Hazaérkeztek a lányok?

Igen. Tegnap. Ma már volt nálunk a gyerekorvos és a védőnő is. Mindenki beköszönt. Nagyon cuki baba. Olyan gyönyörű. Nulla elfogultság nélkül mondom. Tényleg. Honnan kezdjük?

Legelőről. És a Te történeted nem Esztivel, hanem Mátéval, a 12 éves fiad születésével kezdődik.

Máté koraszülött volt. 31. hét végén született. Ott úgy érezte, hogy elég volt bent, és kirúgta a ház oldalát.

Elfolyt a magzatvíz. Három nappal később született meg a Jánosban császárral. Így maga a szülésélmény nekem nem volt meg. Mivel lemaradtam erről az eseményről, később valahogy pótolni akartam. Fotós vagyok. Mindent fotóztam már, ami ember. Portrét, esküvőt, temetést is. Szerettem volna szülést is fotózni. Volt egy pár, akik felkértek rá, hogy ott legyek fotósként az otthonszülésüknél. Mivel jó kapcsolatunk volt, igent mondtam.

Nagy élmény lehetett.

Az volt, de a hiányt nem tudta pótolni. Volt egy nagyon szép íve a fotósorozatomnak, de nem lett produktum. Hat órás vajúdás után be kellett menni a kórházba. Ott született meg a baba. A kismama nem tudta elengedni a babáját, az okát ne firtassuk… Abban az időben volt a válásom. Én is az elengedésen dolgoztam épp, ahogy a kismama a szülésében. Jó, hogy ott volt számomra pajzsként a gépem. Ott is voltam, de igyekeztem védeni magam. Így is három napig nem aludtam utána. Nagy hatással volt rám az a nap. Sok dolgot megmozgatott bennem.

Két fél-élmény után jött Eszti. Nem könnyű rajttal indultál.

Így, hogy nem bújhattam a gépem mögé, más volt a helyzet. Hiszen most én voltam ott, aki foghatta Gréta kezét. Kíváncsi is voltam. Nem szoktam rosszul lenni a vértől, bár egy picit tartottam az eseménytől.

Hogyan indult be a szülés?

Egy pénteki napon voltunk nálad a felkészítődön egy héttel a szülés előtt. Jó volt, hogy elindult a lelki rákészülés, az aklimatizáció, mert egy héttel később Grétának menstruációhoz hasonló fájásai lettek szombat hajnalban.

Akkor jött az első beszarás. Még össze se pakoltunk. Hajnali ötig Gréta is és én is felválta szaladgáltunk a wc-re. Közben gyorsan összepakoltunk.

De az időzítés mégis szuper volt.

Nagyon. Grétának megvolt a bemutatója (Gréta ruhákat tervez – a szerk.). Szombaton a nagyszülőkkel találkoztunk. Hetek óta toltuk az utolsó pocakos fotók elkészítését. A hétvégén azok is elkészültek. Eszti úgy érezte, ha minden kész, akkor jöhet is Ő. Az első hajnali derékfájásoknál volt időnk és lehetőségünk összepakolni. Persze azért volt bennünk aggodalom, hogy mi nincs vajon még a csomagban.

Nagyon pánikoltál?

Igen, de akkor hajnalban legalább lement a nagyja. Reggelre pedig rápihentünk. A fájások pedig elmúltak. Jó volt, hogy becsengetett Eszti. Olyan volt, mint az otthonunknál a bejárat. Két csengő van, külső kapu és a lépcsőház. Ez volt a külső kapus csengetés. Dr. Google pedig most is segített. Tudtuk, hogy ebből bármi lehet. El is múlhat, szülés is lehet belőle. Lenyugodtunk és figyeltünk. Én még elmentem gyorsan vásárolni Mátéval együtt, aki épp nálunk volt ezekben a napokban. Délután újra indultak a fájások. Kértük Gréta barátnőjét, hogy jöjjön segíteni nekünk. A közelbe lakó barátunk, Géza pedig a hiányzó apukás-készletet vette meg. Az valahogy csak kimaradt a vásárlós körünkből…

Közben átgondoltuk, hogy hol legyen Máté ebben a helyzetben. Végül is maradt nálunk. Tudtuk, hogy Géza is, és Gréta barátnője is ott lehet vele még este.

Máté hogy érezte magát, mit észlelt a történésekből?

Az éjjeli akciót nem érzékelte. Jó alvó. Délelőtt Gréta ki se mozdult a szobából. Aztán Máté jött velem délelőtt vásárolni. Utána visszahúzódott a szobájába. Átbeszéltük, hogy mi történik épp és hogy mi fog történni.

Gréta, hogy viselte ezeket a fájásokat?

Alapvetően feküdt. Kereste a kényelmes pózt. Fájdalmas fájások voltak ezek már. Ekkor már a nőgyógyász is rábólintott, hogy menjünk be a Jánosba, maximum hazaküldenek.

Ekkor jött meg Géza a szettel. Volt már tapasztalata ilyen téren. Vitt már vajúdó anyukát kórházba, de az akció kellős közepe őt is meglepte. Gréta már görnyedve állt a folyosón. Fotó is készült róla. Örök emlék marad. Elindultuk. Endre pedig picivel később visszament Mátéhoz. Pedig nem is kértem erre, nem volt hozzá agyam. Túlteljesítettek. Nagy segítség volt számomra, hogy figyeltek Mátéra.

Mi várt Titeket a Jánosban?

Ugyanaz a folyosó, mint 12 évvel ezelőtt. Grétát bekísérték, én kint maradtam. Húsz percet várakoztam. Volt időm felidézni az emlékeket. Írtam Gézának, hogy mi a helyzet, ők is küldtek képet a pizzázó Mátéról. Nyolc körül lehetett. Egyszer csak kijött a nagyon kedves doki-nénink (már korábban áradoztak róla ismerőseink) és mondta, hogy a folyamat elindult. Ment is mindenkinek a kör-sms. Kérdezték hoztem-e papás-készletet. Hoztam… Felöltöztem. Bementünk a szülőszobára.

Innentől volt ismeretlen számodra a terep.

Igen, de igyekeztek segíteni nekünk. Nagyon profi volt mindenki. Most is, és amikor Máté született akkor is. A PIC-en is nagyon cuki volt már akkor, 12 éve is mindenki. A felnőttek mellékágon vannak, de a gyerekekkel nagyon kedvesek.

Fél 10 körül elkezdtek erősödni a fájások. Durvult a story. Az első zuhany kudarcba fulladt. Valahogy csak hideg víz jött, de később segített a szülésznő meleget csinálni. Gréta utána alapvetően feküdt, bár valamennyit azért mozgott is. Volt egy labda, néha arra helyezkedett.

Mivel nálad kipróbáltuk, tudtuk, hogy mi működik: kapaszkodott belém és csak lógott, én pedig hátulról masszíroztam a hátát, és néha csak úgy jöttünk-mentünk.

Te, hogy láttad kívülről magatokat?

Izgultam. Nem tudtam, hogy Gréta, hogy fogja kezelni ezt az egészet. A szülésznő nagyon jó fej volt. Javasolt technikákat. Gréta az elején eléggé feszült volt fizikailag. Lehetett látni rajta, hogy kezd fáradni. Mondta is, hogy fárad és, hogy nem tudja, hogy meddig lesz ez így jó. Akkor merült fel benne az epidurális lehetősége. De a szülésznő is látta, hogy a végére érünk fájdalomcsillapítás nélkül is. Gréta is megnyugodott, amikor bebiztosította magát. Csak a tudat kellett számára, hogy akár kaphat is ilyen jellegű segítséget.

Már 2-3 órája voltunk a sűrűjében, amikor egyre csak erősödtek a fájások, de volt egy pillanat, amikor egyszer csak azt mondta: „Beleveszem a levegőt a fájásba.”

Persze előtte is ügyesen csinálta a légzést, de akkor még volt benne valami feszültség a fájások alatt. De ezen a ponton lecsendesedett, és elkezdte a légzését figyelni, és belelazulni. Itt már nem beszélt hozzám.

Ült félig törökülésbe tett lábbal és csak meditált. Lement zenbe. Közben azért irányítgatott, hogy mit kér.

Ahogy mesélted, pont úgy volt: Először még beszédesebb volt Gréta, de aztán minimalizálódott a kommunikáció.

A „légyszi drágámból” csak legyintések maradtak. Kézjelek az ivásra, a legyezésre, szőlőcukorra.

Én pedig csak csináltam, amit kellett. Vicces lett volna reklamálni a stílus miatt… Közben aggódtam is, mert egész nap nem evett. Csak kora délután evett spenótot, de ekkor már tizenegy körül jártunk. Attól féltem, hogy elfogy az ereje. Banánt nem kért, csak szőlőcukrot.

Egyszer csak befordult és teljesen átalakult fejben. Megszűnt a reakciója a fájásokra. Lehetett látni a CTG-n is, hogy jön a fájás, de nem volt kifelé látható reakciója. Mindent befelé intézett. Közben varázsolt a kezeivel. Boszorkány. És olyan is volt, hogy teljesen csend volt. Csak a légzését hallottam.

Közben megbeszélte Esztivel, hogy s mint lesz a dolog. Várták együtt, hogy repedjen a burok. Mindeközben a hátán feküdt. Az esett jól számára.

Közben azt is mondogatta, hogy „A fájdalom jó.”. És valóban nem látszódott kívülről, hogy fájna neki. Pedig biztosan fájt, csak valahogy átalakította magában.

A burkot mikor repesztették meg?

Tizenegy körül. De már előtte erős fájásai voltak. Kétszer a vállamba is boxolt. Éreztem, hogy kezd durvulni a helyzet. Nyilván nem vettem magamra.

Szóval várni kellett picit a doktornőre (épp műtött). Amikor megjött, átbeszéltük, hogy mi fog történni. Majd megnyomta picit a burkot és abban a pillanatban slutty. Kirobbant a magzatvíz. Mentünk tovább. Jött lejjebb a baba.

Két megjegyzésből derült ki számunkra, hogy ha eddig fájt, akkor most még jobban fog. Én akkor már nem izgultam. Úgy láttam, hogy Gréta elképesztően jól viseli az egészet. Teljesen kész voltam tőle. Én pedig csak kiszolgáló személyzet voltam. Két fájás között jött a víz, a szőlőcukor, víz.

Ahogy mesélte nekem Gréta azért egyszer el is kellett kapnod.

Igen. Meglepő volt. A burokrepesztés után ülő helyzetben volt. A méhszáj ekkor már nem látszódott, de a baba még nem volt eléggé lent, ezért az álló helyzetet javasolta a szülésznő. Ettől valóban lejjebb ereszkedett Eszti. Viszont ez volt a legfájdalmasabb pont Gréta számára. Az első után feladta. Fekve szerintem bármeddig bírta volna. Vissza is feküdt.

Előtte korábban volt már, hogy megkérdezte, hogy még mennyi idő lehet hátra. Egy óra hangzott el.

Azt gondolta Gréta, hogy biztosan nem bírja ki. Bíztattam, hogy már másfél órája ebben az állapotban van, tuti, hogy ki fogja bírni. Akkor erre nem válaszolt, csak belemerült.

Ezek azok a mondatok, amik egy szülés sorsát el tudják dönteni. Ha valaki kap egy ilyen jellegű támogatást, megerősítést, attól nagy erőt kaphat. Ez a nagy fájás már tolófájás volt?

Igen, ez már az volt. Az állás után háton próbálkoztak aktív nyomással. Részletesen elmondta a szülésznő, hogy mit kell csinálni. Nem működött. A harmadik negyedik ilyen nyomásnál nagyon elfáradt. A szülésznő profin látta, hogy ez így nem fog menni. Leült Gréta mellé a kis sámlira – pedig már azt hitte, innen gyorsan megleszünk –  és közölte, hogy ő innen már nem megy ki, amíg nem lesz meg Gréta. Profi volt.

Technikát váltottak. Azt kérte a szülésznő, hogy ha jön a fájás csak engedje el magát. Az első ilyen fájásnál volt egy önkéntelen nyomása. Rögtön mondta a segítség: EZ AZ! Ezt kell megtartani.

Amikor jött a fájás, akkor ezt csinálta folyamatosan. Bele se szólt a szülésznő utána, csak szemlélte az eseményeket. És Eszti jött. Fél egy körül lehetett, amikor megjelent a pihés feje. Én pedig fogtam Gréta fejét, kezét. Szorított. Ennyit tudtam tenni és azt, hogy ott vagyok vele.

Amikor kinn volt Eszti feje, akkor volt egy nagy szünet. Az előtte lévő periodikussághoz képest hosszú idő telt el. Mindenki csak várt. Ekkor került sor a gátmetszésre. Gréta rákészült a következő összehúzódásra, megvárta a csúcsát és tolt. Utána már csak két nyomás volt és egyszerűen kirobbant a baba. Fantasztikus volt látni. Felemelték. Mellre rakták, sírdogált. Elvágtam a köldökzsinórt.

Kis csoda.

Igen. A szülésznő és az orvos is azt mondta, hogy számukra is nagy élmény volt ez a születés.

Ahogy kint volt Eszti Gréta rögtön röhigcsélni kezdett, hogy van egy gyerekünk. A második mondata már tipikus Grétás volt újra.

Jó lehetett újra visszakapni őt.

Igen, bár amit én érzékeltem belőle az az, hogy a felépülő fáradtságból, fájdalomból összerakott egy képet magának. Hős volt. Nincs rá jobb szó. Ennél jobban nem sikerülhetett volna Eszti születése. Semmi komplikáció nem volt. Még csak szúrni sem kellett a burkot. Egy egyszerű nyomásra repedt meg. Gréta profi volt. És ez nem mázli. Menetközben pakolgatta össze a tőled kapott infókat a szülésznőtől kapottakkal. Ezt a kettőt összefésülte és beleállt. Ja és varázsolt is hozzá egy picit. Gréta levezényelt mindent, és kinyomta ezt a gyönyörű babát. Csak a csodálás maradt.

Úristen, de gyönyörű! Teljesen kész vagyok! Olyan gyönyörű szája van.

Az előzmények miatt hatalmas katarzis lehetett számodra.

Igen. Két lehetőségem is lett volna rá, hogy megéljem. Máté születésénél és a szakmai utazásnál is. De a szülés pillanata, amikor a baba világra jön, az nem volt meg, pedig nagyon kíváncsi voltam rá, vágytam rá. És most a saját kislányom adta meg ezt nekem. Minden tökéletes volt.

Azután gondolom Te is szembesültél a hülyekovid-protokoll-lal.

Igen. Egy órát maradhattam bent a szülőszobán, utána még egyet kettesben voltunk Grétával. Majd engem kiraktak. Viszlát Apa! Álltam döbbenten a folyosón, hogy még csak egyszer hagy öleljem meg és bújjunk össze újra. Hajnali öt lehetett. Hazamentem. Tettem-vettem.

Betakartam Mátét, és lefeküdtem aludni.

Olvasd el Gréta és az kísérő orvos Dr. Tilli Fanni történetét is!

A Beteljesülés a Jánosban – Eszti szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Hogy vártátok Iringót?

Alízzal 2 éve együtt jártunk, amikor megkértem a kezét. Nagyon örültünk. Elkezdtük szervezni az esküvőt. Annyira örültünk, hogy pár nappal később teherbe esett. Iringó érkezése nyilván a védekezésünk komolyságát is mutatja. Alíz megvette a tesztet. Én már akkor tudtam, hogy örülni fogok. Családot szerettem volna, de meglepett, mert hamar jött. Alíz örült, hogy én örülök, de közben le is volt sokkolva, hiszen derült égből jött a hír.

Hogyan készültetek a szülésre?

Jártunk Mama-Papa szülés felkészítőre. Hallgattunk előadást a gátvédelemről. (Én is gyakoroltam a gátvédelmet.) Azt hittem, hogy fel vagyunk készülve rá, és teljesen nyugodt voltam. Alíz jógázott, légzéstechnikákat tanult, utánaolvasott a témának. Ennek ellenére nem alakult sajnos jól a szülés.

Egyértelmű volt, hogy kórházban tervezitek a szülést?

Alíz életmódja (jóga, vegetáriánus ételek előnyben részesítése) már előrevetítette, hogy felmerül majd benne az otthonszülés gondolata, nem voltam meglepve. De határozottan elutasítottam: „Első gyereket nem szülünk otthon. Én nem viszek lila gyereket a kórházba. Jöjjön a kórházba, akit csak szeretnél segítségnek, de inkább szüljünk kórházban.” Elfogadta, de évekkel később is visszakaptam. Ezeknek a komoly és szigorú döntéseknek mindig megvan az ára. A SOTE II.-n született meg végül Iringó. Volt orvosunk, nagy szaktekintély. Sok pénzt kapott. Szülésznő talán volt. Nem is emlékszem. Dúlánk nem volt, az biztos. Az pedig kérdés sem volt, hogy ott legyek-e.

Pedig ahhoz is bátorság kell. Nem minden Apukának való esemény. Elmeséled, hogyan indult be a szülés?

Iringó 2011. április 2-án született. Ahogy lenni szokott hajnalban indult be a szülés, másfél hét túlhordással. Aggódtunk, hogy túl nagy baba lesz, de nem lett extrém hegyomlás.

Korábban is voltak hasonló összehúzódások, mint akkor éjjel. Sokat keményedett az utolsó hónapokban a hasa. Annyira begörcsölt korábban Alíz hasa, hogy sokszor le kellett ülnie. De most más volt. Egyértelmű volt a szülés elindulása.

Igen, a rendszeres időközönkénti fájásokat nehéz eltéveszteni. Csak jönnek és jönnek. Rendszeresen, mint a tenger hullámai. Könnyen is döntöttetek, hogy mikor kell elindulnotok a kórházba?

Nem volt egyszerű, nem volt akkor még autónk. Mentővel mentünk be, túl korán. Javasoltam, hogy legyen otthon egy kis pihenés, zuhanyozzon le. De úgyis a nő dönt. Ugyan lezuhanyzott, de nem érezte jól magát. Nyűgös volt. Nehéz volt, mert az éjszaka közepén voltunk és már hetek óta rosszul aludt.

Hamar mentünk be. Hiába olvastuk, mondták… nem kell rohanni a kórházba, ne menj be túl korán a kórházba!

Minden orvos, minden helyzet, minden szülés más gyorsaságú indulást igényel. Milyen jó lett volna akkor konzultálni valakivel, aki segít benneteket ebben a döntésben. De mi várt rátok benn?

Megvizsgálták Alízt. Görcsoldót adtak neki. Hamar kiderült, hogy egy papír otthon maradt, így én hazamentem taxival. Mire egy óra múlva visszaértem, már érezhetően rosszabb állapotban volt, a vajúdóban egyedül feküdt. Fájt a dereka, ömlött róla a víz, szorította a kezemet. Időnként bejöttek vizsgálgatni: “másfél ujj, csak két ujj…” ez ment órákon keresztül. Valamikor burkot is repesztettek, ennek okára már nem emlékszem, de azután még jobban felgyorsultak az események.

Amikor már valamennyire kitágult, betolták a szülőszobára. Akkor bizonytalanodtam el, hogy ezt, hogy fogja bírni Alíz. Nehezen tudtam vele kommunikálni. Sűrűek lettek a fájások, a tágulás pedig még mindig nem volt kielégítő.

Ezt úgy hívjuk, hogy aktív szakasz a szülésben. Ha a segítőként nem akkor látnál ilyet először, amikor a kismama szül, vagy legalább hallottál volna róla korábban, biztosan sokkal könnyebb lett volna segítőként elviselni. A szülés egy ember életében nem általános. De a szülésekkor teljesen általános ez az állapot. A befelé figyelés, a szemkontaktus hiánya, a tőszavakban való kommunikáció. Volt ekkor ott veletek valaki, aki segíteni tudott számotokra?

Nem, senki nem volt benn. Csak, amikor épp vizsgálták. Egy idő után az orvos sem tudott Alizzal kommunikálni. Alíz elkeseredett volt, úgy érezte, hogy meg fog halni. Amikor kiment a doki, utána mentem: “Nagy hülyék voltunk, nem lehetne most mégis egy kis epidurálist kapni?!” Akkor már nem kaphatott, csak egy kis oxigént az orra alá. Próbálták összehozni a szüléssel őt. Figyelni, hogy milyen szakasz van, mikor van a fájás, mikor nyomjon, mikor ne. Olyan volt, mint egy zenekar, ami teljesen ütemtelenül játszik.

Milyen jól mondod, a RITMUS. A jó ritmus a szülés egyik kulcsa. Az pedig, ha valaki úgy érzi meg fog halni, vagy épp (akár a saját otthonából) haza akar menni, azt jelenti, hogy közeleg a kitolási szakasz, hogy halad a szülés, és hogy talán már nincs is olyan messze a vége. A tolófájások előtt volt lehetősége mozogni?

Nem, csak hanyatt feküdt. Panaszkodott is róla. Talán egy idő után ő sem tudott volna már igazán mozogni. Nem tudom.

A kitolás is hanyatt fekve történt. Ennél hülyébb szülési pózt az életében nem látott még. Ki akarna fekve kakálni?! Tudsz, így kakálni?! Nem tudsz!

Azt hittük fel vagyunk készülve, de az első szülésre nem lehet felkészülni. Nekünk legalábbis nem sikerült.

Iringó már a szülőcsatornában volt, amikor megállt az egész. Alíz elkészült az erejével. Magánál volt, de kiszállt a folyamatból. Mire az orvos: „Nővér szóljon a csapatnak, vákuumozunk.” Egyszer csak rengetegen lettünk. Talán egy csapat egyetemista jött, mert vákuumot még nem láttak. Gátmetszés. Végig néztem. Nem undorodtam tőle. Valakinek képbe kellett maradni, ez én voltam. Nem engedhettem meg, hogy pánikoljak, de azért mondtam a dokinak: „Jó lenne, ha nem halna meg a feleségem, jó?! Szedjük már össze magunkat!”

Elsőre nem sikerült a vákuumot rátenni a fejére, csak másodjára. Kicsusszant. Jött minden, aminek jönnie kellett. Amikor kihúzták láttam, hogy nem lila. Láttam rögtön, hogy él. Megtörölgették, elvitték, megvizsgálták. Jó Apgar értéket kapott. Megkönnyebbülés. Tócsa.

Milyennek láttad a lányokat?

Aggódtam mindkettejükért. Biztos van rizikó a vákuumban, mert azért csak nyomot hagyott a bőrön. Aztán néhány héttel később elmúlt a fejéről a kerek véraláfutás. Alízt elkezdték összevarrni, magához tért. Mellkasára kapta Iringót, de akkor a lányunk már be volt pólyázva. 

Korábban nem rakták rá, mert Alíz olyan állapotban volt…, bár ki más is tudná megnyugtatni ilyenkor, mint a gyermek?!  

Együtt voltunk. Sírtunk. Később hazamentem. Otthon megittam a maradék Calvadost és elájultam. 3-4 körül keltünk fel hajnalban otthon, a kitolásnál már másnap dél, 1 óra lehetett. De lehet, hogy még tovább tartott. Mire hazaértem már szürkület volt.

Majd jött az utóélet. Szülés utáni depresszió.

Nehéz út lehetett. Utólag visszatekintve, mikor kellett volna leginkább a segítség, mi lett volna az, ami könnyebbé teszi Iringó születését?

Egy dúlával, vagy egy hozzá értő segítséggel könnyebb lett volna. Már otthon is, hogy megnyugtassa Alízt, hogy ne kapkodjunk, ne essünk pánikba. Azt kellett volna valakitől hallania: 

Nyugodj meg, csinálj egy teát, zuhanyozz le, bújjatok össze!

Kb. én is ezeket mondtam neki, de én nem voltam ebben hiteles. Más az, 

ha egy szakértő mondja, egy mester, akinek a megnyugtató hangja a legmélyebb fájdalmon is átjön az éteren keresztül: Minden rendben.

Más lett volna, ha nem egy személytelen, matekos helyen szülünk. Megcsinálják, vákuumoznak. Skálákon osztják be az állapotodat. Oxigén adnak…

Mindenre van megoldásuk. Csak nem lehet mozogni. Mert a hasán rajta az a ***-va CTG. Még a magzatvíz sem folyt el. Miért kell nézni a baba szívhangját?! Mi baja lenne?!

Te hogy érzed, tudtál segíteni ebben a folyamatban?

Néha én is megkérdőjeleztem, de Alíz utólag azt mondja, segítség volt, hogy ott voltam. 

Onnantól kezdve, amikor a kommunikáció szétesik, nem néz a szemedbe, nem mond semmit, nagyon nehéz. Tudod, mi jutott eszembe akkor?! Anyu rákban halt meg 51 éves korában. Amikor benn voltam nála utoljára már nagyon sok gyógyszert kapott. A végén jártunk. Akkor voltak ilyen pillantásai, épp mint a szülés végén Alíznak. Olyan ember pillantásai voltak ezek, aki már nincs itt, hanem egy köztes állapotban van.

A szülés olyan, mint egy maratoni futás, csak a végére beraknak egy sprint szakaszt. Nagyon nehéz.

Ma már otthon szülnél?

Nem szívesen. A köztes hely jobb lenne. Kórházban, de otthonos helyen. Hogy ott legyen minden eszköz, műtő, inkubátor, minden, ami kellhet. Csak legyen otthonos, legyen bordásfal, labda, melegvizes kád, ilyesmi.

Azóta lett még egy gyermeketek. Könnyebb út vezetett a megszületéséig?

Második gyermekünk is túl lett hordva. Jól érezték a gyerekek benn magukat, nem kérdés. A második szülésnél már másik kórház, másik orvos volt. Nem akartunk ugyanoda visszamenni. Nem választottunk orvost. Szülésznőt választottunk. Máshogy csináltuk az egészet. Nem siettünk ennyire. Sokkal jobban tudtunk kommunikálni. Nem voltak ezek a katartikus kilengések. A fájások alatt megtámasztottam a derekát, sőt nyomtam, egész testemmel, amikor szólt. Egyre többet kérte. A fájások közben abbahagytam, pihentünk. Gyorsabban ment az egész folyamat, tudott kommunikálni, magánál volt. Nem volt gátmetszés. Repedt. Összességében mégis ez a szülés pozitív élmény volt mindkettőnk számára.

Mint tapasztalt szülést kísérő Apukának mik a legfontosabb tanácsaid a pályakezdőknek?

Apa legyen ott. Akkor is, ha dúla van. Nem csak az anya miatt, az apa miatt. Anyuka mozogjon, legyen melegvizes kád, otthonos környezet. De legyen ott egy lélekkel törődő szülésznő, dúla. Régen, a törzsi időkben is mindig volt ott valaki a kismama mellett, egy rutinos öregasszony, vagy több is. Ez hiányzik manapság talán. Egy ilyesmit életében először átélő apuka vagy tud segíteni, vagy nem. Ez nyilván a szülési nehézségektől is függ. 

A legfontosabb, hogy legyen fizikai és lelki segítség. Egy jó szó jókor.

A „Én nem viszek lila gyereket a kórházba.” – Bence szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.