Julcsi szüléstörténete Matyi megszületéséről.

Mit tudsz a saját születésedről?

Nem sokat. Nagyon meleg volt. Anyu homályosan emlékszik a hármunk születésére. Kicsit összefolynak neki a történetek.

Az első trimeszterben gond volt velem. Azt gondolták, hogy valamilyen rendellenességgel fogok születni. Fel is tették az orvosok a kérdést a szüleimnek, hogy megtartanak-e. Nekik ez nem volt kérdés. Teljesen egyértelmű volt, hogy megtartanak. Végül teljesen egészségesen születtem meg.

Úgy tűnsz, azóta is jól vagy. Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a saját szülésélményed előtt?

A nővérem akkor már két szülésen túl volt, és várta a harmadik gyermeküket. Az első kisfia a 37. hétre született. Nem volt koraszülött már, de azért hamar jött. Mivel a testvérem könnyen szült, arra gondoltam, hogy én is könnyen fogok. Nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de azt gondoltam, hogy hamar meglesz Matyi.

Volt egy másik történet, egy ismerősnek a babáját túlhordás miatt indítani kellett, majd császár lett a vége. Arra gondoltam, hogy csak ne ez legyen nálam is. Nem volt jó hallani, hogy szenvedett is a fájásokkal, de császár is lett. Ma már tudom, hogy milyen jó, hogy vajúdott legalább.

Milyen körülmények közé érkezett Matyi?

A tervünk az volt, hogy júliusban elkezdünk próbálkozni. Szerettük volna, hogy Áron lediplomázzon még a baba érkezése előtt, de a júliust júniusban egyszerűen eldobtam. Inkább most! Ha a Jóisten úgy akarja, akkor jön, és rögtön jött is. Jelnek éreztem. Jó helyre, jó időben érkezett.

Hogy derült ki, hogy várandós vagy?

Valamelyik hajnalban csináltam egy tesztet. Éreztem, hogy pozitív lesz, de mégis lesokkolt. Akkora már minden éjszaka ezzel álmodtam. Aznap azt, hogy pozitív lesz. Ötkor kirohantam az ágyból, megcsináltam, lesokkolódtam. Hagytam Áront aludni, és csak, amikor felébredt, akkor mondtam el neki. Nagyon örült neki, miközben őt is meglepte, hogy ilyen gyorsan összejött.

A családnak, barátoknak, hogy mondtátok el a nagy hírt? 24 éves voltál akkor, talán elsők lehetettek a barátok között ezzel a hírrel.

Igen elsők voltunk, de nem lepődtek meg, mert tudták, hogy mindig anyuka akartam lenni. Már a gimnáziumi felvételin, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam: Anyuka. Fiatal anyuka.”

Anyukám Így is meglepődött, pedig azt hittem, nem fog. A szülinapomon mondtuk el neki. Áron kovidos lett, és a biztonság kedvéért külön költöztünk. Nem értették, hogy mi ez az óvatoskodás a koviddal. Hát ezért… Meglepődtek. Áron szülei, meg egyszerűen csak örültek. Ott első unoka Matyi.

Hogyan voltál kismamaként?

Jöttek a rosszullétek, de közben jól telt a várandósság, nem volt extrém problémám. Minden jó volt. Még a hátam sem fájt igazán.

Közben tanítottam tovább. Vittem tovább az osztályom. Fizikailag nem volt egyszerű, de legalább fitten tartottak a gyerekek. Fontos volt, hogy fitt maradjak, és mivel előtte is jógáztam, így kezdtem el kismama jógára járni hozzád. Próbáltam tovább gyakorolni a hatha jógát, de annyi mindenen kellett variálni az órán, hogy inkább azt abbahagytam.

A 38. hétben kórházba kerültem magzatvíz elfolyás gyanújával. Az azóta sem derült ki, hogy magzatvíz volt, vagy vizelet volt. Az ottani doktornő arra gyanakodott, hogy magzatvíz, és talán fent valahol elrepedhetett a burok. Várták, hogy beinduljon a szülés, de hiába voltam bent három napot, nem történt semmi. Én pedig közben hallgathattam, hogy a szülőszobákon a nők hogyan sikoltoznak. Szörnyű volt. Mellettem pedig egy frissen császározott anyuka feküdt, aki nem volt túl jó állapotban.

Ott nem lehetett pihenni, így később a nőgyógyászatra kerültem, majd onnan haza könyörögtem magam, mert semmi bajom nem volt. Saját felelősségre hazaengedtek. Lehet, hogy nem volt jó ötlet oda visszamenni szülni, de akkor még bíztam benne, hogy jó választás lesz. Tudtam, hogy van még két hetem, addig bőven beindulhat a szülés.

Mindent el is követtem ezért. Felkirándultunk a Guckler-kilátóhoz, lépcsőztem a Vöröstorony lépcsőn. A bábakoktél volt az egyetlen, amit nem mertem kipróbálni. Nehéz volt, mert mindenki érdeklődött: „Még mindig egyben?!”. Hiába írtak kedvesen, nagyon frusztráló volt.

Volt olyan érdeklődés az üzenet dömpingben, ami mégis jó volt?

Talán, amikor valaki csak annyit írt, hogy hogy vagy? Az egy jó kérdés, mert arra tudtam válaszolni.

Nem számítottál arra, hogy nem jön időben.

Nem, egyáltalán nem éreztem opciónak. A terhességem előtt nagyon erős menstruációs fájásaim voltak. Sokszor hánytam is. Semmi nem segített. Azt éreztem, hogy havonta készült a testem a szülésre, és tudom, hogy mit kell csinálni, de csak nem indult be magától.

Egyszer rákérdeztem, hogy mikor indítják el, ha nem történik semmi. Az egyik doki azt mondta, hogy legkésőbb egy hétfői napon. Végül pénteken 40+6 napra indítottak, mondván, hogy aki eddig nem indult el, az már nem is fog. Már én is türelmetlen voltam, és elhittem, hogy ez így van. Azóta már bánom ezt, mert beindulhatott volna magától, ha egy picikét várunk még. Beleegyeztem a péntekbe, és nagyon meg is könnyebbültem. Azt gondoltam, hogy akkor holnap szülünk, hogy holnap végre találkozunk Matyival.

Az orvos ballonos indítást javasolt. Nem szerettem volna, mert sok olyan történetet hallottam, ami ballonos indítással kezdődött, és császár lett a vége. Ezért azt kértem, hogy inkább ne ballonos legyen. Szerettem volna kipihenten, reggel menni szülésre, és tudtam, hogy a ballont éjjel teszik fel. Talán nem volt jó ötlet. Végül hajnal 6-ra mentünk be, és zselével indították a vajúdást. Itt volt a legérdekesebb mondata a szülésnek, amikor valaki ennyit mondott az orvosnak a zselé felhelyezése közben: „Mit finomkodik doktor úr?!” Egyszerűen leszidták, hogy miért óvatosan helyezte fel a zselét.

Ezután csak vártunk. Áronnal együtt olvastunk, keresztrejtvényt fejtettem. Abszurd volt az egész. És csak vártunk és vártunk.

Egy nagyon fiatal szülésznő jött hozzánk időnként, aki – kimondom – az egész szülés alatt semmit nem segített. Mivel semmi sem történt, ezért délben elkezdtem kapni az oxitocint. Nem indultak el rögtön a fájások. Tudtam, hogy mozognom kell. Mozogni, mozogni, mozogni, és nem hátradőlve várni. Áron hozott be egy labdát, amikor azon elkezdtem pattogni, akkor indultak be a fájások. Ez megerősített abban, hogy nem szabad leállnom, hanem mozdulni kell, még akkor is, ha közben fognom kell a CTG-t a hasamon, miközben jönnek a fájások.

Áron nem sokat tudott segíteni, inkább mérte az időt. A szülésznő pedig nem volt sehol. Nagy ritkán bejött, ránézett a CTG-re, és kiment.

Jöttek az orvosok, vizsgálgatlak. Fél ujj, egy ujj. Végül két ujjnyira jutottam el. Hányingerem volt, de nem hánytam. Közben próbáltam a légzésre figyelni és mély guggolásokban helyezkedni az ágy szélén. Tudtam, hogy ez segít a babának leereszkedni. Közben rugóztam a labdán pedig akkor már véreztem is.

Közben újabb orvosok jöttek, volt, hogy több is egyszerre. Végül a főorvos is megvizsgált. Azt mondták, hogy minden órában egy ujjnyit kellene tágulni. 6-kor kijelentették, hogy császár. Pedig Matyi jól volt, bennem is volt még erő. Ekkor már két percenként jöttek az egy perces fájások, bár a vizsgálat előtt épp lassulni látszódtak.

A császár hírére megkérdeztem, hogy mit lehet még csinálni azért, hogy elkerüljem a műtétet. Forró zuhanyt javasoltak, azt, hogy körkörösen engedjem a hasamra a meleg vizet. Ekkor én már nem hittem benne, hogy visszaerősödhetnek a fájások, de azért próbálkoztunk. A víz alig jött. Amikor „délen járt” a zuhany nem is folyt. Próbálkoztunk, de egyre csak ritkultak a fájások.

Azt mondták, kifáradt a méhem, és hogy próbálkozhatunk újraindítással, de a baba és én is nagyon fáradtak vagyunk, és nem bírnánk. Ez a mondat beégett. Pedig akkor még bennem volt, hogy szívesen megpróbálnám másnap vagy azután, de nyilván nem szerettem volna Matyi életét kockáztatni. Ezért az ő biztonságának érdekében rábólintottam. Sarokba szorított helyzet volt. Nem volt más opcióm.

Mi történt ekkor?

Megkértek, hogy feküdjek fel egy ágyra. Kaptam savlekötő tablettát, mivel végig ettem a vajúdásomat. Le kellett vetkőznöm, és egy zubonyszerűséget felvennem. Lekentek narancssárga fertőtlenítővel, ami utána napokig látszódott. Bejött az aneszteziológus. Nagyon kedves, vidám kisugárzású apuka forma férfi volt. Nagyon kedves volt.

Később betoltak a műtőbe. Nagyon sokan voltak ott, és nem tudtam, hogy mi történik, nem készültem erre. Nem is tudtam, hogy ki kicsoda, hogy milyen lépések várnak rám. Csak sodródtam az eseményekkel, és talán ez meg is védett. Nem tudtam, hogy mi fog történni, így át tudtam adni az irányítást. Hányingerem volt végig a műtét alatt, kaptam rá valamit, de nem segített. Közben nagyon remegtem. Egyszercsak behajolt valaki az arcomban és azt kérdezte: Miért izgul?! Mit izgul?! – Nyilván izgultam is, de nem azért remegtem.

Ez a műtétek közben gyakran előfordul. Sőt, a hüvelyi szüléseknél is.

A lámpában, mintha láttam volna, hogy mi történik, pedig nem akartam, direkt másfelé néztem, és közben hallgattam, hogy az orvosok valamilyen filmről sztorizgatnak.

Szóval nem voltam felkészülve. Elvárásaim sem voltak ezért. Nem tudtam, hogy lehetett volna olyat kérni, hogy Matyit rám tegyék miután kiemelik. Áron nem lehetett benn, mert kellett volna egy külön olyan ember, aki az apukára figyel a műtőben, ilyen pedig nem volt jelen, mivel péntek este volt. Áron egy ablakon keresztül nézhette volna a császárt, de senki nem szólt neki, hogy elkezdődött, így csak egészen későn ért oda, a kiemelés környékén.

Hosszúnak tűnt a beavatkozás, főleg miután kivették, és elvitték Matyit. Ott feküdtem, és azt éreztem, hogy már menni akarok, de az jó volt, hogy felsírt, és láttam őt. Felöltöztették, és egy puszira visszahozták. Nem volt jó, hogy ki vagyok terítve, vakítanak közben reflektorokkal. Ekkor kellett volna meghatódni. Furcsa volt.

A hányingerem még akkor is megmaradt, amikor betoltak a szülőszobára, akkor el is hánytam magam az úton.

Meghallottam Áron és Matyi hangját, ahogy jönnek. Nagyon cuki volt Matyi. Közben persze mentek a gondolatok, hogy mi van, ha így maradok, ha nem fog visszajönni a lábam érzékelése. Így nem volt optimális a szoptatás indulása sem. Sokat küzdöttünk mire komfortossá vált. Két óra aranyórát hagytak nekünk. Ekkor már este tíz óra lehetett. Nagyon fáradt voltam. Szinte én küldtem el Áront, hogy már szeretnék pihenni. Többen voltunk egy szobában, így pihenni nem igazán tudtam. Az első éjszakát nem töltöttük együtt Matyival. Csak reggel láttam újra.

A műtét után hat órával fel kellett állnom. Az éjjeli nővér ugyan még hagyott egy órát, mert látta, hogy alszom, de utána fel kellett állnom egyedül, ami nagyon-nagyon fájt. Percek voltak, mire fel tudtam kelni. Soha ilyen fájdalmat nem éreztem. Nagyon gyorsan lezuhanyoztam. Gondolom, hogy azért csinálják így, mert látniuk kell, hogy milyen állapotban vagy, de teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor nem segít senki.

Hajnal négykor nagy fájdalmak között átcsoszogtam a folyosó túloldalán lévő új szobámba. Egy császáros és egy nagyon fiatalon szült anyuka volt ott. Egészen jól tudtam aludni hat óráig. Ekkor indultam el először Matyiért. Eddig csak saját magammal voltam elfoglalva.

Matyi a folyosó túlvégén volt. Minden lépés borzasztóan fájt. Nem tudtam elmenni érte. Egy óra múlva újra próbálkoztam, akkor már sikerült. Onnantól végig velem volt.

Hogy voltatok Ti ketten?

Úgy éreztem, hogy össze vagyunk hangolódva. Nem éreztem, hogy megszakadt volna a kötődés. Volt, hogy együtt elaludtunk az ágyon. Ő nagyon mélyen elaludt. Nehezen tudtam felkelteni. Oda is rohantam a csecsemős osztályra, hogy segítsenek felkelteni. Aluszékony baba volt. Megtanítottak, hogy hogy tudom felébreszteni.

Később jött a védőnő, valamit kijelentettek a mellbimbómról, hogy nem alkalmas a szoptatásra. Bimbóvédőt kaptam, amit csak hosszú idő után sikerült szoptatási tanácsadó segítségével elhagyni. A bimbóvédővel is küszködve evett. Ráadásul egy macera is volt. A tanácsadó a nyugágy pozíciót javasolta, így rögtön ment is a dolog. Egy éjszaka állva szoptattam, mert úgy érzett rá jobban Matyi, után viszont jól ment a szoptatás.

Mondtak a császár után valamit? Hegmasszázsról vagy bármi más tennivalóról?

Semmit. Én kértem egy tapasz cserét mielőtt hazamentünk. Külön rá kellett kérdeznem, hogy hány napig legyen fenn, hogy kell kezelni. Nem volt tájékoztatás, tanácsadás. A csaszarvonal.hu-t, amit ajánlottál, az segített.

Mi a Te tanulságod a történtek után?

Ha nem érzed magad határozottnak, akkor ezen dolgozz, hogy tudj nemet mondani. Ma már tudom, hogy mire lehet nemet mondani, hogy mit mikor kell megkérdezni, hogy mi az, amit nem árt a babának, még akkor is, ha a kórházban azt mondják, hogy az nem jó.

A másik dúla. Hogy vigyen a kismama magával dúlát. Beszélgettünk Áronnal a szülésről, hogy talán, ha határozottabb lettem volna, akkor máshogy alakulnak a dolog. De egy éppen vajúdó nő legyen határozott?! Felháborodtam ezen. Dúlát kell vinni. Nem csak azért, hogy masszírozza a kismamát, hanem mert pl. eszembe sem jutott, hogy lépcsőzhetnék…

Fontos, hogy tudd, hogy ami Veled történt a szülésednél, az nem a Te hibád. Ez a rendszer hibája.

Valahol én is így gondolom, de miért gondoltam azt, hogy minket ez elkerül?! És miért nem vérteztem fel magam még jobban. Gondolva a VBAC-emre lassan orvossá képzem magam. Szörnyű. Szóval nehéz elengedni, hogy ez nem az én hibám.

Nem az a gond, hogy neked nem jutott eszedbe plusz technika, hanem az, hogy a szülésznő nem Segített. Ebben ez a nehéz. A döntésekkel szembe a dúla sem megy. Nem lesz a jogiképviselőd, de az anyában a lelket tudja tartani. Ha azon a ponton, amikor azt gondoltad, hogy ebből így nem lesz semmi, valaki átsegít a bíztatásával, gondoskodásával, vagy megetet, akkor lehet, hogy másképp alakul, de ezt nem tudjuk.  Azt viszont igen, hogy a többszöri vizsgálódás más-más orvosok jelenlétével nem segít. Ezekről Te nem tehetsz. Márpedig egy ilyen fehérköpenyes esemény sorozat gátat tud húzni, falakat tud építeni egy elindult folyamatban.

Én ezt tudtam is. De Áron sem olyan, aki ilyenkor közbelép.

És a dúla sem teszi ezt meg. A dúla sem tud olyat mondani, hogy kérjük vissza az előző orvost. Én egy dologért lennék ott, hogy amikor a harmadik orvos bejön hüvelyi vizsgálatot végezni, akkor megfogjam a kezed, és azt mondjam: „Most ezt nyugodtan végig csináljuk, és minden rendben lesz.” És maximum annyit kérnek az orvostól, hogy várjuk meg a két fájás közötti szünetet.

Na ez a kedvencem. Miért kell ezt a fájás közben csinálni?! A kedves kellemes hangú dokira, aki szünetben szeretett volna vizsgálni, rászólt a másik, hogy miért vár…

Az indítás az, amit a legjobban bánok. Túlságosan irányítható voltam.

Egy ilyen helyzetben nehéz is nemet mondani. Kik vagyunk mi ott szülő nők, hogy nemet mondjuk annak, akiről azt gondoljuk (reméljük), hogy sokkal nagyobb tapasztalattal bír, mint mi.

A kórház választásról is azt gondoltam, hogy fiatal vagyok, egészséges. Éreztem, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom szülni. Közel is van a kórház nagyon. Miért ne ott szüljek?! Nyilván a következőhöz nem így fogok állni. A világ végére is elmennék egy jobb helyre.

Az intézmény választás olyan, mint a párválasztás, vagy az első szexuális élményünk. Mondhatjuk, hogy ok, én kibírom, én megelégszem ezzel is, meg tudom csinálni. De ez egy kétszemélyes buli, amiben az egyik személy az intézmény, ami egy életre szóló csodás élményt tud adni a másik fél számára. De kérdés, hogy működik-e ez reflektorral a lábunk között, sok-sok orvossal hüvelyünkben, vagy úgy, hogy az érzéstelenítő hatására őzikés remegésünk közben, nem megcirógatást kapunk, hanem fölénk hajolva érthetetlen kérdéseket tesznek fel… nem is tudom… Ez így nem jó.

Az otthon szülésen is gondolkoztam, de falakba ütköztem. Biosz tanár szüleim vannak. Mindenki kórház pári volt. Legfőképp Áron, aki túl kockázatosnak tartotta ezt, és könnyen meggyőzött. A VBAC pedig nem lehet már otthon.

Hogy vagy most ezekkel az élményekkel?

A kórházban fel sem fogtam. Utána, otthon kezdtem el szomorkodni. Áron nem értette, hogy mi bajom van. Próbáltam neki elmondani, hogy tőlünk elvettek valamit. „Örülj, hogy egészségesek vagytok!” Ezt kaptam meg legtöbbször. Áron anyukája is meglepődött, hogy ez engem felháborítanak a történtek. Nyilván örültem, és jól voltam közben, de lassan leesett, hogy ez nem volt így jó. És egy évvel később is nagyon foglalkoztat a szülésem témája. Amikor fél évvel később egy ismerős hüvelyi úton szülte meg a gyermekét, nem tudtam Áron elmeséléséből a szülés történetet sírás nélkül végig hallgatni. Bárcsak én is eljutottam volna odáig, hogy kérjek vagy ne kérjek epidurált. Bárcsak eljutottam volna ilyen kérdésekig.

Nagyon nehéz, hogy nem érti a környezetem, hogy mi bajom van. Áronnal sokat beszélgetünk erről, talán jobban érti már, és közben nem is szeretném elvenni tőle az élmény örömteli részét. Nehéz. De ahhoz, hogy megértse, hogy mit szeretnék a következő gyermekünk születésénél, ahhoz erről beszélgetnünk kell.

Ez hasonló, mint, amikor egy hegymászó egy expedícióra készülve, egy éven keresztül dolgozik, beleteszi a legnagyobb tudását, szándékát, oda megy a hegy lábához, azt mondják, hogy épp most nem jók az időjárási viszonyok. És amikor kisüt a Nap, akkor végre elindulhat, de a serpa helyett valaki mást küldenek, remélve, hogy ez nem gond… de az indulásnál kiderül, hogy mégsem jön a másik segítő sem… akkor most mégsem mehetsz fel a hegyre. Ugye nem vagy nagyon csalódott?!

És általában ezt azok nem értik meg, akik természetes úton szültek.

A Teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor senki sem segít. – Julcsi szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Mit tudsz a saját születésedről?

Nem sokat, de azt igen, hogy a nővérem születésénél a kismamákat a kórházban nem a nevükön szólították. Nyolc-tíz ember volt egy kórteremben. Anyu a négyes ágyon feküdt, így ő volt a négyeske. Négyeske anyuka. De ő ettől függetlenül végig mókázta az egészet. Rá is szóltak, hogy ne bohóckodjon, mert ez egy kórház.

Négyeske a mókázáson túl, hogyan élte meg az ott történteket?

A nővéremmel nem volt jó szülése, ezért velem már más helyen, más orvosnál szült. Apu egy haverja lett az orvosa. Ebben a kórházban már érezték, hogy az élet létrejöttének örülni kell. Az én születésem már egy pozitív élmény volt, még úgyis, hogy Apu nem lehetett bent. Viszont a nagymamám igen. Ugyan nem abban a kórházban dolgozott nővérként, ahol Anyu szült, de felvette a köpenyét és belógott hozzá.

Volt olyan családi meghatározó szülésélmény, ami hatást gyakorolt Rád?

Igen. Lányunk Vera neve kötődik hozzá. A férjemnek lett volna egy harmadik testvére is. Ez a baba koraszülöttként jött világra. Nem tudták megmenteni az életét. Ugyan a terhességem alatt biztosak voltunk az Eszter név választásban, de amikor a kilencedik hónapban megismertük ennek a kislánynak, Verának a történetet, egymásra néztünk a férjemmel és megbeszélés nélkül tudtuk, hogy az Eszter név helyett a Verát választjuk. Mindenki nagyon örült.

Milyen környezetbe érkezett Vera?

Fiatalon házasodtunk össze. Én húsz éves voltam. Miki huszonhat. Gyereket szerettünk volna.

Tét nélkül próbálkoztunk és Vera elsőre össze is jött. Nem erőltettük, nem akartunk megfelelni semminek. Amikor elhatároztuk, hogy összekötjük az életünket, akkor már együtt laktunk, dolgoztunk, de a gyerekeket nem terveztük túl. Otthonról sem ezt láttuk. Ha tervezgettek volna minket, biztosan nem lennénk hárman. A gyerekek mellé szerettük volna építeni a karrierünket, és nem utána teljesen átalakítani az életünket.

Fiatalok voltatok. Ti voltatok az elsők a társaságotokból, akinek gyereke lett? Mit szóltak hozzá?

A családban ez természetes volt. A barátok közül viszont sokan nem értették. Abban is kételkedtek, hogy honnan tudjuk ilyen fiatalon, hogy Ő az igazi, de mi tudtuk, hogy életünk párjai vagyunk. Egy pillanatig nem volt kérdés számunkra. Ugyan nem értették a barátok, miért jön ilyen gyorsan a gyerek, de közben mégis támogatóak voltak. Sokat voltunk Vera születése után is együtt velük. Részt vettek a barátaink a hétköznapjainkban. Később sem volt olyan érzésem, hogy valamiből kimaradok. Sőt. Örültem, hogy mi már megtaláltuk egymást.

Milyen volt a terhességed?

Idilli. Nőtt a hasam, mint a gomba. Dolgoztam, buliztunk, jól éreztük magunkat. A terhességem semminek nem volt gátja.

Ugyan iszonyat sokat híztam. 25-30 kilót, de valahogy az is rendben volt. Azt gondoltuk, hogy ez az időszak erről szól.

Hogyan készültél a szülésre?

Jártam szülés felkészítőre. Ez akkor, 2003-ban ritkaságnak számított, de a Jánosban tartottak már akkor is ilyet. Úgy éreztem, hogy ott, amiket megosztottak tanácsokat, azokat én megfogadtam. Össze volt pakolva a bőröndkém, megvolt a babának minden alapfelszerelés, de nem csináltunk az egészből nagy faksznit. Javasolták azt is, hogy vigyünk zenét, gyertyát… Volt nekünk is válogatásunk a táskában, de végül nem került elő. Sokszor nem az jön, amire az ember készül…

Azt gondolom, hogy nem sokat tudtam akkor a szülésről. Se rossz, se idilli szüléstörténeteket nem hallottam, így minden elvárás nélkül indultam neki a szülésnek. Elsőként szültem a családban és a barátok között is. Emiatt ez nem volt téma sehol. Közben dolgoztam, sétáltunk, kerekedtem.

Sokszor mondtam Mikiknek, hogy fogja meg a hasamat, hogy ő is érezze, hogy mozog. Minden érzést megosztottam vele. Ez nagyon fontos volt, mint ahogy az is, hogy mind a három szülésnél ott tudott lenni.

Hogyan indult el Vera születése?

Tudtam, hogy lehetnek jósló fájásaim. Napokkal a szülés előtt már éreztem is őket. Amikor sűrűbben jöttek, akkor beszéltem a kórházzal. Mivel tudták, hogy közel lakom, nem siettetek. Javasoltak egy nyugodt fürdőt és az alvást, illetve azt is, hogy ha nem tudok elaludni a fájásoktól vagy a nyugtalanságtól, akkor menjünk be. Csak azt tartsam szem előtt, hogy ha bemegyünk, akkor már nem nagyon engednek haza. Elaludtam.

Túlhordtam Verát. Jártam vizsgálatokra és az egyik ilyen vizsgálatnál ott tartottak. Ekkor már a kórházba menet a fájások alatt már meg kellett állnom.

A vizsgálat után a kórház kertjében tovább sétálgattunk. Pár óra múlva visszamentünk az osztályra, de a mosolyomat látva az orvos visszaküldött minket a szabadba. Nagyon finom meleg nap volt. Az első abban az évben.

Estefelé már többször álltam meg a séta közben. Az orvos is látta, hogy ez a baba ma meg fog születni. Kérték, hogy ne egyek, inkább csak igyak sokat. Beöntést kaptam. Amikor már sűrűek lettek a fájások, akkor rásegítettek. Megrepesztették a burkot. Bevadult a dolog.

Egyszer elmozdult a CTG, emiatt nem volt szívhang. Miki nagyon megijedt. Én ekkor már nem voltam magamnál. De mégis ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy nincs visszaút. Meg kell szülni ezt a gyereket. Meglepődtem, hogy tényleg ott lent fog kijönni, hogy tényleg képes leszek rá. Este nyolc lehetett, amikor éjfélt ígért az orvos. 22.20-ra meg lett Vera. Szándékosan több időt mondott, hogy pozitív élmény maradjon.

Hogyan tudnád leírni azokat az érzéseket, amiket akkor éltél meg?

Csoda volt. A fájdalom bódultságot okozott. Az első meditatív állapot volt az életemben. Közben mégis végig tudatos tudtam maradni. Mindeközben többször hánytam. Történtek a dolgok a testemmel és közben egy külső szemlélődővé váltam.  Éreztem a fájásokat, de olyan volt, mintha másnak fájt volna. Végig bennem volt, hogy ez egy teremtő szenvedés, hogy ezzel a fájdalommal megszületik valaki és épp nem egy rossz dolog történik. Mély csend volt. Ma már jógaoktatóként tudom, hogy ez az csend áthatolhatatlan volt. A fájdalmat nem tudom mihez mérni, de másnap már azt gondoltam, hogy újra tudnám csinálni.

Hogyan segített ebben a környezeted? Mit tudott tenni Miki?

Miki végig masszírozta a hátamat. Derékfájós típus voltam, nagy szükség volt rá.

Sutyorgott, támogatott, drukkolt. Az ujjai nyoma ott maradtak a vállamon a szülés után még pár napig.

Pedig ez általában fordítva szokott lenni. A kismama markolja inkább a segítőt, de Ti ebben is nagyon együtt voltatok.  

Igen, ez teljesen természetes volt. Nem is fájt közben. Tényleg ez is adta az erőt. Csak utólag szembesültünk a nyomokkal. Sokat számít, hogy egy ilyen szorítást milyen attitűddel kapsz.

És fontos volt az orvosod jelenléte is.

Igen, az a doktor kísérte a szülésem, akinél én is születtem. Vera és én tettük őt „nagypapa orvossá”. Ráadásul attól, hogy Anyuék barátja volt.

Anyu is bejöhetett Vera születésére. Persze előtte megkérdezett, hogy nekem ez jó-e. Örültem neki. Távolról könnyezte végig az egészet.

Később elmesélte a szülésznő, hogy sokszor az anyai jelenlét nem segít a szülésnél, mert könnyen vissza lehet csúszni a gyerekszerepbe, elkezdeni hisztizni, pánikolni. Hirtelen felcserélődhetnek a szerepek, de én úgy éreztem, hogy ott van mindenki. A társam mellettem, az, akitől az életet kaptam, az ember, aki a világra segített.  Tudtam, hogy így nem lehet probléma. Szép élmény volt. Jó volt, hogy Anyuval is megoszthattam.

Volt bármilyen beavatkozás a szülés során?

Igen. Már korábban mondta is az orvosom, hogy gátmetszésre szükség lehet, mert biztonságosabbá teheti a születést. Azt gondoltam, hogy ő a szakember. Így én mindennel egyetértettem, mindent aláírtam. Mi mást is tehettem volna?! Nyilván ő az orvos, ő tudja, mit kell tenni.

Kaptam oxitocint is. Úgy éreztem, hogy végig igyekeznek gyorsítani a folyamatot, de közben nem éreztem, hogy ettől nekem hátrányom lett volna. Talán maradi vagyok, de nekem jó volt így. Jó volt, hogy kórházban vagyok, jó volt tudni, hogy ha bármi történik akkor segítenek rajtam.

Mi történt Vera megszületése után?

Rám rakták kulimászosan, gyűrött fejjel. Bennem semmi erő nem volt. A lábaim a lábtartóban remegtek. Azt hittem, hogy kész vagyunk. Nem tudtam, hogy még helyre kell tenniük. Jött a méhlepény, a takarítás, a vérzés figyelése. Nekem ez új volt. És sok volt. Nem szerettem volna, hogy piszkáljanak.

Közben lemérték Verát. Miki öltöztette fel. Mellettem ültek. Mikinek potyogtak a könnyei. „- Utoljára hetedikben a kémia kettes miatt sírtam…”- mondta. Megkönnyeztük. Varázslatos dolog volt. A második és a harmadik szülésnek nem volt ekkora varázsa. Elsőre volt különleges élmény.

Rögtön elkezdted szoptatni.  

Igen, rögtön mellre került, elkezdett szopizni, minden ösztöne működött. Nekem is. Azért elmondták, hogy mire kell figyelni a szoptatásnál, de minden rendben volt. Fiatal és tudatlan voltam, talán ez segített át problémákon. Később könnyebb elvárásokat támasztani magunkkal vagy másokkal szemben, de én akkor az édes tudatlanságban voltam.

Lehet, hogy, amikor fiatalabb korban szülnek a nők, akkor emiatt is könnyebb lehet a szülni, hogy még van egy természetes ösztönösség a nőkben, de 30 vagy 40 évesen már tudatosabban készülünk a szülésre?!

Biztosan. Ráadásul a testem is könnyen változott. Az a plusz 30 kiló magától lement rólam. A nyoma sem látszott rajtam. Ma már én is jobban figyelek a testemre, mert érzem, hogy már máshogy és mást jelez, mások az igényei.

Lelkileg hogyan élted meg a következő időszakot?

Én mindig pozitívan állok a dolgokhoz. Ehhez képest depressziós lettem. Megijesztett. Nem értettem. Rájöttem, hogy az anyaság nehéz is lehet. Attól tartottam, hogy soha többet nem fogok aludni. Anyun láttam, hogy mindent megtesz, de soha nem beszélt arról, hogy ez közben egy meló.

Számára a gyereknevelés a világ legtermészetesebb dolga. Soha nem csinált a gyerekek körüli teendőkből gondot. Miközben a mai napig a legelső dolog az életében mi vagyunk, a gyerekei és az unokái. Nagy kötődéssel van felénk, miközben nagy függetlenséget, szabadságot kaptunk tőle. Fürdőzött abban, hogy hogyan nevelkedünk, de soha nem kötötte meg a kezünket, a szellemünket. Legalábbis direkt nem.

Én ehhez képest leépültem az első időszakban. A hormonrendszerem felborult, kihullott a hajam. A gyereknevelés sem volt egyszerű. A régi könyvekről lehetett tudni, hogy nem jók, de hogyan csináljam máshogy akkor?!

Mennyi idő kellett, hogy kijöjjél ebből az állapotból?

Sok. Folyamatos dilemmák között éltem. Mindenki más mondott, a könyvek, az orvos, a védőnő. Nagy belső küzdelem volt.  A másik két gyerekünk is ezekbe a robotos évekbe született. Nem volt egy túl örömteli időszak. A szülés igen, de ami utána jött, arról azt gondoltam, hogy én ezt nem gondoltam előre alaposan át. Pedig volt egy szuper férjem, akivel mindent meg tudtam beszélni. Odaadó volt. De itt nem a környezettel volt a gond, hanem én magam nem voltam jól.

25 évesen már volt három gyerekem. 28 évesen mondtam azt, hogy nem szeretném 82 évesnek érezni magam és tennem kell valamit. A jóga lett az, ami az önismereti úton elindított. 30 évesen lettem oktató. Akkor nőttem fel, akkor ismertem meg magam. Nagy lépés volt.

Nagy lépés. De mi most ugorjunk vissza az időben! Mindezek a nehézségek mellett mégis kedvet éreztetek egy második gyerekhez.

Igen. Nálunk ez volt a minta. Mi is hárman voltunk tesók és Mikiék is. Nem is tudtuk volna elképzelni a gyerekünket, hogy egyedül nőjön fel. Kell egy játszótárs. És ha van egy lány, akkor kell egy fiú is. A terhességem vele más volt. A gyerekek között nincs két év. Ennek tulajdonképpen örülök is. Ha többet várunk, lehet, hogy jobban átgondolom…

Ekkor még nem voltál a régi formádban.

Nem, de a terhességek segítettek. Elterelték a figyelmem az önismereti ügyről. Volt feladat és tudtam, hogy meg tudok felelni. Ebbe érkezett Gergő. Könnyen teherbe estem. Könnyű volt a terhesség is. Azonkívül, hogy ismét falánk lettem. Talán sok volt a savam és emiatt ettem sokat. Meghíztam nagyon. 80 kilós mamóka lettem a terhesség végére, de egy ideig nem kíméltem magam. Emelgettem a picit, a babakocsit, amíg volt, aztán hamar eltettük épp azért, hogy ne kelljen még azt is emelgetni.

Ma már azt gondolom, hogy a testemnek jobb lett volna, ha várunk még, talán a hormonrendszerem nem borult volna ekkorát.

Gergő, hogy érkezett?

Március 15-re volt kiírva. Épp költözésben voltunk. Március 1-re behívott a dokim, hogy megismerkedjek a helyettes orvossal, mert ő pár napos utazást tervezett. Előző este hatalmas pizzát rendeltünk a pakolás, szerelés közben. Miki villanyt szerelt, csomószor nagy hanggal leütötte a biztosítékot, mindannyiszor megijedtem. Kértem, hogy hagyja abba, mert itt fogok megszülni. Abbahagyta.

A másnapi vizsgálaton mégis ott tartott.  Miki nem hitte el, hogy itt az idő. Talán nem is volt még itt. Talán az orvos befolyásolta a tempót, hogy ő lehessen mellettem.

Gyenge fájásaim mellett, pici tágulással burkot repesztett, oxitocint is kaptam. Erős fájásaim lettek, de nem nagyon ereszkedett lejjebb Gergő. Türelmetlenné váltam. Végül fél háromra meglett Gergő. Elsietett gyermek lett.

Anyukád nem volt Veled ekkor?

Nem, ő vigyázott Verára. Viszont Miki ott volt. A szülés után, amikor Anyu bejött Verával, hirtelen olyan nagy lány lett. Meg is kapta a bélyeget azonnal: a NAGY.

Vera milyen NAGY tesó lett?

Sokat segített. Mindig Gergő mellett ficergett és közben persze féltékeny is volt.

Hamar jött Bence is, aki a kötelező tánc része lett.

Jó kifejezés, mert legbelül ezt éreztem. Azt éreztem, hogy jöjjön nagyon gyorsan, mert, ha nem, akkor lehet, hogy meggondolom magam. Ráadásul magamban nagyon vágytam még egy fiúra. Azt tudtam, hogy milyen a lányok közötti viszony és úgy éreztem ez a fiúkkal könnyebb lenne.

Itt is minden simán ment? Jöttek a kilók?

Jöttek. 93 kiló lettem. Mindenben akadályozott. A biciklizni tanításban, a főzésben, takarításban. Egy idő után fel is adtuk. Lett egy takarítónő, aki havonta egyszer eljött segíteni.

Bence is a Jánosban született?  

Nem. Akkor volt egy nagy egészségügyi reform. Nagy leépítésekkel, átszervezésekkel. Az orvosom is átkerült a Honvédba, de az utolsó pillanatig sem tudtam, hogy pontosan melyik kórházban fogok szülni. Végül egy teljesen új osztályon szültem. A kórházban minden fantasztikus volt, de a csapaton belül voltak feszültségek. Örülhettem, hogy tudom a dolgom, mert ez így első élményre nem lett volna klassz.

Hogy indult el Bence születése?

Mikivel felmentünk egy szokásos reggeli vizsgálatra. Ott ragadtunk. Telefonálgattam mindenkinek, hogy ki mit csináljon a másik két gyerekkel. Ment a robotüzemmód. Nálunk és a kórházban is. Mindenki a saját fizetésével volt elfoglalva az átszervezés miatt… Pár nappal később a teljesen új osztályt be is zárták. Káosz volt. Hogy őszinte legyek nem emlékszem a részletekre. Csak a csilivili bordó ágyra. És, hogy fél 3 körül lett meg, hasonló időpontban, mint Gergő.

Mi jött utána?

Hamar hazaküldtek, de Bencén szívzörejt hallottak, ezért úgy engedtek haza, ha másnap már a Heim Pálba kezdünk. Lyukas szívvel született. A pitvarsövényen volt egy lyuk, ahol keveredett a vér, így nem volt gazdaságos a légzése.  Szerencsére magától rendeződött. Egyre kellett csak figyelnünk, hogy ha lázas lenne, akkor azonnal csillapítani kell, de nem volt vele gondunk.

Akkor 28 voltál. Sokat tapasztaltál már akkor is. Hát még azóta. Ha ezzel a tudással össze kellene készítened egy batyut, egy most szülő nőnek, mit tennél bele?

Bizodalmat abba, hogy ez egy természetes dolog. Hogy képes mindenki megcsinálni. Hogy kismama rá tudja bízni magát az egész folyamatra. Tegye le az elvárásokat, a megfelelni vágyást. Nem kell semmi más.

Sok barátnőm szült mostanság. Ilyenkor persze eljátszom a gondolattal, hogy mit csinálnék másképp –  így, hogy közben jógaoktató lettem és máshol tartok az önismeret útján – de azt gondolom, hogy talán pont attól lenne erőszakosabb a szülésem, ha nem hagynám, hogy ösztönösen történjenek a dolgok.

A 20 évesen szülni – Zsuzsó szüléstörténetei bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.