Mit tudsz a saját születésed körülményeiről?

Azt tudom, hogy a bátyám születéséhez képest az enyém sokkal könnyebb volt. Anyukám mesélte, hogy körülbelül nyolc-tíz órát tartott, és minden természetesen zajlott. A bátyámat fogóval szedték ki. Nem azért, mert nagy volt, épp ellenkezőleg: nagyon pici volt, és az orvos szerint nem volt ereje kijönni. Érdekes, mert a családban nemrég is történt hasonló: a sógornőm kislánya is nagyon kicsi volt, és őt is fogóval segítették világra. 

Hogy gondoltál a szülésre, mielőtt személyes élményed lett volna róla?

Olyan szerencsés voltam, hogy eljutottam Gáborjáni Réka szülésfelkészítőjére és kismama jógájára is. Az első terhesség alatt végig hozzá jártam. Az ő hatására pozitívan, bizakodva álltam a szüléshez. Eleve vágyott dolog volt, hogy gyerekünk legyen, nem volt bennem nagy szorongás, inkább egyfajta erős, belső optimizmussal álltam a dologhoz.

Aki a Rékához kerül, annak tényleg szerencséje van, fantasztikus szakember.

Igen, nagyon meghatározó lett Réka az életemben.

Gyermekre vágytatok, ehhez képest mi történt? Sokat vártatok rá?

Az első gyermekünkre kellett a legtöbbet várni, körülbelül nyolc hónapot. Nem vészesen sokat, de harmincévesen az ember már elgondolkodik, hogy miért nem sikerül azonnal. Aztán kiderült, hogy magas a TSH-értékem, kaptam rá gyógyszert, és szinte ezzel egyidőben teherbe is estem. Nem tudom, a gyógyszer hatott-e már, vagy csak addig akadályozott a hormoneltérés. Azóta is szedem, és azt érzem, jobban vagyok tőle.

Hogy telt a várandósságod?

Nagyon jó volt. Teljesen gondtalan, felhőtlen időszak volt. Egy idilli kapcsolatban vártuk a babát, minden a helyén volt.

Hogyan készültetek a szülésre?

A férjem, Bálint is eljött Rékához, voltunk apás felkészítőn is. Olvastam több könyvet is, de leginkább Réka órái adtak erőt és tudást.

Van olyan konkrét dolog, amit a felkészítőn tanultál és később a szülésnél is tudtál használni?

Abszolút. Amit Réka tanított, az nagyon sokat segített. Maga a szülés hosszú volt – körülbelül tizennyolc óra volt –, de végig nyugodt maradtam. Tudtam, hol tartok, és hogy minden rendben van. Adott egy belső biztonságot.

Egyébként érdekes, hogy a nők között van egyfajta „biológiai verseny”, ki hány óra alatt szült. Amikor mondtam, hogy tizennyolc óra volt, sokan sajnálkoztak, de én nem éreztem, hogy ezzel baj lenne.  A harmadik gyerekem, Tomi, például másfél óra alatt született – mégis az volt életem legnehezebb másfél órája. Ez nem az időn múlik.

Rögtön tudtad, hogy elindult a szülés?

Igen, nagyon határozott érzés volt, és a nyákdugó is távozott. Egy éjszaka felébredtem egy erős fájásra, és tudtam, hogy ez az. Akkor már túlhordtam egy hetet. Az orvosom nagyon kedves volt, de a szülésznő, akit választottam, sajnos kevésbé. Azzal fenyegetett, hogy ha aznap éjjel nem indul meg a szülés, másnap beindítják.

Ez annyira rosszul esett, mert a legnagyobb vágyam az volt, hogy természetes úton szüljek. A doktornőm később mondta is, hogy nem is feltétlenül lett volna így. Aznap délután teljesen stresszben voltam, lépcsőztem, sétáltam, mindent kipróbáltam. Egy barátnőm segített meditációval is, hogyan „beszéljek” a babával, hogyan hívjam őt. Réka pedig ajánlotta a bábakoktélt, amit meg is ittam végül. A doktornőm utólag mondta, hogy csak az a baba indul meg tőle, aki már amúgy is készen áll. És tényleg, néhány órával később beindult a szülés. De az a nap, az a nyomás, amit a kórházban rám tettek, az nagyon nehéz volt. Nagy erős vágyam volt, hogy természetes úton jöjjön világra, és a legfőbb félelmem a császár volt.

Amikor már benne voltáltudott a szülésznőd segíteni?

Sajnos ugyanaz a nő volt, és nem volt igazán jó tapasztalatom vele. Hajnali kettő körül indult, és reggel hét körül mentünk be a kórházba. Már négy-öt perces fájásaim voltak, de még csak a folyamat elején tartottam. Amikor beültettek a vizsgálóba – tele más kismamákkal –, valahogy az egész leállt. A testem bezárkózott. Amit elértem reggel 7-ig csak dél körül indult újra rendesen.
És az a szülésznő… egyszer csak „megpiszkált”, hogy gyorsabban haladjon a dolog, és ez volt a legfájdalmasabb pillanat az egész szülésben. Borzalmas volt, szinte a falat kapartam. Hatásos volt, de barbár. A doktornőm viszont csodálatos volt.  A kitolási szakaszban végig ott volt, de csak akkor szólalt meg, amikor szükséges volt rá. Egy-egy szava pont jókor jött, mindig a legjobbkor. Érezte, mikor mit kell mondani.

Hosszúnak éltem meg a kitolást. A szülésznő a vége felé már pofákat vágott, unta az egészet. Ez rosszul esett. Pedig csak egy óra lehetett. A legvégén kaptam egy kis oxitocint, mert nagyon elfáradtam, és tíz perccel utána megszületett a kisfiam. Az utolsó tolást már nagyon könnyűnek éreztem.

Milyen volt ott az aranyóra?

Nem volt teljesen zavartalan. Közölték, hogy még sok nő szül épp akkor, és bár kaptunk egy fél, háromnegyed órát együtt, utána sajnos kiraktak minket, de addig nagyon jó volt.

Utána már nem is lehettetek hármasban?

Egy kicsit még igen. Bálint lejöhetett velem a kórházi szobába. Már látogatási idő vége volt, de tekintettel arra, hogy akkor született a baba, nem zavarták Bálintot haza. Úgyhogy még együtt voltunk egy kicsit. Ahhoz képest, hogy ez a kórház elvileg egy baba-mamabarát hely, azért elég sok zavaró tényező volt benne. De nekem ezzel együtt is maga a szülés nagyon szép élmény volt. Nem éreztem benne semmit, amitől féltem volna, vagy amivel ne tudtam volna megbirkózni.

Mikor kaptatok kedvet a második gyermekhez?

Nagyjából, amikor kétéves lett az első. Pont három év van közöttük. A második gyermekünk nagyon gyorsan, egy-két hónap alatt megfogant, és szintén teljesen zavartalan terhesség volt. Rékához kevesebbet tudtam járni, mert akkoriban külföldön éltünk.

Nem merült fel, hogy kint szülj?

Belgrádban?! Nem, kizárt. Ott nagyjából a hetvenes évek szintjén tartanak. Mindenki azt mondta: „csak ott ne!”

Mit jelent pontosan, hogy hetvenes évek?

Például kizárt, hogy a férj vagy segítő bejöhetne. A férjem, Bálint mindhárom szülésemnél ott volt, és sokat jelentett a jelenléte.

Belgrádban elfüggönyözve, egymás mellett szülnek a nők, sok horror sztorit hallottam róla.

Szóval könnyen teherbe estél, csodás szülés volt, és ismét ugyanabban a kórházban történt.

Igen, ugyanazzal a doktornővel, de sokkal jobb szülésznővel. Nagyon szép volt, hogy vízben szülhettem. Már a vajúdás nagy része is vízben zajlott, és az egész folyamat valahogy nagyon harmonikusan ment.

Hajnali egykor ébredtem fel, hogy valamit érzek, és Lili reggel negyed hétkor született meg. Érdekes, mert Samu (a harmadik gyerekem) este negyed hétkor jött — a lányom meg reggel negyed hétkor. Amikor lefeküdtünk, még mondtam is Bálintnak, hogy „Feküdjünk le korán, mert valami lesz.” Hajnali egykor már éreztem, hogy elindult.

Nem kapkodtuk el a kórházba menetelt, de éreztem, hogy ez gyorsabb folyamat lesz. Próbáltam figyelni, hogy ne menjünk be túl hamar, de nem is akartam otthon húzni sokáig.
A másodiknál éreztem meg először, hogy igazán tudom hasznosítani, amit Réka mondott.

Minden lélegzetvétel olyan volt, mint egy fájdalomcsillapítás. A légzés tényleg működött. A víz is sokat segített.

A kitolás talán negyedóra volt, nagyon gyorsan ment. Csodás volt ott, a vízben…

tudom, hogy közben a doktornő megfogta, de nekem olyan volt, mintha felém úszott volna, amikor megszületett. Felemelő pillanat volt.

A doktornő és a szülésznő is azt mondták, hogy ez volt az elmúlt hónapok legszebb szülése. Pont akkor világosodott ki, minden olyan békés volt.

Az első szülésnél a kitolás nagyon hosszú volt, de nem éreztem azt, hogy „úristen, szétszakadok”. Akkor inkább azt éreztem, hogy a fájások nem voltak elég erősek. Másodszorra viszont, Lilinél, volt egy pillanat, amikor majdnem kint volt a feje, de még nem egészen. Ott elkapott egy pánikszerű kétségbeesés, hogy annyira fáj, hogy szétszakadok. Két fájás között a doktornő látta is rajtam – talán a széteső légzés miatt – a kétségbe esést. Akkor csak annyit mondott: „Csak a légzésre figyelj. Semmi más nem számít. Lélegezzünk együtt.” Annyira megnyugtatott. Teljesen visszahoztak a szavai. Aztán azt mondta: „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.”

És Te eldöntötted. Jó hallani ilyen történeteket.

Igen. Ott megvolt háborítatlanul az aranyóra is.

Kivel volt közben a tesó?

A nagyszülőkkel, akik hajnali négykor érkeztek meg. Előre megbeszéltük, hogy ez lesz a forgatókönyv. Samuval is megbeszéltük, hogy ha éjszaka eltűnnénk, az azt jelenti, hogy megszületett a tesó. Reggel, amikor meglátta a Nagyiékat, rögtön mondta nekik: „Megszületett a tesó!” — és tényleg, addigra már meg is született.

Fiú, lány, fiú. Jött a harmadik.

A második után úgy éreztük, hogy legyen még egy. Hogy ez még belefér az energiáinkba.Úgy éreztem, hogy lehetetlen, hogy mindez csak kétszer történjen meg velem.

Ő a harmadik gyerekünk — de a negyedik terhességem. Volt egy baba, aki elment. Amikor eldöntöttük, hogy legyen harmadik gyerekünk, akkor szinte rögtön sikerült teherbe esni, de a 11. héten kiderült, hogy elment.

Egy este nagyon fájt a hasam, megijedtem ettől, de aztán elmúlt, és ez megnyugtatott. Most már tudom, hogy akkor történhetett valami. A doktornő már az első ultrahangon mondta, hogy nehezen hallja a szívhangot. Azt mondta, hogy még ránézne a 12. hét előtt.

Amikor visszamentem, csak annyit mondott: „Nem találom a szívhangot.” Behívott egy másik orvost, mert ilyenkor mindig két orvosnak  kell megállapítani, hogy nincs szívhang.
Bejött egy „vidéki Don Juan” típusú orvos, ránézett, és annyit mondott: „Hát tök egyértelmű, hogy nincs szívhang, ez a baba nem él.” Aztán kiment. Szörnyű volt. A saját doktornőm viszont megölelt, és nagyon együttérző volt. Vákuummal eltávolították, mert elég nagy volt már ahhoz, hogy ne várjam meg a spontán vetélést.

Több hónapot vártunk, mint kellett volna, mert úgy éreztem, ezt el kell gyászolni.

Amikor újra próbálkoztunk volna, már tudtuk, mikor lesz a legjobb barátnőm esküvője, és mondtam Bálintnak, hogy „csak a következő hónaptól próbálkozzunk, mert én ott szeretnék lenni az esküvőn, és nem épp akkor akarnék szülni”. És képzeld, tényleg csak a hónap végén lettünk ebben lazák. Tomi akkor fogant meg, a legvégén a periódusomnak. Úgyhogy végül is a nyolcnapos babával voltam ott a barátnőm esküvőjén. Csak a szertartáson tudtam részt venni, de az is egy csoda volt, hogy addigra már úgy éreztem, hogy össze tudom magam szedni annyira, hogy elmenjek a nyolcnapos gyerekkel. Ő a legjobb barátnőm, szóval nagyon megható volt, hogy legalább így ott tudtam lenni. Tominak már a foganása is hihetetlen volt, hogy ő annyira jönni akart, hogy nem várta ki a következő hónapot.

Hogy telt ez a várandósságod?

Alapvetően jól, de nem zökkenőmentesen. Ugyanis történt valami: az előző babám, aki elment, november 5-re lett volna kiírva. Képzeld el, azon az estén, vagy az előtte valón, erős fájásaim lettek. Három hatalmas, erős görcs érkezett, mint amikor már benne van az ember a szülésben. Mondtam is Bálintnak, hogy valami nincs rendben,. Lefeküdtem, valahogy sikerült belealudni, de másnap iszonyatosan elkezdtem vérezni, nem csak pecsételés volt, hanem tényleg erős vérzés. Kijöttek darabok is belőlem.

A mai napig nem tudom, hogy ez egy hematóma volt, vagy esetleg egy ikerterhesség elveszett magzata. Nagyon konkrét, kézzel fogható valami jött ki, amit a mai napig sajnálok, hogy nem fotóztam le.

Bementünk a kórházba, de mivel vasárnap volt, egy rezidens volt bent. Megvizsgált, és azt mondta, a baba nem él, a petezsák össze van esve.

Szerintem nagyon befolyásolta, amit elmondtam neki a vérzésről, prekoncepcióval vizsgált meg. Majd azt tanácsolta, hogy üljek forró vízbe, hogy a „tisztulás” folytatódjon otthon.

Sírva jöttünk ki a kórházból, gondolkoztunk, hogy mi történhetett. Otthon egy órát ültem a forró vízben, és érdekes, Tomi azóta is nehezen viseli, ha melege van, mintha ott maradt volna benne ez az élmény. Szerencsére nem történt semmi, de akkor azt hittük, hogy elveszítettük őt.

Hány hetes voltál ekkor?

Tízhetes lehettem, nagyjából, mint az előző vetéléskor.

A doktornőm épp külföldön volt, de írtam neki. Valami hetedik érzékkel azt tanácsolta, hogy hétfőn menjek el egy magánrendelésre, ne elégedjek meg a rezidens vizsgálatával. Adott egy nevet, és odamentem. Ott mindent szomorúan elmondtam az orvosnak, hogy ez már másodszor történik. Még azt is megkérdezte, hogy ugyanabból a kapcsolatból van-e ez a baba, mint az előző kettő? Mondtuk, hogy igen.

Csendben nézte az ultrahangot. És most el fogom magam sírni… És egyszer csak azt mondta: „Ezt hallgassa meg!” Bekapcsolta a gépet, és megszólalt a szívhang. Folytak a könnyeim.

Azt mondta, valószínűleg egy hematóma lehetett, de az sem kizárt, hogy ikerterhesség volt. Ezt már sosem tudjuk meg, de a lényeg: a baba jól van. Hatalmas pillanat volt.

Érdekes, hogy a másik orvos ezt hogyan nem vette észre.

Nem tudom. Talán a prekoncepció miatt, hogy ha valaki vérzik, és darabkák jönnek, akkor biztos baj van. De valószínűleg a tapasztalatlanság is közrejátszott. Óriási felelőtlenség volt tőle azt mondani, hogy üljek forró vízbe, akár emiatt el is mehetett volna a baba.

Utána a barátnőim csak úgy hívták a babám, hogy vasember. Ha ezt kibírta, mindent kibír. Hadházi Éva baba-mama kapcsolat analitikus is azt mondta, hogy ez a gyerek biztosan hihetetlenül alkalmazkodó lesz, ha a két érhez tudott alkalmazkodni, és tényleg harmadik gyerekként nagyon rugalmas, nagyon életrevaló.

A születési súlyán látszott a harmadik ér hiánya?

Nem, egyáltalán nem. Teljesen normális volt, 3100 gramm körül.

Mikor derült ki ez számotokra?

A 12. héten az orvos, aki vizsgált, mindent szépen végig mondott: minden rendben van, minden a helyén. Aztán a legvégén hozzátette, hogy egy apróság van, a köldökzsinórban csak két ér fut, a szokásos három helyett. Erről addig soha nem hallottam, teljesen új volt nekem. Azt mondta, hogy ez nem feltétlenül probléma, de előfordulhat, hogy elhal a baba, mert nem tud megfelelően fejlődni, sőt, nagyobb az esély a halvaszületésre is, bár ez csak az esetek kis százalékában fordul elő, szóval „ne aggódjunk”.

A férjem ebből persze azt hallotta meg, hogy „nyugodjunk meg, minden rendben lesz”. Én viszont a másik felét, hogy „el is veszíthetjük a babát”. Szóval úgy jöttem ki, mint akit fejbe vágtak. Két problémamentes terhesség után ez sokk volt.

De azt mondták, ez csak az esetek kis százalékában okoz gondot. És csak eggyel több ultrahangot írtak elő, hogy figyeljék, jól fejlődik-e. Végül tényleg minden rendben volt, de én közben borzasztóan szorongtam. Ekkor javasolta egy dúla barátnőm, hogy keressem fel Hadházi Évát. Az egész terhesség alatt hozzá jártam. Rengeteget beszélgettünk, és minden alkalom végén volt egy húszperces meditáció a babával. Mindez olyan jó élmény volt, hogy ha lehetne, receptre írnám fel mindenkinek.

Minden gyerekemnél erősnek éreztem a kötődést, de ez a meditáció valami pluszt adott. Sokáig, még a szülés után is azt éreztem, hogy valahogy „kapcsolatban vagyunk”, mintha tényleg kommunikálnánk egymással gondolatban is.

Kihatott ez később is, mostanra is?

Most, hét évvel később, már talán nem, de a születés után hónapokig nagyon erősen éreztem ezt a hatást. Éva rengeteget segített: sok-sok képet alkottunk együtt, amikben azt kellett elképzelnem, hogy jól áramlik felé minden, megkapja, amire szüksége van. Ezeket én találtam ki, és nagyon megnyugtatóak voltak. Sokat kaptam tőle, jó szívvel ajánlom mindenkinek Évát.

Ennyi bizonytalanság után, milyen jó, hogy egy ilyen biztos pontot találtál, aki segített megerősödni. Milyen élmény volt a születése?

Mivel két eres baba volt, nem engedték túlhordani, mert nagyobb a rizikó, hogy a végén már nem elég az áramlás. Erre előre felkészítettek. Az orvosom sajnos pont külföldön volt a szülésemkor, így intézményt váltottam. Az új helyen egy fantasztikus szülésznő, Fantha Zsuzsa segített, csodálatos volt. Az orvos kevésbé. De jó, hogy nem ragaszkodtam az előző kórházhoz, mert a második szülésemkor, szörnyű körülmények között voltunk: a nőgyógyászaton voltunk, hatágyas, pici szoba, mindenki babával, rengeteg látogatóval. Többször sírva hívtam a Bálintot, hogy nem bírom tovább, haza akarok menni. Szóval nem bántam, hogy ebbe a kórházba nem jöhetnek be a látogatók, csak kitolják a babát. Sokkal nyugodtabb volt. 

Az egész helyzet annyira abszurd volt: ott vagy egy újszülött babával, és közben ott van csomó idegen ember. Nem túlzok, a másik ágynál ülő látogató feneke konkrétan az arcomnál volt.

Eljött a kiírt nap. Megbeszéltük az orvossal, hogy ha vállalom, hogy befekszem a kórházba, akkor még nem indítja meg a szülést.. Így tudtunk még pár napot várni, és naponta kétszer csináltak áramlás vizsgálatot. Ez számomra sokkal megnyugtatóbb volt, mintha rögtön beindították volna.

Öt napot feküdtem így a kórházban. Azalatt a szülés nem indult be, és most a bábakoktélt nem akartam bevállalni, de a dúla barátnőm hozott egyfajta gyümölcskoktélt, amit szintén a bábák szoktak ajánlani. Megittam, de nem történt semmi.

Öt nap után, hajnalban, kaptam egy fél tabletta szülésindítót. Az orvos mondta, hogy csak ennyit ad, mert ha a baba készen áll, ez bőven elég lesz. És tényleg: fél tizenegyre megszületett Tomi.

Nagyjából másfél órát töltöttem a szülőszobában a szülésznővel, aki nagyon jól segített. De ez a másfél óra nehezebb volt, mint az első szülés 18 órája. Hihetetlen intenzív volt, valószínűleg a gyógyszer miatt is, mert sokan mondják, hogy az indított szülés nagyon erős fájdalmakat hoz.

Ez a gyors tempó lehet az indítástól is, a harmadik szülés miatt is. És ahogy tapasztaljuk a gyors szülések sokszor sokkal fájdalmasabbak, mint egy lassabb folyamat.

Nálam is így volt. Ez a másfél óra nagy kihívás volt. Ráadásul mondták, hogy ha valami gond lenne, akkor a császár hamarabb szóba jöhet, mert nem lehet hosszasan vajúdni két érrel.

Úgyhogy belehúztál.

Igen, belehúztam. A meditációk alatt is sokszor beszéltem erről a babával, hogy neki gyorsan kell majd megszületnie, és ő teljesítette. Másfél óra volt összesen, de belülről  olyan volt, mint egy földrengés. Nagyon intenzív volt, de mégis jó hangulatban telt. De mindenki igazán jól támogatott közben: a szülésznő,és Bálint is.

Volt viszont egy kellemetlen jelenet. Bejött egy fiatal doktornő megvizsgálni, mert az én orvosom éppen műtött, és ez pont az a doktornő volt, aki már a befektetéskor is azt mondogatta, hogy „ezt a babát már ki kéne venni”, „nem jók az értékek”. De az én orvosomnak nem ez volt a véleménye. Most viszont ő vizsgált meg, és burkot is repesztett.
Nekem sosem repedt meg magától, mindig repesztették. Ez is felgyorsította a folyamatot. Kiderült, hogy a vízben volt egy kis széklet. Odatartotta az arcom elé, és azt mondta: „Na, ugye, hogy igazam volt?” Ott voltam a legnagyobb fájások közben, és ő ezt így az arcomba tolta. Nem szóltam semmit, csak elfordítottam a fejem. A szülésznő végül leállította ezt a fiatal doktornőt.

Pechemre az orvosom az utolsó tíz percre odaért. Olyan volt, mint elefánt a porcelánboltban. Mi hárman addig egy csendes, koncentrált, bensőséges térben voltunk, mindenki csak akkor szólalt meg, amikor kellett. Aztán ő berohant egy műtétről, és teljesen más energiát hozott, nem tudott áthangolódni. Úgy viselkedett, mint egy sportriporter.

Folyamatosan mondta, hogy „gyerünk, nyomja, tolja”, és még azt is hozzátette, hogy „jobb lenne, ha ennyi hangot se adna ki, az az erő menjen befelé”. Pedig én mind a háromszor halkan szültem. Nem tudtam soha nagyokat ordítani és mindig irigyeltem, azt, aki igen. Belőlem az nem jött. Most is csak néha jött ki belőlem egy-egy hang, de erre is rászólt.

A legrosszabb az volt, hogy bár minden nagyon gyorsan történtő mégis sürgetett, és egy ponton, amikor már vége volt a tolófájásnak, még erőltetett, hogy folytassam és akkor szakadtam szét. Később, amikor a saját orvosomnál jártam, és meglátta a lapot, csak annyit mondott: „Ezt nem hiszem el.” A négyes skálából én a harmadik szinten szakadtam. Az előző kettőnél ez csak egyes volt.

Biztos vagyok benne, hogy amiatt történt, mert ráerőlködtem, pedig már nem kellett volna. És persze, utólag bánom, hogy  “szót fogadtam” neki…, utólag okos az ember, de ott, abban a helyzetben…

Ilyenkor az ember bízik a körülötte lévőkbe. Sokszor ez a bizalom akadályoz meg abban, hogy a saját testünkre hallgassunk. A szülésznők épp ilyenkor szokták visszafogni a folyamatot, és kérni, hogy ne tolj, hogy várjunk picit. Fura, mert ilyet nem is az orvos szokott kérni, hanem inkább a szülésznő, aki látta az egész folyamatot egyben. A rapid szülés is okozhat gátsérülést. Ezért is mondjuk, hogy a lassú szülés sokszor jobb.

Az előző szülésem a vízben töltött öt órája volt a legkönnyebb és legideálisabb. Most viszont vízbe nem szülhettem, mert végig figyelni kellett a szívhangot, és a CTG végig rajtam volt.

Minden rendben volt Tomival?

Szerencsére igen. Ilyenkor csinálnak a babán egy hasi ultrahangot, hogy minden szerv kifejlődött-e, mert a kéteres köldökzsinór miatt néha hiányozhat például az egyik vese. De minden rendben volt.

Ez megnyugtató. Három gyermek, három különböző történet. És persze ott van a lelkedben a negyedik is.

A november 5-e, ami ennek az előző babámnak a születési dátuma lett volna, valamiért mindig különös nap maradt. Utólag olvastam is, hogy sokszor történik valami testi vagy lelki jel azon a napon, amikor az elvesztett baba született volna. Nem készültem rá, nem figyeltem a dátumot, csak utólag esett le, hogy ez az a nap lett volna. És képzeld el, hogy még kapcsolódik ehhez valami.

Miután az a baba kora tavasszal elment, húsvétkor elmentünk kirándulni. Akkor épp volt egy mesepályázat, amire jelentkezni akartam, de nem volt rá időm, így elengedtem. De aztán ott, a háromnapos túra alatt, fejben megírtam. És esténként leírtam, amit napközben kitaláltam. Végül elküldtem a mesét, és megnyertem vele egy fontos gyerekirodalmi díjat. Az az egész mese nekem egyfajta gyógyulás volt. Nem arról szól, de mégis abból született. Ez az egész így, együtt, a veszteség, a születés, a gyógyulás, valahogy egy kört zárt be bennem. Úgy érzem, hogy ezt a mesét ő küldte nekem.

Szokott lenni egy záró kérdésem. Ha minden eddigi tudásodat, tapasztalatodat össze kéne foglalnod, és kiemelnéd belőle azt az egy legfontosabb dolgot, amit egy hamarosan szülő nőnek szeretnél átadni, mi lenne az?

Gáborjáni Réka, vagy egy hasonlóan jó szülésfelkészítés, mint amilyet tőle kaptam. Engem ő megerősített, belső stabilitást adott, ami végigkísért mindhárom szülésemnél.

A másik, ami fontos, az egyfajta mindset. Én az első szülésem előtt eldöntöttem, hogy meg tudom csinálni. Hogy végig tudok menni ezen a folyamaton. És tényleg így is lett: sosem éreztem elveszettnek magam. 

Tulajdonképpen a magunkba vetett hitet mondod.

Igen. El kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá.  De a harmadik szülésem is nagy tanulság volt. Nem szokásos, hogy kórházba kell feküdni a szülés előtt de végül is jól döntöttem. Vajúdás közben végig figyelték a baba szívhangját, és az derült ki, hogy amikor leülök, akkor nagyon leesik a szívhang. Tehát nem szabadott ülnöm, de a szülésznő sok másik pózt ajánlott Az első szülésemnél még nagyon ragaszkodtam a természetes szüléshez, most viszont már tudom, hogy harmadszorra minden így volt jól. Ha otthon maradok, vagy a reggeli dugóban ülünk a kocsiban, miközben rossz a szívhang… hát, nem tudom, mi lett volna. Úgyhogy szerintem attól sem kell félni, ha nem minden száz százalékig természetes.

Néha a jó döntés nem a „tökéletes”, hanem az, ami biztonságos.

A „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.” – Nóra szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Egyfelől nagyon szerettük már korábban is ezt a várost, másfelől több barátunk is itt él kint. Volt már itt egy banda, egy jó közösség, ráadásul több mindenkinek lett gyereke. Ez nagyon sokat segített számomra a várandósság idején.

Jól értem, hogy amikor kiköltöztetek, akkor tudtátok már, hogy kint fogtok gyereket vállalni?

Van olyan ismerősünk, aki hazament szülni, de nekem egy pillanatig nem fordult meg ez a fejemben. Annyira jó tapasztalatokat hallottam az itteni rendszerről. A biztosítás felöleli az otthonszülést, a születésházas verziót, a kórházi ellátás különböző szintjeit.

Tudtad, hogy Te melyik lehetőséggel fogsz élni?

Igen, biztos voltam benne, hogy az első gyermekemet kórházban szeretném megszülni.

Nem zavart, hogy nem egy anyanyelvi környezet vett körül egy ilyen különleges élethelyzetben?  

Volt bennem egy tartás, mert  németül nem tudok olyan jól, de angolul igen. Az orvosok pedig jól beszélnek angolul. A kórházat pedig kifejezetten úgy választottuk, hogy tudtuk, hogy a szülésznők mind beszélnek angolul, maximum a csecsemős nővérek nem annyira, de az már kevésbé volt fontos. Ami abban az időszakban kellett azt németül is meg tudtuk beszélni, illetve a párom is segített németül kommunikálni a nővérekkel.

Sok segítségre volt szükség ahhoz, hogy átlásd a német várandósgondozást?

Egy itt élő magyar barátnőm sokat segített a folyamatban és a kinti nőgyógyászom is, aki végig kísérte a terhességem. A kórház választásban sokat tudott segíteni. Lett választott védőnőm sok kérdésemre tőle kaptam meg a választ.

Egyszer csak gyereket szerettetek volna, jött az igény.

Először bennem fogalmazódott meg az igény még a covid előtti évben. Emlékszem az első beszélgetésünkre Ádámmal. Számára akkor ez még távoli volt, de pár hónap alatt absztrakt elképzelésből tényleges terv lett.

De ez nem most volt, hanem jó pár évvel ezelőtt.

Igen. Samu nem az első terhességem gyermeke. A mi sztorink onnan kezdődik, hogy még akkor a covid évében hamar teherbeestem. Boldogok voltunk. Kiderült, hogy iker babáink lesznek. Két kislány, akiket a 17. héten elveszítettünk. Nagy szomorúság, nagy nehézség volt.

Hogyan derült ki?

Egy rutin ultrahangon voltunk. Nem számítottam arra, hogy baj lehet, mert előző nap még hányingerem is volt. Ráadásul az első trimeszter már lement, épp megnyugodtunk. De az ultrahangon a babák nem mozogtak, nem vert a szívük. Elmondta az orvos, hogy van időnk felfogni, hogy mi történt. Ez nem egy vészhelyzet, nem kell rögtön cselekedni. Menjünk haza, legyünk együtt, aludjak egyet otthon, és másnap menjek be.

Olyan nagyok voltak már, hogy meg kellett őket szülnöm. A kórházban elképesztő empátiával fogadtak minket. Külön szobát kaptam. Ádám végig bent lehetett velem. A covid járvány miatt sokkal szigorúbbak voltak a szabályok, mint, amit ránk vonatkoztattak. Az első vizsgálatok alatt voltam csak egyedül, de utána végig ott lehetett mellettem Ádám is.

Mindent elmagyaráztak. A szülésznő nagyon kedves volt. Abban, hogy ez nem egy nagy traumaként maradt meg bennem, abban maximálisan közrejátszott, hogy ilyen szép ellátást kaptunk. Elmondták azt is, hogy a szülés beindítása után akár egy napig is eltarthat, mire megszületnek, hiszen a testem nem erre készült, és pszichésen is el kellet tudni engedni őket. Valahonnan nagyon sok bátorságom lett. Éreztem, hogy neki kell menni ennek a fájdalomnak. Nem volt értelme ezellen harcolni.

Délelőtt szülésbeindításként ugyanazt a gyógyszer kaptam, mint más kapott volna túlhordás esetén. Elindultak az összehúzódások. Nem is kellett igazán tolni. A méhem megoldotta. Olyan kicsik voltak, hogy igazán nagy erőkifejtés nélkül születtek meg. Este hat körül bújtak ki a babák.

Ahhoz képest, hogy mennyire nehéz volt ez a helyzet, egyszerűen zajlott le. Persze nehéz ilyet mondani, mert nincsenek erre jó szavak.

Megnézted őket?

Nem.

Mindenki azt mondta, hogy nézzem meg őket, de én nem szerettem volna. Azt éreztem, hogy miért tenném?! Nem akarom! Tiszteletben tarották ezt az érzésemet. A mai napig azt gondolom, hogy jó döntés volt. Pedig azóta is olvastam erről, sok helyen írják, hogy megkönnyíti a feldolgozást, ha látod a babákat, de én azt éreztem, hogy nem ezt a képet szeretném róluk megtartani, hanem azt, ami az én fejemben van. Nem akartam, hogy ezt bármi felülírja.

Amikor megtudtam, hogy ők már nem élnek, akkor azt éreztem, hogy mindenem tiltakozik az ellen, hogy megnézzem őket.

A kórház viszont minden ilyen esetben lefényképezi a babákat, és elteszik egy évre a fotót, ha meggondolnák magukat a szülők , akkor megmutatják számukra. Szép, ahogy ezzel foglalkoznak. Ha szerettem volna elvihettük volna őket, hogy eltemessük a babákat. A kórház is csinál közös szertartást az elveszített babáknak. De mi nem voltunk ilyenen.

Támogató közeg. Kiderült, hogy miért veszítettétek el őket?

Nem igazán. Genetikai problémájuk nem volt, de azért ez egy bonyolult terhesség volt: monokoriális ikerterhesség volt. Egy placentájuk volt, egy vérkeringésük. Tudtuk, hogy ez egy rizikó, de nem tudtuk igazán mit jelenthet. Nem tudtuk felmérni. Sok hasonló terhesség teljes boldogsággal végződik.

Mit mondtak, meddig kell várni a vetélésed után?

Azt mondták, hogy várjuk meg az első olyan menzeszt, amit én rendesnek érzek, de nagy megkötés nem volt. Azt mondták, ha én úgy érzem, hogy készen állok rá, akkor elkezdhetünk próbálkozni. Tudom, hogy otthon azt mondják, hogy három hónapot kell várni, de ebben sincs általános megegyezés.

Mi leginkább azért vártunk, mert időközben már lehetett tudni, hogy lesz a covid ellen vakcina. Megvártuk, hogy még a teherbeesésem előtt kaphassam meg. Utána kezdtünk csak el próbálkozni.

Hamar sikerült újra teherbe esni?

Igen, de ismét lett egy korai vetélésem, és csak utána jött Samu. Hosszú kanyargós út volt, annak ellenére, hogy a teherbeesés mindig könnyen ment. Ennél a vetélésemnél nem volt szükség semmilyen beavatkozásra, magától megtörtént.

Két ilyen esemény után, hogy voltál a harmadik terhességedben?

Nagyon izgultam. Az ikerbabák elvesztése után elkezdtem egy online terápiát egy magyar pszichológussal. Nem szerettem volna magammal cipelni a történteket. Szerettem volna viszont tudatosan feldolgozni. Sokat segített a terápia. Nem a továbblépésben, hanem abban, hogy valahova eltegyem ezt, beépítsem magamba.

A pszichológus is megjegyezte, hogy az ikerbabák elvesztésének hetéig, számíthatok arra, hogy feszültebb leszek, és ettől nehezebb lesz elhinni, hogy minden rendben lesz. Így is volt. Talán a 15. héten történhetett, hogy valami a hatalmába kerített. Azt éreztem, hogy baj van, nagyon belelovaltam magam. Bementünk a kórházba, kicsit túldramatizálva a helyzetet, hogy azonnal nézzenek meg. Csináltak egy ultrahangot, minden rendben volt.

Amikor viszont elkezdtem érezni Samu mozgását az maga volt a megnyugvás. Innentől nagyon jó élmény volt a terhesség. Nem volt semmi nehézség. Elmentünk nyaralni, sok programunk volt. Aktív voltam.

Hogyan készültetek a szülésre?

Nagyon sokat olvastam. Robin Lin mindkét könyve (Várandósság – Gyakorlati tanácsok és éltető receptek a babavárás időszakára, Gyermekágy – Testi lelki útmutató az anyaság első hónapjaira). De fontos volt a Bumpin’: The Modern Guide to Pregnancy című könyv és Andy Puddicombe: The Headspace Guide To a Mindful Pregnancy című könyv is. Minél többet tudtam a témáról, annál nyugodtabb lettem. Azzal nyugtattam meg magam, hogy megértem a folyamatot.

És voltunk egy kétnapos angol nyelvű személyes szülésfelkészítő workshopon, amit a védőnők szerveztek (ha szeretnél többet megtudni a német védőnői ellátásról, akkor katt ide). Ez az alkalom nagyon sokat segített. Azért is, mert ezen Ádám is részt vett, így ugyanazoknak az infóknak a birtokába kerültünk. Én korábban jobban rá voltam fókuszálva a témára, emiatt nagy aszimmetria lett közöttünk. Ez a felkészítő viszont nagyon részletes volt. Egészen a vajúdástól, a szülés különböző szakaszain át a posztpartum időszakig mindenről volt szó. Jó közös élmény volt számunkra.

Mi volt a legfontosabb dolog, ami ott elhangzott és később a gyakorlatban is tudtad használni?

Az átmeneti szakaszról nagyon érzékletesen beszélt a védőnő. Arról, hogy amikor azt gondolod, hogy ebbe tuti belehalsz, hogy nem bírod tovább, akkor az már azt jelenti, hogy közel vagy a babád megszületéséhez. Ez beugrott, akkor amikor épp meg akartam halni. Emiatt tudtam, hogy akkor mégis csak van fény az alagút végén.

Illetve sok praktikus tanács hangzott el, pl. arról, hogy mit vigyek magammal a kórházba.

És mit kell egy német kórházba vinni magaddal?

Tulajdonképpen semmit, mindent adnak. Amit mégis vinni érdemes, azok a személyes dolgok: legyen nálad nasi (amúgy a kaja itt sem volt jó, legalábbis nekem nem ízlett), és olyan otthonos dolgok, amitől komfortosabban érzed magad. A saját kispárnád, a saját legkényelmesebb ruhád legyen veled, vagy vigyél illóolajat. A szülés alatt ezekből én persze semmit nem használtam.

Hogy indult be a szülésed?

Már a terhességeim előtt is magasvérnyomásom volt. Gyógyszert szedek rá, így a hétköznapokban minden rendben is van. Csakhogy a terhesség vége felé, mivel a szokásos gyógyszert nem szedhettem elkezdett emelkedni a vérnyomásom.

Egy hónappal a szülés előtt azt javasolta a dokim, hogy indítsuk meg hamarabb a szülést, mert biztonságosabb lenne, ha legkésőbb a 39. héten megszületne Samu. Nagyon szimpatikus volt, hogy a végső döntést rám bízták. Elmondták, hogy úgy lesz, ahogy szeretném. Ismertették velem a legújabb kutatásokat a témában, amire ezt a javaslatot alapozzák. Javasolták, hogy én is olvassam el ezeket a kutatásokat, menjünk haza és gondoljuk át, és beszéljünk róla egy hét múlva.

Utánanéztem. Azt gondoltam, hogy a lehető legbiztonságosabb utat választom, különösen a vetélések tükrében. Mivel korábban nem indult be a szülés, ezért a megbeszélt időpontra mentünk be. Amíg nem indultak meg az összehúzódások, addig egy kétágyas szobában voltam egy másik csajjal. A szobatársam már három napja vajúdgatott. Elfolyt a magzatvize, de csak nem jöttek a fájások. Hüvelybe felhelyezhető tablettát kapott, de nem történt semmi. Félő volt, hogy ha ez így alakul, és nem tud pihenni rendesen a kismama napokon át, akkor könnyen lehet, hogy mire elindul olyan fáradt lesz, hogy császár lesz a vége.

A kórházi szobát hogyan képzeljük el?

Minden nagyon modern és minden nagyon tiszta volt. Volt egy saját fürdő a szobához, de amúgy semmi extra nem volt. Az viszont szuper volt, hogy a kórház, ahol voltunk egy nagy toronyépületben van. A 8. emeletén van a szülészet hatalmas ablakokkal. Kellemes világos szoba volt, kilátással  Berlinre. Ugyanaz az kórház volt amúgy, ahol a szuper ellátást kaptam az iker babákkal.

Hogyan indították be?

Én is Cytotek tablettát kaptam. Először egy pici teszt adagot adnak, hogy kiderüljön, nem vagy-e rá érzékeny. Ha minden rendben, akkor adnak egy kisebb adagot, hogy szépen lassan induljanak el a fájások. Nekem ettől a kisebb adagtól egy óra múlva három perces fájásaim lettek. Hirtelen történt. Ezektől a fájásoktól számítva 4 óra telt el, mire meglett Samu.

Brutál gyors és intenzív volt. Nem volt szépen lassan lehetőség felkészülni a fájásokra. Egy pontig mentek a légzéstechnikák, átlélegeztem a fájásokat, közöttük pedig pihentem, de volt egy pont, amikor hiába döntöttem el, hogy minden fájás közben szépen fogok lélegezni, nem tudtam, mert annyira fájt. Csak azt tudtam csinálni, ami ösztönösen jött a testemből.

És mit mondott a tested ösztönösen?

Kerestem a különböző testhelyzeteket egy ideig. Valahogy túléltem. Egy ideig senki nem mondta, hogy milyen testhelyzetben legyek, de mivel ilyen gyorsan történtek a dolgok, sokszor csináltak CTG-t, hogy biztosak lehessünk abba, hogy Samu nem stresszel be az intenzív összehúzódásoktól. Ekkor feküdnöm kellett, ami nagyon nehéz volt.

Amúgy, hogy lettél volna?

Mindenhogy csak nem fekve, de főleg négykézláb. Bár ültem a wc-n is, és volt, hogy álltam. Folyamatosan kerestem a helyzetet, hogy hogy lehet jobb éppen. Még a kádat is kipróbáltam a folyamat elején, de csak vergődtem benne. Pedig azt gondoltam, hogy az majd milyen relaxáló, kellemes környezet lesz, de ezen a ponton már nem számított semmi.

Ádám és a szülésznők hogyan tudtak segíteni?

Ádám meg tudott nyugtatni, a puszta jelenlétével segített. A vajúdás alatt rajta kívül haszontalan volt mindenki más. De nehéz erre visszaemlékezni, mert egész szülés alatt végig inkább befelé figyeltem. Sokat volt csukva a szemem.

A kitolási szakasznál viszont a szülésznő jelenléte volt szuper. Nagyon sokat segített. Pedig nem ismertük egymást, mert itt kint nem minden esetben tudsz szülésznőt választani. Az orvos is épp csak beköszönt, hogy tudjam ki ő, így tett az aneszteziológus, hogy ha szükség lenne rá, akkor tudjam, hogy ő az.

A kitolás elején volt két szülésznő páros, akik valahogy nem voltak nagy segítségemre. Viszont volt egy műszakváltás, amit nehezen éltem meg először, de közben a legnagyobb szuperség volt. Az egyik szülésznő biztatott, hogy figyeljek a saját testemre, és próbáljam megtalálni azt a testhelyzetet, ami nekem a legjobb. Ne foglalkozzak azzal, hogy hogyan kell szülni, hogy ki mit mondott, csak azt csináljam, amit én érzek.

Az is jó volt, hogy amikor Samu már nagyon lent volt, akkor mielőtt elkezdett volna égni a gátam elmondta, hogy mit fogok érezni, hogy fura lesz ez az érzés, és azt jelenti, hogy már jön a babám, és ne álljak ellen ennek a fájdalomnak, ne ijedjek meg, hanem menjek bele. Sokat segített. Innen két-három fájás után megszületett Samu. Sokat számított, hogy felkészített minderre, hogy el tudta mondani előre számomra, hogy mi fog velem történni.

Végig a gátamnál meleg borogatást tartottak. Nagyon jó érzés volt, mert csillapította a fájdalmat, és így csak icipici szakadásom lett belül a hüvelyben, amit nem is éreztem. A gátmetszést igyekeznek elkerülni, nyilván, ha különleges esetben indokolt, akkor elvégzik, de ha minden rendben van, akkor nem vágnak.

Miután kibújt Samu mi történt?

Négykézláb helyzetben voltam fent az ágyon. Az ágytámla meg volt döntve, azon könyököltem. Egyből a kezembe adták. Hirtelen nem tudom, hogy mit csináljak, segítettek megfordulni és a mellkasomra tenni.

Az első gondolatom az volt, hogy milyen tiszta. Úgy képzeltem, hogy tele lesz maszattal, de nagyon tisztán született meg magzatmáz nélkül. Puha volt és tiszta. Ádám vágta el a köldökzsinórt. Bár időérzékem nincs ebből az időszakból, de azt gondolom gyorsan megvolt. Mondták, hogy nyomási ingert fogok érezni újra, és ha jön, akkor kicsit nyomjak rá. Hopp, kijött a placenta. Ádám nagyon meglepődött rajta, hogy az milyen alien dolog.

Minden rendben volt. Miközben összevarrtak beszélgettünk a dokinővel, akiről kiderült, hogy a férje magyar, addig Samu Ádámon volt. Közben valamikor megcsinálták az Apgar tesztet.  Utána egy órát ott a szülőszobán együtt voltunk hármasban. Samu próbált szopizni. Én is kaptam egy szendvicset.

Samu éjfél körül született. Azon az ágyon, amelyiken született áttoltak egy másik szobába. Az első éjszaka magunk voltunk kettesben. Másnap pedig családi szobát kértünk, amiért fizetni kell pluszban, de így ott lehetett Ádám is velünk.

A szülés alatt jutottak eszedbe az iker babák, vagy a másik baba?

Az elején, amikor várakoztunk, akkor igen, de utána már nem. Annyira intenzív volt minden, hogy nem is jutott eszembe semmi más sem. Amúgy ezen előre aggódtam, és nagyon örülök, hogy nem jutott eszembe már később. Amikor a kórházválasztáson gondolkoztunk, akkor szóba került, hogy mennyire lehet zavaró, hogy ugyanoda megyünk vissza, de mivel akkor biztonságban éreztem itt magam, ezért azt gondoltam, hogy tényleg ebben a kórházban szeretnék szülni. Biztos jelen volt bennem, hogy mi történt, de nem a felszínen.

Hogy teltek a következő napok?

Ismerkedtünk. Próbáltam szoptatni, ami nem volt egyszerű. Igyekeztek segíteni, de attól én csak összezavarodtam. Minden szobában van mellszívó, ha épp segíteni kellene a tej-belövellésnek. Javasolták, hogy próbáljuk meg az előtejet lefejni, hogy azt biztosan megkapja Samu. Nem éltem meg pániknak, de nem is volt egyszerű. Volt, hogy cicin volt és volt, hogy az ujjunkról adtunk neki valamennyit, vagy fecskendőből. Mivel nem vesztett sokat a súlyából, ezért két este után hazaengedtek minket.

A szoptatásra hogyan készültél korábban?

A felkészítőn volt róla szó, de az eléggé általános volt, amit ott elmondtak. Nem tudtam ténylegesen beépíteni azokat az információkat, mivel egy hónappal korábban hallottam róla. Az igazi segítség a védőnő volt. Tíz napon keresztül minden nap jött. Kb. 25 alkalmat fizet a TB, ami egyéves koráig kitart a gyerekeknek. Ha probléma van, akkor persze lehet több találkozó is. Ez nagyon nagy segítség volt.

Nagyon fájt az elején a szoptatás, ráadásul Samu az elején besárgult. Gyenge volt, így még nehezebb volt szopiznia. A kórházban adnak receptet a fejőgépre, így ki tudsz kölcsönözni ilyet a gyógyszertárból. Egész komoly gépünk volt.

Az elején úgy néztek ki a napok, hogy próbáltam szoptatni Samut, ami nem volt számára elég, ezért két óránként fejtem, hogy legyen elég tej, illetve tápszert is adtunk neki. Ennek a körforgása nehéz volt, és időigényes is. Szoptatni, fejni, tápszert csinálni és valamikor aludni is… Brutál időszak volt, és nagy segítség volt benne a védőnő. Minden nap megmérte, visszajelzést adott róla, hogy minden rendben van. Ha ezzel egyedül lettem volna szakmai segítség nélkül, akkor már nem szoptatnék. Ez egyedül biztosan nem ment volna.

Mennyi idő volt míg beállt az egyensúly?

Samu megfelelő időben elérte a születési súlyát. Addigra látszódott, hogy minden rendben lesz, de az első két hét nagyon nehéz volt. Utána még kb. két hétig fejtem, szoptattam, tápszereztünk. Az egyik nap mikor jött a védőnő, akkor mondtam neki, hogy én ezt nem bírom tovább. Találjunk ki valamit!

Azt javasolta, hogy éjszaka ne kétóránként fejjek, csak négyóránként. Úgy éreztem ez sem fog menni. Ekkor azt mondta, hogy több lehetőségem is van: Vagy csak fejek és úgy adom Samunak a tejet, vagy esetleg nem szoptatok. Azt is javasolta, hogy csak szoptassak és hagyjam el a mellszívót, és adjak pluszba tápszert Samunak. Végül ez lett. Egy hónapig kellett neki pótlás. De a mai napig szoptatom őt. Ezt is szerettem volna, de az vezetett ide, hogy valaki elmondta, hogy van választási lehetőségem. Elhagytuk a mellszívót, és szépen beállt. Egyre több tejem lett, elhagytuk a tápszert is. Nagyon jó érzés volt, ráadásul ekkor már a szoptatás sem fájt.

Ez az én választásom volt. Nyilván szakmailag nem azt javasolta, hogy hagyjam abba a szoptatást, de az, hogy felvázolta, hogy van opcióm az nagy segítség volt, mert én úgy éreztem, hogy nincs választási lehetőségem, mivel képes vagyok szoptatni, ezért kutya kötelességem szoptatni.

Milyen jó, hogy így alakult. A választás szabadsága…

Zárásként megszoktam kérdezni, hogy milyen úticsomagot állítanál össze egy most szülő nőnek? Lehet benne jótanács, könyv, más tárgyak, bármi, ami eszedbe jut, de Tőled először inkább azt kérdezném meg, hogy milyen csomagot állítanál össze egy éppen elvetélt nőnek, aki akár egyszerre két babát is elveszít? Van olyan gondolatod, ami segít ezt a folyamatot átélni, megélni?

Ezelől nem lehet elbújni. Nehéz dolog, ami sajnos nagyon sok mindenkivel megtörténik. Nem lehet eltemetni magadban, nem lehet vele nem foglalkozni. Szembe kell nézni vele. Ki kell beszélni. El kell menni terápiába. Foglalkozni kell vele, mert ha nem dolgozod fel, akkor ott marad, és nagyon meg tudja nehezíteni a következő terhességeket, illetve az egész életet. Én azt javaslom, hogy ezzel foglalkozzon. Nekem az is sokat segített, hogy a baráti köröm támogató volt. Sajnos barátok is átmentek hasonló folyamaton. Volt lehetőségem velük beszélgetni, de emellett egy hamar elkezdett terápia, egy jó szakember nagyon fontos.

Ma már nem tudok szomorú lenni azok miatt a vetélések miatt, mert ha nem történtek volna meg, akkor ma nincs Samu. Ez a gyerek nem létezne, amit viszont már nem tudok elképzelni. Szóval, ha van egy szivárvány baba, akkor ő felül tudja írni az összes fájdalmat.

Azok számára, akik most fognak szülni nehéz mit mondani, mert nagyon egyénfüggő. Valaki – ahogy én is – a sok információ begyűjtésétől vissza tudja nyerni a kontroll érzését, és ez segíthet. Van, akinek erre nincs szüksége. Mindenkinek magához képest kell felkészülni, és nem csak a szülésre, hanem az utána jövő időszakra is. Sokat készülünk a szülésre, de akármilyen hatalmas dolog is, az csak egy nap. Gyorsan elmúlik. Viszont a gyermekágy időszaka sem könnyű, fel kell készülni arra is, hogy szülés után mi jön. A szoptatásra, arra, hogy a kismama a párjával, hogyan fogják menedzselni a hétköznapokat. Nekünk szerencsénk volt, mert Ádám itthon volt velünk majdnem két hónapot. Tudom, hogy ez általában nem lehetséges, de amennyit lehet, annyit legyen otthon az apuka is. Számunkra fontos volt, hogy az első hetekben háborítatlanul voltunk együtt hárman.

Ja! És fogadjon el a kismama minden segítséget, ami kínálkozik! Pofátlanul.

A Ezelől nem lehet elbújni. Ki kell beszélni. – Zsófi meséli el berlini szüléstörténetét bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

A felvétel még el sem indult, de mi már a lényegnél tartunk:

Az otthonszülés le van szabályozva, és nagyon nagyon sok mindennek meg kell felelni. Pipáltam magamban, hogy jó akkor ez is megvan, ez is… A végén a strepto B szűrés is negatív lett. Lassan eljutottunk oda, hogy már csak, ha a szülés napján történt volna valami, akkor mentünk volna be a kórházba, ami amúgy majdnem meg is történt…

Menjünk a nulladik pontra, és a nulladik pont az Te vagy, a Te születésed.

Jó, hogy erről is beszélünk, mert nagyon erősen kapcsolódik Fülöp születéséhez. A saját születéstörténetem vezetett el az otthonszülésig. Egy műhiba folytán császárral születtem. Behívták anyukámat egy totál felesleges vizsgálatra kb. a 37-38. héten. Belső vizsgálatot végeztek, ráadásul nem a saját orvosa, hanem egy rezidens doki. Talán leválaszthatta a burkot, mert a vizsgálat után elfolyt a magzatvíz. Persze hárították a dolgot, hogy nem a vizsgálat miatt történt.

De esély így már nem volt arra, hogy magától induljanak el az összehúzódások. Ment a sürgetés, hogy “Anyuka! Akkor most van huszonnégy órája, hogy megszülje a gyereket.”

Nagy lelki teher került Anyukámra, hogy valamit kellene produkálni, de hát nem érzett semmit sem. Húzták ameddig lehetett. Megadták a huszonnégy órát, de nem indult be. Így került a műtőbe. A klasszikus vajúdás, a baba-mama közötti oxitocincsere abszolút kimaradt. A megszületésem után az akkori protokoll szerint külön szobába kerültünk éjszakára. Így nyilván a szoptatás sem ment annyira jól. Három hónapig szoptatott, de egy ponton kevesebb lett a teje. Szerintem lett volna elég, csak keveset tett mellre. Hamar cumizavarom lett. Egy idő után csak a cumiból fogadtam el a tejet, így nem volt igazi bőrkontaktus közöttünk. Viszont hősiesen fejt hét hónapos koromig. Ráadásul kézzel.

Anyukád, hogy viseli a történteket?

A mai napig nem kezeli a helyén. Azzal magyarázza, hogy ennek így kellett lennie, így lettem egészséges. Ez volt az akkori legjobb tudása, de a mai napig ezt a narratívát nyomja. Neki nem traumatikus ez az élmény, de nem is tudja igazán, hogy mit veszített el ezzel. Áldozata volt a medikalizált szülészeti rendszernek. Engem nagyon bánt. Most már látom, hogy a személyiségfejlődésemben milyen nyomot hagyott. Tudatosítottam mindezt magamban, és ez fordított rá az otthonszülés felé vezető útra, és arra az elképzelésre, hogyha egyszer nekem is lesz babám, akkor én ezt nagyon nem így szeretném csinálni.

Készültetek a gyermekáldásra?

Én nagyon, és kicsit később Dani is. Ő lassabban érkező ember. Majdnem egy évet készültünk rá. Endometriózis gyanúm van, de sosem igazolódott be. Erős menstruációs görcseim voltak. Talán ezektől is volt egy olyan érzésem, hogy az én testem nem képes megfoganni, vagy épp kihordani, megszülni egy gyereket. Talán jó is volt, hogy kellett 10-11 hónap. Az alatt értünk meg közösen Danival szülőnek lenni.

Hogy viselted ezt az időszakot?

Jöttek az ovulációs tesztek, hőmérséklet figyelés, nyákvizsgálat. Kis eltérés kis para, nagy eltérés nagy para. Abszolút ráfeszülés.

Végül elmentem pszichológushoz. Az első alkalom után pozitívat teszteltem. Nyilván nem történt egy alkalom alatt semmi, de mégis teherbe estem. Valamit csak átléptem magamban akkor.

Hogy derült ki?

Pici rózsaszínes vérzéssel indult, gondoltam, hogy akkor biztos meg fog jönni. A rózsaszínű vér barnás váladékká változott és egy hétig kitartott. Majd tesztet csináltam, ami halvány pozitív lett. Aztán jött a para, mert a barna vérzés még egy hétig még eltartott.

Kiderült a vérzés oka?

Igen. Ikrek voltak. Ketten kellett, hogy beágyazódjanak.

Hogy fogadtátok a dupla hírt?

Emlékszem, ahogy a Dani elfehéredik. Nem hitte el. Egy napig nem ért hozzám. Azt gondolta, hogy vége az életének. Azt gondolta, hogy kettőt nem fog tudni ellátni. Kirántották alóla a talajt. Így nekem nem is voltak saját érzéseim. Csak az ő érzéseit próbáltam magamban elhelyezni és cipelni. Egyszerre volt öröm és pánik.

Ami engem sokkolt benne, hogy tudatosult, hogy így soha nem leszek egyedül. Két gyerekkel, két kutyával nem lehet egyedül maradni. Ennyi végtagom nincs. Ez a gondolat kiborított.

Az ikrek foganása nyilván sokk volt, és az is, hogy így viszont nem szülhetek otthon.

Végül mégis otthon szültél, de csak egy élő gyermeket.

A 12. heti ultrahangon nem élt már az egyik embrió. Már akkora volt, hogy nem szívódott fel. A méhlepénnyel együtt született végül meg.

Láttad?

Igen. Nem fogtam meg, de láttam. Két bába kísérte a szülésemet. Az egyik épp a szülés-születés körüli veszteségekről írt egy tanulmányt, ezért a szülés után még többször is beszéltünk róla. Kérdezte, hogy én hogyan emlékszem vissza a szülés körüli pillanatokra. Jó volt vele átbeszélni utólag is a történteket. Na, de ezt majd elmesélem, ha odajutunk…

Mit éreztél, amikor elveszítetted őt?

Két érzés volt bennem, és lehetetlen volt együtt érezni mindkettőt. Örülni az egyik egészséges babának, és közben gyászolni, azt aki elment…

Azt éreztem, hogy én nem az élőt szeretném, hanem a másikat. Nagyon erős gravitációja van a negatív érzelmeknek, nyilván az húzott be erősebben. Kemény időszak volt, de amikor azt mondta a bábám, hogy így viszont szülhetek otthon, akkor ez mindent feloldott bennem. Elbúcsúztam a másik babától, és akkor tudtam ráfordulni az élőre.

Más terápiás módszert nem hívtál segítségül, hogy feldolgozd a gyászt?

A bába javasolta, hogy menjek el anya-magzat kapcsolatanalízisre, de nem mentem végül. Úgy éreztem, hogy a helyén tudom kezelni a történteket. Elengedtem őt. A vizsgálatok során nézegettük, hogy látjuk-e még. Egy ideig tudtuk követni, de egy idő után Fülöp olyan nagy volt, hogy nem látszódott már.

Befolyásolta ez a várandósságodat vagy a szülésed?

Nem. Pedig aggódtam miatta, de szerencsére nem. A bábáknak is új volt ez a helyzet, pedig elég nagy rutinjuk volt. Azt mondták, hogy a testéből minden folyadék felszívódik a kilenc hónap végére, és olyan vékony lesz, mint egy papírlap. A szülésnél odébbállt. Nem volt Fülöp útjában.

Meséltek neki róla?

Igen. Nagyon is. Fontos, hogy tudjon a létezéséről. 11 héten át együtt voltak. Az ősidőkben, ami erősen kódolódik. Sokszor a Fülöphöz hasonló gyerekeknek, felnőttként hiányérzetük lehet, és nem tudják, miért. Mi mindenképp beszélni fogunk róla.

Valamit tapasztaltál a vetélésből?

Semmit. Szuper hétvégém volt, akkor, amikor elmehetett. Semmit nem éreztem belőle. Egy görcs, egy csepp vér, semmi nem volt.
Jó, hogy így élted meg. Hogy viselted a várandósságot?
Az elején volt pici rosszullét, de egyszer sem hánytam. A vége volt csak nehezebb, mert nagyon nagy volt már a hasam. De még az utolsó nap is kirándultunk. A posztpartum viszont keményebb volt mindennél.

Arról meséltél már, hogy Te otthon szerettél volna szülni. Dani mit gondolt az otthonszülésről?

A teljes elutasítástól indultunk. Később köztes megoldást kerestünk. Aztán, amikor egyszer bementünk egy vizsgálatra a kórházba, akkor teljesen lefagytam. Visszamentem gyerekbe. Nagyon rosszul viseltem a közeget, és Dani ezt látta rajtam. Ez őt is átfordította. Közben jobban képbe került az otthonszüléssel kapcsolatban. Néztünk együtt több epizódot a “Hoztam-e világra” sorozatból. (Én kb. az egészet végig néztem…).

De igazából az fordította át, hogy látta, hogy ez nekem mennyire fontos. Most meg már ő sem tudja másképp elképzelni.

Amikor tudtátok már, hogy ezen az úton indultok el, hogyan készültetek rá?

Bármikor mehettünk a bábákkal személyesen beszélgetni. Mi két ilyen alkalmon voltunk. Emellett volt egy kilenc alkalmas online felkészítő is. Minden alkalom más témáról szólt (szülés, szoptatás, posztpartum, hordozás). És volt még egy három alkalmas női kör, amire csak olyan kismamák jöhettek, akik már közel voltak a szülésük időpontjához. Saját születésélményről, fogantatásról és a leendő szülésünkről beszélgettünk. Nagyon sok erőt adtak ezek a megosztó körök.

Volt más felkészítő is, amin részt vettetek?

Jártunk Spinning babiesre, én voltam Kriston gólyatréningen. Jártam jógára hozzád, ami felkészítő is volt egyben. Néztük a „Hoztam e világra” videókat Danival. Később pedig a „Montessori baba” című könyv segített. Az még most is a biblia.

A bábák választásán túl terveztétek, hogy valaki még ott lesz veletek.

Volt egy pont, amikor rájöttem, hogy nem szeretnék senki mást a szülésemnél látni. Eleinte azt gondoltuk, hogy maximum Dani anyukája legyen ott, de végül ő sem. Az én anyukám semmiképp. Ő sem bírná, én sem. De azért azt is megbeszéltük, hogy ha hívom, akkor jön.

A tapasztalat az, hogy ha megjelenik a szülő nő anyukája a vajúdásnál, akkor a kismama inkább válik kislánnyá, mint anyává. Nem szokták javasolni, csak nagyon egyedi esetben. Végül nem is hívtad, de jött.

Egyszer csak megjelent. Tudta, hogy elindult a szülés. Elkezdehetett aggódni és félteni. Azt gondolta, hogy nem fog zavarni, de nem szerettem volna, hogy ott legyen. Dani nehezen mondott volna nemet neki, ezért az egyik bába tette meg helyette. Dani szólt neki, hogy mielőtt kimegy vegyen fel egy pulcsit, nehogy megfázzon a januári hidegben. Mire ő vissza válaszolt: “Oh, ez nem lesz annyi idő…” Kiment, bejött. Ennyi volt.

Viszont Anyukám később elmesélte, hogy milyen megnyugtató volt Gabi jelenléte. Elmondta, hogy biztonságban vagyok, ő pedig megköszönte, hogy segítenek világra hozni a babánkat.

De a hír hallatán Dani Apukája is automatikusan elindult felénk a moziból kijőve. A felesége figyelmeztette, hogy most hazamennek, nem hozzánk.

Ugorjunk vissza picit: hogy indult be a szülésed?

A betöltött 37. hét után azt gondoltam, hogy akkor másnap jöhet is, de Fülöp végül a kiírt napon érkezett. Nagyon vártam, már nagyon terhes volt a vége. Péntek 13-án éjszaka indult el a folyamat összehúzódásokkal. Danit még hagytam aludni, hogy legalább ő ki tudja pihenni magát. Mire reggel felébredt minden elmúlt. Szombat este újra kezdődött, de már gyakrabban és erősebben éreztem az összehúzódásokat. Vasárnap reggelre megint elmúlt. Pedig szombaton még túrázni is elmentünk. Ez volt a második éjszaka, hogy nem aludtam. Türelmetlen lettem. Írtam a bábáknak, hogy mi legyen a következő lépés, mert nagyon erősnek éreztem a fájásokat és nagyon le is fárasztottak. Utólag persze tudom, hogy ezek még semmik nem voltak, az igazi kontrakciókhoz képest.

Fekve fájt, mozgásra elmúlt. Ez gyanús lett a bábáknak: ha helyzetváltoztatásra elmúlik, akkor ez csak jóslófájdalom. Kérték, hogy pihenjek, egyek, vegyek egy forró fürdőt. Gyertyát gyújtottam, zenét hallgattam. Jól esett. Amikor kiszálltam a kádból folyt belőlem valami lé és egy kis véres cucc is. Lefotóztam, elküldtem, hogy talán ez a nyákdugó lehet… De a bábák újra lelassítottak, hogy valószínűleg ez csak a hüvelyembe befolyt víz lehetett, ami fellazított egy kis váladékot. Valami mozgolódás azért mégis történt.

Este 8-9 órára álltak össze a kontrakciók olyan erősre, hogy a bábák is elindultak hozzánk. Amikor megláttak, mosolyogva fogadtam őket. Ebből ők már tudták azt, amit én még nem. Nem mondtak semmit, csak hogy megvizsgálnának, hogy lássák, hogy hogyan áll a méhszáj, hogy ehhez képest tudjanak tanácsot adni. A méhszáj nulla volt, kicsit felpuhult, de teljesen zárt. Elkeseredtem. Ekkor már két éjszaka nem aludtam.

Nálatok maradtak azért?

Igen. Beköltöztek. Láttak, hogy tényleg nagyon fáj, és a hasam is keményedett, csak épp nem vitte előre a folyamatot. Mivel úgy látták, hogy fekve a legerősebb az összehúzódás, ezért arra kértek, hogy feküdjek. 5-7 percenként jöttek az erős, de előre nem vivő fájdalmak. Párszor szívhangot hallgattak. Éjszaka aludni megint nem tudtam, Dani is csak kicsit. Másnap délelőtt 10-11-kor újra megvizsgáltak, de még mindig semmi.

Mivel pózváltásra még mindig enyhültek az összehúzódások, Gabi odaállt elém, megfogta a kezem, és azt mondta, valahol a jóslófájások és a látens szakasz között tarthatok, ez még nem a vajúdás. Összeomlottam. Hogy akkor mi a vajúdás, ha nem ez?! Ő azt hallotta Geréb Ágitól, hogy ilyenkor ezt mondja: “A szülés lefújva.”

Iszonyatosan rossz volt ezt hallani. Utána bejelentették, hogy ők akkor el is mennek. Előtte megcsináltunk egy-két Spinning babies gyakorlatot, hogy lejjebb tudjon ereszkedni Fülöp. Aztán dél körül tényleg hazamentek. Kérték, háton feküdjek, mert az lesz a leghatékonyabb. Próbáltam, de nagyon fájt úgy és már fáradt voltam. Inkább felkeltem. Kajáltunk. Odaültem az ebédlőasztalhoz, és valami átkattant bennem. Megérkeztek azok az összehúzódások, amik már elsodortak. Nem volt helye már semmi másnak. A bábák összesen három órát voltak távol. Amikor hívtuk őket, telefonon meghallgatták a hangom, hogy hogyan viselem. Elindultak vissza.

Belevetettem magam a vajúdásba. Éreztem, hogy ez egészen más. Háromkor már 4,5 cm-re voltam kitágulva. Három óra alatt félútig jutottam. Begyorsult.

Anna érkezett előbb. Onnantól végig velem volt. Kaptam olajat a derekamra. Anna jelenléte fontos volt. Többnyire oldalt fekvésben voltam, az vitte előre a folyamatot. Pihenésképpen álltam csak fel.

Dani is veled volt?

Végig. Egyszer elment lepihenni. Előtte kérte Annát, hogy valamit mégiscsak mondjon, hogy kb. mennyi idő lesz ez még. Erre nehéz mit mondani, de Anna mégiscsak belőtte, hogy valahol három és hat óra között. Húsz percre lepihent Dani. Közben Annával vajúdtam. Ekkor ment el a magzatvíz. Mire felébredt, már előrébb voltunk egy lépéssel.

Lehet, hogy épp az ő távolsága kellet ehhez.

Igen. Most, hogy újra mesélem, én is így gondolom. 1-2 összehúzódás volt, amikor nem volt velem senki, azok hatványozottabban jobban fájtak. Ez már az átmeneti szak volt. A transz-fázis. Elszálltam. Csak annyira emlékszem, hogy egy-egy fontos mondat mennyit segített.

Emlékszel valamelyikre?

Igen. Dani egyszer csak azt mondta, hogy most olyan vagy, mint egy dzsungelharcosnő. Elmosolyodtam. Nagyon jókor jött. Plusz energiát kaptam belőle ahhoz, hogy a görcsökbe ne belehúzzam magam, hanem épp beleengedjem magam. Nehéz volt belemenni, de ez a vajúdás alatt egyre jobban ment. Valahogy ráéreztem közben.

Fél hét körül megjött Gabi is. Azt gondoltam, ha már ő is itt van, akkor ebből baba lesz. Megjöttek a tolófájások, de még volt egy kis méhszáj, amit el kellett simogatni. Azt hiszem, hogy ez volt a legdurvább része a szülésnek. Ráadásul mindezt hátonfekvésben. Élvekínzásként éltem meg, de szükséges volt, és onnan már tudtam is tolni. Az elején nem ment hatékonyan. Nem tudtam a levegőt jó helyre lepréselni.

De akkor előjött egy történet, amit meséltél, hogy a szülésznő odatette a nő gátjára a kezét, hogy hova nyomjon. Vizionáltam, hogy hova tehette, és érintés nélkül is tudtam, hova kell nyomnom.

Stabil voltál guggolásban?

Igen, csak a sarkam nem ért le a földre. Ez Gabi szerint nagyon fontos lett volna, mert így tud a csípő megfelelő irányba nyílni. Anna körülöttem sürgött-forgott. Gabi csak távolról figyelt. A fotelből instruált, hogy tegyem le a sarkam, használjam ki az összehúzódást, és nyomjak a végéig. Dani végül megtartott hátulról, így már leért a sarkam is.

A fájások között felálltunk és ringatóztam. Nagyon szerettem volna tudni, hogy mennyi van még hátra, mert úgy éreztem, nem bírom tovább. Csak kedvesen mosolyogtak, hogy annyira szépen csinálom, hogy biztosan menni fog.

Ekkor volt egy pillanat, amikor megéreztem Fülöp fejét a lábam között. Először nem akartam odanyúlni, de Gabi csak annyit mondott: “Ilyen többet nem lesz, ilyen csak most van…” Na jó, akkor mégis… Benyúltam a lábaim közé, és éreztem Fülöp fejét. Dani sírt. Engem pedig egy új erő szállt meg.

Elképzeltem, hogy ha annyira lent van, hogy elérem, akkor hamarosan meg fog születni. Még volt pár kitolás guggolásban, és kijött a feje.

Persze közben nagyon csípett és égett a gátam környéke. A bábák megerősítettek abban, hogy ez nagyon jó jel, és az érzet még erősödni is fog. Nem bántam, nekem igazából ez az érzés nagyon jó volt.

Talán elvitte a fókuszod a már szinte megszokott fájásokról.

Igen. Végre máshol, máshogy fájt… Jó fájdalom volt. Amikor kibújt Fülöp feje, akkor már megkönnyebbültem. Jött a fordulás.

Amikor kibújt a feje, akkor megállt az idő. Csend volt, és én végig éreztem, ahogy fordul a baba, ahogy azt is, ahogy a szülés közben ereszkedett le, dolgozott bennem. Minden mozdulatát éreztem.

A fordulásnál nem mertem nyomni. Gabi határozottan odajött, és volt egy pici mozdulat, amikor kicsusszant talán, vagy kivették. Nem tudom. Lehet, hogy azt érezte, hogy jobb, ha gyorsan megvan, de ezt nem tudom pontosan. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mi történt. Talán nem is nekem kellett nyomni, hanem a testem kinyomta magától. Nagyon gyors volt. Négy kézbe érkezett a baba. Azonnal felsírt, de ez a pillanat valahogy nincs meg., Csak az, hogy azonnal rámtették. A bábák olyan gyorsan tették a mellkasomra, mintha minden mikromásodperc számítana. Ahogy rám került, rögtön megnyugodott. Több mint egy méter volt a köldökzsinór.

Bő egy óra lehetett a kitolás. Guggolásban voltam. Dani mögöttem, így Fülöp ölelésben született meg. Amúgy Anna jól lőtte be az időt.

Ha a hatékony fájásoktól nézzük nem is volt olyan hosszú idő. A korábbi előkészületek sokszor nem azonnal fizetődnek ki, csak később jelenik meg az eredménye. De azért nem gondolom, hogy értelmetlen lett volna a megelőző pár nap.

Gabi később mondta is, hogy azt érezte rajtam, mintha ott állnék a szikla szélén és nem tudnék, nem mernék leugrani. Ki kellett engednem a kontrollt a kezeim közül és meghozta az eredményt.

Milyen jó döntés volt, hogy elmentek.

Igen. Még ha csendben, észrevétlenül is voltak jelen, akkor is lehet zavaró a jelenlétük.

Milyen érzések jártak át Fülöp megszületés után?

Csodálatos volt. Meleg. Olyan illata volt, mint egy muffinnak. Megkönnyebbültem. Majd nagyon gyorsan elkezdtem remegni, fájt a gátam. Szóltam, hogy nem vagyok jól. Felfektettek az ágyra. A babával nem tudtam kapcsolódni, mert annyira intenzív testi érzeteim voltak. Azt éreztem, hogy talán a zsinór irritálja a gátam. Hamar elfehéredett köldökzsinór, Dani elvágta. A kérésemre hamar megszültem a méhlepényt is. Összeszorítottam az állkapcsom, és kint is volt.

Megvizsgálták a lepényt. Időnként megnéztek engem is, hogy minden rendben van-e a vérzéssel. Majd elmentek adminisztrálni a szomszéd szobában. Ott maradtunk a babával és Danival hárman. Kaptam csokit. Az nagyon jólesett. Lassan kiment belőlem a remegés. Idilli volt, de a gát fájdalma elvitte a fókuszt. Én kértem, hogy essünk túl a varráson. Féltem tőle, de semmit nem éreztem belőle. Húsz perc lehetett.

A méhlepénnyel együtt az ikertesó is megszületett.

Igen, ráadásul előre helyezkedett a lepény előtt. Saját jogon megszületett. Ez fontos lett a számomra.

Ekkor mutatták meg neked a bábák?

Picit később, amikor a lepényt betették egy edénybe. A fények alatt megvizsgálták, és mielőtt összevarrtak megmutatták a lepényt, hogy milyen szép. Mondták, hogy kijött az ikerbaba és kérdezték, hogy szeretném-e látni. Persze. Rápillantottam.

Én nem emlékeztem erre, de azt mondtam Fülöpnek, hogy “Nézd Fülöp, itt a tesód, és most elbúcsúzunk Tőle.” A gyász feldolgozásának egy fontos mérföldköve volt, hogy együtt tudtunk elbúcsúzni tőle.

Még nem voltam tudatomnál, csak odapillantottam. De Annával beszélgettünk róla később a tanulmánya miatt. Készítettek róla képet, mert korábban nem is láttak még ilyet. Megnéztem a képet. Akkor helyre került az emlékem. Láttam a testrészeit, a mini köldökzsinórját. És tényleg vékony lapszerű lett.

Mi történt utána vele?

Együtt a lepénnyel lefagyasztottuk, és amikor kitavaszodott, akkor lementünk a telekre, és egy almafát ültettünk nekik. Bizonyos kultúrákban a méhlepény is tesóként van említve, így mi a méhlepényünknek is megköszöntük, hogy velünk volt, és segített. Volt az egész folyamatnak egy természetessége.

Hogy teltek az első órák hármasban?

Miután összevarrtak kicsit ültem az ágy szélén, majd lezuhanyoztam. Egyedül nem tudtam volna felállni, a bábák végig segítettek. Fura volt a hasamat úgy látni, hogy üres, de mégis súlyos. Mindeközben Fülöp Danin volt.

Azt mondták a bábák, nem is látszik rajtam, hogy most szültem, de azért én úgy éreztem magam: Nagyon szarul. Húzott le a hasam. Nagyon fájt is a felállásnál. Belül is sérültem, talán ezért is.

A bábák mindent rendben találtak azért?

Igen. Viszont anélkül nem mennek el, hogy ne kerüljön mellre a baba. Egészen elfeledkeztem róla, hogy szoptatni is kell. Oldalt fekvésben próbáltuk meg először. Új volt minden a szoptatás körül. Fura volt, hogy oda kell nyomni a fejecskejét, hogy vákuum legyen. Furcsa érzés volt.

Tudtak ebben is segíteni a bábák?

Igen, de azért volt bizonytalanság bennem még. Már kint voltak a lakásból, amikor utánuk szóltam, hogy valaki jöjjön vissza. “-Meddig hagyjam a cicimen?”

És jött a válasz: 1,5-2 évig?!

Szinte: “Amíg csak lehet.” Így ahogy nyekkent, cicire került. Be is lövellt a tej a második napon. Azért később volt gond. Mellgyulladásom lett. Minden mellre tételnél valamit szorítanom kellett, annyira fájt a mellbimbóm. Nem sebesedett ki, de nagyon fájt. Amikor nagyobb lett az álla, a szája, akkor enyhült csak fájdalom. Addig nem segített semmi. Emiatt nehéz volt a gyermekágyi időszak. Minden szoptatás előtt gyomorgörcsöm volt. Most már a legszebb dolognak tartom, imádom, de akkor nagyon kemény volt. Csak melltartó nélkül tudtam létezni.

Nem voltam erre felkészülve. Két hétig csak feküdtem, annyira fájt a gátam. Nem tudtam ülni. Fekve szoptattam. A hasam is fájt. A wc-re úgy mentem ki, hogy félúton cukor volt kirakva, ha szarul lennék.

Közben pedig azt éreztem, hogy csak adok, csak adok, és ez a gyerek meg csak vesz el. Az első mosolynál jöttem rá, hogy ezt nem hiába csinálom, hogy ő egy lélek és visszamosolyog.

Négy hetesen viszont jól lettem. Annyira, hogy elkezdtem hordozni Fülöpöt, amit nem kellett volna. Ő viszont csak hordozóban tudott aludni. Így vásároltam, sétáltattam két kutyát. Mentem babás jógára is. De közben éreztem, hogy valami nem ok. A szex sem volt ugyanaz. Megvizsgáltam magam, és éreztem, hogy van egy bedomborodás a hüvelybemenetnél, aminek nem kellene ott lennie.

Segítségre szorultam, ez pedig újra eléggé a padlóra küldött lelkileg. Ekkor jöttem rá, hogy a posztpartumnál nem volt segítőm igazán. Lehetett volna, de mégsem hívtam a bábákat. A jógát is lemondtam.

A doki annyit állapított meg, hogy renyhe a hüvely mellső fala. Bejelentkeztem egy medencefenék vizsgálatra Tavasz Piroskához. Három hónapra kaptam időpontot. Megvizsgált, és megállapította, hogy történt egy komoly idegi sérülés, amit eddig a pontig csak az otthoni gátizomtornával tartottam életben. A méhem nem süllyedt meg. A Kegel tornát javasolta a Kriston helyett, és elektrostimulációs eszközzel segítem a mai napig, hogy újra életre kelljen ezen a területen az izom. Gyakorlatilag lebénult ez a rész. A szülés után elszállt ott lent az érzékelésem. Azt gondoltam, hogy normális ez az állapot, de nem.

Ahogy gyakoroltam a gátizom tornát, egyre jobb lett, de sajnos nem az erő jött vissza csak az érzékelés. Nagyon kicsi erőt tudok csak létrehozni. Viszont már tudok hordozni, úgy hogy nincs idegentest érzésem. Egyre jobb minden.

A lényeg, hogy most visszaedzek mindent, amit tudok. A szalagok rendben vannak. A hólyag is csak azért süllyedt meg, mert a gátizom meggyengült. A beidegződést most újra kell tanítani, és működni fog.

Járok hasfal regenerációs tornára, mert nagyon szétnyílt a hasfalam. Most már jobb, de megvan még a hézag.

Ha össze kellene raknod egy csomagot egy hamarosan szülő kismamának, akkor mit tennél bele? Tanács, tárgy, Spotify lista, bármi jöhet bele!

Tennék bele már szült nőket, hogy lehessen őket kérdezgetni. A Spotify lista se rossz ötlet. Mi végül a Te válogatásodat kezdtük el hallgatni, és azt, amit utána az algoritmus kidobott, az épp jó volt. A bábák dicsérték is, de mi nem is hallottuk. Az is fontos, hogy szülés előtt kapcsolódjon ki a kismama. Szívjon magába energiát! Ha tárgyakra gondolok, akkor nekem a nagylabda jól jött és a végén a hastartó is.

A szüléshez pedig olyan embereket kívánok, akikben megbíznak. Semmi más nem kell. Csak a bizalom magadban, a babádban és a körülötted lévő emberekben, a többi megy a maga útján. Ja és még, egy olyan férjet, mint Dani.

Egyetértek.

Tényleg, a szomszédok mit szóltak végül?

Szóltunk nekik előre, de nem hallottak semmit. Pedig nem gondoltam volna, hogy belőlem ilyen erős hangok jönnek majd ki. De tényleg nem hallottak semmit. Boldogok voltak, hogy megvan a baba.

És mi is, mert a bábák is emlékeztettek rá, hogy ha ez egy kórházi szülés lett volna, akkor már előző nap megcsászároznak. Senki sem várt volna eddig. Milyen jó is, hogy ezen az úton indultunk el.

A Nézd Fülöp, itt a tesód, és most elbúcsúzunk Tőle – Eszti meséli el szüléstörténetét bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Minden nőnek sajátos kapcsolata van az anyasággal. Van, aki sokat vár a gyermekáldásra. Van, aki többször is elvetél. Van, aki meg sem fogan. És olyan is van, aki elveszti 18 hetes magzatát, mert az élettel össze nem egyeztethető fejlődési rendellenessége van. Andrea, egy nevesincs kislány és Gergő története következik.

Hogy indult a Ti családdá válásotok története?

Örülök, hogy ezzel kérdéssel kezded, mert meghatározó volt ez az időszak. Két év próbálkozás után döntöttünk úgy, hogy segítséghez fordulunk. A János Kórház meddőségi osztályára mentünk. Minden ott történő beavatkozást az állam támogat, legyen az vizsgálat, injekció, inszemináció, lombik. 2012. szeptemberében kezdtük el az ottani protokollt. Kikérdeztek minket együtt is, külön is. A vizsgálatok minden szegmense azt mutatta, hogy teljesen egészségesek vagyunk. Elindulhattunk az egészséges pároknak szóló programban egy időzített teherbeeséssel. Ez az első lépcső még az inszemináció előtt. Ehhez tüszőrepedést segítő injekciós hormonkezelést kaptam. Bármennyire is abszurd volt, de megmondták, hogy mikor legyünk együtt. A tüszőrepesztés után pontosan lehet tudni, hogy mikor van ennek az ideje. Orvosi utasításra meg is tettük, amit meg kellett tenni. Azonnal teherbe estem. Boldogok voltunk, hogy a további lépések nekünk már nem kell szükségesek.

Tudtam, hogy hat hétnél korábban nem érdemes menni ultrahang vizsgálatra. Addig vártunk, majd a Jánosban lévő nőgyógyász megállapította a terhességet. Már szívhang is volt.  Sárgatest hormont kellett szednem, hogy könnyebben megtartható maradjon a terhesség.

Ez az orvos lett a választott orvosod?

Nem, ők csak akkor vehetik gondozásba a kismamát, ha inszemináció vagy beültetéssel jön létre a teherbe esés, de mivel nekünk eggyel egyszerűbb volt az élet, így elengedték a kezünket. A Margit Kórházba mentem, mivel az volt a lakóhelyünkhöz legközelebb eső kórház. Amúgy is ismertem az éves rákszűrés miatt a kórházból egy orvost. Ő lett az orvosom. (Ha jól tudom azóta már nem vezet szülést.) Minden rendben ment a maga útján.

A 12 hetes ultrahangon, ahol a Down-szindróma jeleit vizsgálják úgy tűnt minden rendben van. Egyedül a szívműködéssel kapcsolatban láttak picike eltérést.

Akkor azt gondolták, hogy ez semmi komoly, de azért, hogy meg legyen erősítve ez a vélemény egy magzati szívultrahang vizsgálatot javasoltak pár héttel későbbre.

Elmentünk nyaralni. Nem volt jó élmény. Már maga az odaút is rémálom volt. 18 órás buszút terhesen… Nem volt egyszerű. Az egész nyaralás az aggódásról szólt. Bizonytalan voltam benne, hogy mehetek-e vízbe. Nem tudtam, mivel teszek jót és mivel rosszat. Közben még mindig szedtem a sárgatest hormont és alig vártam, hogy hazajöjjünk.

Majd jött a következő vizsgálat.

A szokásos 16 hetes AFP vizsgálat várt rám. Az előzmények után nekem nem csak vérvételre kellett mennem, hanem ultrahang vizsgálatra is. Az ultrahangos hölgy a vizsgálat alatt végig csendben volt. Nem mondott semmit. Láttam, hogy baj van. Időt kért. Nézegette jobbról-balról. Két perc múlva beszámolt az eredményről:

nem látta az egyik kezét, dongalába volt és agykamra tágulata. A szívproblémája elenyésző volt ezekhez képest.

Egy világ omlott össze bennem. Egyedül voltam. A férjem épp dolgozott, nem tudott elkísérni. Sírva mentem haza. A napszemüvegem alatt potyogtak a könnyeim. Azt se tudtam, hol vagyok. Csak azt, hogy kb. egyenesen kell mennem, hogy hazaérjek. Közben a férjemmel beszéltünk telefonon.

Mit lehet ilyenkor tenni? Tudtad mi vár Rád?

A hölgy elmondta a tennivalókat. Fel kellett keresni egy nappal később az orvosomat, addig ő minden leletet átadott számára. Aznap éjszaka semmit nem aludtam. Reggel visszamentünk a kórházba és találkoztunk az orvossal.

Vittem a papírjaim, rajta a drasztikus tények. A folyosón – ahol vártak a kismamák egyéb vizsgálatokra – ott értekezett velem. Nem hívott be egy szobába, hogy négyszemközt beszéljünk. Ott a folyosón, mindenki előtt, krokodil könnyekkel, krumpli szemekkel hallgattam végig, hogy milyen teendőim vannak.

Nagyon pozitívan állt a fejleményekhez. Mert végül is fél kar nélkül is lehet élni. A dongalábat is lehet műteni. A harmadik problémára semmit nem mondott. Javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a genetikai tanácsadással a Semmelweis Egyetemen. Másnapra már kaptam is időpontot. Egy sokkal nagyobb felbontású ultrahanggal vizsgáltak ott meg. Kiderült, hogy az agykamra tágulata túl nagy volt és a két agyfélteke között hiányzott a kapcsolat. Nyilván itt is észlelték a dongalábát és a hiányzó kezecskéjét. A tanácsadáson genetikusok mondják ki a végső véleményt. A mi esetünkben az volt az álláspont, hogy a babánk életképtelen lenne a megszületése után. Talán pár napot élne, de ilyen nagy agykamra tágulattal biztosan nem többet.

Az ottani orvos megkérdezte, hogy beszéljen-e róla, mi vár rám. Elmondta, hogy be kell feküdnöm és meg kell szülnöm a 18 hetes magzatomat.

Szóba se került, hogy császárral vegyék ki?

Nem. Pici volt ahhoz, hogy császározzanak, de túl nagy ahhoz, hogy hüvelyen keresztül vegyék el műtéti úton.

Milyen emlékeid vannak a beavatkozásról?

Minden pillanatra emlékszem, percről percre pontosan. Nagyon megviselt. Nem gondoltam, hogy ennyire drasztikus módszereket használnak. Két ujjnyira kellett kitágulni, amit fájdalmas eszközökkel és oxitocinnal érnek el. Azt gondoltam, hogy a technika már ott tart, hogy lehet ezen könnyíteni, de inkább középkori kínzóeszköznek tartom azt, amivel a hüvelyt tágítják.

Elmeséled ezt az egész folyamatot?

Olyan osztályra kellett befeküdnöm, ahol más kismamák voltak, de mégsem szülészeti osztály volt. Többnyire olyan kismamákkal voltam együtt, akiknél valamiért terhességmegszakításra került a sor. Vagy azért, mert úgy döntött valaki, vagy azért, mert beteg volt a babája. Este felhelyeztek a hüvelyembe egy tablettát. Enni-inni már nem lehetett. A tabletta után pedig jött a lufi, amit felraktak a szülőcsatornába felpumpálták, majd elkezdték súlyozni. Feküdtem az ágyon és egy gumi lógott ki belőlem, aminek a végén súlyok voltak, csöpögött az oxitocin. Közben rezidensek voltak is bent nálam, különleges esetnek számítottam. Megkérdezték, hogy jöhetnek-e, jóváhagytam.

Kellemetlen volt. Nagyon fájt, ahol húzott a súly. Feszített, húzott szét. Nem tudtam akkor mást tenni, csak elviselni. Nem mondhattam, hogy inkább abbahagyom és hazamegyek. Persze a gondolat megvolt, hogy lemarom a tapétát, hogy összetörök valamit ott helyben. Az orvosok csak biztattak. A percek pedig nagyon lassan teltek, mintha évek lettek volna. De nem csak ez a része volt nehéz, hanem az is, amikor végig hallgattam a szobatársam történetét, aki egy nem kívánt terhesség-megszakítása miatt feküdt mellettem. Ki így, ki úgy.

Tudtam, hogy sok idő lehet a tágulás, és hogy nem biztos, hogy az első nap meg fog történni a dolog. Egy ideig bent volt a férjem is velem. Segített wc-re menni. Meg volt a technikája a dolognak. Telt az idő, időnként bele is aludtam az egészben.

Aznap nem történt semmi. Lehetett tudni, hogy csak másnap lesz vége. Engedélyt kaptam, hogy éjfélig egyek. Persze a vacsorát nem tették félre. A férjem hozott gyroszt. Húst, akartam, zöldséget, hagymát, tápláló ételeket. Mindent megettem. Amikor még a férjem ott volt, azt éreztem, hogy kakilnom kell. Olyan érzés volt, mintha ki akarna belőlem pottyani valami. Nem foglalkoztam vele. A férjem hazament, én pedig lesétáltam egy újabb hüvely tablettáért. Megvizsgáltak. A vizsgálatból kiderült, hogy a magzatburkot éreztem a hüvelyembe. A szülőszobára kerültem. A szülőszobák közül az utolsóban voltam, ahol ugyan lehetett hallani hangokat, de még is el voltam szeparálva.

Magzatburkot repesztettek és elkezdtem vérezni. Nagyon. Két percenként cserélgették a lepedőt alattam. Megijedtem, futott a nővér az orvosért. Reszkettem. Éreztem, ahogy dől belőlem a vér. Mai napig nem tudom, hogy mi történt pontosan, de annyi vért vesztettem, hogy a másnapi vérvételnél négycsillagos lett a vas-értékem alsó határa. Amikor a rezidenseken kívül egy igazi orvos is bejött a szobába, akkor ő mondta ki, hogy műteni kell. Hamar érkezett az altató orvos is.

Nem volt gond, hogy előtte ettél?

De igen. Kérdezték, hogy mikor ettem utoljára és mit. Mondtam, hogy két-három órája gyroszt. „Gyroszt?!” – Ne haragudjon, de iszonyatosan éhes voltam. Azt mondták, hogy éjfél előtt lehet enni…

Gyorsan elaltattak. Az volt a szerencsém, hogy annyira ki voltam tágulva, hogy hüvelyen keresztül tudták elvenni. Nem kellett vágni.

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy elaltatnak?

Nem volt választási lehetőség. Annyira véreztem, hogy nem voltak kérdések. Azt gondolom, hogy ez egy életmentő beavatkozás volt. Nem volt min gondolkozni.

Milyen volt az ébredés? Hogy voltál?

Éjjel ott volt mellettem a nővér a szobában. Különböző gépekre voltam kötve. Figyelték az oxigén szintem, a vérnyomásom. Örültem, hogy felébredtem. Éreztem, hogy élek. A férjem a történésekről mit sem tudott. Csak másnap, amikor felhívtam telefonon. Reggel kaptam enni. Azt mondták muszáj ennem és, hogy igyak nagyon sokat.

Hogyan lehet feldolgozni a hiányt?

Sokáig tartott a folyamat. Egy ideig a testi lábadozáson volt a fókusz. Nem emelhettem, pihennem kellett. Egy hétig pizsamában voltam otthon. Igyekeztem nem depresszióba esni. Sokat beszéltem a szüleimmel, húgommal. Állandó telefonkapcsolatban voltunk. Sokan meglátogattak. Hat hétig otthon voltam.

Vágytál vissza dolgozni?

Tanár vagyok. Júniusban jelentettem be az igazgatónak, hogy babát várok, és szeptembertől már nem leszek. Majd augusztus végén mielőtt kórházba kerültem fel kellett hívnom őt újra a történtek miatt. És kértem, hogy az új kollégának mondják vissza az állást. Visszamondták. Az első hetekben nem voltam még bent a suliban, de jó volt, hogy visszavárnak. Kedvesek, türelmesek voltak.

Gondolom utána még várt Rád a kontroll? Tudtatok meg részleteket a okokról?

Mivel 18 hetes volt már a baba, így elkerült a patológiára. Kiderült, hogy kislány volt. Nem akartuk volna tudni,

de rajta volt a leleten sok más latin – számunkra érthetetlen – információval együtt. Nem kezdtük el a Google-on kikeresgélni, hogy mi mit jelent. Eltettem a papírt. Lezártam.

Később a János Kórházban kromoszóma vizsgálatot javasolt a korábbi orvosom, hogy kiderüljön, hogy állhat-e ilyen gond a háttérben. Mindkettőnkkel rendben találtak mindent. Valószínűleg akkor az történhetett, hogy mind a kettőnknek volt egy hibás kromoszómája, ami akkor összekapcsolódhatott. Későbbi orvosom Edwards-szindrómára gyanakodott.  Akkor ezt még nem szűrték, csak a Down kórt.

Hat hetesen volt a kontroll a Klinikán. Egy rezidens vizsgált meg. Mindent rendben talált. Kérte, hogy legalább két ciklust várjunk a következő babával. Ennyi idő kell a testi regenerálódáshoz. Azt is hozzáfűzte, hogy javasolja, hogy a következő terhességemnél a Klinika orvosát válasszam. Mindegy kit, mindenki jó, csak szüljek inkább ott.

Több idő is eltelt két hétnél.

Igen. Ugyanahhoz az orvoshoz mentünk vissza a Jánosba, aki segítette az előző folyamat elindulását.

Az orvosoddal, megszűnt közben a kapcsolat?

Igen. Volt hozzá egy megbeszélt időpontom még a terhesség miatt. Nem mondtam le, mert szerettem volna kérni tőle táppénzes papírt, mivel négy hét otthonlét után csak szakorvos tud kiírni táppénzre. Odamentem. Nem volt ott, mert azt hitte nem megyek, mivel „így jártam”. Elsírtam magam. Határozottan kértem a nőt, hogy péntekre intézze el a papírjaimat. Ekkor engedtem el ezt az orvost. Mivel más nőgyógyászt nem ismertem, ezért is mentünk a Jánosba vissza.

Meglepődhetett, hogy ott vagytok.

Igen, valóban. És kezdődött minden előlről. A próbálkozások, a vérvételek, minta leadások… Már megvolt az időpont, hogy mikor kezdünk bele a folyamatba, amikor spontán teherbe estem. Persze azért rajta is voltunk az ügyön:

naptárazás, hőmérőzés, ovulációs teszt. Én már feladni készültem a természetes utat, amikor a férjem hívta fel a figyelmemet rá, hogy középidő van, és most van itt a mi időnk. És tényleg.

A terhességemet a Jánosban állapították meg. Nagyon örült doktor úr, de szülni a Klinikára mentem. Szerencsém volt, mert egy ismerősöm genetikus orvosa ott dolgozott, szüléseket is vezetett. Minden papíromat átnézte, majd ő kísérte a terhességem.

Ilyen tapasztalások után, hogy viselted ezt a terhességed?

Mivel látta a doki az előzményeket, és rajtam is az aggodalmat, ezért volt olyan hónap, hogy kétszer is behívott. Rászántuk az időt, a pénzt a vizsgálatokra, mert nagy szükségünk volt rá. Jó, hogy ő, Dr. X. lett az orvosom. Fontos volt, hogy végez magzatvíz levételt is. Biztos voltam benne, hogy szeretném ezt a vizsgálatot elvégeztetni, és abban is, hogy azt akarom, hogy ő csinálja meg a beavatkozást. Próbált róla lebeszélni, úgy látta minden rendben van, de hajthatatlan voltam. Gergő, a fiúnk nagyon jól viselte. Egész közel kucorodott a gerincemhez.

És én magam is az egész terhességet sokkal könnyebbnek éltem meg. Nem volt hányingerem, folyamatosan ettem. Húsz kilót híztam. Az ultrahang vizsgálatokon Gergő mindig azt mutatta, amit kellett. Volt, hogy a nemét, de amikor a gerincét kellett megmutatnia, akkor azt tolta kifelé. Mindenhez alkalmazkodott Gergő.

A korábbi tapasztalatotok után próbálkoztatok utazással?

Majdnem. Utazás volt, de én nem szerettem volna végül menni. A férjem egyedül ment el. Én pedig a szüleimhez mentem haza. Egy hét távollét után, mikor hazajött Andris, megkérte a kezem. Összeházasodtunk. Mindketten voltunk már házasok. Az első terhességnél ez nem merült fel, csak most. Jó időszak volt. Csak a vége felé volt nehezebb. Alig tudtam aludni, a gyomorsavam az egekben volt.

Az orvosodban is társra leltél?

Igen. Stabil pont lett az életemben. Mindig vittem a listámat tele kérdésekkel. Értékelte, és mindig, minden kérdésemre válaszolt. Jó ember.

Hogyan indult el a hosszú útra Gergő?  

Viszonylag hamar aranyerem lett. Ijesztő volt. Nem igazán tudtak megvizsgálni sem, gyógyítani se a terhesség miatt. Maradt az étkezés módosítása és a kamillás borogatás. De nem volt könnyű helyzet. Maga a székelés folyamatos problémát jelentett. Ráadásul magas volt a vérnyomásom. Ezek miatt a tényezők miatt merült fel a 20. hét után a császár. Nekem teljesen mindegy volt, hogy és hogyan fog megszületni. Tudtuk, hogy egészséges és minden rendben van. Semmi más nem érdekelt.

Fel tudtál készülni a császárra?

Igen. Tudtam a dátumot. Január 5. Gondoltam, hogy akkor még bulizunk egyet (feltett lábakkal) szilveszterkor. A viccet félretéve, mindent elmondott az orvosom. Megtudtam a vércsoportom, néztek ellenanyagot, tudtam, hogy egyeztetnem kell az aneszteziológussal, elmondták, hogy kb. mi fog történni.

De a helyzet mégsem ennyire egyszerűen alakult.

Az egyik CTG vizsgálatnál mértek vérnyomást is. Nagyon magas volt a vérnyomásom. Emiatt december 30-án befektettek a Klinikára. A dátum maradhatott volna január 5-e, de végig bent kellett volna maradnom a vérnyomásom miatt, a toxémia lehetősége miatt. Felajánlotta a doki, hogy megcsászároz december 31-én. Gergő súlya rendben volt, koraszülöttnek már nem számított. Meg is tetszett nekünk a december 31.. Arra gondoltunk, hogy ezentúl az összes szilveszteri tűzijáték érte fog szólni.

Hogy alakult a nagy nap?

Beöntéssel indítottunk. Majd epidurális érzéstelenítést kaptam. Az anesztes srác mindent elmondott, hogy mit, mikor, hogyan fog csinálni, hogy mit fogok érezni. Végig velem volt. 9.05-kor elkezdték a műtétet. A férjem is ott lehetett a fejemnél az anesztes mellett. A doki végig nézte a monitorokat és pamacsokkal nézegette, hogy mit érzek.

Milyen érzés volt a császár?

Fura. Mindent mondtak, hogy épp mit csinálnak. Ez könnyebbé tette a helyzetet.

Ráadásul műtét közben az orvosom mellett az a rezidens nő volt, aki egy évvel korábban a kontrollon megvizsgált. Pont ő volt ott. Sokat jelentett ez nekem. Az anesztes pedig mondta, hogy mikor fogok húzást érezni, mikor tolnak, nyomnak.

Hallottam, ahogy felsírt. Elvitték. A férjem vele volt.

Te mikor láttad legközelebb?

Csak délután. Egy ideig a császáros őrzőben kellett lennem. Hat óra hosszát nem mozdíthattam meg a fejem, maximum jobbra és balra. Így nem rakták rám, nem hozták oda, meg sem tudtam volna fogni. A hasamon súly volt. Ráadásul katéter volt akkor még bennem.

Amikor megkaptad Gergőt, mennyire élted meg a korábbi veszteséged?

Semennyire. Csak Gergőnek örültem.

Amikor a férjemnek meséltem, hogy találkozom Veled, csodálkozott, hogy bennem pontosan él a régmúlt története. Igen, emlékszem. Amikor ő visszagondolt erre az időszakra, a legerősebb emléke az volt, hogy mennyire felnézett rám, hogy ezt végig tudtam csinálni. Nekem ez nagyon sok erőt adott. Ettől még jobban vártam, hogy megszülessen Gergő. A férjem és én közöttem 18 év korkülönbség van. Mikor Gergő megszületett a korábbi házasságából lévő két gyermeke már gimnazista volt. Nagyon örülök, hogy szeretett volna ő is közös gyereket. Viszont ezekkel az előzményeinkkel még jobban vártuk Gergő érkezését.

Hogyan teltek a következő napok? Császár után a legtöbb anyukának nehezebben indul a szoptatás.

Valóban nehezen indult és ebben a Klinikának van a legnagyobb bűne. Minden kismama rutinos volt az osztályon. Nekem az első ilyen élményem volt. Ráadásul Gergő lusta volt. Én pedig stresszeltem. Kapta a cukros vizet, és csak egyre jobban sírt. Nem tudtam, mi a baj. Senki nem segített a négy nap alatt bent a kórházban. Mígnem a negyedik napon egy másik kismamához jött egy számomra még ismeretlen nővér, korábban még sose láttam őt. A szobatársamnak mutogatta, hogy mit hogyan kell csinálni. Csendben ültem hallgattam, figyeltem. És megkérdeztem:

„Tetszik nekem is segíteni?! Mert teljes kétségbeesésembe vagyok.”

Azt mondták, túl kicsi a mellbimbóm, mellbimbó kiemelő használatát javasolták. Persze a férjemnek fogalma sem volt róla mi lehet ez. Sikerült megtalálnia a boltban, megvette. Behozta. Nem segített. Bent három nap után kaptunk csak tápszert, akkor is csak négy óránként. Csaltam. Két cumisüveg volt nálam. Félre tettem az egyikből a hűtőbe picit és később, amikor igény lett rá, akkor felmelegítettem forró víz alatt és odaadtam Gergőnek. Semmit nem aludtam a bent töltött éjszakákon.

Egyszer csak jött egy gondolat, hogy szeretném kivenni a pólyából, mert nincs Gergővel semmilyen kontaktom, rátettem a hasamra. Leszidtak miatta. Ne tudd meg, hogy mit kaptam érte!

Otthon már nyugalom volt.

A védőnőnk hozott „Szoptatnít” rendszert. Vettünk spéci cumisüveget egy kisebb vagyonért. Jött szoptatási tanácsadó is. Egész nap velünk volt, nem lett meg az eredménye. Volt, hogy a tanácsadó utasítására csak feküdtem, ki se keltem az ágyból és folyamatosan csak szoptattam. Két hónapig bírtam a küzdelmet, közben persze kapott tápszert Gergő. Pedig hát csak egyszerűbb lett volna szoptatni. Az a sok cucc: üvegek, fertőtlenítő, sterilizátor… Jobb lett volna szoptatni őt.

Gergőnek meséltetek a korábbi terhességedről?

Igen, de számára ez nem igazán érdekes. Fontosabb inkább a féltestvérével, Zitával való viszonya. Igazi kapcsolódás van közöttük.

El tudod képzelni, hogy nekikezdjetek újra ennek a folyamatnak?

Nem igazán. A második terhességem nagyon erős fókusszal csináltam végig. Anyagilag, lelkileg is. Rengeteget olvastam. (Most a húgom olvassa ezeket a könyveket. Ő most a kismama a családban.) Az előző terhességnél nem készültem így. Másmilyen irányú energia kellett akkor. Negyven éves koromig még szültem volna több gyereket, de Andris sem már az a fiatal apuka. Ezt a tortúrát sem szeretném már még egyszer végig csinálni.

De itt van a Gyümölcs. Mi így hívjuk GYÜMÖLCS. Ő az: gyümölcs. Szeret minket, és mi is nagyon őt.

Van olyan tapasztalásod, tanácsod, ami azoknak segíthet, akik egy ilyen folyamatban vannak épp benne?

A veszteséggel kapcsolatban nehéz mit mondani. Én nem voltam arra alkalmas, hogy depresszióba essek. Szívesen beszéltem róla. Nekem ez segített. Szerintem emiatt sem lettem depressziós. Sokat számított az is, hogy visszamentem dolgozni, hogy a gondolataim már máshol voltak. Előrenéztem. De ha valaki mélyebbre megy, akkor menjen pszichológushoz és kérjen külső segítséget. Szerencsém volt a férjemmel, a szüleimmel, akik ott álltak mögöttem és segítettek.

A gyászt nem lehet feldolgozni egyedül.

Egy ilyen helyzetben nem tudsz mit tenni. Nincs az az egészséges életmód, amivel ki tudnál kerülni egy ilyen betegséget.

A meddőségi programot pedig nem szabad feladni. Ha van egy társad, akkor könnyebb kitartónak lenni, együtt könnyebb tovább menni. Meg kell érezni, hogy meddig van kapacitásod, energiád és addig kell menni. Tudom, hogy könnyű azt mondani, hogy ne add fel. A küszöb mindenkinél máshol van. Ismerek olyan nőket, akik gyorsan feladták és vannak olyanok is, akik évek óta küzdenek. Mindenki máshogy bírja a fájdalmat a fogorvosnál is. Ez pont ilyen.

A Andrea és az ő (majdnem egyetlen) gyümölcsének története bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Amikor láttad a felhívásomat, hogy szüléstörténeteket gyűjtök, akkor miért gondoltad, hogy jelentkezel rá?

Korábban szerettem volna én is dúla lenni. A dúla akihez károbban fordultam ez ügyben nem engedte addig a képzést, amíg nincs saját szülés élményem. Pedig fontos lett volna ez számomra. Ráadásul nevem is determinált: Ember. Örmény eredetű szó. Jelentése tavasz, bába.

Gondolom, amikor várandós lettél, akkor választottál is saját dúlát a szülésed kísérésre.

Igen, volt egy dúla jelölt. Sose felejtem el, amikor rátette a kezét a hasamra, akkor megéreztem azt az ősi asszonyi erőt, ami a fonóban jöhetett létre a régi időkben. Egy-két ösztönös mozdulatától meg tudtam pihenni, pedig nem ismertük korábban egymást. Csak összekapcsolt minket a szülés élménye. Férjem Péter nem szeretett volna dúlát. Túl sok ember lett volna már a szülőszobán az ő számára. Így a dúla jelölt végül nem kísért a szülésnél, de útravalóul bennem élt egy pár mondata és a fentebb említett érintés

Megtaláltad végül a nagy napra a női erőt segítségül?

Igen. Dr. X. volt az orvosom. Bíztam benne. Ő ajánlott egy szülésznőt. Jó érzéssel töltött el, mert fontos volt, hogy ők jól dolgozzanak együtt. Így könnyebben tudtam belesimulni a helyzetbe.

Fontos volt számomra, hogy a babám ölbe érkezzen, többszörös támogatásban.

Kata dúla is volt, igazi megtartó erő. Nagyrészt hozzá kapcsolódtam a szülés közben.

Ne rohanjunk ennyire előre. Mesélj a fogantatás körülményeiről!

Luca egy tervezett kisbaba volt. Péter, a férjem nyári gyermeket szeretett volna. Passzolt is, mivel

én mindig júniustól augusztusig virágzom. Akkor meleg van, és én nyílok, tágulok.

Péter októberben adta a magját.

Ritkán fogalmaznak így.

Ennek nálunk jelentősége volt. Péter volt életem második komoly kapcsolata. Szép szeretkezéseink voltak. Lelkileg is kapcsolódtunk, de ritkán hatolt belém, és akkor is óvszerrel. A magjára vigyázott. De egyszer csak megnyílt. Akkor éreztem először, hogy ő is szeretne gyereket.

Te már korábban is készen álltál volna rá?

Hónapokkal korábban már éreztem egy energia oszlopot az ágyam mellett. Tudtam, hogy egy erős lélek  jelenléte ez, aki csak arra vár, hogy testet ölthessen. Most már könnyebben beszélek erről, de 16-17 éve, ha ezt elmeséltem volna valakinek, a teljes értetlenségbe és falakba ütközöm. Így csak a naplómba írtam le, de korábban senkinek nem beszéltem róla.

Aki ennyire érzi az őt körülvevő energiát, annak biztos voltak más tapasztalásai is egy ilyen mély témával kapcsolatban. Neked volt más fontos élményed?

Amikor már megvolt az esélye annak, hogy fizikálisan megtermékenyüljek, az egyik reggel volt egy fontos álmom. Nagyon plasztikus volt. Sosem tapasztaltam ilyet, mintha nem is álom lett volna. Megjelent egy idősebb férfi nagy őszes szakállal, bordó ruhában, amilyet Jézus idejében a palesztínoknál viseltek a férfiak. Bot volt a kezében fényes, kacskaringós véggel. Olyan volt, mint Szent Péter. Így szólt: “megfogantál, lányod lesz”. Mire mondtam volna, hogy “De én fiút akartam…”, addigra eltűnt.

Azt gondoltam fiunk lesz. A férjemet képzeltem el piciben. Azt szerettem volna, hogy legyen sok kicsi Peti.

Sok ideig erről az álomról sem tudtam beszélni. Olyan volt, mint egy jelenés.

És nem sokkal később tényleg megfogantál.

Egyik éjjel Péter ölbe vett, és bevitt a hálószobába. Nagyon szép élmény volt.  A fogantatás utáni reggelen éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Hamar igényelte a hasam a kezemet. A környezetem is megváltozott. A férfiak, akiktől nem számítottam rá, vonzódást kezdtek érezni felém. Valami megváltozott. Más lett a kisugárzásom.

Hogyan készültetek a szülésre?

Nagyon foglalkoztatott a szülés. Alaposan felkészültem és  Kata is segített. Én lebegtem a várandósság rózsaszín felhőjében és persze a félelemben is. Kata pedig segített földön maradni. Behozta az életembe az olajokat.

Illetve elmentem Raffai Jenőhöz Baba-mama kapcsolat analízisre. Egészen pontosan láttam előre Lucát, hogy hogy néz majd ki, hogy milyen mozdulatai lesznek. Mindent láttam előre. Az első találkozásunkat is fel tudom idézni:

Úgy képzeltem el a méhlepényt, mint egy érett, zaftos, ízes tápláló barackot, ami egyszer csak kinyílt, és láttam, hogy háttal ül valaki, egy cuki kis babapopsival.

Azelőtt is érzékeny voltam, de akkor még inkább az lettem.

Mindeközben fizikailag is készültem rá. Húsevő lettem az első három hónapban. Pedig előtte havonta kétszer ettem húst. Majd megállt ez a folyamat, és semmi húst nem kívántam többet.

Hastáncoltam. Jártam intimtornára. Masszázs olajat használtunk. Voltunk szülés felkészítőn is, de talán Péternek jól jött volna több vagy másfajta segítség is.

Hogyan viszonyult Ő a várandóssághoz, a szüléshez?

Egyfajta természetességgel készült. Úgy gondolta, hogy, ha teret adunk neki, akkor jön. Nem gondolta, hogy bármi gond lehet. A szülést is így élte meg. Gondtalanul. Lehet, hogy keveset panaszkodtam…

Mégis azt gondolom, hogy nagyon kell figyelni az apukára. Az anyuka benne van a flow-ban, de az apa nem biztos. Lehetnek nála is tudatalatt feldolgozatlan élmények, akár az ő születése, vagy rendezetlen kapcsolata az édesanyjával. Azt is meg kell tanulnia egy apukának, hogy mit kezd egy érett nővel, egy gömbölyödő feleséggel, egy babás asszonnyal. Nem (csak) szexuális téren, hanem lelkileg is. A dúlának nem csak azt a szerepet kellene vállalnia, hogy az anyával foglalkozzon, hanem, hogy felmérje az apát. Az anyának a gyerekre kell figyelni. Az ő megtartó ereje a baba felé irányul, de az apa sokszor egyedül lehet.

Nem is rossz ötlet. Felvetem, hogy szerveződjön egy képzés apatársi segítő témában…

Amikor elindult a szülés nem vette komolyan. Még aludt volna. Már délután hánytam egyszer. Nyílt a száj, nyílt a méhszáj.

Sokszor kezdődik a vajúdás, enyhe hasmenéssel, hányingerrel, hányással. Ez volt az első jele a vajúdásodnak?

Olyan érzéseim voltak, mint amikor 12 és fél évesen fél éven keresztül még nem jött meg a menstruációm, de jöttek a furcsa  tünetek. Fura érzés volt. Fura hányinger. Ez a nap visszahozta a régi emlékeket. Ebéd után 3-4 körül hánytam is, ekkor már biztos voltam benne, hogy elindult a szülés.

A rosszulléted után jöttek is a kontrakciók?

Össze-vissza jött minden. Péter irogatta. Közgazdász. Én utálom a matekot. Nem érdekel. Tudtam, hogy nem lesznek rendszeres fájásaim. És tényleg össze-vissza is jöttek. Nem is fájások voltak ezek, nem görcsök, hanem  mindent elsöprő hullámok.

Hogyan tudtál otthon megbirkózni ezekkel a hullámokkal?

Volt otthon egy nagy zöld labdám. Azon ugráltam ülve, miközben magyar népdalokat énekeltem.

Majd felálltam, és elkezdtem néptáncolni. Erősen toltam bele a talpamat a földbe, énekeltem a ritmusokat. Belőlem ezt hozta ki. Nagyon tetszett az ütem. Ütem, zárok, ütem, zárok. Be tudtam tagozódni egy ritmusba.

De volt, hogy hastáncolni kezdtem. Csináltam a teve mozdulatokat, de attól nagyon felerősödtek a hullámok, így maradt a ritmus. Az megtartott. Eközben rengeteg vizet ittam.

Majd hívtam Katát, de nem vett komolyan. Nem hitték el, hogy elindult Luca. Csak később, amikor meghallották, hogy nem tudok beszállni a kád meleg vízbe, akkor mondták, hogy most…

Pedig én pontosan tudom, hogy mi történik. Nagyon erős testtudatom van. Sejt szinten tudom, érzem, hogy mi, hogy zajlik bennem. Ez a képességem csak van, ez egy ajándék. Az orvosok tök jók voltak, de spirituálisan mégsem volt meg a rezgés közöttünk. Miért lenne az élet mindig olyan, ahogy levan írva.

Utálom a statisztikákat. Az élet nem statisztika. Én Ember Éva most így érzem: Szülök. Onnan tudom, hogy hánytam.

Ha mellettem akkor lett volna valaki, az segítség lett volna. Azt éreztem, hogy nem vagyok biztonságban lelkileg. Pedig közben tudtam, hogy ez a gyerek meg fog születni, és hogy egészséges lesz.

Közben mégis egy légy zümmögése is olyan hatással volt rám, mint máskor egy Bach koncert. Úgy éreztem magam, mint egy újszülött.

Minden rezdülés, illat, forma, szándék felerősödött. Arra vágytam, hogy legyen egy selyem, ami körbeölel, hogy tudjak befelé magam lenni. Kénytelen voltam fegyelmezettnek lenni. Hajnali fél kettőkor elindultam a kocsihoz, Péter még akkor is bizonytalan volt, azt gondolta, hogy ez még nem az. Nem tudott a segítségem lenni. És itt vesztettem energiát, holott támogatásban akartam ringatózni. Nem haragszom rá, nem tartott ott, hogy értette volna, mindkettőnknek első gyermeke érkezett, de jobb lett volna, ha van aki teljes mértékben akkor ott megért és hisz nekem. Bementünk a kórházba. A magzatvíz még nem folyt el. Megvizsgáltak. A méhszáj 3-4 ujjnyira volt nyitva. Akkora már komolyan vettek.

Egyedül Anyukám érezte a hangomon korábban is, hogy elkezdődött a szülés.

Mi segített a kórházban?

Az Elsősegély cseppek voltak számomra a legfontosabbak és a víz. Használtam homeopátis szereket is.

Mik ezek a cseppek?

A Bach-virág terápia alkotása. Olyan virágok esszenciája, energiája, ami abban segít, hogy megmaradj a tudatodnál, hogy ne ess pánikba. Sokat segített.

Nem lett volna jobb épp elveszíteni a tudatodat, persze pánik nélkül?

Nekem, nem.

Két állapot között voltam. A tudatos énem és a testem kapcsolatban voltak, de én magam folyamatosan ég és föld között jöttem mentem. Lajtorja voltam.

Hogy segített Kata?

Nyugodt volt. Masszírozta a hátam. Én pedig közben azt éreztem, hogy az óceánnál állok és csak jön a hullám, és nem jó belefeszülni. Még bele sem nyugodtam az egyikbe, jött a következő, hatalmas lendület. Nem tudom behatárolni, hogy mim fájt, csak azt, hogy életem legnagyobb beavatásán vagyok.

Számítottál erre az erőre?

Az ötödik hónaptól egy barátnőm elkezdte mondogatni, hogy ez nagyon fog fájni. Haragudtam rá ezért. Ő pedig csak mondta, mondta, mert szerette volna, hogy felkészüljek rá. Ugyanis ezt így senki nem mondja el: ***-ra fáj. Nagyon fájt ez a mondat. Hogy lehet ezt mondani a szülésről?! Neki vagyok a leghálásabb, mert igaza volt, védeni akart és a realitásban tartani, tényleg iszonyatosan fájt. Elementáris erő volt.

Tudtam, hogy a legegyszerűbb, ha beleúszom. Árasszon el, mosson át, tekerjen be! Hagyom magam. Ez a döntés segített a szülésben.

Csak húztam le Péter nadrágszíját, kapaszkodtam. Álltam, és nemvárt balett mozdulatok jöttek. Az orvosom súgta is Katának: “Nézd csak, milyen érdekesen szül az Éva.” A lábam pliében volt lábujjhegyen. Közben ittam, pisiltem, ittam pisiltem. Kata hagyta, hogy ott történjen mindez, ahol vagyok. Örültem, hogy így lehetett. Nem véreztem. 10 évesen láttam egy filmet, ahol egy anyuka a szülés közben elvérzett, azóta féltem tőle. Talán egy Jókai regény volt. Erre a félelmemre is készültem megfelelő homeopátiás szerrel.

Volt egy pont, amikor Péter fotózni szeretett volna. Nem esett volna jól. Szerettem volna inkább nélküle lenni akkor. Nem volt erőm ezt elmondani. Balázs kedvesen nyugalomra intette, ez jó volt.

Pedig ez teljesen normális. Sok vajúdó anyában megfogalmazódik ez az érzés. Más fajta energiák kellenek akkor.

Jó team voltunk, de Péter kívülálló volt. Nehezen tudott mit kezdeni a fájdalmammal, a szenvedéssel. Talán sokkot kapott. Pedig szép és könnyű szülés volt. De neki sok(k) volt. Ezért folyamatosan dicsérték is. Nem engem, hanem őt. Ez vicces is így utólag. Érezték, hogy én tettem a dolgomat, de neki nagy szüksége volt rá.

Szóval tudtam, hogy állni akarok. Álltam és mozogtam.

Állva is történt a kitolás?

Egy idő után picit lejebb ereszkedtem. Négykézláb ringattam magam, egyre közelebb a megtartó talajhoz. Kata ritkán szólt, mély nyugodt hangján. Eljutott hozzám. Berezonált. Ő javasolta, hogy térdeljek le. És azt is, hogy,

ha szeretném, akkor érintsem meg a babám. Oda vezette a kezemet a fejéhez. Luca még bent volt, a kelyhem nyílásához értem és éreztem a meleg buksiját. Az első érintés,- Vele- mai napig őrzöm az ujjaimban. Éreztem a lüktetést. Nagy erőt adott a küzdelem közepén.

A vége felé valaki elkezdett uffogni. Azaz csak olyan volt, mintha más adta volna ki ezt a hangot, lassan észleltem, hogy ez én vagyok. Kint is voltam, bent is voltam a testemben. Úgy szültem, mint az indián nők. Egy idő után leguggoltam. Egy pici sámli került észrevétlenül alám, Péter pedig mögém. Hálát éreztem, követve vagyok, biztonságban vagyok, én irányítok a babámmal közösen, mi vagyunk fontosak.

Nehéz volt a kitolás, de én emelhettem fel Lucát.

Később kiderült, hogy azért is volt ilyen nehéz, mert a karja a buksiján volt, mint aki gondolkodik.. Ez megmagyarázta a fájdalamamat, mert úgy éreztem, hogy a leginkább a csontom fájt. Fél kettőre értem be. 4.18-kor bújt ki Luca. Hosszú volt a kitolási szak. Fájdalmas volt. Vágni nem kellett, picit repedtem. A méhlepényhez alig maradt erőm. Megnéztem. Gyönyörű volt. Luca addig Péternél volt addig.

Luca rögtön felsírt?

Csak nézelődött. A gyöngéd születéseknél így van. Persze az Apgárját ezért lepontozták.

Milyen kórházi napok jöttek?

Nehezek. Beraktak egy szobába egyedül. Nem jött oda senki. Nem mutatta meg senki a szoptatást. Volt, hogy nem tudtam, hol van Luca. Besárgult. A gyerekorvos mindenbe belekötött. Mély depresszióba kerültem ettől. A nagy örömtől le a pokol bugyraiba. Szakadékot éreztem a Szent Imrében a szülészet és a csecsemős részleg között. Sok sebet szereztem akkor, épp a legérzékenyebb időszakomban. Nem a szülés volt nehéz, hanem ez az időszak. Ha sok pénzem lesz, szülőotthont fogok alapítani.

Otthon jobban érezted magad?

Mozartot akartam hallgatni.

Fel kellett nőni anyává. Meg kell szokni a gyereked, magadat. Ehhez idő kell. De minden érzés, minden félelem normális. Nem kell tökéletesnek lenni. Mindent tudunk, csak segíteni kell elérni ezt a tudást.

Nekem ebben Raffai terápiája segített. Sok nőtől ezt elveszik ennek a megismerésnek a lehetőségét.

Terveztetek testvért Luca mellé?

Volt két vetélésem Luca után. A másodiknál műteni is kellett. Luca rosszul viselte. Úgy láttam, Péter nem volt olyan lelkes. Ráadásul akkor már láttam, nem lesz egy életen át a párom. Péter zárkózott ember volt. Én pedig Lucás várandósságommal egyre csak nyíltam. Ő pedig egyre jobban bezárt. Azt hiszem érezte a lelkem, nincs most másik gyermekre erő, mert más feladat jött.

Elmeséled Luca történetét?

Luca hét évesen meghalt. Három és fél évesen diagnosztizáltak nála Wilms tumort. Először azt hittük, lágyéksérv. Nem az volt. Luca átlépte a kaput. Meghalt.

Amikor először meséltél erről nekem, a lányom épp ennyi idős volt… Elképzelni sem tudom, hogy min mentetek keresztül. Különleges radarjaiddal tapasztaltad ekkor, hogy a szülés, megszületés és a halál, a távozás egy minőség is lehet?

Ugyanazok a mechanizmusok indulnak be egy távozó léleknél is, mint a szülésnél. Ugyanazt a szülést éltem meg csak visszafelé. Szép és meghitt folyamat volt. Ide születünk és vissza is születünk. Érzékeltem az energiákat, a fényt. Nagy beavatás. Méltóan tudtam visszakísérni. Ez a folyamat is egyfajta dúlaság volt. Kísérni kell. Azért, mert halál, azért még nem szörnyű. Ezt én mondom, aki átéltem. Olyan szeretet tapasztaltam, amit a szülésnél sem.

Amikor meghalt nem hordtam feketét. Nem gyászoltam. Léteztem. Mertem létezni.

Olyan temetése volt, mintha egy esküvő lett volna. Furcsán néztek rám, hogy miért nem pusztulok bele. Hibásnak tartottak ezért a hozzáállásért. Pedig Nobel-díj járt volna mindenkinek, aki ebben a folyamatban részt vett.

Lucának, az orvosoknak, akiktől jót kaptunk, a nővéreknek, az apukájának és nekem is. Mert ez a legnehezebb, ez a rend ellen van. A gyermekedet szenvedni látni és eltemetni. Tartottam magam. Lucáért tettem, hiszen, ha maradtam, akkor oka van. Nyilván belehaltam, de tartanom kellett a családomat, anyut, aput, öcséméket.

Akkorra Péterrel már külön váltunk és magam voltam a legnehezebb részeknél Lucával.. Nagyon nehéz volt egymagam vinni a teljes felelősséget. Luca halála után azt éreztem, én adok mindenkinek erőt, ha én felállok, követnek,… ez végtelenül nehéz volt és sokáig csak a testemet hordoztam, hosszú évekig,.. de valahol azt éreztem a Lányom a Tanítóm, ha utánamegyek, értelmetlen a menetele.

Péterről keveset meséltél, csak annyit, hogy elváltatok. Nyilván Luca betegsége közrejátszott ebben.

Igen. Nem tudta kezelni ezt a helyzetet és folyamatosan tágult a szakadék kettőnk között. Tehetetlen voltam, a gyermekem és a kórház minden energiámat elvitte. Azóta rendeztük a kapcsolatunkat. Ez jó,.. és nagyon kell a megbocsátás, megértés, elfogadás. Van egy lánya. Hasonlít Lucára.

Közelről, túl közelről is ismerted meg a halált. Mi volt a legnagyobb tapasztalásod ezekben a nehéz élményekben?

Ha nem integráljuk a halált az életünk részeként, nem tudunk élni. Meg kell tanulni elfogadni.

Mindenki meg fog halni. Aki itt él a földön, mindenki kilép innen. . Egy csónakban evezünk. Mind egyek vagyunk. A szeretetre és az elfogadásra kell nevelni egymást, mert nem tudjuk kinek mit tartogat az élet. Az élet csodálatos és nagy lehetőség. Érdemes jól élni, de megtanulni jól  szeretni, az egy nagy feladat.

Különleges életed lett. Nagyot változtál Luca elvesztésével?

Alapjaiban nem változott az értékrendem. Előtte is tudtam és éltem, hogy a pillanat, az ember, a szeretet a fontos. A világ és benne az emberek viselkedése volt borzalmas sokszor,.. nem maga a betegség volt a legnehezebb, hanem az az üresség, meg nem értés és hidegség amit egyes emberek adnak. A kirekesztettség, mert félnek találkozni egy olyan édesanyával, akinek angyal a gyermeke. Ez nagyon nehéz. Nekem nem az a másság adatott, hogy  lenne homoszexuális a családomban vagy  autista. Az én másságom az, hogy a gyermekem meghalt. De nem vagyok más. Ugyanolyan vagyok. Szeretek élni, dalolni, szeretkezni, és én is vagyok dühös. Egy ember. Én már így vagyok kerek. Duzzadok az energiától. Bennem van minden szín. Álltam az Odaát kapujában és visszajöttem. A Gyermekemet akit a világon legjobban szerettem ott el kellett, hogy engedjem, az ő útjára, ezt a döntését tiszteletben tartva…Végtelenül nehéz ez. Hosszú út volt… Itt vagyok túl éltem. Élet vagyok, a nevem, Éva.

Igyekszem a saját életem dúlája lenni.

Luca

A „Olyan szeretetet tapasztaltam, amit a szülésnél sem.”- Éva története Lucáról bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.