Mit tudsz a saját születésedről?

Azonkívül, hogy tervezett gyermek voltam, nem sokat. Éjszaka születtem hüvelyi úton, de hogy milyen körülmények között azt nem tudom. Talán még annyi, hogy Apukámtól kaptam a nevem.

Amikor teherbe estél, nem is kérdezted Anyukádat a születésed körülményeiről?

Nem. Nincs intimitás az Anyukám és közöttem. És erről ennyit…

Akkor nem ő lett az anyai követendő mintád… Milyen közegbe érkezett Kata?

Kata tervezett gyerekként, de rövid, három hónapja tartó kapcsolatba érkezett. Kint voltam a londoni Olimpián, amikor épp elkezdtem menstruálni. Két héttel később augusztus 14én mikor hazajöttem épp peteérésem volt. Mindig érzem. Itthon Antival egymásra néztünk, és megbeszéltük, hogy gyereket szeretnénk. Aznap Kata megfogant. Annyira friss volt a kapcsolatunk, hogy még nem is éltünk együtt.

Kolléganőm, barátnőm két héttel később, szeptember 4-én rám nézett és így szólt: „Éva, Te terhes vagy.”

Három napja laktunk együtt, amikor vettem egy tesztet és tényleg pozitív lett. Este elmondtam Antinak. Nagyon nagy volt a boldogság.

Ennyire biztos voltatok benne, hogy erre a kapcsolatra családot lehet építeni?

Nem gondolkoztunk rajta. Ösztönösen jött minden. Korábban mindig három évig éltem együtt valakivel, utána három évig egyedül voltam és újra jött valaki. Nekem fontos az egyedüllét. Hiányzott nagyon. Annyira, hogy miután Kata megszületett bele is betegedtem a változásba. Májusban született Kata. Balatonon voltunk nyáron. Mentem volna a vízbe nagyon, imádom a Balatont, de Kata ordított, én pedig elkezdtem vakarózni. Mindenem viszketett, a karjaim, a hajlataim, a mellem alatt, mindenhol. Teljesen egyértelmű volt a pszichés nyomás. Azt éreztem, hogy Kata megszületésével elveszítettem a szabadságomat, hogy az életem egy fontos korszakának vége. Nehéz volt.

Pedig már akkor is gyerekekkel foglalkoztál. Tudhattad, hogy mi vár Rád.

Nem tudtam. A mi magánbölcsink nyolctól ötig van nyitva és szabad volt mindig a hétvége. Ráadásul a gyerekekkel segítségem sem volt. A napi 24 órás jelenlét, a lelki teher, a szülői felelősségvállalás egészen más, mint a  bölcsődei gondozás.

Térjünk vissza a szülésedhez. Volt olyan szüléstörténet az életedben, ami mélyen elraktározódott benned? Biztosan sok szülésélményt hallgattál meg az anyukáktól.

Igen. Volt egy kislány, aki a 32. héten született meg egészen pici súllyal, később rendben cseperedett. Az anyuka nagyon szeretett volna kistesót, de az apuka ellenállt. Én azt gondoltam, hogy nem is lesz már több gyerekük. De egyszer csak az utcán találkoztunk, megláttam a nagy pocakjával és egyszerre kezdtünk el bőgni. A tesó is koraszülött lett.

Szerencsére az első koraszülése miatt folyamatosan figyelték, így a második gyermeknél hamar észrevették, hogy itt is ugyanaz a gond, azaz, hogy a méhlepény nem úgy funkcionál, ahogy kellene. Koraszülött lett ő is.

Neked hogy telt a várandósságod?

Nagyon szerettem. Kivirultam. Élveztem. Ráadásul az egész tankönyvi volt. Minden maximálisan rendben volt.

Hogy készültetek a szülésre?

Voltunk a János kórház szülésfelkészítőjén. A szülés előtt pedig nem sokkal az orvosunk megmutogatta a szülőszobákat. Elkészült a lakásunkban a gyereksarok is. Igazi otthonunk lett. Még most is érzem a frissen mosott ruhák illatát.

Hogy indult be a szülés?

Egy májusi reggel fél hat környékén elment a nyákdugó. Picit vártam, aztán felébresztettem Antit. Gyanús volt, hogy itt most történni fog valami. Anti aznap nem dolgozott. Kényelmesen lezuhanyozott, megborotválkozott, megreggelizett. Én közben néztem az időt, hogy írogassam a fájásokat, de nem igazán történt semmi különösen. Anti vissza is feküdt aludni. Én pedig Columbot néztem. 8-9 körül felhívtam azért az orvost, hogy beszámoljak a fejleményekről. Elmondta, hogy milyen esetekben kell bemennem a kórházba, amúgy pedig nyugodtan maradjunk otthon. Nyugi volt. Én néztem a Columbot. Anti aludt. Mivel a doki azt mondta, hogy egyig lesz bent, így azért előtte még bevillamosoztunk a csomagokkal a kórházba.

Ekkor milyen erős kontrakcióid voltak?

Nem igazán erősek. Kapaszkodni azért kellett a villamoson. Volt, aki észre is vette, hogy elindult a folyamat. Megérkeztünk, felballagtunk a szülészetre és a vizsgálatok alapján valóban időszerű volt az érkezésünk.

Milyen gyakori fájásaid voltak ekkor?

Nem emlékszem rá. Csak arra, hogy milyen nehezen cammogtam fel a nagy hasammal a szülészetre.

A számok nem fontosak, de emlékszem a gyönyörű májusi időre. Kicsit esett, de közben sütött a nap. Fantasztikus színek voltak.

Szóval kaptunk egy szépen felszerelt szülőszobát. A dokim pedig elment a magánrendelésére. Időnként érdeklődött telefonon, hogy hogy vagyok. Ha ott lett volna sem avatkozott volna be a folyamatba. A természetes szülés híve volt. Így végül Antival voltunk kettesben a szülőszobán, és ez jó is volt így. Biztonságban éreztem magam attól, hogy a vezető szülésznő ott volt az osztályon. Ráadásul volt kötődés is egymáshoz, mivel az első szereleme, az én szülőfalumból származott. Persze nem csak ezért volt kedves velem. Nem kérdezgettek feleslegesen minket, de ha mi kérdeztünk valamit, akkor arra szívesen válaszoltak.

Hogy telt ott az idő?

Bent voltunk a szülőszobán. Onnan nem is mentem ki egyáltalán. Nehéz felidézni az emlékeket. Talán labdán ültem, sétáltam és sokat voltam az ágyon. Az esett jól, ha kinyúlhatott a hátam.

Este hét körül kifogyott a CTG-ből a papír. Végre nem sípolt a gép, így el tudtam aludni a fájások között. Ha jött a fájás felébredtem azonnal a gyönyörű májusi fények között és ahogy vége lett a következő pillanatban már aludtam is. Szerencsére csak egy óra múlva tudtak bejönni, hogy megnézzék a CTG-t. Addig élvezhettem a csendet.

Nyolc körül felkeltem és elkezdtem okádni. Mindent, körbe. Közben folyt belőlem a magzatvíz. Jött a fekete leves.

Miért mondod, hogy feketeleves?

Nincs rossz élményem a szüléssel kapcsolatban. Talán nem is ez a jó megfogalmazás, mert nincs egy deka rossz élményem sem a fájdalomról. Csak annyi, hogy sűrűsödtek a fájások, és hirtelen többen lettünk a szobában is. Addigra ott volt már az orvos is, de nem sokat csinált, csak ült a sarokban.

Volt egy külföldi rezidens is bent. Olyan volt, mint egy tükör. Ha nekem nagyon fájt, akkor azt az ő arcán láttam viszont. A saját érzéseimet láttam a fiatal kislány arcán. Első szülése volt. Minden az arcára volt írva. Amikor fájt, amikor ordítottam, amikor nyomtam. De azt is láttam, amikor kijött Kata és elkezdett a rezidens sírni. Mindent láttam. Cuki volt.

És a férjem arca is előttem van. Ahogy látta, hogy Kata csak jön és jön és jön. Végignézte az egészet. Hatalmas élmény volt számára Kata születése és az is, hogy ő vághatta el a köldökzsinórt.Nem értette, hogy fért el bennem.

Tudod Neked segíteni Anti?

Igen. A jelenlétével, a simogatásával, ahogy a kezét fogtam, ahogy bíztatott. Nagyon jó élmény volt mind a kettőnknek. Fontos számára a mai napig. Szerette.

Szóval mondanám, hogy az egész természetes úton ment, de oxitocint azért kaptam. Attól fel is gyorsult minden.

Tudod, hogy miért kaptad?

Azt hiszem, a gyorsítás miatt. Igazából nem tudom. Adták. De nem terhel. Nem viszem magammal ezt. A doki amúgy csak a végén jött be. Nem volt nagy szerepe. Emlékszem, hogy beszélgettek felettem valami sorozatról, de én inkább Antival foglalkoztam.

Ahogy hallgatlak olyan, mintha nem is lenne fontos számodra a megélt fájdalom.

Nem emlékszem rá. Nem emlékszem, hogy mennyire fájt. Mindent elvitt az az öröm, amikor megszületett Kata. Más dolgokra emlékszem, de a fájdalomra nem. Nincs bennem ilyen emlék, talán kitöröltem. De ha nem a fájdalomra gondolok, hanem egyéb érzetekre, akkor azokat is nehéz felidéznem.

Egy rossz élményem maradt csak. A pici repedésem miatt összevarrtak és a varrás utána benyúltak a végbelembe ellenőrizni, hogy ott minden rendben van-e. Hatalmasat ordítottam. Anti messziről szaladt vissza, hogy mi történt. Borzalmas volt, mert az csak úgy megtörtént. Nem szóltak előtte, nem mondták mi vár rám. Nem tudtam felkészülni rá. Az nagyon rossz volt.

De én nem vagyok egy problémakereső típus. Azért szerettem volna csak fogadott dokit, hogy a lelkiismeretemet nyugtassam, hogy ha baj van, akkor legyen ott ő mellettem. Ott volt.

Vissza tudod idézni, hogy milyen fantáziával mentél bele a szülésbe és ehhez képest milyen volt a valóságban?

Én nem gondolom túl a dolgokat. Azt gondoltam, hogy ez az élet része. Mindenkit anya hoz a világra. Meg fog születni Kata is. Szerettem, hogy Kata a hasamba van, de nem kellett ehhez körítés. Az túlmisztifikált lett volna. Én inkább a természetre bíztam ezt. Szeretjük, várjuk, elfogadjuk olyannak amilyen. És úgy volt jó a szülés is, ahogy volt.

Emlékszem az illatokra, a fényekre. Emlékszem, hogy minden tökéletes volt. Jó volt, hogy Anti nem dolgozott aznap. Hogy együtt voltunk. Minden kerek egész volt. Kata pedig gyönyörű volt a nagy fekete hajával, gyönyörű füleivel, ajkaival.

Idilli.

Igen. Azonnal rám rakták. Rögtön szopizott is. Legalább egy fél órát együtt voltunk így hármasban. Csupaszon, magzat mázasan. Akkor már sötét volt. Hangulatos volt nagyon.

Emlékszem a pillanatra, amikor összekapcsolódtunk. A nagy szemeivel, ahogy nézett… Csodálatos május volt. Minden zöldellt és ott volt egy csodálatos kis élet. Jó volt.

Milyen napok jöttek utána?

Háromágyas szobában voltunk. Kovid előtti idők voltak. Jöttek mentek az emberek: rokonok, barátok, ismerősök, gyerekek, mindenki jött be hozzánk. Mindenki boldog volt. Imádtam az egészet. Kata végig ott volt mellettem a bevásárlókocsiban. Talán csak első este nem, de reggeltől már végig együtt voltunk. Feküdtünk és gyönyörködtünk egymásban.

Milyenek voltak a szobatársak?

Volt egy erősen túlsúlyos szobatársam, akinek folyamatosan pizzát és pörköltet hoztak. És egy másik, aki nagyon vékony volt. Az én joghurtomból falatozott. És én, aki úsztam  a boldogságban. Egyből szopizott Kata. Nem volt semmi gond. Miután hazamentünk ott volt Anyukám pár napot, illetve az Anyósom is. Utána pedig egyedül voltunk és ment minden a maga útján.

Még több ilyen történetet szeretnék (persze vakarózás nélkül…)!

Ilyenkor felmerül bennem, hogy én vagyok a túl egyszerű, a túl elfogadó?!

Ne hülyéskedj! Mindenki máshogy van nyitott állapotban ilyenkor. Nem kell feltétlenül a rosszra nyitni. A Te nyitottságod a természet felé irányult. Meg tudtad látni a szépet.

Egy ilyen idilliként megélt esemény után hamar gondoltatok a tesó érkezésére?

Azt gondoltuk, hogy két év legyen közöttük. Illetve volt még egy vágyam, hogy a két gyerek között, hagy menjek el síelni. Tudtam, hogy ha terhes leszek, akkor újra sok idő kimarad. Elmentem. Az utazások engem nagyon töltenek. (A kovid óta nem járok utazni. Betegeskedem is.)

Szóval a peteérés utolsó napján hazajöttem. Megpróbáltuk. Akkor nem jött össze, de a következő hónapban igen. Kétszer szerettem volna terhes lenni és mind a kétszer azonnal összejött.

Most is minden problémamentesen zajlott?

Nem. Épp Kata születésnapját ünnepeltük volna. Amikor nem akartak a Rózsakertből hazaengedni. A 12. hetes genetikai ultrahangnál Zsófi tarkóredő mérete nem stimmelt. Lépcsőztem, mozgattak vártunk. Újra megnézték, de újra nem stimmelt.

Az első gyerekünknél tudtuk, hogy ha beteg is lenne, mindenképp megtartanánk, de második gyermekként nem szerettünk volna beteg babát. Nem szerettük volna az első gyereket ezzel terhelni. A magzatvíz levételt nem vállaltam. Maradt a vérvétel és a két hét várakozás. Közben ismét testi ügyeim lettek. Becsípődött a derekam. Fel sem tudtam állni.

A vérvétel eredmény negatív lett. A későbbi vizsgálatok is ezt mutatták, hogy minden rendben van.

Amikor elújságoltuk a családnak a vizsgálat eredményét, Apósom bekiabált a telefonba hátulról, hogy akkor legyen Zsófia. Így lett Zsófia. Zsófia, Borka. Annyi szeretettel, örömmel mondta ki, hogy egyértelmű volt, hogy így fogjuk hívni.

Innen már minden rendben volt?

Igen. Azaz az orvosom mindig mondta, hogy a méhlepény túlságosan lent van. Ezért többször is elmondta:

ha csak egy csepp vér van a bugyimban és épp a kislányommal vagyok az utcán, akkor az első arra járó szimpatikus idegnnek adjam oda Katát, hívjak egy mentőt és azonnal menjek be a kórházba. Semmi pánikkeltés nem volt a hangjában, de megértettem, amit mondott.

Amúgyis, velem nem történhet semmi. Velem minden rendben lesz. A természet teszi a dolgát… Azt reméltük, hogy ahogy nő a baba, feljebb megy a méhlepény. Szépen teltek is a hetek. Már vártam az utolsó munkanapomat, hogy végre nyugodtan foglalkozhassak a kisággyal, ruhákkal… Aznap el is mentem a postára feladni a táppénzes papíromat. Az 5-ös ablak volt az enyém, és ahogy ott álltam éreztem, hogy elönt a meleg. Hozzáértem a fekete leggingsemhez. Nyilván azt gondoltam, hogy ez a magzatvíz lesz, ehelyett tiszta vér volt a kezem.

Kata ugyan nem volt ott, de eszembe jutottak az orvos szavai: „Az első szimpatikus idegen”… Körülnéztem, kiválasztottam az emberem és mindent tettem, amit a doki mondott:

„Elnézést hívna nekem egy mentőt?! 33. hetes, valószínűleg placenta levált kismama vagyok. Szeretnék kérni egy mentőt!”

Nagyon normális nő volt, tette a dolgát. Én pedig hívtam Antit. Azért utána megállapítottam, hogy az ismeretlen hölgy  jobban pánikolt, mint én. Bejelölt a Facebookon, hogy tudjon rólam később. Ültünk. Csöpögött a vég a padon lefele. Amikor megérkezett a mentős kelletlenül így szólt:

„Mi itt a probléma?!” Akkor éreztem meg, hogy nem minden úgy jó, ahogy a természet adja. Magamban szitkozódva végig simítottam a lábam, és a véres kezeimet felé mutattam: „Ez, baszd meg. Ez.” – Hát tudta, hogy hova jön… Ott ültem a vérben. Mi lenne…?!

Akkor észrevette magát. Betoltak a liftbe, ahol épp egy a bölcsinkből ismerős anyuka is ott volt. Rám nézett. Szétestem. Végre volt egy ismerős támogató arc. Fogalmam sem volt, mi fog történni, de a mentőben már újra összeszedtem magam.

Az orvosom épp bent volt a kórházban. Kaptam azonnal egy szülőszobát. Anti is megérkezett. Az orvosom azonnal megcsászározott volna, de az előttem álló összes Jánosos nőgyógyász megtárgyalta felettem, hogy még várnak. Beadták a tüdőérlelőt.

Utána is folyamatosan véreztél?

Csak minimálisan. Azt történhetett, hogy, ahogy picit elkezdtem tágulni a méhlepény rosszabb helyzetbe került. Utána ez rendeződött és minimálisan véreztem csak. Viszont három nappal később újra elkezdtem vérezni. Előző nap szólt a dokim, hogy ha valami tervezek, akkor reggel 8-ig, mert addig van bent. Nem voltak terveim vele, de újra elkezdett ömleni belőlem a vér. Kimentem a nővér pulthoz szólni, hogy vérzek.

Kérték, hogy húzzam le a bugyimat, ott a folyosón. (Amíg élek nem felejtem ezt a jelenetet és azt a mentőst sem…) Miért kell így beszélni?! Azt gondolták, hogy egy hisztis picsa vagyok. Biztos vannak olyanok is, de én nem vagyok az. Bár, ha az lettem volna, akkor is több elfogadás járt volna… Lehúztam. Utána minden nagyon gyorsan történt.

Felvittek az emeletre egy szülőszobára. Borzasztóan ömlött belőlem a vér. Pisiltem, kakiltam és csak ömlött a vér. Teljesen leszakadt a placenta. Eljött az orvosok ideje.

Mit gondoltál mindeközben? Nem kezdtél el le lejátszani magadban verziókat?

Semmi rossz gondolat nem volt bennem. Csak a dokim szavai újra, hogy ha elkezdek vérezni, akkor keressek egy szimpatikus idegent és irány a kórház. Már ott voltam. Helyzeti előnyben éreztem magam. Ott voltam egy szobányira a műtőtől. Ennél közelebb nem lehettem. Biztos voltam benne, hogy segítenek. Csak közben nem értettem, hogy mi ez a sok vér.

Gyorsan műtőasztalra kerültem. Beszúrtak a hátamba. Szétraktak. A saját orvosom vette ki Zsófit 8.02-kor. Rá is kérdeztem utána, hogy a 8.02-vel a nyolcórás műszak záráshoz képest jók vagyunk-e?! – és együtt nevettünk…

Egy pillanatra láthattam csak Zsófit. Összevarrtak.

Utána jött az aggodalom. Nem volt velem Zsófi és a kommunikáció nagyon nehézkes volt. Anti még épp láthatta a folyosón, ahogy átvitték a PIC-re. Milyen kár, hogy most nincs itt Anti, hogy ő is elmesélje a verzióját. Anti hozta a híreket. Én egy kórterembe kerültem, már nem véreztem, de feküdnöm kellett.

„- Nincs semmi probléma csak kap egy kis vért.” – Oké. nincs semmi probléma. Egy óra múlva újra jött: „Nincs semmi probléma, de kap egy kis oxigént.„ – Jó, hát Te tudod, én nem voltam ott, akkor nincs semmi probléma.” Jött újra a hírekkel: „Nem jött még meg a vér.” Én azt gondoltam, hogy akkor nyilván nincs nagy baj, mert ha az lenne, akkor már kapott volna vért azonnal. Ha nagyon kellene, akkor biztosan lenne vér.

Később kiderült, hogy mielőtt bejött volna Anti hozzám, egy órát bőgött kint a szoba előtt a dokimmal, aki a lelkére kötötte, hogy csak akkor jöjjön be hozzám, ha normálisan el tudja mondani, hogy mi van. Ha bejön sírni, akkor csak mindenki szétesik. Akkor jöjjön be hozzám, ha el tudja mondani ezt a mondatot: „Minden rendben van.” Hősiesen tette. Kint pedig sírt.

Vasárnap mehettem be Zsófihoz először. Beöltözve, fertőtlenítve. Mindenhonnan lógtak belőle a csövek. Hideg és merev volt minden. Egyedül abban az orvosban volt érzelem, aki átvette Zsófit, de utána semmi. Tárgyilagos, merevség. Nyilván nem vehetik át az osztályon mindenki érzelmeit, tudom, de nehéz pillanatok voltak.

Viszont a mi gyerekünk volt a legnagyobb. A többiek egy kilósak sem voltak. Akkor újra éreztem, hogy nem lehet baj. Ráadásul Zsófi gyönyörű volt. 2050 gramm, de mégis kerek, hajasbaba volt. Nézegettem. Mindenhonnan mindenfelé mentek a csövek.

Azt nem mesélted még el, hogy miért kellett vért kapnia? Mi történt Vele?

Pontosan nem tudom. Pár nap múlva, amikor Zsófival már egy szobában voltunk,

megkérdeztem a gyerekorvost, hogy mi történt tulajdonképpen. Megkérdezte, hogy mindent tudni akarok-e. Úgy éreztem elájulok, le kellett ülnöm. Feleltem, hogy igen. Elmondta. De egy óra múlva már semmit sem tudtam az egészből. Még egyszer megkérdeztem hivatkozva a sokkos állapotomra. Újra elmondta, de a mai napig nem tudom. Én ezt bent hagytam a kórházban.

Zsófi hamar elkezdett szopizni, és én megint észrevettem a gyönyörű fényeket. És megint megtörtént az összekapcsolódás. Egy kedves nővér észrevette ezt a pillanatot és le is fotózott minket.

Gyors volt a javulás. Éjszakára hazamentem aludni. Közel laktunk a kórházhoz, nem kellett messze menni. Reggel 5-kor és este 11-kor mindig ott voltam a frissen lefejt tejjel. De napközben is többször bent voltam nála. Kétszer lehetett negyedórára bemenni hozzá látogatóba, illetve még akkor láthattam pár másodperce, amikor három óránként beadtam a lefejt  tejet.. A szülés után két héttel hazamehettünk együtt.

Kata mindeközben Antival volt?

Ő Baján volt a nagyszülőknél. Amikor Zsófi kijött a PIC osztályról, akkor jött fel Pestre és elkezdtek bejárni hozzánk látogatni.

Mi történt utána Zsófival?  

Egy évig volt követés. Vissza kellett járni először havonta. Fél év után két havonta.

Minden rendben volt, de én azért 4 hónapos korától vittem Zsófit a Mackó Rendelőbe. Nagy bizalommal vagyok feléjük. Odajártunk hetente kétszer-háromszor Dévényezni, tornázni, hogy mire kiderül, hogy esetleg van valami, addigra már egyenesben legyen.

Egy évet rászántunk erre. Nem is derült ki semmi a mai napig.

Nem is betegeskedős típus?

Nem. Most hét éves és kétszer voltunk vele kórházban. Van egy betegség: RSV vírus. A hörgőket támadja meg. Meg lehet benne fulladni. Minél kisebb a baba, annál veszélyesebb. Egy ovisnál már nem gond, köhögnek kettőt és kész, de a korababáknál veszélyes lehet. Ha a 32. hétig születik meg egy baba, akkor automatikusan kap oltást rá, ha később, akkor már nem. Így Zsófi sem kapott. Nem foglalkoztunk vele. Később felkerestek minket a SOTE-ról, hogy vegyünk részt egy kísérletben, ahol placebot kap az egyik csoport a másik oltást. Részt is szerettünk volna venni benne, de még az oltás előtt elkapta ezt a betegséget Zsófi. Kórházba kerültünk.

De Zsófi alapvetően nem beteg. Tavaly, amikor influenzás volt, míg Kata két hétig feküdt, addig Zsófi két napot volt csak beteg. Erős. Bivaly erős csajszi. Tele életkedvvel, vidámsággal.

Elmeséltétek neki a születése körülményeit?

Igen. Az unokatesóim az elmúlt egy-két évben szültek és emiatt felmerült a téma. Nem részleteztük számukra, de volt szó, arról, hogy Zsófit gyorsan kellett kivenni, Kata pedig kibújt. Nehéz átadni ezt számukra. Nehéz, mert Katáé gyönyörű volt, Zsófi pedig más. Nem is lehet összehasonlítani. Teljesen más érzéseket vált ki belőlem a két történet. Zsófinál annyi aggodalom volt bennünk, fel sem merült utána, hogy szüljek. Ekkor éreztem meg, hogy ez az egész nem mindig szép és jó. Ha fiatalabban történt volna ez velünk, akkor lett volna talán még gyerekünk, de így már nem volt időm feldolgozni ezt az egészet.

Egy dolog közös a két történetben. Mind a kettő születés esetében töröltél dolgokat. Katánál a szülési fájdalmak jelentőségteljességét. Zsófinál pedig az általa megélt veszélyeket.

Ugyanígy nem emlékszem a gyerekkoromra. Ja. Van mit elfelejteni…

De, tudod, azt sem értem, hogy mindez, amit most elmondok neked, hogy érdekelhetne bárkit is?! Miért épp az én szülésem?! És akkor bizonytalan leszek, hogy egyáltalán jól mondtam-e el. Mit fognak gondolni rólam?! Elég jó lesz-e?! De hát nem mondhatok rosszat. Mindenki úgy éli, meg, ahogy megéli. Minden valahogy van, és ez így van, így volt.

Épp így. Én viszont el tudom képzelni, hogy valakit ez érdekel. Ezért is kérdezem, milyen útravalót adnál a saját tapasztalataid alapján egy most szülni készülő kismamának?

Csak olyan kórházba szülnék, ahol van PIC osztály. Nagy komfort volt, hogy naponta kétszer felmehettem Zsófihoz és ötször vihettem neki friss anyatejet.

De ezentúl vigyen be magával a szülésre olyan dolgokat, amiket szeret nézni, érezni, illatozni. Amibe tud kapaszkodni. És a férjét, ha van rá módja. Persze csak, ha a férj is szeretné. Nekem sokat segített mind a kétszer Anti.

A „Nézni, illatozni, érezni” – Éva meséli el szüléstörténeteit bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Elmeséled, hogy kezdődött?

Nagyon szerettünk volna gyereket Ambrussal. 

Nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan össze fog jönni. Azt hittük, hogy fél év-év kell, mire megfogan egy baba, nekünk az első alkalommal sikerült. Gyakorlatilag megbeszéltük és puff, ott is volt Alina.

Egyedül csináltam meg a tesztet, majd nagyon vártam haza Ambrust, hogy végre elmondhassam neki. Nagyon örült és nagyon sokkolta is a hír. “Akkor most mit csináljunk?!” – kérdezte. “Szerintem üljünk le a kanapéra.” – mondtam. Ennyit tudtunk vele kezdeni, és csak ültünk, néztünk egymásra, hogy most mi lesz… 

Amilyen gyorsan jött, olyan könnyű is volt a várandósság?

Nagyon féltem a terhességtől és a szüléstől is. Ráadásul fájdalmas is volt a terhességem. Két gerincsérvem is van a lumbális és a nyaki szakaszon is. A lenti nagyon fájt, ezért nagyon vártam, hogy kettőbe legyünk már, és ne kelljen a pocakomban cipelni őt. Nem tudtam járni, nem tudtam ülni, nem tudtam feküdni. Nagyon szenvedtem fizikailag.  

 Ez nehéz időszak lehetett. Hogyan tudtál egyáltalán így készülni a szülésre? Akkor még nem volt ennyi elérhető online felkészítő.

Az Uzsokiban szültem, mivel ott volt a nőgyógyászom, így odamentem el a szülés felkészítőre is. Rettenetesen félelmetesnek találtam a műtőt. Csak néztem a többi kismamát és kísérőt, hogy ők mit szólnak ehhez. Én nagyon féltem ott. Nem nyugtatott meg a nagy lámpa, a vizsgálószék, a műszerek. Hiába mondták, hogy szuper a vajúdószoba van, már a szótól is feszült lettem. Ráadásul elég hamar kiderült, hogy a méhszájamon feküdt a placenta, és ha ott is marad, akkor ez a szülés biztosan császár lesz. Fontos volt látnom a szülőszobát, de tudtam, hogy rám nem az vár, mint az átlag kismamákra. 

Így én a mai napig nem tudom, hogy milyen szülni. Ha valamelyik ismerősöm elmeséli részletesen a szülését, én csak sasolok, mint egy húszéves és figyelek, mert az egészről fogalmam sincs.

Gyakorlatilag átaludtam az egész szülésemet, előtte pedig a kortizol szintem az egekben volt. Nagyon féltem.

A könyvek sem nyugtattak meg? 

Sokat olvastam nagyon. Bruno Bettelheim-et biztosan olvastam. Vekerdyt. Ranschburg Jenőt. Mindig mindent elolvasok. Ezekből készítettem az „A”,  „B”, „C” terveket. De nem nyugodtam meg semmitől. A gátmetszéstől, az érzéstelenítéstől, az ordítástól is féltem.

A környezetedből valaki nem tudott volna segíteni abban, hogy könnyebb szívvel állj a szüléshez? Orvos, szülésznő, dúla?

Csupán a nőgyógyászom volt a segítség, mondván úgyis császár lesz. Ma már tudom, hogy jó lett volna ebben a helyzetben valaki, aki segíteni tud, aki mellettem van. De talán amúgy sem tudott volna sokat támogatni, hiszen 5 perc telt el a rajttól, majd elaltattak. Addig pedig mindent megcsináltak, amit kellett. 

De, ha ébren van valaki egy császármetszés közben, akkor mindenképp jó, ha van ott valaki, aki megsimogatja az arcát és megnyugtatja.

Én hálás voltam azért, hogy elaltattak és nem kell, hogy átéljem, ahogy rángatják a hasat a műtét közben. Mély kóma jött. Fogalmam sincs mi történt. 

Ugorjunk vissza picit az időben! Hogy indult be a szülés?

Veszélyeztetett terhes voltam. A doki már korábban mondta, hogy be kellene feküdnöm a kórházba, én pedig rettegtem a kórházaktól. Megviselnek lelkileg. Kiskoromban nagyon sokat voltam kórházban a fülem miatt. (Erről csak felnőtt koromban értesültem régi papírokat rendezve…). Megkértem a dokit, hogy a legutolsó pillanatban feküdhessek be. Pihentem otthon, nem is tudtam mást tenni, mert sokszor keményedett a hasam. Így csak a betöltött 38. hét környékén kellett (volna) befeküdnöm. A tervek szerint a 39. héten lett volna a császár. A tervek szerint… 

Mi jött közbe? (Milyen jó, hogy volt „A”, „B”, „C” terved.)

37 hetes és 5 napos voltam, amikor hajnalban elkezdtem vérezni. Felébresztettem Ambrust. Ő nagyon megijedt, én viszonylag nyugodt voltam. Betettem egy betétet, és hívtuk a kórházat, összepakoltunk, és bementünk. 

Mi fogadott a kórházban?

Elmondtam, hogy vérzek, hogy hány hetes vagyok. 

Azzal kezdték, hogy egy íróasztal mellett a vizsgálóba, toljam le a bugyim, mutassam meg mennyire vérzek. Csak pislogtam: “Ez most komoly?! Itt?!” Rettenetesen megalázó volt az egész.

Nem lehetett volna csak két mondatot mellé tenni, hogy ne legyen ennyire rossz érzés?! Letoltam a bugyim, nézegették. 

Kaptam tüdőérlelőt, amitől rosszul lettem. Homályos lett a látásom, szédültem. Monitorra tettek. Nézték Alina szívverést. Kis idővel később abbamaradt a vérzés. Kérték, hogy maradjak nyugodt, mert minden órára, amit bent tölt Alina szükségünk van. Egyáltalán nem voltam nyugodt. Sírtam, hogy hetekig kórházban leszek. Ambrus elment dolgozni, én pedig ott maradtam. 1-re időpontom volt az aneszteziológushoz az épületen belül. Így addig megpróbáltam elaludni a két ágyas szobában egy kedves szobatárs mellett. 

Pár óra múlva éreztem, mintha kibugyogna belőlem valami. Odanyúltam a kezemmel és ömlött belőlem a vér. Nagyon.

Megpróbáltam elmenni a mosdóig. Mindent összevéreztem, olyan voltam, mint egy csap, amiből folyik a víz. A szobatársam hívta az ügyeletest. Bejött, rám nézett és elment. Hívott egy orvost. Az orvos kedvesen csak annyit kérdezett mikor már a wc-n ültem nyitott lábakkal, hogy maga most pisil vagy nem? Sajnos nem. 

“Jó, akkor most 37 hetesen 5 naposan megszüljük ezt a gyereket.” Hordágy.

Iszonyatos görcseim voltak. Nagyon fájt a hasam. Felfektettek a hordágyra. Rettegtem. A folyosón tolva az ágyon próbáltak levetkőztetni. Elkezdték rángatni a fejem, mert a melltartóm kapcsa beakadt a felsőmbe és a hajamba. Rám szóltak, hogy ne ficánkoljak, pedig csak valaki rángatta a fejemet. Tiszta kabaré…  

Azután háton fekve megitattak velem egy pici pohárkából valamit. Mai napig nem tudom, mi volt. Nehezen, de bekötötték a katétert, közben ömlött a vér. Hallottam, hogy aggódnak, közben mindenem fájt. 

Ambrus erről mit sem tudott gondolom?

A műtő felé tolva kérdezték, hogy beszéltem-e a férjemmel. Nyilván nem. Így rátették a mellkasomra a telefonom, hogy hívjam fel. Csak ennyit mondtam: “Ömlik belőlem a vér, most tolnak be a műtőbe.” Majd kikapták a kezemből a telefont és kikapcsolták. Betoltak a műtőbe. A kérdésre, hogy hány kiló vagyok hirtelen felelni sem tudtam. A terhesség előtti súlyom jutott eszembe. Nagyon fájt mindenem. 

El tudták, még akkor mondani neked, hogy milyen lehetséges verziók várnak Rád?

Szóltak, hogy lehet, hogy vérátömlesztést kell kapnom és az sem kizárt, hogy a méhemet ki kell venni. Majd elaltattak. Nem bántam. Azt éreztem, hogy már nem bírom tovább a fájdalmat, és azt a pánikot, ami a műtőben volt. Féltem. 

Milyen volt az ébredés?

Rémülten pislogtam, hogy mi történhetett. Megnyugtattak, hogy Alina egy nagyon cuki egészséges kislány, és a méhem is megmaradt. Megnyugodtam. Kikapcsoltam és elkezdtem bőgni. Így toltak ki a műtőből. Szegény Ambrus csak annyit látott, hogy jön egy gondterhelt műtős srác és a zokogó felesége. A legrosszabbat képzelte el nyilván. Megnyugtattam. Megnyugodott ő is. Így toltak át a szobába. 

Hogy érezted magad utána?

Mindenki azt mondta, hogy az első fotóinkon Alinával milyen kipihent vagyok. Persze, mivel előtte aludtam. Nekem ennyi volt a szülés. Nem tudok róla semmit. Csak azt, hogy az emberek pánik helyzetben hogyan viselkednek. És, hogy cuki heget csináltak, picit. De utána az is fájt. 

A császármetszés hege összenő. Ezzel foglalkozni kell. Fontos, hogy mindenki foglalkozzon a saját hegével! Masszírozza! Hengereztesse! Tornáztassa, hogy ne nőjenek össze a hegek!

Szóval Alina első pillanatairól lemaradtál? Tudod, hogy mi történt vele, amíg Téged műtöttek?

Szerettem volna, hogy csupa maszatosan a mellkasomra rakják. Esélyem sem volt rá nyilván. Inkább struccpolitikát folytattam, hogy ezzel ne kelljen mit kezdeni. Inkább ment be a szőnyeg alá. 

Milyenek voltak ezek az első pillanatok együtt?

Nagyon jó volt. Ambrus látta először Alinát. Hozta a karjában és odatette a mellkasomra. Felkúszott a mellemig és elkezdett szopizni. Sírtam. Ambrus is. Van egy felvételünk is róla. Nagyon jó látni újra és újra a családi egyesülést.  

Császár után sokszor lassabban indul be a tej. Nálad ez hogyan alakult?

Én már a kórházban szoptattam. Végre volt valami, ami működött nálam is. Irigykedtek is a szobatársak. 

Amúgy is jó volt a hangulat. Sokat nevettünk, azaz inkább hörögtünk, mert mindenki császáros volt és mindannyiunknak nagyon fájt a hasa a nevetéstől. 

Szóval Alina nem csak mellre került, hanem ténylegesen táplálkozott. 

Akkor nem is volt szükség számotokra szoptatási tanácsadásra?

De igen. Egyszer nagyon bekeményedett a mellem. Átmentem a csecsemős osztályra segítséget kérni. Megfogták a mellem, és mintha egy gyurma lenne elkezdték szétmasszírozni. Hátrálni sem tudtam, pedig szerettem volna. Nagyon fájt. Megmutatta a csecsemős nővér, hogyan kell masszírozni, és mondta, hogy mint csináljak, de közben pontosan tudtam, hogy én ezt nem fogom csinálni. A szoptatási tanácsadás hagyott némi kívánalmat maga után… Bár Szőnyi Judit sokat segített hozzáállásával, tanácsaival. Támogatta, hogy ezt a fajta masszírozást ne alkalmazzam, és mutatott jobb módszereket. 

Volt rá szükség később?

Igen, otthon. Mindent csináltam a mellemmel, azt is, amit ajánlanak és azt is, amit nem. Egy órát álltam a zuhany alatt, hogy fellazuljon a mellem. Olyan is volt, hogy Alina nem tudta kiszívni és Ambrus segített. Ilyen tanács nem hangzott el, de megtettük. Bevállaltuk és nagyon hálás vagyok érte. (Amúgy is meg akarta Ambrus kóstolni az anyatejet.). Sokat nevettünk a helyzet miatt, de a vége az lett, hogy segített rajtam. 

Három hónapig tartott, amíg szoptatni tudtam. Elkezdtem menstruálni. Alina többet nem fogadta el a mellemet. Sok tanács érkezett, de egyik sem vált be. 

A tápszert könnyen elfogadta?

Kellett egy kis idő, amíg megtanult cumisüvegből szívni, de három hónaposan 160 ml-t egyszer csak megevett. Akkor már nagyon éhes lehetett.

Az rengeteg. 

Soha többet nem is evett ennyit. Utána csak aludt. 

Én meg teljesen kiborultam, hogy éheztettem a gyerekem idáig. Hogy másokra hallgattam, mert nyilván más jobban tudja… De vannak dolgok, amiket végzettség nélkül is lehet tudni, érezni, látni. Első gyermeknél is.

Kanyarodjunk vissza a szüléshez! Mi tette volna könnyebbé számodra Alina születését? 

Nekem előtte nem mondtak semmit a császárról. Persze olvastam róla, de megnyugtatóbb lett volna, ha az orvos, vagy egy hozzáértő el tudta volna mondani, hogy mire számítsak. Hogy mit csinálnak? Mit vágnak szét? Milyen érzés? 

Nincs kultúrája annak, hogy az emberek beszéljenek ezekről a dolgokról. Mintha mindenki szégyenlené, vagy mintha nem lehetne ezeket kimondani valami miatt.

Bármi szövődménye lett ennek a folyamatnak?

Sokat szenvedtem utána endometriózissal, nagyon erős lett a mestruációm. Az élettel összeegyeztethetetlen volt gyakorlatilag. Nem tudtam 15 percnél több időre kimenni a lakásból, annyira véreztem. A spirált nem vállaltam. A fogamzásgátlótól trombózis gyanúval kerültem kórházba, így az sem volt megoldás. 

Tavaly nyáron kivették a méhemet. Nem bántam meg. Az a rossz csupán, hogy csak egy gyerekünk van. De felhőtlen így is az életem. Nem érzem magam az eltávolítástól kevesebbnek. Sőt teljes értékű életet tudok élni így.

Ezek szerint a műtét előtt terveztetek tesót Alina mellé?

Igen. Először annyira féltem, hogy nem mertem vállalni, és amikor az idő árnyalta a történéseket, akkor pedig már nem jött össze. Kezdődtek a kivizsgálások, így derült ki, hogy ebből a méhből már nem lehet gyerek.  

Így, hogy túl vagy ezen a császáros tapasztaláson, hogy állsz hozzá? Milyen érzéseket kelt benned a császár ténye, tapasztalása?

Sok nő választja a császárt, hogy “csak” a hasát vágják fel, hogy neki ne kelljen semmit sem csinálnia. Fontosabb számukra a szexuális életük, mint a szülés. Ez fura. De ha valakinek ezt az utat kell járni, akkor is tudja, hogy ez is szülés, még akkor is, ha aktívan nem vesz részt benne az Anya. 

Nem lehet elvitatni azt, hogy a császáros szülés is egy szülési folyamat. Egy olyan folyamat amikor, a gyermeked világrahozatalában nem veszel részt aktívan fizikailag, de azért mindenképp részt veszel benne.

Ha nem lett volna császár, Alina nem élte volna túl ezt a terhességet. Lehet, hogy én sem. Jó dolog a császár, ha ésszel használják, akkor ezért hálásak lehetünk. De nem könnyű belőle felépülni, sok idő kell hozzá. Ez talán független is a szülés formájától. 

Azt kellene elfogadni, hogy a szülés után megváltozik a nők teste, és ezzel együtt még nagyon sok minden. A gyermekágyas időszak a regenerálódásról szól. Akkor is, ha császárról, vagy ha természetes szülésről is van szó.

Az én történetemből nem lehet erőt meríteni. 

A legnagyobb tanulság bárhogy is szülsz, hogy legyen melletted valaki, aki melletted áll. Aki tisztában van mindennel, akivel egy bensőséges kapcsolatba tudtok kerülni ebben az életszakaszban. Aki fókuszt ad.

Békésebb lett volna így a szülés. A legjobb az lenne, ha egy ilyen segítő alanyi jogon járna minden kismama számára. Hogy mindenki kaphasson valakit, aki végig kíséri a terhességen és a szülés útján. 

A „Az én történetemből nem lehet erőt meríteni.” – Eszter szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.