És ez fontos, hogy így hangozzon el, hogy pontosan hánykor születtek.

Igen. Nekem ezek nagyon fontosak.

Te, hogy születtél?

Hajnalban elfolyt Anyukám magzatvíze. Van valami emlékfoszlány az elmesélésekből arról, hogy talán rendőr hívta a mentőt. Délelőtt tíz körül születtem meg. Most nyomoztam ki az asztrológia segítségével, hogy 9.52 volt a pontos idő.

Hogy élte meg Anyukád a szülést?

Anyu nem bírja a fájdalmat. Amikor gyerek voltam sokszor elmondta, hogy a szülés mennyire borzasztó, de ezenkívül nem sokat mesélt nekem. Nagyon zárkózott személyiség. Pedig én nagyon kíváncsi lennék. Én szeretek kapcsolódni, de ő semmit nem mesél.

Arról sem mesélt, hogy meddig szoptatott?

Semmit, de egyszer a régi tárgyak között kutatva találtam abból az évből egy tejjegyet. Így csak következtetni tudok, hogy 4-5 hónapig szoptathatott. De ’68-ban nem is volt olyan nagy divat talán a szoptatás.

Te, hogy álltál a gyerekvállaláshoz?

Mélyről jött belőlem, hogy úgy nem élhetek felnőttként, hogy ne legyen gyerekem. Ráadásul sok gyereket szerettem volna. Csalódásként élem meg, hogy csak két gyerekem van. Három vagy négy gyereket szerettem volna.

Tudatosan készültünk rá Zolival. Egészségesen, próbálkozások nélkül vettünk részt a Czeizel féle optimális családtervezési programban. Én a tökéletes gyereket szerettem volna. Mindent meg akartam tenni azért, hogy egészséges legyen. Akkor vezető beosztásban voltam. A napi lapindító értekezleteken mindenki dohányzott, így hamar abbahagytam a munkát, az orvos javasolta a betegállomány igénybevételét.

Mi történt ebben a Czeizel féle programban?

Kivizsgáltak minket. A férjemnél találtak is valamit. Talán nem voltak elég gyorsak a spermiumok, gyógyszert kellett szednie.

Hamar teherbe estél?

Azonnal. Az első alkalommal. A második gyerekünknél is gyorsan, pedig akkor már nem is jártunk a Czeizelhez.

Amúgy kész csoda, hogy teherbe estem, mert ma már tudom, hogy az akkori szexuális életünk nem volt egy diadalmenet. 13 évig nagy szerelemben éltünk, de a mi házasságunk inkább egy intellektuális kapcsolat volt. Azt gondolom, hogy mi azért találkoztunk Zolival, hogy megszülethessen Bálint és Zsombor, hogy ők legyenek számomra a tökéletes gyerekek.

Hogyan derült ki, hogy terhes vagy?

Akkor már pár éve voltak terhességi tesztek. Apu születésnapján vettem egyet, amit meg is csináltam. Pozitív lett.

A ’90-es években milyen segítséget kaptál a szülésre való felkészülésben?

Nem jártam semmire, szerintem nem is volt ilyen. Azzal viszont foglalkoztam, hogy hol kellene vajon szülni. Orvos sógornőm javasolatára először nem orvost, hanem kórházat választottam, mert ha baj lenne, akkor az intézmény a fő háttér. A MÁV kórház mellett döntöttem.

Ha felkészítőre nem is jártál, de könyveket olvastál?

Igen. A “Kismamák és kisbabák egészségkönyvét” (Prof Frydman-Dr. Cohen Solal) című könyvet kívülről tudtam. Tökéletesen illett hozzám stílusában, megfogalmazásában. De átgondolva, igazából nem a szülésre készültem – azt gondoltam, hogy azt az orvosok megoldják majd, hanem a kisbabára, és arra az időszakra, amikor egyedül leszek vele, hogy akkor azt majd jól tudjam csinálni.

Hogy viselted a várandósságod?

Jól. Égett a gyomrom, de más nehézségre nem emlékszem. Talán még annyi, hogy nagyon meghíztam. A terhesség előtt egész életemben fogyókúráztam. Ekkor azt gondoltam, hogy végre azt ehetek, amit szeretnék. Meghíztam, de az energiámat nem veszítettem el.

Vissza tudsz arra emlékezni, hogy milyen vizsgálatok voltak ekkor a protokollban?

Volt több vérvétel és volt pár ultrahang. Többek között a fontos 16 hetes ultrahang. Terheléses cukrot nem néztek akkor.

Akkor kiderült előre, hogy fiatok lesz.

Igen. Az egyik ultrahang vizsgálatnál.

Mindig is lányt szerettem volna. Egyszer még viccelődtem is vele, hogy ha fiam lesz benthagyom a kórházban.

’92-ben Apukám temetése napja előtt megálmodtam, hogy fiam fog születni, és Apukámra fog hasonlítani, szürke szeme lesz, barna haja. Olyan volt az álmom, mintha Szűz Máriáról és Jézusról szólt volna. Menekülnöm kellett a bebugyolált kiválasztott gyerekkel. Egy lépcső alá bújva megmenekültünk. Akkor ránéztem a fiamra, és az Apám arcát láttam. Tényleg pont úgy nézett ki Bálint, mint az álmomban.

Ez az álom sokat formálhatott rajtad. Hogy indult el a szülésed?

Sehogy. Anyu szülinapjára írtak ki február 14-re, de nem érkezett Bálint időben. Két héttel később indították be a szülést. Délelőtt 10 körül burkot repesztettek. Lehet, hogy kaptam mást is, de arra már nem emlékszem. Másnap hajnali egy körül született meg.

Volt rajtunk kívül még egy pár a kórteremben. Zoli mondta is, hogy na akkor velük versenyezzünk! De esélyünk sem volt.

Magáról a vajúdásról kevés emlékem van. Csak arra emlékszem, hogy a vége felé egy sötét szobában volt egy labda, egy bordásfal. Egyiket sem használtam. Jól felszerelt kórház volt, az egyik első baba-mama barát intézmény. Csak éppen senki nem mondta el, mit csináljak igazán. Beszélgettünk Zolival. Figyeltük, hogy a másik párnál az apuka masszírozta a kismamát. Zoli más típus volt. Aztán egyszer csak üres lett minden, mindenki megszült az osztályon.

Egyértelmű volt, hogy bent lesz Zoli Veled?

Nem. Én nagyon szerettem volna, de ő azt mondta, hogy az milyen jó, amikor a haverjaival ül a kocsmában, és várja a telefonhívást. Ahogy apukája is tette. Persze ez megváltozott.

A legjobb barátja mondta, neki: „Te hülye vagy?! Kihagyod a gyerekeid születését?! Az a legnagyobb buli a világon!” Meggyőzte, de nem igazán volt aktív segítő. Hamar elfáradt. Bálint születése után is csak azt mesélte, hogy ő mennyire elfáradt. A sógornőm kérdezte is: „- És Csilla?! – Csilla is, de nekem nem ez lett volna a dolgom. Neki viszont igen.”

Mélyreható konfliktusok előjelei voltak ezek, de akkor még nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Amíg picik voltak a gyerekeim, a felettük érzett boldogság minden más problémát háttérbe szorított.

Hogy viselted a fájdalmat?

Ha jól emlékszem nem kaptam semmilyen fájdalomcsillapítót. Talán azért sem kértem, mert én sportoló vagyok. Anyukámmal ellentétben nekem magas a fájdalomtűrő küszöböm.

A kitolást is jól viselted?

Nem nagyon emlékszem rá. Éjfél körül indulhattak el a tolófájások, másfél órát tarthatott. Nagyon hosszúnak éreztem ezt a részt.

Olyan érdekes, hogy a hosszú évek alatt, hol kopnak el az élmények vajon? A frissen szülő nőknek az a meggyőződése, hogy ezekre a pillanatokra mindig fognak emlékezni.

Két-három évig elsírtam magam, hacsak Bálint születésére gondoltam. Brutális volt ez az érzés, de az élet új élményei elmossák a régit.

Zolival beszélgettetek erről a napról később?

Igen. Volt, hogy kérdeztem tőle, hogy ő mire emlékszik. Azt mondta, kiabáltam, hisztiztem. Én ilyenre nem emlékszem, szerintem nem is jellemző rám, de ez az ő története, és persze lehet, hogy ő is máshogy meséli, mint ahogy valójában volt.

Mi történt miután kibújt Bálint?

Rögtön kivitték. Megvizsgálták, tíz perc után hozták vissza, rám tették. Sokat kellett varrni, mert nagyon szétszakadtam. Azt gondolom, nem tágultam rendesen. Talán, ha jobban fel tudok készülni a szülésre testileg, akkor nem repedek így szét.

Nem hinném, hogy ezen múlt. Inkább a szülésindításon. Arra pedig nem lehet felkészülni. A szülésre lehet, és kell is készülni, de egy indított szülés az nehezebb út.

Hogy voltál a szülés után?

Akkor jött a fekete leves, mert kétszer is elájultam. Egyszer, amikor felvittek a szobába, kérték, hogy menjek el wc-re. 16 órás volt a szülésem, ez idő alatt nem ettem, nem ittam. Ahogy felálltam rögtön elájultam. Sérülésem nem lett, talán elkaphattak, erre nem emlékszem, de arra igen, hogy közben azt álmodtam, hogy egy kórház folyosóján rohannak velem egy ágyon tolva, és sorra nyílnak ki a folyosó ajtai. Miután magamhoz tértem újra elküldtek pisilni. A wc-n újra elájultam. Akkor befektettek az ágyamba, és nem mozgattak tovább.

Hogy ment a szoptatás?

Nehezen. Bálint kiszáradt még bent a kórházban. Valahogy nem szopott rendesen, pedig végig ott volt mellettem. Belázasodott, antibiotikumot kapott. A mai napig nem tudjuk, hogy mi történt. Közben belövellt a tejem. A nővérek segítettek lefejni a mellem.

Nehéz időszak jött. Bálint nem aludt jól, nem szopott. Nyolc hónapig fejtem. Tehénnek éreztem magam. Kézzel, géppel is próbálkoztam, mert Bálint lusta volt szopni, de így is 13 hónapos koráig kapott anyatejet. Közben folyamatosan mértem őt, és fejtem. Hamar hozzátápláltunk. Talán nyolchetesen kaphatott először reszelt almát és reszelt banánt, majd sárgarépát.

Teát nem akartam adni neki, bár anyukámmal erről sokat vitáztunk, de én inkább gyümölcsöt préseltem számára. Ma már tudom, ez hiba volt. A babáknak nem kell sem tea, se semmi más folyadék, csak víz. Azóta is függő az édes löttyöktől.

Nem lehetett könnyű időszak. Te hogy voltál az első hetekben?

Egy hónap után öltöztem át először hálóingből. Anyu szólt rám, hogy ez így nem jó, hogy mit fog ehhez szólni a férjem, és hogy amúgy is fogyjak le! Kaptam az íveket. Amúgy azért mentem ki csak az utcára, hogy konzerveket vegyek, hogy legyen mit ennünk. Főzni esélyem sem volt. Anyu volt, hogy segíteni próbált, de nem igazán tudott. Káosz volt, de azért jó volt.

Nehéz elképzelni, hogy jó volt ez így.

Bálint születése előtt én egy menő újságíró voltam. Ugyan depressziós nem lettem a szülés után, de iszonyatosan nagy váltás volt otthon lenni, és gondoskodni egy kisgyerekről, aki ráadásul nem eszik, nem alszik és folyton kézben van.

Egyszer valaki azt mondta, hogy azért kaptam ilyen nehéz gyereket Bálint személyében, hogy a szüleim válásának traumáját, és azt, hogy Anyu elhagyott engem, ezzel dolgozzam le. Azzal, hogy tökéletes anya legyek. Mindent feláldoztam a gyerekekért és a férjemért.

Előreszaladtunk. Bálint születése után terveztetek testvért is.

Igen. ’97-ben kiköltöztünk Brüsszelbe. Zsombor azonnal megfogant. Viszonylag gyorsan orvoshoz mentem. Az első vizsgálatkor úgy tűnt, hogy nincs egyedül, aminek én nagyon örültem. Azt gondoltam, hogy akkor már hárman lesznek, de később már nem látszódott más, de úgy érzem, nem volt egyedül.

Ettől függetlenül egy nagyon boldog terhesség volt. Akkor már végre jobban aludt Bálint. Mivel tudtam, hogy júniusban nincs igazán jó idő kint Brüsszelben, ráadásul itthon, Magyarországon kertes házba tudtam hazajönni vele, így újra hazaköltöztem. Anyu segítsége is jól jött, mert ha nem is mosott vagy főzött, de a gyerekekkel mindig szuperül eljátszott. Így született meg a döntés, hogy itthon szülök, ismét a MÁV-ban.

Zsombor elindult magától?

Nem. Mondjuk nem is vártunk olyan sokat, mint Bálintnál. Tíz nap után beindították burokrepesztéssel, és gyorsítót is kaptam. Azt gondolta az orvos – aki nem a saját orvosom volt, mert ő szabin volt, de jól ismertem az első terhesség kapcsán – , hogy olyan talpraesett és mozgékony vagyok, hogy nem akar ágyhoz kötni, s nem infúzióban, hanem injekcióban adja be az oxitocint. Emiatt hamar rákerültem CTG-re, hogy lássák, mit szól a gyors induláshoz Zsombor. Nyilván az első fájások hatására szétesett a szívhangja, ebből a tempóból ő nem kért. A mai napig tipikusan ilyen a természete. Azt láttuk, hogy még jól van, de az orvosoknak egyértelmű volt, hogy ki kell venni gyorsan, mert ebből könnyen lehet oxigénhiányos állapot.

Te hogy voltál mindeközben?

Azt gondoltam, hogy ha ez van, akkor mielőbb vegyék ki, hogy ne legyen semmi baja. Ha műtét, akkor műtét… De talán meg is könnyebbültem, hogy nem kell újra azt a 16 órát végig csinálni, mint Bálintnál. Amikor kivették persze nem kaptam meg, nem láthattam. Zoli viszont nagyon boldog volt és büszke, hogy ő előbb vehette kézbe, mint én. Ő vitte fel a csecsemős osztályra is. A két fiú közül a mai napig Zsombor kötődik jobban az édesapjához.

A császár után viszont teljesen jól voltam. Emlékszem bejött a nővér, és amikor meglátott törökülésben az ágyon, ahogy magyaráztam a többieknek, nem hitte el: „Egy napos császárost még nem láttam az ágy tetején ülni, és magyarázni.”

Hogyan alakult a császár utáni szoptatás?

Nem volt gond vele. Zsombort három éves koráig szoptattam. Őt szoptatni öröm volt, de aludni ő sem aludt. Elkövettük azt a nagy hibát, hogy beköltöztem a gyerekekhez két évre. A házasságunknak persze annyi volt. Amikor visszaköltöztem Zoli mellé, és éjjel felsírt valamelyik gyerek, akkor is engem ébresztgetett, hogy menjek.

De én sokat tanultam a francia nőktől. Volt egy ismerősöm, aki megerősített benne, hogy ez így nem jó, elmesélte, hogy ők beosztották, ki mikor kel a gyerekekhez. Én azt gondoltam, hogy az a normális, ha én kelek, hiszen a férjem újságíró volt, fontos feladatokkal. Mire ez az ismerősöm elmesélte, hogy az ő férje F16-os vadászpilóta…

Felborult az egyensúly, eldőlt a két gyerek felé. Ráadásul külföldön voltunk. Nem voltak nagymamák, nem volt munkahelyem. És azt is láttam, hogy ott, ahol mind a két szülő egy idegen országban visszamegy dolgozni, ott a gyerekek sérülnek. Én inkább otthonról dolgoztam valamennyit, és velük voltam. Ez tette lehetővé azt, hogy egészséges felnőttekké váltak.

Mi történt a nagycsaládos terveiddel?

Volt még szerintem egy terhességem, ami nagyon hamar félbeszakadt. Két hetet késett a menstruációm, s mivel ez nálam korábban sohasem történt meg, ebből gondoltam. Nagyon vágytam egy harmadikra, de ő jobban tudta, nekem mire van szükségem. Ha megszületik, akkor sose válok el, kifutottam volna az időből. Biztosan lány lett volna, és azt gondolom, hogy azért nem született meg, hogy megadhassa nekem a szabadságot.

Mert végülis elváltatok.

Igen. Bálint 18. születésnapján éreztem meg, hogy vége a házasságunknak.

Az első szülésem nyomai miatt volt egy hüvelyplasztika műtétem 2014-ben. Akkor döntöttem el, hogy elválok. Kiderült, hogy tovább kell bentmaradnom a kórházban, mert valami nem stimmelt a beavatkozás után. Amikor bejöttek a fiúk a kórházba meglátogatni, akkor Zoli elaludt a látogatás alatt annyira elfáradt abban, hogy két napig kellett felügyelni egy 15 és egy 19 éves gyerekre. Zsombor a stressztől beteg lett, amikor én kórházba kerültem. Szóval Zoli aludt a kórházi fotelben, Bálint ette a lazacos szendvicsem, Zsombor pedig teljesen kikészült, kiabált, hogy hívjanak már egy orvost, aki elmondja, hogy mi a baj velem!

Kiborultam. Akkor lettem biztos abban, hogy nem fogok tovább Zolival élni.

Nagy a pakk. Van belőle olyan tapasztalat, tanács, tárgy, amit továbbadnál segítségül egy hamarosan szülő kismamának.

Tárgyakra nincs szükség csak szeretetre. Nyugodtan lehet a gyerek sokat kézben. A sógornőmnek nagy mondata volt: „A gyerek nem azért sír éjszaka, hogy Veled szórakozzon, hanem azért, mert nem érzi jól magát!” Ahhoz joga van, hogy bemenj hozzá, és simogasd a hátát, de ahhoz nem, hogy felvedd állandóan, de nem tudom pontosan, mi a jó út. Csak azt látom, hogy Zsombor sokkal nyugodtabb lett, így hogy vele aludtam.

A másik pedig, hogy hallgass az anyai megérzéseidre! És ne felejtsd el, hogy ki vagy, hogy honnan jöttél. Ne felejtsd el, hogy mennyit érsz!

A „Ne felejtsd el, hogy mennyit érsz!” – Csilla szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Nem mondom, hogy mindenre emlékszem, mert 7 éve szültem, de, amit tudok, elmondom.

Könnyen jött Rozi?

32 éves voltam mikor terhes lettem. A nőgyógyász szerint már kicsit öreg voltam, ahhoz, hogy könnyen teherbe essek. Rozi gyorsan jött. Azt hittem, többet kell várni rá.

Amilyen könnyen jött, olyan könnyű is volt a terhességed?

Minden rendben volt. Az első pár hétben véreztem néhányszor, de az orvosom, sárgatest hormont adott, és az rendbe is tett. Volt, hogy hüvelygombám volt, arra is adott gyógyszert. Persze otthon kiolvastam a tájékoztatót: „terheseknek nem ajánlott”. Hezitáltam, hogy mit csináljak, végül felhívtam. Bocsánatot kért, hogy rossz gyógyszert írt fel, adott másikat. Illetve eszembe jut még egy vizsgálat a terhesség elejéről, ahol Rozi elbújt. Nehezen találták meg az ultrahangon. Nagyon ijesztő volt, végül meglett, és minden a legnagyobb rendben volt. Ezeket az izgalmakat leszámítva, könnyűnek mondható.

Ritka az ilyen várandósság. Akkor biztosan alaposan ki tudtat élvezni ezt az időszakot.

Igen, bár sokáig dolgoztam. Ugyan tudtam közben pihenni, de minden nap hajnalban keltem. Rozi mindig tovább aludt a hasamban. Már a buszon voltam, amikor ő reggelente felébredt. Nagyon szerettem ezt az érzést és ezt az időszakot.

Mi volt a legjobb a várandóságban?

Amikor már mozgott az nagyon szórakoztató volt.

Barátságos alien a hasamban.

Otthon heverésztem és a tableten játszottam egy szuper játékot. Ilyen (én)időm azelőtt és azóta sem volt soha.

A munka (és a játék) mellett jutott idő a szülésre való felkészülésre?

Nem voltam ebben igazán tudatos. Úgy voltam vele, hogy ha a világ legtöbb nője tud szülni, akkor én is képes leszek rá. Nem olvastam könyveket, szülés videókat sem néztem. Egy picit azért féltem.

Anyám elmeséléséből az derült ki, hogy ez rettenetes.

Ezt szerettem volna leszedni a tudatomból. Nem éreztem, nem tudtam, hogy többet kellene foglalkoznom a szüléssel. Utólag azt gondolom, hogy nem lett volna rossz, de akkor nem volt erre tudatos törekvésem. Bíztam abban, hogy a kórházi közegben úgy mennek a dolgok, ahogyan menniük kell. A saját testemben is bíztam. Ha már a terhességemet ilyen jól csinálta a testem, akkor biztos képes vagyok szülni is, szoptatni is.

Terhes ismerőseim említették, hogy egy szülési terv nem árthat,

de nekem nem volt igazán tervem, csak hogy megszülöm Rozit.

Azt tudtam, hogy gátvédelmet szeretnék, ha lehet, és hogy hagyjanak vajúdni, de ebben ki is merültek a terveim. Nem készültem arra, hogy nagyon küzdenem kell. A terhesség közepe táján volt bennem pici félelem, de a vége felé megszűnt. Azt gondoltam, hogy a szülés minden anyával megtörténik. Bíztam benne, hogy menni fog.

Szülésfelkészítőre sem jártatok?

De igen. Voltunk légzőgyakorlatos felkészítőn, amit sokan dicsértek. Voltunk a Szent Istvánban is felkészítőn, ahol később Rozi született. Az egyik ilyen előadás végén megnézhettük a szülőszobát. Ketten voltunk csak Andrással. Egy nagyon mogorva és ijesztő szülésznő volt velünk. Tényleg ijesztő volt.

Kerestetek akkor egy barátságosabb szülésznőt a nagy napra?

Nem. A doktornő tarifája elég magas volt. Nem igazán fért volna bele a szülésznő.

Ráadásul mindenki azt mondta, hogy az a fontos, hogy a nőgyógyász rendben legyen. A szülésznő pedig jó lesz az, aki épp ott van aznap. Nyilván pont ez a mogorva asszonyság fogadott. Megijedtem. Szerencsére hamar lejárt a műszakja. Amíg ő ott volt azt gondoltam, hogy én így biztosan nem tudok szülni.

Említetted, hogy orvost viszont választottatok. Mi alapján?

Ismerősök a Szent István kórházat javasolták, mivel bababarát helyet kerestünk. Az orvosomról az a hír járta, hogy nagyon anya-, és bababarát. Sok ismerős szült nála. Mindenkinek jó élménye volt vele.

Akkor maximális volt a bizalom.

Igen, nagyon sokan jártak is hozzá bízva benne. Sokszor sokat csúszott a rendelése. Volt, hogy 7 órán keresztül ültem a várójában. Most már ezt nem tenném. Akkor ő tűnt a kapaszkodónak. Ő volt a biztosítéka annak, hogy minden jól fog működni, és ezért mindenre hajlandó voltam.

Pedig ez egy magánrendelés volt. Fizettem is azért, hogy 7 órát üljek.

Aztán nem is volt olyan jó a szülésem.

Hogy indult be?

A terminusom utolsó napján jártunk. Aznap épp voltam benn a doki néninél. Megállapította, hogy a szülés még nem indult el. Pár napot adott arra, hogy beinduljon, utána tanácskozásra hívott volna, amikor is összeülnek a nőgyógyászok és eldöntik, hogy mi legyen.

Én nem szerettem volna, hogy indítsák, de abban az időben tiszteltem az orvosokat. Picit nyafogtam, hogy nem szeretném… de aztán megadtam magam.

Aznap még hazaengedtek, és délután el is indult a folyamat. Sejtettem, hogy ez az, mert ilyen fájdalmat korábban még nem éreztem.

Mit éreztél?

Óránként kb. egyszer jött egy semmi mással össze nem hasonlítható toló, nyomó, szorító érzés, ami nagyon elgyengített. Sok féle fájdalmat éreztem életemben, de ami teljesen oda fókuszálja a figyelmet, olyat akkor még nem.

Mikor mentetek be a kórházba?

Másnap hajnalban. Este 9 körül kezdett igazán fájni. Beültem egy kád meleg vízbe, hogy megszűnik-e, de nem szűnt meg. Megpróbáltam aludni. Nem tudtam. Ahhoz már túl erősen és túl gyakran jöttek a fájások. András a párom aludt. 5-6 körül mondtam neki, hogy hívjon taxit, menjünk be. Akkor voltak kb. 7 perces fájásaim.

A kórházban felgyorsult a folyamat?

Nem. Nagyon hosszantartott ez az állapot. Rátettek a CTG-re. Ücsörögtem ott egy darabig a rémisztő szülésznővel. Elkezdtek gyengülni a fájások. Egyszer csak felszabadult egy szülőszoba. Beköltöztünk. Időnként jöttek vizsgálni, nem is emlékszem pontosan a részletekre… Csak arra, hogy elkezdtem hányni. Sokat. Nagyon hamar kimerültem tőle. Előtte András még próbált segíteni. Igyekeztünk a felkészítőn hallottakat élesben kipróbálni, de egyik sem jött be. Minden idegesített. Nagyon.

A doktornő akkor már ott volt?

Nem. Szerdai nap volt. A magánrendelésének a napja. Azt hittem, hogy ott vár már, fogad, ehhez képest sokáig nem láttam.  De legalább a goromba szülésznő elment és jött helyette egy kedvesebb. Megvizsgáltak. Váratlanul burkot akartak repeszteni. Nem szerettem volna. Mondtam is. Szerettem volna, hogy természetesen történjenek a dolgok. Ők pedig csak azon izgultak, hogy már milyen régóta vajúdok. Aggódtak, hogy hogy van Rozi, hogy nem mekóniumos-e a víz.

Én nem tartottam az aggodalmat indokoltnak, de meggyőztek. Amikor már a doktornő is megjött és ő is a burokrepesztést javasolta, tőle elfogadtam a javaslatot.

Nem voltam felkészülve, arra, hogy a burokrepesztés megtriplázza a fájások mennyiségét én minőségét. Folyamatosan hánytam. A magzatvíz pedig gyönyörű tiszta volt.

Tudtad pótolni az elvesztett folyadékot?

Korábban olvastam, hogy azért, mert vajúdik egy nő, azért még ehet és ihat, de ők csak hajtogatták, hogy nem lehet. Én pedig hánytam, ezért infúzióra kötöttek, pedig én inni szerettem volna, de valami miatt azt nem lehetett.

Volt akkor veletek benn a szülőszobán valaki, valaki, aki segíteni tudott akkor?

Ez a korábban említett kedves szülésznő időnként bejött, tényleg nagyon kedves volt. Általában kedves dolgokat mondott. Egyre viszont már akkor haragudtam: Azt magyarázta, hogy engedjem el… Képzeljem el, hogy kinyílik a méhszájam, mint egy virág, mert az a baj, hogy nem tudom elengedni. Amennyire tudtam, mondtam neki (kevéssé tudtam már kommunikálni):

Én kurvára elengedtem! Én megakarom szülni ezt a gyereket! Nekem ne magyarázza, hogy nem nyílok meg eléggé.

Azt éreztem akkor, hogy nem erről van szó. Még akkor is, ha ebben lehetett némi igazsága. Önvizsgálatot tartottam, és arra jutottam, hogy én ott megnyíltam. Megakartam szülni Rozit. Kezembe akartam fogni. Nem éreztem, hogy a tudatomnak ebben ilyen szerepe lett volna.

Közben azért kedves is volt, sokszor bejött. Én meg csak üvöltöztem. Sokat. Ordítottam, mint egy sakál a fájások alatt. Amikor bocsánatot kértem az ordítások miatt, nyugtatgatott, támogatott benne, hogy nyugodtan ordítsak. Kedves volt és támogató.

András, hogy viselte ezt a helyzetet? A kísérők ezen a ponton nagyon tehetetlennek érzik magukat és sokszor az anyukák is ezt érzik az apukákkal kapcsolatban.

Próbált segíteni. Nem nagyon tudott. Nem az ő hibája.

Talán, ha jobban felkészülök, ha tudtam volna, hogy mi fog történni, akkor könnyebb lett volna segíteni is. Ott akkor azt éreztem, hogy aki hozzám szól azt lerúgom.

Kívül volt a kompetenciámon, hogy figyeljem más valakinek az érzéseit, vagy, hogy ne bántsam meg. Az elején idegesített, amiért nyomkodta a mobilját, de nem akartam szólni. Ismertem. Pótcselekvés volt, de nagyon zavart. Amúgy is mindentől irritált voltam. Minden idegesített.

Én küzdöttem, mindenki más csak lógatta a lábát.

Említetted, hogy volt burokrepesztés. Volt más beavatkozás is?

Kaptam oxitocint. Nem vitatkoztam. Onnantól kezdve jött az igazi filmszakadás. Úgy éreztem magam, mintha egy horrorfilm szereplője lettem volna. Nagyon fájt. A nehéz ebben is az volt, hogy

ugyan mondták, hogy adnak oxitocint, de azt nem mondták, hogy utána a világ le fog szakadni, annyira fog fájni.

Olyan különbségek voltak a fájások között, amire ilyen rövid idő alatt nem tudtam felkészülni. Mint, akit lelöknek a szakadékba. Azt éreztem, nem fogom túlélni. Mondtam is Andrásnak:

Én csak meg akarok halni.

Sírt. Kevéssel utána megszületett Rozi.

Hogy jutottatok túl ezen a nehéz helyzeten?

Tényleg úgy éreztem az életemért küzdök. Akkor nagyon jó volt, hogy ott volt András. A sok jövő-menő orvos, szülésznő között volt valaki, aki ott volt, és akihez hozzá lehetett szólni.

Mozogni tudtál még akkor, vagy az infúzió ágyhoz kötött?

Ekkor már nem tudtam mozogni, de valamikor a vajúdás közben kaptam valami kábítót, amiért nagyon hálás voltam. Így két fájás között tudtam pihenni, mintha öt másodpercekre el is aludtam volna. De ekkor már mozogni nem igazán volt kedvem. Nem volt erőm kimászni az ágyból. Az oldalamon feküdtem és nagy jajgatások közepette forogtam jobba-balra. Vicces volt.

És akkor egyszer csak elindultak a tolófájások.

Igen, akkor már ott volt a doktornő. Teljesen egyértelmű érzés volt. Mondták, hogy mit fogok érezni, de ez is épp olyan volt, mint a legelső fájások: teljesen egyértelmű volt, hogy ez az.  Mondták, hogy toljak én pedig nyomtam, amennyire csak tudtam. Már nagyon fáradt voltam, ezért is haladt nehezen, illetve utólag kiderült, hogy nagyon rövid volt Rozi köldökzsinórja. Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, vagy csak meg akart vigasztalni a doktornő, hogy miért nem sikerült egyedül kinyomnom Rozit.

2-3 kísérlet volt, de mindig visszahúzódott a feje. Ezért végül rám könyökölt és segített kinyomni. Én abszolút segítségnek éltem meg. Nem fájt. Jó ritmusban csinálta, így nem tűnt erőszakosnak, ahogy Rozi megszületett.

Délután hat körül lett meg.

A gátvédelem nem sikerült, de legalább nem vágtak, csak szakadtam.

Pedig ez volt az egyetlen dolog, amit a szülés előtt fontosnak tartottál volna.

Igen, de talán jobb volt így, bár nagyon fájt, amikor varrtak. Mondtam is:

Most már szeretném, ha békén hagynának ott lenn.

De nyilván össze kellett varrni. Gondoltam is, hogy valami történt, mert korábban már volt a szülés közben egy nehéz mondat. A szülésznő, mondott valamit a doktornőnek, mire a lábam között megrökönyödve így felelt: „uhhh, igen”. „- Úristen, vajon mit láttak?! Mi lehetett odalenn?!” De miután megkaptam Rozit ezzel már nem foglalkoztam.

Rögtön odaadták Neked?

Igen. Bár volt egy pont, ami aggodalommal töltött el. Másodpercek lehettek. Amikor Rozi megszületett, kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Eltelt egy rövidke idő mire jött a válasz, hogy igen. Rosszabb volt ez a pár másodperc, mint a szülés bármelyik fájó pontja.

Rám tették, majd picit kivitték lemérték, megvizsgálták. András mindenhova ment vele és hamar vissza is hozták. Szép aranyóránk volt. Rögtön mellre került.

Milyen volt megszülni a méhlepényt?

Kifejezetten jó érzés volt. Rozi után olyan volt, mint egy megkönnyebbülő lökés. A sok fájó tolás után egy nagyon könnyű tisztuló érzés. Talán 1-2 nyomás lehetett. Kicsusszant. Megmutatták. Nagyon szép volt (a doki szerint). Én nem láttam olyan gyönyörűnek.

Milyen érzések kavarogtak ekkor benned?

Abban a pillanatban, amikor odaadták Rozit, olyan volt, mintha az egész szülést elfújták volna. Semmi fáradtság, fájdalom nem maradt.

Erről a hormonok nagyon ügyesen gondoskodnak. Milyenek voltak a következő napok a kórházban?

Nehezek, mert influenzajárvány volt. Emiatt András sem jöhetett látogatni. A szüleim végig ülték a szülést a kórház előtt. Egy szülésznő végül titokban beengedte őket pár másodpercre. Utána viszont nem jöhetett be senki.

Sok teendő is volt: pisilni, óriás betéttel variálni. Folyton rakosgatni akartak, pedig mindent meg tudtam fizikailag csinálni. A szobában még sokat kellett várnom, mire behozták Rozit. Nagyon zavart, hogy

ott ülök már legalább egy órája, de hol van a gyerekem? Miért nincs itt? Mit csinálnak vele? Még a végén összecserélik valaki mással. Hogy fogom megismerni?

Nem értettem, hogy miért nem adják ide rögtön. Akkor 8 óra lehetett. Fáradt voltam. Mindenki aludt már a szobában. Csendben üldögéltem az ágyon, nem akartam lefeküdni, de éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok. Amikor sötét és csendes lett minden, akkor valaki felkattintotta a lámpát, hogy menjek, álljak oda, mert mutatja, hogy mit kell csinálni. Odaálltam mellé és katonásan elmagyarázta a köldökcsonk kezelését. Meglepett, hogy ezt én csinálom. Mire jött is a válasz:

Mit gondol?! Ez a maga dolga. Maga az anyja nem?!

A szülés, volt, amilyen volt. Nem gondolok úgy rá, mint egy borzasztó élményre. Jó, a hányásra és az oxitocinra igen. Ezekről nem feltétlenül tehet a kórház, de a tájékoztatás hiányáról igen.

De a szülés után benn töltött nap maga volt a pokol. Soha többet nem akarok így kórházban lenni. Semmi empátiával nem találkoztam. Ugyan egy-két kedves nővér volt ott, de végtelenül magamra hagyott, kiszolgáltatott voltam. Senki nem jöhetett be. Azt sem tudtam, hogy egy kórházban a rokonoknak kell hozni ételt. Azt gondoltam, hogy ezek működnek, de amit enni adtak az borzasztó volt, másrészt csak, akkor mehetsz haza, ha kakiltál, de ezektől a kajáktól nem lehetett eredményt produkálni.

Mindeközben Rozi, hogy volt?

Üvöltött. Nagyon sokat sírt. Nem volt kinek odaadnom, mivel nem volt ott családtag. Egyáltalán nem tudtam pihenni. Kedves szobatársaim voltak, de nem tudtam őt ott hagyni rájuk. Nem tudtam lezuhanyozni sem. Csak villám mosakodást végeztem.

Sok baba aludt ott a szobában a kis kocsikban, de Rozi nem aludt csak az első este. Amúgy óránként, két óránként üvöltött én pedig azon kattogtam, hogy mikor mehetek haza.

Nehéz lehetett. A szoptatás könnyen ment?

Igen. Rozi olyan volt, mint egy pumpa. Olyan elánnal szopott, hogy nagyon gyorsan beindult a tej. Folyamatosan a mellemen volt, különben üvöltött volna. Egyszer meg is kérdeztem az éjszakás nővért, hogy mit csináljak. Sajnáltam a többieket, hogy nem tudnak miattunk aludni. Nagyon össze is voltunk zsúfolva. A nővér tippje az volt, hogy Rozi éhes. Nem értettem, mert egész nap a mellemen volt. Kedvesen lemérte, próbált segíteni. Végül hozott titokban egy kis anyatejet és próbálta megitatni, de Rozi nem kért. Tényleg nem volt éhes. Visszaadta Rozit:

Tessék anyuka! Akkor ezzel kell kezdenie valamit.

De mindezt tényleg nagyon kedvesen. Örültem neki, hogy kiderült, hogy nem velem, nem Rozival van a baj, hanem most egyszerűen ez van. Melegszívvel emlékszem rá vissza. Ő volt az, aki az egyik este rábeszélt, hogy hagyjam ott Rozit náluk, amíg pihenek. Két órára ott hagytam. Beállítottam az ébresztőt a telefonomban, és ahogy csöngött rögtön mentem is vissza érte.

Közben nyomasztottak a wc-re menéssel. És ugyan fizikailag úgy éreztem, hogy teljesen jól vagyok: tudtam ülni is, de arra még nem tudtam gondolni, hogy wc-re menjek. Azt éreztem, hogy soha többet nem akarok ilyet csinálni. Más úton szeretnék megszabadulni ettől. Erre empátiája, vagy odafigyelése senkinek nem volt. Próbáltam viccelődni is, hogy oldjam a feszültséget a vizit közben. A fiatal doktor úrnak, mondtam, hogy „nem nincs semmi, de nem is vágyom rá”. Ő csak mogorván közölte, hogy jó, de addig nem engedjük haza, amíg nem történik valami. Legalább nevetett volna. De nem.

Beadtam Rozit a közös szobába, ahol az újszülöttek voltak és végre sikerült… Ez is olyan volt, mint egy csehszlovák horrorfilm. Kúpot szerettem volna kérni, de nem volt épp akkor ott nővér. Várnom kellett. WC papír persze nincs…

Sikerült mindent leküzdenem. Megyek éjjel vissza a folyosón Rozihoz. Hallom, hogy sír. Sír, sír. Csöngetni kellett. Megint várni. Amikor kijöttek vigasztaltak, hogy csak most kezdett el sírni, de én kiborultam. Sírtam én is, Rozi is. A nővér vigasztalt, hogy ezek az első anyuka könnyek…

A harmadik nap hazaengedtek.

Volt ebben a pár napban valami jó dolog is, ami ott történt veled?

Inkább csak meglepő dolgok. Volt például egy kötelező szoptatós oktatófilm. Bizarr egy film volt. Mindenkinek végig kellett néznie különben nem mehettél haza a kórházból. Jó, hogy nem írtunk dolgozatot belőle.

De a hálapénz problémáját is nehéz volt kezelni. Nem volt kivel megbeszélni, egyeztetni róla, mert teljesen egyedül voltam.

Egyszer csúnyán rám szóltak, mert szerettem volna kimenni a család által hozott ételért. Kinyitottam az ajtót, hogy kinyúljak a csomagért. Azonnal kirontott egy nővér, hogy mit képzelek, viccből csukják az ajtót?! Influenza járvány van.  Majd ők beveszik. Mintha ő kisebb résen keresztül tudná elvenni a csomagot.

Ez lett volna az a rész, amikor valami jó dolgot mesélsz a szülés utáni időről, de ezek szerint tényleg csak nehezen elviselhető helyzeteket hozott ez a pár nap. Sajnálom. Otthon rendeződtek a dolgaitok? Remélem, András nem kötelezett újabb csehszlovák horrorfilmre.

Nagyon boldog voltam, hogy hazajöhettünk. Bár marasztaltak volna, hogy maradjunk még, mert Rozi picit besárgult. Nekem kellett eldönteni, hogy hazajöjjünk-e. Hazajöttünk, de a lelkemre kötötték, hogy annyit szoptassam, amennyi csak szeretne mellen lenni. Sokáig maradt sárga, de emellett teljesen egészséges volt.

Néhány napig viszont tipikus trauma túlélő helyzetben voltam. Nem tudtam úgy aludni, ha Rozi nem volt ott. Andráson nagyon jókat aludt Rozi. Megszoptattam, magára fektette és együtt aludtak.

Hogy kipihenjem magam, átmentem a másik szobába, de durva tudatbetöréseim voltak. Rettenetes horrorjeleneteket láttam, véres csonkokat nagyon fura félig éber, félig álomszerű állapotban. Nem tudtam ellene semmit sem tenni, de ha átmentem hozzájuk, és lefeküdtem melléjük, akkor ott tudtam aludni.

Kellett néhány nap, mire ezek a rettentő tudattartalmaim kiürültek. Onnantól már működött az alvás is. Pszichológusként végig gondolva, ma már biztos vagyok benne, hogy ez egy traumatizált elmének a működése volt.

Akkor horror mégiscsak volt. Viszont egész gyorsan sikerült kiüríteni magadból. Van valami titkod, hogy ezt hogyan csináltad? Milyen praktikát, tanácsot adnál a szülés előtt álló nőknek? Mi volt az, ami neked nagy segítség volt, vagy lett volna a legnehezebb pillanatokban?

Azzal érdemes tisztában lenni, hogy a kontrollvesztésnek ez a foka nem hétköznapi. Nem tudom, hogy erre fel lehet-e készülni, de ezzel jobb tisztában lenni. Bizonyos dolgokra nem tud befolyásod lenni. És érdemes jó alaposan tájékozódni a kórházakról is. Ha valaha szülnék még egyszer biztos jobban körüljárnám ezt.

Már amennyire ezt az új szülészeti rendszer engedi…

Azon érdemes a terhesség közben dolgozni, hogy a bizalmad a testedben, a funkcióidban erősek legyenek. Ezt erősíteni kell. Én hálás voltam a testemnek.

A tudatom egy idő után szétkapcsolt. A sejtjeim oldották meg ezt a helyzetet és nem az agyam. Jobban alá kell merülni.

A felkészítésnek talán erről kellene szólnia. Biztos van a rá módszer, hogy előre megérezd, azt, hogy ne a felsőbb agy területeiből próbálj meg dolgozni, mert onnan nem lehet szülni. Csak bennem ez fel sem merült. Nekem ezt senki nem mondta. A felsőbb kéregnek is lehet adni önbizalmat, hogy elhidd, hogy onnan meg lehet oldani, hogy tudják, hogy képesek rá, és ehhez nem kontroll kell.

Közben arra is fel kell készülni, hogy önérvényesíteni kell, ami sok helyzetben nehéz. Erre jó a segítő, aki ezt meg tudja tenni, és akivel a kismama tud kommunikálni.

Hogy ne kelljen a szülés közben elmagyarázni mindent. Hogy a segítő szinte magától tudja ezt. Hogy legyen egy képviselet. Ez az egy, amivel lehet dolgozni, mert a mostani rendszerben, nem tudod, hogy kinél fogsz szülni, erre már nem lehetsz hatással. Hiába fogadnál fel valakit és fizetnéd meg. Mi is fizettünk, de nem éreztem, hogy mellettem lett volna. Azt a támogatást, amire vágytam, nem tudta megadni. Lehet, hogy nem is tőle kellett volna várnom, talán nem is az ő feladat lett volna ez.

Mit tudnak a segítők tenni?

Ha egy dúla kísér az más. Egy ilyen élmény az apukákat is felkészületlenül érheti. Erre Andrásnak is jobban kellett volna készülni, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mi várható ott. Hogy a lőjetek le állapot bekövetkezik. És ez normális. Nem lett volna rossz, ha tudott volna róla.

Ha több energiát tesz egy pár a felkészülésbe, az biztos számít, és az is lehet, hogy felkészülsz a lehető legjobban, és ott az adott szituációban teljesen más lesz minden. Amiről azt gondoltad, hogy működni fog az nem működik.

Ha bemész egy nővel a szülőszobára, akkor arra figyelj, ami a szülő nővel történik és ne magaddal. Ez az alap.

Nekem nem volt dúlám, sem szülésznőm. De úgy képzelem, hogy egy ilyenfajta együttműködés az egy sokkal profibb felkészülést jelenthet. Beszélgetéseket, ismerősség érzetét adhatja. Amikor a párkapcsolatoddal vagy jelen a szülőszobán akkor van egy más fajta energia, ami működik.

Emlékszem, hogy szívem szerint kirúgtam volna a telefont a kezéből. De közben nyugtattam magam, hogy ő így szokta.

Nyilván egy dúlával szemben nem állsz le empatizálni. Abban a kapcsolatrendszerben minden érted van.

A „Barátságos alien a hasamban.” – Juli szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.