2023. okt 17. “A feleségem nem szerette volna kihordani a kisbabát. Én viszont igen.” – Koppenhágai szüléstörténet

Nem keresek speciális szüléstörténeteket. Hiszen minden történet speciális. Ami nem tűnik különlegesnek, az attól különleges, hogy nem tűnik annak. De Panna története nem hétköznapi. Itthon semmiképp. A „Külföldön szülni” interjú sorozatban olyan nőkkel beszélgetek, akik nem itthon hozták világra gyermeküket. Panna Koppenhágában szült. Egy egykori kismama jógás gyakorlóm által jutottam el hozzá, így ismeretlenül kerestem fel, hogy beszélgessünk a koppenhágai szülésélményéről.

Mióta élsz Dániában?

Két és fél éve költöztünk ide a feleségemmel. Ő holland, Rotterdamban ismerkedtünk meg, de még a családialapítás előtt vágytunk egy kis környezetváltozásra. Dániában, Koppenhágában adódott mind a kettőnk számára jó munkalehetőség. Nem volt kérdés, hogy itt maradunk.

Most az új információ birtokában, miszerint két nő vállaltatok gyereket még csomó kérdésem lett.  

Azt mondtad nem keresel különleges történeteket, akkor lehet, hogy most ez mégsem érdekes számodra?!

De nagyon is! A bennem először felmerülő kérdés az, hogy, amikor két nő úgy dönt, hogy gyereket szeretne, akkor hogyan választják ki, hogy ki lesz a „test”?

Én úgy hívom hajó. A feleségem sütőnek hívja… Nem tudnék általánosítani, nem ismerek más párt a környezetünkből, akik két nőként együtt vállaltak gyereket. Nekünk egyszerű volt a döntés. A feleségem nem szerette volna kihordani a kisbabát. Én viszont igen. Nem volt dilemma. Az anyaság élményére, a terhességre, a szülésre én vágytam. Számomra magától értetődő volt, hogy ez az élet része, számára nem annyira.

Dániában mennyire elfogadott, hogy két nő gyereket vállaljon?

Én csak akkor tudtam meg, amikor ideköltöztünk, hogy Dánia a number one hely a világon, ahol két anyaként (talán két apaként is) lehet gyereket vállalni. A közegészségügyi ellátáshoz ennek támogatása hozzátartozik és vannak klinikák, ahol ingyenesen lehet a szolgáltatást igénybe venni. Itt van European Sperm Bank, ami az egyik legnagyobb centrális donor bank, de Koppenhágában több más privát bank is itt működik. Turizmus is köthető ehhez a témához. Az infrastruktúra és a szakértelem nagyon erősen koncentrálódik ide. Ráadásul tényleg az alapellátás része. Mi privát helyre mentünk, mivel a munkahelyem állta a költségeit.

Semmilyen nehézségbe nem ütköztünk. A feleségem egy nagyon egyszerű papírmunkával a nevére tudta venni a lányunkat. Nem találkoztunk semmilyen akadállyal.

A teherbeesés is akadálymentes volt?

Igen. Elsőre sikerült. Szerencsénk volt. Ráadásul a terhességemmel is minden rendben volt. Nem voltak rosszulléteim. Sokáig voltam aktív, talán azért, mert nem szedtem fel túl sok kilót.

De a „terhes agy” engem is utolért. Sok mindent fel kellett írnom, hogy ne felejtsem el, a memóriám eléggé berozsdásodott. Emiatt a munka a végére kicsit stresszes volt, de amikor a 8. hónapban abbahagytam, akkor ez a stressz megszűnt. Utaztunk sokat. Hollandiába, Magyarországra. Sok látogatónk is volt. Élénk időszak volt.

Hogyan készültetek testileg, lelkileg a szülésre?

Hatalmas elképzeléseim voltak az elején, hogy majd mennyi mindent fogok elolvasni, és milyen nagyon fel fogok majd készülni rá. A vége az lett, hogy talán egy-két könyvet kézbe vettem, de el is engedtem őket. Olvastam a hipnoszülésről könyvet, de abbahagytam, mert kicsit unalmasnak találtam. Nem kötöttek le valahogy a terhességről szóló könyvek, pedig többször is próbálkoztam velük.

Egy ideig még tudtam sportolni, amit itt hangsúlyozottan javasolnak is a várandós nőknek. Egy idő után csak a bicikli maradt, de nem sportként, csak, mint minden dán jöttem-mentem. Sokat sétáltam és a kismama jóga is bevált nagyon, pedig életemben nem jógáztam, nem vagyok egy hajlékony alkat. Azt gondoltam, hogy a jóga majd lelazít, ami a szüléshez nagyon kell. Tényleg sokat segített. Ráadásul a közösség is hozzáadott az élményhez. Hasonló korú, hasonló élethelyzetben lévő nők voltunk együtt. Sok megosztani valónk volt egymással.

A feleséged, hogyan tudott kapcsolódni a várandósságodhoz?

Sokféleképpen. Volt például egy rituálénk. Minden hétfőn – a hétfordulón – használtunk egy applikációt, amin volt egy rövid szöveg, hogy hogy fejlődik a baba, mi történik épp velem, és, hogy mi a szerepe a partnernek ebben az időszakban. Jó volt ennek kapcsán beszélgetni a várandósságról. Nagyon szerettük.

Aztán nagy zenebolondok vagyunk. A feleségem pláne. Sokat hallgatunk együtt zenét a kisbabával, amíg bent volt a hasamban. Rátette a kis mobil speakert a hasamra, és figyeltük, hogy mit szeret. Szereti vajon a Janis Joplint vagy valami mást? Sokat röhigcséltünk az ízlésén. Glam rock és glam metal dalokat szerette leginkább. Neki ezek tetszettek.

Nem volt kérdés, hogy minden vizsgálatra együtt megyünk a párommal. Nem voltam magamra hagyva ebben a terhességben, és nem azért, mert női párom van. Hanem azért, mert ő nagyon ki szeretné venni a részét a gyerekvállalásból A kihordás az én feladatom, ezt én csinálom, de az anyasághoz vezető út és az anyaság 50-50%-ban osztódik meg közöttünk, aminek nagyon örülök.

Milyen vizsgálatok vannak kint? Mi ott a terhesgondozási protokoll?

A termékenységi klinikán volt vérvétel, hogy kiderüljön milyen vércsoportom van, milyen a vas szintem, nézték a hormonszintjeimet is.

A terhesgondozás laza. Magyarországon élő barátnőimmel beszélgetve azt állapítottuk meg, hogy Dánia sokkal lazább hely, mint Magyarország. Két ultrahang van, az egyik a 12. héten a másik a 20. héten. Az ultrahangok között pedig nincs igazán semmilyen vizsgálat, csak a terheléses cukor volt, illetve vannak találkozók a szülésznőkkel. Talán három ilyen beszélgetésen voltunk a 20. hét után. Az orvos csak akkor jelenik meg, ha valami baj van.

A felfogás az, hogy a terhes nő nem beteg, hanem várandós.

Igen. Ha a két ultrahangon minden rendben van, és nincs semmilyen normálistól eltérő dolog, amit a kismama tapasztal, akkor nem kell a terhességgel egészségügyi szempontból foglalkozni. Persze ösztökélnek, hogy mozogj, sportolj. Épp úgy, mintha nem lennél terhes. Valakinek fekszik ez, valakinek kevésbé. Nekem nagyon bejött, mert nyugalmas volt ez az időszak. Szerettem ezt a laza hozzáállást.

Ahhoz képest, hogy milyen információéhes világban élünk, nekünk sok mindent nem mondtak. Ha nem jártunk utána, ha nem tettük fel a konkrét kérdéseinket, akkor lett volna olykor egy súlymérés, megnyomkodták volna a hasam, és elköszöntek volna minden egyes alkalommal. Ha minden rendben van, akkor ez szuper, mert nem paráztatós, de ha valami nem ok, akkor zavaró lehet. Otthon alaposabbak a vizsgálatok, de megy is a paráztatás.

És még egy fontos különbség van, amit a lányunk megszületése után tapasztaltunk, hogy itt nem öltöztetik fel rendesen a babákat. Otthon harminc réteg van rajtuk, plusz pólya kánikulában is. Itt pelenkában ücsörögnek a gyerekek, ha meleg van. Szóval lazák a skandik. Lazák mindenben.

A szüléssel kapcsolatban pedig talán az a legfontosabb, hogy itt Dániában a természetes szülést támogatják, hogy minél természetesebb úton szülj. Ha túlhordással, akkor úgy, ha otthon szeretnél szülni, akkor úgy, és csak akkor van császár, ha nincs más megoldás.

Mit tudsz a saját születésedről?

Tudom a dátumot. Tudom, hogy első gyerek vagyok. Anyukám aggódós anyuka volt. Egy hetet hordhatott túl. Akkor még nem volt divat az apás szülés. Egy teljes éjszakán át lépcsőzött apu nélkül, hogy beindítsa a fájásokat, és hajnalban hatalmas babaként születtem meg. Ez is része volt anyukám nagy kínlódásának. Több, mint 4,5 kiló voltam és majdnem 60 cm. Megküzdött rendesen.

A környezetedben lévő szüléstörténetek milyen benyomást tettek Rád?

Sokat gondoltam a barátnőim szüléseire, és próbáltam belehelyezni ezekbe magam. Hogy ehhez képest vajon milyen lesz nekem. Persze voltak jó történetek is, amiből lehetett meríteni. Az egyik barátnőm mesélte, hogy milyen sokat segítettek a légzőgyakorlatok. Pozitív lett valószínűleg emiatt a technika miatt a szülésélménye. Én is próbáltam ezeket megtanulni.

Mit gondoltál milyen lesz a Te szülésed?

Sokat beszélgettünk a feleségemmel. Az elképzelésünk az volt, hogy ha minden úgy alakul, ahogy szeretnék, akkor természetes úton szeretnénk, mesterséges fájdalomcsillapító használata nélkül szülessen meg a kislányunk. Ez volt az álmunk. Nem szerettünk volna otthonszülést, semmilyen bohém dolgokba nem gondolkoztam. A kórházak támogatják a természetes szülést. Annyira, hogy vannak hagyományos szobák, és vannak extra szobák, amik szinte úgy néznek ki, mint egy hotel szoba egy rohadt nagy jakuzzival. A környezet segíti, hogy el tudj lazulni, és a lehető legkellemesebben érezd magad, ebben az amúgy kellemetlen szituációban.

Sok helyen javasolták, hogy írjak szülési tervet. Írjam le azt, hogy hogy képzelem el a szülésem. Sokat gondolkoztam rajta, de arra jutottam, hogy annyi változó van és annyi féle kimenet, hogy ennek nincs értelme. A sok póz, a sok fájdalomcsillapító módszer, az időzítés, a tempó… Szkeptikus voltam a tervvel kapcsolatban. Miért írjak egy tervet, ha ez egy olyan folyamat, ami nagyon sokféleképpen történhet és semmilyen ráhatásom nincs.

Nekem a legnagyobb félelem szcenárió valósult meg!

Hogy indult el a szülésed?

Sehogy.

Anyukám példáját követve én is lépcsőztem napokig megállás nélkül. Izomlázzal szültem, de ez a legkevesebb. Két hetet túlhordtam a kislányomat. A 13. napon mentünk be a kórházba, de még akkor sem voltak igazi fájásaim. Aznap úgy ébredtem, hogy talán mintha lenne valami, de magam sem hittem el, hogy ez az lehet.

Nagy nyomás nem volt ezek szerint a megelőző napokban a kórházból, hogy beindítsák a szülésed?

Ahogy említettem, hogy a dán rendszer laza, nincs sok vizsgálat. Ha nincs semmi baj, akkor tényleg nem foglalkoznak veled. Ami egészen addig hibátlan, amíg minden a papírforma szerint alakul. Onnantól kezdve viszont, hogy két héttel túlhordtad a gyereked, és tudod, hogy ennek milyen kockázatai vannak, úgy már nem annyira jó, hogy magadra hagy a rendszer. Lehet, hogy van, akinek ez oké, de én ennél aggódósabb típus vagyok. Teljesen kicsinált idegileg.

Behazudtuk magunkat a kórházba, hogy rámtegyék végre a CTG-t, mert egyre kevesebbet mozgott. Persze mondták, hogy ez nem gond, csak azért van, mert nagy, de közben én megőrültem, mert magamra voltam hagyva azzal az érzéssel, hogy mi van, ha baj van, és a feladattal, hogy én monitorozzam, figyeljem, érezzem a babát. Ez engem teljesen kicsinált idegileg. Figyeltem, ha egy órát nem mocorgott még nem voltam ideges, de két óránál már eléggé. Ittam a cukros koktélokat, hogy felébresztgessem. Nekem egy szakértőtől volt szükségem arra a megerősítésre, hogy minden rendben van. Nehezen tudtam ezt magam menedzselni. Két naponta bekönyörögtük magunkat a kórházba. Mindig úgy jöttünk el, hogy minden rendben van. Jól ver a szíve. egészséges, de még egy kicsit vár.

De egyszer csak érezni kezdtél valamit.

Igen, de csak beképzeltem, hogy van valami. Hívtuk a kórházat, de nem akarták elhinni, hogy ez az.  Erőteljesebben fogalmaztunk kicsit, akkor azt mondták menjünk be. Bementünk, megvizsgáltak, de nem látták, hogy elindult volna a vajúdás.

Kaptam egy kis stimulálást. Megcirógatták a baba fejét membrán stimulációval. Utána azt mondták, hogy hazamehetünk, de ha szeretnénk, akkor maradhatunk is. Mivel úgy éreztem, hogy ez tényleg elindított valamit, ezért maradtunk. Már nem bírtam volna otthon tovább lelkileg.

Sétálgattunk a kórházban, és közben vártam – a barátnők által pontosan leírt – jelenséget, hogy annyira fájjon, hogy közbe ne tudjak beszélni, de csak nem jött el ez a pont. Egyszer csak valamikor elfolyt a magzatvíz, zöld színe volt. Végülis egy két hetes túlhordott babánál ez várható. Viszont, ahogy elfolyt a magzatvíz az volt az érzésem, hogy a kisbaba visszaúszott. Minden fájásom megszűnt. Ekkor merült fel a szülésznőkben, hogy oxitocint kapjak.

A legnagyobb félelem szcenárió.

Van egy régi kórházi traumám, ami miatt nem bírom a tűt. Nem szerettem volna, hogy kanülre legyek kötve, de nem tudtam mit tenni. Menni kellett tovább. 20 ml-rel növelték a dózist félóránként. 80 ml-nél kezdett el iszonyatosan fájni. Azt éreztem, hogy kiugrok az ágyból. Nem értettem, hogy ha innen ez még 10 óra akkor azt, hogy fogom végigcsinálni.

Ebben az időben milyen segítséget kaptál a párodtól vagy épp a szülésznőktől?

Három dolog segített. A légzés volt az egyik.

A másik, hogy a szülésznő végig mondta, hogy fogadjam el, és szeressem a fájást, mert a fájás jó. Hát ez működött is, meg nem is. A gondolat tetszett, csak annyira fájt, hogy ezt légiesen elfogadni nehezen ment, még akkor is, ha értettem, hogy ez kell. Igaza lett a barátnőimnek, tényleg van az a pont, amikor nem tudsz beszélni.

A harmadik pedig a nevetőgáz volt. Kérdezték, hogy kérek-e. Mondtam, hogy igen, de amikor a maszk rám került azt éreztem, hogy megfulladok, ha nem szedik le rólam. Kiköptem, elrántottam a fejem. Azt éreztem, hogy belepusztulok, ha ebbe bele kell szívnom. Végülis a kellemes hatás így elmaradt.

És nem is lett 10 órátok hátra ebből.

A kisbaba pulzusa beszakadt 70-re, miközben a magzatvízben vért is találtak. Mindenki megijedt, bejött az orvos. Azt mondta, nem várunk, császár lesz.

Ekkor már a fájásaim között nem volt szünet, én viszont még mindig 3 cm-re voltam kitágulva. Talán emiatt is stresszelt be a baba. De ezek csak emlékfoszlányok, nem mindenre emlékszem. A kórházban töltött napokban bent volt a párom is, sokat beszélgettünk utána a szülésről, és volt egy kórházi beszámoló is. Ezekből teszem össze a képet.

A döntéstől számítva negyedóra múlva kint lehetett a baba. Nagyon profi és gyors volt minden. Lekapcsoltak az oxiról, beöltöztették a páromat. Kitoltak a szülőszobáról, be a műtőbe. Már ott várt az aneszteziológus, és az epidurális. Mint egy gazella szökkenés olyan volt számomra az egész, pedig ezektől féltem a legjobban.

Ilyenkor az ember megadja magát. Valamennyire készültél azért erre a verzióra? Képben voltál valamennyire?

Nem. A korábbi kórházi traumám miatt nem. Kórházban, tűben, műtőben nem gondolkoztam. Csak a gondolatától is felment a pulzusom. A testem, a szívem mindenem elutasította. Utólag belegondolva talán a túlhordás körüli stresszt is ez okozta. Az, hogy úgy éreztem, hogy szorul a hurok a nyakam körül. Ez egy fontos faktor lehetett. Ha nem is tudatos szinten, de ez nyomaszthatott.

Most, hogy túl vagy ezeken az élményeken, nem adott számodra feloldást a traumával kapcsolatban?

De. Ezt a feleségem fogalmazta meg csodálatosan, hogy a régi – traumát okozó – sebemet használták a császárhoz, és most így, egy „happy scar” lett, egy boldog vágás, ami a kislányunkat adta nekünk. És én jól is vagyok ezzel. Békére lelt a lelkem.

Nem tudom, hogy mi történne, ha vérvételre kellene mennem, de nem ijeszt a gondolat annyira, mint korábban. Van benne egy pozitív végeredmény. Van egy kislányunk, megkönnyebbültem. Ez kicsit a traumán is enyhített. Ha nem is oldotta fel, de sokat vett le belőle.

Milyen volt mindezt angol nyelven megélni?

A kórházban mindenki tökéletesen beszélt angolul. A gyerek állapotát, az én állapotomat, hogy mi miért történt, hogy miért kell a császár hibátlan angolsággal magyarázták el. Mindig tudtam, hogy mi és miért történik.

Hogy teltek a kórházi napok utána?

Két napig szoktak bent maradni, de minket még egy napra bent tartottak, mert ellenőrizték még a baba pulzusát és oxigén szintjét. A sors fintora, hogy a 42. héten született kisbaba a koraszülött osztályon kötött ki.

Miért volt erre szükség?

Sokat öklendezett és pukizott, mert sok vizet nyelt, és ettől az öklendezéstől nagyon bestresszelt, amitől kékre sírta magát. Emiatt figyelték, de nem találtak semmi bajt. Ő így sír, hogy bekékül. Anyu utólag mondta, hogy én is így sírtam. Majd kinövi.

Hogy voltál Te a császár után?

Őszintén?! Teljesen megfeledkeztem róla. Nem vagyok önfeláldozó anyuka alkat, de erről teljesen megfeledkeztem. Átcsapott az élet abba, hogy itt van a baba és legyen jól, hogy egyen és aludjon. Megfeledkeztem magamról, de nem is volt problémám, nem fájt a sebem. Fel tudtam ülni, fel tudtam kelni, nem voltam az ágyhoz kötve.

És a lelkedben mi történt?

Nagyon sokat beszélgettem a feleségemmel erről. Amúgy is ez a mechanizmusunk. Bejött most is. Jó formája a feldolgozásnak, ha beszélek róla. Ő végig ott volt velünk. Együtt laktunk a kórházban és, amikor a baba aludt, akkor mi beszélgettünk. Sokat segített.

Sok nem várt tapasztalás ért. Ha mindezek után, össze kellene tenned egy „elsősegély csomagot” egy hamarosan szülő nő számára, mit tennél bele?

Hmm. Azt tudom, hogy mit nem vinnék. Javasolták, hogy legyenek podcastok bekészítve és könyvek. Vittünk is, de ezeknek esélyük nem volt. A szülés egy akkora érzelmi fröccs, amit életemben nem éreztem, és valószínűleg nem is fogok többet érezni. Erre nem lehet felkészülni. Ez nem baj, de azért még utána hónapokig dolgozik az adrenalin. Szóval könyvekkel nem bajlódnék. Sőt a telefont is otthon hagynám. Annyira jó megélni ezeket az első a pillanatokat. Nem szabad elfecsérelni az időt fotókra, amikor a két szemeddel is nézheted.

Az biztos, hogy óriási segítség, ha ott van a partner.

A szülési tervet kidobnám a kukába. Inkább szcenáriókban kell gondolkozni. Ezt ne hívjuk tervnek, mert ez tervezhetetlen.

Fontos, hogy a szoptatással kapcsolatos lelki görcsöket érdemes otthon hagyni. Nem jön tej?! Majd jön. Nem érdemes miatta izgulni, ha jön azért nem, ha nem jön akkor pedig azért nem érdemes.

Neked jött?

Talán a negyedik, ötödik napon indult be. Már itthon voltunk. A kórházban egy-egy csepp csak, de azt felfogtuk a nővérrel, és megkapta a lányom. Aztán itthon egyik éjjel Flashdance szerűen… azóta sajnos elapadt, de az nagyon vicces volt.

Szóval nem érdemes kattogni. Utólag mindig kiderül, hogy felesleges. Csináltam vajon elég Kegel gyakorlatot?! Vagy többet kellene?! Kit érdekel! Alszom eleget?! Jaj, nem tudok aludni. Mindegy, nem szabad rajta aggódni. A fészekrakós ügyeken meg pláne nem. Van elég 56-os ruha?! Tök hülyeség. Minden meglesz időben. Az aggodalmat csomagolnám be, és kidobnám az ablakon.

És még egy: A kórházban arra jöttem rá, hogy nem ismerek elég gyerekdalt. Így elkezdtem költeni gyerekdalokat. Mindenkinek javaslom, hogy elevenítse fel az Egy kis malac röf, röf, röföt és társait, mert szükség lehet rá.