Mit tudsz a saját születésed körülményeiről?

Azt tudom, hogy a bátyám születéséhez képest az enyém sokkal könnyebb volt. Anyukám mesélte, hogy körülbelül nyolc-tíz órát tartott, és minden természetesen zajlott. A bátyámat fogóval szedték ki. Nem azért, mert nagy volt, épp ellenkezőleg: nagyon pici volt, és az orvos szerint nem volt ereje kijönni. Érdekes, mert a családban nemrég is történt hasonló: a sógornőm kislánya is nagyon kicsi volt, és őt is fogóval segítették világra. 

Hogy gondoltál a szülésre, mielőtt személyes élményed lett volna róla?

Olyan szerencsés voltam, hogy eljutottam Gáborjáni Réka szülésfelkészítőjére és kismama jógájára is. Az első terhesség alatt végig hozzá jártam. Az ő hatására pozitívan, bizakodva álltam a szüléshez. Eleve vágyott dolog volt, hogy gyerekünk legyen, nem volt bennem nagy szorongás, inkább egyfajta erős, belső optimizmussal álltam a dologhoz.

Aki a Rékához kerül, annak tényleg szerencséje van, fantasztikus szakember.

Igen, nagyon meghatározó lett Réka az életemben.

Gyermekre vágytatok, ehhez képest mi történt? Sokat vártatok rá?

Az első gyermekünkre kellett a legtöbbet várni, körülbelül nyolc hónapot. Nem vészesen sokat, de harmincévesen az ember már elgondolkodik, hogy miért nem sikerül azonnal. Aztán kiderült, hogy magas a TSH-értékem, kaptam rá gyógyszert, és szinte ezzel egyidőben teherbe is estem. Nem tudom, a gyógyszer hatott-e már, vagy csak addig akadályozott a hormoneltérés. Azóta is szedem, és azt érzem, jobban vagyok tőle.

Hogy telt a várandósságod?

Nagyon jó volt. Teljesen gondtalan, felhőtlen időszak volt. Egy idilli kapcsolatban vártuk a babát, minden a helyén volt.

Hogyan készültetek a szülésre?

A férjem, Bálint is eljött Rékához, voltunk apás felkészítőn is. Olvastam több könyvet is, de leginkább Réka órái adtak erőt és tudást.

Van olyan konkrét dolog, amit a felkészítőn tanultál és később a szülésnél is tudtál használni?

Abszolút. Amit Réka tanított, az nagyon sokat segített. Maga a szülés hosszú volt – körülbelül tizennyolc óra volt –, de végig nyugodt maradtam. Tudtam, hol tartok, és hogy minden rendben van. Adott egy belső biztonságot.

Egyébként érdekes, hogy a nők között van egyfajta „biológiai verseny”, ki hány óra alatt szült. Amikor mondtam, hogy tizennyolc óra volt, sokan sajnálkoztak, de én nem éreztem, hogy ezzel baj lenne.  A harmadik gyerekem, Tomi, például másfél óra alatt született – mégis az volt életem legnehezebb másfél órája. Ez nem az időn múlik.

Rögtön tudtad, hogy elindult a szülés?

Igen, nagyon határozott érzés volt, és a nyákdugó is távozott. Egy éjszaka felébredtem egy erős fájásra, és tudtam, hogy ez az. Akkor már túlhordtam egy hetet. Az orvosom nagyon kedves volt, de a szülésznő, akit választottam, sajnos kevésbé. Azzal fenyegetett, hogy ha aznap éjjel nem indul meg a szülés, másnap beindítják.

Ez annyira rosszul esett, mert a legnagyobb vágyam az volt, hogy természetes úton szüljek. A doktornőm később mondta is, hogy nem is feltétlenül lett volna így. Aznap délután teljesen stresszben voltam, lépcsőztem, sétáltam, mindent kipróbáltam. Egy barátnőm segített meditációval is, hogyan „beszéljek” a babával, hogyan hívjam őt. Réka pedig ajánlotta a bábakoktélt, amit meg is ittam végül. A doktornőm utólag mondta, hogy csak az a baba indul meg tőle, aki már amúgy is készen áll. És tényleg, néhány órával később beindult a szülés. De az a nap, az a nyomás, amit a kórházban rám tettek, az nagyon nehéz volt. Nagy erős vágyam volt, hogy természetes úton jöjjön világra, és a legfőbb félelmem a császár volt.

Amikor már benne voltáltudott a szülésznőd segíteni?

Sajnos ugyanaz a nő volt, és nem volt igazán jó tapasztalatom vele. Hajnali kettő körül indult, és reggel hét körül mentünk be a kórházba. Már négy-öt perces fájásaim voltak, de még csak a folyamat elején tartottam. Amikor beültettek a vizsgálóba – tele más kismamákkal –, valahogy az egész leállt. A testem bezárkózott. Amit elértem reggel 7-ig csak dél körül indult újra rendesen.
És az a szülésznő… egyszer csak „megpiszkált”, hogy gyorsabban haladjon a dolog, és ez volt a legfájdalmasabb pillanat az egész szülésben. Borzalmas volt, szinte a falat kapartam. Hatásos volt, de barbár. A doktornőm viszont csodálatos volt.  A kitolási szakaszban végig ott volt, de csak akkor szólalt meg, amikor szükséges volt rá. Egy-egy szava pont jókor jött, mindig a legjobbkor. Érezte, mikor mit kell mondani.

Hosszúnak éltem meg a kitolást. A szülésznő a vége felé már pofákat vágott, unta az egészet. Ez rosszul esett. Pedig csak egy óra lehetett. A legvégén kaptam egy kis oxitocint, mert nagyon elfáradtam, és tíz perccel utána megszületett a kisfiam. Az utolsó tolást már nagyon könnyűnek éreztem.

Milyen volt ott az aranyóra?

Nem volt teljesen zavartalan. Közölték, hogy még sok nő szül épp akkor, és bár kaptunk egy fél, háromnegyed órát együtt, utána sajnos kiraktak minket, de addig nagyon jó volt.

Utána már nem is lehettetek hármasban?

Egy kicsit még igen. Bálint lejöhetett velem a kórházi szobába. Már látogatási idő vége volt, de tekintettel arra, hogy akkor született a baba, nem zavarták Bálintot haza. Úgyhogy még együtt voltunk egy kicsit. Ahhoz képest, hogy ez a kórház elvileg egy baba-mamabarát hely, azért elég sok zavaró tényező volt benne. De nekem ezzel együtt is maga a szülés nagyon szép élmény volt. Nem éreztem benne semmit, amitől féltem volna, vagy amivel ne tudtam volna megbirkózni.

Mikor kaptatok kedvet a második gyermekhez?

Nagyjából, amikor kétéves lett az első. Pont három év van közöttük. A második gyermekünk nagyon gyorsan, egy-két hónap alatt megfogant, és szintén teljesen zavartalan terhesség volt. Rékához kevesebbet tudtam járni, mert akkoriban külföldön éltünk.

Nem merült fel, hogy kint szülj?

Belgrádban?! Nem, kizárt. Ott nagyjából a hetvenes évek szintjén tartanak. Mindenki azt mondta: „csak ott ne!”

Mit jelent pontosan, hogy hetvenes évek?

Például kizárt, hogy a férj vagy segítő bejöhetne. A férjem, Bálint mindhárom szülésemnél ott volt, és sokat jelentett a jelenléte.

Belgrádban elfüggönyözve, egymás mellett szülnek a nők, sok horror sztorit hallottam róla.

Szóval könnyen teherbe estél, csodás szülés volt, és ismét ugyanabban a kórházban történt.

Igen, ugyanazzal a doktornővel, de sokkal jobb szülésznővel. Nagyon szép volt, hogy vízben szülhettem. Már a vajúdás nagy része is vízben zajlott, és az egész folyamat valahogy nagyon harmonikusan ment.

Hajnali egykor ébredtem fel, hogy valamit érzek, és Lili reggel negyed hétkor született meg. Érdekes, mert Samu (a harmadik gyerekem) este negyed hétkor jött — a lányom meg reggel negyed hétkor. Amikor lefeküdtünk, még mondtam is Bálintnak, hogy „Feküdjünk le korán, mert valami lesz.” Hajnali egykor már éreztem, hogy elindult.

Nem kapkodtuk el a kórházba menetelt, de éreztem, hogy ez gyorsabb folyamat lesz. Próbáltam figyelni, hogy ne menjünk be túl hamar, de nem is akartam otthon húzni sokáig.
A másodiknál éreztem meg először, hogy igazán tudom hasznosítani, amit Réka mondott.

Minden lélegzetvétel olyan volt, mint egy fájdalomcsillapítás. A légzés tényleg működött. A víz is sokat segített.

A kitolás talán negyedóra volt, nagyon gyorsan ment. Csodás volt ott, a vízben…

tudom, hogy közben a doktornő megfogta, de nekem olyan volt, mintha felém úszott volna, amikor megszületett. Felemelő pillanat volt.

A doktornő és a szülésznő is azt mondták, hogy ez volt az elmúlt hónapok legszebb szülése. Pont akkor világosodott ki, minden olyan békés volt.

Az első szülésnél a kitolás nagyon hosszú volt, de nem éreztem azt, hogy „úristen, szétszakadok”. Akkor inkább azt éreztem, hogy a fájások nem voltak elég erősek. Másodszorra viszont, Lilinél, volt egy pillanat, amikor majdnem kint volt a feje, de még nem egészen. Ott elkapott egy pánikszerű kétségbeesés, hogy annyira fáj, hogy szétszakadok. Két fájás között a doktornő látta is rajtam – talán a széteső légzés miatt – a kétségbe esést. Akkor csak annyit mondott: „Csak a légzésre figyelj. Semmi más nem számít. Lélegezzünk együtt.” Annyira megnyugtatott. Teljesen visszahoztak a szavai. Aztán azt mondta: „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.”

És Te eldöntötted. Jó hallani ilyen történeteket.

Igen. Ott megvolt háborítatlanul az aranyóra is.

Kivel volt közben a tesó?

A nagyszülőkkel, akik hajnali négykor érkeztek meg. Előre megbeszéltük, hogy ez lesz a forgatókönyv. Samuval is megbeszéltük, hogy ha éjszaka eltűnnénk, az azt jelenti, hogy megszületett a tesó. Reggel, amikor meglátta a Nagyiékat, rögtön mondta nekik: „Megszületett a tesó!” — és tényleg, addigra már meg is született.

Fiú, lány, fiú. Jött a harmadik.

A második után úgy éreztük, hogy legyen még egy. Hogy ez még belefér az energiáinkba.Úgy éreztem, hogy lehetetlen, hogy mindez csak kétszer történjen meg velem.

Ő a harmadik gyerekünk — de a negyedik terhességem. Volt egy baba, aki elment. Amikor eldöntöttük, hogy legyen harmadik gyerekünk, akkor szinte rögtön sikerült teherbe esni, de a 11. héten kiderült, hogy elment.

Egy este nagyon fájt a hasam, megijedtem ettől, de aztán elmúlt, és ez megnyugtatott. Most már tudom, hogy akkor történhetett valami. A doktornő már az első ultrahangon mondta, hogy nehezen hallja a szívhangot. Azt mondta, hogy még ránézne a 12. hét előtt.

Amikor visszamentem, csak annyit mondott: „Nem találom a szívhangot.” Behívott egy másik orvost, mert ilyenkor mindig két orvosnak  kell megállapítani, hogy nincs szívhang.
Bejött egy „vidéki Don Juan” típusú orvos, ránézett, és annyit mondott: „Hát tök egyértelmű, hogy nincs szívhang, ez a baba nem él.” Aztán kiment. Szörnyű volt. A saját doktornőm viszont megölelt, és nagyon együttérző volt. Vákuummal eltávolították, mert elég nagy volt már ahhoz, hogy ne várjam meg a spontán vetélést.

Több hónapot vártunk, mint kellett volna, mert úgy éreztem, ezt el kell gyászolni.

Amikor újra próbálkoztunk volna, már tudtuk, mikor lesz a legjobb barátnőm esküvője, és mondtam Bálintnak, hogy „csak a következő hónaptól próbálkozzunk, mert én ott szeretnék lenni az esküvőn, és nem épp akkor akarnék szülni”. És képzeld, tényleg csak a hónap végén lettünk ebben lazák. Tomi akkor fogant meg, a legvégén a periódusomnak. Úgyhogy végül is a nyolcnapos babával voltam ott a barátnőm esküvőjén. Csak a szertartáson tudtam részt venni, de az is egy csoda volt, hogy addigra már úgy éreztem, hogy össze tudom magam szedni annyira, hogy elmenjek a nyolcnapos gyerekkel. Ő a legjobb barátnőm, szóval nagyon megható volt, hogy legalább így ott tudtam lenni. Tominak már a foganása is hihetetlen volt, hogy ő annyira jönni akart, hogy nem várta ki a következő hónapot.

Hogy telt ez a várandósságod?

Alapvetően jól, de nem zökkenőmentesen. Ugyanis történt valami: az előző babám, aki elment, november 5-re lett volna kiírva. Képzeld el, azon az estén, vagy az előtte valón, erős fájásaim lettek. Három hatalmas, erős görcs érkezett, mint amikor már benne van az ember a szülésben. Mondtam is Bálintnak, hogy valami nincs rendben,. Lefeküdtem, valahogy sikerült belealudni, de másnap iszonyatosan elkezdtem vérezni, nem csak pecsételés volt, hanem tényleg erős vérzés. Kijöttek darabok is belőlem.

A mai napig nem tudom, hogy ez egy hematóma volt, vagy esetleg egy ikerterhesség elveszett magzata. Nagyon konkrét, kézzel fogható valami jött ki, amit a mai napig sajnálok, hogy nem fotóztam le.

Bementünk a kórházba, de mivel vasárnap volt, egy rezidens volt bent. Megvizsgált, és azt mondta, a baba nem él, a petezsák össze van esve.

Szerintem nagyon befolyásolta, amit elmondtam neki a vérzésről, prekoncepcióval vizsgált meg. Majd azt tanácsolta, hogy üljek forró vízbe, hogy a „tisztulás” folytatódjon otthon.

Sírva jöttünk ki a kórházból, gondolkoztunk, hogy mi történhetett. Otthon egy órát ültem a forró vízben, és érdekes, Tomi azóta is nehezen viseli, ha melege van, mintha ott maradt volna benne ez az élmény. Szerencsére nem történt semmi, de akkor azt hittük, hogy elveszítettük őt.

Hány hetes voltál ekkor?

Tízhetes lehettem, nagyjából, mint az előző vetéléskor.

A doktornőm épp külföldön volt, de írtam neki. Valami hetedik érzékkel azt tanácsolta, hogy hétfőn menjek el egy magánrendelésre, ne elégedjek meg a rezidens vizsgálatával. Adott egy nevet, és odamentem. Ott mindent szomorúan elmondtam az orvosnak, hogy ez már másodszor történik. Még azt is megkérdezte, hogy ugyanabból a kapcsolatból van-e ez a baba, mint az előző kettő? Mondtuk, hogy igen.

Csendben nézte az ultrahangot. És most el fogom magam sírni… És egyszer csak azt mondta: „Ezt hallgassa meg!” Bekapcsolta a gépet, és megszólalt a szívhang. Folytak a könnyeim.

Azt mondta, valószínűleg egy hematóma lehetett, de az sem kizárt, hogy ikerterhesség volt. Ezt már sosem tudjuk meg, de a lényeg: a baba jól van. Hatalmas pillanat volt.

Érdekes, hogy a másik orvos ezt hogyan nem vette észre.

Nem tudom. Talán a prekoncepció miatt, hogy ha valaki vérzik, és darabkák jönnek, akkor biztos baj van. De valószínűleg a tapasztalatlanság is közrejátszott. Óriási felelőtlenség volt tőle azt mondani, hogy üljek forró vízbe, akár emiatt el is mehetett volna a baba.

Utána a barátnőim csak úgy hívták a babám, hogy vasember. Ha ezt kibírta, mindent kibír. Hadházi Éva baba-mama kapcsolat analitikus is azt mondta, hogy ez a gyerek biztosan hihetetlenül alkalmazkodó lesz, ha a két érhez tudott alkalmazkodni, és tényleg harmadik gyerekként nagyon rugalmas, nagyon életrevaló.

A születési súlyán látszott a harmadik ér hiánya?

Nem, egyáltalán nem. Teljesen normális volt, 3100 gramm körül.

Mikor derült ki ez számotokra?

A 12. héten az orvos, aki vizsgált, mindent szépen végig mondott: minden rendben van, minden a helyén. Aztán a legvégén hozzátette, hogy egy apróság van, a köldökzsinórban csak két ér fut, a szokásos három helyett. Erről addig soha nem hallottam, teljesen új volt nekem. Azt mondta, hogy ez nem feltétlenül probléma, de előfordulhat, hogy elhal a baba, mert nem tud megfelelően fejlődni, sőt, nagyobb az esély a halvaszületésre is, bár ez csak az esetek kis százalékában fordul elő, szóval „ne aggódjunk”.

A férjem ebből persze azt hallotta meg, hogy „nyugodjunk meg, minden rendben lesz”. Én viszont a másik felét, hogy „el is veszíthetjük a babát”. Szóval úgy jöttem ki, mint akit fejbe vágtak. Két problémamentes terhesség után ez sokk volt.

De azt mondták, ez csak az esetek kis százalékában okoz gondot. És csak eggyel több ultrahangot írtak elő, hogy figyeljék, jól fejlődik-e. Végül tényleg minden rendben volt, de én közben borzasztóan szorongtam. Ekkor javasolta egy dúla barátnőm, hogy keressem fel Hadházi Évát. Az egész terhesség alatt hozzá jártam. Rengeteget beszélgettünk, és minden alkalom végén volt egy húszperces meditáció a babával. Mindez olyan jó élmény volt, hogy ha lehetne, receptre írnám fel mindenkinek.

Minden gyerekemnél erősnek éreztem a kötődést, de ez a meditáció valami pluszt adott. Sokáig, még a szülés után is azt éreztem, hogy valahogy „kapcsolatban vagyunk”, mintha tényleg kommunikálnánk egymással gondolatban is.

Kihatott ez később is, mostanra is?

Most, hét évvel később, már talán nem, de a születés után hónapokig nagyon erősen éreztem ezt a hatást. Éva rengeteget segített: sok-sok képet alkottunk együtt, amikben azt kellett elképzelnem, hogy jól áramlik felé minden, megkapja, amire szüksége van. Ezeket én találtam ki, és nagyon megnyugtatóak voltak. Sokat kaptam tőle, jó szívvel ajánlom mindenkinek Évát.

Ennyi bizonytalanság után, milyen jó, hogy egy ilyen biztos pontot találtál, aki segített megerősödni. Milyen élmény volt a születése?

Mivel két eres baba volt, nem engedték túlhordani, mert nagyobb a rizikó, hogy a végén már nem elég az áramlás. Erre előre felkészítettek. Az orvosom sajnos pont külföldön volt a szülésemkor, így intézményt váltottam. Az új helyen egy fantasztikus szülésznő, Fantha Zsuzsa segített, csodálatos volt. Az orvos kevésbé. De jó, hogy nem ragaszkodtam az előző kórházhoz, mert a második szülésemkor, szörnyű körülmények között voltunk: a nőgyógyászaton voltunk, hatágyas, pici szoba, mindenki babával, rengeteg látogatóval. Többször sírva hívtam a Bálintot, hogy nem bírom tovább, haza akarok menni. Szóval nem bántam, hogy ebbe a kórházba nem jöhetnek be a látogatók, csak kitolják a babát. Sokkal nyugodtabb volt. 

Az egész helyzet annyira abszurd volt: ott vagy egy újszülött babával, és közben ott van csomó idegen ember. Nem túlzok, a másik ágynál ülő látogató feneke konkrétan az arcomnál volt.

Eljött a kiírt nap. Megbeszéltük az orvossal, hogy ha vállalom, hogy befekszem a kórházba, akkor még nem indítja meg a szülést.. Így tudtunk még pár napot várni, és naponta kétszer csináltak áramlás vizsgálatot. Ez számomra sokkal megnyugtatóbb volt, mintha rögtön beindították volna.

Öt napot feküdtem így a kórházban. Azalatt a szülés nem indult be, és most a bábakoktélt nem akartam bevállalni, de a dúla barátnőm hozott egyfajta gyümölcskoktélt, amit szintén a bábák szoktak ajánlani. Megittam, de nem történt semmi.

Öt nap után, hajnalban, kaptam egy fél tabletta szülésindítót. Az orvos mondta, hogy csak ennyit ad, mert ha a baba készen áll, ez bőven elég lesz. És tényleg: fél tizenegyre megszületett Tomi.

Nagyjából másfél órát töltöttem a szülőszobában a szülésznővel, aki nagyon jól segített. De ez a másfél óra nehezebb volt, mint az első szülés 18 órája. Hihetetlen intenzív volt, valószínűleg a gyógyszer miatt is, mert sokan mondják, hogy az indított szülés nagyon erős fájdalmakat hoz.

Ez a gyors tempó lehet az indítástól is, a harmadik szülés miatt is. És ahogy tapasztaljuk a gyors szülések sokszor sokkal fájdalmasabbak, mint egy lassabb folyamat.

Nálam is így volt. Ez a másfél óra nagy kihívás volt. Ráadásul mondták, hogy ha valami gond lenne, akkor a császár hamarabb szóba jöhet, mert nem lehet hosszasan vajúdni két érrel.

Úgyhogy belehúztál.

Igen, belehúztam. A meditációk alatt is sokszor beszéltem erről a babával, hogy neki gyorsan kell majd megszületnie, és ő teljesítette. Másfél óra volt összesen, de belülről  olyan volt, mint egy földrengés. Nagyon intenzív volt, de mégis jó hangulatban telt. De mindenki igazán jól támogatott közben: a szülésznő,és Bálint is.

Volt viszont egy kellemetlen jelenet. Bejött egy fiatal doktornő megvizsgálni, mert az én orvosom éppen műtött, és ez pont az a doktornő volt, aki már a befektetéskor is azt mondogatta, hogy „ezt a babát már ki kéne venni”, „nem jók az értékek”. De az én orvosomnak nem ez volt a véleménye. Most viszont ő vizsgált meg, és burkot is repesztett.
Nekem sosem repedt meg magától, mindig repesztették. Ez is felgyorsította a folyamatot. Kiderült, hogy a vízben volt egy kis széklet. Odatartotta az arcom elé, és azt mondta: „Na, ugye, hogy igazam volt?” Ott voltam a legnagyobb fájások közben, és ő ezt így az arcomba tolta. Nem szóltam semmit, csak elfordítottam a fejem. A szülésznő végül leállította ezt a fiatal doktornőt.

Pechemre az orvosom az utolsó tíz percre odaért. Olyan volt, mint elefánt a porcelánboltban. Mi hárman addig egy csendes, koncentrált, bensőséges térben voltunk, mindenki csak akkor szólalt meg, amikor kellett. Aztán ő berohant egy műtétről, és teljesen más energiát hozott, nem tudott áthangolódni. Úgy viselkedett, mint egy sportriporter.

Folyamatosan mondta, hogy „gyerünk, nyomja, tolja”, és még azt is hozzátette, hogy „jobb lenne, ha ennyi hangot se adna ki, az az erő menjen befelé”. Pedig én mind a háromszor halkan szültem. Nem tudtam soha nagyokat ordítani és mindig irigyeltem, azt, aki igen. Belőlem az nem jött. Most is csak néha jött ki belőlem egy-egy hang, de erre is rászólt.

A legrosszabb az volt, hogy bár minden nagyon gyorsan történtő mégis sürgetett, és egy ponton, amikor már vége volt a tolófájásnak, még erőltetett, hogy folytassam és akkor szakadtam szét. Később, amikor a saját orvosomnál jártam, és meglátta a lapot, csak annyit mondott: „Ezt nem hiszem el.” A négyes skálából én a harmadik szinten szakadtam. Az előző kettőnél ez csak egyes volt.

Biztos vagyok benne, hogy amiatt történt, mert ráerőlködtem, pedig már nem kellett volna. És persze, utólag bánom, hogy  “szót fogadtam” neki…, utólag okos az ember, de ott, abban a helyzetben…

Ilyenkor az ember bízik a körülötte lévőkbe. Sokszor ez a bizalom akadályoz meg abban, hogy a saját testünkre hallgassunk. A szülésznők épp ilyenkor szokták visszafogni a folyamatot, és kérni, hogy ne tolj, hogy várjunk picit. Fura, mert ilyet nem is az orvos szokott kérni, hanem inkább a szülésznő, aki látta az egész folyamatot egyben. A rapid szülés is okozhat gátsérülést. Ezért is mondjuk, hogy a lassú szülés sokszor jobb.

Az előző szülésem a vízben töltött öt órája volt a legkönnyebb és legideálisabb. Most viszont vízbe nem szülhettem, mert végig figyelni kellett a szívhangot, és a CTG végig rajtam volt.

Minden rendben volt Tomival?

Szerencsére igen. Ilyenkor csinálnak a babán egy hasi ultrahangot, hogy minden szerv kifejlődött-e, mert a kéteres köldökzsinór miatt néha hiányozhat például az egyik vese. De minden rendben volt.

Ez megnyugtató. Három gyermek, három különböző történet. És persze ott van a lelkedben a negyedik is.

A november 5-e, ami ennek az előző babámnak a születési dátuma lett volna, valamiért mindig különös nap maradt. Utólag olvastam is, hogy sokszor történik valami testi vagy lelki jel azon a napon, amikor az elvesztett baba született volna. Nem készültem rá, nem figyeltem a dátumot, csak utólag esett le, hogy ez az a nap lett volna. És képzeld el, hogy még kapcsolódik ehhez valami.

Miután az a baba kora tavasszal elment, húsvétkor elmentünk kirándulni. Akkor épp volt egy mesepályázat, amire jelentkezni akartam, de nem volt rá időm, így elengedtem. De aztán ott, a háromnapos túra alatt, fejben megírtam. És esténként leírtam, amit napközben kitaláltam. Végül elküldtem a mesét, és megnyertem vele egy fontos gyerekirodalmi díjat. Az az egész mese nekem egyfajta gyógyulás volt. Nem arról szól, de mégis abból született. Ez az egész így, együtt, a veszteség, a születés, a gyógyulás, valahogy egy kört zárt be bennem. Úgy érzem, hogy ezt a mesét ő küldte nekem.

Szokott lenni egy záró kérdésem. Ha minden eddigi tudásodat, tapasztalatodat össze kéne foglalnod, és kiemelnéd belőle azt az egy legfontosabb dolgot, amit egy hamarosan szülő nőnek szeretnél átadni, mi lenne az?

Gáborjáni Réka, vagy egy hasonlóan jó szülésfelkészítés, mint amilyet tőle kaptam. Engem ő megerősített, belső stabilitást adott, ami végigkísért mindhárom szülésemnél.

A másik, ami fontos, az egyfajta mindset. Én az első szülésem előtt eldöntöttem, hogy meg tudom csinálni. Hogy végig tudok menni ezen a folyamaton. És tényleg így is lett: sosem éreztem elveszettnek magam. 

Tulajdonképpen a magunkba vetett hitet mondod.

Igen. El kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá.  De a harmadik szülésem is nagy tanulság volt. Nem szokásos, hogy kórházba kell feküdni a szülés előtt de végül is jól döntöttem. Vajúdás közben végig figyelték a baba szívhangját, és az derült ki, hogy amikor leülök, akkor nagyon leesik a szívhang. Tehát nem szabadott ülnöm, de a szülésznő sok másik pózt ajánlott Az első szülésemnél még nagyon ragaszkodtam a természetes szüléshez, most viszont már tudom, hogy harmadszorra minden így volt jól. Ha otthon maradok, vagy a reggeli dugóban ülünk a kocsiban, miközben rossz a szívhang… hát, nem tudom, mi lett volna. Úgyhogy szerintem attól sem kell félni, ha nem minden száz százalékig természetes.

Néha a jó döntés nem a „tökéletes”, hanem az, ami biztonságos.

A „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.” – Nóra szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Anyukám második gyermeke vagyok. A bátyám után 15 hónappal születtem. Hamar és meglepetésszerű volt az érkezésem. ’89-ben Szekszárdon, télen születtem. Anyukám választott orvosa nem ért be hozzá. Nem érték el telefonon. Sokszor elmondta, hogy milyen nehéz és fájdalmas volt számára idegenekkel vajúdni. Ráadásul majdnem négy kilóval születtem.

Volt olyan szülésélmény a környezetedben, ami meghatározó volt a számodra?

Egy barátnőm a kovid idején kovidosan szült. Nem örültek neki a kórházban, egy műanyag székre, maszkban ültették le vajúdni. Végül meg kellett próbálni kikönyökölni belőle a gyermekét, de végül sürgősségi császár lett belőle. A császár után egy órával felállították, mert kellett a szoba másnak. Nagyon közeli kapcsolatban vagyunk, így ezt a folyamatot egész közelről kísértük figyelemmel. Nagyon nehéz volt. Most fog születni hamarosan a második gyermeke.

Ugyanabban az intézményben?

Igen. Sajnos, igen. Próbáltam kicsit terelgetni, hogyha van lehetősége, akkor váltson, vagy legalább legyen egy dúlája. Sokat beszélgettünk vele a császárról. Az előző szülése után programozott császárra vágyna, hogy ne az történjen, mint az első gyermeke születésénél.

Remélem, jó élmény lesz most, de térjünk vissza Rád. Milyen körülmények között fogant meg gyermeked?

2022-ben adtunk zöld utat a babának. Végül 2024 júliusában sikerült teherbe esni. A hosszú út alatt lombik centrumban is jártunk, ahol azt mondták, hogy ilyen csúnya méhhel soha nem fogok tudni teherbe esni, és kihordani egy babát, de nem vagyok egy feladós típus. Elmentem egy endokrinológushoz és egy másik nőgyógyászhoz. Ők hittek benne. Megpróbáltuk a terminált együttléteket, illetve kaptam gyógyszert arra, hogy megnőjenek elég nagyra a petesejtjeim, kaptam tüszőrepesztőt, illetve volt egy endometriózis műtétem, és két petevezeték átjárhatóságot segítő beavatkozás is. Az elsőt elrontották, a második sikerült.

Mindezek ellenére nem estem teherbe, ezért kinn Csehországban, ahol éltünk felmerült, hogy donor petesejtre lenne szükségünk, amit viszont a férjem nehezen fogadott volna el. Végül egy inszeminációt próbáltunk meg Csehországban, ami sikertelen volt.Kicsit elengedtük ezt a témát, bár abban a bizonyos hónapban is a terminált együttlétre azért figyeltünk. Épp Párizsban voltunk az olimpián, amikor barnázni kezdtem. Elmentünk egy terhességi tesztet venni. A férjem nem is értette, hiszen úgyis megjött, de én mintha éreztem volna, hogy ez valahogy más. Ő egy sört szeretett volna inni, én pedig a tesztet megcsinálni. Beültünk valahova, elmentem a mosdóba. Mozgásérzékelős lámpa volt. Időnként kialudt, épp akkor is, amikor rápisiltem a tesztre. Hadonásztam, hogy újra világos legyen. Amikor felgyulladt a lámpa, láttam, hogy ott a két vonal.

Mint egy filmjelenet.

Teljesen. Ráadásul az volt az érzésem, hogy biztos a francia tesztek máshogy működnek. Elolvastam a leírást spanyolul, mivel franciául nem beszélek, és láttam, hogy itt csak ugyanaz a jelrendszer. Kimentem a férjemhez, és mondtam neki:

– Pozitív.
– Mi pozitív?
– A teszt.
– Milyen teszt?
– A terhességi.

Beültünk egy spanyol-magyar meccset megnézni. És közben nehezen hittük el a teszt eredményét. Így a következő napokban még öt tesztet csináltunk. Mind az öt pozitív volt. Hetekig a mi titkunk maradt. A 12. heti genetikai ultrahangok után  hittük csak el igazán.

Ekkor kezdtetek el intézményt és orvost keresni.

Igen. Ráadásul Csehországban polgári jogod, hogy dúla is lehessen veled a szülésnél a férjed mellett. Így ősszel választottunk szülésznőt és dúlát is, illetve egy hasonló intézményt, mint itthon a BPK, csak állami, és a családi szobák feletti szinten van egy kórház. Ha bármi gond van, akkor le tudják hívni az orvost. A szülőszobát egy kis apartmannak képzeld el, ahol van saját konyhád, nagy kanapé, fürdőszoba egy óriás káddal. Amikor megnéztük az intézményt, akkor a választott szülésznő megkérdezte, hogy milyen különleges kívánságaim vannak. Nem is tudtam hirtelen mit válaszolni. Én csak szerettem volna természetesen, hüvelyi úton szülni. Ő pedig elmesélte, hogy nem rég volt egy család, akik addig nem szerették volna elvágni a köldökzsinórt, amíg magától le nem válik. Elvitték a lepényt is haza.

Este 8-kor volt a találkozónk, hogy a férjem is ott tudjon lenni. Kávéval teával kínáltak egy állami intézményben, mindezt angolul.

De mégis mást hozott az élet.

Igen, a férjem munkája miatt haza kellett költöznünk. Előtte még csináltunk egy klasszik babymoont. Végig jártuk Csehországot, elmentünk Grand Canariára. Nagyon szép volt. A költözés már traumatikusabb. Nehéz volt elköszönni az ottani életünktől.

Tudtál már kint is tudatosan készülni a szülésedre?

Találtam kint egy olyan helyet, ahol hasonló programok vannak, mint nálad. Oda kezdtem járni. Szuper csapat volt, főleg nemzetközi kismamákkal. Igazán támogató közeg volt. Jártam jógázni, szülésfelkészítőre. Ezért is kerestelek fel téged, amikor hazajöttem, mert tudtam, hogy a jóga milyen jó hatással volt már kint is rám.

Majd jöttek a rossz hírek a babátokról.

Az első genetikai ultrahangra félelmekkel teli mentünk, mert nem hittük el, hogy minden rendben lehet. Az orvosoktól kapott nehéz mondatoknak a nyomai nem múlnak könnyen el. A harmadik trimeszteri ultrahangon viszont már nem aggódtunk. Csakhogy egy túl jó genetikushoz mentünk el. Ha egy állami intézményben egy egyszerű szonográfus vizsgál talán észre sem veszi azt a kisagyi asszimetriát, amit ő igen. A kisagy egyik része alul volt fejlődve a másikhoz képest. A későbbi MR vizsgálatnál is ezt látták. Azt mondták nincs nagy gond, de valószínűleg majd fejlesztésekre kell vinni a babánkat, és csak a Honvédban vagy a Klinikákon szülhetek, és csak programozott császárral. Két hétre rá elmentünk szívultrahangra, ahol minden negatív volt, és egy másik vizsgálatnál elküldtek a Magzati Medicina Központba, ahol szintén ugyanezt találták a babánál, viszont azt is hangsúlyozták, hogy ez nem császár indikáció. Ezt gyermekorvos, illetve két genetikus nőgyógyász is megerősítette.

Sok minden dolgozott bennem, mert három orvos három különbözőt mondott a szülésről. Elhangzott a klasszikus mondat, hogy mi lesz akkor, ha mégis valami baj van egy hüvelyi szülésnél?!

A SOTE-n van lehetőség választott orvossal szülni magán finanszírozva. Nem mertem magam az ügyeleti rendszerre bízni, túl sok bizonytalanság volt már így is. Eredetileg egy magánintézményben szültem volna egy természetes szülés párti orvosnál, de amikor megtudta, hogy volt egy mióma műtétem, akkor azt mondta, hogy én is és a gyerekem is belehalhatunk a szülésbe. Kikértem a műtéti jegyzőkönyvet, hogy nézze át, utána azt mondta: Jó, ez nem zárja ki hüvelyi szülést, de mivel adenomiotikus a méhem ezért fájásgyengeség lesz, úgyhogy mégis csak császárral kell szülnöm. Ekkor felkerestem egy másik magán orvost, aki azt mondta, hogy pont ezek miatt a dolgok miatt javasolja a hüvelyi szülést, merthogy az endometriózis sokszor terjedhet egy császárhegbe.

Sok orvos után végül eljutottam egy újabb doktorhoz. Megkérdezte, hogy mit gondolok a hüvelyi szülésről, elmondtam neki, hogy szerintem ez egy nagyon szép dolog, és nagyon szeretném megpróbálni. Elmondta, hogy az én állapotom miatt nem kell, de szerinte a baba állapota miatt császár kell, hogy legyen, mert hogyha esetleg vákuum kell, az nem tenne neki jót. Adott időt, hogy átgondoljam, hogy én valójában mit szeretnék.

Először úgy terveztük, hogy április 3-án lesz egy programcsászár, ami a kiírt dátumhoz képest egy héttel korábban lett volna. Konzultáltam a gyerekorvossal, majd visszamentem a szülész orvoshoz, mert nem akartam, hogy egy héttel a terminus előtt kivegyék. Nagyon bíztam a babámban, és abban, hogy magától elindul. Azt mondta az orvosom, hogy ha minden rendben, és jók az NST eredmények, és magától elindul, akkor megpróbálhatom hüvelyi úton megszülni, de ha nem, akkor  10-én legkésőbb császár, előtte pedig kaphatok oxit, hogy felkészüljön a baba is. Ekkor jöttem hozzád a szülésfelkészítőre.

Beindult végül a szülés?

Nem. Pedig volt szülésindító masszázs, mindenféle tea, vasfű, málnalevél, datolya és ananász. Sok séta a kutyánkkal, de semmi nem hozta el az indulást.

A császár előtti este természetesen már nem tudtam aludni. Inkább kicsit finomítottam a szülési tervemen. Illetve még délután felhívtam az orvost, hogy hányadik vagyok a műtéti sorrendben, azt mondta, hogy az első. Mondtam, hogy az nem jó, szeretnék vajúdi, rákészülni a szülésre. Illetve a sötét még ha a magán részben is szülök, akkor is a hivatalos vajúdóban hat másik nővel kell lennem. Mondtam az orvosomnak, hogy én ezt nem szeretném, és én kérek egy szülőszobát magunknak, és egy nagyon kedves szülésznőt is szeretnék. Elintézte. Így jött a többi kérés is: Hadd vihessem haza a placentát. Azt mondták, hogy nem lehet, mert el akarják küldeni biopsziára, hogy megnézzék. Rendben. Megbeszéltük viszont, hogy szeretnénk oxitocint, hogy kicsit felkészítsük a babát. Amikor bejött az orvos, akkor megnézte a méhszájat. Teljesen zárt volt. Ekkor kérdeztük meg, hogy be lehetne-e kenni a babát a hüvely váladékával, de mivel pozitív lett a streptococcus eredményem, ezért azt nem lehetett. Elmondtam, hogy szeretnék gyengéd császárt, Ő pedig elmondta, hogy ő is látta ezeket a gyönyörű videókat, ahol magától kibújik a baba, és megbeszéltük, hogy ebben tud számunkra segíteni. Kapok majd egy kesztyűt, és segíthetem kitolni a babánkat a hasamból.

Megkaptam az oxit. Amitől nagyon laza menstruációs fájdalmaim lettek. Közben hallgattam a császárvonalas meditációkat, hallgattam azt a zenét, ami az esküvőnkön szólt, igyekeztem relaxálni, megfürödtem, labdáztam, masszírozott a férjem, miközben talán ő jobban izgult is, mint én. Közben egy mobil CTG végig a hasamon volt.

Ahogy az orvos fogalmazott a ba egy picit megszeppent (ez volt a Ctgn látható), így az oxit le is állították.

Pár órával később bementünk a műtőbe. Nagyon kedves és vicces aneszteziológus volt. Az előző napi konzultációnál már felvetettem nála, hogy nem szeretném, hogy ki legyen kötve a kezem. Belement. Először kikötöttek, de mondta a nőgyógyász, hogy megígérte nekem, hogy segíthetek. Így elengedték az egyik karomat. Kaptam egy zöld kesztyűt. Beigazgatta a karom a megfelelő helyre. Rátette az ő kezét az enyémre, miközben a líra végig előttem volt. (Azt nem vehették le fertőzésveszély miatt.) Nagyon érdekes érzés volt. Olyan, amit soha nem fogok elfelejteni. Nem hüvelyi úton szültem, de mégis nyomnom kellett. Nagy erővel kellett a popóját nyomni, tényleg egy nagy erőkifejtés volt. Olyan jó érzés, hogy részese lehettem és nem csak elszenvedője. Hamar fel is sírt. Picit rátették a hasamra, megvárták, hogy elálljon a köldökzsinór pulzálása, megmutatták nekem, kicsit tudtunk beszélgetni, majd elvitték a férjemhez. Mikor kitoltak a műtőből volt aranyóránk is, ami nagyon hamar eltelt.

Milyen élmény volt?

Gyors. Bent volt egy csecsemős nővér, aki megnézte, hogy van-e a tejem. És volt is, jött belőle a kolosztrum. Ádám pedig ügyesen szopizott már azonnal. Megmutatta a csecsemős, hogy hogyan segítsen a férjem a szoptatásnál. Hármasban maradtunk. (Bár az őrzőben 5 anyuka is feküdt valahogy az ember tényleg csak magukra koncentrál)

Ritkán hallani ilyen szép császáros élményt.

Nagyon sokat köszönhetek az ottani csapatnak. Jó volt, hogy volt időnk előtte felkészülni rá. Jó, hogy nem ajtóstul rontottunk a házba. Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, és ezt meg is mondtam neki. Közben azt is érzem, hogy ugyan felkészültem, és jó élmény volt, de így is nagyon nehéz, hogy (?) nem természetes úton hoztam világra a gyermekem. Annak pedig nagyon örülök, hogy rögtön elindult a tejem, így nem kellett se tápszer, se bimbóvédő.

Könnyen ment a mobilizáció is?

Nem. Nem igazán ment a felállás. Régóta nem ettem már, és műszakváltás volt pont, amikor lábra kellett volna állítani. Elfeledkeztek rólam, miközben elfogyott a vizem is. Emiatt a felállásnál megszédültem, elsötétült minden, amikor négy órával később jöttek felállítani.  Négyszer-ötször is visszaestem. De közben használtam itt a szüléshez készített kártyákat, amik a fejemben voltak: „Erős amazon vagyok” „Képes vagyok rá!” Ezt a kettőt mantráztam magamban, miközben igyekeztem felállni. Visszafektettek többször, és hoztak valamit enni. Bár előtte lecsesztek, hogy miért nem ettem vagy ittam valamit. „Hát mondom, csókolom, hogyan?„

A gyerekorvosnak a szülés előtt két kérése volt: anyatejes baba legyen és zézó szeparáció. Mivel Ádám jól volt, ezért nem került PIC-re, de elvitték megfigyelésre. A férjemet pedig elküldték, pedig kevesen voltak aznap a nővérek, és jól jött volna nekik is és nekem is a segítség. Jó lett volna, ha hoz vizet vagy egy szendvicset, vagy csak felteszi töltőre a telefonom. Így sajnos a zéró szeparációt nem sikerült megvalósítani, Ádám kb 14-23ig egyedül volt és akkor is csak egy kis időre láthattam.

Amikor negyedszerre sem sikerült felállnom, akkor puffogva vért vettek, hogy kiderüljenek az értékeim, hátha vért kell kapnom. Kiderült, hogy jók az értékeim, ezért közölték, hogy nincs indokom rosszul lenni. Azt kérdezték, hogy dohányzom-e, mert biztosan amiatt nem tudok felállni, mert szűkek az ereim. Soha nem dohányoztam. Gyűlölöm az egész dohányzás dolgot. Kávézok-e? Azt igen, de mióta terhes vagyok csak nagyon lightosan. Kérdezték: Mikor ivott utoljára kávét? „Ma semmit nem ihattam, mert program császárral jöttem, nem ihattam csókolom!” Hát akkor ez a hiba. Miért nem mondta?! Hogyha ivott volna kávét, akkor fel tudott volna kelni.

Ádám ekkor a csecsemős osztályon volt?

Igen. Ezért meg is kérdeztem, hogy hogy van a kisfiam, mondták: „Ez a gyermekágyas osztály, ő pedig a csecsemős osztályon van. A kettő egymással nem kommunikál. Láthatja, vagy megkérdezheti, hogyha eljut odáig.” Gyomorforgató volt. Csak annyit kértem, hogy mondják meg, hogy jól van-e, vagy tolják ide. A két osztály között pár 10 méter távolság volt.

De nem voltam olyan állapotban, hogy ezért harcoljak. Próbáltam jól informált lenni, könyveket olvastam, meg minden, de erre a részére nem lehet felkészülni.

Megettem mindent, amit lehetett, utána fel tudtam állni. Az egyik nővér egy kicsit normálisabb volt. Mutatott egy újszülöttről egy fotót, és mondta: ’Látja?! A maga kisfia is ugyanígy vár önre, csak szedje össze magát!” Kérdeztem, hogy segítenek-e lefürdeni. Azt felelték, hogy nem, az már nincsen benne a protokollban, azt egyedül oldjam meg. Kihúzták a katétert, elmentem WC-re, de nem fürödtem meg. Bejött egy másik nővér. Megkérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy nagyon rosszul, és eléggé fáj is a sebem. Csak annyit kérdezett, de hát maga akarta a császárt, nem? Az ilyen.

Helyre tettem, hogy nem én akartam, magzati indikáció volt. „Ja, én ezt nem tudtam.” „Ja, akkor minek kell beszólni?” És erre mondta anyukám azt, hogy amúgy én is akarhattam volna, nem sok köze van hozzá egy csecsemős nővérnek.

Nem akarom, nem tudom elmondani, mit éreztem. Közölte, hogy itt a fájdalomcsillapító, a háromból kettőt vehetek be.

Felültem az ágyban, megkérdezte, hogy miért így ülök? Így meg fog fájdulni a hátam. Örültem, hogy felültem valahogy. Ő pedig nem segített. Megkérdeztem újra, hogy hogy van a kisfiam. Válaszolt, hogy épp előtte kérdezte meg, minden rendben van vele.

Felhívtam a férjemet, és ő azt mondta, hogyha szeretném látni, akkor erősnek kell lennem, és akkor el tudok menni érte. Az osztályról senki nem fog segíteni, mert ez nem a feladatuk, de egyedül mehetek. Hálás vagyok, hogy ide is jártam hozzád, és készültem az egészre, onnan merítve az erőt összeszedtem magam, és kicsoszogtam a csecsemős osztályra. Ahol azzal vártak, hogy: „Maga az anyukája Ádámnak? Rengeteget sírt, most nyugtattam meg, mert eladta a fél házat.” Kérdeztem, hogy miért nem hozták be? Tudták, hogy van előtejem, cicire raktuk volna. Bőrkontaktus, tudják?!

Mondtam, hogy kérdeztem a kolleganőktől, hogy hogy van, és senki semmit nem mondott. Kérdezték, hogy el szeretném-e vinni, de annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam. Szívem szerint persze, hogy elvittem volna, de annyira messzinek tűnt a csecsemős osztály az én szobámtól, hogy ez nem ment. Ha bármi gondom lett volna, nem is tudtam volna kinek szólni, és akkor végül is reggel fél hatra mentem vissza érte. Utána viszont végig együtt voltunk kedd délutánig. Ekkor már rendesek voltak, de azért a történtek rányomták a bélyeget erre az első időszakra.

Egy jó dolog van ebben, hogy az ember anyatigrissé válik közben. Az utolsó reggelen rengeteg vizsgálat kellett Ádámnak, mert találtak a szívével valamit. Fölvittem a csecsemősökhöz. Mondták, hogy „Jó, anyuka kiül a liftek elé, és megvárja!” Én pedig mondtam: „Nem, anyuka itt marad, és beszél az orvosokkal, és itt van végig, ha kell, megszoptatja!” Néztek rám… mondták, hogy jól van, akkor maradjak. Így feleltem: „Én innen akkor megyek el, ha daruval visznek el.”

A szüleid orvosok. Ők, hogy élték meg ezt a helyzetet?

Apukám a szülés után felhívta a gyerekágyas osztályt, amire ők nagyon mérgesek lettek. Csak szerette volna tudni, hogy mi van a lányával, hogy hallotta, hogy nincs jól, nem tud felállni, hogy vért vesztett. Én épp pihentem, le voltak kapcsolva a villanyok, mert mondták, hogy így talán el tudok aludni. A hívás után bejöttek, felkapcsolták a villanyokat: „Most szólt ide az apja! Nekünk ne telefonálgasson, mert magasról teszek rá, hogy milyen orvos. Itt nem fog orvossal beszélni, max velem, mert az ügyeletes orvosnak erre nincs ideje. Azonnal hívja fel az apját!” Mondtam, hogy sajnos nem tudom felhívni, mert lemerült a telefonom. „Akkor töltse fel!” „De hogyan, ha minden cuccomat már átvitték a szobámba.” „Akkor így járt. De amint fel lesz töltve a telefonja, hívja fel az apját, nehogy az igazgatóhoz menjen!„

Nem gondolkoztál rajta, hogy visszajelzést adj az intézmények?

Írtam a Másállapotot a szülészetnek. Ők is azt mondták, hogyha lesz elég lelkierőm, akkor írjak esetleg, de ez az idő még nem jött el. A negyedik ötödik napon már volt erőm kiállni magamért. De amikor frissen szültél, amikor úgy mész be, hogy még van benned valaki, aki nem rég bújt ki, és a világodat sem tudod, és ilyeneket mondanak… Apukám is kiakadt, nagy a szakmai tisztelet a kollégákkal, de azért ott nála is elszakadt valami. Ráadásul mi ezért fizettünk is. Én értem, hogy abban az orvos díja van, és a mi esetünkben a műtős team díja, de hogy létezhet egy olyan rendszer Magyarországon, ahol az ország legnagyobb klinikáján, egy fizetős részlegen így beszélnek?! De a nem fizetősökkel, se legyenek ilyenek! Nem tudom, hogy mi az Istennek megy valaki, gyerekágyas osztályú nővérnek. Miért nem megy a Sparba? Ha Sparba bunkók velem, azt elfelejtem. Vagy majd másnap nem oda megyek vissza, hanem elmegyek a piacra a kedvenc árusomhoz, de ez egy szülés. És akkor mindezek után jönnek az invalidáló mondatok az ismerősöktől. „Jaj, túl leszel ezen a 3-4 napon a kórházban, és utána elfelejted.” Nem, nem, ezt nem felejti el az ember. Nem felejti el sem a rosszat, sem a jót. Ezt nem lehet elfelejteni.

Látod?! Most is szóról szóra emlékszem. Ugyanúgy, ahogy emlékszem, amikor kitoltam Ádámot. Ez beleég az emberbe. Ahogy arra is emlékszem, hogy amikor rám rakták és utána hátra fordultam a férjemre ránézni, akkor ő zokogott. Odahajolt, és azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál vele!”

Szóval nem az a gond, hogy a nővérek olyanok amilyenek, hogy ilyen stílusban ilyen tartalmat adnak, hanem hogy közben az élményemtől fosztanak meg. Nekem már az is olyan sokat jelentett volna, ha azt mondja, hogy jó anyuka, értem, nem tud felállni. Idehozom kicsit a kisfiát, hogy lássa. Lehet, hogy akkor fel tudtam volna állni rögtön, mert akkor olyan hormoncunami öntött volna el.

Utolsó nap bejött egy addig még ismeretlen nővér. Kérdezte, hogy hogy éreztem magam. Őszintén elmeséltem mindent. Azt mondta, megosztja a főnővérrel ezeket a tapasztalataimat. Mondtam, hogy nyugodtan névvel és szobaszámmal is mondhatja, mert minden szava igaz. Ha másért nem, akkor azért, hogy más kismamáknak legyen majd egyszerűbb.

Hogy van most Ádám?

Amint megszületett, volt egy koponyaultrahangja, és rögtön még egy. Majdnem egy hetet bent voltunk, de azokon semmit nem láttak. Utána voltunk a Bókayban is a neurológián, ahol mindent a hat hetes állapotnak megfelelőnek lehetett látni. És lesz még egy MR vizsgálat és kéthavonta kontroll a neurológián.

Hogy tekintesz a szülésedre most pár hét elteltével?

Nem mondom, hogy nem mozgatnak meg belül, a gyönyörű hüvelyi szüléstörténetek, de végülis két gyerkőcöt tervezünk. Már mondtam a férjemnek is, hogy VBAC-at szeretnék. Az orvos is mondta, hogy van remény. Egyszer elsírtam magam nála, és annyit mondott, hogy: “Zita, Ön már most jó anyuka, és hogy itt most megígérem magának, hogyha lesz második gyereke, és hozzám jár, akkor mindent megteszek azért, hogyha ön is, és a baba is jól van, akkor hüvelyi úton szülhessen.” Már elolvastam a Hegmesék című könyvet. Készülök a VBAC-re.

Hogy teltek az otthoni napok?

Három hétig otthon volt a férjem, két hét apaszabi, egy hét rendes. Hál’ Istennek jól is jöttek ki az ünnepek. Sokat segített, amire szükségem is volt, mert rohadtul fájt kikelni az ágyból. Óriási segítség volt, hogy ő főzött, odahozta az ágyba a kaját, reggelit, ebédet, vacsorát. 10 naposan elkezdtünk sétálni. Próbáltam csinálni a regeneráló tornákat is, de az elején nehezen tudtam ellátni a babámat, és ez egy nagy szívfájdalma ennek az időszaknak. Az én férjem nagyon támogató. Bíztatott, hogy ügyes vagyok, hogy meg tudom csinálni, de azért az első két-három hétben sokat sírtam. A baby blues az rendesen beütött.

Mi a legfontosabb tanulsága a történetednek? Mit ajánlanál másoknak a tapasztaltakból?

Először azt, hogy merjen a kismama kiállni magáért és bármit visszautasítani a józan ész határain belül. Harmadika helyett tizedike lett az időpontom ez nekem óriási segítség volt. Büszke vagyok magamra, hogy ezt el tudtam érni.

Fontos, hogy merjen akár másodvéleményt kérni, merje kifejezni azt, hogy mit szeretne. Akár egy ilyen gyengéd császár kapcsán is, maximum azt kapja, hogy valami nem működik, abból, amit szeretne. Nyilván ehhez az is kell, hogy tájékozódjon előtte.

Nagyon fontos,  eljárni közösségbe, szülésfelkészítőre, vagy ha nincsen kedvük, akkor olvassanak könyveket.

Annak is érdemes felkészülni a császárra, aki hüvelyi úton szeretne szülni. Sokkal jobb felkészülni minden eshetőségre, még akkor is, ha nem erre vágyunk.

Én nem szeretem a csatába megyünk stílust, de valahogy mégis ez történik. Fontos, hogy tudja a kismama a jogait. Mondhatja azt is nyugodtan, hogy jogom van a kisbabámmal lenni, és hozzák ide mellém, és ha kell, jöjjön ide mellém egy csecsemős is, mert jogom van vele lenni, és nem kell, hogy egyedül legyen. Amennyire csak tud merjen kiállni a jogaiért. Ha ez csak annyit jelent, hogy a vizsgálatok alatt mellette van, az is nagyon sokat fog jelenteni. Vagy akár, hogy bejöhessen a férje egyágyas szobába, mert az óriási segítség.

És amit te is mondtál, hogyha rosszul sikerül a szülése, akkor menjen el egy szakemberhez, mert nem kell egyedül lenni az érzelmekkel.

Felejteni pedig nem mindent lehet. A memóriában ez élesen fog élni, úgyhogy bármit nyugodtan érdemes megtenni azért, hogy az ember jól legyen.

A Jegyzet bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

A Légzésimaginációs relaxáció kismamáknak bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.