Fekszenek az ágyon. Zsófi a hátán. Jázmin Zsófi mellkasán. Mindkettőjük szeme csukva. Nem csoda, hogy elfáradtak. Több, mint 9 óra intenzív vajúdás az éj leple alatt. Halkan, hangosan, ellenállva, megengedve. Oldalt, háton, labdán, zuhany alatt, fejjel lefelé, féltérden. Most egy ismeretlen koreografál az élet színpadán. És, ha valaki, akkor egy balerina tudja, hogy mit jelent végig táncolni egy szerepet, amikor már remegnek az izmok és mindenhol fáj. A színpadon nincs tegnap, nincs holnap, csak a következő ütem, a következő lélegzet, egyik láb a másik elé. Bármerre is vezetnek minket végig megyünk az úton. Zsófi és Jázmin útja a műtőbe vezet. Nincs vészhelyzet, de nagyon ereszkedik a szívhang, és bár Zsófi bármit eltáncolna, lefújják az előadást.

Fekszenek az ágyon. Zsófi a hátán. Jázmin Zsófi mellkasán. Mindkettőjük szeme csukva. Nem csoda, hogy elfáradtak. Leülök melléjük, letámasztom a könyökeimet az ágyra. Arcom mellett mozdulatlanul tartom tízen éves koromban kapott kis fekete tükröm. „–Zsófi szeretnéd megnézni? – Igen.” Kinyitja a szemét. Elmosolyodik. Angyali, éteri mosoly minden seb mögött. Csak pár centire vagyunk egymástól. Két karom között kukucskálva egészen közelről nézem őket. Zsófi újra becsukja a szemét és megpihen. Én pedig észreveszem saját magam a tükör hátoldalán. Tükröződünk.

A Tükröződünk bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Hamarabb is leeshetett volna, hogy mi történik… Nem csoda, hogy közösen rezgünk Adrival, nem most először van ez ígyaz elmúlt pár hónapban. Ábellel én is februárra voltam kiírva, és nekem is decemberben épp ugyanazon a héten indultak el először túl korai kontrakciók, ahogy neki is. Mindketten kórházba kerültünk. És mindkettőnknél sikerült megakadályozni a koraszülést.

Mindenesetre reggelre nyoma sincs a fájdalmamnak. Kipihenten indulok el a stúdióba az őrült hóesésben. Odamegyek, de az óráimat lemondom, és onnan indulok a kórházba. Várom a villamost az óvodám, az általános iskolám és a stúdió háromszögében. Ide (a stúdió házába) hoztak haza engem a szüleim a kórházból, és most én indulok innen valaki elé.

Épp a repesztésre érkezem. Adri izgatottan mosolyog. Óriás hópelyhek kavarognak le az égből hosszú órákon keresztül. A legtöbbször behúzzuk a függönyt, most mind gyönyörködtünk a mágikus hóesésben. Az oxitocinos összehúzódások erejét a zenével mossuk át. Már előző esti indításkor is nyugalmat hoz a zene, most is segít. Így most először – és nem is csak egyszer – van szerencsém élőben autentikus környezetben végig hallgatni a legújabb zenei válogatásom, amit olyan nagy műgonddal kifejezetten vajúdáshoz állítottam össze. Engem is elvarázsol a zene. Elröppen az idő. Kinyílik a méhszáj. Bogi feje megjelenik, és a teste is kicsusszan.

Pár perccel később már közösen dúdoljuk: „Aum Namah Shivaya Gurave, Saccidananda Murtaye, Nisprapancaya Shantaya, Niralambaya Tejase”

Volt egy felvétel, amit végtelenszer néztem meg, azt érezve, hogy ennél nagyobb csoda nem történhet. Most mi is a részesei lehettünk hasonlónak. Ha a dal eredetiét keresnéd itt találod. Julival rongyosra hallgattuk, amikor a stúdiót nyitás előtt szépítgettük együtt. Azóta is minden JÓGA21-es szülinapon meghallgatjuk ezt a lemezt.

Fény, békesség, szeretet, biztonság, nyugalom. Legyen ilyen életed kicsi lány!

A Összehangolódás bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Mit tudsz a saját születésed körülményeiről?

Azt tudom, hogy a bátyám születéséhez képest az enyém sokkal könnyebb volt. Anyukám mesélte, hogy körülbelül nyolc-tíz órát tartott, és minden természetesen zajlott. A bátyámat fogóval szedték ki. Nem azért, mert nagy volt, épp ellenkezőleg: nagyon pici volt, és az orvos szerint nem volt ereje kijönni. Érdekes, mert a családban nemrég is történt hasonló: a sógornőm kislánya is nagyon kicsi volt, és őt is fogóval segítették világra. 

Hogy gondoltál a szülésre, mielőtt személyes élményed lett volna róla?

Olyan szerencsés voltam, hogy eljutottam Gáborjáni Réka szülésfelkészítőjére és kismama jógájára is. Az első terhesség alatt végig hozzá jártam. Az ő hatására pozitívan, bizakodva álltam a szüléshez. Eleve vágyott dolog volt, hogy gyerekünk legyen, nem volt bennem nagy szorongás, inkább egyfajta erős, belső optimizmussal álltam a dologhoz.

Aki a Rékához kerül, annak tényleg szerencséje van, fantasztikus szakember.

Igen, nagyon meghatározó lett Réka az életemben.

Gyermekre vágytatok, ehhez képest mi történt? Sokat vártatok rá?

Az első gyermekünkre kellett a legtöbbet várni, körülbelül nyolc hónapot. Nem vészesen sokat, de harmincévesen az ember már elgondolkodik, hogy miért nem sikerül azonnal. Aztán kiderült, hogy magas a TSH-értékem, kaptam rá gyógyszert, és szinte ezzel egyidőben teherbe is estem. Nem tudom, a gyógyszer hatott-e már, vagy csak addig akadályozott a hormoneltérés. Azóta is szedem, és azt érzem, jobban vagyok tőle.

Hogy telt a várandósságod?

Nagyon jó volt. Teljesen gondtalan, felhőtlen időszak volt. Egy idilli kapcsolatban vártuk a babát, minden a helyén volt.

Hogyan készültetek a szülésre?

A férjem, Bálint is eljött Rékához, voltunk apás felkészítőn is. Olvastam több könyvet is, de leginkább Réka órái adtak erőt és tudást.

Van olyan konkrét dolog, amit a felkészítőn tanultál és később a szülésnél is tudtál használni?

Abszolút. Amit Réka tanított, az nagyon sokat segített. Maga a szülés hosszú volt – körülbelül tizennyolc óra volt –, de végig nyugodt maradtam. Tudtam, hol tartok, és hogy minden rendben van. Adott egy belső biztonságot.

Egyébként érdekes, hogy a nők között van egyfajta „biológiai verseny”, ki hány óra alatt szült. Amikor mondtam, hogy tizennyolc óra volt, sokan sajnálkoztak, de én nem éreztem, hogy ezzel baj lenne.  A harmadik gyerekem, Tomi, például másfél óra alatt született – mégis az volt életem legnehezebb másfél órája. Ez nem az időn múlik.

Rögtön tudtad, hogy elindult a szülés?

Igen, nagyon határozott érzés volt, és a nyákdugó is távozott. Egy éjszaka felébredtem egy erős fájásra, és tudtam, hogy ez az. Akkor már túlhordtam egy hetet. Az orvosom nagyon kedves volt, de a szülésznő, akit választottam, sajnos kevésbé. Azzal fenyegetett, hogy ha aznap éjjel nem indul meg a szülés, másnap beindítják.

Ez annyira rosszul esett, mert a legnagyobb vágyam az volt, hogy természetes úton szüljek. A doktornőm később mondta is, hogy nem is feltétlenül lett volna így. Aznap délután teljesen stresszben voltam, lépcsőztem, sétáltam, mindent kipróbáltam. Egy barátnőm segített meditációval is, hogyan „beszéljek” a babával, hogyan hívjam őt. Réka pedig ajánlotta a bábakoktélt, amit meg is ittam végül. A doktornőm utólag mondta, hogy csak az a baba indul meg tőle, aki már amúgy is készen áll. És tényleg, néhány órával később beindult a szülés. De az a nap, az a nyomás, amit a kórházban rám tettek, az nagyon nehéz volt. Nagy erős vágyam volt, hogy természetes úton jöjjön világra, és a legfőbb félelmem a császár volt.

Amikor már benne voltáltudott a szülésznőd segíteni?

Sajnos ugyanaz a nő volt, és nem volt igazán jó tapasztalatom vele. Hajnali kettő körül indult, és reggel hét körül mentünk be a kórházba. Már négy-öt perces fájásaim voltak, de még csak a folyamat elején tartottam. Amikor beültettek a vizsgálóba – tele más kismamákkal –, valahogy az egész leállt. A testem bezárkózott. Amit elértem reggel 7-ig csak dél körül indult újra rendesen.
És az a szülésznő… egyszer csak „megpiszkált”, hogy gyorsabban haladjon a dolog, és ez volt a legfájdalmasabb pillanat az egész szülésben. Borzalmas volt, szinte a falat kapartam. Hatásos volt, de barbár. A doktornőm viszont csodálatos volt.  A kitolási szakaszban végig ott volt, de csak akkor szólalt meg, amikor szükséges volt rá. Egy-egy szava pont jókor jött, mindig a legjobbkor. Érezte, mikor mit kell mondani.

Hosszúnak éltem meg a kitolást. A szülésznő a vége felé már pofákat vágott, unta az egészet. Ez rosszul esett. Pedig csak egy óra lehetett. A legvégén kaptam egy kis oxitocint, mert nagyon elfáradtam, és tíz perccel utána megszületett a kisfiam. Az utolsó tolást már nagyon könnyűnek éreztem.

Milyen volt ott az aranyóra?

Nem volt teljesen zavartalan. Közölték, hogy még sok nő szül épp akkor, és bár kaptunk egy fél, háromnegyed órát együtt, utána sajnos kiraktak minket, de addig nagyon jó volt.

Utána már nem is lehettetek hármasban?

Egy kicsit még igen. Bálint lejöhetett velem a kórházi szobába. Már látogatási idő vége volt, de tekintettel arra, hogy akkor született a baba, nem zavarták Bálintot haza. Úgyhogy még együtt voltunk egy kicsit. Ahhoz képest, hogy ez a kórház elvileg egy baba-mamabarát hely, azért elég sok zavaró tényező volt benne. De nekem ezzel együtt is maga a szülés nagyon szép élmény volt. Nem éreztem benne semmit, amitől féltem volna, vagy amivel ne tudtam volna megbirkózni.

Mikor kaptatok kedvet a második gyermekhez?

Nagyjából, amikor kétéves lett az első. Pont három év van közöttük. A második gyermekünk nagyon gyorsan, egy-két hónap alatt megfogant, és szintén teljesen zavartalan terhesség volt. Rékához kevesebbet tudtam járni, mert akkoriban külföldön éltünk.

Nem merült fel, hogy kint szülj?

Belgrádban?! Nem, kizárt. Ott nagyjából a hetvenes évek szintjén tartanak. Mindenki azt mondta: „csak ott ne!”

Mit jelent pontosan, hogy hetvenes évek?

Például kizárt, hogy a férj vagy segítő bejöhetne. A férjem, Bálint mindhárom szülésemnél ott volt, és sokat jelentett a jelenléte.

Belgrádban elfüggönyözve, egymás mellett szülnek a nők, sok horror sztorit hallottam róla.

Szóval könnyen teherbe estél, csodás szülés volt, és ismét ugyanabban a kórházban történt.

Igen, ugyanazzal a doktornővel, de sokkal jobb szülésznővel. Nagyon szép volt, hogy vízben szülhettem. Már a vajúdás nagy része is vízben zajlott, és az egész folyamat valahogy nagyon harmonikusan ment.

Hajnali egykor ébredtem fel, hogy valamit érzek, és Lili reggel negyed hétkor született meg. Érdekes, mert Samu (a harmadik gyerekem) este negyed hétkor jött — a lányom meg reggel negyed hétkor. Amikor lefeküdtünk, még mondtam is Bálintnak, hogy „Feküdjünk le korán, mert valami lesz.” Hajnali egykor már éreztem, hogy elindult.

Nem kapkodtuk el a kórházba menetelt, de éreztem, hogy ez gyorsabb folyamat lesz. Próbáltam figyelni, hogy ne menjünk be túl hamar, de nem is akartam otthon húzni sokáig.
A másodiknál éreztem meg először, hogy igazán tudom hasznosítani, amit Réka mondott.

Minden lélegzetvétel olyan volt, mint egy fájdalomcsillapítás. A légzés tényleg működött. A víz is sokat segített.

A kitolás talán negyedóra volt, nagyon gyorsan ment. Csodás volt ott, a vízben…

tudom, hogy közben a doktornő megfogta, de nekem olyan volt, mintha felém úszott volna, amikor megszületett. Felemelő pillanat volt.

A doktornő és a szülésznő is azt mondták, hogy ez volt az elmúlt hónapok legszebb szülése. Pont akkor világosodott ki, minden olyan békés volt.

Az első szülésnél a kitolás nagyon hosszú volt, de nem éreztem azt, hogy „úristen, szétszakadok”. Akkor inkább azt éreztem, hogy a fájások nem voltak elég erősek. Másodszorra viszont, Lilinél, volt egy pillanat, amikor majdnem kint volt a feje, de még nem egészen. Ott elkapott egy pánikszerű kétségbeesés, hogy annyira fáj, hogy szétszakadok. Két fájás között a doktornő látta is rajtam – talán a széteső légzés miatt – a kétségbe esést. Akkor csak annyit mondott: „Csak a légzésre figyelj. Semmi más nem számít. Lélegezzünk együtt.” Annyira megnyugtatott. Teljesen visszahoztak a szavai. Aztán azt mondta: „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.”

És Te eldöntötted. Jó hallani ilyen történeteket.

Igen. Ott megvolt háborítatlanul az aranyóra is.

Kivel volt közben a tesó?

A nagyszülőkkel, akik hajnali négykor érkeztek meg. Előre megbeszéltük, hogy ez lesz a forgatókönyv. Samuval is megbeszéltük, hogy ha éjszaka eltűnnénk, az azt jelenti, hogy megszületett a tesó. Reggel, amikor meglátta a Nagyiékat, rögtön mondta nekik: „Megszületett a tesó!” — és tényleg, addigra már meg is született.

Fiú, lány, fiú. Jött a harmadik.

A második után úgy éreztük, hogy legyen még egy. Hogy ez még belefér az energiáinkba.Úgy éreztem, hogy lehetetlen, hogy mindez csak kétszer történjen meg velem.

Ő a harmadik gyerekünk — de a negyedik terhességem. Volt egy baba, aki elment. Amikor eldöntöttük, hogy legyen harmadik gyerekünk, akkor szinte rögtön sikerült teherbe esni, de a 11. héten kiderült, hogy elment.

Egy este nagyon fájt a hasam, megijedtem ettől, de aztán elmúlt, és ez megnyugtatott. Most már tudom, hogy akkor történhetett valami. A doktornő már az első ultrahangon mondta, hogy nehezen hallja a szívhangot. Azt mondta, hogy még ránézne a 12. hét előtt.

Amikor visszamentem, csak annyit mondott: „Nem találom a szívhangot.” Behívott egy másik orvost, mert ilyenkor mindig két orvosnak  kell megállapítani, hogy nincs szívhang.
Bejött egy „vidéki Don Juan” típusú orvos, ránézett, és annyit mondott: „Hát tök egyértelmű, hogy nincs szívhang, ez a baba nem él.” Aztán kiment. Szörnyű volt. A saját doktornőm viszont megölelt, és nagyon együttérző volt. Vákuummal eltávolították, mert elég nagy volt már ahhoz, hogy ne várjam meg a spontán vetélést.

Több hónapot vártunk, mint kellett volna, mert úgy éreztem, ezt el kell gyászolni.

Amikor újra próbálkoztunk volna, már tudtuk, mikor lesz a legjobb barátnőm esküvője, és mondtam Bálintnak, hogy „csak a következő hónaptól próbálkozzunk, mert én ott szeretnék lenni az esküvőn, és nem épp akkor akarnék szülni”. És képzeld, tényleg csak a hónap végén lettünk ebben lazák. Tomi akkor fogant meg, a legvégén a periódusomnak. Úgyhogy végül is a nyolcnapos babával voltam ott a barátnőm esküvőjén. Csak a szertartáson tudtam részt venni, de az is egy csoda volt, hogy addigra már úgy éreztem, hogy össze tudom magam szedni annyira, hogy elmenjek a nyolcnapos gyerekkel. Ő a legjobb barátnőm, szóval nagyon megható volt, hogy legalább így ott tudtam lenni. Tominak már a foganása is hihetetlen volt, hogy ő annyira jönni akart, hogy nem várta ki a következő hónapot.

Hogy telt ez a várandósságod?

Alapvetően jól, de nem zökkenőmentesen. Ugyanis történt valami: az előző babám, aki elment, november 5-re lett volna kiírva. Képzeld el, azon az estén, vagy az előtte valón, erős fájásaim lettek. Három hatalmas, erős görcs érkezett, mint amikor már benne van az ember a szülésben. Mondtam is Bálintnak, hogy valami nincs rendben,. Lefeküdtem, valahogy sikerült belealudni, de másnap iszonyatosan elkezdtem vérezni, nem csak pecsételés volt, hanem tényleg erős vérzés. Kijöttek darabok is belőlem.

A mai napig nem tudom, hogy ez egy hematóma volt, vagy esetleg egy ikerterhesség elveszett magzata. Nagyon konkrét, kézzel fogható valami jött ki, amit a mai napig sajnálok, hogy nem fotóztam le.

Bementünk a kórházba, de mivel vasárnap volt, egy rezidens volt bent. Megvizsgált, és azt mondta, a baba nem él, a petezsák össze van esve.

Szerintem nagyon befolyásolta, amit elmondtam neki a vérzésről, prekoncepcióval vizsgált meg. Majd azt tanácsolta, hogy üljek forró vízbe, hogy a „tisztulás” folytatódjon otthon.

Sírva jöttünk ki a kórházból, gondolkoztunk, hogy mi történhetett. Otthon egy órát ültem a forró vízben, és érdekes, Tomi azóta is nehezen viseli, ha melege van, mintha ott maradt volna benne ez az élmény. Szerencsére nem történt semmi, de akkor azt hittük, hogy elveszítettük őt.

Hány hetes voltál ekkor?

Tízhetes lehettem, nagyjából, mint az előző vetéléskor.

A doktornőm épp külföldön volt, de írtam neki. Valami hetedik érzékkel azt tanácsolta, hogy hétfőn menjek el egy magánrendelésre, ne elégedjek meg a rezidens vizsgálatával. Adott egy nevet, és odamentem. Ott mindent szomorúan elmondtam az orvosnak, hogy ez már másodszor történik. Még azt is megkérdezte, hogy ugyanabból a kapcsolatból van-e ez a baba, mint az előző kettő? Mondtuk, hogy igen.

Csendben nézte az ultrahangot. És most el fogom magam sírni… És egyszer csak azt mondta: „Ezt hallgassa meg!” Bekapcsolta a gépet, és megszólalt a szívhang. Folytak a könnyeim.

Azt mondta, valószínűleg egy hematóma lehetett, de az sem kizárt, hogy ikerterhesség volt. Ezt már sosem tudjuk meg, de a lényeg: a baba jól van. Hatalmas pillanat volt.

Érdekes, hogy a másik orvos ezt hogyan nem vette észre.

Nem tudom. Talán a prekoncepció miatt, hogy ha valaki vérzik, és darabkák jönnek, akkor biztos baj van. De valószínűleg a tapasztalatlanság is közrejátszott. Óriási felelőtlenség volt tőle azt mondani, hogy üljek forró vízbe, akár emiatt el is mehetett volna a baba.

Utána a barátnőim csak úgy hívták a babám, hogy vasember. Ha ezt kibírta, mindent kibír. Hadházi Éva baba-mama kapcsolat analitikus is azt mondta, hogy ez a gyerek biztosan hihetetlenül alkalmazkodó lesz, ha a két érhez tudott alkalmazkodni, és tényleg harmadik gyerekként nagyon rugalmas, nagyon életrevaló.

A születési súlyán látszott a harmadik ér hiánya?

Nem, egyáltalán nem. Teljesen normális volt, 3100 gramm körül.

Mikor derült ki ez számotokra?

A 12. héten az orvos, aki vizsgált, mindent szépen végig mondott: minden rendben van, minden a helyén. Aztán a legvégén hozzátette, hogy egy apróság van, a köldökzsinórban csak két ér fut, a szokásos három helyett. Erről addig soha nem hallottam, teljesen új volt nekem. Azt mondta, hogy ez nem feltétlenül probléma, de előfordulhat, hogy elhal a baba, mert nem tud megfelelően fejlődni, sőt, nagyobb az esély a halvaszületésre is, bár ez csak az esetek kis százalékában fordul elő, szóval „ne aggódjunk”.

A férjem ebből persze azt hallotta meg, hogy „nyugodjunk meg, minden rendben lesz”. Én viszont a másik felét, hogy „el is veszíthetjük a babát”. Szóval úgy jöttem ki, mint akit fejbe vágtak. Két problémamentes terhesség után ez sokk volt.

De azt mondták, ez csak az esetek kis százalékában okoz gondot. És csak eggyel több ultrahangot írtak elő, hogy figyeljék, jól fejlődik-e. Végül tényleg minden rendben volt, de én közben borzasztóan szorongtam. Ekkor javasolta egy dúla barátnőm, hogy keressem fel Hadházi Évát. Az egész terhesség alatt hozzá jártam. Rengeteget beszélgettünk, és minden alkalom végén volt egy húszperces meditáció a babával. Mindez olyan jó élmény volt, hogy ha lehetne, receptre írnám fel mindenkinek.

Minden gyerekemnél erősnek éreztem a kötődést, de ez a meditáció valami pluszt adott. Sokáig, még a szülés után is azt éreztem, hogy valahogy „kapcsolatban vagyunk”, mintha tényleg kommunikálnánk egymással gondolatban is.

Kihatott ez később is, mostanra is?

Most, hét évvel később, már talán nem, de a születés után hónapokig nagyon erősen éreztem ezt a hatást. Éva rengeteget segített: sok-sok képet alkottunk együtt, amikben azt kellett elképzelnem, hogy jól áramlik felé minden, megkapja, amire szüksége van. Ezeket én találtam ki, és nagyon megnyugtatóak voltak. Sokat kaptam tőle, jó szívvel ajánlom mindenkinek Évát.

Ennyi bizonytalanság után, milyen jó, hogy egy ilyen biztos pontot találtál, aki segített megerősödni. Milyen élmény volt a születése?

Mivel két eres baba volt, nem engedték túlhordani, mert nagyobb a rizikó, hogy a végén már nem elég az áramlás. Erre előre felkészítettek. Az orvosom sajnos pont külföldön volt a szülésemkor, így intézményt váltottam. Az új helyen egy fantasztikus szülésznő, Fantha Zsuzsa segített, csodálatos volt. Az orvos kevésbé. De jó, hogy nem ragaszkodtam az előző kórházhoz, mert a második szülésemkor, szörnyű körülmények között voltunk: a nőgyógyászaton voltunk, hatágyas, pici szoba, mindenki babával, rengeteg látogatóval. Többször sírva hívtam a Bálintot, hogy nem bírom tovább, haza akarok menni. Szóval nem bántam, hogy ebbe a kórházba nem jöhetnek be a látogatók, csak kitolják a babát. Sokkal nyugodtabb volt. 

Az egész helyzet annyira abszurd volt: ott vagy egy újszülött babával, és közben ott van csomó idegen ember. Nem túlzok, a másik ágynál ülő látogató feneke konkrétan az arcomnál volt.

Eljött a kiírt nap. Megbeszéltük az orvossal, hogy ha vállalom, hogy befekszem a kórházba, akkor még nem indítja meg a szülést.. Így tudtunk még pár napot várni, és naponta kétszer csináltak áramlás vizsgálatot. Ez számomra sokkal megnyugtatóbb volt, mintha rögtön beindították volna.

Öt napot feküdtem így a kórházban. Azalatt a szülés nem indult be, és most a bábakoktélt nem akartam bevállalni, de a dúla barátnőm hozott egyfajta gyümölcskoktélt, amit szintén a bábák szoktak ajánlani. Megittam, de nem történt semmi.

Öt nap után, hajnalban, kaptam egy fél tabletta szülésindítót. Az orvos mondta, hogy csak ennyit ad, mert ha a baba készen áll, ez bőven elég lesz. És tényleg: fél tizenegyre megszületett Tomi.

Nagyjából másfél órát töltöttem a szülőszobában a szülésznővel, aki nagyon jól segített. De ez a másfél óra nehezebb volt, mint az első szülés 18 órája. Hihetetlen intenzív volt, valószínűleg a gyógyszer miatt is, mert sokan mondják, hogy az indított szülés nagyon erős fájdalmakat hoz.

Ez a gyors tempó lehet az indítástól is, a harmadik szülés miatt is. És ahogy tapasztaljuk a gyors szülések sokszor sokkal fájdalmasabbak, mint egy lassabb folyamat.

Nálam is így volt. Ez a másfél óra nagy kihívás volt. Ráadásul mondták, hogy ha valami gond lenne, akkor a császár hamarabb szóba jöhet, mert nem lehet hosszasan vajúdni két érrel.

Úgyhogy belehúztál.

Igen, belehúztam. A meditációk alatt is sokszor beszéltem erről a babával, hogy neki gyorsan kell majd megszületnie, és ő teljesítette. Másfél óra volt összesen, de belülről  olyan volt, mint egy földrengés. Nagyon intenzív volt, de mégis jó hangulatban telt. De mindenki igazán jól támogatott közben: a szülésznő,és Bálint is.

Volt viszont egy kellemetlen jelenet. Bejött egy fiatal doktornő megvizsgálni, mert az én orvosom éppen műtött, és ez pont az a doktornő volt, aki már a befektetéskor is azt mondogatta, hogy „ezt a babát már ki kéne venni”, „nem jók az értékek”. De az én orvosomnak nem ez volt a véleménye. Most viszont ő vizsgált meg, és burkot is repesztett.
Nekem sosem repedt meg magától, mindig repesztették. Ez is felgyorsította a folyamatot. Kiderült, hogy a vízben volt egy kis széklet. Odatartotta az arcom elé, és azt mondta: „Na, ugye, hogy igazam volt?” Ott voltam a legnagyobb fájások közben, és ő ezt így az arcomba tolta. Nem szóltam semmit, csak elfordítottam a fejem. A szülésznő végül leállította ezt a fiatal doktornőt.

Pechemre az orvosom az utolsó tíz percre odaért. Olyan volt, mint elefánt a porcelánboltban. Mi hárman addig egy csendes, koncentrált, bensőséges térben voltunk, mindenki csak akkor szólalt meg, amikor kellett. Aztán ő berohant egy műtétről, és teljesen más energiát hozott, nem tudott áthangolódni. Úgy viselkedett, mint egy sportriporter.

Folyamatosan mondta, hogy „gyerünk, nyomja, tolja”, és még azt is hozzátette, hogy „jobb lenne, ha ennyi hangot se adna ki, az az erő menjen befelé”. Pedig én mind a háromszor halkan szültem. Nem tudtam soha nagyokat ordítani és mindig irigyeltem, azt, aki igen. Belőlem az nem jött. Most is csak néha jött ki belőlem egy-egy hang, de erre is rászólt.

A legrosszabb az volt, hogy bár minden nagyon gyorsan történtő mégis sürgetett, és egy ponton, amikor már vége volt a tolófájásnak, még erőltetett, hogy folytassam és akkor szakadtam szét. Később, amikor a saját orvosomnál jártam, és meglátta a lapot, csak annyit mondott: „Ezt nem hiszem el.” A négyes skálából én a harmadik szinten szakadtam. Az előző kettőnél ez csak egyes volt.

Biztos vagyok benne, hogy amiatt történt, mert ráerőlködtem, pedig már nem kellett volna. És persze, utólag bánom, hogy  “szót fogadtam” neki…, utólag okos az ember, de ott, abban a helyzetben…

Ilyenkor az ember bízik a körülötte lévőkbe. Sokszor ez a bizalom akadályoz meg abban, hogy a saját testünkre hallgassunk. A szülésznők épp ilyenkor szokták visszafogni a folyamatot, és kérni, hogy ne tolj, hogy várjunk picit. Fura, mert ilyet nem is az orvos szokott kérni, hanem inkább a szülésznő, aki látta az egész folyamatot egyben. A rapid szülés is okozhat gátsérülést. Ezért is mondjuk, hogy a lassú szülés sokszor jobb.

Az előző szülésem a vízben töltött öt órája volt a legkönnyebb és legideálisabb. Most viszont vízbe nem szülhettem, mert végig figyelni kellett a szívhangot, és a CTG végig rajtam volt.

Minden rendben volt Tomival?

Szerencsére igen. Ilyenkor csinálnak a babán egy hasi ultrahangot, hogy minden szerv kifejlődött-e, mert a kéteres köldökzsinór miatt néha hiányozhat például az egyik vese. De minden rendben volt.

Ez megnyugtató. Három gyermek, három különböző történet. És persze ott van a lelkedben a negyedik is.

A november 5-e, ami ennek az előző babámnak a születési dátuma lett volna, valamiért mindig különös nap maradt. Utólag olvastam is, hogy sokszor történik valami testi vagy lelki jel azon a napon, amikor az elvesztett baba született volna. Nem készültem rá, nem figyeltem a dátumot, csak utólag esett le, hogy ez az a nap lett volna. És képzeld el, hogy még kapcsolódik ehhez valami.

Miután az a baba kora tavasszal elment, húsvétkor elmentünk kirándulni. Akkor épp volt egy mesepályázat, amire jelentkezni akartam, de nem volt rá időm, így elengedtem. De aztán ott, a háromnapos túra alatt, fejben megírtam. És esténként leírtam, amit napközben kitaláltam. Végül elküldtem a mesét, és megnyertem vele egy fontos gyerekirodalmi díjat. Az az egész mese nekem egyfajta gyógyulás volt. Nem arról szól, de mégis abból született. Ez az egész így, együtt, a veszteség, a születés, a gyógyulás, valahogy egy kört zárt be bennem. Úgy érzem, hogy ezt a mesét ő küldte nekem.

Szokott lenni egy záró kérdésem. Ha minden eddigi tudásodat, tapasztalatodat össze kéne foglalnod, és kiemelnéd belőle azt az egy legfontosabb dolgot, amit egy hamarosan szülő nőnek szeretnél átadni, mi lenne az?

Gáborjáni Réka, vagy egy hasonlóan jó szülésfelkészítés, mint amilyet tőle kaptam. Engem ő megerősített, belső stabilitást adott, ami végigkísért mindhárom szülésemnél.

A másik, ami fontos, az egyfajta mindset. Én az első szülésem előtt eldöntöttem, hogy meg tudom csinálni. Hogy végig tudok menni ezen a folyamaton. És tényleg így is lett: sosem éreztem elveszettnek magam. 

Tulajdonképpen a magunkba vetett hitet mondod.

Igen. El kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá.  De a harmadik szülésem is nagy tanulság volt. Nem szokásos, hogy kórházba kell feküdni a szülés előtt de végül is jól döntöttem. Vajúdás közben végig figyelték a baba szívhangját, és az derült ki, hogy amikor leülök, akkor nagyon leesik a szívhang. Tehát nem szabadott ülnöm, de a szülésznő sok másik pózt ajánlott Az első szülésemnél még nagyon ragaszkodtam a természetes szüléshez, most viszont már tudom, hogy harmadszorra minden így volt jól. Ha otthon maradok, vagy a reggeli dugóban ülünk a kocsiban, miközben rossz a szívhang… hát, nem tudom, mi lett volna. Úgyhogy szerintem attól sem kell félni, ha nem minden száz százalékig természetes.

Néha a jó döntés nem a „tökéletes”, hanem az, ami biztonságos.

A „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.” – Nóra szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

19.15
Megérkezem a stúdióban. Női körre készítem a teret.

00.00
A női kör hivatalosan 22.00 véget ér. Most mégis majdnem éjfélig maradunk a teremben.

00.30
Lámpát oltok. Aludnom kell, mert bármikor jöhet Julcsi hívása. Nem, nem az én Julcsimé, bár szoros a kapcsolata a telefonjával, de ő remélhetőleg csak átsétál a szomszéd szobából, ha valamit mondana éjjel. Egy kismama hívását várom, akinek holnap van a terminusa. Ilyenkor mindig időben lefekszem, de a ma esti beszélgetőkör után nehezen jön álom a szememre.

3.28
Megcsörren a telefon. Kisétálok a hálóból, és úgy szólok bele, mintha 00.30 óta várnám ébren a hívását. Valami talán folydogál, de nem biztos. Az viszont igen, hogy ha lágyan is, de jönnek sorra a hullámok.

3.44
Megvárom ébren a szülésznő véleményét, ő is úgy látja, még aludhatunk egyet.

6.24
Felébredek. Nem is kell a telefonért nyúlnom, ott van a kezem alatt. A korai reggeli üzenetváltásból kiderül, Julcsi egész sokat tudott aludni. De hajnal 6 óta már minden fájásra felébredt. Nyákdugó szerű valami távozik és már betét is kell.

7.45
Nyolc óra sem telt el, de én már újra a stúdióban vagyok. Első dúlai konzultációnk van azzal a kismamával, akinek a szülését februárban kísérhetem.

9.30
Újra körben ülünk 7 nővel. Ez is női kör, csak most jógázva kismamákkal készülünk a szülésre.

11.15
Az óra után szaladok haza, hogy levigyem Morát. Ilyenkor szinte mindig ráérős voltam, de most húz haza a szívem családunk új kutyatagjához.

12.54
Újabb hírek érkeznek: Julcsi hányt. A szülésznő még várna az indulásra, de Julcsi hangját hallva én biztosan indulnék, érzem, hogy nyugodtabb lenne már benn. Nem is bírnak otthon várni tovább, és jól is teszik, mert az autóban már 5 perces fájások érkeznek.

13.58
A sétából hazarohanok Morával, és kocsiba vágódom, milyen jó, hogy épp a ház előtt áll.

14.23
A gyönyörű őszi szélben autózom a pesti rakparton, amikor a suliból érkező telefonhívásra meg kellene mondanom, milyen nap van és hánykor kell a fiamnak elindulni az edzésre. Hebegek-habogok. Azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy különbséget teszünk a hét napjai között, de igyekszem ráengedni a figyelmem.

14.33
Koválygok egyre mélyebben a Dunamedical mélygarázsába. Le és le és le. Aztán már a lifttel fel és fel és fel.

14.45
Megtalálom Julcsi szobáját, és már együtt megyünk szülőszobára, ahol nem is időzünk sokat, mert…

16.28
Megszületik Janka.

17.26
Írok Péternek, az egyik legrégebbi gyakorlónak, hogy nyisson ki, mert oda fogok érni csak késve.

19.07
Újra a stúdióban vagyok. Mintha egy meglepetés buliba csöppennék. Mindenki ül csendben a helyén, mintha én tettem volna le a szőnyegeket, eszközöket. Elolvadok.

19.15
Már a légzés mantráját gyakoroljuk. So-ham. Az órát pedig Leboyer idézettel zárjuk:

A 24 óra – A hetedik bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Hogyan jöttél Te a világra?

Anyukám második gyermeke vagyok. A bátyám után 15 hónappal születtem. Hamar és meglepetésszerű volt az érkezésem. ’89-ben Szekszárdon, télen születtem. Anyukám választott orvosa nem ért be hozzá. Nem érték el telefonon. Sokszor elmondta, hogy milyen nehéz és fájdalmas volt számára idegenekkel vajúdni. Ráadásul majdnem négy kilóval születtem.

Volt olyan szülésélmény a környezetedben, ami meghatározó volt a számodra?

Egy barátnőm a kovid idején kovidosan szült. Nem örültek neki a kórházban, egy műanyag székre, maszkban ültették le vajúdni. Meg kellett próbálni kikönyökölni belőle a gyermekét, de végül sürgősségi császár lett belőle. A császár után egy órával felállították, mert kellett a szoba másnak. Nagyon közeli kapcsolatban vagyunk, így ezt a folyamatot egész közelről kísértük figyelemmel. Nagyon nehéz volt. Most fog születni hamarosan a második gyermeke.

Ugyanabban az intézményben?

Igen. Sajnos, igen. Próbáltam kicsit terelgetni, hogyha van lehetősége, akkor váltson, vagy legalább legyen egy dúlája. Sokat beszélgettünk vele a császárról. Az előző szülése után programozott császárra vágyna, hogy ne az történjen, mint az első gyermeke születésénél.

Remélem, jó szülésélménye lesz most, de térjünk vissza Rád! Milyen körülmények között fogant meg gyermeked?

2022-ben adtunk zöld utat a babának. Végül 2024. júliusában sikerült teherbe esni. A hosszú út alatt lombik centrumban is jártunk, ahol

azt mondták, hogy ilyen csúnya méhhel soha nem fogok tudni teherbe esni, és kihordani egy babát, de nem vagyok egy feladós típus.

Elmentem egy endokrinológushoz és egy másik nőgyógyászhoz. Ők hittek benne. Megpróbáltuk a terminált együttléteket, illetve kaptam gyógyszert arra, hogy megnőjenek elég nagyra a petesejtjeim, kaptam tüszőrepesztőt, illetve volt egy endometriózis műtétem, és két petevezeték átjárhatóságot segítő beavatkozás is. Az elsőt elrontották, a második sikerült.

Mindezek ellenére nem estem teherbe, ezért kinn Csehországban, ahol éltünk felmerült, hogy donor petesejtre lenne szükségünk, amit viszont a férjem nehezen fogadott volna el. Végül egy inszeminációt próbáltunk meg Csehországban, ami sikertelen volt. Kicsit elengedtük ezt a témát, bár abban a bizonyos hónapban is a terminált együttlétre azért figyeltünk. Épp Párizsban voltunk az olimpián, amikor barnázni kezdtem. Elmentünk egy terhességi tesztet venni. A férjem nem is értette, hiszen úgyis megjött, de én mintha éreztem volna, hogy ez valahogy más. Ő egy sört szeretett volna inni, én pedig a tesztet megcsinálni.

Beültünk valahova, elmentem a mosdóba. Mozgásérzékelős lámpa volt. Időnként kialudt, épp akkor is, amikor rápisiltem a tesztre. Hadonásztam, hogy újra világos legyen. Amikor felgyulladt a lámpa, láttam, hogy ott a két vonal.

Mint egy filmjelenet.

Teljesen. Ráadásul az volt az érzésem, hogy biztos a francia tesztek máshogy működnek. Elolvastam a leírást spanyolul, mivel franciául nem beszélek, és láttam, hogy itt csak ugyanaz a jelrendszer. Kimentem a férjemhez, és mondtam neki:

– Pozitív.
– Mi pozitív?
– A teszt.
– Milyen teszt?
– A terhességi.

Beültünk egy spanyol-magyar meccset megnézni. És közben próbáltuk elhinni a teszt eredményét. A következő napokban még öt tesztet csináltunk. Mind az öt pozitív volt. Hetekig a mi titkunk maradt. A 12. heti genetikai ultrahangok után  hittük csak el igazán.

Ekkor kezdtetek el intézményt és orvost keresni.

Igen. Csehországban polgári jogod, hogy dúla is lehessen veled a szülésnél a férjed mellett, így dúlában is gondolkodtunk.

Ősszel választottunk szülésznőt és dúlát is, illetve egy hasonló intézményt, mint itthon a BPK, csak állami, és a családi szobák feletti szinten van egy kórház. Ha bármi gond van, akkor le tudják hívni az orvost. A szülőszobát egy kis apartmannak képzeld el, ahol van saját konyhád, nagy kanapé, fürdőszoba egy óriás káddal. Amikor megnéztük az intézményt, akkor a választott szülésznő megkérdezte, hogy milyen különleges kívánságaim vannak. Nem is tudtam hirtelen mit válaszolni. Én csak szerettem volna természetesen, hüvelyi úton szülni. Ő pedig elmesélte, hogy nem rég volt egy család, akik addig nem szerették volna elvágni a köldökzsinórt, amíg magától le nem válik. Elvitték a lepényt is haza.

Este 8-kor volt a találkozónk, hogy a férjem is ott tudjon lenni. Kávéval teával kínáltak egy állami intézményben, mindezt angolul.

De mégis mást hozott az élet.

Igen, a férjem munkája miatt haza kellett költöznünk. Előtte még csináltunk egy klasszik babymoont. Végig jártuk Csehországot, elmentünk Grand Canariára. Nagyon szép volt. A költözés már traumatikusabb. Nehéz volt elköszönni az ottani életünktől.

Tudtál már kint is tudatosan készülni a szülésedre?

Találtam kint egy olyan helyet, ahol hasonló programok vannak, mint nálad. Oda kezdtem járni. Szuper csapat volt, főleg nemzetközi kismamákkal. Igazán támogató közeg volt. Jártam jógázni, szülésfelkészítőre. Ezért is kerestelek fel téged, amikor hazajöttem, mert tudtam, hogy a jóga milyen jó hatással volt már kint is rám.

Majd jöttek a rossz hírek Ádámról.

Az első genetikai ultrahangra félelmekkel teli mentünk, mert nem hittük el, hogy minden rendben lehet. Az orvosoktól kapott nehéz mondatoknak a nyomai nem múlnak könnyen el. A harmadik trimeszteri ultrahangon viszont már nem aggódtunk. Csakhogy egy túl jó genetikushoz mentünk el. Ha egy állami intézményben egy egyszerű szonográfus vizsgál talán észre sem veszi azt a kisagyi asszimetriát, amit ő igen.

A kisagy egyik része alul volt fejlődve a másikhoz képest.

A későbbi MR vizsgálatnál is ezt látták. Azt mondták nincs nagy gond, de valószínűleg majd fejlesztésekre kell vinni a babánkat, és csak a Honvédban vagy a Klinikákon szülhetek, és csak programozott császárral. Két hétre rá elmentünk szívultrahangra, ahol minden negatív volt, és egy másik vizsgálatnál elküldtek a Magzati Medicina Központba, ahol szintén ugyanezt találták a babánál, viszont azt is hangsúlyozták, hogy ez nem császár indikáció. Ezt gyermekorvos, illetve két genetikus nőgyógyász is megerősítette.

Sok minden dolgozott bennem, mert három orvos három különbözőt mondott a szülésről. Elhangzott a klasszikus mondat, hogy mi lesz akkor, ha mégis valami baj van egy hüvelyi szülésnél?!

A választott állami intézményben van lehetőség választott orvossal szülni magán finanszírozva. Nem mertem magam az ügyeleti rendszerre bízni, túl sok bizonytalanság volt már így is. Eredetileg egy magánintézményben szültem volna egy természetes szülés párti orvosnál, de amikor megtudta, hogy volt egy mióma műtétem, akkor azt mondta, hogy én is és a gyerekem is belehalhatunk a szülésbe. Kikértem a műtéti jegyzőkönyvet, hogy nézze át, utána azt mondta: Jó, ez nem zárja ki hüvelyi szülést, de mivel adenomiotikus a méhem ezért fájásgyengeség lesz, úgyhogy mégis csak császárral kell szülnöm. Ekkor felkerestem egy másik magán orvost, aki azt mondta, hogy pont ezek miatt a dolgok miatt javasolja a hüvelyi szülést, merthogy az endometriózis sokszor terjedhet egy császárhegbe.

Sok orvos után végül eljutottam egy újabb doktorhoz. Megkérdezte, hogy mit gondolok a hüvelyi szülésről, elmondtam neki, hogy szerintem ez egy nagyon szép dolog, és nagyon szeretném megpróbálni. Elmondta, hogy az én állapotom miatt nem kell, de szerinte a baba állapota miatt császár kell, hogy legyen, mert hogyha esetleg vákuum kell, az nem tenne neki jót. Adott időt, hogy átgondoljam, hogy én valójában mit szeretnék.

Először úgy terveztük, hogy április 3-án lesz egy programcsászár, ami a kiírt dátumhoz képest egy héttel korábban lett volna. Konzultáltam a gyerekorvossal, majd visszamentem a szülész orvoshoz, mert nem akartam, hogy egy héttel a terminus előtt kivegyék. Nagyon bíztam a babámban, és abban, hogy magától elindul. Azt mondta az orvosom, hogy ha minden rendben, és jók az NST eredmények, és magától elindul, akkor megpróbálhatom hüvelyi úton megszülni, de ha nem, akkor  10-én legkésőbb császár, előtte pedig kaphatok oxit, hogy felkészüljön a baba is. Ekkor jöttem hozzád a szülésfelkészítőre.

Beindult végül a szülés?

Nem. Pedig volt szülésindító masszázs, mindenféle tea, vasfű, málnalevél, datolya és ananász. Sok séta a kutyánkkal, de semmi nem hozta el az indulást.

A császár előtti este természetesen már nem tudtam aludni. Inkább kicsit finomítottam a szülési tervemen, illetve még délután felhívtam az orvost, hogy hányadik vagyok a műtéti sorrendben, azt mondta, hogy az első. Mondtam, hogy az nem jó, mert szeretnék vajúdi, rákészülni a szülésre. Illetve ebben az intézményben még ha a magán részben is szülök, akkor is a hivatalos vajúdóban hat másik nővel kell lennem. Mondtam az orvosomnak, hogy én ezt nem szeretném, és én kérek egy szülőszobát magunknak, és egy nagyon kedves szülésznőt is szeretnék. Elintézte. Így jött a többi kérés is: Hadd vihessem haza a placentát. Azt mondták, hogy nem lehet, mert el akarják küldeni biopsziára, hogy megnézzék. Rendben. Megbeszéltük viszont, hogy szeretnénk oxitocint, hogy kicsit felkészítsük a babát. Amikor bejött az orvos, akkor megnézte a méhszájat. Teljesen zárt volt. Ekkor kérdeztük meg, hogy be lehetne-e kenni a babát a hüvely váladékával, de mivel pozitív lett a streptococcus eredményem, ezért azt nem lehetett.

Elmondtam, hogy szeretnék gyengéd császárt, Ő pedig elmondta, hogy ő is látta ezeket a gyönyörű videókat, ahol magától kibújik a baba, és megbeszéltük, hogy ebben tud számunkra segíteni. Kapok majd egy kesztyűt, és segíthetem kitolni a babánkat a hasamból.

Megkaptam az oxit. Amitől nagyon laza menstruációs fájdalmaim lettek. Közben hallgattam a császárvonalas meditációkat, hallgattam azt a zenét, ami az esküvőnkön szólt, igyekeztem relaxálni, megfürödtem, labdáztam, masszírozott a férjem, miközben talán ő jobban izgult is, mint én. Közben egy mobil CTG végig a hasamon volt.

Ahogy az orvos fogalmazott a baba egy picit megszeppent (ez volt a CTG-n látható), így az oxit le állították egy ponton.

Pár órával később bementünk a műtőbe. Nagyon kedves és vicces aneszteziológus volt.

Az előző napi konzultációnál már felvetettem nála, hogy nem szeretném, hogy ki legyen kötve a kezem. Belement. Először kikötöttek, de mondta a nőgyógyász, hogy megígérte nekem, hogy segíthetek. Így elengedték az egyik karomat. Kaptam egy zöld kesztyűt. Beigazgatta a karom a megfelelő helyre. Rátette az ő kezét az enyémre, miközben a líra végig előttem volt.

Azt nem vehették le fertőzésveszély miatt. Nagyon érdekes érzés volt. Olyan, amit soha nem fogok elfelejteni. Nem hüvelyi úton szültem, de mégis nyomnom kellett. Nagy erővel kellett a popóját nyomni, tényleg egy nagy erőkifejtés volt. Olyan jó érzés, hogy részese lehettem és nem csak elszenvedője. Hamar fel is sírt. Picit rátették a hasamra, megvárták, hogy elálljon a köldökzsinór pulzálása, megmutatták nekem, kicsit tudtunk beszélgetni, majd elvitték a férjemhez. Mikor kitoltak a műtőből volt aranyóránk is, ami nagyon hamar eltelt.

Milyen élmény volt?

Gyors. Bent volt egy csecsemős nővér, aki megnézte, hogy van-e a tejem, és volt is, jött a mellemből a kolosztrum. Ádám pedig ügyesen szopizott már azonnal. Megmutatta a csecsemős, hogy hogyan segítsen a férjem a szoptatásnál. Hármasban maradtunk. Bár az őrzőben 5 anyuka is feküdt valahogy mégis tudtunk magunkra koncentrálni.

Ritkán hallani ilyen szép császáros élményt.

Nagyon sokat köszönhetek az ottani csapatnak. Jó volt, hogy volt időnk előtte felkészülni rá. Jó, hogy nem ajtóstul rontottunk a házba. Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, és ezt meg is mondtam neki. Közben azt is érzem, hogy ugyan felkészültem, és jó élmény volt, de így is nagyon nehéz, hogy nem természetes úton hoztam világra a gyermekem. Annak pedig nagyon örülök, hogy rögtön elindult a tejem, nem kellett se tápszer, se bimbóvédő.

Könnyen ment a mobilizáció is?

Nem. Nem igazán ment a felállás. Régóta nem ettem már, és műszakváltás volt pont, amikor lábra kellett volna állítani. Elfeledkeztek rólam, miközben elfogyott a vizem is. Emiatt a felállásnál megszédültem, elsötétült minden, amikor négy órával később jöttek felállítani. Négyszer-ötször is visszaestem. De közben használtam itt a szüléshez készített kártyákat, amik a fejemben voltak: „Erős amazon vagyok!” „Képes vagyok rá!” Ezt a kettőt mantráztam magamban, miközben igyekeztem felállni. Visszafektettek többször, és hoztak valamit enni. Bár előtte lecsesztek, hogy miért nem ettem vagy ittam valamit. „Hát mondom, csókolom, hogyan?„

A gyerekorvosnak a szülés előtt két kérése volt: anyatejes baba legyen és zéró szeparáció.

Mivel Ádám jól volt, ezért nem került PIC-re, de elvitték megfigyelésre. A férjemet pedig elküldték, pedig kevesen voltak aznap a nővérek, és jól jött volna nekik is és nekem is a segítség. Jó lett volna, ha hoz vizet vagy egy szendvicset, vagy csak felteszi töltőre a telefonom. Így sajnos a zéró szeparációt nem sikerült megvalósítani, Ádám egyedül volt és csak egy kis időre láthattam.

Amikor negyedszerre sem sikerült felállnom, akkor puffogva vért vettek, hogy kiderüljenek az értékeim, hátha vért kell kapnom.

Kiderült, hogy jók az értékeim, ezért közölték, hogy nincs indokom rosszul lenni. Azt kérdezték, hogy dohányzom-e, mert biztosan amiatt nem tudok felállni, mert szűkek az ereim. Soha nem dohányoztam.

Gyűlölöm az egész dohányzás dolgot. Kávézok-e? Azt igen, de mióta terhes vagyok csak nagyon lightosan. Kérdezték: Mikor ivott utoljára kávét? „Ma semmit nem ihattam, mert program császárral jöttem, nem ihattam csókolom!” Hát akkor ez a hiba. Miért nem mondta?! Hogyha ivott volna kávét, akkor fel tudott volna kelni.

Ádám ekkor a csecsemős osztályon volt?

Igen. Ezért meg is kérdeztem, hogy hogy van a kisfiam, mondták:

„Ez a gyermekágyas osztály, ő pedig a csecsemős osztályon van. A kettő egymással nem kommunikál. Láthatja, vagy megkérdezheti, hogyha eljut odáig.” Gyomorforgató volt. Csak annyit kértem, hogy mondják meg, hogy jól van-e, vagy tolják ide. A két osztály között pár 10 méter távolság volt.

De nem voltam olyan állapotban, hogy ezért harcoljak. Próbáltam jól informált lenni, könyveket olvastam, meg minden, de erre a részére nem lehet felkészülni.

Megettem mindent, amit lehetett, utána fel tudtam állni. Az egyik nővér egy kicsit normálisabb volt. Mutatott egy újszülöttről egy fotót, és mondta: „Látja?! A maga kisfia is ugyanígy vár önre, csak szedje össze magát!” Kérdeztem, hogy segítenek-e lefürdeni. Azt felelték, hogy nem, az már nincsen benne a protokollban, azt egyedül oldjam meg. Kihúzták a katétert, elmentem WC-re, de nem fürödtem meg. Bejött egy másik nővér. Megkérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy nagyon rosszul, és eléggé fáj is a sebem. Csak annyit kérdezett: „De hát maga akarta a császárt, nem? Az ilyen!”

Helyre tettem, hogy nem én akartam, magzati indikáció volt. „Ja, én ezt nem tudtam.” „Ja, akkor minek kell beszólni?” És erre mondta anyukám azt, hogy amúgy én is akarhattam volna, nem sok köze van hozzá egy csecsemős nővérnek.

Nem akarom, nem tudom elmondani, mit éreztem. Közölte, hogy itt a fájdalomcsillapító, a háromból kettőt vehetek be.

Felültem az ágyban, megkérdezte, hogy miért így ülök? Így meg fog fájdulni a hátam. Örültem, hogy felültem valahogy. Ő pedig nem segített. Megkérdeztem újra, hogy hogy van a kisfiam. Válaszolt, hogy épp előtte kérdezte meg, minden rendben van vele.

Felhívtam a férjemet, és ő azt mondta, hogyha szeretném látni, akkor erősnek kell lennem, és akkor el tudok menni érte. Az osztályról senki nem fog segíteni, mert ez nem a feladatuk, de egyedül mehetek.

Hálás vagyok, hogy ide is jártam hozzád, és készültem az egészre, onnan merítve az erőt összeszedtem magam, és kicsoszogtam a csecsemős osztályra. Ahol azzal vártak, hogy: „Maga az anyukája Ádámnak? Rengeteget sírt, most nyugtattam meg, mert eladta a fél házat.” Kérdeztem, hogy miért nem hozták be? Tudták, hogy van előtejem, cicire raktuk volna. Bőrkontaktus, tudják?!”

Mondtam, hogy kérdeztem a kolléganőktől, hogy hogy van, és senki semmit nem mondott. Kérdezték, hogy el szeretném-e vinni, de annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam. Szívem szerint persze, hogy elvittem volna, de annyira messzinek tűnt a csecsemős osztály az én szobámtól, hogy ez nem ment. Ha bármi gondom lett volna, nem is tudtam volna kinek szólni, és akkor végül is reggel fél hatra mentem vissza érte. Utána viszont végig együtt voltunk kedd délutánig. Ekkor már rendesek voltak, de azért a történtek rányomták a bélyeget erre az első időszakra.

Egy jó dolog van ebben, hogy az ember anyatigrissé válik közben. Az utolsó reggelen rengeteg vizsgálat kellett Ádámnak, mert találtak a szívével valamit.

Fölvittem a csecsemősökhöz. Mondták, hogy „Jó, anyuka kiül a liftek elé, és megvárja!” Én pedig mondtam: „Nem, anyuka itt marad, és beszél az orvosokkal, és itt van végig, ha kell, megszoptatja!” Néztek rám… mondták, hogy jól van, akkor maradjak. Így feleltem: „Én innen akkor megyek el, ha daruval visznek el.”

A szüleid orvosok. Ők, hogy élték meg ezt a helyzetet?

Apukám a szülés után felhívta a gyerekágyas osztályt, amire ők nagyon mérgesek lettek. Csak szerette volna tudni, hogy mi van a lányával, hogy hallotta, hogy nincs jól, nem tud felállni, hogy vért vesztett. Én épp pihentem, le voltak kapcsolva a villanyok, azt mondták, hogy így talán el tudok aludni. A hívás után bejöttek, felkapcsolták a villanyokat: „Most szólt ide az apja! Nekünk ne telefonálgasson, mert magasról teszek rá, hogy milyen orvos. Itt nem fog orvossal beszélni, max velem, mert az ügyeletes orvosnak erre nincs ideje. Azonnal hívja fel az apját!” Mondtam, hogy sajnos nem tudom felhívni, mert lemerült a telefonom. „Akkor töltse fel!” „De hogyan, ha minden cuccomat már átvitték a szobámba.” „Akkor így járt. De amint fel lesz töltve a telefonja, hívja fel az apját, nehogy az igazgatóhoz menjen!„

Nem gondolkoztál rajta, hogy visszajelzést adj az intézmények?

Írtam a Másállapotot a szülészetben-nek. Ők is azt mondták, hogyha lesz elég lelkierőm, akkor írjak esetleg, de ez az idő még nem jött el. A negyedik ötödik napon már volt erőm kiállni magamért. De amikor frissen szültél, amikor úgy mész be, hogy még van benned valaki, aki nem rég bújt ki, és a világodat sem tudod, és ilyeneket mondanak… Apukám is kiakadt, nagy a szakmai tisztelet a kollégákkal, de azért ott nála is elszakadt valami. Ráadásul mi ezért fizettünk is. Én értem, hogy abban az orvos díja van, és a mi esetünkben a műtős team díja, de hogy létezhet egy olyan rendszer Magyarországon, ahol az ország legnagyobb klinikáján, egy fizetős részlegen így beszélnek?! De a nem fizetősökkel, se legyenek ilyenek! Nem tudom, hogy mi az Istennek megy valaki, gyerekágyas osztályú nővérnek. Miért nem megy a Sparba? Ha Sparba bunkók velem, azt elfelejtem. Vagy majd másnap nem oda megyek vissza, hanem elmegyek a piacra a kedvenc árusomhoz, de ez egy szülés. És akkor mindezek után jönnek az invalidáló mondatok az ismerősöktől.

„Jaj, túl leszel ezen a 3-4 napon a kórházban, és utána elfelejted.” Nem, nem, ezt nem felejti el az ember. Nem felejti el sem a rosszat, sem a jót. Ezt nem lehet elfelejteni.

Látod?! Most is szóról szóra emlékszem. Ugyanúgy, ahogy emlékszem, amikor kitoltam Ádámot. Ez beleég az emberbe. Ahogy arra is emlékszem, hogy amikor rám rakták és utána hátra fordultam a férjemre ránézni, akkor ő zokogott. Odahajolt, és azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál vele!”

Szóval nem az a gond, hogy a nővérek olyanok amilyenek, hogy ilyen stílusban ilyen tartalmat adnak, hanem hogy közben az élményemtől fosztanak meg.

Nekem már az is olyan sokat jelentett volna, ha azt mondja, hogy jó anyuka, értem, nem tud felállni. Idehozom kicsit a kisfiát, hogy lássa. Lehet, hogy akkor fel tudtam volna állni rögtön, mert akkor olyan hormoncunami öntött volna el.

Utolsó nap bejött egy addig még ismeretlen nővér. Kérdezte, hogy hogy éreztem magam. Őszintén elmeséltem mindent. Azt mondta, megosztja a főnővérrel ezeket a tapasztalataimat. Mondtam, hogy nyugodtan névvel és szobaszámmal is mondhatja, mert minden szava igaz. Ha másért nem, akkor azért, hogy más kismamáknak legyen majd egyszerűbb.

Hogy van most Ádám?

Amint megszületett, volt egy koponyaultrahangja, és rögtön még egy. Majdnem egy hetet bent voltunk, de azokon semmit nem láttak. Utána voltunk a Bókayban is a neurológián, ahol mindent a hat hetes állapotnak megfelelőnek lehetett látni. És lesz még egy MR vizsgálat és kéthavonta kontroll a neurológián.

Hogy tekintesz a szülésedre most pár hét elteltével?

Nem mondom, hogy nem mozgatnak meg belül, a gyönyörű hüvelyi szüléstörténetek, de végülis két gyerkőcöt tervezünk. Már mondtam a férjemnek is, hogy VBAC-at szeretnék. Az orvos is mondta, hogy van remény. Egyszer elsírtam magam nála, és annyit mondott, hogy:

“Zita, Ön már most jó anyuka, és hogy itt most megígérem magának, hogyha lesz második gyereke, és hozzám jár, akkor mindent megteszek azért, hogyha ön is, és a baba is jól van, akkor hüvelyi úton szülhessen.”

Már elolvastam a Hegmesék című könyvet. Készülök a VBAC-re.

Hogy teltek az otthoni napok?

Három hétig otthon volt a férjem, két hét apaszabi, egy hét rendes. Hál’ Istennek jól is jöttek ki az ünnepek. Sokat segített, amire szükségem is volt, mert rohadtul fájt kikelni az ágyból. Óriási segítség volt, hogy ő főzött, odahozta az ágyba a kaját, reggelit, ebédet, vacsorát. Tíz naposan elkezdtünk sétálni. Próbáltam csinálni a regeneráló tornákat is, de az elején nehezen tudtam ellátni a babámat, és ez egy nagy szívfájdalma ennek az időszaknak. Az én férjem nagyon támogató. Bíztatott, hogy ügyes vagyok, hogy meg tudom csinálni, de azért az első két-három hétben sokat sírtam. A baby blues az rendesen beütött.

Mi a legfontosabb tanulsága a történetednek? Mit ajánlanál másoknak a tapasztaltakból?

Először azt, hogy merjen a kismama kiállni magáért és bármit visszautasítani a józan ész határain belül. Harmadika helyett tizedike lett az időpontom ez nekem óriási segítség volt. Büszke vagyok magamra, hogy ezt el tudtam érni.

Fontos, hogy merjen akár másodvéleményt kérni, merje kifejezni azt, hogy mit szeretne. Akár egy ilyen gyengéd császár kapcsán is, maximum azt kapja, hogy valami nem működik, abból, amit szeretne. Nyilván ehhez az is kell, hogy tájékozódjon előtte.

Nagyon fontos, eljárni közösségbe, szülésfelkészítőre, vagy ha nincsen kedvük, akkor olvassanak könyveket.

Annak is érdemes felkészülni a császárra, aki hüvelyi úton szeretne szülni. Sokkal jobb felkészülni minden eshetőségre, még akkor is, ha nem erre vágyunk.

Én nem szeretem a csatába megyünk stílust, de valahogy mégis ez történik. Fontos, hogy tudja a kismama a jogait. Mondhatja azt is nyugodtan, hogy jogom van a kisbabámmal lenni, és hozzák ide mellém, és ha kell, jöjjön ide mellém egy csecsemős is, mert jogom van vele lenni, és nem kell, hogy egyedül legyen. Amennyire csak tud merjen kiállni a jogaiért. Ha ez csak annyit jelent, hogy a vizsgálatok alatt mellette van, az is nagyon sokat fog jelenteni. Vagy akár, hogy bejöhessen a férje egyágyas szobába, mert az óriási segítség.

És amit te is mondtál, hogyha rosszul sikerül a szülése, akkor menjen el egy szakemberhez, mert nem kell egyedül lenni az érzelmekkel.

Felejteni pedig nem mindent lehet. A memóriában ez élesen fog élni, úgyhogy bármit nyugodtan érdemes megtenni azért, hogy az ember jól legyen

A Nem hüvelyi úton szültem, de mégis nyomnom kellett. – Zita szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Anyukám második gyermeke vagyok. A bátyám után 15 hónappal születtem. Hamar és meglepetésszerű volt az érkezésem. ’89-ben Szekszárdon, télen születtem. Anyukám választott orvosa nem ért be hozzá. Nem érték el telefonon. Sokszor elmondta, hogy milyen nehéz és fájdalmas volt számára idegenekkel vajúdni. Ráadásul majdnem négy kilóval születtem.

Volt olyan szülésélmény a környezetedben, ami meghatározó volt a számodra?

Egy barátnőm a kovid idején kovidosan szült. Nem örültek neki a kórházban, egy műanyag székre, maszkban ültették le vajúdni. Végül meg kellett próbálni kikönyökölni belőle a gyermekét, de végül sürgősségi császár lett belőle. A császár után egy órával felállították, mert kellett a szoba másnak. Nagyon közeli kapcsolatban vagyunk, így ezt a folyamatot egész közelről kísértük figyelemmel. Nagyon nehéz volt. Most fog születni hamarosan a második gyermeke.

Ugyanabban az intézményben?

Igen. Sajnos, igen. Próbáltam kicsit terelgetni, hogyha van lehetősége, akkor váltson, vagy legalább legyen egy dúlája. Sokat beszélgettünk vele a császárról. Az előző szülése után programozott császárra vágyna, hogy ne az történjen, mint az első gyermeke születésénél.

Remélem, jó élmény lesz most, de térjünk vissza Rád. Milyen körülmények között fogant meg gyermeked?

2022-ben adtunk zöld utat a babának. Végül 2024 júliusában sikerült teherbe esni. A hosszú út alatt lombik centrumban is jártunk, ahol azt mondták, hogy ilyen csúnya méhhel soha nem fogok tudni teherbe esni, és kihordani egy babát, de nem vagyok egy feladós típus. Elmentem egy endokrinológushoz és egy másik nőgyógyászhoz. Ők hittek benne. Megpróbáltuk a terminált együttléteket, illetve kaptam gyógyszert arra, hogy megnőjenek elég nagyra a petesejtjeim, kaptam tüszőrepesztőt, illetve volt egy endometriózis műtétem, és két petevezeték átjárhatóságot segítő beavatkozás is. Az elsőt elrontották, a második sikerült.

Mindezek ellenére nem estem teherbe, ezért kinn Csehországban, ahol éltünk felmerült, hogy donor petesejtre lenne szükségünk, amit viszont a férjem nehezen fogadott volna el. Végül egy inszeminációt próbáltunk meg Csehországban, ami sikertelen volt.Kicsit elengedtük ezt a témát, bár abban a bizonyos hónapban is a terminált együttlétre azért figyeltünk. Épp Párizsban voltunk az olimpián, amikor barnázni kezdtem. Elmentünk egy terhességi tesztet venni. A férjem nem is értette, hiszen úgyis megjött, de én mintha éreztem volna, hogy ez valahogy más. Ő egy sört szeretett volna inni, én pedig a tesztet megcsinálni. Beültünk valahova, elmentem a mosdóba. Mozgásérzékelős lámpa volt. Időnként kialudt, épp akkor is, amikor rápisiltem a tesztre. Hadonásztam, hogy újra világos legyen. Amikor felgyulladt a lámpa, láttam, hogy ott a két vonal.

Mint egy filmjelenet.

Teljesen. Ráadásul az volt az érzésem, hogy biztos a francia tesztek máshogy működnek. Elolvastam a leírást spanyolul, mivel franciául nem beszélek, és láttam, hogy itt csak ugyanaz a jelrendszer. Kimentem a férjemhez, és mondtam neki:

– Pozitív.
– Mi pozitív?
– A teszt.
– Milyen teszt?
– A terhességi.

Beültünk egy spanyol-magyar meccset megnézni. És közben nehezen hittük el a teszt eredményét. Így a következő napokban még öt tesztet csináltunk. Mind az öt pozitív volt. Hetekig a mi titkunk maradt. A 12. heti genetikai ultrahangok után  hittük csak el igazán.

Ekkor kezdtetek el intézményt és orvost keresni.

Igen. Ráadásul Csehországban polgári jogod, hogy dúla is lehessen veled a szülésnél a férjed mellett. Így ősszel választottunk szülésznőt és dúlát is, illetve egy hasonló intézményt, mint itthon a BPK, csak állami, és a családi szobák feletti szinten van egy kórház. Ha bármi gond van, akkor le tudják hívni az orvost. A szülőszobát egy kis apartmannak képzeld el, ahol van saját konyhád, nagy kanapé, fürdőszoba egy óriás káddal. Amikor megnéztük az intézményt, akkor a választott szülésznő megkérdezte, hogy milyen különleges kívánságaim vannak. Nem is tudtam hirtelen mit válaszolni. Én csak szerettem volna természetesen, hüvelyi úton szülni. Ő pedig elmesélte, hogy nem rég volt egy család, akik addig nem szerették volna elvágni a köldökzsinórt, amíg magától le nem válik. Elvitték a lepényt is haza.

Este 8-kor volt a találkozónk, hogy a férjem is ott tudjon lenni. Kávéval teával kínáltak egy állami intézményben, mindezt angolul.

De mégis mást hozott az élet.

Igen, a férjem munkája miatt haza kellett költöznünk. Előtte még csináltunk egy klasszik babymoont. Végig jártuk Csehországot, elmentünk Grand Canariára. Nagyon szép volt. A költözés már traumatikusabb. Nehéz volt elköszönni az ottani életünktől.

Tudtál már kint is tudatosan készülni a szülésedre?

Találtam kint egy olyan helyet, ahol hasonló programok vannak, mint nálad. Oda kezdtem járni. Szuper csapat volt, főleg nemzetközi kismamákkal. Igazán támogató közeg volt. Jártam jógázni, szülésfelkészítőre. Ezért is kerestelek fel téged, amikor hazajöttem, mert tudtam, hogy a jóga milyen jó hatással volt már kint is rám.

Majd jöttek a rossz hírek a babátokról.

Az első genetikai ultrahangra félelmekkel teli mentünk, mert nem hittük el, hogy minden rendben lehet. Az orvosoktól kapott nehéz mondatoknak a nyomai nem múlnak könnyen el. A harmadik trimeszteri ultrahangon viszont már nem aggódtunk. Csakhogy egy túl jó genetikushoz mentünk el. Ha egy állami intézményben egy egyszerű szonográfus vizsgál talán észre sem veszi azt a kisagyi asszimetriát, amit ő igen. A kisagy egyik része alul volt fejlődve a másikhoz képest. A későbbi MR vizsgálatnál is ezt látták. Azt mondták nincs nagy gond, de valószínűleg majd fejlesztésekre kell vinni a babánkat, és csak a Honvédban vagy a Klinikákon szülhetek, és csak programozott császárral. Két hétre rá elmentünk szívultrahangra, ahol minden negatív volt, és egy másik vizsgálatnál elküldtek a Magzati Medicina Központba, ahol szintén ugyanezt találták a babánál, viszont azt is hangsúlyozták, hogy ez nem császár indikáció. Ezt gyermekorvos, illetve két genetikus nőgyógyász is megerősítette.

Sok minden dolgozott bennem, mert három orvos három különbözőt mondott a szülésről. Elhangzott a klasszikus mondat, hogy mi lesz akkor, ha mégis valami baj van egy hüvelyi szülésnél?!

A SOTE-n van lehetőség választott orvossal szülni magán finanszírozva. Nem mertem magam az ügyeleti rendszerre bízni, túl sok bizonytalanság volt már így is. Eredetileg egy magánintézményben szültem volna egy természetes szülés párti orvosnál, de amikor megtudta, hogy volt egy mióma műtétem, akkor azt mondta, hogy én is és a gyerekem is belehalhatunk a szülésbe. Kikértem a műtéti jegyzőkönyvet, hogy nézze át, utána azt mondta: Jó, ez nem zárja ki hüvelyi szülést, de mivel adenomiotikus a méhem ezért fájásgyengeség lesz, úgyhogy mégis csak császárral kell szülnöm. Ekkor felkerestem egy másik magán orvost, aki azt mondta, hogy pont ezek miatt a dolgok miatt javasolja a hüvelyi szülést, merthogy az endometriózis sokszor terjedhet egy császárhegbe.

Sok orvos után végül eljutottam egy újabb doktorhoz. Megkérdezte, hogy mit gondolok a hüvelyi szülésről, elmondtam neki, hogy szerintem ez egy nagyon szép dolog, és nagyon szeretném megpróbálni. Elmondta, hogy az én állapotom miatt nem kell, de szerinte a baba állapota miatt császár kell, hogy legyen, mert hogyha esetleg vákuum kell, az nem tenne neki jót. Adott időt, hogy átgondoljam, hogy én valójában mit szeretnék.

Először úgy terveztük, hogy április 3-án lesz egy programcsászár, ami a kiírt dátumhoz képest egy héttel korábban lett volna. Konzultáltam a gyerekorvossal, majd visszamentem a szülész orvoshoz, mert nem akartam, hogy egy héttel a terminus előtt kivegyék. Nagyon bíztam a babámban, és abban, hogy magától elindul. Azt mondta az orvosom, hogy ha minden rendben, és jók az NST eredmények, és magától elindul, akkor megpróbálhatom hüvelyi úton megszülni, de ha nem, akkor  10-én legkésőbb császár, előtte pedig kaphatok oxit, hogy felkészüljön a baba is. Ekkor jöttem hozzád a szülésfelkészítőre.

Beindult végül a szülés?

Nem. Pedig volt szülésindító masszázs, mindenféle tea, vasfű, málnalevél, datolya és ananász. Sok séta a kutyánkkal, de semmi nem hozta el az indulást.

A császár előtti este természetesen már nem tudtam aludni. Inkább kicsit finomítottam a szülési tervemen. Illetve még délután felhívtam az orvost, hogy hányadik vagyok a műtéti sorrendben, azt mondta, hogy az első. Mondtam, hogy az nem jó, szeretnék vajúdi, rákészülni a szülésre. Illetve a sötét még ha a magán részben is szülök, akkor is a hivatalos vajúdóban hat másik nővel kell lennem. Mondtam az orvosomnak, hogy én ezt nem szeretném, és én kérek egy szülőszobát magunknak, és egy nagyon kedves szülésznőt is szeretnék. Elintézte. Így jött a többi kérés is: Hadd vihessem haza a placentát. Azt mondták, hogy nem lehet, mert el akarják küldeni biopsziára, hogy megnézzék. Rendben. Megbeszéltük viszont, hogy szeretnénk oxitocint, hogy kicsit felkészítsük a babát. Amikor bejött az orvos, akkor megnézte a méhszájat. Teljesen zárt volt. Ekkor kérdeztük meg, hogy be lehetne-e kenni a babát a hüvely váladékával, de mivel pozitív lett a streptococcus eredményem, ezért azt nem lehetett. Elmondtam, hogy szeretnék gyengéd császárt, Ő pedig elmondta, hogy ő is látta ezeket a gyönyörű videókat, ahol magától kibújik a baba, és megbeszéltük, hogy ebben tud számunkra segíteni. Kapok majd egy kesztyűt, és segíthetem kitolni a babánkat a hasamból.

Megkaptam az oxit. Amitől nagyon laza menstruációs fájdalmaim lettek. Közben hallgattam a császárvonalas meditációkat, hallgattam azt a zenét, ami az esküvőnkön szólt, igyekeztem relaxálni, megfürödtem, labdáztam, masszírozott a férjem, miközben talán ő jobban izgult is, mint én. Közben egy mobil CTG végig a hasamon volt.

Ahogy az orvos fogalmazott a ba egy picit megszeppent (ez volt a Ctgn látható), így az oxit le is állították.

Pár órával később bementünk a műtőbe. Nagyon kedves és vicces aneszteziológus volt. Az előző napi konzultációnál már felvetettem nála, hogy nem szeretném, hogy ki legyen kötve a kezem. Belement. Először kikötöttek, de mondta a nőgyógyász, hogy megígérte nekem, hogy segíthetek. Így elengedték az egyik karomat. Kaptam egy zöld kesztyűt. Beigazgatta a karom a megfelelő helyre. Rátette az ő kezét az enyémre, miközben a líra végig előttem volt. (Azt nem vehették le fertőzésveszély miatt.) Nagyon érdekes érzés volt. Olyan, amit soha nem fogok elfelejteni. Nem hüvelyi úton szültem, de mégis nyomnom kellett. Nagy erővel kellett a popóját nyomni, tényleg egy nagy erőkifejtés volt. Olyan jó érzés, hogy részese lehettem és nem csak elszenvedője. Hamar fel is sírt. Picit rátették a hasamra, megvárták, hogy elálljon a köldökzsinór pulzálása, megmutatták nekem, kicsit tudtunk beszélgetni, majd elvitték a férjemhez. Mikor kitoltak a műtőből volt aranyóránk is, ami nagyon hamar eltelt.

Milyen élmény volt?

Gyors. Bent volt egy csecsemős nővér, aki megnézte, hogy van-e a tejem. És volt is, jött belőle a kolosztrum. Ádám pedig ügyesen szopizott már azonnal. Megmutatta a csecsemős, hogy hogyan segítsen a férjem a szoptatásnál. Hármasban maradtunk. (Bár az őrzőben 5 anyuka is feküdt valahogy az ember tényleg csak magukra koncentrál)

Ritkán hallani ilyen szép császáros élményt.

Nagyon sokat köszönhetek az ottani csapatnak. Jó volt, hogy volt időnk előtte felkészülni rá. Jó, hogy nem ajtóstul rontottunk a házba. Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, és ezt meg is mondtam neki. Közben azt is érzem, hogy ugyan felkészültem, és jó élmény volt, de így is nagyon nehéz, hogy (?) nem természetes úton hoztam világra a gyermekem. Annak pedig nagyon örülök, hogy rögtön elindult a tejem, így nem kellett se tápszer, se bimbóvédő.

Könnyen ment a mobilizáció is?

Nem. Nem igazán ment a felállás. Régóta nem ettem már, és műszakváltás volt pont, amikor lábra kellett volna állítani. Elfeledkeztek rólam, miközben elfogyott a vizem is. Emiatt a felállásnál megszédültem, elsötétült minden, amikor négy órával később jöttek felállítani.  Négyszer-ötször is visszaestem. De közben használtam itt a szüléshez készített kártyákat, amik a fejemben voltak: „Erős amazon vagyok” „Képes vagyok rá!” Ezt a kettőt mantráztam magamban, miközben igyekeztem felállni. Visszafektettek többször, és hoztak valamit enni. Bár előtte lecsesztek, hogy miért nem ettem vagy ittam valamit. „Hát mondom, csókolom, hogyan?„

A gyerekorvosnak a szülés előtt két kérése volt: anyatejes baba legyen és zézó szeparáció. Mivel Ádám jól volt, ezért nem került PIC-re, de elvitték megfigyelésre. A férjemet pedig elküldték, pedig kevesen voltak aznap a nővérek, és jól jött volna nekik is és nekem is a segítség. Jó lett volna, ha hoz vizet vagy egy szendvicset, vagy csak felteszi töltőre a telefonom. Így sajnos a zéró szeparációt nem sikerült megvalósítani, Ádám kb 14-23ig egyedül volt és akkor is csak egy kis időre láthattam.

Amikor negyedszerre sem sikerült felállnom, akkor puffogva vért vettek, hogy kiderüljenek az értékeim, hátha vért kell kapnom. Kiderült, hogy jók az értékeim, ezért közölték, hogy nincs indokom rosszul lenni. Azt kérdezték, hogy dohányzom-e, mert biztosan amiatt nem tudok felállni, mert szűkek az ereim. Soha nem dohányoztam. Gyűlölöm az egész dohányzás dolgot. Kávézok-e? Azt igen, de mióta terhes vagyok csak nagyon lightosan. Kérdezték: Mikor ivott utoljára kávét? „Ma semmit nem ihattam, mert program császárral jöttem, nem ihattam csókolom!” Hát akkor ez a hiba. Miért nem mondta?! Hogyha ivott volna kávét, akkor fel tudott volna kelni.

Ádám ekkor a csecsemős osztályon volt?

Igen. Ezért meg is kérdeztem, hogy hogy van a kisfiam, mondták: „Ez a gyermekágyas osztály, ő pedig a csecsemős osztályon van. A kettő egymással nem kommunikál. Láthatja, vagy megkérdezheti, hogyha eljut odáig.” Gyomorforgató volt. Csak annyit kértem, hogy mondják meg, hogy jól van-e, vagy tolják ide. A két osztály között pár 10 méter távolság volt.

De nem voltam olyan állapotban, hogy ezért harcoljak. Próbáltam jól informált lenni, könyveket olvastam, meg minden, de erre a részére nem lehet felkészülni.

Megettem mindent, amit lehetett, utána fel tudtam állni. Az egyik nővér egy kicsit normálisabb volt. Mutatott egy újszülöttről egy fotót, és mondta: ’Látja?! A maga kisfia is ugyanígy vár önre, csak szedje össze magát!” Kérdeztem, hogy segítenek-e lefürdeni. Azt felelték, hogy nem, az már nincsen benne a protokollban, azt egyedül oldjam meg. Kihúzták a katétert, elmentem WC-re, de nem fürödtem meg. Bejött egy másik nővér. Megkérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy nagyon rosszul, és eléggé fáj is a sebem. Csak annyit kérdezett, de hát maga akarta a császárt, nem? Az ilyen.

Helyre tettem, hogy nem én akartam, magzati indikáció volt. „Ja, én ezt nem tudtam.” „Ja, akkor minek kell beszólni?” És erre mondta anyukám azt, hogy amúgy én is akarhattam volna, nem sok köze van hozzá egy csecsemős nővérnek.

Nem akarom, nem tudom elmondani, mit éreztem. Közölte, hogy itt a fájdalomcsillapító, a háromból kettőt vehetek be.

Felültem az ágyban, megkérdezte, hogy miért így ülök? Így meg fog fájdulni a hátam. Örültem, hogy felültem valahogy. Ő pedig nem segített. Megkérdeztem újra, hogy hogy van a kisfiam. Válaszolt, hogy épp előtte kérdezte meg, minden rendben van vele.

Felhívtam a férjemet, és ő azt mondta, hogyha szeretném látni, akkor erősnek kell lennem, és akkor el tudok menni érte. Az osztályról senki nem fog segíteni, mert ez nem a feladatuk, de egyedül mehetek. Hálás vagyok, hogy ide is jártam hozzád, és készültem az egészre, onnan merítve az erőt összeszedtem magam, és kicsoszogtam a csecsemős osztályra. Ahol azzal vártak, hogy: „Maga az anyukája Ádámnak? Rengeteget sírt, most nyugtattam meg, mert eladta a fél házat.” Kérdeztem, hogy miért nem hozták be? Tudták, hogy van előtejem, cicire raktuk volna. Bőrkontaktus, tudják?!

Mondtam, hogy kérdeztem a kolleganőktől, hogy hogy van, és senki semmit nem mondott. Kérdezték, hogy el szeretném-e vinni, de annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam. Szívem szerint persze, hogy elvittem volna, de annyira messzinek tűnt a csecsemős osztály az én szobámtól, hogy ez nem ment. Ha bármi gondom lett volna, nem is tudtam volna kinek szólni, és akkor végül is reggel fél hatra mentem vissza érte. Utána viszont végig együtt voltunk kedd délutánig. Ekkor már rendesek voltak, de azért a történtek rányomták a bélyeget erre az első időszakra.

Egy jó dolog van ebben, hogy az ember anyatigrissé válik közben. Az utolsó reggelen rengeteg vizsgálat kellett Ádámnak, mert találtak a szívével valamit. Fölvittem a csecsemősökhöz. Mondták, hogy „Jó, anyuka kiül a liftek elé, és megvárja!” Én pedig mondtam: „Nem, anyuka itt marad, és beszél az orvosokkal, és itt van végig, ha kell, megszoptatja!” Néztek rám… mondták, hogy jól van, akkor maradjak. Így feleltem: „Én innen akkor megyek el, ha daruval visznek el.”

A szüleid orvosok. Ők, hogy élték meg ezt a helyzetet?

Apukám a szülés után felhívta a gyerekágyas osztályt, amire ők nagyon mérgesek lettek. Csak szerette volna tudni, hogy mi van a lányával, hogy hallotta, hogy nincs jól, nem tud felállni, hogy vért vesztett. Én épp pihentem, le voltak kapcsolva a villanyok, mert mondták, hogy így talán el tudok aludni. A hívás után bejöttek, felkapcsolták a villanyokat: „Most szólt ide az apja! Nekünk ne telefonálgasson, mert magasról teszek rá, hogy milyen orvos. Itt nem fog orvossal beszélni, max velem, mert az ügyeletes orvosnak erre nincs ideje. Azonnal hívja fel az apját!” Mondtam, hogy sajnos nem tudom felhívni, mert lemerült a telefonom. „Akkor töltse fel!” „De hogyan, ha minden cuccomat már átvitték a szobámba.” „Akkor így járt. De amint fel lesz töltve a telefonja, hívja fel az apját, nehogy az igazgatóhoz menjen!„

Nem gondolkoztál rajta, hogy visszajelzést adj az intézmények?

Írtam a Másállapotot a szülészetnek. Ők is azt mondták, hogyha lesz elég lelkierőm, akkor írjak esetleg, de ez az idő még nem jött el. A negyedik ötödik napon már volt erőm kiállni magamért. De amikor frissen szültél, amikor úgy mész be, hogy még van benned valaki, aki nem rég bújt ki, és a világodat sem tudod, és ilyeneket mondanak… Apukám is kiakadt, nagy a szakmai tisztelet a kollégákkal, de azért ott nála is elszakadt valami. Ráadásul mi ezért fizettünk is. Én értem, hogy abban az orvos díja van, és a mi esetünkben a műtős team díja, de hogy létezhet egy olyan rendszer Magyarországon, ahol az ország legnagyobb klinikáján, egy fizetős részlegen így beszélnek?! De a nem fizetősökkel, se legyenek ilyenek! Nem tudom, hogy mi az Istennek megy valaki, gyerekágyas osztályú nővérnek. Miért nem megy a Sparba? Ha Sparba bunkók velem, azt elfelejtem. Vagy majd másnap nem oda megyek vissza, hanem elmegyek a piacra a kedvenc árusomhoz, de ez egy szülés. És akkor mindezek után jönnek az invalidáló mondatok az ismerősöktől. „Jaj, túl leszel ezen a 3-4 napon a kórházban, és utána elfelejted.” Nem, nem, ezt nem felejti el az ember. Nem felejti el sem a rosszat, sem a jót. Ezt nem lehet elfelejteni.

Látod?! Most is szóról szóra emlékszem. Ugyanúgy, ahogy emlékszem, amikor kitoltam Ádámot. Ez beleég az emberbe. Ahogy arra is emlékszem, hogy amikor rám rakták és utána hátra fordultam a férjemre ránézni, akkor ő zokogott. Odahajolt, és azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál vele!”

Szóval nem az a gond, hogy a nővérek olyanok amilyenek, hogy ilyen stílusban ilyen tartalmat adnak, hanem hogy közben az élményemtől fosztanak meg. Nekem már az is olyan sokat jelentett volna, ha azt mondja, hogy jó anyuka, értem, nem tud felállni. Idehozom kicsit a kisfiát, hogy lássa. Lehet, hogy akkor fel tudtam volna állni rögtön, mert akkor olyan hormoncunami öntött volna el.

Utolsó nap bejött egy addig még ismeretlen nővér. Kérdezte, hogy hogy éreztem magam. Őszintén elmeséltem mindent. Azt mondta, megosztja a főnővérrel ezeket a tapasztalataimat. Mondtam, hogy nyugodtan névvel és szobaszámmal is mondhatja, mert minden szava igaz. Ha másért nem, akkor azért, hogy más kismamáknak legyen majd egyszerűbb.

Hogy van most Ádám?

Amint megszületett, volt egy koponyaultrahangja, és rögtön még egy. Majdnem egy hetet bent voltunk, de azokon semmit nem láttak. Utána voltunk a Bókayban is a neurológián, ahol mindent a hat hetes állapotnak megfelelőnek lehetett látni. És lesz még egy MR vizsgálat és kéthavonta kontroll a neurológián.

Hogy tekintesz a szülésedre most pár hét elteltével?

Nem mondom, hogy nem mozgatnak meg belül, a gyönyörű hüvelyi szüléstörténetek, de végülis két gyerkőcöt tervezünk. Már mondtam a férjemnek is, hogy VBAC-at szeretnék. Az orvos is mondta, hogy van remény. Egyszer elsírtam magam nála, és annyit mondott, hogy: “Zita, Ön már most jó anyuka, és hogy itt most megígérem magának, hogyha lesz második gyereke, és hozzám jár, akkor mindent megteszek azért, hogyha ön is, és a baba is jól van, akkor hüvelyi úton szülhessen.” Már elolvastam a Hegmesék című könyvet. Készülök a VBAC-re.

Hogy teltek az otthoni napok?

Három hétig otthon volt a férjem, két hét apaszabi, egy hét rendes. Hál’ Istennek jól is jöttek ki az ünnepek. Sokat segített, amire szükségem is volt, mert rohadtul fájt kikelni az ágyból. Óriási segítség volt, hogy ő főzött, odahozta az ágyba a kaját, reggelit, ebédet, vacsorát. 10 naposan elkezdtünk sétálni. Próbáltam csinálni a regeneráló tornákat is, de az elején nehezen tudtam ellátni a babámat, és ez egy nagy szívfájdalma ennek az időszaknak. Az én férjem nagyon támogató. Bíztatott, hogy ügyes vagyok, hogy meg tudom csinálni, de azért az első két-három hétben sokat sírtam. A baby blues az rendesen beütött.

Mi a legfontosabb tanulsága a történetednek? Mit ajánlanál másoknak a tapasztaltakból?

Először azt, hogy merjen a kismama kiállni magáért és bármit visszautasítani a józan ész határain belül. Harmadika helyett tizedike lett az időpontom ez nekem óriási segítség volt. Büszke vagyok magamra, hogy ezt el tudtam érni.

Fontos, hogy merjen akár másodvéleményt kérni, merje kifejezni azt, hogy mit szeretne. Akár egy ilyen gyengéd császár kapcsán is, maximum azt kapja, hogy valami nem működik, abból, amit szeretne. Nyilván ehhez az is kell, hogy tájékozódjon előtte.

Nagyon fontos,  eljárni közösségbe, szülésfelkészítőre, vagy ha nincsen kedvük, akkor olvassanak könyveket.

Annak is érdemes felkészülni a császárra, aki hüvelyi úton szeretne szülni. Sokkal jobb felkészülni minden eshetőségre, még akkor is, ha nem erre vágyunk.

Én nem szeretem a csatába megyünk stílust, de valahogy mégis ez történik. Fontos, hogy tudja a kismama a jogait. Mondhatja azt is nyugodtan, hogy jogom van a kisbabámmal lenni, és hozzák ide mellém, és ha kell, jöjjön ide mellém egy csecsemős is, mert jogom van vele lenni, és nem kell, hogy egyedül legyen. Amennyire csak tud merjen kiállni a jogaiért. Ha ez csak annyit jelent, hogy a vizsgálatok alatt mellette van, az is nagyon sokat fog jelenteni. Vagy akár, hogy bejöhessen a férje egyágyas szobába, mert az óriási segítség.

És amit te is mondtál, hogyha rosszul sikerül a szülése, akkor menjen el egy szakemberhez, mert nem kell egyedül lenni az érzelmekkel.

Felejteni pedig nem mindent lehet. A memóriában ez élesen fog élni, úgyhogy bármit nyugodtan érdemes megtenni azért, hogy az ember jól legyen.

A Jegyzet bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

 …tegnap 11:29-kor 51 centivel és 3080 grammal, császárral jött e világra…, … ballontól az epidurálig minden utat végig jártunk és végül császárral jött világra…, … igen hosszú délután és éjszaka után reggel végül császármetszéssel jött a világra…

Hát mi van itt, kérem?! Magabiztosan meséltem korábban, hogy a hozzám járó anyukáknak sokkal jobb a statisztikája, mint az országos átlag (a császáros szülések aránya több mint 40% Magyarországon, szemben a WHO ajánlásával, ami 15%). No nem azért jók a számaim, mert annyira zseniálisak az óráim, felkészítőim hanem azért, mert felvilágosult, a szülésükért tenni akaró nők járnak alapvetően hozzám.

Életem 7. kisérére lett volna a következő felkérés. A kismama hetekig járt az órákra, felkészítőkre, pedig nagy háttér tudással rendelkezett, hiszen védőnőként dolgozott. De a családjában korábban már többször is megjelenő terminus túllépést, túlhordást a mai világ nem engedte már meg. A ballon annyira nem hozott eredményt, hogy másnap el sem tudták távolítani, mint, ahogyan a vénába áramló oxitocin sem változtatott a helyzeten. Császár.

Amikor egy héttel később kiderült Zsókánál, hogy császára lesz, már szemem sem rebbent. 43 éves. Első baba. Lombik. 2 gerincsérv. Ráadásul az utolsó mérések szerint a baba súlya 4800 gramm körül lehet. Tiszta sor. A kórházi protokoll szerint előző este ballonos indítás, reggel oxitocin. Majd császár.

A reggeli órám előtt egyszerre csalódottan és megkönnyebbülve a 6 hetes készenlét után elmentem futni. Most meg lehet tolni, ma nem kell extra erőt tartalékolni már, ma csak a szokásos szerdai program jön. A futás után össze is jött a kis csapat a stúdióban 4 szoptatós anya, 4 pici baba. Okosórámat levettem, telefonomat ugyan még nem kapcsoltam ki, hátha jönnek hírek, de már lenémítottam. A beszélgetőkör előtt ránézve látom, Zsóka férja Matyi hív. 

Azt kérik, mégiscsak induljak, mert van remény. Kialakul a terv a fejemben, maradok még egy picit a stúdióban, jógázunk legalább 30 percet, hogy mégse potyára jöjjenek a picikkel, de egyértelmű utasítást adnak ki a pár hónapja szült anyák: INDULJ MÁR! Én meg, mint Csipkerózsika a bálba a futástól kipirult arccal rohanok haza. Közben hívom Julit, hogy mondjam neki a kialakult helyzetet, és hogy pár perc múlva otthon még találkozunk. Látom fürkésző tekintetét, lesi, hogy miben vagyok, elcsípi a remény mámorát, majd elindul a tavaszi szünetes találkozójára. Én is felkapom a csomagom, miközben betolok septiben egy croissant-t a másikat magammal viszem, még jól jöhet. A kocsi a ház előtt áll. Egy órán belül a kórházban vagyok.

A szoba ismerős. Itt született Samu és Regő is. Összeérnek a szálak, hiszen Regő apukája nagyon jó barátja Zsókának. Ha itt születik meg Dani is, akkor „szobatestvérek” lesznek. De ekkor ez még csak távoli remény. Korántsem szeretném ebbe beleélni magam, bár látom, hogy mindenki eltökélt. Ugyan Zsóka, a személyzet kérdésére többször is elmondja, hogy ő nem, ő ugyan nem ragaszkodik a hüvelyi szüléshez, ő egy egészséges gyermekhez ragaszkodik, felemelt fejjel, céltudatosan indul el az úton, ami először a zuhany alá vezet, ahol a szülésznő kérésére fél órát töltenek el Matyival. Állok az ajtó előtt, hátha tudok valamiben segíteni. Percek óta duruzsolást hallok. Matyi valamit mond, azaz inkább mesél, narrál. De vajon mi lehet az?! Persze még nem tartunk ott, hogy nagy csendet kérnének az összehúzódások, na de ez egy folyamatos narrálás vajon mi lehet?!

Pontban mikor letelik az előírt idő, kijönnek. Újabb adag oxitocinnal kínálják Zsókát, és mellé izomlazítóként Nospát is kap. A szülésznő, most fekvésre kéri, hogy a Nospa tegye a dolgát, és lazuljon el minden, aminek most el kell. Zsóka az ágyból ránéz Matyira és így szól: Matyi mesélj, mesélj még! És Matyi rákezd a már megszokott közös relaxációs technikájukra: mesél. Mesél Syrisuról, Jackie Orszaczkyról, Zoránról. Miközben a háttérben térben, időben, stílusban is teljesen más zene támaszt. Az összehúzódások rendszeresen jönnek 3-4 percenként.

Valamennyivel később emelik az oxitocint, és a szülésznő újabb kérésére most álló testhelyzetben vagyunk mindannyian. Ringatózás, duruzsolás. Már a Hungária zenekarnál járunk. Halad a folyamat, amit a következő hüvelyi vizsgálat is megerősít: érezhető egy pici ödéma, így irány vissza az ágy, a vízszintes testhelyzet és a forgolódás. Zsóka elbizonytalanodik. Időnként arról számol be, hogy annyira erősek az összehúzódások, hogy úgy érzi már nem tud lazítani odalenn.

Átbeszéljük, hogy a duruzsolás neki az alap, és valójában a figyelmét odaadja az összehúzódásoknak, ott van velük. Mégis nehéz kitalálni mi lenne a jó, mert a tekintetén, a testhelyzetén a fájdalomnak nyoma sincs. Méltóságteljes, nyugodt légzés, csak ez van. A meleg borogatás a gömbölyödő hasa aljára, légzés lassítása, a bíztatás talán erőt adhat, és az a tudat, hogy elég ha az ajkait, az állkapcsát lazítja, a többi megtörténik odalenn magától.

Ez idő tájt halkul el a zenetörténeti mese is. A csendet két hüvelyi vizsgálat töri meg. Meglepődve néznek egymásra a szülésznő és az orvos. Ők sem gondolták volna Zsóka jelenlétéből, hogy már 8 cm-nél járunk. Felpezsdül a környezet. Újabb testhelyzet változtatás. Ismét állunk. Azaz dehogy állunk, rogyasztunk. Zsóka Matyiba kapaszkodva a szülésznő biztatására nyomni kezd. Úgy látom teljes erejével tol, miközben elmondása szerint még igazán nem határozottak a tolási ingerek. Halkan javaslom, hogy csak annyit toljon, amennyit kér az összehúzódás, épp mindig csak annyit.

Újra sokan leszünk a szobában, és ismét változik a dinamika. Vissza az ágyra. Oldalt fekve, forgolódva jönnek a szaporább összehúzódások, majd lassulva félig ülő testhelyzet, felhúzott lábakkal, nyitott térdekkel következik. A kismamát arra kérik, hogy vegyen egy nagy levegőt, és kezdjen el rekeszizomból lefelé tolni. Ügyesen tol, hatalmas munkát végez, ügyesen halad a baba is.

Egy ponton mégsem akar Dani feje átmozdulni, így megbeszélve Zsókával a szülésznő tartja a nyomás által elért helyzetet a karjával, sőt rá is segít. Rövid időn belül kibújik a fej, és kicsusszan a test. Az a hosszú test.

Amikor felocsúdunk a megszületés csodájából, szemrevételezik a kis embert, akarom mondani a nagyot, mert Dani tényleg nagy baba. Az oly sokszor félrevezető mérések most beigazolódni látszanak. Az aranyórába senki nem meri felvetni, hogy ugyan mérje már meg valaki, de epekedve várjuk mind a számokat. 4830.

Amikor a csecsemősök elviszik Danit a csecsemős osztályra, Zsóka kéri Matyit, jól figyelje meg gyermeküket, nehogy összecseréljék valakivel. A csecsemős nővér és a szülésznő együtt nevetnek fel, Danit biztosan nem fogják összekeverni mással, mert még egy ekkora baba nincs az osztályon. Elköszönök én is Regő szobatestvérétől, és megvárom míg Zsóka lezuhanyozik. Majd elindulok haza, hálát adva, hogy ma jól, ma nagyon jól álltak a csillagok. 

A Syrius a szülőszobán bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Leginkább szembelévő parkba szoktunk kimenni. Nagy programunk nem volt még. Azaz nekem volt egy kórházlátogatásom Olivér születése óta.

Mi történt?

A szülés utáni vérzésem már egészen jól elmúlt, amikor volt egy hosszabb ülésben töltött szoptatás, ami után tüsszentettem egyet, és egy nagyobb vérlöket távozott belőlem. Nagyon megijedtem, nem értettem, hogy honnan jön ez a sok vér. Az orvosom teljesen normálisnak találta a mennyiséget, de azért rám nézett ultrahanggal, és kiderült, hogy bentmaradt a méhlepény egy darabja. Így vissza kellett mennem a kórházba, hogy eltávolítsák azt.

Nem lehetett könnyű. Nem Te vagy az egyetlen, akivel hasonló dolog történik, de térjünk vissza az elejére, sőt még annál is korábbanra. Mit tudsz a saját születésedről?

Pesten születtem, annak ellenére, hogy dorogiak voltunk. Anyukám elment nőgyógyászhoz, ahol közölték vele, hogy cisztái vannak, amit meg kell operálni. Mivel anyukám komolyan vette ezt a dolgot, feljött Pestre, hogy nézzék itt is meg. A pesti kórházban közölték vele, hogy nem cisztái vannak, hanem terhes. Még jó, hogy nem műtötték meg Esztergomban. Úgy döntött, hogy szeretné, ha itt Pesten hozhatna világra engem, és mivel a tesóm nagyon gyorsan érkezett, ezért az orvos befektette a kórházba az utolsó hetekre. Én a 38. hétre születtem, és én is nagyon gyorsan jöttem a világra. Anyu nyugis hölgy, rég elfolyt a magzatvize, és fájásai is voltak, de nem akart szólni senkinek, sőt a szobatársa elől is titkolta, hogy nehogy szóljon az orvosnak. Nem akart gondot okozni, nem akarta, hogy vele foglalkozzanak. Megpróbálta a vajúdásának ezt a részét sunyiban megoldani a fürdőszobában, hogy már csak a végén kerüljön szülőszobára. Aztán olyan gyorsan történt minden, hogy Apukám fel sem ért Dorogról.

Akkor nem is volt senki családtag, vagy közeli segítő anyukád mellett.

Nem, de ő nagyon könnyen kezeli ezeket a dolgokat. Meglepő, de ő így megy az árral. Neki ez a normális. Azt gondolta, hogy most ez fáj, oké, ez így működik, így fogadja el. Az egész folyamat pedig azt jelentette számára, hogy mindjárt megszületek, és gyorsan túl is lesz rajta. Nagyon irigylem őt ilyen helyzetekben. Tudta, hogy mit kell csinálni, és csinálta.

Ahogy megismertelek valamit mintha te is örököltél volna ebből.

Lehetett volna többet is… :).

Olivér születése előtt volt olyan szülésélmény az életedben, ami meghatározó volt számodra?

Igen. Ott voltam keresztanyukám vajúdásánál. Én kísértem be a kórházba.

Hány éves voltál?

Kilenc. Nem olyannak képzeltem a szülést, amilyen az övé volt, és végül is nem is ilyen lett a sajátom. Ez az ágyban, párnák között, otthon történt egy ideig, majd bementünk a kórházba, és hirtelen ott lett egy gyerek. Császára lett. Egy ideig azt gondoltam, hogy a szülés ilyen, egy kicsit fekszünk az ágyban, akkor ott éppen kicsit rossz nekünk, majd meglesz a baba. Ebből táplálkoztam, és abból, hogy nálunk mindenki gyorsan szül.

Hogy alakult úgy, hogy kilenc évesen ott legyél egy vajúdó nő mellett?

Elmentünk nyaralni hármasban vele és a párjával a várandósságának nyolcadik hónapjában. Szerettünk volna még utoljára hármasban a Balatonhoz menni kikapcsolódni. Két napja voltunk ott, amikor ebéd után azt mondta, hogy lefeküdne, mert nem érzi jól magát. Biztos valami gond volt az étellel. Egy-két órát pihent, amikor eszkalálódott a szituáció: rájött, hogy beindult a szülése. A párja nem volt erre felkészülve, eltűnt telefonálgatni az orvosokkal. Én maradtam mellette.

Kilenc évesen Te fel voltál készülve rá.

Igen, igen, abszolút. Fogtam a kezét, és mondtam neki, hogy minden rendben lesz, és nincs semmi baj. Utólag azt mesélte, hogy ez nagyon sokat segített neki. Szóval tényleg hasznos tudtam lenni. Nagyon félt a természetes szüléstől, így császára lett, pedig szülhetett volna természetesen. Az esztergomi orvosa meggyőzte a siófoki orvost, hogy császározza meg, mert pszichésen nem lenne képes a természetes szülésre.

Meghatározó élmény lehetett számodra. Nem lehetett könnyű ilyen félelemben látni a keresztanyukádat. Láttad a kisbabát, miután megszületett?

Igen. Siófokon nem volt koraszülött osztály, így el kellett máshova szállítani őt, de amikor a mentősök elvitték a folyosón, akkor megmutatták nekem, mondták, hogy itt a kistestvérem, és szaladtak is vele tovább. Nagyon jó érzés volt, ilyen nagynak érezni magam.

Egészséges felnőtt lett belőle?

Az anyukája nem tudta szoptatni, de amúgy teljesen egészséges volt, akkor is és most is. Majdnem 190 cm, most volt a szalagavatója. A mai napig tényleg olyan, mintha az öcsém lenne. Sokat találkozunk.

Amikor Ti vágytatok babára könnyen érkezett közétek Olivér?

Pár éve már éreztem, hogy gyereket szeretnék, de Bence nem állt kész még rá. Tavaly vettünk egy lakást, és amikor aláírtuk a papírokat, akkor azt mondta, hogy most jöhet, itt az idő. Ahogy készen lettünk februárban a lakás körül tennivalókkal, úgy tényleg azt éreztük, jöhetne már. Pedig őszre még templomi nagycsaládos esküvőt szerveztünk volna, de azt gondoltuk, hogy ha most akarna jönni, akkor jöjjön. Ha nem, akkor várunk őszig.

Éreztem, hogy jönni fog. Bizonygattam Bencének, hogy így lesz.

Vettem egy terhességi tesztet, amit 8 nap után – túl korán – csináltam meg, negatív lett. Teljesen összetörtem. Még videónk is van róla, mert annyira biztos voltam a megérzésemben. Borzasztóan lelombozott a hír. Elengedtem. Megmondtam Bencének, hogy hagyjuk a fenébe, ez nem jött össze, rossz volt a megérzésem. Úgy éltük tovább a hónap maradék felét, hogy nem is gondoltunk arra, hogy terhes lehetek. Szerelmes időszakunk volt akkoriban, boldogok voltunk az életünkkel, egymással. De pár nap múlva arra a gondolatra ébredtem, hogy nem jött meg napok óta, pedig itt lenne az ideje. Még egy napot vártunk a teszttel. Egész nap azt éreztem, hogy úristen, most jött meg, most jött meg. Minden tünetem megvolt. A hasam is elkezdett fájni. Másnap reggel pozitív lett a tesztem.

Hogy telt a várandósság?

Nehezen. Az az érzés, hogy lesz egy gyerekünk nagyon jó volt, de, hogy a testem meg fog változni, arra nem voltam felkészülve, sőt a mentális változásokra sem, miközben tudtam, hogy Bence mindenben támogatni fog.

Kiskorom óta sportolok, pontosan tudom, hogy mit akarok látni, ha tükörbe nézek. Féltem attól, hogy mi lesz, ha hasam lesz. A 22-23. hétig napi szinten néztem, hogy milyen épp a hasam, látszik-e rajtam, és magamra vettem, ha valaki megjegyezte, hogy most már látszik rajtam, hogy terhes vagyok.

Viszont egyik napról, a másik napra megváltozott valami. Egyszer csak úgy keltem fel, hogy milyen jó, hogy van hasam, és milyen cuki, hogy ott van a gyerek. Innentől kezdve attól kezdtem el félni, hogy milyen rossz lesz, ha már nem lesz itt a hasam, és hogy hiányozni fog. Két végletet éltem meg, amikben nehéz volt kapcsolódni a babával. Nehéz volt elképzelni, hogy aki most bent van a hasamban ő lesz a gyerekem. Ez nem jött át. A szülőszobán is még az utolsó pillanatig abban a tudatban voltam, hogy most szülök, de ez nem az én gyerekem. Nem állt össze valahogy a kép.

Azóta már leesett?

Igen, de nehezen.

A szülés után láttam, hogy ott a gyerek a hasamon, de nehéz volt elképzelni, hogy ő tulajdonképpen kicsoda. Időbe tellett, de amikor megjött, akkor berúgta az ajtót, és azóta nagyon itt van.

Te így működsz, és ez rendben is van így. A kapcsolódás pedig létrejött. Hogyan készültél a szülésre?

Azt gondoltam, ha mozgok, ha fitt maradok az fog a legtöbbet segíteni. Jártam hozzád jógázni, itthon is edzettem. Ha fitt maradok, akkor kész lesz a szervezetem arra, hogy ezt a munkát végig csinálja, és igyekeztem praktikákat keresni, légzés technikákat tanultam tőled a Légzés és relaxáció workshopon, és figyeltem, hogy hogyan vagyok a fájdalommal.

A jógaórákon pedig megtapasztaltam, hogy képes vagyok ellazulni. Itthon ezt korábban nem sikerült átélni. Nagyon jó érzés volt, nyugalomban lenni, hogy nem volt körülöttem senki, nem ért semmi hatás, csak én voltam, és a nyugalom. Ezt az állapotot igyekeztem megismerni, elsajátítani. És közben elfogadtam azt is, hogy nem kell a dolgokat tökéletesen csinálni, de csinálni kell.

Fontos volt még a páros szülésfelkészítő is, hogy Bence is fel legyen készülve a kísérésre. Együtt tanultunk, hogy ő is teljesen képben legyen, és átgondoltuk, hogy miről mi a véleményünk és azt, hogy én hogyan szeretném. Ez a szülés alatt rengeteget segített, mert úgy éreztem teljesen biztonságban vagyok mellette, hogy ő pontosan  tudja, hogy mit és hogyan szeretnék.

Emiatt a kötődés miatt egy idő után nem is mentünk egymás nélkül messzire, nehogy nélküle kerüljek a szülőszobára. Mondtam is neki, hogy bármi lesz, én megvárom őt, és nélküle nem csinálom. Utólag is ezt gondolom, nélküle nem ment volna így.

Neked is olyan hamar is hirtelen indult el a szülésed, ahogy keresztanyukádnak?

Igen. A filmekben láttam, hogy valaki vásárol épp egy bevásárlóközpontban, elfolyik a magzatvize minden előzmény nélkül, de azt gondoltam, hogy ez nem lehet valós kép. Majd a szülőszobán folyik az el, és előtte lesznek más jelek.

Ennek ellenére szinte minden előzmény nélkül pontosan ez történt. Apukám 80. születésnapját ünnepeltük, tudtuk, hogy ez lesz az utolsó Dorogon töltött hétvége Olivér megszületése előtt, mert az utolsó hetekre már nem terveztünk utazást. Volt még egy hónapunk hátra, így nem is vittük magunkkal a kórházi táskát. Este félálomban beszélgettünk, amikor hirtelen valami elöntött. Annyira nem éreztem, hogy ez belőlem jön, hogy először azt hittem valamire ráfeküdtem, amiből kifolyt a víz. Rájöttem, hogy belőlem jön, megpróbáltam visszatartani, hátha vizelet, de nem sikerült, pedig Bence is azt hitte, hogy csak bepisiltem. Ekkor összeállt a kép, mintha valami nyákdugó félét észleltem volna a reggeli zuhanynál, csak nem foglalkoztunk vele. Vakon ignoráltuk mindketten a jeleket. Szétázott nadrággal ülve a wc-n már azért egyértelműbbek voltak.

Milyen volt számodra, hogy mindez a szüleidnél történt?

Nagyon örültem neki, hogy ez náluk történt, hogy ott voltunk együtt. Amúgy is azt szerettem volna, hogy a vajúdásom elején anyukám ott legyen velem. Sokat gondolkoztam rajta, hogy melyik lesz majd az a pont, amikor hívni kell őt, hogy induljon Pestre, de így én mentem hozzájuk. Végig biztatott, hogy minden teljesen rendben van. Így én is, és Bence is nyugodtak maradtunk. Lezuhanyoztam. Bence felhívta a kórházat, az mondták, hogy ha nincsenek egyáltalán fájásaim, akkor nyugodtan üljünk kocsiba és jöjjünk fel Pestre. Bebugyoláltunk egy törölközőkbe, hogy be tudjak ülni a kocsiba, és elindultunk. Anyukám is velünk tartott. A tesómékat pedig megkértük, hogy hozzák el a kórházi csomagot utánunk. Amikor megérkeztünk a kórházhoz, készítettünk anyukámmal pár képet a szülészet előtt. Közben figyeltem, hogy jönnek-e a fájások, de nem történt semmi, csak nagyon szerettem volna úgy érezni. Éjfél előtt folyt el a magzatvíz, hajnali fél 2 körül vettek fel a szülészetre. Megvizsgáltak, egy ujjnyira voltam kitágulva. Azt mondták, hogy nagyjából úgy számoljak, hogy délutánra lesz majd ebből gyerek.

Nagyon nem érintett meg, mivel nem éreztem semmit. Úgy voltam vele, hogy jó, hát délutánig elvagyok tulajdonképpen. 36. hét 2 napnál jártunk. Leállítani nem akarták, de gyorsítani sem. Hagyták, hogy minden történjen, ahogy természetes. Ez megnyugtatott, mert nem akartam, hogy bele avatkozzanak a szülésembe. Amikor kimondták, hogy nem sürgetnek, és csak várunk, az nagyon jól esett a lelkemnek.

Ennek hatására elkezdtek érkezni az összehúzódások?

Nem, öt óráig semmi nem történt. Gondoltuk megnézünk egy filmet, de már nem tudtam rá figyelni, aludni pedig az izgalomtól nem lehetett. Tudtam, hogy nagyon hasznos lenne, ha tudnék aludni, és ezt később nagyon megköszönném magamnak, de ennek ellenére nagyon fönntartott az agyalásom.

Négy óra körül jött be az egyik nővér, hogy mi újság velem. Kérdezte, hogy szeretnék-e beöntést, végül abban maradtunk, hogy egy hashajtó kúpot ad. Míg hatott a kúp mozgolódtam a vajúdó labdán. Azokat a mozdulatokat csináltam, amiket a neten mutattak. Bence le is videózott, ahogy nevetgélve pattogok a labdán. Egy pillanatra még el is hittem, hogy ez valami komoly dolognak a része. Amikor el tudtam menni mosdóba, lezuhanyoztam, és a zuhanyzásom végén kezdtem el azt érezni, hogy hoppá, itt most valami történik, mert egészen határozott fájdalmaim lettek. Kifejezetten rossz menstruációs napoknak feleltek meg. Nem értettem, hogy hogyan jött ez a semmiből, de jöttek és egyre erősebben. Bejött a nővér, hogy mi újság velem. Elmondtam, hogy csak az alhasamba érzek fájdalmat, mint amikor megvan. A derekamat egyáltalán nem éreztem, és a hasam tetejét sem, de egyre rosszabb lett, eljutottam arra pontra, amikor tudtam, hogy itt valami praktikát kell bevetni, ezeket a fájásokat már nem lehet ücsörögve kivárni. Az apás szülésfelkészítődön kapott doksiból néztünk ki egy pózt, ami sokat segített, elkezdtem benne ringatózni. Próbáltam az ágyra is dőlni, hogy Bence tudja masszírozni a derekamat, de az nem esett jól.

Kerestem, hogy mi segíthet, és eszembe jutott, amikor a légzős workshopon mondtad, hogy segíthet a hang adás. Én csendes szenvedő típus vagyok, de ott elértem arra a pontra, hogy kipróbáljam. Hosszabb kilégzésekkel adtam ki hangot. Nagyon jól esett.

Olyan volt mintha elvágták volna a fájdalmat. Azt gondoltam, hogy megtaláltam a jó módszert, és innen már kisujjból fogom kirázni az egészet, de a következő fájásnál rájöttem, hogy ez sem jó, már nem működik. Egyre hangosabb lettem. Bence csinált nekem egy melegvizes fürdőt, kapcsolt hozzá nyugis zenét, amit direkt erre a célra válogattam össze. Beszálltam a kádba, mondván a meleg víz segít. Tényleg ki tudtam kapcsolni. 2 percre. Abban a két percben tényleg tudtam pihenni, de megint erősebben jöttek a fájások. Egyszer csak kiugrottam a kádból, és szinte törülközés nélkül leültem az ágy szélére. Próbáltam valahogy kimozogni, de sehogy sem volt jó. Megkértem Bencét, hogy szóljon a szülésznőknek, hogy szeretnék fájdalomcsillapítást kérni. Elkezdtem aggódni.

Előre végig gondolva nagyon jól nézett ki minden, de én ezt biztosan nem fogom kibírni. Nagyon hirtelen lett nagyon intenzív minden. És még hol a vége?! Délutánig biztosan nem bírom ezt így ki.

Bencét visszaküldték azzal az üzenettel, hogy ezen a ponton nem adnak fájdalomcsillapítót, ez még nagyon korai lenne. Összetörtem lelkileg. Azt éreztem, hogy ugyan voltak praktikáim, de ehhez én gyenge vagyok, és én leszek az első, aki ezt nem fogja túlélni. Elértem a határaimat, ők pedig nem segítenek. Próbáltam föl-alá járkálni, de egy ponton lerogytam a földre. Ott feküdtem, és csak mondtam Bencének, hogy nekem ennyi volt, segítsen, mert nem bírom, nekem itt végem van. Visítottam, már nem törődtem azzal, hogy mennyi hangot akarok kiadni, jött belőlem minden, ami jól esett. Bejött a nővér, gondolom, ő is hallotta, hogy mi a helyzet.

Azt mondta, hogy ezen a ponton ezt még bírni kell, szedjem össze magam, mert még nem tartunk ott, hogy nekem ez ennyire fájjon. Megölt ezekkel a mondatokkal.

Ekkor eszembe jutott, amit a felkészítőn mondtál, hogy sokan eljutnak arra a pontra, ahol azt érzik, hogy meg fognak halni. És arra jutottam, ha én már az elején ezt érzem, akkor a végén tényleg meg fogok halni. Teljesen összeestem mentálisan. Nem tudtam a fájdalomkezelésére figyelni.

Később a nővér megszánt: Ha ennyire rossz, akkor megvizsgál, hogy kiderüljön mi újság, négy ujjnyira voltam kitágulva. Innentől komolyan vett. Kérte, hogy maradjak az ágyon, és feküdjek a bal oldalamra, egy kicsit kiment azzal, hogy mindjárt visszajön. Borzasztó volt a bal oldalamon feküdni. Visítottam folyamatosan.

Ez tényleg visítás volt?

Igen. Bence mondta is utána valamikor, hogy olykor hallja magában ezt a hangot. Nagyon nehéz volt számára, hogy nem tudott segíteni nekem. Visszajött a nővér, és megkérdeztem, hogy most már eljutottunk-e oda, hogy esetleg kapjak egy kis fájdalomcsillapítót. Azt mondta, hogy az a híre van, hogy már nem tud adni nekem semmit, mert azon a részen már túl jutottunk. Ebben a negyedórában fordult át, a még nem kaphatok a már nem kaphatok-ba.

Ez sokszor egy csel a szülésznők részéről, hogy elkerüljék a mesterséges fájdalomcsillapítást a vajúdás alatt, és ezzel a természetes szülés medrében tartsák a folyamatot.

Utólag én is örülök neki, hogy így alakult, csak ott nagyon rosszul esett.

Nagyon nehéz lehetett.

Viszont ettől a ponttól a szülésznő elkezdett komolyan venni, és a viselkedéséből az jött le, hogy itt most már történni fog lassan valami.

Újra össze tudtam szedni magam, visszanyertem a kompetenciám. Mellém állt, és elkezdett velem együtt lélegezni, megmutatta, hogy mire figyeljek, ekkor már nem visítottam, hanem össze tudtam valamennyire szedni magam, és végre hasznosnak éreztem magam. Így már elég hamar eljutottunk a kitoláshoz.

Furcsa érzésem lett. Nem tudom teljesen azt mondani, hogy egyértelműen kakilnom kellett, de ahhoz tudtam a legjobban hasonlítani. Ekkor elkezdtünk nyomni, Bence tartotta a fejemet. A szülésznő pedig mindig mondta, hogy mikor nyomjak, erre nehezen tudtam figyelni. Azt gondoltam, hogy akkor nyomok, amikor én akarok. A nyomásoktól megkönnyebbültem. Amikor nyomtam, azt éreztem, hogy nem is fáj. Azt gondoltam, hogy én itt most szét is szakadhatok, engem nem érdekel semmi, ezt a fájdalmat muszáj enyhítenem magamnak, mert tényleg nem bírom elviselni.

Közben végig mondogattam Bencének, hogy csak egy kis szünetet szeretnék. Utána folytatom, csak öt percre kapcsoljanak le, és legyen egy kis szünet. Szegény rendesen aggódott értem. Tényleg nagyon tolhattam, mert a szülésznőnek többször szólnia kellett, hogy hagyjam abba, mert teljesen lila lett a fejem, attól féltek, hogy elájulok a levegőhiány miatt.

Érdekes, hogy mindeközben mégis figyeltem arra, hogy próbáljak ellazulva is lenni a hüvelyem tájékán. A kezem be volt feszülve, de lent, ahol a gyerek jönni akart, ott nagyon azon voltam, hogy mindent engedjek el, amennyire csak lehetséges. Ez a fájdalmamon nem segített, de a folyamaton biztosan.

Egyetlen pont volt végül is, ahol a szülésznő azt mondta, egy fájást valahogy bírjak ki úgy, hogy ott nem nyomok, mert már nagyon jött a feje. Borzasztó rossz volt. Az volt az egyik legrosszabb része a szülésnek. Végig kapaszkodtam Bencébe, ami nagyon jó volt. Hangosan lélegzett mellettem, hangosan fújt a fülembe, így végig csak arra próbáltam koncentrálni, hogy ő, hogy veszi a levegőt, és hogy azt lekövessem.

Profi!

Csak arra koncentráltam, hogy oké, még egy levegőt veszek úgy, ahogy ő, aztán abbahagyom, és akkor jó még egyet, még egyet, és akkor így szép lassan egyszer csak túl voltunk egy fájáson. A szülésznő pedig azt javasolta, hogy két fájás között próbáljak meg aludni, pihenni, de valahogy nem éreztem, hogy egyáltalán lenne szünet két fájás között. Pedig Bence elmondása szerint kintről látszott, amint egy kicsit is kevésbé fáj. Mint, aki elájult lekapcsoltam, de ez nekem egyáltalán nem volt meg.

Amikor újra nyomhattam, akkor szólt a szülésznő, hogy a következőnél meg lesz a baba. Készüljek rá, hogy nagyot kell nyomni, és akkor túl leszünk az egészen. Ez volt a leghosszabb szünet, ami két fájás között eltelt. Attól féltem, hogy nem is jön a következő fájás.

Már Bence is nézett, hogy mikor jön már, így néztük egymást, és csak nem jött, az idő pedig telt. De egyszer csak megérkezett, és akkor tényleg 7.59-kor megszületett Olivér. Éjfél körül ment el a magzatvíz, öt órától indultak az erősebb fájásaim. Hát az végül is jó, nem?!

Nem tudnál olyat mondani, amire azt mondanám, hogy rossz.

Rám tették Olivért, vártunk, hogy elálljon a köldökzsinór pulzálása. Ekkor szólt a szülésznő, hogy elfelejtettük felvenni szülést, pedig a szülési tervben benne volt. Ez is csak azért jutott eszébe, mert szóltam, hogy a köldökzsinór elvágást vegyük fel. Arról lett így videó, de ott már nekem igazából minden mindegy volt. Örültem, hogy megvagyunk, hogy túl vagyunk rajta. Szerencsére tudtam, hogy előfordulhat a vajúdásnál, illetve az azt követő időszakban remegés. Hasznos volt ez az ismeret, mert amint megszületett Olivér nagyon durván elkezdtem remegni, ami legalább egy órán át tartott.Így, hogy tudtam erről, nem volt ijesztő, pedig legalább egy órán keresztül tartott.

Milyen érzés volt Olivért látni?

Nehéz volt kapcsolódni, nem jött rögtön az érzés, hogy akkor ő a kisfiam. Persze betakargattam, de nem éreztem a kötődést, önző üzemmódba kapcsoltam. Csak arra gondoltam, hogy túl vagyunk a szülésen, megvolt, és most végre tudok egy kicsit pihenni. Nem volt arra energiám, azzal foglalkozni, hogy hú, most itt a babám. Bence jobban ki tudta ezt a részét élvezni. Összevarrtak, és az aranyórában elaludtam.

Lett gátsérülésed ezek szerint?

Kész csoda, de nem. Egy-két helyen kellett varrni, mert belső horzsolásaim lettek, ahová egy öltést be kellett tenni. Azt mondták, hogy tegyem össze a kezem, hogy ilyen egyszerűen megúsztam. Nagyon örültem is. Annak már kevésbé, hogy sok vért vesztettem, ezért elég sokáig ott kellett maradnom a szülőszobán. Ekkor Olivért már elvitték. Felmerült, hogy vért is kellene kapnom, de szerencsére jól lettek a labor eredményeim. Mielőtt levittek a gyermekágyra, kérték, hogy pisiljek.

Bejött a szülésznő, hogy elkísérjen a wc-re. Négy lépést megtettem, de a wc-n elájultam. Szegény Bence nagyon megijedt.

A szülésznő megnyugtatta, hogy csak egy kicsit lekapcsoltam, de mindjárt visszajövök. Így lett. Ahogy indultunk vissza, ott is félúton újra elájultam. Bence nem számított rá, hogy még egyszer elájulok, úgyhogy kb. úgy kapkodtak utánam, hogy összeszedjenek valahogy. A földön feküdtem, néztek fölülem, hogy most akkor mi van velem.

Csak egy pillanatra ájultam el, viszont emlékszem, hogy álmodtam, miközben elájultam. Bence mondta, hogy miután magamhoz tértem, és odakísértek az ágyhoz, végig azt magyaráztam, hogy kalózokról álmodtam, és milyen érdekes volt. Ezután hál’ Istennek már összeszedtem magam. Már az erőm is jobban visszatért. Kaptam enni és inni is, és levittek a csecsemőosztályra.

Olivérrel kapcsolatban, lassan alakult a kötődés. Amikor elvitték az aranyóra után, akkor is csak az volt bennem, hogy persze, vigyék, csinálják csak a dolgokat. Én legalább pihenek egy jót. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy amúgy én azért vagyok a kórházban, mert szültem egy gyereket. Amikor kinyílt az ajtó, és betolták abba a kis kocsiba, hogy tessék itt van, és most már foglalkozzak vele, az enyém, akkor kapcsolt át bennem valami, hogy hoppá, ő a gyerekem, és amúgy mennyire cuki, és mennyire szeretem. Igyekszem ezen a lassabb tempón nem görcsölni, épp elég dolog történt velem, akkor inkább pihennem kellett. Amikor pedig jobban lettem, olyan jó érzés volt, amikor már ott volt a kezemben, ültünk az ágyon, minden a helyére került.

Hatalmaz fizikai teljesítmény volt, ráadásul az éjszaka közepén, sok vért is vesztettél, természetes, hogy pihenni szerettél volna. Mint ahogy teljesen normális az ilyen érkezés, egy ennyire megváltozott tudatállapot után, az, hogy az érzelmek hullámfröccsökben jönnek. A mai napig, ha ránézek a fiamra, akkor elgondolkozom azon, hogy hogy kerültem abba a helyzetbe, hogy a fiamnak nagyobb a keze, mint az enyém. Biztos, hogy van egy gyerekem, aki most ekkora. 11 éve vagyunk együtt. Szóval végül is meg is szokhattam volna a jelenlétét. Létezik ez a bolygó, alapértelmezett. Létezik a saját tested, de néha atomjaira tud törni a rendszer. A szülésnél pedig, ahol épp valaki megjelenik, tudomásul kell venni a jelenlétét, átformálni a hasból kintre, magzatból, gyermekké, ez a mi tudatunknak egy nagy feladata. Van, akinek ez csettintésre megy, „pont ilyennek képzeltelek”, és van, akinek az 5. hét alatt vagy a 11. év alatt esik le.

Most épp abban a szakaszban vagyok, hogy minden nap attól félek, hogy úristen, mindjárt milyen nagy lesz, és hogy már milyen kevés ideig ilyen kicsi, és minden nap gyászolom azt, ami elmúlt.

Meddig kellett bent maradnotok?

Olivér besárgult.

Vasárnaptól péntekig voltunk bent, de ezek a napok sokat adtak nekem. Pedig nagyon féltem az egyedülléttől. Bence csak látogatási időben jöhetett be, és csak a folyosóra. Mégis ezek a napok kettesben Olivérrel sokat adtak az anyai érzésemhez. Az ott csak a miénk volt. Csak mi ketten voltunk. Én etettem, minden tőlem függött. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy képes vagyok ezeket a feladatokat ellátni. Jó érzés volt, hogy ki tudtam elégíteni az igényeit.

Kialakult ott egy rutinunk. Magabiztosabb valómmal léptem be otthon a lakásba, tudtam, hogy itt is menni fog.

A sárgaság hozott szoptatási nehézséget? A sárga babák aluszékonyabbak is tudnak lenni.

Mondták, hogy figyeljük, de szerencsére nem volt probléma. Nagyon ügyesen evett végig, mint ahogy most is. Ráadásul szerencsére tejem is volt hamar. Már a kórházban megtörtént a belövellés. Mondták is a csecsemős nővérek, hogy örüljek nagyon. Azóta is nagyon ügyesen hízik. Egy kilót felszedett egy hónap alatt.

Visszakanyarodva a szülés utáni vérzéshez. A kórházba mentél vissza a vérzés miatt?

Először az orvosom magán rendelésére mentünk. Hajnalban – amikor történt a vérzés – fölhívtuk az ügyeletet. Telefonban azt mondták, hogy ez nem egy nagy dolog, de azért mutassam meg, ha akarom az orvosomnak. Minket megnyugtatott, hogy valaki megnéz. Délre mentem a dokihoz, és ő azt mondta, hogy ne is menjünk haza, hanem mielőbb essünk ezen túl, mielőtt valami problémát okozna. Átirányított a kórházba. Szerencsére nem ettem, nem ittam előtte, így egy órán belül megcsinálták a műtétet, még este hazamehettünk.

Addig Olivér, hogy étkezett, kivel volt?

A párom anyukája maradt vele, ő etette. Valamennyi anyatejem volt itthon elrakva, abból estig kihúzta

Elfogadta így is a tejet?

Igen. Valamennyi friss tej is volt a hűtőben, úgyhogy azzal estig elvoltak. Viszont mivel a műtéthez elaltattak, ezért másnap sem szoptathattam. Majdnem egy napig tápszert kapott. Nagyon jól aludt a tápszertől. Úgyhogy legalább tudtam én is pihenni kicsit.

Hogy viselted a beavatkozást?

Nehéz volt. Még sosem altattak előtte, eléggé megütött. Az is rossz érzés volt, hogy Olivért otthon kellet hagyni. Azelőtt soha nem hagytam ott sehol, nagyon megviselt. Ráadásul először azt hittem, hogy feleslegesen megyek el orvoshoz. Mondtam is Bencének, hogy milyen az élet, hogy én azon az egy órán voltam kiakadva, aztán meg majdnem egész napra eltűntem.

De az sokat jelentett, hogy Bence közben ott volt mellettem. Lehet, hogy Olivérnek jobb lett volna, ha az apukája van vele, de azt éreztem, hogy a kapcsolatunknak is ez most fontos. Nem az történt, hogy most már gyerekünk van, akkor én ott vagyok hagyva a bajommal, hanem ő ugyanúgy ott van mellettem, és várt kint a műtő előtt. Sokat adott ez nekem.

A záró kérdésem: Ha egy hamarosan szülő nőnek össze kellene állítanod egy jó tanácsokkal, ötletekkel, vagy akár tárgyakkal telerakott batyut, akkor mit tennél bele?

A kelengyelistákon mindenhol írták, hogy vigyek be betétet magammal a kórházba. Vittem egy lila dobozos betétet. Szerintem nem jó, kényelmetlen. A második nap már Bence hozott be nekem a kórházba inkontinencia pelenkákat. Azokat nagyon tudom javasolni. Azt csak felveszed, le lehet tépni a tetejét, és tök egyszerű, hogy nem kell bugyit használni, kényelmes cucc.

Aztán velem volt egy zokni, sokat adott. A mai napig, ha ránézek, az az érzésem, mintha végigcsinálta volna velem a szülést.

Jó, ha van egy tárgy, amit utána haza tudunk vinni, ami a szülés energiáját adja. De ha nem tárgyakra gondolok, akkor fontos, hogy bízzon magában a kismama, higgye el, hogy ezt meg tudja csinálni, és hogy amit érez, az tényleg úgy van, hogy ne bizonytalanítsa el a környezete. Nálam az volt a legrosszabb pontja a vajúdásnak, hogy hagytam magam, hogy elbizonytalanítson a környezetem. Tudtam, hogy lesz egy pont, amikor eljutok a legnehezebb részéhez, és mégis elbizonytalanítottak. Fontos, hogy az ember bízzon abban, amit ő érez, amit ő gondol.

A másik, hogy időt is kell tudni adni magadnak. Azért mert a nagykönyvben meg van írva, hogy a megszületése után imádni fogod a gyereked, azért adhatsz magadnak időt. Ha neked az esik jól, arra van szükséged, hogy aludj, pihenj egy kicsit, akkor tedd azt. Utána már könnyebben ki tudod élvezni a babád jelenlétét is. Ezeken nem múlik semmi szerintem. Ha az aranyóra nem úgy jön ki, ahogy elképzelted, hanem inkább végig alszod, attól nem fogod kevésbé szeretni a gyereked, és ő sem fog kevésbé ragaszkodni hozzád, csak azért, mert esetleg te ott aludtál.

A videóra pedig visszatérve, szerettem volna, hogy legyen felvétel a vajúdásomról, a szülésemről, de egyszerűen ahogy mentek a dolgok, az volt az utolsó, amire tudtam gondolni. Utólag nem érzem rosszul magam miatta, csak vicces, hogy ott tényleg nem gondolkodik az ember ilyeneken. Szóval, ha fontos nagyon másnak, akkor tudja, hogy ezért tenni kell.

A „Időt kell adni magadnak!” – Rebeka mesél Olivér születéséről bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Abba ne hagyd! Kezdd el most!

Persze, könnyű ezt mondani… De kinek van kedve az első trimeszter két hányingere között elmenni futni?! Vagy épp a harmadikban falat mászni?!

És nem is erről van szó. Hanem arról, hogy megtaláld a várandósságban is a mozgás/pihenés egyensúlyát. Amikor a környezeted azt mondja, hogy pihenj nem feltétlenül arra gondol, hogy ágyban töltsd a következő harminc valahány hetet, hanem hogy ne told túl! De mozogj! Sportolj! Mozdulj meg!

Miért tesz jót a mozgás a várandósság alatt?

1. Ha mozogsz több kalóriát égetsz, ami ebben az időszakban nem árt. Az emésztésed lelassulhat (katt ide, ha a székrekedésről olvasnál többet), így az anyagcseréd is lassabb lesz, ez melegágya a hízásnak. Viszont, ha mozogsz, akkor lehet, hogy súlyod gyarapodása nem lódul meg kelleténél jobban.
2. Ha mozogsz, akkor javíthatod vele, a keringésed, nyirok keringésed és az anyagcsere folyamataidat is.
3. Ráadásul a tested endorfint fog termelni, szóval nem kizárt, hogy az első hetek különös és nem várt mélabúságából ki tud húzni, akár csak egy séta is.
4. Sok kismama számol be, hogy az alvási szokásaik akár az első trimeszterben is megváltoznak. Van aki többet alszik, de a jellemzőbb, hogy az alvás minősége rosszabb lesz. Hát tegyél magadért! Menj a levegőre és kirándulj egy nagyot!

Hogyan kezdj el mozogni várandóssan?

Ne most kezdj el falat mászni! De fogadd meg, hogy minden nap lesz 30 perc aktivitás az életedben. Lehet ez egy könnyű séta, kirándulás, kismama jóga, de mozdulj meg! Van, aki biciklizik várandósan, és van aki úszni jár, ezeket a tevékenységet lehet folytatni, csak vigyázz magadra közben.

Pihenő

Ha kívánod tarts egy nap pihenőt. Az sosem árt, ha az ember kezében van egy Joker, amit kijátszhat, de könnyen lehet, hogy pár hét után már azt az egy nap pihenőt sem fogod igényelni.

Mit ne csináljak?

Attól függ milyen típus vagy. Ha szeretnéd és tudsz óvatosabban mozdulni a várandósságod első hónapjaiban, akkor minden eddig végzett mozgásformát folytathatsz. Ha bizonytalan vagy benne, hogy valamit csinálhatsz-e kérd ki edződ, orvosod, védőnőd véleményét. És ha szeretnéd vegyél inkább vissza belőle. Akár a mennyiségéből és a minőségéből is. Nem most kell elérned a 120%-t.

Tarts be pár főszabályt!

• Olyan mozgást ne végezz, ahol meg tudod ütni a hasad.
• Úgy mozdulj, hogy a légzésed mindig áramló legyen. Ha úgy érzed erőltetett a légzés, vagy vissza kell tartani, vagy légszomjad keletkezik, akkor inkább könnyíts a gyakorláson.

Ha biztonságos mozgásra vágysz, gyere el egy kismama jóga órámra!

És ha orvosod szerint indokolt az ágynyugalom, akkor szigorúan tartsd be!

A Mozgás várandósság alatt bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.