…tegnap 11:29-kor 51 centivel és 3080 grammal, császárral jött e világra…, … ballontól az epidurálig minden utat végig jártunk és végül császárral jött világra…, … igen hosszú délután és éjszaka után reggel végül császármetszéssel jött a világra…

Hát mi van itt, kérem?! Magabiztosan meséltem korábban, hogy a hozzám járó anyukáknak sokkal jobb a statisztikája, mint az országos átlag (a császáros szülések aránya több mint 40% Magyarországon, szemben a WHO ajánlásával, ami 15%). No nem azért jók a számaim, mert annyira zseniálisak az óráim, felkészítőim hanem azért, mert felvilágosult, a szülésükért tenni akaró nők járnak alapvetően hozzám.

Életem 7. kisérére lett volna a következő felkérés. A kismama hetekig járt az órákra, felkészítőkre, pedig nagy háttér tudással rendelkezett, hiszen védőnőként dolgozott. De a családjában korábban már többször is megjelenő terminus túllépést, túlhordást a mai világ nem engedte már meg. A ballon annyira nem hozott eredményt, hogy másnap el sem tudták távolítani, mint, ahogyan a vénába áramló oxitocin sem változtatott a helyzeten. Császár.

Amikor egy héttel később kiderült Zsókánál, hogy császára lesz, már szemem sem rebbent. 43 éves. Első baba. Lombik. 2 gerincsérv. Ráadásul az utolsó mérések szerint a baba súlya 4800 gramm körül lehet. Tiszta sor. A kórházi protokoll szerint előző este ballonos indítás, reggel oxitocin. Majd császár.

A reggeli órám előtt egyszerre csalódottan és megkönnyebbülve a 6 hetes készenlét után elmentem futni. Most meg lehet tolni, ma nem kell extra erőt tartalékolni már, ma csak a szokásos szerdai program jön. A futás után össze is jött a kis csapat a stúdióban 4 szoptatós anya, 4 pici baba. Okosórámat levettem, telefonomat ugyan még nem kapcsoltam ki, hátha jönnek hírek, de már lenémítottam. A beszélgetőkör előtt ránézve látom, Zsóka férja Matyi hív. 

Azt kérik, mégiscsak induljak, mert van remény. Kialakul a terv a fejemben, maradok még egy picit a stúdióban, jógázunk legalább 30 percet, hogy mégse potyára jöjjenek a picikkel, de egyértelmű utasítást adnak ki a pár hónapja szült anyák: INDULJ MÁR! Én meg, mint Csipkerózsika a bálba a futástól kipirult arccal rohanok haza. Közben hívom Julit, hogy mondjam neki a kialakult helyzetet, és hogy pár perc múlva otthon még találkozunk. Látom fürkésző tekintetét, lesi, hogy miben vagyok, elcsípi a remény mámorát, majd elindul a tavaszi szünetes találkozójára. Én is felkapom a csomagom, miközben betolok septiben egy croissant-t a másikat magammal viszem, még jól jöhet. A kocsi a ház előtt áll. Egy órán belül a kórházban vagyok.

A szoba ismerős. Itt született Samu és Regő is. Összeérnek a szálak, hiszen Regő apukája nagyon jó barátja Zsókának. Ha itt születik meg Dani is, akkor „szobatestvérek” lesznek. De ekkor ez még csak távoli remény. Korántsem szeretném ebbe beleélni magam, bár látom, hogy mindenki eltökélt. Ugyan Zsóka, a személyzet kérdésére többször is elmondja, hogy ő nem, ő ugyan nem ragaszkodik a hüvelyi szüléshez, ő egy egészséges gyermekhez ragaszkodik, felemelt fejjel, céltudatosan indul el az úton, ami először a zuhany alá vezet, ahol a szülésznő kérésére fél órát töltenek el Matyival. Állok az ajtó előtt, hátha tudok valamiben segíteni. Percek óta duruzsolást hallok. Matyi valamit mond, azaz inkább mesél, narrál. De vajon mi lehet az?! Persze még nem tartunk ott, hogy nagy csendet kérnének az összehúzódások, na de ez egy folyamatos narrálás vajon mi lehet?!

Pontban mikor letelik az előírt idő, kijönnek. Újabb adag oxitocinnal kínálják Zsókát, és mellé izomlazítóként Nospát is kap. A szülésznő, most fekvésre kéri, hogy a Nospa tegye a dolgát, és lazuljon el minden, aminek most el kell. Zsóka az ágyból ránéz Matyira és így szól: Matyi mesélj, mesélj még! És Matyi rákezd a már megszokott közös relaxációs technikájukra: mesél. Mesél Syrisuról, Jackie Orszaczkyról, Zoránról. Miközben a háttérben térben, időben, stílusban is teljesen más zene támaszt. Az összehúzódások rendszeresen jönnek 3-4 percenként.

Valamennyivel később emelik az oxitocint, és a szülésznő újabb kérésére most álló testhelyzetben vagyunk mindannyian. Ringatózás, duruzsolás. Már a Hungária zenekarnál járunk. Halad a folyamat, amit a következő hüvelyi vizsgálat is megerősít: érezhető egy pici ödéma, így irány vissza az ágy, a vízszintes testhelyzet és a forgolódás. Zsóka elbizonytalanodik. Időnként arról számol be, hogy annyira erősek az összehúzódások, hogy úgy érzi már nem tud lazítani odalenn.

Átbeszéljük, hogy a duruzsolás neki az alap, és valójában a figyelmét odaadja az összehúzódásoknak, ott van velük. Mégis nehéz kitalálni mi lenne a jó, mert a tekintetén, a testhelyzetén a fájdalomnak nyoma sincs. Méltóságteljes, nyugodt légzés, csak ez van. A meleg borogatás a gömbölyödő hasa aljára, légzés lassítása, a bíztatás talán erőt adhat, és az a tudat, hogy elég ha az ajkait, az állkapcsát lazítja, a többi megtörténik odalenn magától.

Ez idő tájt halkul el a zenetörténeti mese is. A csendet két hüvelyi vizsgálat töri meg. Meglepődve néznek egymásra a szülésznő és az orvos. Ők sem gondolták volna Zsóka jelenlétéből, hogy már 8 cm-nél járunk. Felpezsdül a környezet. Újabb testhelyzet változtatás. Ismét állunk. Azaz dehogy állunk, rogyasztunk. Zsóka Matyiba kapaszkodva a szülésznő biztatására nyomni kezd. Úgy látom teljes erejével tol, miközben elmondása szerint még igazán nem határozottak a tolási ingerek. Halkan javaslom, hogy csak annyit toljon, amennyit kér az összehúzódás, épp mindig csak annyit.

Újra sokan leszünk a szobában, és ismét változik a dinamika. Vissza az ágyra. Oldalt fekve, forgolódva jönnek a szaporább összehúzódások, majd lassulva félig ülő testhelyzet, felhúzott lábakkal, nyitott térdekkel következik. A kismamát arra kérik, hogy vegyen egy nagy levegőt, és kezdjen el rekeszizomból lefelé tolni. Ügyesen tol, hatalmas munkát végez, ügyesen halad a baba is.

Egy ponton mégsem akar Dani feje átmozdulni, így megbeszélve Zsókával a szülésznő tartja a nyomás által elért helyzetet a karjával, sőt rá is segít. Rövid időn belül kibújik a fej, és kicsusszan a test. Az a hosszú test.

Amikor felocsúdunk a megszületés csodájából, szemrevételezik a kis embert, akarom mondani a nagyot, mert Dani tényleg nagy baba. Az oly sokszor félrevezető mérések most beigazolódni látszanak. Az aranyórába senki nem meri felvetni, hogy ugyan mérje már meg valaki, de epekedve várjuk mind a számokat. 4830.

Amikor a csecsemősök elviszik Danit a csecsemős osztályra, Zsóka kéri Matyit, jól figyelje meg gyermeküket, nehogy összecseréljék valakivel. A csecsemős nővér és a szülésznő együtt nevetnek fel, Danit biztosan nem fogják összekeverni mással, mert még egy ekkora baba nincs az osztályon. Elköszönök én is Regő szobatestvérétől, és megvárom míg Zsóka lezuhanyozik. Majd elindulok haza, hálát adva, hogy ma jól, ma nagyon jól álltak a csillagok. 

A Syrius a szülőszobán bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Julcsi szüléstörténete Matyi megszületéséről.

Mit tudsz a saját születésedről?

Nem sokat. Nagyon meleg volt. Anyu homályosan emlékszik a hármunk születésére. Kicsit összefolynak neki a történetek.

Az első trimeszterben gond volt velem. Azt gondolták, hogy valamilyen rendellenességgel fogok születni. Fel is tették az orvosok a kérdést a szüleimnek, hogy megtartanak-e. Nekik ez nem volt kérdés. Teljesen egyértelmű volt, hogy megtartanak. Végül teljesen egészségesen születtem meg.

Úgy tűnsz, azóta is jól vagy. Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a saját szülésélményed előtt?

A nővérem akkor már két szülésen túl volt, és várta a harmadik gyermeküket. Az első kisfia a 37. hétre született. Nem volt koraszülött már, de azért hamar jött. Mivel a testvérem könnyen szült, arra gondoltam, hogy én is könnyen fogok. Nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de azt gondoltam, hogy hamar meglesz Matyi.

Volt egy másik történet, egy ismerősnek a babáját túlhordás miatt indítani kellett, majd császár lett a vége. Arra gondoltam, hogy csak ne ez legyen nálam is. Nem volt jó hallani, hogy szenvedett is a fájásokkal, de császár is lett. Ma már tudom, hogy milyen jó, hogy vajúdott legalább.

Milyen körülmények közé érkezett Matyi?

A tervünk az volt, hogy júliusban elkezdünk próbálkozni. Szerettük volna, hogy Áron lediplomázzon még a baba érkezése előtt, de a júliust júniusban egyszerűen eldobtam. Inkább most! Ha a Jóisten úgy akarja, akkor jön, és rögtön jött is. Jelnek éreztem. Jó helyre, jó időben érkezett.

Hogy derült ki, hogy várandós vagy?

Valamelyik hajnalban csináltam egy tesztet. Éreztem, hogy pozitív lesz, de mégis lesokkolt. Akkora már minden éjszaka ezzel álmodtam. Aznap azt, hogy pozitív lesz. Ötkor kirohantam az ágyból, megcsináltam, lesokkolódtam. Hagytam Áront aludni, és csak, amikor felébredt, akkor mondtam el neki. Nagyon örült neki, miközben őt is meglepte, hogy ilyen gyorsan összejött.

A családnak, barátoknak, hogy mondtátok el a nagy hírt? 24 éves voltál akkor, talán elsők lehetettek a barátok között ezzel a hírrel.

Igen elsők voltunk, de nem lepődtek meg, mert tudták, hogy mindig anyuka akartam lenni. Már a gimnáziumi felvételin, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam: Anyuka. Fiatal anyuka.”

Anyukám Így is meglepődött, pedig azt hittem, nem fog. A szülinapomon mondtuk el neki. Áron kovidos lett, és a biztonság kedvéért külön költöztünk. Nem értették, hogy mi ez az óvatoskodás a koviddal. Hát ezért… Meglepődtek. Áron szülei, meg egyszerűen csak örültek. Ott első unoka Matyi.

Hogyan voltál kismamaként?

Jöttek a rosszullétek, de közben jól telt a várandósság, nem volt extrém problémám. Minden jó volt. Még a hátam sem fájt igazán.

Közben tanítottam tovább. Vittem tovább az osztályom. Fizikailag nem volt egyszerű, de legalább fitten tartottak a gyerekek. Fontos volt, hogy fitt maradjak, és mivel előtte is jógáztam, így kezdtem el kismama jógára járni hozzád. Próbáltam tovább gyakorolni a hatha jógát, de annyi mindenen kellett variálni az órán, hogy inkább azt abbahagytam.

A 38. hétben kórházba kerültem magzatvíz elfolyás gyanújával. Az azóta sem derült ki, hogy magzatvíz volt, vagy vizelet volt. Az ottani doktornő arra gyanakodott, hogy magzatvíz, és talán fent valahol elrepedhetett a burok. Várták, hogy beinduljon a szülés, de hiába voltam bent három napot, nem történt semmi. Én pedig közben hallgathattam, hogy a szülőszobákon a nők hogyan sikoltoznak. Szörnyű volt. Mellettem pedig egy frissen császározott anyuka feküdt, aki nem volt túl jó állapotban.

Ott nem lehetett pihenni, így később a nőgyógyászatra kerültem, majd onnan haza könyörögtem magam, mert semmi bajom nem volt. Saját felelősségre hazaengedtek. Lehet, hogy nem volt jó ötlet oda visszamenni szülni, de akkor még bíztam benne, hogy jó választás lesz. Tudtam, hogy van még két hetem, addig bőven beindulhat a szülés.

Mindent el is követtem ezért. Felkirándultunk a Guckler-kilátóhoz, lépcsőztem a Vöröstorony lépcsőn. A bábakoktél volt az egyetlen, amit nem mertem kipróbálni. Nehéz volt, mert mindenki érdeklődött: „Még mindig egyben?!”. Hiába írtak kedvesen, nagyon frusztráló volt.

Volt olyan érdeklődés az üzenet dömpingben, ami mégis jó volt?

Talán, amikor valaki csak annyit írt, hogy hogy vagy? Az egy jó kérdés, mert arra tudtam válaszolni.

Nem számítottál arra, hogy nem jön időben.

Nem, egyáltalán nem éreztem opciónak. A terhességem előtt nagyon erős menstruációs fájásaim voltak. Sokszor hánytam is. Semmi nem segített. Azt éreztem, hogy havonta készült a testem a szülésre, és tudom, hogy mit kell csinálni, de csak nem indult be magától.

Egyszer rákérdeztem, hogy mikor indítják el, ha nem történik semmi. Az egyik doki azt mondta, hogy legkésőbb egy hétfői napon. Végül pénteken 40+6 napra indítottak, mondván, hogy aki eddig nem indult el, az már nem is fog. Már én is türelmetlen voltam, és elhittem, hogy ez így van. Azóta már bánom ezt, mert beindulhatott volna magától, ha egy picikét várunk még. Beleegyeztem a péntekbe, és nagyon meg is könnyebbültem. Azt gondoltam, hogy akkor holnap szülünk, hogy holnap végre találkozunk Matyival.

Az orvos ballonos indítást javasolt. Nem szerettem volna, mert sok olyan történetet hallottam, ami ballonos indítással kezdődött, és császár lett a vége. Ezért azt kértem, hogy inkább ne ballonos legyen. Szerettem volna kipihenten, reggel menni szülésre, és tudtam, hogy a ballont éjjel teszik fel. Talán nem volt jó ötlet. Végül hajnal 6-ra mentünk be, és zselével indították a vajúdást. Itt volt a legérdekesebb mondata a szülésnek, amikor valaki ennyit mondott az orvosnak a zselé felhelyezése közben: „Mit finomkodik doktor úr?!” Egyszerűen leszidták, hogy miért óvatosan helyezte fel a zselét.

Ezután csak vártunk. Áronnal együtt olvastunk, keresztrejtvényt fejtettem. Abszurd volt az egész. És csak vártunk és vártunk.

Egy nagyon fiatal szülésznő jött hozzánk időnként, aki – kimondom – az egész szülés alatt semmit nem segített. Mivel semmi sem történt, ezért délben elkezdtem kapni az oxitocint. Nem indultak el rögtön a fájások. Tudtam, hogy mozognom kell. Mozogni, mozogni, mozogni, és nem hátradőlve várni. Áron hozott be egy labdát, amikor azon elkezdtem pattogni, akkor indultak be a fájások. Ez megerősített abban, hogy nem szabad leállnom, hanem mozdulni kell, még akkor is, ha közben fognom kell a CTG-t a hasamon, miközben jönnek a fájások.

Áron nem sokat tudott segíteni, inkább mérte az időt. A szülésznő pedig nem volt sehol. Nagy ritkán bejött, ránézett a CTG-re, és kiment.

Jöttek az orvosok, vizsgálgatlak. Fél ujj, egy ujj. Végül két ujjnyira jutottam el. Hányingerem volt, de nem hánytam. Közben próbáltam a légzésre figyelni és mély guggolásokban helyezkedni az ágy szélén. Tudtam, hogy ez segít a babának leereszkedni. Közben rugóztam a labdán pedig akkor már véreztem is.

Közben újabb orvosok jöttek, volt, hogy több is egyszerre. Végül a főorvos is megvizsgált. Azt mondták, hogy minden órában egy ujjnyit kellene tágulni. 6-kor kijelentették, hogy császár. Pedig Matyi jól volt, bennem is volt még erő. Ekkor már két percenként jöttek az egy perces fájások, bár a vizsgálat előtt épp lassulni látszódtak.

A császár hírére megkérdeztem, hogy mit lehet még csinálni azért, hogy elkerüljem a műtétet. Forró zuhanyt javasoltak, azt, hogy körkörösen engedjem a hasamra a meleg vizet. Ekkor én már nem hittem benne, hogy visszaerősödhetnek a fájások, de azért próbálkoztunk. A víz alig jött. Amikor „délen járt” a zuhany nem is folyt. Próbálkoztunk, de egyre csak ritkultak a fájások.

Azt mondták, kifáradt a méhem, és hogy próbálkozhatunk újraindítással, de a baba és én is nagyon fáradtak vagyunk, és nem bírnánk. Ez a mondat beégett. Pedig akkor még bennem volt, hogy szívesen megpróbálnám másnap vagy azután, de nyilván nem szerettem volna Matyi életét kockáztatni. Ezért az ő biztonságának érdekében rábólintottam. Sarokba szorított helyzet volt. Nem volt más opcióm.

Mi történt ekkor?

Megkértek, hogy feküdjek fel egy ágyra. Kaptam savlekötő tablettát, mivel végig ettem a vajúdásomat. Le kellett vetkőznöm, és egy zubonyszerűséget felvennem. Lekentek narancssárga fertőtlenítővel, ami utána napokig látszódott. Bejött az aneszteziológus. Nagyon kedves, vidám kisugárzású apuka forma férfi volt. Nagyon kedves volt.

Később betoltak a műtőbe. Nagyon sokan voltak ott, és nem tudtam, hogy mi történik, nem készültem erre. Nem is tudtam, hogy ki kicsoda, hogy milyen lépések várnak rám. Csak sodródtam az eseményekkel, és talán ez meg is védett. Nem tudtam, hogy mi fog történni, így át tudtam adni az irányítást. Hányingerem volt végig a műtét alatt, kaptam rá valamit, de nem segített. Közben nagyon remegtem. Egyszercsak behajolt valaki az arcomban és azt kérdezte: Miért izgul?! Mit izgul?! – Nyilván izgultam is, de nem azért remegtem.

Ez a műtétek közben gyakran előfordul. Sőt, a hüvelyi szüléseknél is.

A lámpában, mintha láttam volna, hogy mi történik, pedig nem akartam, direkt másfelé néztem, és közben hallgattam, hogy az orvosok valamilyen filmről sztorizgatnak.

Szóval nem voltam felkészülve. Elvárásaim sem voltak ezért. Nem tudtam, hogy lehetett volna olyat kérni, hogy Matyit rám tegyék miután kiemelik. Áron nem lehetett benn, mert kellett volna egy külön olyan ember, aki az apukára figyel a műtőben, ilyen pedig nem volt jelen, mivel péntek este volt. Áron egy ablakon keresztül nézhette volna a császárt, de senki nem szólt neki, hogy elkezdődött, így csak egészen későn ért oda, a kiemelés környékén.

Hosszúnak tűnt a beavatkozás, főleg miután kivették, és elvitték Matyit. Ott feküdtem, és azt éreztem, hogy már menni akarok, de az jó volt, hogy felsírt, és láttam őt. Felöltöztették, és egy puszira visszahozták. Nem volt jó, hogy ki vagyok terítve, vakítanak közben reflektorokkal. Ekkor kellett volna meghatódni. Furcsa volt.

A hányingerem még akkor is megmaradt, amikor betoltak a szülőszobára, akkor el is hánytam magam az úton.

Meghallottam Áron és Matyi hangját, ahogy jönnek. Nagyon cuki volt Matyi. Közben persze mentek a gondolatok, hogy mi van, ha így maradok, ha nem fog visszajönni a lábam érzékelése. Így nem volt optimális a szoptatás indulása sem. Sokat küzdöttünk mire komfortossá vált. Két óra aranyórát hagytak nekünk. Ekkor már este tíz óra lehetett. Nagyon fáradt voltam. Szinte én küldtem el Áront, hogy már szeretnék pihenni. Többen voltunk egy szobában, így pihenni nem igazán tudtam. Az első éjszakát nem töltöttük együtt Matyival. Csak reggel láttam újra.

A műtét után hat órával fel kellett állnom. Az éjjeli nővér ugyan még hagyott egy órát, mert látta, hogy alszom, de utána fel kellett állnom egyedül, ami nagyon-nagyon fájt. Percek voltak, mire fel tudtam kelni. Soha ilyen fájdalmat nem éreztem. Nagyon gyorsan lezuhanyoztam. Gondolom, hogy azért csinálják így, mert látniuk kell, hogy milyen állapotban vagy, de teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor nem segít senki.

Hajnal négykor nagy fájdalmak között átcsoszogtam a folyosó túloldalán lévő új szobámba. Egy császáros és egy nagyon fiatalon szült anyuka volt ott. Egészen jól tudtam aludni hat óráig. Ekkor indultam el először Matyiért. Eddig csak saját magammal voltam elfoglalva.

Matyi a folyosó túlvégén volt. Minden lépés borzasztóan fájt. Nem tudtam elmenni érte. Egy óra múlva újra próbálkoztam, akkor már sikerült. Onnantól végig velem volt.

Hogy voltatok Ti ketten?

Úgy éreztem, hogy össze vagyunk hangolódva. Nem éreztem, hogy megszakadt volna a kötődés. Volt, hogy együtt elaludtunk az ágyon. Ő nagyon mélyen elaludt. Nehezen tudtam felkelteni. Oda is rohantam a csecsemős osztályra, hogy segítsenek felkelteni. Aluszékony baba volt. Megtanítottak, hogy hogy tudom felébreszteni.

Később jött a védőnő, valamit kijelentettek a mellbimbómról, hogy nem alkalmas a szoptatásra. Bimbóvédőt kaptam, amit csak hosszú idő után sikerült szoptatási tanácsadó segítségével elhagyni. A bimbóvédővel is küszködve evett. Ráadásul egy macera is volt. A tanácsadó a nyugágy pozíciót javasolta, így rögtön ment is a dolog. Egy éjszaka állva szoptattam, mert úgy érzett rá jobban Matyi, után viszont jól ment a szoptatás.

Mondtak a császár után valamit? Hegmasszázsról vagy bármi más tennivalóról?

Semmit. Én kértem egy tapasz cserét mielőtt hazamentünk. Külön rá kellett kérdeznem, hogy hány napig legyen fenn, hogy kell kezelni. Nem volt tájékoztatás, tanácsadás. A csaszarvonal.hu-t, amit ajánlottál, az segített.

Mi a Te tanulságod a történtek után?

Ha nem érzed magad határozottnak, akkor ezen dolgozz, hogy tudj nemet mondani. Ma már tudom, hogy mire lehet nemet mondani, hogy mit mikor kell megkérdezni, hogy mi az, amit nem árt a babának, még akkor is, ha a kórházban azt mondják, hogy az nem jó.

A másik dúla. Hogy vigyen a kismama magával dúlát. Beszélgettünk Áronnal a szülésről, hogy talán, ha határozottabb lettem volna, akkor máshogy alakulnak a dolog. De egy éppen vajúdó nő legyen határozott?! Felháborodtam ezen. Dúlát kell vinni. Nem csak azért, hogy masszírozza a kismamát, hanem mert pl. eszembe sem jutott, hogy lépcsőzhetnék…

Fontos, hogy tudd, hogy ami Veled történt a szülésednél, az nem a Te hibád. Ez a rendszer hibája.

Valahol én is így gondolom, de miért gondoltam azt, hogy minket ez elkerül?! És miért nem vérteztem fel magam még jobban. Gondolva a VBAC-emre lassan orvossá képzem magam. Szörnyű. Szóval nehéz elengedni, hogy ez nem az én hibám.

Nem az a gond, hogy neked nem jutott eszedbe plusz technika, hanem az, hogy a szülésznő nem Segített. Ebben ez a nehéz. A döntésekkel szembe a dúla sem megy. Nem lesz a jogiképviselőd, de az anyában a lelket tudja tartani. Ha azon a ponton, amikor azt gondoltad, hogy ebből így nem lesz semmi, valaki átsegít a bíztatásával, gondoskodásával, vagy megetet, akkor lehet, hogy másképp alakul, de ezt nem tudjuk.  Azt viszont igen, hogy a többszöri vizsgálódás más-más orvosok jelenlétével nem segít. Ezekről Te nem tehetsz. Márpedig egy ilyen fehérköpenyes esemény sorozat gátat tud húzni, falakat tud építeni egy elindult folyamatban.

Én ezt tudtam is. De Áron sem olyan, aki ilyenkor közbelép.

És a dúla sem teszi ezt meg. A dúla sem tud olyat mondani, hogy kérjük vissza az előző orvost. Én egy dologért lennék ott, hogy amikor a harmadik orvos bejön hüvelyi vizsgálatot végezni, akkor megfogjam a kezed, és azt mondjam: „Most ezt nyugodtan végig csináljuk, és minden rendben lesz.” És maximum annyit kérnek az orvostól, hogy várjuk meg a két fájás közötti szünetet.

Na ez a kedvencem. Miért kell ezt a fájás közben csinálni?! A kedves kellemes hangú dokira, aki szünetben szeretett volna vizsgálni, rászólt a másik, hogy miért vár…

Az indítás az, amit a legjobban bánok. Túlságosan irányítható voltam.

Egy ilyen helyzetben nehéz is nemet mondani. Kik vagyunk mi ott szülő nők, hogy nemet mondjuk annak, akiről azt gondoljuk (reméljük), hogy sokkal nagyobb tapasztalattal bír, mint mi.

A kórház választásról is azt gondoltam, hogy fiatal vagyok, egészséges. Éreztem, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom szülni. Közel is van a kórház nagyon. Miért ne ott szüljek?! Nyilván a következőhöz nem így fogok állni. A világ végére is elmennék egy jobb helyre.

Az intézmény választás olyan, mint a párválasztás, vagy az első szexuális élményünk. Mondhatjuk, hogy ok, én kibírom, én megelégszem ezzel is, meg tudom csinálni. De ez egy kétszemélyes buli, amiben az egyik személy az intézmény, ami egy életre szóló csodás élményt tud adni a másik fél számára. De kérdés, hogy működik-e ez reflektorral a lábunk között, sok-sok orvossal hüvelyünkben, vagy úgy, hogy az érzéstelenítő hatására őzikés remegésünk közben, nem megcirógatást kapunk, hanem fölénk hajolva érthetetlen kérdéseket tesznek fel… nem is tudom… Ez így nem jó.

Az otthon szülésen is gondolkoztam, de falakba ütköztem. Biosz tanár szüleim vannak. Mindenki kórház pári volt. Legfőképp Áron, aki túl kockázatosnak tartotta ezt, és könnyen meggyőzött. A VBAC pedig nem lehet már otthon.

Hogy vagy most ezekkel az élményekkel?

A kórházban fel sem fogtam. Utána, otthon kezdtem el szomorkodni. Áron nem értette, hogy mi bajom van. Próbáltam neki elmondani, hogy tőlünk elvettek valamit. „Örülj, hogy egészségesek vagytok!” Ezt kaptam meg legtöbbször. Áron anyukája is meglepődött, hogy ez engem felháborítanak a történtek. Nyilván örültem, és jól voltam közben, de lassan leesett, hogy ez nem volt így jó. És egy évvel később is nagyon foglalkoztat a szülésem témája. Amikor fél évvel később egy ismerős hüvelyi úton szülte meg a gyermekét, nem tudtam Áron elmeséléséből a szülés történetet sírás nélkül végig hallgatni. Bárcsak én is eljutottam volna odáig, hogy kérjek vagy ne kérjek epidurált. Bárcsak eljutottam volna ilyen kérdésekig.

Nagyon nehéz, hogy nem érti a környezetem, hogy mi bajom van. Áronnal sokat beszélgetünk erről, talán jobban érti már, és közben nem is szeretném elvenni tőle az élmény örömteli részét. Nehéz. De ahhoz, hogy megértse, hogy mit szeretnék a következő gyermekünk születésénél, ahhoz erről beszélgetnünk kell.

Ez hasonló, mint, amikor egy hegymászó egy expedícióra készülve, egy éven keresztül dolgozik, beleteszi a legnagyobb tudását, szándékát, oda megy a hegy lábához, azt mondják, hogy épp most nem jók az időjárási viszonyok. És amikor kisüt a Nap, akkor végre elindulhat, de a serpa helyett valaki mást küldenek, remélve, hogy ez nem gond… de az indulásnál kiderül, hogy mégsem jön a másik segítő sem… akkor most mégsem mehetsz fel a hegyre. Ugye nem vagy nagyon csalódott?!

És általában ezt azok nem értik meg, akik természetes úton szültek.

A Teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor senki sem segít. – Julcsi szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

És ez fontos, hogy így hangozzon el, hogy pontosan hánykor születtek.

Igen. Nekem ezek nagyon fontosak.

Te, hogy születtél?

Hajnalban elfolyt Anyukám magzatvíze. Van valami emlékfoszlány az elmesélésekből arról, hogy talán rendőr hívta a mentőt. Délelőtt tíz körül születtem meg. Most nyomoztam ki az asztrológia segítségével, hogy 9.52 volt a pontos idő.

Hogy élte meg Anyukád a szülést?

Anyu nem bírja a fájdalmat. Amikor gyerek voltam sokszor elmondta, hogy a szülés mennyire borzasztó, de ezenkívül nem sokat mesélt nekem. Nagyon zárkózott személyiség. Pedig én nagyon kíváncsi lennék. Én szeretek kapcsolódni, de ő semmit nem mesél.

Arról sem mesélt, hogy meddig szoptatott?

Semmit, de egyszer a régi tárgyak között kutatva találtam abból az évből egy tejjegyet. Így csak következtetni tudok, hogy 4-5 hónapig szoptathatott. De ’68-ban nem is volt olyan nagy divat talán a szoptatás.

Te, hogy álltál a gyerekvállaláshoz?

Mélyről jött belőlem, hogy úgy nem élhetek felnőttként, hogy ne legyen gyerekem. Ráadásul sok gyereket szerettem volna. Csalódásként élem meg, hogy csak két gyerekem van. Három vagy négy gyereket szerettem volna.

Tudatosan készültünk rá Zolival. Egészségesen, próbálkozások nélkül vettünk részt a Czeizel féle optimális családtervezési programban. Én a tökéletes gyereket szerettem volna. Mindent meg akartam tenni azért, hogy egészséges legyen. Akkor vezető beosztásban voltam. A napi lapindító értekezleteken mindenki dohányzott, így hamar abbahagytam a munkát, az orvos javasolta a betegállomány igénybevételét.

Mi történt ebben a Czeizel féle programban?

Kivizsgáltak minket. A férjemnél találtak is valamit. Talán nem voltak elég gyorsak a spermiumok, gyógyszert kellett szednie.

Hamar teherbe estél?

Azonnal. Az első alkalommal. A második gyerekünknél is gyorsan, pedig akkor már nem is jártunk a Czeizelhez.

Amúgy kész csoda, hogy teherbe estem, mert ma már tudom, hogy az akkori szexuális életünk nem volt egy diadalmenet. 13 évig nagy szerelemben éltünk, de a mi házasságunk inkább egy intellektuális kapcsolat volt. Azt gondolom, hogy mi azért találkoztunk Zolival, hogy megszülethessen Bálint és Zsombor, hogy ők legyenek számomra a tökéletes gyerekek.

Hogyan derült ki, hogy terhes vagy?

Akkor már pár éve voltak terhességi tesztek. Apu születésnapján vettem egyet, amit meg is csináltam. Pozitív lett.

A ’90-es években milyen segítséget kaptál a szülésre való felkészülésben?

Nem jártam semmire, szerintem nem is volt ilyen. Azzal viszont foglalkoztam, hogy hol kellene vajon szülni. Orvos sógornőm javasolatára először nem orvost, hanem kórházat választottam, mert ha baj lenne, akkor az intézmény a fő háttér. A MÁV kórház mellett döntöttem.

Ha felkészítőre nem is jártál, de könyveket olvastál?

Igen. A “Kismamák és kisbabák egészségkönyvét” (Prof Frydman-Dr. Cohen Solal) című könyvet kívülről tudtam. Tökéletesen illett hozzám stílusában, megfogalmazásában. De átgondolva, igazából nem a szülésre készültem – azt gondoltam, hogy azt az orvosok megoldják majd, hanem a kisbabára, és arra az időszakra, amikor egyedül leszek vele, hogy akkor azt majd jól tudjam csinálni.

Hogy viselted a várandósságod?

Jól. Égett a gyomrom, de más nehézségre nem emlékszem. Talán még annyi, hogy nagyon meghíztam. A terhesség előtt egész életemben fogyókúráztam. Ekkor azt gondoltam, hogy végre azt ehetek, amit szeretnék. Meghíztam, de az energiámat nem veszítettem el.

Vissza tudsz arra emlékezni, hogy milyen vizsgálatok voltak ekkor a protokollban?

Volt több vérvétel és volt pár ultrahang. Többek között a fontos 16 hetes ultrahang. Terheléses cukrot nem néztek akkor.

Akkor kiderült előre, hogy fiatok lesz.

Igen. Az egyik ultrahang vizsgálatnál.

Mindig is lányt szerettem volna. Egyszer még viccelődtem is vele, hogy ha fiam lesz benthagyom a kórházban.

’92-ben Apukám temetése napja előtt megálmodtam, hogy fiam fog születni, és Apukámra fog hasonlítani, szürke szeme lesz, barna haja. Olyan volt az álmom, mintha Szűz Máriáról és Jézusról szólt volna. Menekülnöm kellett a bebugyolált kiválasztott gyerekkel. Egy lépcső alá bújva megmenekültünk. Akkor ránéztem a fiamra, és az Apám arcát láttam. Tényleg pont úgy nézett ki Bálint, mint az álmomban.

Ez az álom sokat formálhatott rajtad. Hogy indult el a szülésed?

Sehogy. Anyu szülinapjára írtak ki február 14-re, de nem érkezett Bálint időben. Két héttel később indították be a szülést. Délelőtt 10 körül burkot repesztettek. Lehet, hogy kaptam mást is, de arra már nem emlékszem. Másnap hajnali egy körül született meg.

Volt rajtunk kívül még egy pár a kórteremben. Zoli mondta is, hogy na akkor velük versenyezzünk! De esélyünk sem volt.

Magáról a vajúdásról kevés emlékem van. Csak arra emlékszem, hogy a vége felé egy sötét szobában volt egy labda, egy bordásfal. Egyiket sem használtam. Jól felszerelt kórház volt, az egyik első baba-mama barát intézmény. Csak éppen senki nem mondta el, mit csináljak igazán. Beszélgettünk Zolival. Figyeltük, hogy a másik párnál az apuka masszírozta a kismamát. Zoli más típus volt. Aztán egyszer csak üres lett minden, mindenki megszült az osztályon.

Egyértelmű volt, hogy bent lesz Zoli Veled?

Nem. Én nagyon szerettem volna, de ő azt mondta, hogy az milyen jó, amikor a haverjaival ül a kocsmában, és várja a telefonhívást. Ahogy apukája is tette. Persze ez megváltozott.

A legjobb barátja mondta, neki: „Te hülye vagy?! Kihagyod a gyerekeid születését?! Az a legnagyobb buli a világon!” Meggyőzte, de nem igazán volt aktív segítő. Hamar elfáradt. Bálint születése után is csak azt mesélte, hogy ő mennyire elfáradt. A sógornőm kérdezte is: „- És Csilla?! – Csilla is, de nekem nem ez lett volna a dolgom. Neki viszont igen.”

Mélyreható konfliktusok előjelei voltak ezek, de akkor még nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Amíg picik voltak a gyerekeim, a felettük érzett boldogság minden más problémát háttérbe szorított.

Hogy viselted a fájdalmat?

Ha jól emlékszem nem kaptam semmilyen fájdalomcsillapítót. Talán azért sem kértem, mert én sportoló vagyok. Anyukámmal ellentétben nekem magas a fájdalomtűrő küszöböm.

A kitolást is jól viselted?

Nem nagyon emlékszem rá. Éjfél körül indulhattak el a tolófájások, másfél órát tarthatott. Nagyon hosszúnak éreztem ezt a részt.

Olyan érdekes, hogy a hosszú évek alatt, hol kopnak el az élmények vajon? A frissen szülő nőknek az a meggyőződése, hogy ezekre a pillanatokra mindig fognak emlékezni.

Két-három évig elsírtam magam, hacsak Bálint születésére gondoltam. Brutális volt ez az érzés, de az élet új élményei elmossák a régit.

Zolival beszélgettetek erről a napról később?

Igen. Volt, hogy kérdeztem tőle, hogy ő mire emlékszik. Azt mondta, kiabáltam, hisztiztem. Én ilyenre nem emlékszem, szerintem nem is jellemző rám, de ez az ő története, és persze lehet, hogy ő is máshogy meséli, mint ahogy valójában volt.

Mi történt miután kibújt Bálint?

Rögtön kivitték. Megvizsgálták, tíz perc után hozták vissza, rám tették. Sokat kellett varrni, mert nagyon szétszakadtam. Azt gondolom, nem tágultam rendesen. Talán, ha jobban fel tudok készülni a szülésre testileg, akkor nem repedek így szét.

Nem hinném, hogy ezen múlt. Inkább a szülésindításon. Arra pedig nem lehet felkészülni. A szülésre lehet, és kell is készülni, de egy indított szülés az nehezebb út.

Hogy voltál a szülés után?

Akkor jött a fekete leves, mert kétszer is elájultam. Egyszer, amikor felvittek a szobába, kérték, hogy menjek el wc-re. 16 órás volt a szülésem, ez idő alatt nem ettem, nem ittam. Ahogy felálltam rögtön elájultam. Sérülésem nem lett, talán elkaphattak, erre nem emlékszem, de arra igen, hogy közben azt álmodtam, hogy egy kórház folyosóján rohannak velem egy ágyon tolva, és sorra nyílnak ki a folyosó ajtai. Miután magamhoz tértem újra elküldtek pisilni. A wc-n újra elájultam. Akkor befektettek az ágyamba, és nem mozgattak tovább.

Hogy ment a szoptatás?

Nehezen. Bálint kiszáradt még bent a kórházban. Valahogy nem szopott rendesen, pedig végig ott volt mellettem. Belázasodott, antibiotikumot kapott. A mai napig nem tudjuk, hogy mi történt. Közben belövellt a tejem. A nővérek segítettek lefejni a mellem.

Nehéz időszak jött. Bálint nem aludt jól, nem szopott. Nyolc hónapig fejtem. Tehénnek éreztem magam. Kézzel, géppel is próbálkoztam, mert Bálint lusta volt szopni, de így is 13 hónapos koráig kapott anyatejet. Közben folyamatosan mértem őt, és fejtem. Hamar hozzátápláltunk. Talán nyolchetesen kaphatott először reszelt almát és reszelt banánt, majd sárgarépát.

Teát nem akartam adni neki, bár anyukámmal erről sokat vitáztunk, de én inkább gyümölcsöt préseltem számára. Ma már tudom, ez hiba volt. A babáknak nem kell sem tea, se semmi más folyadék, csak víz. Azóta is függő az édes löttyöktől.

Nem lehetett könnyű időszak. Te hogy voltál az első hetekben?

Egy hónap után öltöztem át először hálóingből. Anyu szólt rám, hogy ez így nem jó, hogy mit fog ehhez szólni a férjem, és hogy amúgy is fogyjak le! Kaptam az íveket. Amúgy azért mentem ki csak az utcára, hogy konzerveket vegyek, hogy legyen mit ennünk. Főzni esélyem sem volt. Anyu volt, hogy segíteni próbált, de nem igazán tudott. Káosz volt, de azért jó volt.

Nehéz elképzelni, hogy jó volt ez így.

Bálint születése előtt én egy menő újságíró voltam. Ugyan depressziós nem lettem a szülés után, de iszonyatosan nagy váltás volt otthon lenni, és gondoskodni egy kisgyerekről, aki ráadásul nem eszik, nem alszik és folyton kézben van.

Egyszer valaki azt mondta, hogy azért kaptam ilyen nehéz gyereket Bálint személyében, hogy a szüleim válásának traumáját, és azt, hogy Anyu elhagyott engem, ezzel dolgozzam le. Azzal, hogy tökéletes anya legyek. Mindent feláldoztam a gyerekekért és a férjemért.

Előreszaladtunk. Bálint születése után terveztetek testvért is.

Igen. ’97-ben kiköltöztünk Brüsszelbe. Zsombor azonnal megfogant. Viszonylag gyorsan orvoshoz mentem. Az első vizsgálatkor úgy tűnt, hogy nincs egyedül, aminek én nagyon örültem. Azt gondoltam, hogy akkor már hárman lesznek, de később már nem látszódott más, de úgy érzem, nem volt egyedül.

Ettől függetlenül egy nagyon boldog terhesség volt. Akkor már végre jobban aludt Bálint. Mivel tudtam, hogy júniusban nincs igazán jó idő kint Brüsszelben, ráadásul itthon, Magyarországon kertes házba tudtam hazajönni vele, így újra hazaköltöztem. Anyu segítsége is jól jött, mert ha nem is mosott vagy főzött, de a gyerekekkel mindig szuperül eljátszott. Így született meg a döntés, hogy itthon szülök, ismét a MÁV-ban.

Zsombor elindult magától?

Nem. Mondjuk nem is vártunk olyan sokat, mint Bálintnál. Tíz nap után beindították burokrepesztéssel, és gyorsítót is kaptam. Azt gondolta az orvos – aki nem a saját orvosom volt, mert ő szabin volt, de jól ismertem az első terhesség kapcsán – , hogy olyan talpraesett és mozgékony vagyok, hogy nem akar ágyhoz kötni, s nem infúzióban, hanem injekcióban adja be az oxitocint. Emiatt hamar rákerültem CTG-re, hogy lássák, mit szól a gyors induláshoz Zsombor. Nyilván az első fájások hatására szétesett a szívhangja, ebből a tempóból ő nem kért. A mai napig tipikusan ilyen a természete. Azt láttuk, hogy még jól van, de az orvosoknak egyértelmű volt, hogy ki kell venni gyorsan, mert ebből könnyen lehet oxigénhiányos állapot.

Te hogy voltál mindeközben?

Azt gondoltam, hogy ha ez van, akkor mielőbb vegyék ki, hogy ne legyen semmi baja. Ha műtét, akkor műtét… De talán meg is könnyebbültem, hogy nem kell újra azt a 16 órát végig csinálni, mint Bálintnál. Amikor kivették persze nem kaptam meg, nem láthattam. Zoli viszont nagyon boldog volt és büszke, hogy ő előbb vehette kézbe, mint én. Ő vitte fel a csecsemős osztályra is. A két fiú közül a mai napig Zsombor kötődik jobban az édesapjához.

A császár után viszont teljesen jól voltam. Emlékszem bejött a nővér, és amikor meglátott törökülésben az ágyon, ahogy magyaráztam a többieknek, nem hitte el: „Egy napos császárost még nem láttam az ágy tetején ülni, és magyarázni.”

Hogyan alakult a császár utáni szoptatás?

Nem volt gond vele. Zsombort három éves koráig szoptattam. Őt szoptatni öröm volt, de aludni ő sem aludt. Elkövettük azt a nagy hibát, hogy beköltöztem a gyerekekhez két évre. A házasságunknak persze annyi volt. Amikor visszaköltöztem Zoli mellé, és éjjel felsírt valamelyik gyerek, akkor is engem ébresztgetett, hogy menjek.

De én sokat tanultam a francia nőktől. Volt egy ismerősöm, aki megerősített benne, hogy ez így nem jó, elmesélte, hogy ők beosztották, ki mikor kel a gyerekekhez. Én azt gondoltam, hogy az a normális, ha én kelek, hiszen a férjem újságíró volt, fontos feladatokkal. Mire ez az ismerősöm elmesélte, hogy az ő férje F16-os vadászpilóta…

Felborult az egyensúly, eldőlt a két gyerek felé. Ráadásul külföldön voltunk. Nem voltak nagymamák, nem volt munkahelyem. És azt is láttam, hogy ott, ahol mind a két szülő egy idegen országban visszamegy dolgozni, ott a gyerekek sérülnek. Én inkább otthonról dolgoztam valamennyit, és velük voltam. Ez tette lehetővé azt, hogy egészséges felnőttekké váltak.

Mi történt a nagycsaládos terveiddel?

Volt még szerintem egy terhességem, ami nagyon hamar félbeszakadt. Két hetet késett a menstruációm, s mivel ez nálam korábban sohasem történt meg, ebből gondoltam. Nagyon vágytam egy harmadikra, de ő jobban tudta, nekem mire van szükségem. Ha megszületik, akkor sose válok el, kifutottam volna az időből. Biztosan lány lett volna, és azt gondolom, hogy azért nem született meg, hogy megadhassa nekem a szabadságot.

Mert végülis elváltatok.

Igen. Bálint 18. születésnapján éreztem meg, hogy vége a házasságunknak.

Az első szülésem nyomai miatt volt egy hüvelyplasztika műtétem 2014-ben. Akkor döntöttem el, hogy elválok. Kiderült, hogy tovább kell bentmaradnom a kórházban, mert valami nem stimmelt a beavatkozás után. Amikor bejöttek a fiúk a kórházba meglátogatni, akkor Zoli elaludt a látogatás alatt annyira elfáradt abban, hogy két napig kellett felügyelni egy 15 és egy 19 éves gyerekre. Zsombor a stressztől beteg lett, amikor én kórházba kerültem. Szóval Zoli aludt a kórházi fotelben, Bálint ette a lazacos szendvicsem, Zsombor pedig teljesen kikészült, kiabált, hogy hívjanak már egy orvost, aki elmondja, hogy mi a baj velem!

Kiborultam. Akkor lettem biztos abban, hogy nem fogok tovább Zolival élni.

Nagy a pakk. Van belőle olyan tapasztalat, tanács, tárgy, amit továbbadnál segítségül egy hamarosan szülő kismamának.

Tárgyakra nincs szükség csak szeretetre. Nyugodtan lehet a gyerek sokat kézben. A sógornőmnek nagy mondata volt: „A gyerek nem azért sír éjszaka, hogy Veled szórakozzon, hanem azért, mert nem érzi jól magát!” Ahhoz joga van, hogy bemenj hozzá, és simogasd a hátát, de ahhoz nem, hogy felvedd állandóan, de nem tudom pontosan, mi a jó út. Csak azt látom, hogy Zsombor sokkal nyugodtabb lett, így hogy vele aludtam.

A másik pedig, hogy hallgass az anyai megérzéseidre! És ne felejtsd el, hogy ki vagy, hogy honnan jöttél. Ne felejtsd el, hogy mennyit érsz!

A „Ne felejtsd el, hogy mennyit érsz!” – Csilla szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.