2024. jún 24. Tenger parti sziklán ülünk
Épp a Barber Shopból kilépve fodrászolás után újjászületett fiammal szállunk be a Mammut liftjébe, amikor megcsörren a telefon. Andris az. Itt az idő. Korábban volt több bizonytalanság, vaklárma is, de ez most más.
Aznap már másodjára mentek be a kórházba, de most maradtak is, mintha jönnének is hullámok. Óránként egyeztetünk, hogy hogy haladnak a dolgok. A dolgok pedig haladnak, és milyen jó, hogy épp most.
A szülést ezernyi apró vagy egészen nagyra duzzadó körülmény határozza meg. Juli lányom születését például az, hogy a választott, a megbízott szülésznő, akire dúlai segítőmként tekintettem egy hányós-hasmenős vírusra hivatkozva szombat hajnalban nem jött el a nagy napon. Így, amikor egy héttel ezelőtt életem nagy hányós-hasmenős vírusával küzdöttem, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy ne most… még ne induljon el… várjon meg az a pici fiú, mert úgy szeretnék ott lenni, és várni őt, úgy szeretnék segíteni Fanninak. Nem hagyhatom magára, én nem tehetem ezt meg. A betegség napokig cibált. 2,5 kiló energia hagyott el 48 óra leforgása alatt. És, amikor azt hittem jól vagyok már, akkor is különös érzékelés nyomai maradtak a betegség után, és ágyban tartó gyengeség.
De Raul kivárta a legmegfelelőbb időt. Már amennyiben a hőségriadó legmelegebb napja a legjobb idő. Melegborogatásként a szülőszoba forró levegője került Fanni gyönyörű hasára. Ült az ágyon, és én úgy képzeltem, egy tengerparti sziklán ülünk, ahol a Nap sugarai olyan erősen sütnek, hogy abba már bele kell részegülni. És Fanni bele is részegült. Vette a mély levegőket, és lágyan engedte kiáramolni magából. A sütkérezés közben volt időnk átbeszélni a vágyakat, félelmeket, megoldási lehetőségeket.
A burokrepesztés lehetősége is felmerült. Fél óra várakozás után – várva hátha magától is elindul a zuhatag – nagy megkönnyebbülést jelentett számára a burokrepesztés. Mint Andris folyosóról írt üzenete is: Nagyon szeretlek, és örömmel bemennék. Ezek a szavak is a legjobbkor érkeztek. Mert az a mosoly, az az elérzékenyültség, ami Fanni arcvonásain tükröződött, nem hagyott kétséget afelől, hogy eljött az újabb csere ideje.
Kiültem a sötét folyosóra. Vártam. Azt gondoltam, hogy gyerekkoromban kötöttem utoljára, de most jól jönne két kötőtű és egy gombolyag. Közben nagypocakú kismamák jöttek-mentek az esti kórházi különös fényekben, az orvosok figyelme pedig egy sürgősségi császár felé irányult. Én pedig azokra a pillanatokra gondoltam a saját életemből, amikor kétszer is kimondták: Császár! Császár!
A sietségben nyitva maradt a szülőszobás részleg ajtaja, így hallhattam, ahogy az egyik szülésznő odakiált a másiknak: Szülünk!
Milyen jó is. Annak a kismamának már meglesz hamarosan a babája. Pár perccel később megérkeznek az újszülőtt hangjai is. Milyen jó, hogy ők már így. Vajon Fannival és Raullal mi lesz?! Nem bírok ki a folyosón 60 percet sem, írok Andrisnak, amikor épp látom, hogy ő is ír: Megszületett.
Nyilván ilyennel nem viccel senki, de nehéz elhinni az érkező hírt. Így a pár másodperccel később küldött fotót igyekszem jó alaposan szemrevételezni: tényleg ott van Raul! Biztos voltam benne, hogy Fanni egy amazon, de ez a tempó engem is meglepett. Újra cserélünk. Sőt pár perccel később Andris is bejön. Elkél a segítség. Ő Rault fogja, én Fanni kezét, amíg az utómunkálatok tartanak.
Átbeszéljük, hogy hogy történt a varázslat. Összecsomagolok és lassan elpárolgok, mint Fanni arcáról az ilyen-olyan cseppek.