…tegnap 11:29-kor 51 centivel és 3080 grammal, császárral jött e világra…, … ballontól az epidurálig minden utat végig jártunk és végül császárral jött világra…, … igen hosszú délután és éjszaka után reggel végül császármetszéssel jött a világra…

Hát mi van itt, kérem?! Magabiztosan meséltem korábban, hogy a hozzám járó anyukáknak sokkal jobb a statisztikája, mint az országos átlag (a császáros szülések aránya több mint 40% Magyarországon, szemben a WHO ajánlásával, ami 15%). No nem azért jók a számaim, mert annyira zseniálisak az óráim, felkészítőim hanem azért, mert felvilágosult, a szülésükért tenni akaró nők járnak alapvetően hozzám.

Életem 7. kisérére lett volna a következő felkérés. A kismama hetekig járt az órákra, felkészítőkre, pedig nagy háttér tudással rendelkezett, hiszen védőnőként dolgozott. De a családjában korábban már többször is megjelenő terminus túllépést, túlhordást a mai világ nem engedte már meg. A ballon annyira nem hozott eredményt, hogy másnap el sem tudták távolítani, mint, ahogyan a vénába áramló oxitocin sem változtatott a helyzeten. Császár.

Amikor egy héttel később kiderült Zsókánál, hogy császára lesz, már szemem sem rebbent. 43 éves. Első baba. Lombik. 2 gerincsérv. Ráadásul az utolsó mérések szerint a baba súlya 4800 gramm körül lehet. Tiszta sor. A kórházi protokoll szerint előző este ballonos indítás, reggel oxitocin. Majd császár.

A reggeli órám előtt egyszerre csalódottan és megkönnyebbülve a 6 hetes készenlét után elmentem futni. Most meg lehet tolni, ma nem kell extra erőt tartalékolni már, ma csak a szokásos szerdai program jön. A futás után össze is jött a kis csapat a stúdióban 4 szoptatós anya, 4 pici baba. Okosórámat levettem, telefonomat ugyan még nem kapcsoltam ki, hátha jönnek hírek, de már lenémítottam. A beszélgetőkör előtt ránézve látom, Zsóka férja Matyi hív. 

Azt kérik, mégiscsak induljak, mert van remény. Kialakul a terv a fejemben, maradok még egy picit a stúdióban, jógázunk legalább 30 percet, hogy mégse potyára jöjjenek a picikkel, de egyértelmű utasítást adnak ki a pár hónapja szült anyák: INDULJ MÁR! Én meg, mint Csipkerózsika a bálba a futástól kipirult arccal rohanok haza. Közben hívom Julit, hogy mondjam neki a kialakult helyzetet, és hogy pár perc múlva otthon még találkozunk. Látom fürkésző tekintetét, lesi, hogy miben vagyok, elcsípi a remény mámorát, majd elindul a tavaszi szünetes találkozójára. Én is felkapom a csomagom, miközben betolok septiben egy croissant-t a másikat magammal viszem, még jól jöhet. A kocsi a ház előtt áll. Egy órán belül a kórházban vagyok.

A szoba ismerős. Itt született Samu és Regő is. Összeérnek a szálak, hiszen Regő apukája nagyon jó barátja Zsókának. Ha itt születik meg Dani is, akkor „szobatestvérek” lesznek. De ekkor ez még csak távoli remény. Korántsem szeretném ebbe beleélni magam, bár látom, hogy mindenki eltökélt. Ugyan Zsóka, a személyzet kérdésére többször is elmondja, hogy ő nem, ő ugyan nem ragaszkodik a hüvelyi szüléshez, ő egy egészséges gyermekhez ragaszkodik, felemelt fejjel, céltudatosan indul el az úton, ami először a zuhany alá vezet, ahol a szülésznő kérésére fél órát töltenek el Matyival. Állok az ajtó előtt, hátha tudok valamiben segíteni. Percek óta duruzsolást hallok. Matyi valamit mond, azaz inkább mesél, narrál. De vajon mi lehet az?! Persze még nem tartunk ott, hogy nagy csendet kérnének az összehúzódások, na de ez egy folyamatos narrálás vajon mi lehet?!

Pontban mikor letelik az előírt idő, kijönnek. Újabb adag oxitocinnal kínálják Zsókát, és mellé izomlazítóként Nospát is kap. A szülésznő, most fekvésre kéri, hogy a Nospa tegye a dolgát, és lazuljon el minden, aminek most el kell. Zsóka az ágyból ránéz Matyira és így szól: Matyi mesélj, mesélj még! És Matyi rákezd a már megszokott közös relaxációs technikájukra: mesél. Mesél Syrisuról, Jackie Orszaczkyról, Zoránról. Miközben a háttérben térben, időben, stílusban is teljesen más zene támaszt. Az összehúzódások rendszeresen jönnek 3-4 percenként.

Valamennyivel később emelik az oxitocint, és a szülésznő újabb kérésére most álló testhelyzetben vagyunk mindannyian. Ringatózás, duruzsolás. Már a Hungária zenekarnál járunk. Halad a folyamat, amit a következő hüvelyi vizsgálat is megerősít: érezhető egy pici ödéma, így irány vissza az ágy, a vízszintes testhelyzet és a forgolódás. Zsóka elbizonytalanodik. Időnként arról számol be, hogy annyira erősek az összehúzódások, hogy úgy érzi már nem tud lazítani odalenn.

Átbeszéljük, hogy a duruzsolás neki az alap, és valójában a figyelmét odaadja az összehúzódásoknak, ott van velük. Mégis nehéz kitalálni mi lenne a jó, mert a tekintetén, a testhelyzetén a fájdalomnak nyoma sincs. Méltóságteljes, nyugodt légzés, csak ez van. A meleg borogatás a gömbölyödő hasa aljára, légzés lassítása, a bíztatás talán erőt adhat, és az a tudat, hogy elég ha az ajkait, az állkapcsát lazítja, a többi megtörténik odalenn magától.

Ez idő tájt halkul el a zenetörténeti mese is. A csendet két hüvelyi vizsgálat töri meg. Meglepődve néznek egymásra a szülésznő és az orvos. Ők sem gondolták volna Zsóka jelenlétéből, hogy már 8 cm-nél járunk. Felpezsdül a környezet. Újabb testhelyzet változtatás. Ismét állunk. Azaz dehogy állunk, rogyasztunk. Zsóka Matyiba kapaszkodva a szülésznő biztatására nyomni kezd. Úgy látom teljes erejével tol, miközben elmondása szerint még igazán nem határozottak a tolási ingerek. Halkan javaslom, hogy csak annyit toljon, amennyit kér az összehúzódás, épp mindig csak annyit.

Újra sokan leszünk a szobában, és ismét változik a dinamika. Vissza az ágyra. Oldalt fekve, forgolódva jönnek a szaporább összehúzódások, majd lassulva félig ülő testhelyzet, felhúzott lábakkal, nyitott térdekkel következik. A kismamát arra kérik, hogy vegyen egy nagy levegőt, és kezdjen el rekeszizomból lefelé tolni. Ügyesen tol, hatalmas munkát végez, ügyesen halad a baba is.

Egy ponton mégsem akar Dani feje átmozdulni, így megbeszélve Zsókával a szülésznő tartja a nyomás által elért helyzetet a karjával, sőt rá is segít. Rövid időn belül kibújik a fej, és kicsusszan a test. Az a hosszú test.

Amikor felocsúdunk a megszületés csodájából, szemrevételezik a kis embert, akarom mondani a nagyot, mert Dani tényleg nagy baba. Az oly sokszor félrevezető mérések most beigazolódni látszanak. Az aranyórába senki nem meri felvetni, hogy ugyan mérje már meg valaki, de epekedve várjuk mind a számokat. 4830.

Amikor a csecsemősök elviszik Danit a csecsemős osztályra, Zsóka kéri Matyit, jól figyelje meg gyermeküket, nehogy összecseréljék valakivel. A csecsemős nővér és a szülésznő együtt nevetnek fel, Danit biztosan nem fogják összekeverni mással, mert még egy ekkora baba nincs az osztályon. Elköszönök én is Regő szobatestvérétől, és megvárom míg Zsóka lezuhanyozik. Majd elindulok haza, hálát adva, hogy ma jól, ma nagyon jól álltak a csillagok. 

A Syrius a szülőszobán bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Julcsi szüléstörténete Matyi megszületéséről.

Mit tudsz a saját születésedről?

Nem sokat. Nagyon meleg volt. Anyu homályosan emlékszik a hármunk születésére. Kicsit összefolynak neki a történetek.

Az első trimeszterben gond volt velem. Azt gondolták, hogy valamilyen rendellenességgel fogok születni. Fel is tették az orvosok a kérdést a szüleimnek, hogy megtartanak-e. Nekik ez nem volt kérdés. Teljesen egyértelmű volt, hogy megtartanak. Végül teljesen egészségesen születtem meg.

Úgy tűnsz, azóta is jól vagy. Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a saját szülésélményed előtt?

A nővérem akkor már két szülésen túl volt, és várta a harmadik gyermeküket. Az első kisfia a 37. hétre született. Nem volt koraszülött már, de azért hamar jött. Mivel a testvérem könnyen szült, arra gondoltam, hogy én is könnyen fogok. Nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de azt gondoltam, hogy hamar meglesz Matyi.

Volt egy másik történet, egy ismerősnek a babáját túlhordás miatt indítani kellett, majd császár lett a vége. Arra gondoltam, hogy csak ne ez legyen nálam is. Nem volt jó hallani, hogy szenvedett is a fájásokkal, de császár is lett. Ma már tudom, hogy milyen jó, hogy vajúdott legalább.

Milyen körülmények közé érkezett Matyi?

A tervünk az volt, hogy júliusban elkezdünk próbálkozni. Szerettük volna, hogy Áron lediplomázzon még a baba érkezése előtt, de a júliust júniusban egyszerűen eldobtam. Inkább most! Ha a Jóisten úgy akarja, akkor jön, és rögtön jött is. Jelnek éreztem. Jó helyre, jó időben érkezett.

Hogy derült ki, hogy várandós vagy?

Valamelyik hajnalban csináltam egy tesztet. Éreztem, hogy pozitív lesz, de mégis lesokkolt. Akkora már minden éjszaka ezzel álmodtam. Aznap azt, hogy pozitív lesz. Ötkor kirohantam az ágyból, megcsináltam, lesokkolódtam. Hagytam Áront aludni, és csak, amikor felébredt, akkor mondtam el neki. Nagyon örült neki, miközben őt is meglepte, hogy ilyen gyorsan összejött.

A családnak, barátoknak, hogy mondtátok el a nagy hírt? 24 éves voltál akkor, talán elsők lehetettek a barátok között ezzel a hírrel.

Igen elsők voltunk, de nem lepődtek meg, mert tudták, hogy mindig anyuka akartam lenni. Már a gimnáziumi felvételin, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam: Anyuka. Fiatal anyuka.”

Anyukám Így is meglepődött, pedig azt hittem, nem fog. A szülinapomon mondtuk el neki. Áron kovidos lett, és a biztonság kedvéért külön költöztünk. Nem értették, hogy mi ez az óvatoskodás a koviddal. Hát ezért… Meglepődtek. Áron szülei, meg egyszerűen csak örültek. Ott első unoka Matyi.

Hogyan voltál kismamaként?

Jöttek a rosszullétek, de közben jól telt a várandósság, nem volt extrém problémám. Minden jó volt. Még a hátam sem fájt igazán.

Közben tanítottam tovább. Vittem tovább az osztályom. Fizikailag nem volt egyszerű, de legalább fitten tartottak a gyerekek. Fontos volt, hogy fitt maradjak, és mivel előtte is jógáztam, így kezdtem el kismama jógára járni hozzád. Próbáltam tovább gyakorolni a hatha jógát, de annyi mindenen kellett variálni az órán, hogy inkább azt abbahagytam.

A 38. hétben kórházba kerültem magzatvíz elfolyás gyanújával. Az azóta sem derült ki, hogy magzatvíz volt, vagy vizelet volt. Az ottani doktornő arra gyanakodott, hogy magzatvíz, és talán fent valahol elrepedhetett a burok. Várták, hogy beinduljon a szülés, de hiába voltam bent három napot, nem történt semmi. Én pedig közben hallgathattam, hogy a szülőszobákon a nők hogyan sikoltoznak. Szörnyű volt. Mellettem pedig egy frissen császározott anyuka feküdt, aki nem volt túl jó állapotban.

Ott nem lehetett pihenni, így később a nőgyógyászatra kerültem, majd onnan haza könyörögtem magam, mert semmi bajom nem volt. Saját felelősségre hazaengedtek. Lehet, hogy nem volt jó ötlet oda visszamenni szülni, de akkor még bíztam benne, hogy jó választás lesz. Tudtam, hogy van még két hetem, addig bőven beindulhat a szülés.

Mindent el is követtem ezért. Felkirándultunk a Guckler-kilátóhoz, lépcsőztem a Vöröstorony lépcsőn. A bábakoktél volt az egyetlen, amit nem mertem kipróbálni. Nehéz volt, mert mindenki érdeklődött: „Még mindig egyben?!”. Hiába írtak kedvesen, nagyon frusztráló volt.

Volt olyan érdeklődés az üzenet dömpingben, ami mégis jó volt?

Talán, amikor valaki csak annyit írt, hogy hogy vagy? Az egy jó kérdés, mert arra tudtam válaszolni.

Nem számítottál arra, hogy nem jön időben.

Nem, egyáltalán nem éreztem opciónak. A terhességem előtt nagyon erős menstruációs fájásaim voltak. Sokszor hánytam is. Semmi nem segített. Azt éreztem, hogy havonta készült a testem a szülésre, és tudom, hogy mit kell csinálni, de csak nem indult be magától.

Egyszer rákérdeztem, hogy mikor indítják el, ha nem történik semmi. Az egyik doki azt mondta, hogy legkésőbb egy hétfői napon. Végül pénteken 40+6 napra indítottak, mondván, hogy aki eddig nem indult el, az már nem is fog. Már én is türelmetlen voltam, és elhittem, hogy ez így van. Azóta már bánom ezt, mert beindulhatott volna magától, ha egy picikét várunk még. Beleegyeztem a péntekbe, és nagyon meg is könnyebbültem. Azt gondoltam, hogy akkor holnap szülünk, hogy holnap végre találkozunk Matyival.

Az orvos ballonos indítást javasolt. Nem szerettem volna, mert sok olyan történetet hallottam, ami ballonos indítással kezdődött, és császár lett a vége. Ezért azt kértem, hogy inkább ne ballonos legyen. Szerettem volna kipihenten, reggel menni szülésre, és tudtam, hogy a ballont éjjel teszik fel. Talán nem volt jó ötlet. Végül hajnal 6-ra mentünk be, és zselével indították a vajúdást. Itt volt a legérdekesebb mondata a szülésnek, amikor valaki ennyit mondott az orvosnak a zselé felhelyezése közben: „Mit finomkodik doktor úr?!” Egyszerűen leszidták, hogy miért óvatosan helyezte fel a zselét.

Ezután csak vártunk. Áronnal együtt olvastunk, keresztrejtvényt fejtettem. Abszurd volt az egész. És csak vártunk és vártunk.

Egy nagyon fiatal szülésznő jött hozzánk időnként, aki – kimondom – az egész szülés alatt semmit nem segített. Mivel semmi sem történt, ezért délben elkezdtem kapni az oxitocint. Nem indultak el rögtön a fájások. Tudtam, hogy mozognom kell. Mozogni, mozogni, mozogni, és nem hátradőlve várni. Áron hozott be egy labdát, amikor azon elkezdtem pattogni, akkor indultak be a fájások. Ez megerősített abban, hogy nem szabad leállnom, hanem mozdulni kell, még akkor is, ha közben fognom kell a CTG-t a hasamon, miközben jönnek a fájások.

Áron nem sokat tudott segíteni, inkább mérte az időt. A szülésznő pedig nem volt sehol. Nagy ritkán bejött, ránézett a CTG-re, és kiment.

Jöttek az orvosok, vizsgálgatlak. Fél ujj, egy ujj. Végül két ujjnyira jutottam el. Hányingerem volt, de nem hánytam. Közben próbáltam a légzésre figyelni és mély guggolásokban helyezkedni az ágy szélén. Tudtam, hogy ez segít a babának leereszkedni. Közben rugóztam a labdán pedig akkor már véreztem is.

Közben újabb orvosok jöttek, volt, hogy több is egyszerre. Végül a főorvos is megvizsgált. Azt mondták, hogy minden órában egy ujjnyit kellene tágulni. 6-kor kijelentették, hogy császár. Pedig Matyi jól volt, bennem is volt még erő. Ekkor már két percenként jöttek az egy perces fájások, bár a vizsgálat előtt épp lassulni látszódtak.

A császár hírére megkérdeztem, hogy mit lehet még csinálni azért, hogy elkerüljem a műtétet. Forró zuhanyt javasoltak, azt, hogy körkörösen engedjem a hasamra a meleg vizet. Ekkor én már nem hittem benne, hogy visszaerősödhetnek a fájások, de azért próbálkoztunk. A víz alig jött. Amikor „délen járt” a zuhany nem is folyt. Próbálkoztunk, de egyre csak ritkultak a fájások.

Azt mondták, kifáradt a méhem, és hogy próbálkozhatunk újraindítással, de a baba és én is nagyon fáradtak vagyunk, és nem bírnánk. Ez a mondat beégett. Pedig akkor még bennem volt, hogy szívesen megpróbálnám másnap vagy azután, de nyilván nem szerettem volna Matyi életét kockáztatni. Ezért az ő biztonságának érdekében rábólintottam. Sarokba szorított helyzet volt. Nem volt más opcióm.

Mi történt ekkor?

Megkértek, hogy feküdjek fel egy ágyra. Kaptam savlekötő tablettát, mivel végig ettem a vajúdásomat. Le kellett vetkőznöm, és egy zubonyszerűséget felvennem. Lekentek narancssárga fertőtlenítővel, ami utána napokig látszódott. Bejött az aneszteziológus. Nagyon kedves, vidám kisugárzású apuka forma férfi volt. Nagyon kedves volt.

Később betoltak a műtőbe. Nagyon sokan voltak ott, és nem tudtam, hogy mi történik, nem készültem erre. Nem is tudtam, hogy ki kicsoda, hogy milyen lépések várnak rám. Csak sodródtam az eseményekkel, és talán ez meg is védett. Nem tudtam, hogy mi fog történni, így át tudtam adni az irányítást. Hányingerem volt végig a műtét alatt, kaptam rá valamit, de nem segített. Közben nagyon remegtem. Egyszercsak behajolt valaki az arcomban és azt kérdezte: Miért izgul?! Mit izgul?! – Nyilván izgultam is, de nem azért remegtem.

Ez a műtétek közben gyakran előfordul. Sőt, a hüvelyi szüléseknél is.

A lámpában, mintha láttam volna, hogy mi történik, pedig nem akartam, direkt másfelé néztem, és közben hallgattam, hogy az orvosok valamilyen filmről sztorizgatnak.

Szóval nem voltam felkészülve. Elvárásaim sem voltak ezért. Nem tudtam, hogy lehetett volna olyat kérni, hogy Matyit rám tegyék miután kiemelik. Áron nem lehetett benn, mert kellett volna egy külön olyan ember, aki az apukára figyel a műtőben, ilyen pedig nem volt jelen, mivel péntek este volt. Áron egy ablakon keresztül nézhette volna a császárt, de senki nem szólt neki, hogy elkezdődött, így csak egészen későn ért oda, a kiemelés környékén.

Hosszúnak tűnt a beavatkozás, főleg miután kivették, és elvitték Matyit. Ott feküdtem, és azt éreztem, hogy már menni akarok, de az jó volt, hogy felsírt, és láttam őt. Felöltöztették, és egy puszira visszahozták. Nem volt jó, hogy ki vagyok terítve, vakítanak közben reflektorokkal. Ekkor kellett volna meghatódni. Furcsa volt.

A hányingerem még akkor is megmaradt, amikor betoltak a szülőszobára, akkor el is hánytam magam az úton.

Meghallottam Áron és Matyi hangját, ahogy jönnek. Nagyon cuki volt Matyi. Közben persze mentek a gondolatok, hogy mi van, ha így maradok, ha nem fog visszajönni a lábam érzékelése. Így nem volt optimális a szoptatás indulása sem. Sokat küzdöttünk mire komfortossá vált. Két óra aranyórát hagytak nekünk. Ekkor már este tíz óra lehetett. Nagyon fáradt voltam. Szinte én küldtem el Áront, hogy már szeretnék pihenni. Többen voltunk egy szobában, így pihenni nem igazán tudtam. Az első éjszakát nem töltöttük együtt Matyival. Csak reggel láttam újra.

A műtét után hat órával fel kellett állnom. Az éjjeli nővér ugyan még hagyott egy órát, mert látta, hogy alszom, de utána fel kellett állnom egyedül, ami nagyon-nagyon fájt. Percek voltak, mire fel tudtam kelni. Soha ilyen fájdalmat nem éreztem. Nagyon gyorsan lezuhanyoztam. Gondolom, hogy azért csinálják így, mert látniuk kell, hogy milyen állapotban vagy, de teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor nem segít senki.

Hajnal négykor nagy fájdalmak között átcsoszogtam a folyosó túloldalán lévő új szobámba. Egy császáros és egy nagyon fiatalon szült anyuka volt ott. Egészen jól tudtam aludni hat óráig. Ekkor indultam el először Matyiért. Eddig csak saját magammal voltam elfoglalva.

Matyi a folyosó túlvégén volt. Minden lépés borzasztóan fájt. Nem tudtam elmenni érte. Egy óra múlva újra próbálkoztam, akkor már sikerült. Onnantól végig velem volt.

Hogy voltatok Ti ketten?

Úgy éreztem, hogy össze vagyunk hangolódva. Nem éreztem, hogy megszakadt volna a kötődés. Volt, hogy együtt elaludtunk az ágyon. Ő nagyon mélyen elaludt. Nehezen tudtam felkelteni. Oda is rohantam a csecsemős osztályra, hogy segítsenek felkelteni. Aluszékony baba volt. Megtanítottak, hogy hogy tudom felébreszteni.

Később jött a védőnő, valamit kijelentettek a mellbimbómról, hogy nem alkalmas a szoptatásra. Bimbóvédőt kaptam, amit csak hosszú idő után sikerült szoptatási tanácsadó segítségével elhagyni. A bimbóvédővel is küszködve evett. Ráadásul egy macera is volt. A tanácsadó a nyugágy pozíciót javasolta, így rögtön ment is a dolog. Egy éjszaka állva szoptattam, mert úgy érzett rá jobban Matyi, után viszont jól ment a szoptatás.

Mondtak a császár után valamit? Hegmasszázsról vagy bármi más tennivalóról?

Semmit. Én kértem egy tapasz cserét mielőtt hazamentünk. Külön rá kellett kérdeznem, hogy hány napig legyen fenn, hogy kell kezelni. Nem volt tájékoztatás, tanácsadás. A csaszarvonal.hu-t, amit ajánlottál, az segített.

Mi a Te tanulságod a történtek után?

Ha nem érzed magad határozottnak, akkor ezen dolgozz, hogy tudj nemet mondani. Ma már tudom, hogy mire lehet nemet mondani, hogy mit mikor kell megkérdezni, hogy mi az, amit nem árt a babának, még akkor is, ha a kórházban azt mondják, hogy az nem jó.

A másik dúla. Hogy vigyen a kismama magával dúlát. Beszélgettünk Áronnal a szülésről, hogy talán, ha határozottabb lettem volna, akkor máshogy alakulnak a dolog. De egy éppen vajúdó nő legyen határozott?! Felháborodtam ezen. Dúlát kell vinni. Nem csak azért, hogy masszírozza a kismamát, hanem mert pl. eszembe sem jutott, hogy lépcsőzhetnék…

Fontos, hogy tudd, hogy ami Veled történt a szülésednél, az nem a Te hibád. Ez a rendszer hibája.

Valahol én is így gondolom, de miért gondoltam azt, hogy minket ez elkerül?! És miért nem vérteztem fel magam még jobban. Gondolva a VBAC-emre lassan orvossá képzem magam. Szörnyű. Szóval nehéz elengedni, hogy ez nem az én hibám.

Nem az a gond, hogy neked nem jutott eszedbe plusz technika, hanem az, hogy a szülésznő nem Segített. Ebben ez a nehéz. A döntésekkel szembe a dúla sem megy. Nem lesz a jogiképviselőd, de az anyában a lelket tudja tartani. Ha azon a ponton, amikor azt gondoltad, hogy ebből így nem lesz semmi, valaki átsegít a bíztatásával, gondoskodásával, vagy megetet, akkor lehet, hogy másképp alakul, de ezt nem tudjuk.  Azt viszont igen, hogy a többszöri vizsgálódás más-más orvosok jelenlétével nem segít. Ezekről Te nem tehetsz. Márpedig egy ilyen fehérköpenyes esemény sorozat gátat tud húzni, falakat tud építeni egy elindult folyamatban.

Én ezt tudtam is. De Áron sem olyan, aki ilyenkor közbelép.

És a dúla sem teszi ezt meg. A dúla sem tud olyat mondani, hogy kérjük vissza az előző orvost. Én egy dologért lennék ott, hogy amikor a harmadik orvos bejön hüvelyi vizsgálatot végezni, akkor megfogjam a kezed, és azt mondjam: „Most ezt nyugodtan végig csináljuk, és minden rendben lesz.” És maximum annyit kérnek az orvostól, hogy várjuk meg a két fájás közötti szünetet.

Na ez a kedvencem. Miért kell ezt a fájás közben csinálni?! A kedves kellemes hangú dokira, aki szünetben szeretett volna vizsgálni, rászólt a másik, hogy miért vár…

Az indítás az, amit a legjobban bánok. Túlságosan irányítható voltam.

Egy ilyen helyzetben nehéz is nemet mondani. Kik vagyunk mi ott szülő nők, hogy nemet mondjuk annak, akiről azt gondoljuk (reméljük), hogy sokkal nagyobb tapasztalattal bír, mint mi.

A kórház választásról is azt gondoltam, hogy fiatal vagyok, egészséges. Éreztem, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom szülni. Közel is van a kórház nagyon. Miért ne ott szüljek?! Nyilván a következőhöz nem így fogok állni. A világ végére is elmennék egy jobb helyre.

Az intézmény választás olyan, mint a párválasztás, vagy az első szexuális élményünk. Mondhatjuk, hogy ok, én kibírom, én megelégszem ezzel is, meg tudom csinálni. De ez egy kétszemélyes buli, amiben az egyik személy az intézmény, ami egy életre szóló csodás élményt tud adni a másik fél számára. De kérdés, hogy működik-e ez reflektorral a lábunk között, sok-sok orvossal hüvelyünkben, vagy úgy, hogy az érzéstelenítő hatására őzikés remegésünk közben, nem megcirógatást kapunk, hanem fölénk hajolva érthetetlen kérdéseket tesznek fel… nem is tudom… Ez így nem jó.

Az otthon szülésen is gondolkoztam, de falakba ütköztem. Biosz tanár szüleim vannak. Mindenki kórház pári volt. Legfőképp Áron, aki túl kockázatosnak tartotta ezt, és könnyen meggyőzött. A VBAC pedig nem lehet már otthon.

Hogy vagy most ezekkel az élményekkel?

A kórházban fel sem fogtam. Utána, otthon kezdtem el szomorkodni. Áron nem értette, hogy mi bajom van. Próbáltam neki elmondani, hogy tőlünk elvettek valamit. „Örülj, hogy egészségesek vagytok!” Ezt kaptam meg legtöbbször. Áron anyukája is meglepődött, hogy ez engem felháborítanak a történtek. Nyilván örültem, és jól voltam közben, de lassan leesett, hogy ez nem volt így jó. És egy évvel később is nagyon foglalkoztat a szülésem témája. Amikor fél évvel később egy ismerős hüvelyi úton szülte meg a gyermekét, nem tudtam Áron elmeséléséből a szülés történetet sírás nélkül végig hallgatni. Bárcsak én is eljutottam volna odáig, hogy kérjek vagy ne kérjek epidurált. Bárcsak eljutottam volna ilyen kérdésekig.

Nagyon nehéz, hogy nem érti a környezetem, hogy mi bajom van. Áronnal sokat beszélgetünk erről, talán jobban érti már, és közben nem is szeretném elvenni tőle az élmény örömteli részét. Nehéz. De ahhoz, hogy megértse, hogy mit szeretnék a következő gyermekünk születésénél, ahhoz erről beszélgetnünk kell.

Ez hasonló, mint, amikor egy hegymászó egy expedícióra készülve, egy éven keresztül dolgozik, beleteszi a legnagyobb tudását, szándékát, oda megy a hegy lábához, azt mondják, hogy épp most nem jók az időjárási viszonyok. És amikor kisüt a Nap, akkor végre elindulhat, de a serpa helyett valaki mást küldenek, remélve, hogy ez nem gond… de az indulásnál kiderül, hogy mégsem jön a másik segítő sem… akkor most mégsem mehetsz fel a hegyre. Ugye nem vagy nagyon csalódott?!

És általában ezt azok nem értik meg, akik természetes úton szültek.

A Teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor senki sem segít. – Julcsi szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Épp egy hónapja született meg második gyermeked, lánykád, Franciska. Hogy vagytok?

Jól, köszönjük, de azért így a két gyerekkel nem egyszerű. Ricsi, a nagyfiam igazán aktív. Ráadásul, amikor hazajöttünk a kórházból, akkor beteg lett. Egy hétig nem ment oviba. Amúgy is úgy terveztük, hogy itthon lesz, de így nem lett épp ideális az összeszokás. Nem jött jól ki, de ezt leszámítva minden rendben.

Elképesztő gyors szülésed volt. Én most mégsem vágnék bele ilyen gyorsan a közepébe. Menjünk sorba! Mit tudsz a saját születésedről?

Hatalmas hó volt. Apukámmal ment be Anyu a kórházba. Mivel az orvos épp ekkor ért rá, ezért beindították a szülést. A szokásos oxitocinos történet. Ráadásul aznap nagyon sokan szültek. Anyu a folyosón kapott helyet. Fázott kint a hidegben. Nem törődtek vele. Csak ment a szokásos futószalag. De végülis itt vagyok.

Amúgy képzeld, fiúnak vártak. Az akkori ultrahang készülékek nem adtak olyan jó képet. Én meg épp úgy rakhattam a kezem, hogy úgy tűnt, mintha fiú lennék. Zolika.

Apu valamit sejthetett, mert a születésem előtt, mielőtt elment volna a kórházból még odaszólt Anyunak, hogy ha lány lennék, akkor legyek Judit. Így kaptam a nevem.

Milyen érzésekkel vártad az első szülésélményed?

Mindenképp természetesen szerettem volna szülni. Féltem a császártól, féltem az epidurális érzéstelenítéstől, az altatástól. Mivel már a 41. héten jártunk, attól is féltem, hogy egyszer csak rám tör valahol a szülés, a vajúdás. A sors segített. Nem kellett otthon vajúdnom. Pontosan tudtam, hogy mi fog történni, hogy mi vár rám a kórházban.

Szóval be kellett indítani a szülést. Úgy, ahogy most Franciskával való szülésemet is, de erről majd később…

Ricsinél viszont már tudtuk előző nap, hogy befogják indítani. Ballonos indítás, oxitocinnal.

Sok anyuka arról számol be, hogy az oxitocinos fájások sokkal kellemetlenebbek, mint a természetes fájások. Hogy élted meg Te ezeket a fájásokat?

Sokkal rosszabbul éltem meg az elsőt, mint a mostani szülésemet. Tudtam, hogy vissza lehetne utasítani a beavatkozásokat, de már nagyon szerettem volna, hogy kijöjjön. Így tettem azt, amit mondtak. Nem is tudtam, hogy mi van az infúzióban, úgy kötötték be.

Mi volt a folyamat?

Bementünk előző este a kórházba ballonos indításra. Másnap reggel burkot repesztettek. Nézegették a CTG-t, kaptam antibiotikumot a streptococcus fertőzésem miatt. Majd megkaptam az oxitocint. Azt gondolták, hogy majd csak délutánra, vagy inkább estére lesz meg a baba. A férjem úgy gondolta, hogy akkor ő még el is megy dolgozni, de nem engedtem el, mert a fájások nagyon hamar elindultak. Pár órán belül már tolófájásaim lettek. A szülésznők nem akarták elhinni. Elküldtek wc-re, de ettől még a tolófájások megmaradtak.

Mennyi idővel voltatok ekkor az infúzió után?

Nem tudom pontosan, de az oxitocin után kb. két és fél órával Ricsi szőke kis hajával megszületett. A mellemre került. Gyönyörű cuki, pufók baba volt.

Milyen helyzetekben vajúdtál?

Az ágyon feküdtem.

Jobbra, balra fordultam a szülésznő javaslatára. Azt gondolta, hogy ettől gyorsítani lehet a folyamatot. Azt mondta, hogy a fájdalmat kell erőltetni. És nekem nagyon fájt.

De végül hamar megszületett Ricsi.

Ehhez képest most Franciskával, hogy történt?

Egy hétfői napon született meg Franciska, de már egy héttel korábban úgy látták, hogy kevés a magzatvizem. Ezért péntekre visszahívtak egy újabb vizsgálatra. Ismét kevésnek bizonyult a magzatvíz. Vasárnapra újra visszahívtak. Addig igyekeztem többet pihenni. Vasárnap reggel már Bencével mentünk be együtt. Ekkor ugyan jobban látszott a magzatvíz mennyisége, de átgondolta az orvos és inkább indítást javasolt vasárnap estére.

Amikor bementünk kaptam egy szobát. Az Istvánban, már rögtön abba a szobába kerülnek az indításosok, ahol szülni is fognak. Átkértem magam abba a szobába, ahol Ricsit is szültem. Pici, kényelmetlen szoba volt, de kényelmetlenség ellenére ragaszkodtam a régihez.

Borzasztó éjszakás szülésznő volt. Felrakta a ballont, de nagyon gyakorlatlan volt. Mindent elrontott. Többször félre is értettük egymást. Ki akarta venni a ballont, de ezt nem mondta meg érthetően, azt hittem már jön is az oxi. Szerettem volna, hogy akkor gyorsan hívjuk előtte be Bencét. Ő pedig sürgetve ezt kérdezte: Meg akarja szülni ezt a kisbabát?! Mielőtt kivette a ballont riogatott, hogy ettől mindenki fél és ez fájni fog. Nekem ez nem volt meglepő, már egyszer átéltem.

Tudtam, hogy nem szabad vele foglalkozni. Hogy el kell engednem a fülem mellett. És ennek ellenére voltam még kedvesebb vele, hogy ne kapja fel a vizet. Közben erősítettem magam, hogy ne vegye el a jókedvemet. És reggelre tényleg jobb is lett minden.

El tudod mondani, hogy fizikailag milyen érzés egy a ballonos indítás?

Idegentest érzetem volt. Hogy valami van ott, ami tágít. Fájt. Ez egy hosszú gumicső, amit feldugnak, és valahova beakasztanak. Ez nem ment a szülésznőnek. Ha fent van a cső, akkor vizet pumpálnak bele. Kicsit olyan, mint egy lufi. Közben óriás betétet kellett viselni, mert itt-ott szivárog ez-az. Kényelmetlen volt, de lehetett aludni azért tőle. Bár én sokat nem tudtam.

Rábeszélt a szülésznő, hogy vegyek be a fájdalomcsillapítót, mert attól majd könnyebben elalszom. Nem volt jó ötlet. Én sosem szedtem altatót, sem semmilyen tudatmódosítót, így az éjszakai pisilésnél nagyon elszédültem a gyógyszertől, ezen persze el elkezdtem pánikolni, így már nem tudtam visszaaludni.

Ráadásul nem épp fitt állapotban mentem be a kórházba. A kisfiam egy elég aktív gyerek. Alapvetően fáradt voltam. És stresszes, mert nem tudtam rendesen otthon magamnak összepakolni. Az első szülésemnél legalább előtte másfél hónapot pihenhettem, de most ez kimaradt.

Nem könnyű időszak… Mikor vették ki a ballont?

Amikor talán 3-4 ujjnyira kitágultam. Ekkor burkot is repesztettek. A reggeli szülésznő nem volt elégedett az eredménnyel. Azt mondta, hogy ez a tipikus ballonos tágulás. Nem elég. Ekkor megkérdezte, hogy vannak-e fájásaim és én mondtam, hogy sajnos nincsenek. Akkor így fogalmaztak:

“Akkor most jön a fincsi oxi.”

Mivel korábban indították a szülést, mint ahogy terveztük, így nem volt meg a vizsgálat eredménye. Automatikusan jött az antibiotikum. De a reggeli szülésznő legalább profi volt. Megnyugodtam. Tudtam, hogy gyakorlott és jófej.

Ekkor ment be Bence hozzád?

Igen, és alapvetően ketten voltunk a szülőszobán, magunkban. Ha kellett valami technikai segítség, akkor Bence szólt a szülésznőknek és jöttek is.

Hogyan töltöttétek el a vajúdás rövidke idejét?

A szülésfelkészítődön gyakoroltuk a szülőpozíciókat. Ezek jól működtek. Egy ideig ugyan ágyon feküdtem.

Az oxitocin infúzió után a szülésznő azt javasolta, hogy feküdjek le és váltogassam az oldalamat. Bennem csak az volt, hogy nem, nem, nem… Közben helyhez voltam kötve a CTG miatt. Idegesítő volt nagyon.

Amikor egyszer pisilnem kellett, akkor levette a szülésznő rólam a CTG-t.

Ezt az alkalmat kihasználva már nem feküdtem vissza, hanem inkább ringatóztunk. Bencébe kapaszkodtam egymással szemben állva. Masszírozta közben hátul a derekam. Jó volt állóhelyzetben lenni. És olyan is volt, hogy feltérdeltem az ágyra és úgy nyomtam lefelé. Volt, hogy sarokülésben térdeltem az ágyon, talán ez volt a legjobb.

Tudtam, hogy a gravitáció segít. Egyszer csak megváltozott a nyomási inger. Kértem Bencét, hogy azonnal szóljon a szülésznőnek.

Hitetlenkedve mosolygott, amikor bejött. Nem hitte, hogy tényleg itt tartunk. Amikor megvizsgált, gyorsan hívta az orvosom, hogy kissé előre haladott az állapot és jöjjön! Jó volt hallani, hogy már itt tartunk. Azt mondta, hogy egy óra múlva már kint lesz a baba. Az orvosom végig ott volt, és ez nagyon jó érzés volt.

A kitolás vége félig fekve, félig ülve történt. Segítettek a légzésben. Mondták, hogy szívjam be a levegőt közben hajtsam hátra a fejem, majd tartsam bent és döntsem le a fejem és nyomjak. Volt, hogy elrontottam és figyelmeztetni kellett, hogy hogyan is lélegezzek.

Talán azért is rontottad el, mert sokan nem ezt a légzéstechnikát javasolják a kitoláshoz. A légzés benttartás nem javasolt módszer a kitolásnál, inkább a folyamatos légzés lenne a fontos.

De azért bíztattak, látták, hogy nincs sok hátra.

Ami a legcsodálatosabb volt, hogy láthattam Francit kibújni. Az utolsó fájásoknál mondták, hogy hajoljak előre, nézzem meg, mert már kint van a feje.

Előrehajoltam és ott lógott ki belőlem. Néztem, ahogy megszületik. Amikor kibújt a feje, akkor kérték, hogy már csak sóhajtsak, hogy ne legyen gátmetszésem. Ez nagyon nehéz volt. Nagyon oda kellett figyelni, mert a megszokott nyomást el kellett engedni, és új technikát kellet használni.

Láttam, ahogy kicsusszan. Végig néztem ahogy megszületik. Gyönyörű volt.

Gyönyörű pillanat lehetett. És az is fantasztikus, hogy egy ilyen rapidszülést gátsérülés nélkül úsztál meg.

Igen, és rögtön rám tették Franciskát. Nagyon picike volt és egész sötét színű volt a bőre. Korán jött, a 38. hétre. 2870 grammal született. A fiam 3540 gramm volt. Szóltak Bencének, amikor elállt a pulzálás, elvágta a köldökzsinórt. Gyakorlottan tette a dolgát. Majd megszültem a méhlepényt. Picit kellemetlen volt, de azért az már simán ment.

A szülés után kellett csinálni bármit odalent az orvosodnak?

Nem. Egy kedves nővér lemosott, letisztogatott. Semmi más nem történt. Közben Francit lassan odakúsztattuk a mellemhez. Megtalálta, szopizott.

Arany tested-lelked van! Szerinted mi volt a viszonylag könnyű szülésednek az oka?

Amíg dolgoztam, jártam tornázni. Mentem gerinctornára, pilates-re. Amikor nem dolgoztam, akkor jártam hozzád a jógára. Talán ezek is segítettek a szülésben. Nem tudom pontosan.

Volt olyan más dolog is, amit magaddal tudtál vinni a jógaórákról?

Leginkább azt a gondolatot, hogy ne engedjem, hogy egy ilyen ember szava, mint ez a kezdő szülésznő volt, meghatározza az egész szülésélményemet, hogy ne veszítsem el a hitemet, az önbizalmamat egy-egy rossz mondat miatt.

A szülés után magatok maradtatok.

Igen. Bence segített levinni a holmiaimat. Engem tolókocsival vittek le. Gyenge voltam, mert a szülés előtte nem ittam, nem ettem. Egy kétágyas szobát kaptunk. Együtt voltunk végig Franciskával, és közben tudtam pihenni is. Ami nagyon jó volt, és nagyon fontos is volt számomra. Kedvesen segített a kórházi védőnő is. Nagyon elégedett voltam.

Amikor hazamentetek mit szólt a nagytesó a lánykához?

Amikor hazaértünk még nem volt Ricsi otthon. Kicsivel később érkezett meg az oviból a nagymamájával. Amikor meglátta, rögtön meg akarta fogni, ölbe szerette volna venni. Lelkes volt. Nézegette.  De nagyon kell figyelni rájuk. Nyilván ugrál mellette, játszik, mint ahogy eddig tette, ezért figyelni kell, hogy ne tegyen kárt benne. Sokszor felébreszti. Ricsi egy négyéves, nagyon aktív, hangos fiú, aki amúgy nagyon szereti testvérét és lelkes vele kapcsolatban.

Ha egy uticsomagot kellene összekészítened egy most szülő nőnek, akkor miket tennél bele? Milyen tárgyat? Milyen érzelmet, tanácsot?

Azt, hogy ne hagyják magukat a külső körülmények által befolyásolni.

Amit a szívéből érez, azt valósítsa meg. És ne hagyja, hogy kívülről befolyásolja a környezet. Gondolkodjon pozitívan. Ne hagyja magát, hogy egy külső rossz erő lehúzza.

Ja és ne olvasson sokat! Annyi paráztató dologról írnak. Ezeket kerülni kell, minimális tanács elég. Fontos, hogy ne vesszen el a sok információ között. Inkább hagyatkozzanak az ösztöneikre.

Nekem csodás volt, hogy láttam megszületni. Ez másnak is nagy élmény lehet.

A „Láttam Francit kibújni.” – Judit meséli el szüléstörténetét bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Kezdjük a legelejéről! Mit tudsz a saját születésed történetéről?

Anyu mesélt róla, hogy akkoriban, a 70-es évek végén, hogy mentek a dolgok. Erősen korlátozva voltak a lehetőségei. A vajúdás közben a testhelyzet csak fekvés lehetett. Csúnyán szóltak hozzá. De a legnagyobb fájdalma az volt, hogy a születésem után pólyába tettek és megtiltották számára, hogy kibontsa a pólyát. Megmondták, hogy mit szabad és mit nem. Ezeken kívül részleteket nem tudok.

Nagy családi anekdota sem maradt fenn?

Dehogynem. A szülés előtti nap Anyu bekolbászozott. November 17-én megjött az étvágya. Gyanús volt, hogy ez valamit jelent, mert amúgy alig evett a terhessége alatt. Végig hányta a kilenc hónapot, de aznap kívánós volt. Dugig ette magát. Majd másnap a vajúdás közben órákig ki sem tudott jönni a wc-ről. Utána is csak négykézláb tudott eljutni az egy emelettel feljebb lévő zuhanyzóig. Nem szeretett volna piszkosan szülni. Dörömböltek a zuhany ajtaján, hogy mit képzel, azonnal jöjjön ki…

Ilyen élmények, történetek után benned milyen vízió volt a szülésről?

Nem nagyon gondolkoztam azon, hogy milyen lesz. Ma már bánom. 36 évesen szültem az első gyermekem. De nem foglalkoztatott a szülés. Azt gondoltam, hogy ez egy idilli, eufórikus, boldog állapot lesz. De nem foglalkoztam annyit a szüléssel, mint azután. Ma már bánom. Ami történt velem az nem csak másokon múlt, hanem akkor még én sem voltam elég tudatos. Ma már talán jobb a helyzet, egyre tudatosabbak a nők.

Miért nem készültél tudatosabban a szülésre?

Azt gondoltam, hogy a szülés a világon a legtermészetesebb dolog. Így is van. De közben mégis naiv voltam. Nem gondoltam, hogy egy protokoll része leszek. Azt gondoltam elindul valahogy, szülök majd, közben segítenek és egyszer csak ott lesz a baba.

Másfelől a nagynéném véleményére hallgattam.  Ő gyermekorvos, virológus és családunk meghatározó, megmondó alakja. Figyelmeztetett, hogy ne olvassak a neten mindenféle baromságokat. Úgy könyveltem el magamban, hogy ha a szülés tényleg a legtermészetesebb dolog a világon (márpedig az) és, ha valóban sok hülyeség van a neten, akkor én nem fogok olvasgatni. Semmit nem olvastam. Ez volt a legrosszabb tanács, amit akkor kaphattam. Ma már tudom, hogy képes lettem volna megkülönböztetni a hülyeséget a releváns információtól.

Könnyen érkezett az életetekbe a Simivel való terhességed?

Végülis igen. Fél év után. Épp elszontyolodtunk volna, hogy mi van már, amikor a dokim egy vizsgálat alkalmával ránk nézett és így szólt: Maguk egy egészséges pár. Nincs ok az aggodalomra. Ha egy fél év múlva se sikerül, akkor leülünk beszélgetni. Nagyon szimpatikus volt a hozzáállása. Felszabadító hatású volt, rögtön utána teherbe is estem.

Milyen volt a terhességed?

Szörnyű. Nehezen viselem amúgy is a testi diszkomfortokat. Ráadásul a hetedik hónapban elkaptam egy vírusfertőzést. Nagyon köhögtem. Egész januárban beteg voltam. Lackó, a férjem el is költözött pár napra otthonról, mivel mellettem napokig nem lehetett aludni. Se ő, se én nem tudtunk pihenni. Egész éjjel köhögtem.

És mivel meglazultak a gát környéki izmaim, egy köhögéssel egy egészségügyi betét lett tele. Bepisiltem. Volt olyan éjszaka, hogy két egész csomagot használtam el… (köhög)… Na nézd most is köhögök. Biztos pszichés.

(köhög) Szóval Lackó elköltözött. Én pedig a kanapéra költöztem ki. Ott találtam egy testhelyzetet, amiben pár órácskát tudtam aludni éjjelente. Gyógyszert sokáig nem kaptam, mivel nem mertek semmit adni, mondván terhes vagyok. (köhög)…

Végül felírtak antibiotikumot.

Regenerálódtak a gátizmaid?

Igen. De rendszeresen járok intimtornára. Muszáj…

Lelkileg, hogy érezted magad a várandósság alatt?

Képes voltam a lelki és a testi dimenziót elválasztani. Boldog voltam. Nagyon. Élveztem, amikor mozgott. Örültem, hogy nagy pocakom van. Ez jó volt.

Egyszer a Kálvinon mentem át a zebrán – már nagy hasam volt. Messziről kinézett magának egy bolond nő. Éles szemével az út túloldaláról átszúrta a kabátomat. Odajött hozzám. Olyan volt, mint egy boszorka, mint egy javasasszony. Féltem, hogy mit fog mondani. Így szólt: Egészséges babuciii. Jaj, de jó élete lesz. Megmaradt bennem. Ha ugyanezzel az erővel rosszat mondott volna, nem tudom, hogyan hatott volna rám.

Az utcán szembejövőket nem válogathatjuk meg. Amikor Te szültél 2015-ben, akkor viszont még lehetett orvost választani. Mi alapján választottatok Ti?

Nem volt olyan nőgyógyászom, akihez rendszeresen jártam volna. Egy barátnőm Dr. X.-t ajánlotta. Nem volt jó választás a részemről. Neki bejött, nekem nem. A mai napig arra gondolok, hogy ha összefutnék vele az utcán miket vágnék a fejéhez. A legnegatívabb ember az életemben.

Egy pillanatra Te is javasasszonnyá válnál…

Igen. Pedig van olyan ismerősöm, aki nála szült és jó élmény volt számára. Azt éreztem, hogy ez igazságtalanság. Hogy hogyan lehet az, hogy én a történtek miatt gyűlölöm őt, másnak pedig jó szülés élménye volt nála.

Utólag már könnyű okosnak lenni. Rákerestem a neten. Pár óra böngészés után kirajzolódik az ő pályafutása. A Schöpf-Merei-ben kezdte, a nagy nevű szülészeten. Áradoztak arról az időszakáról. De, ahogy haladt előre az idő egyre több olyan véleménnyel szembesültem, hogy csak a pénz érdekli. A pénz, a pénz. Túl lassan esett le számomra. Ócska magánrendelője volt, egy vacak ultrahanggal. Kihasználva a nem tiszta helyzetet a magán és az állami ellátás között a saját magán pácienseit több vizsgálatra is az Istvánba hívta, de azért hívott a magánba is, hogy fizessünk is. Tudathasadás volt, hogy a kórházban nem adtunk pénzt, de a magánban igen. Lehetetlen helyzet volt. Ráadásul azt sem értettem, hogy miért kell ennyi vizsgálat, ha makk egészséges vagyok. Úgy éreztem, hogy ezek a vizsgálatok csak a pénz miatt vannak, hogy mindig letegyem a 15.000 forintot.

Éreztetted vele, hogy nem vagy igazán komfortos ebben a helyzetben?

A nyolcadik hónap környékén már igen. Az Istvánban voltam nála épp, amikor történt valami.

A streptococcus tenyésztést konkrétan úgy vette le, hogy a függönyt sem húzta volna el, ha nem szólok. A háttérben ment a jövés-menés. Ilyen körülmények között tárd szét a lábad és lazulj el.

Levette a mintát. Még fel sem keltem, a bugyim sem volt rajtam, amikor már húzta is vissza a függönyt és mintával a kezében nekem szegezte a kérdést: „Ivett, hogy lesz akkor a szülés?!” Nem értettem a kérdést. Rákérdezett, hogy szeretném-e, ha „rendelkezésre állna”. (Korábban a „rendelkezésre állásért” járó díjat már tisztázta.) Mondtam, hogy remélem úgy, hogy ott lesz a doktor úr és akkor fizetek érte.

Pityeregve hívtam fel Lackót.

Ő nem kísért el ezekre a vizsgálatokra?

Nem. Egészen eddig a pontig nem éreztem szükségét, hogy ott legyen. De akkor segítséget kértem Tőle, mert éreztem, hogy ez nagyon megterhel lelkileg.

Végül maradtál X.-nél. Hogyan indult be a szülés?

A 40. hét előtt pár nappal megzsarolt minket az indítással. Amikor rákérdeztünk, hogy miért kellene indítani, ha minden rendben, annyit felelt, hogy ha nem indíthat, akkor felejtsük el őt, akkor leveszi rólunk a kezét. Mondta mindezt úgy, hogy másfél évig jártam hozzá.

Azt hittem, ez egy bizalmi viszony. Ma már tudom, hogy ezért fel is jelenthettem volna őt.

Ez volt a legnagyobb törés, csalódás.

Miért nem váltottál orvost, amikor már rezgett a léc?

Volt olyan ismerősöm, aki megtette. Ismerek nem is egy embert, aki váltott. Sőt az utolsó héten megelégelte a CTG vizsgálatokat és úgy döntött inkább otthon szül. Ugyan voltak előttem ilyen példák, de mégsem volt hozzá elég bátorságom. Ez az én hibám.

Nagy kegyesen egy hetet adott még számunkra. Így Simi 40+1 héttel jött a világra. Utólag persze kiderült, hogy doktor úr nem jól számolta ki a szülés tervezett időpontját. Nekem 24 naposak a ciklusaim és ez megzavarta őt. Ötezerszer számolta át és láttam, hogy bizonytalan az eredményben. Ha nem számolja el, akkor Simi is gyönyörűen jöhetett volna a világra, indítás nélkül.

Mi volt az indítási protokoll?

Előző este nyolcra kellett bemennem a kórházba. Még akkor este felhelyezték a ballont. Ez a mechanikus indítás.

Egy ismeretlen doki felhelyezte a ballont. Hajnal 6-kor kivette egy másik. Egy harmadik repesztette a burkot. Be sem mutatkoztak, a nevüket sem tudom. A negyedik volt az én orvosom reggel 7-kor.

Úgy nyúlkáltak bennem, mintha egy darab hús lennék.

Milyen érzés volt ez a mechanikus indítás?

Nem tudom. Különösebben nem fájt. Dolgozott bennem az adrenalin. Felfokozott stresszes állapotban voltam. Nehéz este volt. A mellettem lévő szobában egy cigánylány vajúdott. Egész éjjel ott volt bent a párja. Cigiztek. Nagyon zavart a füst. Egy pár óra után erőt vettem magamon és kimentem a nővérpulthoz. Ült a gép előtt az ügyeletes nővér, rám se nézett, amikor odaléptem hozzá. Szóltam, hogy nagyon zavar a füst.

Mire ő gépi hangon közölte, hogy nem tud mit csinálni. Cigányok. Ha kihívja a rendőröket, akkor sem fog semmi sem történni.

Ráadásul aludni sem tudtam, mert a szobámban igazi ágy nem volt, csak egy dobogó. Nem volt bátorságom átkérni magam egy olyan szobában, ahol lett volna rendes ágy. Vihar volt. Tele voltam félelemmel. Így fizikai fájdalmat nem kötök az estéhez, csak lelkit. Az is lehet, hogy egyszerűen a lelki állapot miatt nem maradt meg a fizikai. De fájásaim nem igazán lehettek reggelre sem. Viszont kialvatlan voltam. Kimaradt az éjszaka.

Itt kezdődött el a lelki megsemmisülésem.

Pedig alapvetői bábai tanács, hogy légy kipihent a szülésedre. Ha elkezdődnek a fájásaid, feküdj le aludni.

Hát erre lehetőség itt nem volt. Viszont tele voltam szorongással, stresszel. Szállt a füst. A nővér is bunkó volt. Haladt tovább a protokoll. Reggel rákötöttek az oxitocinra. Megoldásnak látták, ha még jobban erőltetik az el nem indult folyamatot.

Ez egy erőszak. Ki akarták a gyerekemet erőszakolni belőlem.

Közel kilenc órás vajúdás volt, amiből hat óra nagyon intenzív fájdalom volt. Mivel második gyermekemet otthon szültem, ma már tudom, hogy mi a különbség a természetes és a mesterségesen adagolt oxitocin között. Persze a természetes folyamat is fájt, de nem így.

Lackó reggelre már Veled volt?

Igen, de nem sokáig…

Elmesélem, hogy volt, hiszen ez a lényege az egésznek, de nem könnyű…

A vajúdás közben elkezdett jönni belőlem a kaki. Borzasztó kellemetlen volt. Jöttek a hihetetlenül erős fájdalmak és közben potyogott ki belőlem minden. Kiküldtem Lackót. A három perces fájásaim között volt két percem, hogy CTG-vel a nagy hasamon takarítsak magam után.

Tudjuk, hogy ha természetesen indul egy szülés erről is gondoskodik a test. Sok nőnek lesz a szülés beindulása előtt hasmenése. Öntisztító folyamat. Készül a test a szülésre, így vagyunk kitalálva. De hogy hogy nem volt ott segítséged?

Volt egy szülésznő, akit szintén a barátaim ajánlottak. Amikor bejött, nagyon kedvesen mondta, hogy ez természetes és emiatt ne aggódjak. Hogy őt nem zavarja egyáltalán. Lehet, hogy őt nem zavarta, de engem igen. Amúgy kedves volt, csak hát végig tolta rajtam a protokollt. De közben mégis éreztem, hogy velem volt, már amikor nem épp a párhuzamos szülésnél. De benne éreztem humánumot.

Hogy tudnád jellemezni a fájásokat, amiket ekkor megéltél?

Nekem a derekam fájt nagyon. (Azóta is szokott fájni…Bevillan egyszercsak az agyamban, majd a derekamba, egy emlékként…) Bezárkóztam a wc-be. Két órát voltam bent. Ültem a wc-n, kapaszkodtam az infúzióba és azt vízionáltam, hogy előbb fognak a derekam miatt műtőasztalra tenni, mint hogy megszüljem Simit. Csak ez járt a fejemben, hogy biztosan meg kell műteni a derekam, mert valami bajt jelenthet ez a fájdalom. Azon gondolkoztam, hogy ha műtenek majd, nyilván a hasamon kell feküdnöm, de akkor, hogy tud megszületni a gyerekem. Kétségbeesett voltam. Életem legrosszabb két órája volt ez.

Egyszer csak kibotorkáltál a wc-ről?

Igen, az infúzióval együtt. Kérték, hogy feküdjek le, de olyan erősen fájt, ha vízszintesbe kerültem, hogy folyamatosan felpattantam. A szülésznő meg csak hajtogatta, hogy

„Nem érti meg, hogy el fog fáradni?!” Mire én: „Nem érti meg, hogy nem bírok feküdni?!”

Amúgy sem attól fáradtam el, hogy nem feküdtem akkor le az ágyra, hanem attól, hogy az előző éjszaka nem aludtam.

Ha ennyire fájt a derekad, fel sem merült, hogy valamilyen fájdalomcsillapítót kérj?

De ordítottam, hogy nem bírom. Ekkor injekciót kaptam rá, de mondták, hogy semmit nem fog érni. Az epidurál pedig fel sem merült. Ott az Istvánban ez nem divat. Az nincs a protokollban.

Az orvosod tudott valamit segíteni?

Ebből a közel tíz órából háromszor-négyszer nézett rám. Kb. másfél óránként. Volt, hogy kértem a segítségét tőle, mert lejöttek a CTG tappancsai. Zavarba jött. Nem tudta visszatenni. Végül Lackó tette vissza.

Ezek szerint őt időközben visszaengedted magadhoz?

Nem. Ez még előtte volt. Nem vagyok rá büszke, de én is ordítottam, hogy szedjék ki belőlem Simit. Császárra gondoltam. Ezen a ponton jobb, hogy nem volt bent Lackó.

Ez az érzésed nem egy egyedi dolog. Annak is lehet a jele, hogy már nincs sok hátra a vajúdásból.

A dokin mégis látszott, hogy hajlana a császárra, de a szülésznő úgy gondolta, hogy ez menni fog a hagyományos úton is. Mivel kialakult közöttük egy ellentét, ezért inkább

behívtak egy másik orvost, az atyaúristent. Berontott. Benézett a lábam közé, talán be is nyúlt, és meghozta a verdiktet: „Menni fog.” Ha ő nem ezt mondja, akkor császár lett volna és később kizárnak az otthonszülés lehetőségéből.

És ment is a dolog.

Vákuummal. Becsődült csomó ember. Ott volt egy neonatológus, egy gyakornok, a szülésznő, a dr. X. és még 4-5 ember. Csupa fehérköpenyes idegen ember. Stresszben voltam. Igyekeztem csak a szülésznőre koncentrálni és minden mást kizárni. De ez nem volt egyszerű. Volt egy ember a fejem mellett, már nem emlékszem, hogy mit mondott csak az érzés maradt meg, hogy én ennek a csávónak beverek egyet. Most azonnal. Tisztában voltam vele, hogy ezt az erőt inkább a következő nyomásba kell beletennem. Mérhetetlen méltatlan, tiszteletlen utasítás lehetett, amit mondott, arra vonatkozóan, hogy mit, hogyan csináljak. Mintha szült volna már gyereket. És közben ez a vad idegen ember, akit abban a percben láttam először nyomta teljes erejével lefelé a pocakom az elavult Kristeller manőverrel, amitől később köldök sérvem lett.

Így jött a világra Simi…

Potyognak a könnyeid.

Igen, most is csak sírok, mert annyira bánom. Biztos vagyok benne, hogy a kötődésünkön hagyott nyomot. Nem így kellett volna a világra jönnie. Undorító. Méltatlan. Vad idegenek úgy beszélnek rólad, mintha egy tárgy lennél, egy darab hús.

Nem magam miatt sírok még most is, hanem Simi miatt, mert sokkal nagyobb tisztelettel kellett volna világra jönnie. Nem így. Nem gyertyák kellenek, meg virágszirmok. Nem a flanc kell. Csak várni tisztelettel. Csak annyi, hogy engedd, hogy a természet dolgozzon.

Lackó mikor csatlakozott vissza?

A vákuumnál nem lehetett ott, mert az komplikációnak számított. De a köldökzsinórt már ő vágta el. Pedig jó lett volna, ha bent van, mert én alapvetően nem voltam magamnál. Összekeveredett az idő. Nem csak közben, de utána is.

Az ő elmeséléséből tudom csak, hogy elvitték lefürdetni Simit. Persze azóta ezt is bánom. Ma már tudom, milyen fontos az a pici magzatmáz, ami a babákon marad. Felöltöztették. Visszahozták. Egy órát sem lehetett a mellkasomon. Csak feküdtem széttárt lábakkal. Néztem Lackót és Simit. Közben jött valaki takarítani. Jött ment a szobában. Majd fogott egy vödör jódot és egy szó nélkül a lábam közé zúdította. Az egy szent hely, ahonnan nemrég egy élet született. Ő meg két kis sepregetés között, puff… Az egész szülésemet szimbolizálja ez a jelenet. Nem kérdezte meg, hogy bejöhet-e takarítani, vagy hogy ezt a jódot magára kellene tennem, megengedi?!

Nem is értem pontosan. Ő egy takarítónő volt vagy egy nővér?

Nem tudom. Egyszerre takarította lent a követ és engem. Nem tudom ki volt. Egy nővér, aki tette a dolgát, és akinek az egyik dolga az volt, hogy nyakon öntsön engem jóddal. Ez egy apró dolog lett volna. Hogy odajön és elmondja, hogy ki ő és mit szeretne csinálni. Megkérdezhette volna, hogy készen állok-e rá. Nyilván megengedtem volna.

Gát sérülés miatt kellett ez a sok jód?

Igen. Volt gátmetszésem. Nem is akármilyen, három hétig nem tudtam ülni utána. Általában 2-3 öltést használnak, belém 13-t tettek. De az oxitocinos derék fájdalom mindent felülírt, nem is éreztem ezeket az öltéseket. Félholt voltam. Miközben varrt az orvos a következő mondatok hangoztak el:

„- Nem látok jól, nincs elég fény.
– Várjon doktor úr, akkor áthozom a másikból.
– Oh, így már látok.”

De akkor már negyed órája varrt engem.

Majd ezután azt is közölte, hogy nagyon tompa a tű, de majd a franciaországi kongresszuson vesz egy újat. Kösz. Azzal nem tisztelt meg, hogy lássa, amit csinál és azzal sem, hogy megfelelő eszközt használjon. Vagy, ha már ez a helyzet, akkor ne mondja el nekem.

Mi történt utána?

Másnap reggel jött hajnalban az első hőmérőzés. Közben úgy feküdtem, mint akin átment tíz úthenger. Feküdtem és láttam magam kívülről, mintha csak egy film lenne. Láttam a szobát, benne magam. Csak feküdtem. Azt hiszem, ott nyilvánult meg először a trauma. De az utána jövő depressziós állapotot csak fél évvel később diagnosztizáltam. Csak akkor tudtam kimondani, hogy ez az.

Emlékszem, hogy a kórházban feküdtem az ágyban és egyszer csak megláttam a doktor urat. Az volt az érzésem, hogy néz, hogy készítem-e már a borítékot. Nem az érdekelte, hogy hogy vagyok. Csak kémlelte, hogy eljött-e az idő, hogy vajon hol lehet a pénzzel teli boríték. Másnap odaadtuk neki és a szülésznőnek is.

Milyen jó lenne, olyan erősnek lenni, hogy ezen a ponton azt mondja az ember, hogy ez így nem volt számára megfelelő szolgáltatás ezért nem fizetek.

Hát igen.

Ráadásul a szülésed egy része menthető lett volna, ha valaki Téged ott szeret.

Jól lett volna, ha valaki vigyáz rám. Ha valaki a lelkemet kicsit karbantartja.

A következő napok könnyebbek voltak?

Az a korábban elképzelt illúzió, hamar összeomlott az önbizalmammal együtt. A túlélésre mentem. Csak feküdni tudtam. Egy emelettel lejjebb tartottak egy kötelező filmvetítést a szoptatásról. Nem tudtam lemenni. Órákig szorongtam, hogy ezt, hogy fogom megmondani, hogy nem tudok lemenni. Csak a szorongás és a félelem volt bennem, hogy valamit nem tudok teljesíteni. Azt mondták rendben. De azért azzal nem foglalkoztak, hogy akkor én tényleg ennyire szarul vagyok, tényleg ennyire fáj?! Ez nem jutott eszükbe. Miközben úgy éreztem, hogy a lábaim között bombát robbantottak.

Azt gondoltam, hogy nem vagyok jó anya, mert én már erre sem voltam képes. Mindenki más ment. Én pedig nem tudtam valamit megcsinálni, amit ők igen. Ráadásul utána a szoptatás sem ment. Csak feküdni tudtam és mire másfél hónappal később felálltam húsz kilóval lettem nehezebb. A gyermekágyi időszaknak nem erről kellett volna szólni. Nagyon szerettem volna szoptatni. Csakhogy Simi nagyon szétszedte a mellbimbómat. Vérzett. Azok a sejtjeim megnyomorodtak. Mindenki jött a tanácsaival. Hogy vegyek tápszert. Meg vettük ezeket a Karamalz italokat. Malátás tejserkentők. Egyben volt 300 kalória. Én ebből napi 3-4 ittam meg, úgyhogy közben csak feküdtem. Ezt a húsz kilót azóta sem tudtam lefogyni.

Lackó, hogy élte meg ezt a helyzetet?

Érezte, hogy valami nem stimmel. Látta, hogy nem tudom ellátni a gyerekünket. Szembesült a fájdalmaimmal és azzal, hogy mennyire fáradt vagyok. Akkor nem tudtuk, hogy tulajdonképpen ez egy poszttraumás stressz állapot volt.

Esténként én már semmiben nem tudtam részt venni. Lackó fürdette, pelenkázta Simit, én pedig csak sírtam. Kimerült voltam testileg, lelkileg. És másfél hónap után ő is teljesen kimerült. Amikor ki mondta, hogy ő sem így képzelte el ezt az időszakot, olyan érzés volt, mintha kést szurkálnának belém.

Nagyon rápörögtem közben Simi alvására. Fontos volt számomra, hogy mindig kialudja magát. Ugyan én is tudtam, akkor pihenni, de teljesen rögeszmésen figyeltem erre. Csomó jó program lehetőséget félretéve. Nem volt egyszerű időszak…

Fájdalmas időszak lehetett testileg és lelkileg is.

Az volt. De ez az én szüléstörténetem. Ez az, amit nem szerettem volna másodjára átélni. Ahogy telik az idő, jobb azért. Azt is gondoltam, hogy ha Mimi majd szépen születik meg az sokat segíthet. Egyfajta feloldozás lesz. De nem az volt. Csak még jobban elszomorított: hogy ha így is lehet születni, akkor miért nem juthatott ez Siminek is.

Tudsz ebből az időszakból mosolygásra emlékezni?

Igen, voltak vicces részek is. Amikor jöttünk haza a kórházból fordítva raktuk be a hordozót az autóba. Bénáztunk és nevettünk. Majd valaki segített. De ez is csak addig volt vicces, amíg nem kellett beülnöm a kocsiba. Iszonyatosan fájt a sebem, csak fájdalomcsillapítóval tudtam elmenni a kórházból. Jó lett volna a babámra figyelni meghitt hangulatban, de én csak a kátyúkat láttam és kértem Lackót, hogy kerülje ki az összeset.

Azóta sikerült feldolgoznod ezt a traumát? Kértél segítséget?

Nem. Úgy próbálom feldolgozni, hogy a Más Állapotot a Szülészetben mozgalomnak segítek. Ennek látom az értelmét.

Ha ők nem lettek volna, akkor talán máshogy alakul Mimi születése is.

Persze azért, lehet, hogy majd egyszer elmegyek pszichológushoz.

Sokat tudnak segíteni. Ha valakinek nem fekszik egy egyéni terápia ma már olyan sok lehetőség van a feldolgozásra. Body Work, Pszichodráma…

Igen, de ami megtörtént az megtörtént. És én nem akarok senkinek megbocsátani. A dühömön csak egy dolog segítene, ha rendszer szinten változna meg a szülészet.

Megbocsátani értem, ha nem tudsz, de a puttonyt vinni nem feltétlenül kell.

Nem zárom ki, hogy egyszer dolgozzak valamikor ezen. De nem most. Most inkább reggelente elmegyek egyet járni. Felér egy meditációval.

Szóval végleg nem ment el a kedved a szüléstől. Sőt.

Igen, szerettünk volna Simi mellé tesót. A testvér az fontos. Mimi rögtön jött. Ő ilyen személyiség is. Mind kettőjük személyiségén ott van a fogantatásuk, a születésük. Mimi berobban. Kipukkad az élettől. Elképesztően talpraesett. Ő ilyen. Intéz mindent. Nem féltjük, annyira elemében van. Simire mindig jobban figyelünk.

Úgy képzelem Te is ilyen lehettél. A második terhességed milyen volt?

Leginkább lelki hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Veresegyházi otthonunk a Google szerint kiesik az otthonszülés lehetőségéből. (Gyakorlatban lemértük és simán be lehet érni a Kistarcsai kórházba a megadott időn belül.) Ezért, akit választottam bábának először ő nem vállalt el. Lackó erősködött vele, de nem tudtuk meggyőzni. Ezért is lett végül a helyszín anyukám lakása.

Kerestem volna más bábát, de senkivel nem volt igazán jó összhang. Hiába kedves egy bába és tudom, hogy fantasztikus szakember nehéz kiválasztani a megfelelőt. Egy valakit (nem is akárkit: Király Ágit) ugyan már találtam, de az otthon szüléshez két bába kell. Nehezítette a helyzetet, hogy a Ági hirtelen kórházba került. Bizonytalanná vált minden a nyolcadik hónapra. Lassan végül kitisztult a kép. Király Ági mégis tudott jönni, és Béres Edina lett a másik kísérőm.

De közben legbelül mindvégig éreztem, hogy csak magamra számíthatok. Éreztem belül a nyugalmat és, hogy nem fogok kórházban szülni. Volt bennem egy határozott erő.

Különös történet a Ti találkozásotok Edinával. Elmeséled?

Az egy csoda volt. Horányban voltunk barátoknál a Meteor Telepen. Ültünk a teraszon. Épp az otthonszülésről beszélgettünk. A barátaimtól távol állt ez a téma.

Meséltem épp, hogy milyen jó lett volna, ha az első bába mellől nem sodor el az élet. Ő lett volna a jó választás. És abban a pillanatban megjelent. Ott sétált el a terasz előtt. Döbbenet. Felálltam, odamentem hozzá. Elmondtam, hogy mi történt, hogy Ági kórházban van és megkértem, hogy legyen ott a szülésemnél. Most is sírok látod… az a nő egy csoda.

Sose felejtem el, ahogy rám nézett. Együttérzés, gondoskodás, szeretet áradt belőle. Nem tudta megígérni, hogy ott lesz, de azt megígérte, hogy mindenképp megpróbál ott lenni. Végül így voltak ők ott ketten a szülésemnél.

Hogyan érkezett Mimi?

Először a nyákdugó távozott. Felhívtam Ágit, hogy megijedtem. Mondta, hogy ne ijedj meg! Figyeld magad és pihengess! És hívj, ha úgy érzed, hogy fájásaid vannak! Egy óra múlva már hívtam is. Lackó kényelmesen hazaért. Anyám pont jött hozzánk. Ugyan nem kértem, hogy hozza az ittalvós cuccát, de ő hozta magától. Tökéletesen alakult minden, különösebb szervezés nélkül.

A kórház nem lett volna messze, de Anyukád lakása jó messze volt.

Álltunk a dugóban három perces fájásokkal. Ahogy a filmekben szokás magyaráztam Lackónak, hogy merre menjen, melyik sáv a gyorsabb. Veszekedtünk. Vicces így utólag. Egyszer csak mellénk került egy rendőrautó, gondoltam, hogy szólok nekik, hogy kísérjenek el a lakáshoz, de elindult a forgalom. Megérkeztünk Anyu lakásába és két óra múlva megvolt Mimi.

Nagyon hamar.

Igen ráadásul munkaidőben. A bábák délre értek oda. Ötkor már el is mentek. Büszke voltam magunkra, hogy így hétköznap munkaidőben történt. Bár a szomszédok nem számítottak ilyen vendégekre a házban.

A bábák nevetve érkeztek meg a lakásba, mert mint utóbb kiderült gázóra leolvasónak nézték őket.

Megérkeztetek. Mi történt ott?

Semmi. Vajúdtam.

Azért az nem semmi, ha valaki épp vajúdik. Tudtál, kívántál valamennyit mozogni?

Nem ezen volt a hangsúly. Inkább azon, hogy el tudjak vonulni. Megint elmentem a fürdőbe. Egyedül, magam szerettem volna lenni. Még a bábáktól is elvonultam. Bezárkóztam a fürdőbe.

Időnként ajánlgattak segítséget. Amúgy csak ültek és figyeltek. Minimálisan beszélgettek. A fájások között körbetekertek meleg vizes borogatással. Ha jött a fájás azonnal visszaültek. Figyeltem belülről ezt a bábai munkásságot. Egy szóval lehet csak jellemezni: alázat. Ez a dolog nem róluk szól. Nekik asszisztálni kell és észnél lenni.

A kitolásnál már a szobában voltam. Álltam. Egyik lábam fent volt a kanapén. Az egyik bába pedig alattam. Volt rajta egy csinos blúz, annak ott annyi lett. Telibe kapott mindent.

Lackó ott volt?

A kitolásnál állítólag kiküldtem. A konyhából kukucskált és onnan videózott.

Hogy alakult a gátad állapota?

Gondolom, hogy láttak már a bábák cifrábbat, de azért mondtam nekik, hogy érdekes eset vagyok én is. Nyugtatgattak, hogy ez nem lesz gond. De, amikor meglátták, hogy a szülés közben leszakadt egy darab a szeméremajkaimról, akkor meglepődtek. Én meg sem éreztem. A bábák sem láttak még ilyet korábban. Én pedig a mai napig sem érzem hiányát.

Lett hagyományos gát sérülésem is. Ági egy ponton megkérdezte, hogy összevarrjon-e. Nem értettem, hogy miért nekem kellene ezt eldönteni. Mondtam is, hogy ez nem az én kompetenciám, ezt neki kell eldönteni. Döntött, nem nyúlt hozzám. Három nappal később nagyon elégedett volt a döntésével.

Eufória volt?

Ha az nem is, de sokkal jobban voltam utána. Egy hét után már takarítottam. Ilyen egy normális XXI. századi születés. Persze az se volt normális, amikor a szülés után rögtön mentek vissza a nők a földekre dolgozni, de én most egy hét után jól voltam. Hordozni is tudtam.

Ez egy normális szülés volt. Ha jön a gyerek, akkor fontos, hogy tudj koncentrálni a testedre, hogy tudj magadba fordulni, hogy legyen melletted valaki, aki erőt ad, aki inni és enni ad. A legtöbben azt hiszik, hogy az otthonszülés a rózsaszirmokról és a gyertyákról szól, de nem. Nem ez a fontos.

Mennyi időt maradtatok ott a lakásban?

Egy éjszakát. Kettő körül született Mimi, öt körül mentek el a bábák, addig takarítottak, adminisztráltak. Jött még aznap a neonatológus. Formális dolog volt. A harmadik napos kontrollra már ide ki Veresre jött az Ági. Mindent rendben talált.

Mimivel a szoptatás is könnyebben ment?

Nem, sőt nehezebben. Szerintem Siminél tönkrementek a sejtek, a szövetek a mellemen. Nem látszik rajta semmi, de két és fél év alatt nem regenerálódtak. Fél évig sírtam annyira fájt a szoptatás. Egy hét ugyan volt, amikor tápszert kapott Mimi, mert lebetegedtem és gyógyszert kellett szednem, de utána hamar visszaállt minden. Persze fájni akkor is fájt.

Ha össze kellene raknod egy batyut csak a legfontosabbakkal egy hamarosan szülő nőnek, akkor mit raknál bele?

Önbizalmat. Önbizalmat és tudást. Hogy mélyüljön el a kismama abban, hogy kicsoda ő maga. Értse meg magát és a szülést. Beszélgessen sokat. És higgyen abban, hogy képes szülni.

A félelem ahhoz kapcsolódik sokszor, amit nem ismerünk. A szülés ne legyen ilyen. Az élettani folyamattól nem kell félni. Maximum pozitív stresszel járjon. A fájdalom meg fájdalom. Azt ki, lehet bírni.

Szóval önbizalom és támogatás. A támogatás nagyon fontos, hogy legyen segítség. Hogy tudja azt, hogy számára mi nyújt egyáltalán biztonságérzetet. És ha az a kórház, akkor legyen kórház. De értse meg a szülést.

És készüljön a fájdalomra és legyen tisztában vele, hogy neki mi lehet majd segítő technika a fájdalom kezelésében.

A szülésfelkészítőkön rengeteg tanács hangzik el. A melegvíz, a kád, a masszázs. Az első szülésem után megváltozott a fájdalomhoz való viszonyom. Kisebb fájdalomra is vonyítani, zokogni tudtam. Eltolódott a fájdalom küszöböm. Pedig előtte jól bírtam, büszke is voltam magamra.

Bebizonyosodott általam is, hogy a nők tudnak szülni. Persze lehetnek komplikációk. Életmentő helyzetek. De az csak nem normális, hogy a körülöttem lévő kismamák túlnyomó többségét császározták. Nem létezik, hogy egyikőjük se tud szülni. Dehogynem. Mindenki tud szülni. Csak a rendszer nem segíti ezt. Most már nem tervezünk több gyereket. Ha még is szülnék biztosan újra otthon.

A Lavina a szülőszobán – Ivett szüléstörténetei bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Minden nőnek sajátos kapcsolata van az anyasággal. Van, aki sokat vár a gyermekáldásra. Van, aki többször is elvetél. Van, aki meg sem fogan. És olyan is van, aki elveszti 18 hetes magzatát, mert az élettel össze nem egyeztethető fejlődési rendellenessége van. Andrea, egy nevesincs kislány és Gergő története következik.

Hogy indult a Ti családdá válásotok története?

Örülök, hogy ezzel kérdéssel kezded, mert meghatározó volt ez az időszak. Két év próbálkozás után döntöttünk úgy, hogy segítséghez fordulunk. A János Kórház meddőségi osztályára mentünk. Minden ott történő beavatkozást az állam támogat, legyen az vizsgálat, injekció, inszemináció, lombik. 2012. szeptemberében kezdtük el az ottani protokollt. Kikérdeztek minket együtt is, külön is. A vizsgálatok minden szegmense azt mutatta, hogy teljesen egészségesek vagyunk. Elindulhattunk az egészséges pároknak szóló programban egy időzített teherbeeséssel. Ez az első lépcső még az inszemináció előtt. Ehhez tüszőrepedést segítő injekciós hormonkezelést kaptam. Bármennyire is abszurd volt, de megmondták, hogy mikor legyünk együtt. A tüszőrepesztés után pontosan lehet tudni, hogy mikor van ennek az ideje. Orvosi utasításra meg is tettük, amit meg kellett tenni. Azonnal teherbe estem. Boldogok voltunk, hogy a további lépések nekünk már nem kell szükségesek.

Tudtam, hogy hat hétnél korábban nem érdemes menni ultrahang vizsgálatra. Addig vártunk, majd a Jánosban lévő nőgyógyász megállapította a terhességet. Már szívhang is volt.  Sárgatest hormont kellett szednem, hogy könnyebben megtartható maradjon a terhesség.

Ez az orvos lett a választott orvosod?

Nem, ők csak akkor vehetik gondozásba a kismamát, ha inszemináció vagy beültetéssel jön létre a teherbe esés, de mivel nekünk eggyel egyszerűbb volt az élet, így elengedték a kezünket. A Margit Kórházba mentem, mivel az volt a lakóhelyünkhöz legközelebb eső kórház. Amúgy is ismertem az éves rákszűrés miatt a kórházból egy orvost. Ő lett az orvosom. (Ha jól tudom azóta már nem vezet szülést.) Minden rendben ment a maga útján.

A 12 hetes ultrahangon, ahol a Down-szindróma jeleit vizsgálják úgy tűnt minden rendben van. Egyedül a szívműködéssel kapcsolatban láttak picike eltérést.

Akkor azt gondolták, hogy ez semmi komoly, de azért, hogy meg legyen erősítve ez a vélemény egy magzati szívultrahang vizsgálatot javasoltak pár héttel későbbre.

Elmentünk nyaralni. Nem volt jó élmény. Már maga az odaút is rémálom volt. 18 órás buszút terhesen… Nem volt egyszerű. Az egész nyaralás az aggódásról szólt. Bizonytalan voltam benne, hogy mehetek-e vízbe. Nem tudtam, mivel teszek jót és mivel rosszat. Közben még mindig szedtem a sárgatest hormont és alig vártam, hogy hazajöjjünk.

Majd jött a következő vizsgálat.

A szokásos 16 hetes AFP vizsgálat várt rám. Az előzmények után nekem nem csak vérvételre kellett mennem, hanem ultrahang vizsgálatra is. Az ultrahangos hölgy a vizsgálat alatt végig csendben volt. Nem mondott semmit. Láttam, hogy baj van. Időt kért. Nézegette jobbról-balról. Két perc múlva beszámolt az eredményről:

nem látta az egyik kezét, dongalába volt és agykamra tágulata. A szívproblémája elenyésző volt ezekhez képest.

Egy világ omlott össze bennem. Egyedül voltam. A férjem épp dolgozott, nem tudott elkísérni. Sírva mentem haza. A napszemüvegem alatt potyogtak a könnyeim. Azt se tudtam, hol vagyok. Csak azt, hogy kb. egyenesen kell mennem, hogy hazaérjek. Közben a férjemmel beszéltünk telefonon.

Mit lehet ilyenkor tenni? Tudtad mi vár Rád?

A hölgy elmondta a tennivalókat. Fel kellett keresni egy nappal később az orvosomat, addig ő minden leletet átadott számára. Aznap éjszaka semmit nem aludtam. Reggel visszamentünk a kórházba és találkoztunk az orvossal.

Vittem a papírjaim, rajta a drasztikus tények. A folyosón – ahol vártak a kismamák egyéb vizsgálatokra – ott értekezett velem. Nem hívott be egy szobába, hogy négyszemközt beszéljünk. Ott a folyosón, mindenki előtt, krokodil könnyekkel, krumpli szemekkel hallgattam végig, hogy milyen teendőim vannak.

Nagyon pozitívan állt a fejleményekhez. Mert végül is fél kar nélkül is lehet élni. A dongalábat is lehet műteni. A harmadik problémára semmit nem mondott. Javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a genetikai tanácsadással a Semmelweis Egyetemen. Másnapra már kaptam is időpontot. Egy sokkal nagyobb felbontású ultrahanggal vizsgáltak ott meg. Kiderült, hogy az agykamra tágulata túl nagy volt és a két agyfélteke között hiányzott a kapcsolat. Nyilván itt is észlelték a dongalábát és a hiányzó kezecskéjét. A tanácsadáson genetikusok mondják ki a végső véleményt. A mi esetünkben az volt az álláspont, hogy a babánk életképtelen lenne a megszületése után. Talán pár napot élne, de ilyen nagy agykamra tágulattal biztosan nem többet.

Az ottani orvos megkérdezte, hogy beszéljen-e róla, mi vár rám. Elmondta, hogy be kell feküdnöm és meg kell szülnöm a 18 hetes magzatomat.

Szóba se került, hogy császárral vegyék ki?

Nem. Pici volt ahhoz, hogy császározzanak, de túl nagy ahhoz, hogy hüvelyen keresztül vegyék el műtéti úton.

Milyen emlékeid vannak a beavatkozásról?

Minden pillanatra emlékszem, percről percre pontosan. Nagyon megviselt. Nem gondoltam, hogy ennyire drasztikus módszereket használnak. Két ujjnyira kellett kitágulni, amit fájdalmas eszközökkel és oxitocinnal érnek el. Azt gondoltam, hogy a technika már ott tart, hogy lehet ezen könnyíteni, de inkább középkori kínzóeszköznek tartom azt, amivel a hüvelyt tágítják.

Elmeséled ezt az egész folyamatot?

Olyan osztályra kellett befeküdnöm, ahol más kismamák voltak, de mégsem szülészeti osztály volt. Többnyire olyan kismamákkal voltam együtt, akiknél valamiért terhességmegszakításra került a sor. Vagy azért, mert úgy döntött valaki, vagy azért, mert beteg volt a babája. Este felhelyeztek a hüvelyembe egy tablettát. Enni-inni már nem lehetett. A tabletta után pedig jött a lufi, amit felraktak a szülőcsatornába felpumpálták, majd elkezdték súlyozni. Feküdtem az ágyon és egy gumi lógott ki belőlem, aminek a végén súlyok voltak, csöpögött az oxitocin. Közben rezidensek voltak is bent nálam, különleges esetnek számítottam. Megkérdezték, hogy jöhetnek-e, jóváhagytam.

Kellemetlen volt. Nagyon fájt, ahol húzott a súly. Feszített, húzott szét. Nem tudtam akkor mást tenni, csak elviselni. Nem mondhattam, hogy inkább abbahagyom és hazamegyek. Persze a gondolat megvolt, hogy lemarom a tapétát, hogy összetörök valamit ott helyben. Az orvosok csak biztattak. A percek pedig nagyon lassan teltek, mintha évek lettek volna. De nem csak ez a része volt nehéz, hanem az is, amikor végig hallgattam a szobatársam történetét, aki egy nem kívánt terhesség-megszakítása miatt feküdt mellettem. Ki így, ki úgy.

Tudtam, hogy sok idő lehet a tágulás, és hogy nem biztos, hogy az első nap meg fog történni a dolog. Egy ideig bent volt a férjem is velem. Segített wc-re menni. Meg volt a technikája a dolognak. Telt az idő, időnként bele is aludtam az egészben.

Aznap nem történt semmi. Lehetett tudni, hogy csak másnap lesz vége. Engedélyt kaptam, hogy éjfélig egyek. Persze a vacsorát nem tették félre. A férjem hozott gyroszt. Húst, akartam, zöldséget, hagymát, tápláló ételeket. Mindent megettem. Amikor még a férjem ott volt, azt éreztem, hogy kakilnom kell. Olyan érzés volt, mintha ki akarna belőlem pottyani valami. Nem foglalkoztam vele. A férjem hazament, én pedig lesétáltam egy újabb hüvely tablettáért. Megvizsgáltak. A vizsgálatból kiderült, hogy a magzatburkot éreztem a hüvelyembe. A szülőszobára kerültem. A szülőszobák közül az utolsóban voltam, ahol ugyan lehetett hallani hangokat, de még is el voltam szeparálva.

Magzatburkot repesztettek és elkezdtem vérezni. Nagyon. Két percenként cserélgették a lepedőt alattam. Megijedtem, futott a nővér az orvosért. Reszkettem. Éreztem, ahogy dől belőlem a vér. Mai napig nem tudom, hogy mi történt pontosan, de annyi vért vesztettem, hogy a másnapi vérvételnél négycsillagos lett a vas-értékem alsó határa. Amikor a rezidenseken kívül egy igazi orvos is bejött a szobába, akkor ő mondta ki, hogy műteni kell. Hamar érkezett az altató orvos is.

Nem volt gond, hogy előtte ettél?

De igen. Kérdezték, hogy mikor ettem utoljára és mit. Mondtam, hogy két-három órája gyroszt. „Gyroszt?!” – Ne haragudjon, de iszonyatosan éhes voltam. Azt mondták, hogy éjfél előtt lehet enni…

Gyorsan elaltattak. Az volt a szerencsém, hogy annyira ki voltam tágulva, hogy hüvelyen keresztül tudták elvenni. Nem kellett vágni.

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy elaltatnak?

Nem volt választási lehetőség. Annyira véreztem, hogy nem voltak kérdések. Azt gondolom, hogy ez egy életmentő beavatkozás volt. Nem volt min gondolkozni.

Milyen volt az ébredés? Hogy voltál?

Éjjel ott volt mellettem a nővér a szobában. Különböző gépekre voltam kötve. Figyelték az oxigén szintem, a vérnyomásom. Örültem, hogy felébredtem. Éreztem, hogy élek. A férjem a történésekről mit sem tudott. Csak másnap, amikor felhívtam telefonon. Reggel kaptam enni. Azt mondták muszáj ennem és, hogy igyak nagyon sokat.

Hogyan lehet feldolgozni a hiányt?

Sokáig tartott a folyamat. Egy ideig a testi lábadozáson volt a fókusz. Nem emelhettem, pihennem kellett. Egy hétig pizsamában voltam otthon. Igyekeztem nem depresszióba esni. Sokat beszéltem a szüleimmel, húgommal. Állandó telefonkapcsolatban voltunk. Sokan meglátogattak. Hat hétig otthon voltam.

Vágytál vissza dolgozni?

Tanár vagyok. Júniusban jelentettem be az igazgatónak, hogy babát várok, és szeptembertől már nem leszek. Majd augusztus végén mielőtt kórházba kerültem fel kellett hívnom őt újra a történtek miatt. És kértem, hogy az új kollégának mondják vissza az állást. Visszamondták. Az első hetekben nem voltam még bent a suliban, de jó volt, hogy visszavárnak. Kedvesek, türelmesek voltak.

Gondolom utána még várt Rád a kontroll? Tudtatok meg részleteket a okokról?

Mivel 18 hetes volt már a baba, így elkerült a patológiára. Kiderült, hogy kislány volt. Nem akartuk volna tudni,

de rajta volt a leleten sok más latin – számunkra érthetetlen – információval együtt. Nem kezdtük el a Google-on kikeresgélni, hogy mi mit jelent. Eltettem a papírt. Lezártam.

Később a János Kórházban kromoszóma vizsgálatot javasolt a korábbi orvosom, hogy kiderüljön, hogy állhat-e ilyen gond a háttérben. Mindkettőnkkel rendben találtak mindent. Valószínűleg akkor az történhetett, hogy mind a kettőnknek volt egy hibás kromoszómája, ami akkor összekapcsolódhatott. Későbbi orvosom Edwards-szindrómára gyanakodott.  Akkor ezt még nem szűrték, csak a Down kórt.

Hat hetesen volt a kontroll a Klinikán. Egy rezidens vizsgált meg. Mindent rendben talált. Kérte, hogy legalább két ciklust várjunk a következő babával. Ennyi idő kell a testi regenerálódáshoz. Azt is hozzáfűzte, hogy javasolja, hogy a következő terhességemnél a Klinika orvosát válasszam. Mindegy kit, mindenki jó, csak szüljek inkább ott.

Több idő is eltelt két hétnél.

Igen. Ugyanahhoz az orvoshoz mentünk vissza a Jánosba, aki segítette az előző folyamat elindulását.

Az orvosoddal, megszűnt közben a kapcsolat?

Igen. Volt hozzá egy megbeszélt időpontom még a terhesség miatt. Nem mondtam le, mert szerettem volna kérni tőle táppénzes papírt, mivel négy hét otthonlét után csak szakorvos tud kiírni táppénzre. Odamentem. Nem volt ott, mert azt hitte nem megyek, mivel „így jártam”. Elsírtam magam. Határozottan kértem a nőt, hogy péntekre intézze el a papírjaimat. Ekkor engedtem el ezt az orvost. Mivel más nőgyógyászt nem ismertem, ezért is mentünk a Jánosba vissza.

Meglepődhetett, hogy ott vagytok.

Igen, valóban. És kezdődött minden előlről. A próbálkozások, a vérvételek, minta leadások… Már megvolt az időpont, hogy mikor kezdünk bele a folyamatba, amikor spontán teherbe estem. Persze azért rajta is voltunk az ügyön:

naptárazás, hőmérőzés, ovulációs teszt. Én már feladni készültem a természetes utat, amikor a férjem hívta fel a figyelmemet rá, hogy középidő van, és most van itt a mi időnk. És tényleg.

A terhességemet a Jánosban állapították meg. Nagyon örült doktor úr, de szülni a Klinikára mentem. Szerencsém volt, mert egy ismerősöm genetikus orvosa ott dolgozott, szüléseket is vezetett. Minden papíromat átnézte, majd ő kísérte a terhességem.

Ilyen tapasztalások után, hogy viselted ezt a terhességed?

Mivel látta a doki az előzményeket, és rajtam is az aggodalmat, ezért volt olyan hónap, hogy kétszer is behívott. Rászántuk az időt, a pénzt a vizsgálatokra, mert nagy szükségünk volt rá. Jó, hogy ő, Dr. X. lett az orvosom. Fontos volt, hogy végez magzatvíz levételt is. Biztos voltam benne, hogy szeretném ezt a vizsgálatot elvégeztetni, és abban is, hogy azt akarom, hogy ő csinálja meg a beavatkozást. Próbált róla lebeszélni, úgy látta minden rendben van, de hajthatatlan voltam. Gergő, a fiúnk nagyon jól viselte. Egész közel kucorodott a gerincemhez.

És én magam is az egész terhességet sokkal könnyebbnek éltem meg. Nem volt hányingerem, folyamatosan ettem. Húsz kilót híztam. Az ultrahang vizsgálatokon Gergő mindig azt mutatta, amit kellett. Volt, hogy a nemét, de amikor a gerincét kellett megmutatnia, akkor azt tolta kifelé. Mindenhez alkalmazkodott Gergő.

A korábbi tapasztalatotok után próbálkoztatok utazással?

Majdnem. Utazás volt, de én nem szerettem volna végül menni. A férjem egyedül ment el. Én pedig a szüleimhez mentem haza. Egy hét távollét után, mikor hazajött Andris, megkérte a kezem. Összeházasodtunk. Mindketten voltunk már házasok. Az első terhességnél ez nem merült fel, csak most. Jó időszak volt. Csak a vége felé volt nehezebb. Alig tudtam aludni, a gyomorsavam az egekben volt.

Az orvosodban is társra leltél?

Igen. Stabil pont lett az életemben. Mindig vittem a listámat tele kérdésekkel. Értékelte, és mindig, minden kérdésemre válaszolt. Jó ember.

Hogyan indult el a hosszú útra Gergő?  

Viszonylag hamar aranyerem lett. Ijesztő volt. Nem igazán tudtak megvizsgálni sem, gyógyítani se a terhesség miatt. Maradt az étkezés módosítása és a kamillás borogatás. De nem volt könnyű helyzet. Maga a székelés folyamatos problémát jelentett. Ráadásul magas volt a vérnyomásom. Ezek miatt a tényezők miatt merült fel a 20. hét után a császár. Nekem teljesen mindegy volt, hogy és hogyan fog megszületni. Tudtuk, hogy egészséges és minden rendben van. Semmi más nem érdekelt.

Fel tudtál készülni a császárra?

Igen. Tudtam a dátumot. Január 5. Gondoltam, hogy akkor még bulizunk egyet (feltett lábakkal) szilveszterkor. A viccet félretéve, mindent elmondott az orvosom. Megtudtam a vércsoportom, néztek ellenanyagot, tudtam, hogy egyeztetnem kell az aneszteziológussal, elmondták, hogy kb. mi fog történni.

De a helyzet mégsem ennyire egyszerűen alakult.

Az egyik CTG vizsgálatnál mértek vérnyomást is. Nagyon magas volt a vérnyomásom. Emiatt december 30-án befektettek a Klinikára. A dátum maradhatott volna január 5-e, de végig bent kellett volna maradnom a vérnyomásom miatt, a toxémia lehetősége miatt. Felajánlotta a doki, hogy megcsászároz december 31-én. Gergő súlya rendben volt, koraszülöttnek már nem számított. Meg is tetszett nekünk a december 31.. Arra gondoltunk, hogy ezentúl az összes szilveszteri tűzijáték érte fog szólni.

Hogy alakult a nagy nap?

Beöntéssel indítottunk. Majd epidurális érzéstelenítést kaptam. Az anesztes srác mindent elmondott, hogy mit, mikor, hogyan fog csinálni, hogy mit fogok érezni. Végig velem volt. 9.05-kor elkezdték a műtétet. A férjem is ott lehetett a fejemnél az anesztes mellett. A doki végig nézte a monitorokat és pamacsokkal nézegette, hogy mit érzek.

Milyen érzés volt a császár?

Fura. Mindent mondtak, hogy épp mit csinálnak. Ez könnyebbé tette a helyzetet.

Ráadásul műtét közben az orvosom mellett az a rezidens nő volt, aki egy évvel korábban a kontrollon megvizsgált. Pont ő volt ott. Sokat jelentett ez nekem. Az anesztes pedig mondta, hogy mikor fogok húzást érezni, mikor tolnak, nyomnak.

Hallottam, ahogy felsírt. Elvitték. A férjem vele volt.

Te mikor láttad legközelebb?

Csak délután. Egy ideig a császáros őrzőben kellett lennem. Hat óra hosszát nem mozdíthattam meg a fejem, maximum jobbra és balra. Így nem rakták rám, nem hozták oda, meg sem tudtam volna fogni. A hasamon súly volt. Ráadásul katéter volt akkor még bennem.

Amikor megkaptad Gergőt, mennyire élted meg a korábbi veszteséged?

Semennyire. Csak Gergőnek örültem.

Amikor a férjemnek meséltem, hogy találkozom Veled, csodálkozott, hogy bennem pontosan él a régmúlt története. Igen, emlékszem. Amikor ő visszagondolt erre az időszakra, a legerősebb emléke az volt, hogy mennyire felnézett rám, hogy ezt végig tudtam csinálni. Nekem ez nagyon sok erőt adott. Ettől még jobban vártam, hogy megszülessen Gergő. A férjem és én közöttem 18 év korkülönbség van. Mikor Gergő megszületett a korábbi házasságából lévő két gyermeke már gimnazista volt. Nagyon örülök, hogy szeretett volna ő is közös gyereket. Viszont ezekkel az előzményeinkkel még jobban vártuk Gergő érkezését.

Hogyan teltek a következő napok? Császár után a legtöbb anyukának nehezebben indul a szoptatás.

Valóban nehezen indult és ebben a Klinikának van a legnagyobb bűne. Minden kismama rutinos volt az osztályon. Nekem az első ilyen élményem volt. Ráadásul Gergő lusta volt. Én pedig stresszeltem. Kapta a cukros vizet, és csak egyre jobban sírt. Nem tudtam, mi a baj. Senki nem segített a négy nap alatt bent a kórházban. Mígnem a negyedik napon egy másik kismamához jött egy számomra még ismeretlen nővér, korábban még sose láttam őt. A szobatársamnak mutogatta, hogy mit hogyan kell csinálni. Csendben ültem hallgattam, figyeltem. És megkérdeztem:

„Tetszik nekem is segíteni?! Mert teljes kétségbeesésembe vagyok.”

Azt mondták, túl kicsi a mellbimbóm, mellbimbó kiemelő használatát javasolták. Persze a férjemnek fogalma sem volt róla mi lehet ez. Sikerült megtalálnia a boltban, megvette. Behozta. Nem segített. Bent három nap után kaptunk csak tápszert, akkor is csak négy óránként. Csaltam. Két cumisüveg volt nálam. Félre tettem az egyikből a hűtőbe picit és később, amikor igény lett rá, akkor felmelegítettem forró víz alatt és odaadtam Gergőnek. Semmit nem aludtam a bent töltött éjszakákon.

Egyszer csak jött egy gondolat, hogy szeretném kivenni a pólyából, mert nincs Gergővel semmilyen kontaktom, rátettem a hasamra. Leszidtak miatta. Ne tudd meg, hogy mit kaptam érte!

Otthon már nyugalom volt.

A védőnőnk hozott „Szoptatnít” rendszert. Vettünk spéci cumisüveget egy kisebb vagyonért. Jött szoptatási tanácsadó is. Egész nap velünk volt, nem lett meg az eredménye. Volt, hogy a tanácsadó utasítására csak feküdtem, ki se keltem az ágyból és folyamatosan csak szoptattam. Két hónapig bírtam a küzdelmet, közben persze kapott tápszert Gergő. Pedig hát csak egyszerűbb lett volna szoptatni. Az a sok cucc: üvegek, fertőtlenítő, sterilizátor… Jobb lett volna szoptatni őt.

Gergőnek meséltetek a korábbi terhességedről?

Igen, de számára ez nem igazán érdekes. Fontosabb inkább a féltestvérével, Zitával való viszonya. Igazi kapcsolódás van közöttük.

El tudod képzelni, hogy nekikezdjetek újra ennek a folyamatnak?

Nem igazán. A második terhességem nagyon erős fókusszal csináltam végig. Anyagilag, lelkileg is. Rengeteget olvastam. (Most a húgom olvassa ezeket a könyveket. Ő most a kismama a családban.) Az előző terhességnél nem készültem így. Másmilyen irányú energia kellett akkor. Negyven éves koromig még szültem volna több gyereket, de Andris sem már az a fiatal apuka. Ezt a tortúrát sem szeretném már még egyszer végig csinálni.

De itt van a Gyümölcs. Mi így hívjuk GYÜMÖLCS. Ő az: gyümölcs. Szeret minket, és mi is nagyon őt.

Van olyan tapasztalásod, tanácsod, ami azoknak segíthet, akik egy ilyen folyamatban vannak épp benne?

A veszteséggel kapcsolatban nehéz mit mondani. Én nem voltam arra alkalmas, hogy depresszióba essek. Szívesen beszéltem róla. Nekem ez segített. Szerintem emiatt sem lettem depressziós. Sokat számított az is, hogy visszamentem dolgozni, hogy a gondolataim már máshol voltak. Előrenéztem. De ha valaki mélyebbre megy, akkor menjen pszichológushoz és kérjen külső segítséget. Szerencsém volt a férjemmel, a szüleimmel, akik ott álltak mögöttem és segítettek.

A gyászt nem lehet feldolgozni egyedül.

Egy ilyen helyzetben nem tudsz mit tenni. Nincs az az egészséges életmód, amivel ki tudnál kerülni egy ilyen betegséget.

A meddőségi programot pedig nem szabad feladni. Ha van egy társad, akkor könnyebb kitartónak lenni, együtt könnyebb tovább menni. Meg kell érezni, hogy meddig van kapacitásod, energiád és addig kell menni. Tudom, hogy könnyű azt mondani, hogy ne add fel. A küszöb mindenkinél máshol van. Ismerek olyan nőket, akik gyorsan feladták és vannak olyanok is, akik évek óta küzdenek. Mindenki máshogy bírja a fájdalmat a fogorvosnál is. Ez pont ilyen.

A Andrea és az ő (majdnem egyetlen) gyümölcsének története bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.