2022. máj 19. Andrea és az ő (majdnem egyetlen) gyümölcsének története

Miért találkoztok? – Hogy meséljen a szüléseiről. – De hiszen csak egy gyereke van. – Egy gyermeke él. De két terhessége volt. Első magzatát elvesztette. De őt is meg kellett szülnie, utána jött csak Gergő.

Minden nőnek sajátos kapcsolata van az anyasággal. Van, aki sokat vár a gyermekáldásra. Van, aki többször is elvetél. Van, aki meg sem fogan. És olyan is van, aki elveszti 18 hetes magzatát, mert az élettel össze nem egyeztethető fejlődési rendellenessége van. Andrea, egy nevesincs kislány és Gergő története következik.

Hogy indult a Ti családdá válásotok története?

Örülök, hogy ezzel kérdéssel kezded, mert meghatározó volt ez az időszak. Két év próbálkozás után döntöttünk úgy, hogy segítséghez fordulunk. A János Kórház meddőségi osztályára mentünk. Minden ott történő beavatkozást az állam támogat, legyen az vizsgálat, injekció, inszemináció, lombik. 2012. szeptemberében kezdtük el az ottani protokollt. Kikérdeztek minket együtt is, külön is. A vizsgálatok minden szegmense azt mutatta, hogy teljesen egészségesek vagyunk. Elindulhattunk az egészséges pároknak szóló programban egy időzített teherbeeséssel. Ez az első lépcső még az inszemináció előtt. Ehhez tüszőrepedést segítő injekciós hormonkezelést kaptam. Bármennyire is abszurd volt, de megmondták, hogy mikor legyünk együtt. A tüszőrepesztés után pontosan lehet tudni, hogy mikor van ennek az ideje. Orvosi utasításra meg is tettük, amit meg kellett tenni. Azonnal teherbe estem. Boldogok voltunk, hogy a további lépések nekünk már nem kell szükségesek.

Tudtam, hogy hat hétnél korábban nem érdemes menni ultrahang vizsgálatra. Addig vártunk, majd a Jánosban lévő nőgyógyász megállapította a terhességet. Már szívhang is volt.  Sárgatest hormont kellett szednem, hogy könnyebben megtartható maradjon a terhesség.

Ez az orvos lett a választott orvosod?

Nem, ők csak akkor vehetik gondozásba a kismamát, ha inszemináció vagy beültetéssel jön létre a teherbe esés, de mivel nekünk eggyel egyszerűbb volt az élet, így elengedték a kezünket. A Margit Kórházba mentem, mivel az volt a lakóhelyünkhöz legközelebb eső kórház. Amúgy is ismertem az éves rákszűrés miatt a kórházból egy orvost. Ő lett az orvosom. (Ha jól tudom azóta már nem vezet szülést.) Minden rendben ment a maga útján.

A 12 hetes ultrahangon, ahol a Down-szindróma jeleit vizsgálják úgy tűnt minden rendben van. Egyedül a szívműködéssel kapcsolatban láttak picike eltérést.

Akkor azt gondolták, hogy ez semmi komoly, de azért, hogy meg legyen erősítve ez a vélemény egy magzati szívultrahang vizsgálatot javasoltak pár héttel későbbre.

Elmentünk nyaralni. Nem volt jó élmény. Már maga az odaút is rémálom volt. 18 órás buszút terhesen… Nem volt egyszerű. Az egész nyaralás az aggódásról szólt. Bizonytalan voltam benne, hogy mehetek-e vízbe. Nem tudtam, mivel teszek jót és mivel rosszat. Közben még mindig szedtem a sárgatest hormont és alig vártam, hogy hazajöjjünk.

Majd jött a következő vizsgálat.

A szokásos 16 hetes AFP vizsgálat várt rám. Az előzmények után nekem nem csak vérvételre kellett mennem, hanem ultrahang vizsgálatra is. Az ultrahangos hölgy a vizsgálat alatt végig csendben volt. Nem mondott semmit. Láttam, hogy baj van. Időt kért. Nézegette jobbról-balról. Két perc múlva beszámolt az eredményről:

nem látta az egyik kezét, dongalába volt és agykamra tágulata. A szívproblémája elenyésző volt ezekhez képest.

Egy világ omlott össze bennem. Egyedül voltam. A férjem épp dolgozott, nem tudott elkísérni. Sírva mentem haza. A napszemüvegem alatt potyogtak a könnyeim. Azt se tudtam, hol vagyok. Csak azt, hogy kb. egyenesen kell mennem, hogy hazaérjek. Közben a férjemmel beszéltünk telefonon.

Mit lehet ilyenkor tenni? Tudtad mi vár Rád?

A hölgy elmondta a tennivalókat. Fel kellett keresni egy nappal később az orvosomat, addig ő minden leletet átadott számára. Aznap éjszaka semmit nem aludtam. Reggel visszamentünk a kórházba és találkoztunk az orvossal.

Vittem a papírjaim, rajta a drasztikus tények. A folyosón – ahol vártak a kismamák egyéb vizsgálatokra – ott értekezett velem. Nem hívott be egy szobába, hogy négyszemközt beszéljünk. Ott a folyosón, mindenki előtt, krokodil könnyekkel, krumpli szemekkel hallgattam végig, hogy milyen teendőim vannak.

Nagyon pozitívan állt a fejleményekhez. Mert végül is fél kar nélkül is lehet élni. A dongalábat is lehet műteni. A harmadik problémára semmit nem mondott. Javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a genetikai tanácsadással a Semmelweis Egyetemen. Másnapra már kaptam is időpontot. Egy sokkal nagyobb felbontású ultrahanggal vizsgáltak ott meg. Kiderült, hogy az agykamra tágulata túl nagy volt és a két agyfélteke között hiányzott a kapcsolat. Nyilván itt is észlelték a dongalábát és a hiányzó kezecskéjét. A tanácsadáson genetikusok mondják ki a végső véleményt. A mi esetünkben az volt az álláspont, hogy a babánk életképtelen lenne a megszületése után. Talán pár napot élne, de ilyen nagy agykamra tágulattal biztosan nem többet.

Az ottani orvos megkérdezte, hogy beszéljen-e róla, mi vár rám. Elmondta, hogy be kell feküdnöm és meg kell szülnöm a 18 hetes magzatomat.

Szóba se került, hogy császárral vegyék ki?

Nem. Pici volt ahhoz, hogy császározzanak, de túl nagy ahhoz, hogy hüvelyen keresztül vegyék el műtéti úton.

Milyen emlékeid vannak a beavatkozásról?

Minden pillanatra emlékszem, percről percre pontosan. Nagyon megviselt. Nem gondoltam, hogy ennyire drasztikus módszereket használnak. Két ujjnyira kellett kitágulni, amit fájdalmas eszközökkel és oxitocinnal érnek el. Azt gondoltam, hogy a technika már ott tart, hogy lehet ezen könnyíteni, de inkább középkori kínzóeszköznek tartom azt, amivel a hüvelyt tágítják.

Elmeséled ezt az egész folyamatot?

Olyan osztályra kellett befeküdnöm, ahol más kismamák voltak, de mégsem szülészeti osztály volt. Többnyire olyan kismamákkal voltam együtt, akiknél valamiért terhességmegszakításra került a sor. Vagy azért, mert úgy döntött valaki, vagy azért, mert beteg volt a babája. Este felhelyeztek a hüvelyembe egy tablettát. Enni-inni már nem lehetett. A tabletta után pedig jött a lufi, amit felraktak a szülőcsatornába felpumpálták, majd elkezdték súlyozni. Feküdtem az ágyon és egy gumi lógott ki belőlem, aminek a végén súlyok voltak, csöpögött az oxitocin. Közben rezidensek voltak is bent nálam, különleges esetnek számítottam. Megkérdezték, hogy jöhetnek-e, jóváhagytam.

Kellemetlen volt. Nagyon fájt, ahol húzott a súly. Feszített, húzott szét. Nem tudtam akkor mást tenni, csak elviselni. Nem mondhattam, hogy inkább abbahagyom és hazamegyek. Persze a gondolat megvolt, hogy lemarom a tapétát, hogy összetörök valamit ott helyben. Az orvosok csak biztattak. A percek pedig nagyon lassan teltek, mintha évek lettek volna. De nem csak ez a része volt nehéz, hanem az is, amikor végig hallgattam a szobatársam történetét, aki egy nem kívánt terhesség-megszakítása miatt feküdt mellettem. Ki így, ki úgy.

Tudtam, hogy sok idő lehet a tágulás, és hogy nem biztos, hogy az első nap meg fog történni a dolog. Egy ideig bent volt a férjem is velem. Segített wc-re menni. Meg volt a technikája a dolognak. Telt az idő, időnként bele is aludtam az egészben.

Aznap nem történt semmi. Lehetett tudni, hogy csak másnap lesz vége. Engedélyt kaptam, hogy éjfélig egyek. Persze a vacsorát nem tették félre. A férjem hozott gyroszt. Húst, akartam, zöldséget, hagymát, tápláló ételeket. Mindent megettem. Amikor még a férjem ott volt, azt éreztem, hogy kakilnom kell. Olyan érzés volt, mintha ki akarna belőlem pottyani valami. Nem foglalkoztam vele. A férjem hazament, én pedig lesétáltam egy újabb hüvely tablettáért. Megvizsgáltak. A vizsgálatból kiderült, hogy a magzatburkot éreztem a hüvelyembe. A szülőszobára kerültem. A szülőszobák közül az utolsóban voltam, ahol ugyan lehetett hallani hangokat, de még is el voltam szeparálva.

Magzatburkot repesztettek és elkezdtem vérezni. Nagyon. Két percenként cserélgették a lepedőt alattam. Megijedtem, futott a nővér az orvosért. Reszkettem. Éreztem, ahogy dől belőlem a vér. Mai napig nem tudom, hogy mi történt pontosan, de annyi vért vesztettem, hogy a másnapi vérvételnél négycsillagos lett a vas-értékem alsó határa. Amikor a rezidenseken kívül egy igazi orvos is bejött a szobába, akkor ő mondta ki, hogy műteni kell. Hamar érkezett az altató orvos is.

Nem volt gond, hogy előtte ettél?

De igen. Kérdezték, hogy mikor ettem utoljára és mit. Mondtam, hogy két-három órája gyroszt. „Gyroszt?!” – Ne haragudjon, de iszonyatosan éhes voltam. Azt mondták, hogy éjfél előtt lehet enni…

Gyorsan elaltattak. Az volt a szerencsém, hogy annyira ki voltam tágulva, hogy hüvelyen keresztül tudták elvenni. Nem kellett vágni.

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy elaltatnak?

Nem volt választási lehetőség. Annyira véreztem, hogy nem voltak kérdések. Azt gondolom, hogy ez egy életmentő beavatkozás volt. Nem volt min gondolkozni.

Milyen volt az ébredés? Hogy voltál?

Éjjel ott volt mellettem a nővér a szobában. Különböző gépekre voltam kötve. Figyelték az oxigén szintem, a vérnyomásom. Örültem, hogy felébredtem. Éreztem, hogy élek. A férjem a történésekről mit sem tudott. Csak másnap, amikor felhívtam telefonon. Reggel kaptam enni. Azt mondták muszáj ennem és, hogy igyak nagyon sokat.

Hogyan lehet feldolgozni a hiányt?

Sokáig tartott a folyamat. Egy ideig a testi lábadozáson volt a fókusz. Nem emelhettem, pihennem kellett. Egy hétig pizsamában voltam otthon. Igyekeztem nem depresszióba esni. Sokat beszéltem a szüleimmel, húgommal. Állandó telefonkapcsolatban voltunk. Sokan meglátogattak. Hat hétig otthon voltam.

Vágytál vissza dolgozni?

Tanár vagyok. Júniusban jelentettem be az igazgatónak, hogy babát várok, és szeptembertől már nem leszek. Majd augusztus végén mielőtt kórházba kerültem fel kellett hívnom őt újra a történtek miatt. És kértem, hogy az új kollégának mondják vissza az állást. Visszamondták. Az első hetekben nem voltam még bent a suliban, de jó volt, hogy visszavárnak. Kedvesek, türelmesek voltak.

Gondolom utána még várt Rád a kontroll? Tudtatok meg részleteket a okokról?

Mivel 18 hetes volt már a baba, így elkerült a patológiára. Kiderült, hogy kislány volt. Nem akartuk volna tudni,

de rajta volt a leleten sok más latin – számunkra érthetetlen – információval együtt. Nem kezdtük el a Google-on kikeresgélni, hogy mi mit jelent. Eltettem a papírt. Lezártam.

Később a János Kórházban kromoszóma vizsgálatot javasolt a korábbi orvosom, hogy kiderüljön, hogy állhat-e ilyen gond a háttérben. Mindkettőnkkel rendben találtak mindent. Valószínűleg akkor az történhetett, hogy mind a kettőnknek volt egy hibás kromoszómája, ami akkor összekapcsolódhatott. Későbbi orvosom Edwards-szindrómára gyanakodott.  Akkor ezt még nem szűrték, csak a Down kórt.

Hat hetesen volt a kontroll a Klinikán. Egy rezidens vizsgált meg. Mindent rendben talált. Kérte, hogy legalább két ciklust várjunk a következő babával. Ennyi idő kell a testi regenerálódáshoz. Azt is hozzáfűzte, hogy javasolja, hogy a következő terhességemnél a Klinika orvosát válasszam. Mindegy kit, mindenki jó, csak szüljek inkább ott.

Több idő is eltelt két hétnél.

Igen. Ugyanahhoz az orvoshoz mentünk vissza a Jánosba, aki segítette az előző folyamat elindulását.

Az orvosoddal, megszűnt közben a kapcsolat?

Igen. Volt hozzá egy megbeszélt időpontom még a terhesség miatt. Nem mondtam le, mert szerettem volna kérni tőle táppénzes papírt, mivel négy hét otthonlét után csak szakorvos tud kiírni táppénzre. Odamentem. Nem volt ott, mert azt hitte nem megyek, mivel „így jártam”. Elsírtam magam. Határozottan kértem a nőt, hogy péntekre intézze el a papírjaimat. Ekkor engedtem el ezt az orvost. Mivel más nőgyógyászt nem ismertem, ezért is mentünk a Jánosba vissza.

Meglepődhetett, hogy ott vagytok.

Igen, valóban. És kezdődött minden előlről. A próbálkozások, a vérvételek, minta leadások… Már megvolt az időpont, hogy mikor kezdünk bele a folyamatba, amikor spontán teherbe estem. Persze azért rajta is voltunk az ügyön:

naptárazás, hőmérőzés, ovulációs teszt. Én már feladni készültem a természetes utat, amikor a férjem hívta fel a figyelmemet rá, hogy középidő van, és most van itt a mi időnk. És tényleg.

A terhességemet a Jánosban állapították meg. Nagyon örült doktor úr, de szülni a Klinikára mentem. Szerencsém volt, mert egy ismerősöm genetikus orvosa ott dolgozott, szüléseket is vezetett. Minden papíromat átnézte, majd ő kísérte a terhességem.

Ilyen tapasztalások után, hogy viselted ezt a terhességed?

Mivel látta a doki az előzményeket, és rajtam is az aggodalmat, ezért volt olyan hónap, hogy kétszer is behívott. Rászántuk az időt, a pénzt a vizsgálatokra, mert nagy szükségünk volt rá. Jó, hogy ő, Dr. X. lett az orvosom. Fontos volt, hogy végez magzatvíz levételt is. Biztos voltam benne, hogy szeretném ezt a vizsgálatot elvégeztetni, és abban is, hogy azt akarom, hogy ő csinálja meg a beavatkozást. Próbált róla lebeszélni, úgy látta minden rendben van, de hajthatatlan voltam. Gergő, a fiúnk nagyon jól viselte. Egész közel kucorodott a gerincemhez.

És én magam is az egész terhességet sokkal könnyebbnek éltem meg. Nem volt hányingerem, folyamatosan ettem. Húsz kilót híztam. Az ultrahang vizsgálatokon Gergő mindig azt mutatta, amit kellett. Volt, hogy a nemét, de amikor a gerincét kellett megmutatnia, akkor azt tolta kifelé. Mindenhez alkalmazkodott Gergő.

A korábbi tapasztalatotok után próbálkoztatok utazással?

Majdnem. Utazás volt, de én nem szerettem volna végül menni. A férjem egyedül ment el. Én pedig a szüleimhez mentem haza. Egy hét távollét után, mikor hazajött Andris, megkérte a kezem. Összeházasodtunk. Mindketten voltunk már házasok. Az első terhességnél ez nem merült fel, csak most. Jó időszak volt. Csak a vége felé volt nehezebb. Alig tudtam aludni, a gyomorsavam az egekben volt.

Az orvosodban is társra leltél?

Igen. Stabil pont lett az életemben. Mindig vittem a listámat tele kérdésekkel. Értékelte, és mindig, minden kérdésemre válaszolt. Jó ember.

Hogyan indult el a hosszú útra Gergő?  

Viszonylag hamar aranyerem lett. Ijesztő volt. Nem igazán tudtak megvizsgálni sem, gyógyítani se a terhesség miatt. Maradt az étkezés módosítása és a kamillás borogatás. De nem volt könnyű helyzet. Maga a székelés folyamatos problémát jelentett. Ráadásul magas volt a vérnyomásom. Ezek miatt a tényezők miatt merült fel a 20. hét után a császár. Nekem teljesen mindegy volt, hogy és hogyan fog megszületni. Tudtuk, hogy egészséges és minden rendben van. Semmi más nem érdekelt.

Fel tudtál készülni a császárra?

Igen. Tudtam a dátumot. Január 5. Gondoltam, hogy akkor még bulizunk egyet (feltett lábakkal) szilveszterkor. A viccet félretéve, mindent elmondott az orvosom. Megtudtam a vércsoportom, néztek ellenanyagot, tudtam, hogy egyeztetnem kell az aneszteziológussal, elmondták, hogy kb. mi fog történni.

De a helyzet mégsem ennyire egyszerűen alakult.

Az egyik CTG vizsgálatnál mértek vérnyomást is. Nagyon magas volt a vérnyomásom. Emiatt december 30-án befektettek a Klinikára. A dátum maradhatott volna január 5-e, de végig bent kellett volna maradnom a vérnyomásom miatt, a toxémia lehetősége miatt. Felajánlotta a doki, hogy megcsászároz december 31-én. Gergő súlya rendben volt, koraszülöttnek már nem számított. Meg is tetszett nekünk a december 31.. Arra gondoltunk, hogy ezentúl az összes szilveszteri tűzijáték érte fog szólni.

Hogy alakult a nagy nap?

Beöntéssel indítottunk. Majd epidurális érzéstelenítést kaptam. Az anesztes srác mindent elmondott, hogy mit, mikor, hogyan fog csinálni, hogy mit fogok érezni. Végig velem volt. 9.05-kor elkezdték a műtétet. A férjem is ott lehetett a fejemnél az anesztes mellett. A doki végig nézte a monitorokat és pamacsokkal nézegette, hogy mit érzek.

Milyen érzés volt a császár?

Fura. Mindent mondtak, hogy épp mit csinálnak. Ez könnyebbé tette a helyzetet.

Ráadásul műtét közben az orvosom mellett az a rezidens nő volt, aki egy évvel korábban a kontrollon megvizsgált. Pont ő volt ott. Sokat jelentett ez nekem. Az anesztes pedig mondta, hogy mikor fogok húzást érezni, mikor tolnak, nyomnak.

Hallottam, ahogy felsírt. Elvitték. A férjem vele volt.

Te mikor láttad legközelebb?

Csak délután. Egy ideig a császáros őrzőben kellett lennem. Hat óra hosszát nem mozdíthattam meg a fejem, maximum jobbra és balra. Így nem rakták rám, nem hozták oda, meg sem tudtam volna fogni. A hasamon súly volt. Ráadásul katéter volt akkor még bennem.

Amikor megkaptad Gergőt, mennyire élted meg a korábbi veszteséged?

Semennyire. Csak Gergőnek örültem.

Amikor a férjemnek meséltem, hogy találkozom Veled, csodálkozott, hogy bennem pontosan él a régmúlt története. Igen, emlékszem. Amikor ő visszagondolt erre az időszakra, a legerősebb emléke az volt, hogy mennyire felnézett rám, hogy ezt végig tudtam csinálni. Nekem ez nagyon sok erőt adott. Ettől még jobban vártam, hogy megszülessen Gergő. A férjem és én közöttem 18 év korkülönbség van. Mikor Gergő megszületett a korábbi házasságából lévő két gyermeke már gimnazista volt. Nagyon örülök, hogy szeretett volna ő is közös gyereket. Viszont ezekkel az előzményeinkkel még jobban vártuk Gergő érkezését.

Hogyan teltek a következő napok? Császár után a legtöbb anyukának nehezebben indul a szoptatás.

Valóban nehezen indult és ebben a Klinikának van a legnagyobb bűne. Minden kismama rutinos volt az osztályon. Nekem az első ilyen élményem volt. Ráadásul Gergő lusta volt. Én pedig stresszeltem. Kapta a cukros vizet, és csak egyre jobban sírt. Nem tudtam, mi a baj. Senki nem segített a négy nap alatt bent a kórházban. Mígnem a negyedik napon egy másik kismamához jött egy számomra még ismeretlen nővér, korábban még sose láttam őt. A szobatársamnak mutogatta, hogy mit hogyan kell csinálni. Csendben ültem hallgattam, figyeltem. És megkérdeztem:

„Tetszik nekem is segíteni?! Mert teljes kétségbeesésembe vagyok.”

Azt mondták, túl kicsi a mellbimbóm, mellbimbó kiemelő használatát javasolták. Persze a férjemnek fogalma sem volt róla mi lehet ez. Sikerült megtalálnia a boltban, megvette. Behozta. Nem segített. Bent három nap után kaptunk csak tápszert, akkor is csak négy óránként. Csaltam. Két cumisüveg volt nálam. Félre tettem az egyikből a hűtőbe picit és később, amikor igény lett rá, akkor felmelegítettem forró víz alatt és odaadtam Gergőnek. Semmit nem aludtam a bent töltött éjszakákon.

Egyszer csak jött egy gondolat, hogy szeretném kivenni a pólyából, mert nincs Gergővel semmilyen kontaktom, rátettem a hasamra. Leszidtak miatta. Ne tudd meg, hogy mit kaptam érte!

Otthon már nyugalom volt.

A védőnőnk hozott „Szoptatnít” rendszert. Vettünk spéci cumisüveget egy kisebb vagyonért. Jött szoptatási tanácsadó is. Egész nap velünk volt, nem lett meg az eredménye. Volt, hogy a tanácsadó utasítására csak feküdtem, ki se keltem az ágyból és folyamatosan csak szoptattam. Két hónapig bírtam a küzdelmet, közben persze kapott tápszert Gergő. Pedig hát csak egyszerűbb lett volna szoptatni. Az a sok cucc: üvegek, fertőtlenítő, sterilizátor… Jobb lett volna szoptatni őt.

Gergőnek meséltetek a korábbi terhességedről?

Igen, de számára ez nem igazán érdekes. Fontosabb inkább a féltestvérével, Zitával való viszonya. Igazi kapcsolódás van közöttük.

El tudod képzelni, hogy nekikezdjetek újra ennek a folyamatnak?

Nem igazán. A második terhességem nagyon erős fókusszal csináltam végig. Anyagilag, lelkileg is. Rengeteget olvastam. (Most a húgom olvassa ezeket a könyveket. Ő most a kismama a családban.) Az előző terhességnél nem készültem így. Másmilyen irányú energia kellett akkor. Negyven éves koromig még szültem volna több gyereket, de Andris sem már az a fiatal apuka. Ezt a tortúrát sem szeretném már még egyszer végig csinálni.

De itt van a Gyümölcs. Mi így hívjuk GYÜMÖLCS. Ő az: gyümölcs. Szeret minket, és mi is nagyon őt.

Van olyan tapasztalásod, tanácsod, ami azoknak segíthet, akik egy ilyen folyamatban vannak épp benne?

A veszteséggel kapcsolatban nehéz mit mondani. Én nem voltam arra alkalmas, hogy depresszióba essek. Szívesen beszéltem róla. Nekem ez segített. Szerintem emiatt sem lettem depressziós. Sokat számított az is, hogy visszamentem dolgozni, hogy a gondolataim már máshol voltak. Előrenéztem. De ha valaki mélyebbre megy, akkor menjen pszichológushoz és kérjen külső segítséget. Szerencsém volt a férjemmel, a szüleimmel, akik ott álltak mögöttem és segítettek.

A gyászt nem lehet feldolgozni egyedül.

Egy ilyen helyzetben nem tudsz mit tenni. Nincs az az egészséges életmód, amivel ki tudnál kerülni egy ilyen betegséget.

A meddőségi programot pedig nem szabad feladni. Ha van egy társad, akkor könnyebb kitartónak lenni, együtt könnyebb tovább menni. Meg kell érezni, hogy meddig van kapacitásod, energiád és addig kell menni. Tudom, hogy könnyű azt mondani, hogy ne add fel. A küszöb mindenkinél máshol van. Ismerek olyan nőket, akik gyorsan feladták és vannak olyanok is, akik évek óta küzdenek. Mindenki máshogy bírja a fájdalmat a fogorvosnál is. Ez pont ilyen.