlhordással, akkor úgy, ha otthon szeretnél szülni, akkor úgy, és csak akkor van császár, ha nincs más megoldás.

Mit tudsz a saját születésedről?

Tudom a dátumot. Tudom, hogy első gyerek vagyok. Anyukám aggódós anyuka volt. Egy hetet hordhatott túl. Akkor még nem volt divat az apás szülés. Egy teljes éjszakán át lépcsőzött apu nélkül, hogy beindítsa a fájásokat, és hajnalban hatalmas babaként születtem meg. Ez is része volt anyukám nagy kínlódásának. Több, mint 4,5 kiló voltam és majdnem 60 cm. Megküzdött rendesen.

A környezetedben lévő szüléstörténetek milyen benyomást tettek Rád?

Sokat gondoltam a barátnőim szüléseire, és próbáltam belehelyezni ezekbe magam. Hogy ehhez képest vajon milyen lesz nekem. Persze voltak jó történetek is, amiből lehetett meríteni. Az egyik barátnőm mesélte, hogy milyen sokat segítettek a légzőgyakorlatok. Pozitív lett valószínűleg emiatt a technika miatt a szülésélménye. Én is próbáltam ezeket megtanulni.

Mit gondoltál milyen lesz a Te szülésed?

Sokat beszélgettünk a feleségemmel. Az elképzelésünk az volt, hogy ha minden úgy alakul, ahogy szeretnék, akkor természetes úton szeretnénk, mesterséges fájdalomcsillapító használata nélkül szülessen meg a kislányunk. Ez volt az álmunk. Nem szerettünk volna otthonszülést, semmilyen bohém dolgokba nem gondolkoztam. A kórházak támogatják a természetes szülést. Annyira, hogy vannak hagyományos szobák, és vannak extra szobák, amik szinte úgy néznek ki, mint egy hotel szoba egy rohadt nagy jakuzzival. A környezet segíti, hogy el tudj lazulni, és a lehető legkellemesebben érezd magad, ebben az amúgy kellemetlen szituációban.

Sok helyen javasolták, hogy írjak szülési tervet. Írjam le azt, hogy hogy képzelem el a szülésem. Sokat gondolkoztam rajta, de arra jutottam, hogy annyi változó van és annyi féle kimenet, hogy ennek nincs értelme. A sok póz, a sok fájdalomcsillapító módszer, az időzítés, a tempó… Szkeptikus voltam a tervvel kapcsolatban. Miért írjak egy tervet, ha ez egy olyan folyamat, ami nagyon sokféleképpen történhet és semmilyen ráhatásom nincs.

Nekem a legnagyobb félelem szcenárió valósult meg!

Hogy indult el a szülésed?

Sehogy.

Anyukám példáját követve én is lépcsőztem napokig megállás nélkül. Izomlázzal szültem, de ez a legkevesebb. Két hetet túlhordtam a kislányomat. A 13. napon mentünk be a kórházba, de még akkor sem voltak igazi fájásaim. Aznap úgy ébredtem, hogy talán mintha lenne valami, de magam sem hittem el, hogy ez az lehet.

Nagy nyomás nem volt ezek szerint a megelőző napokban a kórházból, hogy beindítsák a szülésed?

Ahogy említettem, hogy a dán rendszer laza, nincs sok vizsgálat. Ha nincs semmi baj, akkor tényleg nem foglalkoznak veled. Ami egészen addig hibátlan, amíg minden a papírforma szerint alakul. Onnantól kezdve viszont, hogy két héttel túlhordtad a gyereked, és tudod, hogy ennek milyen kockázatai vannak, úgy már nem annyira jó, hogy magadra hagy a rendszer. Lehet, hogy van, akinek ez oké, de én ennél aggódósabb típus vagyok. Teljesen kicsinált idegileg.

Behazudtuk magunkat a kórházba, hogy rámtegyék végre a CTG-t, mert egyre kevesebbet mozgott. Persze mondták, hogy ez nem gond, csak azért van, mert nagy, de közben én megőrültem, mert magamra voltam hagyva azzal az érzéssel, hogy mi van, ha baj van, és a feladattal, hogy én monitorozzam, figyeljem, érezzem a babát. Ez engem teljesen kicsinált idegileg. Figyeltem, ha egy órát nem mocorgott még nem voltam ideges, de két óránál már eléggé. Ittam a cukros koktélokat, hogy felébresztgessem. Nekem egy szakértőtől volt szükségem arra a megerősítésre, hogy minden rendben van. Nehezen tudtam ezt magam menedzselni. Két naponta bekönyörögtük magunkat a kórházba. Mindig úgy jöttünk el, hogy minden rendben van. Jól ver a szíve. egészséges, de még egy kicsit vár.

De egyszer csak érezni kezdtél valamit.

Igen, de csak beképzeltem, hogy van valami. Hívtuk a kórházat, de nem akarták elhinni, hogy ez az.  Erőteljesebben fogalmaztunk kicsit, akkor azt mondták menjünk be. Bementünk, megvizsgáltak, de nem látták, hogy elindult volna a vajúdás.

Kaptam egy kis stimulálást. Megcirógatták a baba fejét membrán stimulációval. Utána azt mondták, hogy hazamehetünk, de ha szeretnénk, akkor maradhatunk is. Mivel úgy éreztem, hogy ez tényleg elindított valamit, ezért maradtunk. Már nem bírtam volna otthon tovább lelkileg.

Sétálgattunk a kórházban, és közben vártam – a barátnők által pontosan leírt – jelenséget, hogy annyira fájjon, hogy közbe ne tudjak beszélni, de csak nem jött el ez a pont. Egyszer csak valamikor elfolyt a magzatvíz, zöld színe volt. Végülis egy két hetes túlhordott babánál ez várható. Viszont, ahogy elfolyt a magzatvíz az volt az érzésem, hogy a kisbaba visszaúszott. Minden fájásom megszűnt. Ekkor merült fel a szülésznőkben, hogy oxitocint kapjak.

A legnagyobb félelem szcenárió.

Van egy régi kórházi traumám, ami miatt nem bírom a tűt. Nem szerettem volna, hogy kanülre legyek kötve, de nem tudtam mit tenni. Menni kellett tovább. 20 ml-rel növelték a dózist félóránként. 80 ml-nél kezdett el iszonyatosan fájni. Azt éreztem, hogy kiugrok az ágyból. Nem értettem, hogy ha innen ez még 10 óra akkor azt, hogy fogom végigcsinálni.

Ebben az időben milyen segítséget kaptál a párodtól vagy épp a szülésznőktől?

Három dolog segített. A légzés volt az egyik.

A másik, hogy a szülésznő végig mondta, hogy fogadjam el, és szeressem a fájást, mert a fájás jó. Hát ez működött is, meg nem is. A gondolat tetszett, csak annyira fájt, hogy ezt légiesen elfogadni nehezen ment, még akkor is, ha értettem, hogy ez kell. Igaza lett a barátnőimnek, tényleg van az a pont, amikor nem tudsz beszélni.

A harmadik pedig a nevetőgáz volt. Kérdezték, hogy kérek-e. Mondtam, hogy igen, de amikor a maszk rám került azt éreztem, hogy megfulladok, ha nem szedik le rólam. Kiköptem, elrántottam a fejem. Azt éreztem, hogy belepusztulok, ha ebbe bele kell szívnom. Végülis a kellemes hatás így elmaradt.

És nem is lett 10 órátok hátra ebből.

A kisbaba pulzusa beszakadt 70-re, miközben a magzatvízben vért is találtak. Mindenki megijedt, bejött az orvos. Azt mondta, nem várunk, császár lesz.

Ekkor már a fájásaim között nem volt szünet, én viszont még mindig 3 cm-re voltam kitágulva. Talán emiatt is stresszelt be a baba. De ezek csak emlékfoszlányok, nem mindenre emlékszem. A kórházban töltött napokban bent volt a párom is, sokat beszélgettünk utána a szülésről, és volt egy kórházi beszámoló is. Ezekből teszem össze a képet.

A döntéstől számítva negyedóra múlva kint lehetett a baba. Nagyon profi és gyors volt minden. Lekapcsoltak az oxiról, beöltöztették a páromat. Kitoltak a szülőszobáról, be a műtőbe. Már ott várt az aneszteziológus, és az epidurális. Mint egy gazella szökkenés olyan volt számomra az egész, pedig ezektől féltem a legjobban.

Ilyenkor az ember megadja magát. Valamennyire készültél azért erre a verzióra? Képben voltál valamennyire?

Nem. A korábbi kórházi traumám miatt nem. Kórházban, tűben, műtőben nem gondolkoztam. Csak a gondolatától is felment a pulzusom. A testem, a szívem mindenem elutasította. Utólag belegondolva talán a túlhordás körüli stresszt is ez okozta. Az, hogy úgy éreztem, hogy szorul a hurok a nyakam körül. Ez egy fontos faktor lehetett. Ha nem is tudatos szinten, de ez nyomaszthatott.

Most, hogy túl vagy ezeken az élményeken, nem adott számodra feloldást a traumával kapcsolatban?

De. Ezt a feleségem fogalmazta meg csodálatosan, hogy a régi – traumát okozó – sebemet használták a császárhoz, és most így, egy „happy scar” lett, egy boldog vágás, ami a kislányunkat adta nekünk. És én jól is vagyok ezzel. Békére lelt a lelkem.

Nem tudom, hogy mi történne, ha vérvételre kellene mennem, de nem ijeszt a gondolat annyira, mint korábban. Van benne egy pozitív végeredmény. Van egy kislányunk, megkönnyebbültem. Ez kicsit a traumán is enyhített. Ha nem is oldotta fel, de sokat vett le belőle.

Milyen volt mindezt angol nyelven megélni?

A kórházban mindenki tökéletesen beszélt angolul. A gyerek állapotát, az én állapotomat, hogy mi miért történt, hogy miért kell a császár hibátlan angolsággal magyarázták el. Mindig tudtam, hogy mi és miért történik.

Hogy teltek a kórházi napok utána?

Két napig szoktak bent maradni, de minket még egy napra bent tartottak, mert ellenőrizték még a baba pulzusát és oxigén szintjét. A sors fintora, hogy a 42. héten született kisbaba a koraszülött osztályon kötött ki.

Miért volt erre szükség?

Sokat öklendezett és pukizott, mert sok vizet nyelt, és ettől az öklendezéstől nagyon bestresszelt, amitől kékre sírta magát. Emiatt figyelték, de nem találtak semmi bajt. Ő így sír, hogy bekékül. Anyu utólag mondta, hogy én is így sírtam. Majd kinövi.

Hogy voltál Te a császár után?

Őszintén?! Teljesen megfeledkeztem róla. Nem vagyok önfeláldozó anyuka alkat, de erről teljesen megfeledkeztem. Átcsapott az élet abba, hogy itt van a baba és legyen jól, hogy egyen és aludjon. Megfeledkeztem magamról, de nem is volt problémám, nem fájt a sebem. Fel tudtam ülni, fel tudtam kelni, nem voltam az ágyhoz kötve.

És a lelkedben mi történt?

Nagyon sokat beszélgettem a feleségemmel erről. Amúgy is ez a mechanizmusunk. Bejött most is. Jó formája a feldolgozásnak, ha beszélek róla. Ő végig ott volt velünk. Együtt laktunk a kórházban és, amikor a baba aludt, akkor mi beszélgettünk. Sokat segített.

Sok nem várt tapasztalás ért. Ha mindezek után, össze kellene tenned egy „elsősegély csomagot” egy hamarosan szülő nő számára, mit tennél bele?

Hmm. Azt tudom, hogy mit nem vinnék. Javasolták, hogy legyenek podcastok bekészítve és könyvek. Vittünk is, de ezeknek esélyük nem volt. A szülés egy akkora érzelmi fröccs, amit életemben nem éreztem, és valószínűleg nem is fogok többet érezni. Erre nem lehet felkészülni. Ez nem baj, de azért még utána hónapokig dolgozik az adrenalin. Szóval könyvekkel nem bajlódnék. Sőt a telefont is otthon hagynám. Annyira jó megélni ezeket az első a pillanatokat. Nem szabad elfecsérelni az időt fotókra, amikor a két szemeddel is nézheted.

Az biztos, hogy óriási segítség, ha ott van a partner.

A szülési tervet kidobnám a kukába. Inkább szcenáriókban kell gondolkozni. Ezt ne hívjuk tervnek, mert ez tervezhetetlen.

Fontos, hogy a szoptatással kapcsolatos lelki görcsöket érdemes otthon hagyni. Nem jön tej?! Majd jön. Nem érdemes miatta izgulni, ha jön azért nem, ha nem jön akkor pedig azért nem érdemes.

Neked jött?

Talán a negyedik, ötödik napon indult be. Már itthon voltunk. A kórházban egy-egy csepp csak, de azt felfogtuk a nővérrel, és megkapta a lányom. Aztán itthon egyik éjjel Flashdance szerűen… azóta sajnos elapadt, de az nagyon vicces volt.

Szóval nem érdemes kattogni. Utólag mindig kiderül, hogy felesleges. Csináltam vajon elég Kegel gyakorlatot?! Vagy többet kellene?! Kit érdekel! Alszom eleget?! Jaj, nem tudok aludni. Mindegy, nem szabad rajta aggódni. A fészekrakós ügyeken meg pláne nem. Van elég 56-os ruha?! Tök hülyeség. Minden meglesz időben. Az aggodalmat csomagolnám be, és kidobnám az ablakon.

És még egy: A kórházban arra jöttem rá, hogy nem ismerek elég gyerekdalt. Így elkezdtem költeni gyerekdalokat. Mindenkinek javaslom, hogy elevenítse fel az Egy kis malac röf, röf, röföt és társait, mert szükség lehet rá.

A „A feleségem nem szerette volna kihordani a kisbabát. Én viszont igen.” – Koppenhágai szüléstörténet bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.