2024. jan 17. Többen jöttek oda hozzám, hogy: „Maga egy hős!” – Vince anyukájának szüléstörténete

“Megfelelési kényszerrel indultam neki ennek az egésznek, olyannal, ami az anyaságra is hat. Nagyon várom a visszajelzést másoktól. Saját magamnak nem adom meg a pozitív visszajelzést. Nem vagyok rá képes. Bár tudom, hogy amíg saját magamat nem tudom megdicsérni, addig nem várhatom el másoktól sem. Én ilyen vagyok, nagyon várom a külső visszajelzéseket.”

A szülésednél megkaptad a megerősítést?

Volt egy mondat, ami hajnalban hangzott el. Azt mondták: „Megérdemlem, hogy sikerüljön.” Már az ajtóban állt a műtős, amikor azt mondták neki, hogy várjon egy pillanatot, még ne vigyen el császárra.

Nagy hatással volt rám, amikor a szülésfelkészítődön egy másik kismama azt mondta, hogy ő ki van azzal is békülve, ha császára lesz. Talán meg kellett volna próbálnom nekem is elfogadni, de közben folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha császárral születne meg a gyerekem, akkor ahhoz mit fognak szólni mások?! Pedig nem is tudom pontosan, hogy kik azok a mások… Talán Apukám…

A testvérem császárral született ’88-ban. Én viszont két és fél évvel később természetes úton. Jó lenne a szülésem körülményeiről többet tudni, de anyukám 2018-ban váratlan meghalt. Apuval nem tudok erről beszélni. Anyukám anyukája él, de már demens, nincs, akivel a családi szüléstörténeteket meg tudnám beszélni. Mindenesetre Apukám mindig mondogatta, hogy Anyu császárral szült, és lehet, hogy nálam is ez lesz a vége.

Ráadásul elég sokáig megvolt a császár esélye, hiszen Vince későn fordult csak be.

Igen, és emiatt végig magamat okoltam.

De végül külső fordítással sikerült Vincét irányba állítani.

Visszatérve Anyukádhoz, azt tudod, hogy miért császározták meg?

Valamiért már korábban be kellett feküdni, de nem tudom miért, talán a köldökzsinórral lehetett valami gond. Előző nap befeküdt a kórházba, másnap hajnalban megszületett a tesóm.

Téged pedig hagytak természetes úton a világra jönni?

Igen, ráadásul a ’90-es években egy vidéki kis kórházban, Dunaújvárosban. Akkoriban szerintem ez szenzáció lehetett, de több részletet nem tudok, és már nem is tudom Anyukámtól megkérdezni. Talán annyi még, hogy hamar megszülettem, de nem tudom, hogy mit jelent az, hogy hamar. Azt tudom csak, hogy Anyunak a korábbi császár miatt be kellett feküdnie korábban, de mást tényleg nem tudok.

Volt olyan fontos szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra?

Többen körülöttem könnyen szültek, ezért én is vágytam rá, hogy nekem is könnyen menjen. Természetesen, minden beavatkozás nélkül. Az egyik legjobb barátnőmnek otthon elfolyt a magzatvize. Bementek a kórházba, és három órán belül megvolt a kisfia. Persze volt olyan barátnőm is, aki sokat vajúdott, de én pozitív voltam. Szerettem volna, hogy jó élmény legyen, hiszen a szülés csodálatos dolog, és végülis a szülésem szép emlékként maradt meg, inkább a megelőző és az utána való időszak volt a nehéz.

Hogyan vártátok Vincét? Milyen élethelyzetbe érkezett meg?

Hamar teherbe estem, és kismamaként is jól voltam. A fáradtságon és a nagyobb étvágyamon túl semmi kellemetlen tünetem nem volt. Ráadásul sokáig nem látszódott rajtam, így nem is mondtuk el sokáig másoknak, hogy babát várunk.

Nehezen tudok megnyílni mások előtt, ráadásul nagyon féltem is attól, hogy valami történik vele. Akartam tudni, hogy minden rendben, és inkább magamban őriztem őt.

Közben jártam terápiára, és nagyon pozitív voltam. Azt éreztem, hogy jól vagyok. Csabival pedig azt éreztük, hogy családdá szeretnénk válni. Eddig is így éltünk, de azt szerettük volna, hogy lépjen ez most egy következő szintre. Boldog voltam.

Hogyan készültetek a vágyott szülésre?

Esténként beszélgettünk. Jól voltunk együtt. Sokat olvastam. A hipnoszülésről olvasottak után azt éreztem, hogy így fog Vince is megszületni. Írtam szülési tervet. De arra nem készültem, hogy nem fog beindulni, ilyen opció nem volt a fejemben. Még császáros videókat is néztem, hogy tudjam, hogy az milyen, de az indításról egyáltalán nem olvastam.

Jártam jógára hozzád, jó volt együtt készülni. Amikor pedig eljött a várandósság vége, akkor úgy éreztem, képes vagyok elengedni, nem ragaszkodtam a pocakomhoz. Ezért sem értettem, miért nem indul be. Kerestem az okot, de válaszokat nem találtam. Talán ezzel még lesz dolgom.

Augusztus elejére voltam kiírva. Július közepéig dolgoztam. Nehezen tudom letenni a dolgokat. Most is pörgős típus vagyok, és a munka sem volt megterhelő. Amikor abbahagytam a munkát, akkor kezdődött a “nem fordul be” téma. Utánajártam, hogy mit tudnánk tenni. Így jutottam el a Spinnig Babiesre a Budai Perinatális Központba. Nagyon szimpatikusak voltak, az is felmerült bennem, hogy ott szülnék. A külső fordítással szkeptikus voltam, így szerettem volna mindent megpróbálni mielőtt erre kerülne a sor. Voltam akupunktúrán, sokat segített feszültségek oldásban. Voltam kiroptraktőrnél is, aki a csípőmet kezelte. Jól esett, mert éreztem, hogy megkönnyebbülök. A hölgy, aki masszírozott említette, hogy mély traumák nyomai vannak a testemen. Megfigyelte, hogy a rekeszizmaim nagyon feszesek, és nincs elég hely így a babának.

Ekkor már tudtátok, hogy hol fogsz szülni?

Igen, a János kórházban. Ahol folyamatosan azt mondták, hogy ennek biztosan császár lesz a vége, és biztosan nem fog már befordulni. Egyértelmű volt, ha Vince nem fordul be, és ott szülök, akkor tényleg császárom lesz. Így csak a külső fordítás lehetősége maradt.

A Jánosban nem végeznek külső fordítást.

Nem. Keresgélni kezdtem. Sokat telefonálgattam. A Szent Imrében egy nagyon kedves orvos azt mondta, hogy keressem annak az okát, hogy miért nem fordul meg, és ne a tünetet akarjam megszüntetni, hanem az okot. A fordítást nem vállalták volna be, mert szerintük nem ott tapadt a méhlepény, hogy lehetett volna fordítani.

A Tritonban is szoktak fordítani, de fenntartásom volt azzal kapcsolatban, hogy ott ezt futószalag szerűen csinálják.

A kistarcsai szemléletben viszont megbíztam. Mondjuk a János kórházról is azt olvastam, hogy támogatják a természetes szülést, de erről már változott a véleményem. Amikor meghallották, hogy Kistarcsára megyünk a külső fordítás miatt, annyit mondtak, hogy akkor csináltassam is ott meg a császárt. Meghatározó volt, ahogy ment el a kedvem a János kórházi hozzáállástól. Amikor a külső fordítást említettem, akkor nem értették, hogy miért szeretném, de később a terminus túllépésnél is durva stílusban beszéltek velem, de ez már egy másik történet…

Kistarcsán milyen élmények értek?

Ott nagyon kedvesek voltak. A férjemmel mentünk ketten, más nem is tudta, hogy mire készülünk. Nem akartam erről beszámolni, nem akartam a kommentálásokat hallgatni. Úgy éreztem, nem tudom máshogy megvédeni magamat. Mi meg akartuk próbálni, és sikeres is lett. Szép emlék maradt. Persze féltem attól, hogy milyen hatással lesz Vincére, hogy ő hogyan éli meg, miközben a fordítás előtti és utáni várakozás olyan volt a férjemmel együtt, mint egy vajúdás. Bent voltunk egy szülőszobán, közben hallottunk más szülő nőket.

Felkészítés volt a folyamat maga is, és a fordítás egyáltalán nem fájt. Meghatározó volt az együttlétünk. Végre megálltunk egy kicsit.

Azt mondtad, senkinek nem beszéltetek a fordításról.

Sőt azt sem mondtuk el, hogy nem fordult be, és nem is kérdezett erről senki. Egy barátnőm tudta csak azt, hogy fejjel felfelé van, és amikor később megkérdezte, hogy már befordult-e, akkor csak annyit mondtam, hogy igen, és nem részleteztem. Igazából a barátnőmnek sem mondtam volna el, csak az ő férje szülészorvos. Beszélgettünk a várandósságomról, megnézte a kiskönyvem. Meglepődve látta, hogy farfekvéses. Nagyon rosszul érintett, hogy megtudta, mert azt mondta, hogy szerinte már nem is fog befordulni. Nagyon rossz volt, hogy ezt kimondta. Emiatt nem beszéltem utána erről senkivel. Nem akartam, hogy ezzel stresszeljenek.

Más dologban is ilyen zárkózott vagy? Vagy ez egy különlegesen érzékeny téma volt számodra?

Az utóbbi időben az vagyok. Nehezen beszélek a problémáimról. Amikor a kórházba befeküdtem, azt se mondtuk el senkinek. Ezekben szerencsére egyet is értettünk Csabival.

Nekem nagy megfelelési kényszerem van. „Úristen, biztos én vagyok az oka, hogy nem fordult be. Mit fognak ehhez szólni? És mit fognak a módszerhez szólni. Főképp az anyósom…” Féltem attól is, hogy császár lesz.

Ezek mind együtt hozták meg ezt a döntés. Nem akarom a környezetemet a rossz dolgokba bevonni. Nem tudom mikor kezdődött ez nálam, de most pl. nem alszik jól Vince, és ezt sem mondom senkinek. Nagyon óvatos vagyok.

Szóval irányba fordultatok, de jött még izgalom bőven.

Igen, utána is tovább izgultam, mert ez már a 38. hétben volt, legalábbis az orvosok számítása alapján, ami szerintem egyáltalán nem volt reális a hosszú ciklusaim miatt. Elkezdtem járni az NST-re.

Egy idősebb orvos a 40. hét végén azt mondta, hogy veszélyeztetem a magzatot, és maradjak ott, mert amúgy is veszélyeztetett terhes voltam, tekintettel arra, hogy nem fordult be a baba. Ezt korábban senki nem mondta nekem. Az önbizalomhiányomat tovább erősítette az, hogy valaki így beszélt velem. El is bizonytalanodtam, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább ezt a terrort.

Mielőtt bementem a kórházba, azon gondolkoztam, hogy szerencsém lesz-e, mert egy fiatal orvos lesz bent, aki azt mondja, hogy várhatunk még nyugodtan, vagy egy idősebb, aki nem vár. De volt olyan fiatal orvos is, aki már hallott rólam, és kérdezte, hogy akkor ma már ugye bent maradok, de én azt feleltem: „Nem. Amíg nem indokolja semmi, addig nem.” Közben mindent kipróbáltam. Már a bábakoktélon is vacilláltam, de azt egyedül nem mertem bevállalni

Sajnos nem voltam elég felkészült, hogy tudjam, hogy hol mit várhatok. A Jánosban a 40. héttől túlhordásról beszéltek, és nem terminus túllépésről. Én viszont azt gondoltam, hogy amíg magától nem akar kijönni, nem szeretném beindítani a szülést. Jó, hogy határozottan ki tudtam tartani, de az utolsó napok keservesek voltak. Nehéz volt reggelente arra ébredni, hogy megint nem történt semmi.

A 40. héttől kétnaponta jártam a kórházba NST-re és ultrahangra. Egy szombat reggelen egy fiatal doktornő is jelezte, hogy szerinte is veszélyeztetem a magzatot, pedig értelmes embernek tűnök. Tovább vártunk.

Vasárnap volt a szülinapom, nagyon vártuk, hogy aznap talán beindul, de nem történt semmi. Viszont aznap megismertünk egy nagyon szimpatikus orvost, akinél végülis szültem. Azt mondta, hogy semmi nem indokolja, hogy befeküdjek. „Köszönöm! Végre egy orvos is ezt mondja!”

Én nem vagyok egészségügyis, így nagyon nehéz volt kiállnom emellett a véleményem mellett, miközben éreztem, hogy nekem van igazam.

Végül is egyszer csak bementetek a kórházba? Mi volt az utolsó dolog, ami miatt már Te is úgy érezted, hogy inkább bent lennél?

Kedd reggel csináltak egy ultrahangot, ekkor már azt mondta az orvos, hogy a vizsgálat eredménye miatt, menjek este vissza. Nagyon sírtam miatta. Megfürödtem otthon, vettem egy fürdőt.

Este Csabi bevitt a kórházba. A CTG-n nem látszott semmi. Megpróbálták felrakni a ballont, de mivel valamennyire már nyitva volt a méhszáj nem sikerült, mivel folyton kicsúszott. Én pedig nagyon örültem, hogy valami végre elindult.

Ebből a tágulásból nem is éreztél semmit?

Nem, semmit. Csak boldog voltam. Bent aludtam a kórházban. Másnap reggel mentem fel a szülőszobára. Kúpot kaptam a beöntés helyett. A szülésznő kérdezte, hogy van-e szülési tervünk, persze volt is kinyomtatva, de hirtelen semmi nem jutott róla eszembe. Kérdezte, hogy „Gátvédelem?” Mondtam, hogy igen-igen. Csabi pedig mondta, hogy amennyire lehet, annyira természetes szülést szeretnénk.

Az első orvos, amikor megjelent burokrepesztést javasolt. Kérdeztem, hogy van-e más lehetőség? Hogy várhatunk-e meg? Azt felelte: „Várhatunk, aztán estére sürgősségi császár lesz belőle.” Azt éreztem, nincs más választásom.

Megpróbálta megrepeszteni a burkot, de nem sikerült, emiatt oxitocin infúziót javasolt. Kérdeztem, hogy az milyen hatással lesz a babára? Nyilván oxitocint sem szerettem volna kapni, de végül egy nagyon picit kaptam. Nem tudom, hogy mondhattam volna-e azt, hogy nem, mert már így is elég akaratos voltam más témákban.

A délelőtti időszakot homály fedi. Egyszer kértem, hogy hadd lépcsőzzek. Nagy nehezen megengedték. Már korábban is kértem, hogy vegyék le az oxitocint, mert nagyon az ágy mellé kötött, de csak akkor vették le, amikor néha letusoltam. Közben minden lehetséges beavatkozásnál megkérdeztem, hogy milyen hatással van ez a babára? Mindig mondták, hogy nincs semmilyen hatással rá, sőt még segíti is a folyamatot.

Közben elindultak a fájások?

Nem igazán. Ezért is emelgették az adagot, és ezért is kértem a lépcsőzést. Kétszer-háromszor le-fel mentünk, majd újra megvizsgáltak, akkor már két ujjnyi volt a méhszájam. Akkor jött egy orvos, és ő is megpróbálta a burokrepesztést. Neki sikerült, nagyon örültem, mert ekkor már azt gondoltam, hogy minden jobb, mint a császár. A burokrepesztésből semmit sem éreztem, csak boldog voltam, hogy sikerült.

Eltelt a délután. Picit fájdogálni kezdett. 4 körül műszakváltás volt. Mivel nem tágult a méhszájam emiatt epidurális érzéstelenítést javasoltak. Mindig megkérdeztem, hogy van-e más lehetőség, és a válasz mindig az volt, hogy igen: császár. Vártunk egy picit, és újabb orvos jött be és kérdezte, hogy döntésre jutottunk-e az epidurális érzéstelenítő kapcsán. Fura volt, mert ő meg úgy tűnt, mint aki nem támogatja az érzéstelenítést. Belegondolva nem is értem, hogy ő, hogy került oda, hogy ő miért jött be egyáltalán.

Aztán egyszer csak jött kint egy hatalmas vihar. Éreztem, hogy kezdődik valami. 3 perces fájásaim lettek. Ekkor beszéltek rá az epidurális érzéstelenítésre, hátha attól el tudok könnyebben lazulni, és tovább nyílni. Miután megkaptam egy hosszabbat tudtam aludni. Előtte írtuk meg a családnak, hogy bent vagyunk a kórházban.

Az alvás után rámjött egy őszinteségi roham. Kimondtam, hogy milyen nehéz így, hogy a félelmeimet nem mondtam el korábban senkinek. Magamat hibáztattam akkor is, hogy nem fordult be Vince, hogy nem indult be a szülés, és csak kerestem magamban az okokat.

A következő, amire emlékszem az a kitolás. Csabi egyszer csak megkérdezte a szülésznőtől, hogy mi a különbség a vajúdás és a kitolási szak között. Azt mondta a szülésznő, hogy máshogy fog fájni, majd egyszer csak szóltak, hogy feküdjek az oldalamra, és toljak. Mindent magyaráztak, hogy mit hogyan csináljak, és itt már éreztem a különbséget.

Előtte a fájásokból mennyit éreztél?

A legvégén sokat, de ekkor még nem igazán. A tolófájásoknál azt éreztem, hogy végre ez egy aktív izommunka. Eufória volt rajtam, hogy csinálhatom, hogy eljutottunk idáig. Segítettek rátalálni a légzésre, mert az közben az valahogy szétesett.

Mit kértek, hogy lélegezz?

Hasi légzést kértek, de egyszerűen nem tudtam a hasamba venni a levegőt. Csabi is látta, hogy szétesett a légzésem. Kiengedtem a levegőt, és nem toltam.

Másfél óra volt a kitolási szakasz, amiből az elejét nagyon élveztem, utána viszont egyre nehezebb lett. Vince bekerült a szülőcsatornába, de mindig vissza is csúszott.

Bejött egy orvos, aki a hasamra tette a kezét, hogy ne tudjon visszacsúszni. Csabi hátulról támogatott, hogy tudjak nyomni, de így sem sikerült. Akkor már nagyon sokan voltak bent a szobában. Újra a légzésre került a fókusz, kérték, hogy az energiáimat ne a kiabálásba tegyem bele, hanem a tolásba.

Megértettem, csináltam, de egyszer csak mégis azt mondta a doki, hogy császár, mert ez így nem megy. Láttam Csabin, hogy mennyire sajnál, és mennyire szeret. Ritkán tekint így rám, de ilyenkor azt érzem, hogy nagyon szeret, hogy mi ketten igazán együtt vagyunk. Mindenki kiment a szobából. Ott maradtunk a kudarc élményével. Ha nincs más lehetőség, akkor ez van.

Amikor visszajött a szülésznő, azért arra kért, hogy amikor érzem a fájásokat, akkor toljak. Akkor kezdett el nagyon fájni. Azt éreztem, hogy nem bírom ki, és ki is mondtam ezt. Azt éreztem, hogy vigyenek már el, és kérem azt az érzéstelenítőt, amitől azonnal jobb lesz!

De a szülésznő csak bíztatott, hogy nyomjak, nyomjak, nyomjak! Megvizsgált, érezte, hogy nem fér be az ujja. Visszajött az egyik orvos, és arra biztattak, hogy nyomjak tovább. Nem hittem, hogy ki fog jönni. Közben visszajött a másik orvos is, újra tele lett a szülőszoba. Kellemes félhomály volt, és azt javasolták, hogy odavilágítanak a lábam közé, mert a babák sokszor a fényre jönnek. Közben a doki újra támasztotta Vincét, és ekkor belépett a műtősfiú. Kérték, hogy várjon egy kicsit.

Én pedig csak kérdeztem, hogy „Ki fog-e jönni? Ki fog jönni?” Mondták, hogy igen, ki fog jönni, csak nyomjak.

Eddig a pillanatig nekem senki nem mondta, hogy ki fog jönni. És ekkor átjött a feje, onnan már gyorsan kijött teljesen. Egy pillanat alatt ott termett, és minden megszépült. Leszívták a járatait, mert sokáig volt a szülőcsatornában, és kapott oxigént is, mivel nem sírt fel azonnal. Csabi elvágta a köldökzsinórt. Rámtették, és rögtön elkezdett szopizni. Nagyon szép volt, és mindent elfelejtettem, ami előtte történt.

Hogy voltatok utána?

A szülés után nagyon kimerültem, remegtem. Elláttak, kaptam infúziót. De mégis nagyon szép volt minden, bár csak 15-20 perc aranyóránk volt hármasban, majd ott maradtunk Csabival ketten. Gyakorlatilag megvolt az aranyóra csak Vince nem lehetett ott. Aludtunk, pihentünk, és teljes volt minden, így, hogy megszületett. Ez az érzés betelített mindent. Félhomály volt, hajnalodott, és olyan jó volt, hogy nem voltam egyedül.

Miért volt ilyen rövid a hármasban töltött idő?

Sok időt volt Vince a szülőcsatornában, nyelt a mekóniumos magzatvízből, és nem sírt fel azonnal, emiatt is kapott rögtön oxigént és került el a PIC-re. De én ezt nem éltem meg rosszul, mert úgy tűnt, hogy minden rendben van vele. A szülés alatt sem mondták, hogy bármi gond lenne.

Besárgult, ami miatt infúziót kellett kapnia és antibiotikumot a mekónium miatt. Egy hetet voltunk bent a kórházban. Ez nem volt könnyű időszak. Mielőtt hazajöhettünk, akkor kérdezte meg a gyerekorvos, hogy tudom-e, hogy miért került Vince a PIC-re? Olyan volt, mintha vizsgáztatott volna. Mély nyomot hagyott bennem, azt éreztem azonnal haza akarok menni. Mintha én tehettem volna az egészről. Ahelyett, hogy örültem volna, hogy hazamegyünk, iszonyat feszült voltam az úton, Vince is sírt.

Mit mondott a doktornő?

Azt, hogy mindezek mellett a fejecskéje megnyomódott a szülőcsatornában. Azt éreztem, hogy engem hibáztat, hogy nehogy a kórházat tegyem felelőssé. Pedig a folyamat nem az én döntésem volt. Amikor azt mondták, hogy császár nem álltunk ellen. A császárnál arra hivatkoztak, hogy nem fordult jól a feje, és emiatt nem tud átjutni a szülőcsatornán, de arról nem esett szó, hogy baj lenne. 13 óra volt maga a szülés. Utólag úgy érezték, hogy ez már túl volt a határon. Mindenesetre fura, hogy mindezt nem a szülészek, hanem a gyerekorvos mondta el.

Bent voltatok egy hetet és a felét külön töltöttétek. Nem lehettek könnyű napok.

Nagyon rosszul éltem meg, de nem aggódtam annyira, mert láttam, hogy milyen nagy baba, és minden nap azzal biztattak, hogy most már hamarosan megkapom. A koraszülöttek között a mi történetünk nem számított nehéz esetnek.

Ráadásul a szülés másnapján a reggeli viziten többen jöttek oda hozzám, hogy: „Maga egy hős!” Akkor tudatosodott bennem, hogy ezt megcsináltam. Híre ment a szülésemnek.

Mennyit látogathattad Vincét?

Elég sokszor: naponta négyszer-ötször fel tudtam menni hozzá. Egyszer-kétszer ki is vették az inkubátorból, de a szoptatásban nem tudtak segíteni. Amikor ki is vették, akkor is lógott ki belőle az infúzió. Egyszer volt, hogy elaludtunk így is ott együtt a székben, az nagyon jó élmény volt.

Valaki megmutatta, hogy hogy kell fejni?

Nem. Ott voltam a többi anyukával egy szobában, akinek ott volt a gyereke is mellettük. Hárman időközben meg is szültek, és haza is mentek. Az egyik szobatársam mondta, hogy próbáljam ki a szaporító fejést. A szülésznők meg mindannyian mást javasoltak. Senki nem tudta normálisan elmondani, hogy mit kellene tennem.

Kérdezték, hogy tudom-e szoptatni, nehezen tudtam rá válaszolni, pláne úgy, hogy közben tápszert kapott, de ezzel már nem mertem ott harcolni. A kórházban azt is mondták valamikor, hogy milyen ügyesen szopizik Vince, majd később itthon az általam felkért szoptatási tanácsadó azt mondta, hogy így sajnos nem lesz jó. Vele később is konzultáltunk, és sokat segített.

Szóval a kórházban nem segítettek sokat. Vince inkubátorban volt. Olyan volt mintha megfeledkeztek volna rólunk. Magamtól jöttem rá, hogy fejnem kell, majd szóltam, hogy ha lehet ne kapjon cumisüveget, tápszert, hanem a inkább a lefejt tejet. Majd három nap után odaadták, hogy jól van, akkor szoptassam igény szerint. Nagy küzdelem volt. A kórházban a tápszertől és infúziótól nőtt a súlya, de amikor hazamentünk nyilván fogyott. Annyi grammot kellett ennie, mint ahány napos épp volt. Ez az elején nem ment, és a háziorvos azzal fenyegetőzött, hogy ha nem nő megfelelően a súlya, akkor kihívja az illetékes hatóságot. Nagyon nehéz volt. De a vége sikertörténet lett. Otthon egyszer sem kapott tápszert, mindehhez naponta ötször fejtem. Viszont így azóta is szoptatok.

Nagy küzdelem lehetett, és amit elértél a szoptatásban az iszonyat nagy teljesítmény!

Nagyon kemény volt beindítani a szoptatást. Így, ha ezt elismeri valaki, annak nagyon örülök, de azért erről sem mesélek másoknak igazán.

Hogy tekintesz vissza mostanság a szülésedre?

A szülés után hat héttel elmentem egy olyan orvoshoz, aki nem volt ott a szülésemnél. Ő mondta, hogy ritka az, hogy úgy alakuljon egy első szülés, mint ahogy azt az anya elképzeli. Majd a másodiknál… Persze ez most nem vigasztal. Szóval azt rosszul éltem meg, hogy nem indult be, és emiatt magamat hibáztattam, majd a szülésnél is azt gondoltam, hogy valami olyasmit teszek Vincével, ami miatt ő nem akar kijönni. Igen, ilyen gondolataim is voltak.

Nekem a szülés előtti és a szülés utáni időszak volt nehéz, de maga a szülés a fentiek ellenére jó élményként maradt meg bennem. Nem éreztem, hogy közben olyat csinálnának velem, amit nem akarok. Jól vagyok a szülésemmel. Sőt nagyon szeretnék még szülni, és már azt is egész könnyen elfogadom, hogy nem indult be magától. Keresem a helyem ebben a történetben, de talán az jó jel, hogy most már kevesebbet beszélünk itthon róla.

Azt nehezen viselem viszont, hogy a vajúdás közben kimondtam, hogy „Nem bírom tovább!”. Ezt nehezen dolgozom fel.

Pedig ez a mondat (vagy egy egészen hasonló) a legtöbb vajúdás átmeneti szakaszában elhangzik. Ez a kinyilatkoztatás nem a Te erőtlenségednek volt a jele, hanem annak, hogy nagyon közel voltál ahhoz, hogy a babád megszülessen.

Jó, hogy ezt mondod, mert akkor ott azt éreztem, hogy nem fog sikerülni, nem tudom megcsinálni. Olyan jó lett volna, ha akkor valaki azt mondja, hogy már nagyon közel van.

Tanúságtétel van? Mit javasolnál a saját történeted tükrében azoknak a nőknek, akik hamarosan szülni fognak?

Még én is csak magamat keresem ebben a történetben, nem tudom, hogy mit lehetne máshogy csinálni egy következő várandósságban. Azt biztos, ha kórházban szülnék, akkor választanék segítőt, mert nem voltunk elegen ketten Csabival. Egyikünk sem volt a jogainkkal képben. Ha még határozottabban tudtam volna, hogy mit tehetek meg az jó lett volna. Azt gondolom, hogy egy segítő tud tisztán gondolkodni egy ilyen helyzetben.

A másik, ami nekem sokat segített, hogy szüléstörténeteket olvastam, illetve néztem a „Hoztam e világra” sorozat videóit. Az lehet a legfontosabb, hogy olyan segítőkkel vegye körül magát a kismama, akik olyan szülésélményt akarnak adni, ami a legjobb számára.

Az is eszembe jutott most, hogy talán korábban kellett volna leállni a munkával, és egyszerűen mindent félre kellett volna tenni.

Milyen fura, hogy eddig senkinek sem meséltél mindezekről. Remélem, az, hogy most elmondtad, sőt meg is osztjuk az egy fontos lépés lehet számodra. Köszönöm a megosztást, mert érzem, hogy nem hétköznapi dolog számodra ezeket elmesélni, kimondani, hanem egy nagyon nagy önfejlesztő munka része.

Én köszönöm, hogy elmondhattam. Valóban egy feladat számomra, hogy felvállaljam mindezt, és köszönöm, hogy csináljátok. Igen, így többes számban, Te és a többiek, akik gyűjtitek ezeket a történeteket, mert nagyon sokat adhatnak.