Nem a szokásos kezdő kérdéssel indítanék, hogy „Te hogy születtél?”, hanem inkább azzal, hogy “Ki vagy Te?” A Ti családotok életútja nem hétköznapi: ’18-ban férjeddel, Marcival és négy gyereketekkel egy egy éves(re tervezett) útra indultatok lakóautóval, hogy felfedezzétek Közép-Amerikát (Erről remek blogot és készítettetek, amit itt érhető el.). Nem kis vállalás, akkor sem, ha épp az ember erre vágyik. Ezért fontos megkérdeznem, hogy ki vagy Te?

Teljesen mást válaszoltam volna, ha ezt öt vagy tíz éve kérdezed meg. Ki vagyok én?! Diákkoromban egy olyan lány voltam, aki minél inkább próbált hasonlítani a tömeghez. Ennek most épp az ellentéte lettem. Most már egyáltalán nem akarok hasonlítani senkihez. Egyáltalán nem is zavar, hogy nem hasonlítok a tömeghez. Alternatív utakat járok. Iszonyatosan sokféle a világ, és én csak az egyik szegmense vagyok. Élvezem, akkor is, ha mások nem értik, vagy, ha mások nem így élik az életüket. (Dehogy megyünk haza… gyere, ott nagyon jó kismotorok vannak! – válaszol Viki Bercinek.) Hirtelen vagyok, nagyon spontán, akaratos. Mindig elérem a célomat. Ha valamit kitalálok akkor az általában sikerül.

Hogy lehet öt gyerek mellett hirtelennek és spontánnak maradni?

Rengeteg energiát emészt fel. Ugye, mi Nicaraguában élünk. Nyárra hazajöttünk. Én annyira nem akartam jönni, de a gyerekek szerettek volna a barátaikkal találkozni. Sok energia volt. Nagy meló hazajönni a sok cuccal. Anyósoméknál laktunk egy hónapot. Most átköltöztünk egy kis lakásba, amit fel kellett szerelnünk mindennel. Másnak talán nem éri meg a sok pakolás, utazás, de nekem igen, mert így 10 hónapot a napfényben élhetek. Mindenkinek más a fontos, nekem ez.

Különleges életed van. Különlegesen is kezdődött? Most már jöhet az első kérdés. Hogyan születtél?

Nem tudom. Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy sima volt. Anyukám viszonylag sokáig vajúdott, de nem volt semmi extra. Annyit mesélt, hogy nem engedték, hogy felüljön, hanem feküdnie kellett és ez rossz volt. Többet nem tudok. Nem is igazán kérdeztem erről soha.

Mit gondoltál Te magad a szülésről a szüléseid előtt?

Nem misztifikáltam túl. Majd szülök és kész. Én voltam az első az egész baráti társaságban, akinek gyereke lett. Nyilván hüvelyi úton szerettem volna szülni.

Ehhez választottál orvost?

A dokimnál születtek a húgaim. Innen a kapcsolat. Felkészült, jófej orvos. Tapasztalt medve. Laza és gyors. Nem mindenkinek való, de én szerettem. Belibbentem hozzá, megvizsgált és kész is. Az első szülésem előtt így szólt:

„Hát Viktória! Nagy feje van ennek a gyereknek… és ez a csípő… Ebből lehet, hogy császár lesz.”

Nem akartam elhinni, de igaza lett.

Hogy voltatok a terhesség előtt Marcival a férjeddel?

Marcival 17 éves korom óta együtt vagyunk, persze voltak kisebb nagyobb megszakítások. De amikor több idő után újra összejöttünk egyértelmű volt, hogy együtt tervezünk gyerekeket.

Könnyen is érkezett az első baba?

Igen, de elvetéltem a hatodik héten. Kiakadtam. Azt gondoltam, hogy soha nem lesz gyerekem. Biztosan béna a szervezetem, nem úgy, mint az Anyukámé…Dühös voltam. Lefutottam egy maratont.

De pár hónappal később megfogant Zsombor. Nem kellett sokat várni.

1- ZSOMBOR (DUDA)

Egyszerű terhesség volt?

Igen. Azaz mégsem annyira, mert volt egy balesetem. Biciklivel mentem tanítani. Elütöttek. Elestem hat hónapos terhesen. Mentő jött értem, mert mindenki aggódott. Az orvosom épp szabadságon volt. A kórházban lévő fiatal doktor bevérzéseket látott a méhlepényen. Tíz napig voltam bent, de nem lett semmi maradandó következménye.

Mennyire készültetek Marcival a szülésre?

Jártunk felkészítőre. Tanultunk légzőgyakorlatok. Baba-mama masszázst is tanultam.

Hogy indult be az első szülésed?

Egyik este elment a nyákdugó, majd a magzatvíz. Jöttek lassan a fájások. Bementünk a kórházba. Pár óra után jött az orvos is, de addigra sem, és később sem igazán tágultam. Közben nem volt jó a Zsombor szívhangja. A nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Császár lett. Hirtelenül fordulat volt, de nem volt traumatikus. Mindent elmondtak, hogy mi, hogy fog történni. Marci is bent lehetett. Fogta a kezem.

Ekkor derült ki, hogy ha az én hasamban turkálnak, akkor én hányok. A császár számomra olyan, mintha a beleimet akarnák kitépni.

Kivették Zsombit, de még mielőtt összevarrtak volna hánytam. Fekve, oldalra fordulva. Később már rutinból ment.

Zsombi nagyon szép volt, nagyon nagy feje volt. (Mi?! Mit csináljak?! Nem kellett volna ennyit betömni, hallod… ha szomjas vagy, szólj… van nálam víz, ja nem, csak pohár, de szerzünk egy csapot…)

Békében voltam azzal, hogy császár lett. Nem azt gondoltam, hogy azért császároztak, hogy hamarabb haza menjen mindenki, hanem azért, mert szükséges volt.

Pedig nagyon készültem a természetes szülésre. Előző nap még magnót vettem, hogy a kedvenc zenémre szülhessek, ez a zene dolog elment. Red Hot Chili Peppers-re akartam szülni.

Mindenki másból nyeri az erőt. Hogy teltek a gyermekágyas napok?

A császáraim után mindig hidegrázásom volt. A harmadik után már kaptam gyógyszert, hogy ne legyen olyan erős, de az első két szülésnél nagyon remegtem. Nagyon rossz volt. Amúgy én szeretem azokat a betegségeket, amiknél a felépülés gyors. És kb. ez ilyen volt. Jó volt, hogy lezuhanyozhattam, hogy mondták, hogy mit csináljak. Minden nappal 50%-kal jobban voltam. Az első napban még egy tüsszentésbe is belehaltam. A második nap nem akartam még tüsszenteni. Utána már észre sem vettem.

És a tej?

Persze paráztattak, hogy szar lesz. De én azt gondoltam, hogy majd jönni fog.

A végkövetkeztetésem az, hogy a császár után egy nappal később indul be a tej, mint, amikor valaki természetes úton szül. Ennyi. Nem kell ezen pörögni. Csak mellre kell rakni. És jön. Csak egy nappal később.

Persze volt, hogy begyulladt a mellem, csomós volt, de később ilyen egyre kevésbé fordult elő. A későbbi szüléseimnél pedig egyáltalán nem.

Hamar jött a tesó.

Másfél év közöttük a korkülönbség. Hamar jött. (Köszönöm, jaj, de szép! Toboz. Köszi. Szedjél még nekem!)  Maga a terhesség nem volt vészes. Kevésbé élveztem, hiszen volt egy 8-9 hónaposom, de ő egy „beetető baba” volt. Ha mindenkinek ilyen gyereke lenne, bármennyit szülne utána. Persze a többiek már nem ilyenek voltak…

2 – BABCI

Természetesen szerettem volna szülni a második gyermekem, de mivel túl közel volt az előző császárhoz a szülés időpontja, nem volt sok esélyem. Kérte is a doki, hogy feküdjek be időben a kórházba. Meg volt az időpont, de előző este beindult a szülés. Öt percenként jöttek az erős fájások. Ráadásul a magzatvízbe is belekakilt Babci. Így egy gyors és rosszabb császár várt rám, mint az előző. Ijesztgettek, hogy belekakilt a magzatvízbe, hogy antibiotikumot kell kapnom. Jó volt, hogy hamar megműtöttek, így épp nem nyílt szét az előző császár sebem. Nem volt jó. Ráadásul a baba is kék-zöld volt. Rosszul nézett ki. Nem volt jó az Apgarja sem. 7/10 talán. Nyanvadtka volt. Kellett 3-4 hónap, hogy kikerekedjen.

Egyszerre szoptattad a tesókat?

Nem. Amikor terhes lettem, akkor befejeztem a szoptatást. A szülés után újra indult a tej, minden ment a maga útján.

Megpróbáltatás volt a két kicsi gyerek?

Igen. Talán. De az igazi azért a három gyerek. Kicsi volt a korkülönbség. Volt testvér babakocsink. Babci nagyon fárasztó volt az első időkben, egészen, addig amíg el nem kezdett mozogni. Utána viszont nagyon aktív lett.

Ekkor kaptatok kedvet a harmadikhoz.

Még várni szerettünk volna egy kicsit. Emlékszem a fogantatására. Épp síelni voltunk. Amikor megtudtuk, hogy terhes vagyok. Nagyon meglepődtük, de hamar eldöntöttük, hogy akkor korábban jön a harmadik. Pár napja tudtuk, amikor beültünk barátnőimmel és elmeséltem mi a helyzet. Akkor esett le, hogy ha én akarok hármat, akkor az evidens, hogy most lesz és nem később. Amikor karácsonykor bejelentettük a családnak, Anyukám nagyon örült, de Marci szülei hüledeztek.  (Berci, ne menj neki légy szíves!)

Gondolom evidens volt, hogy császár.

Igen. Nem volt min gondolkozni. Ekkor már beletörődtem. És ez lett a második legrémesebb szülésem. A legrettentőbb az ötödik volt, ez csak a második legrosszabb. Azt hiszem, soha többet nem lesz szülésem, az annyira rossz volt. De erről majd később…

(Megcsípett?! Mutasd hol…)

3 – CSIMI

A harmadik… Kettővel mászkáltam terhesen mindenfelé. Közben felújították a liftünket. Az ötödiken laktunk. A terhesség vége felé nagyon elkezdett visszeresedni a lábam. Nagyon fájt.

Nem is látszik most a lábadon.

A legvastagabbat kivetettem… De akkor álldogáltam a játszótéren a gyerekekkel és közben nagyon fájt a lábam, ha járkáltam nem volt gond, de az állás… Úgy éreztem, leszakad a lábam. Az utolsó három hónapra rányomta a bélyegét. A nyári melegben kellett hordanom a visszér harisnyát. Rémes érzés volt, mintha egy darab vasban lennél egész nap.

Hogy indult be a szülés?

Akkor kezdődött, amikor Zsombi orrmanduláját vették ki. Biciklivel vittem a Jánosba. Én is befeküdtem vele terhesen. Viszont úgy alakult, hogy lett egy szabadnapom. Szeretek sportolni. Futni nem jártam, de úszni igen. (Még úgyis, hogy utálok úszni.) Mindkét korábbi terhességemnél úsztam. Ekkor is. Aznap egy új uszodába mentem.

Másnap talán ettől az egész nagy csomagtól beindult a szülés. Talán egy a nem megszokott víz miatti fertőzés, vagy a túlterhelés a Jánosban indíthatta be… A frissen műtött Zsombival a szakadó esőben tekertem haza. Siettem, hogy gyorsan hazaérjünk. Szarul jött ki minden. A férjem pedig épp Olaszországban volt a barátaival. Ja és Anyukám is elutazott.

Hányadik hétben voltál ekkor?

A 33.-ban. Nem gondoltuk, hogy beindulhat. Este egyedül voltam otthon a két gyerekkel. Nem is szóltam a férjemnek, csak az anyósoméknak, hogy tartsák bekapcsolva a telefont éjszakára. Fél óránként jöttek a fájások. De nem lett rosszabb. Azért másnap bementem a kórházba. A dokim azt mondta, hogy nem fogok szülni, menjek haza. Igyak valamit… Hazamentem.

Lementem a játszótérre a fröccsömmel, de nem segített. Egyre rosszabb volt. 15 perces fájásaim lettek. Újra hívtam az apósomékat, és visszamentem a kórházba.

Nem merült fel, hogy valahogy megállítsák a folyamatot.

Nem. Csak azt mondta előző nap a dokim, hogy vegyek be Magne B6-t. Nem gondolták komolyan, hogy szülni fogok. Pedig ekkor már másfél napja gyakorlatilag állva vajúdtam. Amikor másnap bementem délután 4-5 körül a kórházba akkor adtak tüdőérlelőt. Ekkor már felhívtam azért Marcit, hogy szerintem szülni fogok. Ő meg felhívta orvos Apukáját, aki megerősítette a tényt:

Igen, úgy tűnik koraszülés lesz.

Végül Marci apukája volt bent a kórházban. Tényleg koraszülés lett.

Milyen érzések voltak ekkor Benned?

Azt éreztem a végén, hogy ha nem szedik ki  meg fogok őrülni. 2 perces fájásaim voltak. De akkor is csak azt mondták, hogy nem fogok még szülni. Én tudtam, hogy szülök. Ez nagyon idegesítő volt. Közben pedig bebódítottak. Rossz érzés volt, mert ugyan bódult voltam, de közben mégis nagyon fájt. (Nézz körül, biztos meglesz. Gyere. Azaz. Ne, ne menjünk még haza… Menjünk akkor csúszdázni! Nem akarsz?!) Nagy nehezen beesett az orvosom. Aki azt mondta, hogy direkt nem ment messzire, mert tudta, hogy én nem viccelek. Megkönnyebbülés volt, hogy ott van. Tudtam, hogy jó keze van. Az is jó volt, hogy nem ismeretlen valaki. És jött a szokásos. Nagy nehezen kiszedték.

Marci apukája fogadta Csimit?

Igen. Ja és képzeld, nem tudtuk a nemét a születése előtt.

Amikor megszületett kérdeztem, hogy fiú vagy lány. Jött a válasz, fiú. Ja nem, lány. Nagyon örültem. Azt tudtam, hogy a lányoknak nagyobb az esélyük a koraszülés utáni felépüléskor. Jobban bírják. Örültem. 2 kiló volt.

Át kellett mennünk tíz napra a Madarászba. Isteni volt, de komolyan. Maga a szülés nem volt túl jó, de ez a tíz nap olyan volt, mintha egy szanatóriumban lettem volna. A legjobb szüléshez kapcsolódó élményem volt. Tíz napig pihentem. Ilyen soha nem volt szülés után. Persze három óránként felkeltem, fejtem. Pici volt még Csimi, ahhoz, hogy szopizzon. Megvolt a maga macerája ennek is, de nagyon kiegyensúlyozott macera volt. Ketten voltunk egy szobában egy másik anyukával. Volt, hogy átmentünk a Duna Plázába kávézni. Rohadt jól éreztem magam.

Aggodalom nem volt benned?

Nem. Biztos voltam benne, hogy megtanul enni. Semmi baja nem volt. Így nem aggódtam. Láttam, hogy másokhoz képest milyen jó állapotban van. Rendben volt. Csak a szoptatással paráztattak, hogy majd a cumi összekavarja. De nem rémültem meg. A harmadik gyerekem volt.

Biztos voltam benne, hogy fog enni a mellemből. Igen, sokat kellett dolgozni rajta, de át lehetett szoktatni. Csak kellő akarat kellett hozzá és bizalom saját magam iránt.

Honnan meríted ezt a sok bizalmat, ezt a sok erőt?

Én ilyen vagyok. Elhatározom, hogy megy és megy is. Amúgy Anyukámnak nagy önbizalma van, talán nagyobb is mint az egészséges. Lehet, hogy Tőle örököltem. Szerintem vannak dolgok, amik mindenkinek mennének, csak akkor nem működnek, ha valaki kishitű. Az ember tud szoptatni. Nyilván lehet kivétel. De, ha minden rendben, akkor ennek mennie kell.

Van olyan dolog, amiben mégis bizonytalan vagy magaddal szemben?

Persze, csomó dologban vagyok bizonytalan, de nem a gyerekekkel kapcsolatban. 14 éve vagyok ebben a gyerekes dologban, de ha vissza kell mennem a munka világában, akkor félni fogok majd, hogy esetleg nem tudom ugyanazt nyújtani, amit régen, hogy esetleg nem tudom az új módszereket. Persze van, amiben bizonytalan vagyok én is.

Csimi gyorsan cseperedett. Milyennek láttad Őt?

Nagyon akaratosnak.

Van egy elméletem miszerint a koraszülöttek nagyon akarnokok, erőszakosak, mert túlélők. Bele kell nyugodni, mert ez az akarás segítette át a nehézségeken Őket az elején. Ilyenkor erős gyereket kap az ember.

És nagyon apás gyerek lett. Marci akkor fél évet otthon volt. Ez jó is volt, mert ahogy mondani szokták: csak két kezed van. A harmadik meghaladta az erőmet akkor. Ezekben a helyzetekben Marci segített, és ő is tudta a legjobban Csimit megnyugtatni.

4 – VILMA

A negyedik szülésem volt a legsimább. Egy ajándék volt. Vilma egy ajándék. Ő is meglepetés gyerek volt. Akkor már a család sem fogadta traumatikusan. A terhesség megint nem volt könnyű a visszerek miatt. Ráadásul ekkor már a harmadik hónaptól okozott gondot. Jött újra a harisnya. Egész nyáron hordtam. Volt, hogy úgy mentem be a medencébe is.

Ha hordtad, akkor nem fájt?

Akkor nem. Akkor csak szorított nagyon. Meg melegem volt. És hát szarul is néz ki.  De más bajom nem volt. Akkor már úszni se úsztam igazán. De mivel a dokim azt mondta, hogy olyan sportot csinálhatok, amit előtte is csináltam, ezért elkezdtem újra futni. Sokáig futottam Viluval, nem volt semmi gond.

És jött a következő császár.

Igen. Három héttel korábban be kellett feküdnöm. Akkor meg is császároztak, hogy ne legyen túl nagy a baba. Mindent elmondtak előtte. Csak nevettem, mert nyilván tudtam már mindent. Ugyanaz a szülésznő volt ott, aki a korábbi szüléseimnél. Ez nagyon jó volt. Sokat segített a terhesség alatt is. Most végre nem volt hidegrázásom sem. Ez volt a koronaékszere a szüléseimnek.

Mindig úgy fogalmazol, hogy szültél. Nem érzed a passzivitását ennek a helyzetnek?

Nem. Ha mindegyik olyan lett volna, mint a negyedik, akkor passzivitást éreztem volna, de mivel rohadt sokat szenvedtem így nem.

Nem szeretem, amikor el akarják venni a császáros nőktől a szülés élményt. Gyűlölöm ezt, mert ugyanúgy szültünk, kijött. Máshol és…

Nincs is benned hiányérzet a császár miatt?

Belenyugodtam. Elsőnél, másodiknál hiányzott, de harmadik óta tudom, hogy ez van. Van öt szép egészséges gyerekem. Hiányzott, de belenyugodtam. Ha valaki hüvelyi úton akar szülni és nem sikerült, akkor az nyilván szomorúsággal tölti el, de nem szabad hagyni, hogy átvegye ez az érzés feletted a hatalmat. (Menjünk homokozni, tök jó ötlet…) Meg hát vannak az ősanyák, akik elhintik, hogy a császáros gyerekek később kezdenek el mozogni, meg egészen más is lesz a gyerekkoruk. De szerintem ez nem így van. Ha foglalkozol a gyerekeddel és minden más működik, akkor nincs baj. Minden szülés egy trauma a gyereknek. Az egyik így, a másik úgy. Csak keltik a feszültséget… (Finom süti?! Milyen süti?! Csokis! Finom!)

Milyen érzés volt a negyedikkel megérkezni az otthon lévő háromhoz?

Semmi különös. Aranyosak voltak. A második gyerekem nagyon anyáskodó a mai napig. Szokott a picikkel játszani, de Vilma is anyáskodó lett. Sokat babáztak. Felhőtlenül és gördülékenyen ment mindent.

Hogyan mondtátok el a gyerekeknek, hogy tesó jön?

Természetes volt. Picik voltak. Nyilván a másfél évesnek nem mondtuk, észrevette. Három és fél éves volt, amikor a harmadik jött. „Anya terhes. Lesz baba.” Ez nem egy olyan dolog, amin egy gyerek sokat gondolkodna, vagy kijelentené, hogy ő mit szeretne. Nem volt kérdés.

5 – BERCI

Amikor a legkisebb megszületett, akkor volt a legnagyobb 11 éves. Ekkor el is gondolkodtunk, azon, hogy talán nem kellene megtartani. Hogy a négy olyan jó. Nem is fogunk elférni a lakásunkban. Ekkor Nicaraguában voltunk épp. Én szerettem volna még egyet, de Marci nem. Kint nincs abortusz. Haza kellett volna jönni, de én megszerettem volna nagyon tartani, csak Marcira nem szerettem volna ráerőltetni, hogy én legyek a gonosz. Nem akartam kierőszakolni. De mégis egyszer elmentem futni az esőben és úgy jöttem haza, hogy meg kell tartani. Marci belenyugodott, de szerintem csak azért, mert bonyolult lett volna elvetetni. Nem volt jó érzés. Azt gondoltam, hogy Marci nem akarja, de majd ő is szeretni fogja. Tudom, hogy ilyet nem szabad csinálni… Ha itthon lettünk volna, engedtem volna magam meggyőzni.  (Mit csinálsz?! Na jó, egy kicsit odaadom…)

Utána itthon voltunk. Jött a terhesgondozás. Jött újra a harisnya. Sokszor keményedett a hasam, de csak magnéziumot kellett szednem. A 31. héten viszont beindult a szülés. Kaptam infúziót, magnéziumot. Úgy tűnt, hogy leállítottá, de én mondtam Marcinak, hogy úgy érzem, hogy csak napok kérdése. Marci győzködött, hogy bírjam ki, de én éreztem, hogy szülni fogok. Pár nappal később tényleg beindult. A kórházi személyzet pedig ismét mondta, hogy nem-nem én még nem szülök.

Rosszabb volt, mint Csiminél, mert be sem hívták az orvosomat. Azt gondolták, hogy nincs szükség rá. Én viszont vajúdtam három perces fájásokkal. Undorító körülmények voltak. Nyitott helyen voltam, sok emberrel körülvéve. Kritikán aluli volt.

Ha nem az ötödik lett volna, akkor síró görcsben azonnal elhalálozom. Szörnyű volt. És közben senki nem hitte el, hogy szülök. Pedig gyakori, erős fájásaim voltak. Semmibe vették, hogy borzasztóan fáj.

Egyszer csak végre megjött az orvos, végre elhitték, hogy szülök. Gyorsan bemosakodott, látta, hogy ez problémás helyzet. Gyorsan kikapta. Kisebb volt, mint 2 kiló. Úgy tűnt, mintha minden rendben lett volna. Azt gondoltam, hogy a szülés rosszabb volt, minden eddiginél, de közben mégis minden rendben van.

Megint mentünk a Madarászba, de valahogy nem volt meg az az íve, mint Csimivel. Evett, de nem nőtt a súlya. (Pisis lett? Átvegyük? Gyere!) Azt gondolták, valami gond van a tejemmel.

Sajnos nem tudtam Berci mellé befeküdni a kórházba. Bementem etettem, aztán mentem vissza a négy gyerekhez. Vagy volt, hogy Marci ment, hogy ne négy óránként menjek a császáros sebemmel. A harmadik nap az egyik nővér azt mondta, hogy itt valami nem stimmel. Marci is látta, hogy valami nem oké. Átszállították a Bókayba. Rossz állapotban volt. Akkor már mindenki tudta, hogy nagy baj van. (Kölesgolyót nem kérsz?) Szinte fekete volt. Mikor odaértem, picit megnézhettem. Valamikor éjjel megműtötték. Akkor volt hét napos. Kiderült, hogy a beleiben van egy szűkület, emiatt nem tud távozni a kaki. Ezért volt rosszul. Valamennyi jött, de csak folyadék. Emiatt nem tudott semmi felszívódni benne. (A pulcsidat?! Szerintem elég meleg van most itt…)

Nagyon rossz volt. Utána is még sok ideig híg széklete volt, de legalább nőtt a súlya. Nicaraguában aztán minden rendeződött.

Nem volt para kimenni?

Nem. Azt gondoltam ott minden megoldódik. A tejem pedig ott is olyan, mint itt. Bébi ételt nem lehet kapni, de azt lehet csinálni. Könnyebb is volt kint tejmentesen étkeztetni, ami Bercinek fontos volt. Itthon sok féle tejterméket fogyasztottunk, kint pedig nem igazán. Emiatt is jobb volt kint. Sok mindent magunknak kell megcsinálni, nincs a sok feldolgozott élelmiszer. (Szeretnél hazamenni? Jó. Nem arra van a szandálod? Nem akarsz inni?)

De az idő eltompítja ezeket a pillanatokat.

Igen. Az ő születését és az utána jövő heteket életem legrosszabb élményeihez sorolom, de nem tudom már visszaadni, mennyire volt rossz. (Szia Játszótér! Jövünk holnap is jó…?!) Én eltemetős vagyok. Nem szeretem a rossz dolgokat csomagolgatni magamban. Inkább megpróbálom eltemetni. Az övét pedig megpróbáltam kiírni magamból. Végül is minden jól sikerült. Minden rendben vele. Azért az nem baj, hogy nem elsőre történt ez velem. Az más lett volna. Sokat segített, hogy volt már egy koraszülöttem, akivel nem volt semmi gond. De ha ezt elsőre kapom, biztos nehezebb lett volna. Most azt mondom, hogy soha többet nem szülök, mert pokoli volt ez a szülés és a következő három hónap. (Cica, én ezt mondtam… Te hozod? Jó. Menjünk arra!)

Ha ebből a nem kis pakkból kellene egy útravaló csomagot összeállítanod egy hamarosan szülő nőnek, akkor mi lenne benne?

Azt mondanám, hogy amikor szül, akkor csak Ő maga és a gyerek legyen fontos. Ne telefonálgasson, ne dolgozzon, ne fogadja a rokonokat, hanem pihenjen! Nem kell fogadni senkit. Zárja ki a külvilágot, annyi időre, amennyire Ő akarja. A másik, hogy tej ügyben ne hallgasson a károgókra. Lesz tej. Maximum 1-2 nappal később. És ha nem lesz, az sem tragédia. Tápszeren is felnőttek gyerekek. Nem ezek a tragédiák. Az a tragédia, ha beteg egy gyerek. Az tragédia.

Ezek a tanácsaim. Ne essen kétségbe, és csak magával és a gyerekkel foglalkozzon! Bízzon magában! És ne hallgasson másokra, csak arra, akiben nagyon megbízik. Akár egy védőnő, egy orvos, vagy bárki, akinek hisz, de akkor abban bízzon. (Na Cucikám, menjünk itt fel, mert arra lakunk!)

Visszatérve Hozzátok, mi lesz Veletek? Szeretsz kint lenni, de mégis hazajöttök.

Igen, egy év múlva hazajövünk. Nincs jó iskola kint, haza kell jönnünk. Szeretek kint lenni, de hazajövünk. Felmerült köztes megoldásként Spanyolország, de az is ugrás lenne a semmibe. Ott is hiányoznának a barátok, az ismerősök. Én szeretnék kint maradni, de mindenki más haza szeretne jönni. Nem szeretnék ezen szenvedni, ezért, ha hazajövünk akkor újra tanítani fogok. Ez az elhatározás. Szeretnék tanítani, de részben azért ez pótcselekvés lesz.

Kedves Olvasó! Ha már tudod, hogy császármetszéssel fog világrajönni gyermeked, vagy csak érdekel a téma, ajánlom figyelmed a Császárvon.hu-t!

A Öt gyermek – Öt császár – Viki szüléstörténetei bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Nem mondom, hogy mindenre emlékszem, mert 7 éve szültem, de, amit tudok, elmondom.

Könnyen jött Rozi?

32 éves voltam mikor terhes lettem. A nőgyógyász szerint már kicsit öreg voltam, ahhoz, hogy könnyen teherbe essek. Rozi gyorsan jött. Azt hittem, többet kell várni rá.

Amilyen könnyen jött, olyan könnyű is volt a terhességed?

Minden rendben volt. Az első pár hétben véreztem néhányszor, de az orvosom, sárgatest hormont adott, és az rendbe is tett. Volt, hogy hüvelygombám volt, arra is adott gyógyszert. Persze otthon kiolvastam a tájékoztatót: „terheseknek nem ajánlott”. Hezitáltam, hogy mit csináljak, végül felhívtam. Bocsánatot kért, hogy rossz gyógyszert írt fel, adott másikat. Illetve eszembe jut még egy vizsgálat a terhesség elejéről, ahol Rozi elbújt. Nehezen találták meg az ultrahangon. Nagyon ijesztő volt, végül meglett, és minden a legnagyobb rendben volt. Ezeket az izgalmakat leszámítva, könnyűnek mondható.

Ritka az ilyen várandósság. Akkor biztosan alaposan ki tudtat élvezni ezt az időszakot.

Igen, bár sokáig dolgoztam. Ugyan tudtam közben pihenni, de minden nap hajnalban keltem. Rozi mindig tovább aludt a hasamban. Már a buszon voltam, amikor ő reggelente felébredt. Nagyon szerettem ezt az érzést és ezt az időszakot.

Mi volt a legjobb a várandóságban?

Amikor már mozgott az nagyon szórakoztató volt.

Barátságos alien a hasamban.

Otthon heverésztem és a tableten játszottam egy szuper játékot. Ilyen (én)időm azelőtt és azóta sem volt soha.

A munka (és a játék) mellett jutott idő a szülésre való felkészülésre?

Nem voltam ebben igazán tudatos. Úgy voltam vele, hogy ha a világ legtöbb nője tud szülni, akkor én is képes leszek rá. Nem olvastam könyveket, szülés videókat sem néztem. Egy picit azért féltem.

Anyám elmeséléséből az derült ki, hogy ez rettenetes.

Ezt szerettem volna leszedni a tudatomból. Nem éreztem, nem tudtam, hogy többet kellene foglalkoznom a szüléssel. Utólag azt gondolom, hogy nem lett volna rossz, de akkor nem volt erre tudatos törekvésem. Bíztam abban, hogy a kórházi közegben úgy mennek a dolgok, ahogyan menniük kell. A saját testemben is bíztam. Ha már a terhességemet ilyen jól csinálta a testem, akkor biztos képes vagyok szülni is, szoptatni is.

Terhes ismerőseim említették, hogy egy szülési terv nem árthat,

de nekem nem volt igazán tervem, csak hogy megszülöm Rozit.

Azt tudtam, hogy gátvédelmet szeretnék, ha lehet, és hogy hagyjanak vajúdni, de ebben ki is merültek a terveim. Nem készültem arra, hogy nagyon küzdenem kell. A terhesség közepe táján volt bennem pici félelem, de a vége felé megszűnt. Azt gondoltam, hogy a szülés minden anyával megtörténik. Bíztam benne, hogy menni fog.

Szülésfelkészítőre sem jártatok?

De igen. Voltunk légzőgyakorlatos felkészítőn, amit sokan dicsértek. Voltunk a Szent Istvánban is felkészítőn, ahol később Rozi született. Az egyik ilyen előadás végén megnézhettük a szülőszobát. Ketten voltunk csak Andrással. Egy nagyon mogorva és ijesztő szülésznő volt velünk. Tényleg ijesztő volt.

Kerestetek akkor egy barátságosabb szülésznőt a nagy napra?

Nem. A doktornő tarifája elég magas volt. Nem igazán fért volna bele a szülésznő.

Ráadásul mindenki azt mondta, hogy az a fontos, hogy a nőgyógyász rendben legyen. A szülésznő pedig jó lesz az, aki épp ott van aznap. Nyilván pont ez a mogorva asszonyság fogadott. Megijedtem. Szerencsére hamar lejárt a műszakja. Amíg ő ott volt azt gondoltam, hogy én így biztosan nem tudok szülni.

Említetted, hogy orvost viszont választottatok. Mi alapján?

Ismerősök a Szent István kórházat javasolták, mivel bababarát helyet kerestünk. Az orvosomról az a hír járta, hogy nagyon anya-, és bababarát. Sok ismerős szült nála. Mindenkinek jó élménye volt vele.

Akkor maximális volt a bizalom.

Igen, nagyon sokan jártak is hozzá bízva benne. Sokszor sokat csúszott a rendelése. Volt, hogy 7 órán keresztül ültem a várójában. Most már ezt nem tenném. Akkor ő tűnt a kapaszkodónak. Ő volt a biztosítéka annak, hogy minden jól fog működni, és ezért mindenre hajlandó voltam.

Pedig ez egy magánrendelés volt. Fizettem is azért, hogy 7 órát üljek.

Aztán nem is volt olyan jó a szülésem.

Hogy indult be?

A terminusom utolsó napján jártunk. Aznap épp voltam benn a doki néninél. Megállapította, hogy a szülés még nem indult el. Pár napot adott arra, hogy beinduljon, utána tanácskozásra hívott volna, amikor is összeülnek a nőgyógyászok és eldöntik, hogy mi legyen.

Én nem szerettem volna, hogy indítsák, de abban az időben tiszteltem az orvosokat. Picit nyafogtam, hogy nem szeretném… de aztán megadtam magam.

Aznap még hazaengedtek, és délután el is indult a folyamat. Sejtettem, hogy ez az, mert ilyen fájdalmat korábban még nem éreztem.

Mit éreztél?

Óránként kb. egyszer jött egy semmi mással össze nem hasonlítható toló, nyomó, szorító érzés, ami nagyon elgyengített. Sok féle fájdalmat éreztem életemben, de ami teljesen oda fókuszálja a figyelmet, olyat akkor még nem.

Mikor mentetek be a kórházba?

Másnap hajnalban. Este 9 körül kezdett igazán fájni. Beültem egy kád meleg vízbe, hogy megszűnik-e, de nem szűnt meg. Megpróbáltam aludni. Nem tudtam. Ahhoz már túl erősen és túl gyakran jöttek a fájások. András a párom aludt. 5-6 körül mondtam neki, hogy hívjon taxit, menjünk be. Akkor voltak kb. 7 perces fájásaim.

A kórházban felgyorsult a folyamat?

Nem. Nagyon hosszantartott ez az állapot. Rátettek a CTG-re. Ücsörögtem ott egy darabig a rémisztő szülésznővel. Elkezdtek gyengülni a fájások. Egyszer csak felszabadult egy szülőszoba. Beköltöztünk. Időnként jöttek vizsgálni, nem is emlékszem pontosan a részletekre… Csak arra, hogy elkezdtem hányni. Sokat. Nagyon hamar kimerültem tőle. Előtte András még próbált segíteni. Igyekeztünk a felkészítőn hallottakat élesben kipróbálni, de egyik sem jött be. Minden idegesített. Nagyon.

A doktornő akkor már ott volt?

Nem. Szerdai nap volt. A magánrendelésének a napja. Azt hittem, hogy ott vár már, fogad, ehhez képest sokáig nem láttam.  De legalább a goromba szülésznő elment és jött helyette egy kedvesebb. Megvizsgáltak. Váratlanul burkot akartak repeszteni. Nem szerettem volna. Mondtam is. Szerettem volna, hogy természetesen történjenek a dolgok. Ők pedig csak azon izgultak, hogy már milyen régóta vajúdok. Aggódtak, hogy hogy van Rozi, hogy nem mekóniumos-e a víz.

Én nem tartottam az aggodalmat indokoltnak, de meggyőztek. Amikor már a doktornő is megjött és ő is a burokrepesztést javasolta, tőle elfogadtam a javaslatot.

Nem voltam felkészülve, arra, hogy a burokrepesztés megtriplázza a fájások mennyiségét én minőségét. Folyamatosan hánytam. A magzatvíz pedig gyönyörű tiszta volt.

Tudtad pótolni az elvesztett folyadékot?

Korábban olvastam, hogy azért, mert vajúdik egy nő, azért még ehet és ihat, de ők csak hajtogatták, hogy nem lehet. Én pedig hánytam, ezért infúzióra kötöttek, pedig én inni szerettem volna, de valami miatt azt nem lehetett.

Volt akkor veletek benn a szülőszobán valaki, valaki, aki segíteni tudott akkor?

Ez a korábban említett kedves szülésznő időnként bejött, tényleg nagyon kedves volt. Általában kedves dolgokat mondott. Egyre viszont már akkor haragudtam: Azt magyarázta, hogy engedjem el… Képzeljem el, hogy kinyílik a méhszájam, mint egy virág, mert az a baj, hogy nem tudom elengedni. Amennyire tudtam, mondtam neki (kevéssé tudtam már kommunikálni):

Én kurvára elengedtem! Én megakarom szülni ezt a gyereket! Nekem ne magyarázza, hogy nem nyílok meg eléggé.

Azt éreztem akkor, hogy nem erről van szó. Még akkor is, ha ebben lehetett némi igazsága. Önvizsgálatot tartottam, és arra jutottam, hogy én ott megnyíltam. Megakartam szülni Rozit. Kezembe akartam fogni. Nem éreztem, hogy a tudatomnak ebben ilyen szerepe lett volna.

Közben azért kedves is volt, sokszor bejött. Én meg csak üvöltöztem. Sokat. Ordítottam, mint egy sakál a fájások alatt. Amikor bocsánatot kértem az ordítások miatt, nyugtatgatott, támogatott benne, hogy nyugodtan ordítsak. Kedves volt és támogató.

András, hogy viselte ezt a helyzetet? A kísérők ezen a ponton nagyon tehetetlennek érzik magukat és sokszor az anyukák is ezt érzik az apukákkal kapcsolatban.

Próbált segíteni. Nem nagyon tudott. Nem az ő hibája.

Talán, ha jobban felkészülök, ha tudtam volna, hogy mi fog történni, akkor könnyebb lett volna segíteni is. Ott akkor azt éreztem, hogy aki hozzám szól azt lerúgom.

Kívül volt a kompetenciámon, hogy figyeljem más valakinek az érzéseit, vagy, hogy ne bántsam meg. Az elején idegesített, amiért nyomkodta a mobilját, de nem akartam szólni. Ismertem. Pótcselekvés volt, de nagyon zavart. Amúgy is mindentől irritált voltam. Minden idegesített.

Én küzdöttem, mindenki más csak lógatta a lábát.

Említetted, hogy volt burokrepesztés. Volt más beavatkozás is?

Kaptam oxitocint. Nem vitatkoztam. Onnantól kezdve jött az igazi filmszakadás. Úgy éreztem magam, mintha egy horrorfilm szereplője lettem volna. Nagyon fájt. A nehéz ebben is az volt, hogy

ugyan mondták, hogy adnak oxitocint, de azt nem mondták, hogy utána a világ le fog szakadni, annyira fog fájni.

Olyan különbségek voltak a fájások között, amire ilyen rövid idő alatt nem tudtam felkészülni. Mint, akit lelöknek a szakadékba. Azt éreztem, nem fogom túlélni. Mondtam is Andrásnak:

Én csak meg akarok halni.

Sírt. Kevéssel utána megszületett Rozi.

Hogy jutottatok túl ezen a nehéz helyzeten?

Tényleg úgy éreztem az életemért küzdök. Akkor nagyon jó volt, hogy ott volt András. A sok jövő-menő orvos, szülésznő között volt valaki, aki ott volt, és akihez hozzá lehetett szólni.

Mozogni tudtál még akkor, vagy az infúzió ágyhoz kötött?

Ekkor már nem tudtam mozogni, de valamikor a vajúdás közben kaptam valami kábítót, amiért nagyon hálás voltam. Így két fájás között tudtam pihenni, mintha öt másodpercekre el is aludtam volna. De ekkor már mozogni nem igazán volt kedvem. Nem volt erőm kimászni az ágyból. Az oldalamon feküdtem és nagy jajgatások közepette forogtam jobba-balra. Vicces volt.

És akkor egyszer csak elindultak a tolófájások.

Igen, akkor már ott volt a doktornő. Teljesen egyértelmű érzés volt. Mondták, hogy mit fogok érezni, de ez is épp olyan volt, mint a legelső fájások: teljesen egyértelmű volt, hogy ez az.  Mondták, hogy toljak én pedig nyomtam, amennyire csak tudtam. Már nagyon fáradt voltam, ezért is haladt nehezen, illetve utólag kiderült, hogy nagyon rövid volt Rozi köldökzsinórja. Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, vagy csak meg akart vigasztalni a doktornő, hogy miért nem sikerült egyedül kinyomnom Rozit.

2-3 kísérlet volt, de mindig visszahúzódott a feje. Ezért végül rám könyökölt és segített kinyomni. Én abszolút segítségnek éltem meg. Nem fájt. Jó ritmusban csinálta, így nem tűnt erőszakosnak, ahogy Rozi megszületett.

Délután hat körül lett meg.

A gátvédelem nem sikerült, de legalább nem vágtak, csak szakadtam.

Pedig ez volt az egyetlen dolog, amit a szülés előtt fontosnak tartottál volna.

Igen, de talán jobb volt így, bár nagyon fájt, amikor varrtak. Mondtam is:

Most már szeretném, ha békén hagynának ott lenn.

De nyilván össze kellett varrni. Gondoltam is, hogy valami történt, mert korábban már volt a szülés közben egy nehéz mondat. A szülésznő, mondott valamit a doktornőnek, mire a lábam között megrökönyödve így felelt: „uhhh, igen”. „- Úristen, vajon mit láttak?! Mi lehetett odalenn?!” De miután megkaptam Rozit ezzel már nem foglalkoztam.

Rögtön odaadták Neked?

Igen. Bár volt egy pont, ami aggodalommal töltött el. Másodpercek lehettek. Amikor Rozi megszületett, kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Eltelt egy rövidke idő mire jött a válasz, hogy igen. Rosszabb volt ez a pár másodperc, mint a szülés bármelyik fájó pontja.

Rám tették, majd picit kivitték lemérték, megvizsgálták. András mindenhova ment vele és hamar vissza is hozták. Szép aranyóránk volt. Rögtön mellre került.

Milyen volt megszülni a méhlepényt?

Kifejezetten jó érzés volt. Rozi után olyan volt, mint egy megkönnyebbülő lökés. A sok fájó tolás után egy nagyon könnyű tisztuló érzés. Talán 1-2 nyomás lehetett. Kicsusszant. Megmutatták. Nagyon szép volt (a doki szerint). Én nem láttam olyan gyönyörűnek.

Milyen érzések kavarogtak ekkor benned?

Abban a pillanatban, amikor odaadták Rozit, olyan volt, mintha az egész szülést elfújták volna. Semmi fáradtság, fájdalom nem maradt.

Erről a hormonok nagyon ügyesen gondoskodnak. Milyenek voltak a következő napok a kórházban?

Nehezek, mert influenzajárvány volt. Emiatt András sem jöhetett látogatni. A szüleim végig ülték a szülést a kórház előtt. Egy szülésznő végül titokban beengedte őket pár másodpercre. Utána viszont nem jöhetett be senki.

Sok teendő is volt: pisilni, óriás betéttel variálni. Folyton rakosgatni akartak, pedig mindent meg tudtam fizikailag csinálni. A szobában még sokat kellett várnom, mire behozták Rozit. Nagyon zavart, hogy

ott ülök már legalább egy órája, de hol van a gyerekem? Miért nincs itt? Mit csinálnak vele? Még a végén összecserélik valaki mással. Hogy fogom megismerni?

Nem értettem, hogy miért nem adják ide rögtön. Akkor 8 óra lehetett. Fáradt voltam. Mindenki aludt már a szobában. Csendben üldögéltem az ágyon, nem akartam lefeküdni, de éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok. Amikor sötét és csendes lett minden, akkor valaki felkattintotta a lámpát, hogy menjek, álljak oda, mert mutatja, hogy mit kell csinálni. Odaálltam mellé és katonásan elmagyarázta a köldökcsonk kezelését. Meglepett, hogy ezt én csinálom. Mire jött is a válasz:

Mit gondol?! Ez a maga dolga. Maga az anyja nem?!

A szülés, volt, amilyen volt. Nem gondolok úgy rá, mint egy borzasztó élményre. Jó, a hányásra és az oxitocinra igen. Ezekről nem feltétlenül tehet a kórház, de a tájékoztatás hiányáról igen.

De a szülés után benn töltött nap maga volt a pokol. Soha többet nem akarok így kórházban lenni. Semmi empátiával nem találkoztam. Ugyan egy-két kedves nővér volt ott, de végtelenül magamra hagyott, kiszolgáltatott voltam. Senki nem jöhetett be. Azt sem tudtam, hogy egy kórházban a rokonoknak kell hozni ételt. Azt gondoltam, hogy ezek működnek, de amit enni adtak az borzasztó volt, másrészt csak, akkor mehetsz haza, ha kakiltál, de ezektől a kajáktól nem lehetett eredményt produkálni.

Mindeközben Rozi, hogy volt?

Üvöltött. Nagyon sokat sírt. Nem volt kinek odaadnom, mivel nem volt ott családtag. Egyáltalán nem tudtam pihenni. Kedves szobatársaim voltak, de nem tudtam őt ott hagyni rájuk. Nem tudtam lezuhanyozni sem. Csak villám mosakodást végeztem.

Sok baba aludt ott a szobában a kis kocsikban, de Rozi nem aludt csak az első este. Amúgy óránként, két óránként üvöltött én pedig azon kattogtam, hogy mikor mehetek haza.

Nehéz lehetett. A szoptatás könnyen ment?

Igen. Rozi olyan volt, mint egy pumpa. Olyan elánnal szopott, hogy nagyon gyorsan beindult a tej. Folyamatosan a mellemen volt, különben üvöltött volna. Egyszer meg is kérdeztem az éjszakás nővért, hogy mit csináljak. Sajnáltam a többieket, hogy nem tudnak miattunk aludni. Nagyon össze is voltunk zsúfolva. A nővér tippje az volt, hogy Rozi éhes. Nem értettem, mert egész nap a mellemen volt. Kedvesen lemérte, próbált segíteni. Végül hozott titokban egy kis anyatejet és próbálta megitatni, de Rozi nem kért. Tényleg nem volt éhes. Visszaadta Rozit:

Tessék anyuka! Akkor ezzel kell kezdenie valamit.

De mindezt tényleg nagyon kedvesen. Örültem neki, hogy kiderült, hogy nem velem, nem Rozival van a baj, hanem most egyszerűen ez van. Melegszívvel emlékszem rá vissza. Ő volt az, aki az egyik este rábeszélt, hogy hagyjam ott Rozit náluk, amíg pihenek. Két órára ott hagytam. Beállítottam az ébresztőt a telefonomban, és ahogy csöngött rögtön mentem is vissza érte.

Közben nyomasztottak a wc-re menéssel. És ugyan fizikailag úgy éreztem, hogy teljesen jól vagyok: tudtam ülni is, de arra még nem tudtam gondolni, hogy wc-re menjek. Azt éreztem, hogy soha többet nem akarok ilyet csinálni. Más úton szeretnék megszabadulni ettől. Erre empátiája, vagy odafigyelése senkinek nem volt. Próbáltam viccelődni is, hogy oldjam a feszültséget a vizit közben. A fiatal doktor úrnak, mondtam, hogy „nem nincs semmi, de nem is vágyom rá”. Ő csak mogorván közölte, hogy jó, de addig nem engedjük haza, amíg nem történik valami. Legalább nevetett volna. De nem.

Beadtam Rozit a közös szobába, ahol az újszülöttek voltak és végre sikerült… Ez is olyan volt, mint egy csehszlovák horrorfilm. Kúpot szerettem volna kérni, de nem volt épp akkor ott nővér. Várnom kellett. WC papír persze nincs…

Sikerült mindent leküzdenem. Megyek éjjel vissza a folyosón Rozihoz. Hallom, hogy sír. Sír, sír. Csöngetni kellett. Megint várni. Amikor kijöttek vigasztaltak, hogy csak most kezdett el sírni, de én kiborultam. Sírtam én is, Rozi is. A nővér vigasztalt, hogy ezek az első anyuka könnyek…

A harmadik nap hazaengedtek.

Volt ebben a pár napban valami jó dolog is, ami ott történt veled?

Inkább csak meglepő dolgok. Volt például egy kötelező szoptatós oktatófilm. Bizarr egy film volt. Mindenkinek végig kellett néznie különben nem mehettél haza a kórházból. Jó, hogy nem írtunk dolgozatot belőle.

De a hálapénz problémáját is nehéz volt kezelni. Nem volt kivel megbeszélni, egyeztetni róla, mert teljesen egyedül voltam.

Egyszer csúnyán rám szóltak, mert szerettem volna kimenni a család által hozott ételért. Kinyitottam az ajtót, hogy kinyúljak a csomagért. Azonnal kirontott egy nővér, hogy mit képzelek, viccből csukják az ajtót?! Influenza járvány van.  Majd ők beveszik. Mintha ő kisebb résen keresztül tudná elvenni a csomagot.

Ez lett volna az a rész, amikor valami jó dolgot mesélsz a szülés utáni időről, de ezek szerint tényleg csak nehezen elviselhető helyzeteket hozott ez a pár nap. Sajnálom. Otthon rendeződtek a dolgaitok? Remélem, András nem kötelezett újabb csehszlovák horrorfilmre.

Nagyon boldog voltam, hogy hazajöhettünk. Bár marasztaltak volna, hogy maradjunk még, mert Rozi picit besárgult. Nekem kellett eldönteni, hogy hazajöjjünk-e. Hazajöttünk, de a lelkemre kötötték, hogy annyit szoptassam, amennyi csak szeretne mellen lenni. Sokáig maradt sárga, de emellett teljesen egészséges volt.

Néhány napig viszont tipikus trauma túlélő helyzetben voltam. Nem tudtam úgy aludni, ha Rozi nem volt ott. Andráson nagyon jókat aludt Rozi. Megszoptattam, magára fektette és együtt aludtak.

Hogy kipihenjem magam, átmentem a másik szobába, de durva tudatbetöréseim voltak. Rettenetes horrorjeleneteket láttam, véres csonkokat nagyon fura félig éber, félig álomszerű állapotban. Nem tudtam ellene semmit sem tenni, de ha átmentem hozzájuk, és lefeküdtem melléjük, akkor ott tudtam aludni.

Kellett néhány nap, mire ezek a rettentő tudattartalmaim kiürültek. Onnantól már működött az alvás is. Pszichológusként végig gondolva, ma már biztos vagyok benne, hogy ez egy traumatizált elmének a működése volt.

Akkor horror mégiscsak volt. Viszont egész gyorsan sikerült kiüríteni magadból. Van valami titkod, hogy ezt hogyan csináltad? Milyen praktikát, tanácsot adnál a szülés előtt álló nőknek? Mi volt az, ami neked nagy segítség volt, vagy lett volna a legnehezebb pillanatokban?

Azzal érdemes tisztában lenni, hogy a kontrollvesztésnek ez a foka nem hétköznapi. Nem tudom, hogy erre fel lehet-e készülni, de ezzel jobb tisztában lenni. Bizonyos dolgokra nem tud befolyásod lenni. És érdemes jó alaposan tájékozódni a kórházakról is. Ha valaha szülnék még egyszer biztos jobban körüljárnám ezt.

Már amennyire ezt az új szülészeti rendszer engedi…

Azon érdemes a terhesség közben dolgozni, hogy a bizalmad a testedben, a funkcióidban erősek legyenek. Ezt erősíteni kell. Én hálás voltam a testemnek.

A tudatom egy idő után szétkapcsolt. A sejtjeim oldották meg ezt a helyzetet és nem az agyam. Jobban alá kell merülni.

A felkészítésnek talán erről kellene szólnia. Biztos van a rá módszer, hogy előre megérezd, azt, hogy ne a felsőbb agy területeiből próbálj meg dolgozni, mert onnan nem lehet szülni. Csak bennem ez fel sem merült. Nekem ezt senki nem mondta. A felsőbb kéregnek is lehet adni önbizalmat, hogy elhidd, hogy onnan meg lehet oldani, hogy tudják, hogy képesek rá, és ehhez nem kontroll kell.

Közben arra is fel kell készülni, hogy önérvényesíteni kell, ami sok helyzetben nehéz. Erre jó a segítő, aki ezt meg tudja tenni, és akivel a kismama tud kommunikálni.

Hogy ne kelljen a szülés közben elmagyarázni mindent. Hogy a segítő szinte magától tudja ezt. Hogy legyen egy képviselet. Ez az egy, amivel lehet dolgozni, mert a mostani rendszerben, nem tudod, hogy kinél fogsz szülni, erre már nem lehetsz hatással. Hiába fogadnál fel valakit és fizetnéd meg. Mi is fizettünk, de nem éreztem, hogy mellettem lett volna. Azt a támogatást, amire vágytam, nem tudta megadni. Lehet, hogy nem is tőle kellett volna várnom, talán nem is az ő feladat lett volna ez.

Mit tudnak a segítők tenni?

Ha egy dúla kísér az más. Egy ilyen élmény az apukákat is felkészületlenül érheti. Erre Andrásnak is jobban kellett volna készülni, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mi várható ott. Hogy a lőjetek le állapot bekövetkezik. És ez normális. Nem lett volna rossz, ha tudott volna róla.

Ha több energiát tesz egy pár a felkészülésbe, az biztos számít, és az is lehet, hogy felkészülsz a lehető legjobban, és ott az adott szituációban teljesen más lesz minden. Amiről azt gondoltad, hogy működni fog az nem működik.

Ha bemész egy nővel a szülőszobára, akkor arra figyelj, ami a szülő nővel történik és ne magaddal. Ez az alap.

Nekem nem volt dúlám, sem szülésznőm. De úgy képzelem, hogy egy ilyenfajta együttműködés az egy sokkal profibb felkészülést jelenthet. Beszélgetéseket, ismerősség érzetét adhatja. Amikor a párkapcsolatoddal vagy jelen a szülőszobán akkor van egy más fajta energia, ami működik.

Emlékszem, hogy szívem szerint kirúgtam volna a telefont a kezéből. De közben nyugtattam magam, hogy ő így szokta.

Nyilván egy dúlával szemben nem állsz le empatizálni. Abban a kapcsolatrendszerben minden érted van.

A „Barátságos alien a hasamban.” – Juli szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Amikor láttad a felhívásomat, hogy szüléstörténeteket gyűjtök, akkor miért gondoltad, hogy jelentkezel rá?

Korábban szerettem volna én is dúla lenni. A dúla akihez károbban fordultam ez ügyben nem engedte addig a képzést, amíg nincs saját szülés élményem. Pedig fontos lett volna ez számomra. Ráadásul nevem is determinált: Ember. Örmény eredetű szó. Jelentése tavasz, bába.

Gondolom, amikor várandós lettél, akkor választottál is saját dúlát a szülésed kísérésre.

Igen, volt egy dúla jelölt. Sose felejtem el, amikor rátette a kezét a hasamra, akkor megéreztem azt az ősi asszonyi erőt, ami a fonóban jöhetett létre a régi időkben. Egy-két ösztönös mozdulatától meg tudtam pihenni, pedig nem ismertük korábban egymást. Csak összekapcsolt minket a szülés élménye. Férjem Péter nem szeretett volna dúlát. Túl sok ember lett volna már a szülőszobán az ő számára. Így a dúla jelölt végül nem kísért a szülésnél, de útravalóul bennem élt egy pár mondata és a fentebb említett érintés

Megtaláltad végül a nagy napra a női erőt segítségül?

Igen. Dr. X. volt az orvosom. Bíztam benne. Ő ajánlott egy szülésznőt. Jó érzéssel töltött el, mert fontos volt, hogy ők jól dolgozzanak együtt. Így könnyebben tudtam belesimulni a helyzetbe.

Fontos volt számomra, hogy a babám ölbe érkezzen, többszörös támogatásban.

Kata dúla is volt, igazi megtartó erő. Nagyrészt hozzá kapcsolódtam a szülés közben.

Ne rohanjunk ennyire előre. Mesélj a fogantatás körülményeiről!

Luca egy tervezett kisbaba volt. Péter, a férjem nyári gyermeket szeretett volna. Passzolt is, mivel

én mindig júniustól augusztusig virágzom. Akkor meleg van, és én nyílok, tágulok.

Péter októberben adta a magját.

Ritkán fogalmaznak így.

Ennek nálunk jelentősége volt. Péter volt életem második komoly kapcsolata. Szép szeretkezéseink voltak. Lelkileg is kapcsolódtunk, de ritkán hatolt belém, és akkor is óvszerrel. A magjára vigyázott. De egyszer csak megnyílt. Akkor éreztem először, hogy ő is szeretne gyereket.

Te már korábban is készen álltál volna rá?

Hónapokkal korábban már éreztem egy energia oszlopot az ágyam mellett. Tudtam, hogy egy erős lélek  jelenléte ez, aki csak arra vár, hogy testet ölthessen. Most már könnyebben beszélek erről, de 16-17 éve, ha ezt elmeséltem volna valakinek, a teljes értetlenségbe és falakba ütközöm. Így csak a naplómba írtam le, de korábban senkinek nem beszéltem róla.

Aki ennyire érzi az őt körülvevő energiát, annak biztos voltak más tapasztalásai is egy ilyen mély témával kapcsolatban. Neked volt más fontos élményed?

Amikor már megvolt az esélye annak, hogy fizikálisan megtermékenyüljek, az egyik reggel volt egy fontos álmom. Nagyon plasztikus volt. Sosem tapasztaltam ilyet, mintha nem is álom lett volna. Megjelent egy idősebb férfi nagy őszes szakállal, bordó ruhában, amilyet Jézus idejében a palesztínoknál viseltek a férfiak. Bot volt a kezében fényes, kacskaringós véggel. Olyan volt, mint Szent Péter. Így szólt: “megfogantál, lányod lesz”. Mire mondtam volna, hogy “De én fiút akartam…”, addigra eltűnt.

Azt gondoltam fiunk lesz. A férjemet képzeltem el piciben. Azt szerettem volna, hogy legyen sok kicsi Peti.

Sok ideig erről az álomról sem tudtam beszélni. Olyan volt, mint egy jelenés.

És nem sokkal később tényleg megfogantál.

Egyik éjjel Péter ölbe vett, és bevitt a hálószobába. Nagyon szép élmény volt.  A fogantatás utáni reggelen éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Hamar igényelte a hasam a kezemet. A környezetem is megváltozott. A férfiak, akiktől nem számítottam rá, vonzódást kezdtek érezni felém. Valami megváltozott. Más lett a kisugárzásom.

Hogyan készültetek a szülésre?

Nagyon foglalkoztatott a szülés. Alaposan felkészültem és  Kata is segített. Én lebegtem a várandósság rózsaszín felhőjében és persze a félelemben is. Kata pedig segített földön maradni. Behozta az életembe az olajokat.

Illetve elmentem Raffai Jenőhöz Baba-mama kapcsolat analízisre. Egészen pontosan láttam előre Lucát, hogy hogy néz majd ki, hogy milyen mozdulatai lesznek. Mindent láttam előre. Az első találkozásunkat is fel tudom idézni:

Úgy képzeltem el a méhlepényt, mint egy érett, zaftos, ízes tápláló barackot, ami egyszer csak kinyílt, és láttam, hogy háttal ül valaki, egy cuki kis babapopsival.

Azelőtt is érzékeny voltam, de akkor még inkább az lettem.

Mindeközben fizikailag is készültem rá. Húsevő lettem az első három hónapban. Pedig előtte havonta kétszer ettem húst. Majd megállt ez a folyamat, és semmi húst nem kívántam többet.

Hastáncoltam. Jártam intimtornára. Masszázs olajat használtunk. Voltunk szülés felkészítőn is, de talán Péternek jól jött volna több vagy másfajta segítség is.

Hogyan viszonyult Ő a várandóssághoz, a szüléshez?

Egyfajta természetességgel készült. Úgy gondolta, hogy, ha teret adunk neki, akkor jön. Nem gondolta, hogy bármi gond lehet. A szülést is így élte meg. Gondtalanul. Lehet, hogy keveset panaszkodtam…

Mégis azt gondolom, hogy nagyon kell figyelni az apukára. Az anyuka benne van a flow-ban, de az apa nem biztos. Lehetnek nála is tudatalatt feldolgozatlan élmények, akár az ő születése, vagy rendezetlen kapcsolata az édesanyjával. Azt is meg kell tanulnia egy apukának, hogy mit kezd egy érett nővel, egy gömbölyödő feleséggel, egy babás asszonnyal. Nem (csak) szexuális téren, hanem lelkileg is. A dúlának nem csak azt a szerepet kellene vállalnia, hogy az anyával foglalkozzon, hanem, hogy felmérje az apát. Az anyának a gyerekre kell figyelni. Az ő megtartó ereje a baba felé irányul, de az apa sokszor egyedül lehet.

Nem is rossz ötlet. Felvetem, hogy szerveződjön egy képzés apatársi segítő témában…

Amikor elindult a szülés nem vette komolyan. Még aludt volna. Már délután hánytam egyszer. Nyílt a száj, nyílt a méhszáj.

Sokszor kezdődik a vajúdás, enyhe hasmenéssel, hányingerrel, hányással. Ez volt az első jele a vajúdásodnak?

Olyan érzéseim voltak, mint amikor 12 és fél évesen fél éven keresztül még nem jött meg a menstruációm, de jöttek a furcsa  tünetek. Fura érzés volt. Fura hányinger. Ez a nap visszahozta a régi emlékeket. Ebéd után 3-4 körül hánytam is, ekkor már biztos voltam benne, hogy elindult a szülés.

A rosszulléted után jöttek is a kontrakciók?

Össze-vissza jött minden. Péter irogatta. Közgazdász. Én utálom a matekot. Nem érdekel. Tudtam, hogy nem lesznek rendszeres fájásaim. És tényleg össze-vissza is jöttek. Nem is fájások voltak ezek, nem görcsök, hanem  mindent elsöprő hullámok.

Hogyan tudtál otthon megbirkózni ezekkel a hullámokkal?

Volt otthon egy nagy zöld labdám. Azon ugráltam ülve, miközben magyar népdalokat énekeltem.

Majd felálltam, és elkezdtem néptáncolni. Erősen toltam bele a talpamat a földbe, énekeltem a ritmusokat. Belőlem ezt hozta ki. Nagyon tetszett az ütem. Ütem, zárok, ütem, zárok. Be tudtam tagozódni egy ritmusba.

De volt, hogy hastáncolni kezdtem. Csináltam a teve mozdulatokat, de attól nagyon felerősödtek a hullámok, így maradt a ritmus. Az megtartott. Eközben rengeteg vizet ittam.

Majd hívtam Katát, de nem vett komolyan. Nem hitték el, hogy elindult Luca. Csak később, amikor meghallották, hogy nem tudok beszállni a kád meleg vízbe, akkor mondták, hogy most…

Pedig én pontosan tudom, hogy mi történik. Nagyon erős testtudatom van. Sejt szinten tudom, érzem, hogy mi, hogy zajlik bennem. Ez a képességem csak van, ez egy ajándék. Az orvosok tök jók voltak, de spirituálisan mégsem volt meg a rezgés közöttünk. Miért lenne az élet mindig olyan, ahogy levan írva.

Utálom a statisztikákat. Az élet nem statisztika. Én Ember Éva most így érzem: Szülök. Onnan tudom, hogy hánytam.

Ha mellettem akkor lett volna valaki, az segítség lett volna. Azt éreztem, hogy nem vagyok biztonságban lelkileg. Pedig közben tudtam, hogy ez a gyerek meg fog születni, és hogy egészséges lesz.

Közben mégis egy légy zümmögése is olyan hatással volt rám, mint máskor egy Bach koncert. Úgy éreztem magam, mint egy újszülött.

Minden rezdülés, illat, forma, szándék felerősödött. Arra vágytam, hogy legyen egy selyem, ami körbeölel, hogy tudjak befelé magam lenni. Kénytelen voltam fegyelmezettnek lenni. Hajnali fél kettőkor elindultam a kocsihoz, Péter még akkor is bizonytalan volt, azt gondolta, hogy ez még nem az. Nem tudott a segítségem lenni. És itt vesztettem energiát, holott támogatásban akartam ringatózni. Nem haragszom rá, nem tartott ott, hogy értette volna, mindkettőnknek első gyermeke érkezett, de jobb lett volna, ha van aki teljes mértékben akkor ott megért és hisz nekem. Bementünk a kórházba. A magzatvíz még nem folyt el. Megvizsgáltak. A méhszáj 3-4 ujjnyira volt nyitva. Akkora már komolyan vettek.

Egyedül Anyukám érezte a hangomon korábban is, hogy elkezdődött a szülés.

Mi segített a kórházban?

Az Elsősegély cseppek voltak számomra a legfontosabbak és a víz. Használtam homeopátis szereket is.

Mik ezek a cseppek?

A Bach-virág terápia alkotása. Olyan virágok esszenciája, energiája, ami abban segít, hogy megmaradj a tudatodnál, hogy ne ess pánikba. Sokat segített.

Nem lett volna jobb épp elveszíteni a tudatodat, persze pánik nélkül?

Nekem, nem.

Két állapot között voltam. A tudatos énem és a testem kapcsolatban voltak, de én magam folyamatosan ég és föld között jöttem mentem. Lajtorja voltam.

Hogy segített Kata?

Nyugodt volt. Masszírozta a hátam. Én pedig közben azt éreztem, hogy az óceánnál állok és csak jön a hullám, és nem jó belefeszülni. Még bele sem nyugodtam az egyikbe, jött a következő, hatalmas lendület. Nem tudom behatárolni, hogy mim fájt, csak azt, hogy életem legnagyobb beavatásán vagyok.

Számítottál erre az erőre?

Az ötödik hónaptól egy barátnőm elkezdte mondogatni, hogy ez nagyon fog fájni. Haragudtam rá ezért. Ő pedig csak mondta, mondta, mert szerette volna, hogy felkészüljek rá. Ugyanis ezt így senki nem mondja el: ***-ra fáj. Nagyon fájt ez a mondat. Hogy lehet ezt mondani a szülésről?! Neki vagyok a leghálásabb, mert igaza volt, védeni akart és a realitásban tartani, tényleg iszonyatosan fájt. Elementáris erő volt.

Tudtam, hogy a legegyszerűbb, ha beleúszom. Árasszon el, mosson át, tekerjen be! Hagyom magam. Ez a döntés segített a szülésben.

Csak húztam le Péter nadrágszíját, kapaszkodtam. Álltam, és nemvárt balett mozdulatok jöttek. Az orvosom súgta is Katának: “Nézd csak, milyen érdekesen szül az Éva.” A lábam pliében volt lábujjhegyen. Közben ittam, pisiltem, ittam pisiltem. Kata hagyta, hogy ott történjen mindez, ahol vagyok. Örültem, hogy így lehetett. Nem véreztem. 10 évesen láttam egy filmet, ahol egy anyuka a szülés közben elvérzett, azóta féltem tőle. Talán egy Jókai regény volt. Erre a félelmemre is készültem megfelelő homeopátiás szerrel.

Volt egy pont, amikor Péter fotózni szeretett volna. Nem esett volna jól. Szerettem volna inkább nélküle lenni akkor. Nem volt erőm ezt elmondani. Balázs kedvesen nyugalomra intette, ez jó volt.

Pedig ez teljesen normális. Sok vajúdó anyában megfogalmazódik ez az érzés. Más fajta energiák kellenek akkor.

Jó team voltunk, de Péter kívülálló volt. Nehezen tudott mit kezdeni a fájdalmammal, a szenvedéssel. Talán sokkot kapott. Pedig szép és könnyű szülés volt. De neki sok(k) volt. Ezért folyamatosan dicsérték is. Nem engem, hanem őt. Ez vicces is így utólag. Érezték, hogy én tettem a dolgomat, de neki nagy szüksége volt rá.

Szóval tudtam, hogy állni akarok. Álltam és mozogtam.

Állva is történt a kitolás?

Egy idő után picit lejebb ereszkedtem. Négykézláb ringattam magam, egyre közelebb a megtartó talajhoz. Kata ritkán szólt, mély nyugodt hangján. Eljutott hozzám. Berezonált. Ő javasolta, hogy térdeljek le. És azt is, hogy,

ha szeretném, akkor érintsem meg a babám. Oda vezette a kezemet a fejéhez. Luca még bent volt, a kelyhem nyílásához értem és éreztem a meleg buksiját. Az első érintés,- Vele- mai napig őrzöm az ujjaimban. Éreztem a lüktetést. Nagy erőt adott a küzdelem közepén.

A vége felé valaki elkezdett uffogni. Azaz csak olyan volt, mintha más adta volna ki ezt a hangot, lassan észleltem, hogy ez én vagyok. Kint is voltam, bent is voltam a testemben. Úgy szültem, mint az indián nők. Egy idő után leguggoltam. Egy pici sámli került észrevétlenül alám, Péter pedig mögém. Hálát éreztem, követve vagyok, biztonságban vagyok, én irányítok a babámmal közösen, mi vagyunk fontosak.

Nehéz volt a kitolás, de én emelhettem fel Lucát.

Később kiderült, hogy azért is volt ilyen nehéz, mert a karja a buksiján volt, mint aki gondolkodik.. Ez megmagyarázta a fájdalamamat, mert úgy éreztem, hogy a leginkább a csontom fájt. Fél kettőre értem be. 4.18-kor bújt ki Luca. Hosszú volt a kitolási szak. Fájdalmas volt. Vágni nem kellett, picit repedtem. A méhlepényhez alig maradt erőm. Megnéztem. Gyönyörű volt. Luca addig Péternél volt addig.

Luca rögtön felsírt?

Csak nézelődött. A gyöngéd születéseknél így van. Persze az Apgárját ezért lepontozták.

Milyen kórházi napok jöttek?

Nehezek. Beraktak egy szobába egyedül. Nem jött oda senki. Nem mutatta meg senki a szoptatást. Volt, hogy nem tudtam, hol van Luca. Besárgult. A gyerekorvos mindenbe belekötött. Mély depresszióba kerültem ettől. A nagy örömtől le a pokol bugyraiba. Szakadékot éreztem a Szent Imrében a szülészet és a csecsemős részleg között. Sok sebet szereztem akkor, épp a legérzékenyebb időszakomban. Nem a szülés volt nehéz, hanem ez az időszak. Ha sok pénzem lesz, szülőotthont fogok alapítani.

Otthon jobban érezted magad?

Mozartot akartam hallgatni.

Fel kellett nőni anyává. Meg kell szokni a gyereked, magadat. Ehhez idő kell. De minden érzés, minden félelem normális. Nem kell tökéletesnek lenni. Mindent tudunk, csak segíteni kell elérni ezt a tudást.

Nekem ebben Raffai terápiája segített. Sok nőtől ezt elveszik ennek a megismerésnek a lehetőségét.

Terveztetek testvért Luca mellé?

Volt két vetélésem Luca után. A másodiknál műteni is kellett. Luca rosszul viselte. Úgy láttam, Péter nem volt olyan lelkes. Ráadásul akkor már láttam, nem lesz egy életen át a párom. Péter zárkózott ember volt. Én pedig Lucás várandósságommal egyre csak nyíltam. Ő pedig egyre jobban bezárt. Azt hiszem érezte a lelkem, nincs most másik gyermekre erő, mert más feladat jött.

Elmeséled Luca történetét?

Luca hét évesen meghalt. Három és fél évesen diagnosztizáltak nála Wilms tumort. Először azt hittük, lágyéksérv. Nem az volt. Luca átlépte a kaput. Meghalt.

Amikor először meséltél erről nekem, a lányom épp ennyi idős volt… Elképzelni sem tudom, hogy min mentetek keresztül. Különleges radarjaiddal tapasztaltad ekkor, hogy a szülés, megszületés és a halál, a távozás egy minőség is lehet?

Ugyanazok a mechanizmusok indulnak be egy távozó léleknél is, mint a szülésnél. Ugyanazt a szülést éltem meg csak visszafelé. Szép és meghitt folyamat volt. Ide születünk és vissza is születünk. Érzékeltem az energiákat, a fényt. Nagy beavatás. Méltóan tudtam visszakísérni. Ez a folyamat is egyfajta dúlaság volt. Kísérni kell. Azért, mert halál, azért még nem szörnyű. Ezt én mondom, aki átéltem. Olyan szeretet tapasztaltam, amit a szülésnél sem.

Amikor meghalt nem hordtam feketét. Nem gyászoltam. Léteztem. Mertem létezni.

Olyan temetése volt, mintha egy esküvő lett volna. Furcsán néztek rám, hogy miért nem pusztulok bele. Hibásnak tartottak ezért a hozzáállásért. Pedig Nobel-díj járt volna mindenkinek, aki ebben a folyamatban részt vett.

Lucának, az orvosoknak, akiktől jót kaptunk, a nővéreknek, az apukájának és nekem is. Mert ez a legnehezebb, ez a rend ellen van. A gyermekedet szenvedni látni és eltemetni. Tartottam magam. Lucáért tettem, hiszen, ha maradtam, akkor oka van. Nyilván belehaltam, de tartanom kellett a családomat, anyut, aput, öcséméket.

Akkorra Péterrel már külön váltunk és magam voltam a legnehezebb részeknél Lucával.. Nagyon nehéz volt egymagam vinni a teljes felelősséget. Luca halála után azt éreztem, én adok mindenkinek erőt, ha én felállok, követnek,… ez végtelenül nehéz volt és sokáig csak a testemet hordoztam, hosszú évekig,.. de valahol azt éreztem a Lányom a Tanítóm, ha utánamegyek, értelmetlen a menetele.

Péterről keveset meséltél, csak annyit, hogy elváltatok. Nyilván Luca betegsége közrejátszott ebben.

Igen. Nem tudta kezelni ezt a helyzetet és folyamatosan tágult a szakadék kettőnk között. Tehetetlen voltam, a gyermekem és a kórház minden energiámat elvitte. Azóta rendeztük a kapcsolatunkat. Ez jó,.. és nagyon kell a megbocsátás, megértés, elfogadás. Van egy lánya. Hasonlít Lucára.

Közelről, túl közelről is ismerted meg a halált. Mi volt a legnagyobb tapasztalásod ezekben a nehéz élményekben?

Ha nem integráljuk a halált az életünk részeként, nem tudunk élni. Meg kell tanulni elfogadni.

Mindenki meg fog halni. Aki itt él a földön, mindenki kilép innen. . Egy csónakban evezünk. Mind egyek vagyunk. A szeretetre és az elfogadásra kell nevelni egymást, mert nem tudjuk kinek mit tartogat az élet. Az élet csodálatos és nagy lehetőség. Érdemes jól élni, de megtanulni jól  szeretni, az egy nagy feladat.

Különleges életed lett. Nagyot változtál Luca elvesztésével?

Alapjaiban nem változott az értékrendem. Előtte is tudtam és éltem, hogy a pillanat, az ember, a szeretet a fontos. A világ és benne az emberek viselkedése volt borzalmas sokszor,.. nem maga a betegség volt a legnehezebb, hanem az az üresség, meg nem értés és hidegség amit egyes emberek adnak. A kirekesztettség, mert félnek találkozni egy olyan édesanyával, akinek angyal a gyermeke. Ez nagyon nehéz. Nekem nem az a másság adatott, hogy  lenne homoszexuális a családomban vagy  autista. Az én másságom az, hogy a gyermekem meghalt. De nem vagyok más. Ugyanolyan vagyok. Szeretek élni, dalolni, szeretkezni, és én is vagyok dühös. Egy ember. Én már így vagyok kerek. Duzzadok az energiától. Bennem van minden szín. Álltam az Odaát kapujában és visszajöttem. A Gyermekemet akit a világon legjobban szerettem ott el kellett, hogy engedjem, az ő útjára, ezt a döntését tiszteletben tartva…Végtelenül nehéz ez. Hosszú út volt… Itt vagyok túl éltem. Élet vagyok, a nevem, Éva.

Igyekszem a saját életem dúlája lenni.

Luca

A „Olyan szeretetet tapasztaltam, amit a szülésnél sem.”- Éva története Lucáról bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.