…tegnap 11:29-kor 51 centivel és 3080 grammal, császárral jött e világra…, … ballontól az epidurálig minden utat végig jártunk és végül császárral jött világra…, … igen hosszú délután és éjszaka után reggel végül császármetszéssel jött a világra…

Hát mi van itt, kérem?! Magabiztosan meséltem korábban, hogy a hozzám járó anyukáknak sokkal jobb a statisztikája, mint az országos átlag (a császáros szülések aránya több mint 40% Magyarországon, szemben a WHO ajánlásával, ami 15%). No nem azért jók a számaim, mert annyira zseniálisak az óráim, felkészítőim hanem azért, mert felvilágosult, a szülésükért tenni akaró nők járnak alapvetően hozzám.

Életem 7. kisérére lett volna a következő felkérés. A kismama hetekig járt az órákra, felkészítőkre, pedig nagy háttér tudással rendelkezett, hiszen védőnőként dolgozott. De a családjában korábban már többször is megjelenő terminus túllépést, túlhordást a mai világ nem engedte már meg. A ballon annyira nem hozott eredményt, hogy másnap el sem tudták távolítani, mint, ahogyan a vénába áramló oxitocin sem változtatott a helyzeten. Császár.

Amikor egy héttel később kiderült Zsókánál, hogy császára lesz, már szemem sem rebbent. 43 éves. Első baba. Lombik. 2 gerincsérv. Ráadásul az utolsó mérések szerint a baba súlya 4800 gramm körül lehet. Tiszta sor. A kórházi protokoll szerint előző este ballonos indítás, reggel oxitocin. Majd császár.

A reggeli órám előtt egyszerre csalódottan és megkönnyebbülve a 6 hetes készenlét után elmentem futni. Most meg lehet tolni, ma nem kell extra erőt tartalékolni már, ma csak a szokásos szerdai program jön. A futás után össze is jött a kis csapat a stúdióban 4 szoptatós anya, 4 pici baba. Okosórámat levettem, telefonomat ugyan még nem kapcsoltam ki, hátha jönnek hírek, de már lenémítottam. A beszélgetőkör előtt ránézve látom, Zsóka férja Matyi hív. 

Azt kérik, mégiscsak induljak, mert van remény. Kialakul a terv a fejemben, maradok még egy picit a stúdióban, jógázunk legalább 30 percet, hogy mégse potyára jöjjenek a picikkel, de egyértelmű utasítást adnak ki a pár hónapja szült anyák: INDULJ MÁR! Én meg, mint Csipkerózsika a bálba a futástól kipirult arccal rohanok haza. Közben hívom Julit, hogy mondjam neki a kialakult helyzetet, és hogy pár perc múlva otthon még találkozunk. Látom fürkésző tekintetét, lesi, hogy miben vagyok, elcsípi a remény mámorát, majd elindul a tavaszi szünetes találkozójára. Én is felkapom a csomagom, miközben betolok septiben egy croissant-t a másikat magammal viszem, még jól jöhet. A kocsi a ház előtt áll. Egy órán belül a kórházban vagyok.

A szoba ismerős. Itt született Samu és Regő is. Összeérnek a szálak, hiszen Regő apukája nagyon jó barátja Zsókának. Ha itt születik meg Dani is, akkor „szobatestvérek” lesznek. De ekkor ez még csak távoli remény. Korántsem szeretném ebbe beleélni magam, bár látom, hogy mindenki eltökélt. Ugyan Zsóka, a személyzet kérdésére többször is elmondja, hogy ő nem, ő ugyan nem ragaszkodik a hüvelyi szüléshez, ő egy egészséges gyermekhez ragaszkodik, felemelt fejjel, céltudatosan indul el az úton, ami először a zuhany alá vezet, ahol a szülésznő kérésére fél órát töltenek el Matyival. Állok az ajtó előtt, hátha tudok valamiben segíteni. Percek óta duruzsolást hallok. Matyi valamit mond, azaz inkább mesél, narrál. De vajon mi lehet az?! Persze még nem tartunk ott, hogy nagy csendet kérnének az összehúzódások, na de ez egy folyamatos narrálás vajon mi lehet?!

Pontban mikor letelik az előírt idő, kijönnek. Újabb adag oxitocinnal kínálják Zsókát, és mellé izomlazítóként Nospát is kap. A szülésznő, most fekvésre kéri, hogy a Nospa tegye a dolgát, és lazuljon el minden, aminek most el kell. Zsóka az ágyból ránéz Matyira és így szól: Matyi mesélj, mesélj még! És Matyi rákezd a már megszokott közös relaxációs technikájukra: mesél. Mesél Syrisuról, Jackie Orszaczkyról, Zoránról. Miközben a háttérben térben, időben, stílusban is teljesen más zene támaszt. Az összehúzódások rendszeresen jönnek 3-4 percenként.

Valamennyivel később emelik az oxitocint, és a szülésznő újabb kérésére most álló testhelyzetben vagyunk mindannyian. Ringatózás, duruzsolás. Már a Hungária zenekarnál járunk. Halad a folyamat, amit a következő hüvelyi vizsgálat is megerősít: érezhető egy pici ödéma, így irány vissza az ágy, a vízszintes testhelyzet és a forgolódás. Zsóka elbizonytalanodik. Időnként arról számol be, hogy annyira erősek az összehúzódások, hogy úgy érzi már nem tud lazítani odalenn.

Átbeszéljük, hogy a duruzsolás neki az alap, és valójában a figyelmét odaadja az összehúzódásoknak, ott van velük. Mégis nehéz kitalálni mi lenne a jó, mert a tekintetén, a testhelyzetén a fájdalomnak nyoma sincs. Méltóságteljes, nyugodt légzés, csak ez van. A meleg borogatás a gömbölyödő hasa aljára, légzés lassítása, a bíztatás talán erőt adhat, és az a tudat, hogy elég ha az ajkait, az állkapcsát lazítja, a többi megtörténik odalenn magától.

Ez idő tájt halkul el a zenetörténeti mese is. A csendet két hüvelyi vizsgálat töri meg. Meglepődve néznek egymásra a szülésznő és az orvos. Ők sem gondolták volna Zsóka jelenlétéből, hogy már 8 cm-nél járunk. Felpezsdül a környezet. Újabb testhelyzet változtatás. Ismét állunk. Azaz dehogy állunk, rogyasztunk. Zsóka Matyiba kapaszkodva a szülésznő biztatására nyomni kezd. Úgy látom teljes erejével tol, miközben elmondása szerint még igazán nem határozottak a tolási ingerek. Halkan javaslom, hogy csak annyit toljon, amennyit kér az összehúzódás, épp mindig csak annyit.

Újra sokan leszünk a szobában, és ismét változik a dinamika. Vissza az ágyra. Oldalt fekve, forgolódva jönnek a szaporább összehúzódások, majd lassulva félig ülő testhelyzet, felhúzott lábakkal, nyitott térdekkel következik. A kismamát arra kérik, hogy vegyen egy nagy levegőt, és kezdjen el rekeszizomból lefelé tolni. Ügyesen tol, hatalmas munkát végez, ügyesen halad a baba is.

Egy ponton mégsem akar Dani feje átmozdulni, így megbeszélve Zsókával a szülésznő tartja a nyomás által elért helyzetet a karjával, sőt rá is segít. Rövid időn belül kibújik a fej, és kicsusszan a test. Az a hosszú test.

Amikor felocsúdunk a megszületés csodájából, szemrevételezik a kis embert, akarom mondani a nagyot, mert Dani tényleg nagy baba. Az oly sokszor félrevezető mérések most beigazolódni látszanak. Az aranyórába senki nem meri felvetni, hogy ugyan mérje már meg valaki, de epekedve várjuk mind a számokat. 4830.

Amikor a csecsemősök elviszik Danit a csecsemős osztályra, Zsóka kéri Matyit, jól figyelje meg gyermeküket, nehogy összecseréljék valakivel. A csecsemős nővér és a szülésznő együtt nevetnek fel, Danit biztosan nem fogják összekeverni mással, mert még egy ekkora baba nincs az osztályon. Elköszönök én is Regő szobatestvérétől, és megvárom míg Zsóka lezuhanyozik. Majd elindulok haza, hálát adva, hogy ma jól, ma nagyon jól álltak a csillagok. 

A Syrius a szülőszobán bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Hogy vagy?

Jól, egyre jobban. Korábban zavart, hogy gyenge voltam, és hogy mindenhol éreztem a testem, de most, hogy visszanyertem az eredeti mozgásképességemet, mozgás igényemet, így már nagyon jó. Az első két hétben az ágyból is nehéz volt kikelni. A kórházban is nehéz volt egyedül egy csecsemővel. Etetni, itatni, életben tartani miközben épp csak ülni, feküdni tudtam. Nehéz volt így pihenni.

Milyen baba Lelle?

Nagyon cuki. Szerelmesek vagyunk bele. Nyilván szokott sírni. Meg kellett tanulnunk, hogy egy baba sír, és ez rendben van. Az elején nehéz volt, hogy nem tudjuk az okát, de most már megvannak a checkpointok, hogy mit kell először végig nézni, hogy megtaláljuk a baj forrását, és ha nem leljük meg az okát, akkor egyszerűen csak ott vagyunk, ringatjuk, és várjuk, hogy attól majd megnyugszik. Két hetesen is sokat nézelődött. Most elmúlt egy hónapos nagyon aktív. Követi a mozgásainkat. Napról napra fejlődik, ami olyan jó visszacsatolás. Jó látni a fejlődését.

Ugorjunk egy nagyot az időben. Te hogyan születtél?

Nem tudok túl sokat róla. Hárman vagyunk testvérek, én voltam a legkönnyebb szülése Anyukánknak. A bátyám nagy baba volt, hozzá képest én konszolidált mérettel jöttem a világra a MÁV kórházban. Nem voltam, se túl nagy, se túl kicsi. Akkor ott már – 1997-ben – rooming-in rendszer volt, így Anyukámmal voltam. Sőt Apukám bent volt a kórházban a szülésnél, és ő vágta el a köldökzsinóromat.

Amit még Anya szokott mesélni, hogy egyszerre történt a kitolási fázis egy másik nővel, és az orvos ide-oda rohangált. A szülésznők mikor érkezett már tartották a kesztyűt, hogy gyorsan bele tudjon bújni.

Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt a számodra?

Olyan nem volt, amire örök életemben emlékeznék, de próbáltam informálódni. Minden történetből, amit hallottam volt valami, ami megragadott, ami alapján kitaláltam, hogy én mire szeretnék majd odafigyelni.

Például féltem, hogy a placenta nem jön ki egyben, mert egy történetben szereplő kismamának rossz élménye volt emiatt. Erre figyeltem is a szülésnél, de a gátmetszés is ilyen volt, amit szerettem volna elkerülni.

Milyen körülmények közé érkezett Lelle?

Várt baba volt. Szerettük volna, hogy mind a két munkahelyemen elteljen egy év, hogy megkapjam a támogatásokat. Ahogy kijött a matek, elkezdtünk próbálkozni. Elsőre jött Lelle. Megszeppentünk, hogy ez ilyen könnyű is lehet, és nagyon-nagyon örültünk neki.

Hogy voltál a várandósságod alatt?

Ennél jobbat nem kívánhatnék senkinek. Volt egy-két étel, amire nem tudtam ránézni, de nem hánytam, nem voltam rosszul. Öt-hat hónaposan kezdett el a medencém fájni, és járás közben nagyon fájt, ami egy jó visszacsatolás volt arra, hogy nem minden úgy van már, ahogy volt, és lassítanom kell. Nagyon vártam, hogy megszűnjön ez a fájdalom, és ahogy meglett Lelle, tényleg el is múlt.

Nyilván egy részéről tudok, de azért elmeséled hogyan készültetek a szülésre?

Jártam hozzád jógás felkészítőre, ami fizikailag is sokat segített a járásproblémámon. De voltunk a kórházi szülésfelkészítőn is, ahol meg tudtunk ismerkedni sok kedves emberrel az osztályról. Jó volt az is, hogy támogattak abban, amit szerettem volna.

Jó volt látni azt is, hogy milyen a szülőszoba, szembesülni azzal, hogy ez egy kórház, és nem úgy fog kinézni, mint egy otthonszülés. Nem az otthon melege fog fogadni. Ezt fontos volt előre látni, mert így nem a szülésnél sokkolt le. Akkor ezek a részletek már fel sem tűntek.

Olvastam is. Fontos könyv volt a Szülési terv című könyv, amit a stúdióból kölcsönöztem. Sokat segített a saját szülési tervem összeállításában.

És sok online tartalmat néztem. Ezek leginkább vizuálisan készítettek fel. Jó volt, hogy tudtam, hogy hogy néz ki egy szülés, hogy néz ki egy újszülött.

Mit gondoltál milyen lesz a Te vajúdásod?

Arra akartam törekedni, hogy minél természetesebb legyen, és az ösztöneimre tudjak hagyatkozni. Volt olyan időszak, ahol ez jól működött, és volt olyan, amikor más irányt vett a szülés. Sokkal magától értetődőbb szülésre vágytam volna, mint ami lett a végén. Talán a kórházi körülményeknek volt köszönhető. Korábban otthonszülős videókat néztem, amit egy kórházi közeg nem tud megteremteni. Az a hangulat, az a meghittség nem tud létrejönni. De azért volt olyan rész, amit nagyon szépnek, nagyon idillinek éreztem. Jó lett volna, ha egész ilyen maradt volna, de nem így történt.

Hogy indult be a szülésed?

Lelle kivárt mindent, amit még el kellett intéznünk. Előző nap mentem először NST-re. Aznap éjszaka éreztem kis mocorgást, de azt gondoltam, hogy ezek csak jósló fájások. Elmentem a kozmetikushoz. Megbeszéltük a férjemmel, hogy egy-két dolgot még be kell vásárolnunk. Szerinte ráért volna másnap is, de én inkább elmentem megvenni mindent. Amikor hazafelé jöttem fel a lépcsőn, akkor éreztem a magzatvizet csordogálni. Szóval tényleg megvárt Lelle mindent. Egyedül egy hálóing hiányzott még, de a férjem azt is megvette hazafelé jövet. Semmi sem hiányzott a kórházba induláshoz.

Biztos voltál benne, hogy magzatvíz, ami csordogál?

Igen, mert használtam azt a betétet, amiről korábban meséltél. Mondtad, hogy azt mondják róla, hogy nem annyira megbízható. Nekem működött. Próbáltam korábban, de akkor nem jelzett, most igen, elszíneződött.

Nem tudtam, hogy mit csináljunk. Erős fájásaim nem voltak, illetve csak erősebb menstruációs fájás jellegűek, de teljesen jól viseltem. Fél öt körül folyt el a magzatvíz. Hét körül telefonáltunk be a kórházba, hogy most akkor mit kell tennünk, mikor induljunk.

Korábban volt egy Trichomonas tenyésztés, ami pozitív lett. A nőgyógyásznak a vizsgálat eredményekor tovább kellett volna küldenie egy fizetős vizsgálatra, ami biztosabb eredményt hoz, de azt mondta, hogy tíz pozitív emberből egynek van valójában, és a minta levételekor látta volna, ha nekem pozitív lett volna. Így nem mentem további vizsgálatra vele. Annak ellenére, hogy a doki azt mondta, hogy szerinte nincs, mégis behívtak. Taxival mentünk be fél 8-kor. CTG-re kerültem, ami nem mutatott semmit, és valóban a taxiban az a pici fájásom is elmúlt. A 4. emeletre gyalog tudtam felmenni, így én sem voltam benne biztos, hogy tényleg elindult-e a szülés, de a magzatvíz folyamatosan szivárgott. A szülésznő, amikor megvizsgált, akkor a nagyobb mennyiségben távozó magzatvíz láttán, inkább azt mondta, hogy maradjunk bent.

Ekkor már el kezdtél nyílni?

Igen. 4 cm-re voltam kb. nyitva.

Az nagyon szép.

Igen. Kaptunk egy szobát, kipakoltunk, átöltöztem. A saját lábamon sétálgattam. Nem éreztem a helyzet komolyságát. Annak viszont nagyon örültem, hogy a férjem ott lehetett velem. Reggelig minden nagyon idilli volt.

Vittünk fénysort, amit kitettünk. Jó volt, hogy este volt, sötét. A fájások ölelésben teltek, és csak módjával jöttek. Igyekeztünk hangolódni, ami nehéz volt, mert még mindig nem tudtam komolyan venni az egészet, mégis igyekeztem átadni lelkileg magam ennek a folyamatnak.

Mindig kérdezgették, hogy hogy vagyok. Én feleltem, hogy valamit érzek, de nem tudom, hogy ez már az-e. Talán nem tett jót, hogy magamnak azt mondogattam, hogy ez még nem az az igazi fájás, hogy ezt még bírni kell, mert ez még csak az eleje. Talán emiatt nem érzékelte a testem, hogy ez már maga a szülés. Kérték, hogyha tudok, akkor pihenjek, mert hosszú út előtt állunk. Nagyon rendesek voltak a szülésznők, és az orvos is, bár őt csak egyszer láttam. Egyedül az zavart, hogy az antibiotikum miatt a kanül már a kezemben volt, de nyilván ez sem volt nagy gond.

Volt egy időszak, amikor három percenként jöttek a fájások, ekkor befeküdtem az ágyba, és a pihenések közben valahogy elkezdtek megint ritkulni. Visszamentek 5-8 perces időszakokra, ráadásul nem is voltak erős összehúzódások. Így ért minket a hajnal. Amikor jött a műszakváltás, és velük együtt egy új forgatókönyv.

Világos lett, eltűnt a hangulat. Az új brigád pedig sokkal inkább kórházi eseményekre törekedtek és nem a természetességre, inkább arra, hogy gyorsan meglegyen ez a gyerek. Az orvos a CTG-t látván azt mondta, hogy ez így nem jó. Oxitocint kell, hogy kapjak, mert nem rendszeresek a fájások. Mondtam, hogy én nem szeretnék oxitocint kapni.

Kimentek, bejött valaki más, aki megkérdezte, hogy miért nem szeretnék oxitocint kapni, elmondtam neki. Bejött egy harmadik ember, ő is megkérdezte, neki is elmondtam. Megpróbált meggyőzni, hogy az miért lenne jó. Megbeszéltük, hogy várunk 30–45 percet, és ha tágulok, akkor nem kell az oxitocin. Eltelt ez az idő és 6 cm-ről 8 cm-re tágultam ki, de mivel úgy látták, hogy a fájások nem rendszeresen érkeznek mégis jött az oxitocin. Erre már nem tudtam mit mondani. Innen ment minden egy másik vágányon, mint ahogy én szerettem volna.

Pedig a 6-ról 8-ra jutni nagyon nagy dolog. Mennyire voltak ezek a fájások nehezek?

Nem éreztem nehéznek, ezért is győztem meg magam arról, hogy kell az oxitocin, mert nem éreztem őket erősnek. Azt mondták, hogy ha folyik a magzatvíz, és a baba nem születik meg, akkor lehet, hogy agyhártyagyulladása lesz. Ki vagyok, hogy egy ilyen véleményt felülbíráljak?! Ezzel nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam ezt a kockázatot vállalni, bár nem tudtam, hogy mennyi ennek az esélye. Azt sem tudtam, hogy ha megkapom az oxitocint, akkor a CTG-nek végig rajtam kell lennie. Borzasztó volt. Nem tudtam mozogni. Egy labdára kiülhettem volna, de az nekem nem volt komfortos. Közben az oxitocin meghozta a fájásokat. Megéreztem, hogy mi az, hogy fájás, és éreztem, hogy haladunk is a baba megszületése felé.

A szabad mozgás tekintetében ekkor csak az jött szóba, hogy feltérdeljek az ágyra. Közben megjelentek a kitolási érzetek, de a fájások az oxitocin ellenére sem jöttek rendszeresen, így a kitolási szak majdnem két óra volt. Nagyon sokáig kellett a fájásokra várni. Lelle pedig a medencémnél megakadt, ezért kérték, hogy feküdjek hanyatt, hátha úgy jobb lesz. Én is éreztem, hogy az úgy nem ment ebben a helyzetben, így örültem, hogy javaslatot tesznek arra, hogy mit kellene máshogy csinálni.

Ekkor bejött valaki megvizsgálni. Hangosan beszéltek a fejem felett, hogy ez így nem jó. Utána bejött egy másik valaki is, és egy harmadik is. Mindegyik fájás közben vizsgált meg. Én nem tudtam korábban, hogy ez miért gond a nőknek, hiszen a fájás úgyis mindent elnyom, de hát így vizsgálni százszor rosszabb a nőnek… Borzasztó volt.

Közben egyetemi hallgatók is jelen voltak. A szülésznő minden történést elmagyarázott a számukra, nem volt túl idilli.

Megkérdezték, hogy bejöhetnek-e hozzád?

Nem, de nem álltak körbe, ahogy gondolnád, hanem mindenki aktívan részt vett a szülésemben. Ráadásul lelkileg sokat támogattak a hallgatók.

Az egyik szülésznő hallgató  nagyon aranyos volt. Tartotta bennem a lelket. Tőle meg tudtam kérdezni, hogy mit gondol az oxitocinról. Azt mondta, hogy ő nagyon felvilágosult szemlélettel jött ide, de tudja, hogy van, amikor muszáj adni, és szerinte nem lesz abból gond, ha megkapom. Kedves volt és odaadó.

Amikor pozíciót váltottam, akkor kérték, hogy menjek el mosdóba, mert a teli hólyag is lassíthatja a folyamatot. Leszedtek rólam mindent gépet. Elmentem wc-re. Azt hittem, hogy ott bent megszülöm a gyerekem olyan tolófájás jött… Szóltak, hogy jaj ne… nehogy ott szüljem meg. Visszamásztam az ágyra pisilés nélkül, ezért egy ideiglenes katéterrel lecsapoltak, és utána folytattam az ágyban. De később leesett, hogy ha mozoghattam volna, akkor minden máshogy ment volna. Az oxitocin után is, ha leszedtek volna rólam mindent, akkor máshogy lett volna az egész. Ez lett volna a kulcsa, de nem így alakult.

8 cm-re nem lehet komoly hatékony összehúzódások nélkül eljutni. Az szinte a teljes tágulás.

Igen, az a rész nem volt olyan fájdalmas és nehéz, mint gondoltam volna, inkább a kitolás húzódott el.

Talán, ha nem lettél volna ágyhoz kötve, akkor máshogy alakul. Ekkor hogyan érkeztek a fájások?

Valahogy nem folyamatosan, és végig tudtam beszélgetni a fájások között. Onnan tudtuk csak, hogy jó úton vagyunk, hogy behívták a csecsemőst. Akkor tudtam, hogy nincs sok idő hátra. Volt egy pont, amikor Gerivel elbizonytalanodtunk, hogy hogyan lesz meg így ebből a gyerek, de amikor megláttuk a csecsemőst, akkor a jelenléte megnyugtatott.

Közben a szülésznő nagyon szeretett volna a gátvédelemre figyelni. Kenegettek olajjal, tartottak, de megrepedt a gátam. Kérdezték, hogy mi lenne, ha metszenék a gátamat, mert akkor kiszámíthatóbb lesz a szakadás.

Nem szerettem volna, tovább akartam folytatni a kitolást gátmetszés nélkül, de annyira feszesnek érezték a gátam, hogy a doktor rám nézett, és azt mondta, hogy ez most nem kérdés, hanem gátmetszés. Innen két tolásból megvolt Lelle.

Eufórikus állapotba kerültünk mindnyájan. Hálás voltam mindenkinek, hogy végigvezettek ezen az úton. Geri elővette a telefonját, és lefotózta. Az a fotó teljesen más kép Lelléről, mint ahogy utána nézett ki tisztán, rendbe rakva. Amikor később elbizonytalanodtam, hogy mindent jól csináltam-e vagy sem, akkor ezt a képet nézegettem. És láttam, hogy ő a természet csodája, ez a baba így is megszületett. Nagyon jó, hogy az a kép létezik.

Lelle a mellkasomra került. Kiment mindenki. Csak az orvos és a szülésznő maradt bent. Kijött a méhlepény. Nem is kellett sokat várni rá. Rendbe rakták a gát sebem

Később az mondták, hogy rövid volt a köldökzsinór, és talán az is nehezítette a kitolást, így hamar el is vágták. Sajnálom, hogy nem kérdezték meg Geritől, hogy nem akarja-e ő csinálni, de végülis ő nem bánja, így nekem sem gond.

Megnézted a méhlepényed?

Igen. A videókon, amiket korábban láttam, alig bírtam odanézni. Nem voltam a placentával komfortos, de amikor ott voltam, akkor nem bírtam nem odanézni. Izgalmas volt az egész. Hogy ez mind bent volt a testemben, és egy életet nevelt. Felfoghatatlan.

A rendberakás nem volt kellemes, de túlélhető, mert ott volt már Lelle nálunk. Utána kaptunk két óra aranyórát, ami nagyon jó volt. Csak hármasban voltunk. Iszonyúan elfáradtunk, mert több, mint 24 órája voltunk ébren.

Hogy voltál utána?

A kórházban töltött napok nem voltak jók. Volt egy ukrán szobatársam, aki se magyarul, se angolul nem tudott, így elég magányosan telt az idő. Lellével tudtam volna beszélgetni, de ő akkor még sokat aludt szerencsére.

Sokat gondolkoztam a szülésen. Két nappal a hazaérkezésünk után elkapott a depresszió. Melankolikusabb hangulatba voltam, és ha a szülésre gondoltam a sírás kerülgetett, de szépen lassan feloldódott.

Nem tudom, hogy milyen lett volna, ha nem kapom meg az oxitocint, de az biztos, hogy Lelle itt van, és valóban én szültem meg. Közben mégis arra gondoltam, hogy talán nem vettem elég komolyan a fájásokat, és talán ez lehetett a gond, ezért kellett az oxitocin és a gátmetszés is.

De a vége az lett, hogy megszülted őt, és ő megszületett. Ez a Ti élményetek, teljesítményetek, amibe mindent beletettetek, és erre nagyon büszke lehetsz Te is, Lelle is, és Geri is.

Az biztos, hogy hatalmas támogatás volt, hogy ott volt Geri mellettem. A borogatásokat cserélgette, de a végén már nem tudtam elengedni arra az időre sem magam mellől. Nagyon kellett a támogatása. Pedig azt gondoltam, hogy nem fogom vágyni az érintést, de nem ez lett, így neki nagyon jó élmény lett a szülés. Végig nézte Lelle fejét, ahogy kibújt, és nem is lett rosszul. Ott volt teljes lélekjelenlétével.

Így igazi családi élmény volt az aranyóra is. Nem lehetett felfogni. Ha nem is egyből, de elkezdett szopizni.

Nehezen tudtam megfogni a kis törékeny apró testét. Pár hetes babát sem fogtam még, nemhogy újszülöttet. Ha nem lenne a fotó, akkor el sem hinném, hogy létezett anyaszült meztelenül, ragacsosan.

Az aranyóra után elvitték Lellét, engem bekísértek a szobámba, és hagytak aludni. Kétszer mentem Lelléért, hogy most már vihetem-e, de azt mondták, hogy ha felsír azonnal hozzák, és nyugodtan aludjak. Este 11 körül kezdett el sírni, akkor hozták is. Megtörtént a második szoptatás. Kérdezték, hogy visszavigyék-e, de mondtam, hogy ne, úgysem tudnék aludni. A fáradtság el-elnyomott, de mindig felébredtem, hogy úristen van egy gyerekem.

Ha újra intézményt kellene választani, újra odamennél szülni?

Nem vagyok benne biztos. Pár nappal később azt mondtam, hogy biztosan nem. Most már árnyalódtak bennem a dolgok. Talán, ha egy másik brigádot fogtam volna ki, ha az első csapattal tudtuk volna folytatni, akkor biztos, hogy egészen más élményem lett volna. A jelenlévők személyétől függ, hogy milyen élménnyel gazdagodik az ember.

De a plusz három kórházban töltött nap sem győzött meg annyira. Magányosnak éreztem magam. A szobatársammal nem tudtam beszélni. Az orvosok időnként bejöttek, feltettek egy kérdést, és mentek tovább. Az viszont nagyon jól esett, hogy az első csapatból bejött a szülésznő érdeklődni, hogy hogy vagyok, hogy mi történt azután. Vele tudtam beszélgetni. De mástól érdeklődés arról, hogy lelkileg hogy vagyok, nem történt, csak hogy tudtam-e már kakilni, pisilni. Pihenni nem lehetett. Fél 8-kor indult a nap azzal, hogy elviszik Lellét, majd jött az anyakönyvvezető, jött a gyógytornász, a szoptatási tanácsadó. Jó, hogy vannak ilyenek, de nem tudtam igazán kihasználni ezeket a lehetőséget, viszont így pihenni sem tudtam.

A fülembe cseng amúgy az is, amit mondtál, hogy egy jó szülésélmény akkora erőt tud adni egy nőnek, ami egész életére kihat. Emiatt megéri egy olyan intézményt választani, ami segíti őt a terveiben.

A Te szülésélményed erőt adhat neked. Lehet, hogy nem volt egy minden beavatkozást mellőző szülés, de hidd el egy otthonszülésben is vannak ügyek, sokszor a videókon csendesebbnek, lágyabbnak tűnnek, mint a valóság. Büszke lehetsz a teljesítményedre, az odaadásodra. Lehet, hogy a rendszer tett bele zökkenőket, de amit Te beletettél, abban nincs hiba. Sőt.

Jó, hogy mondod, köszönöm, mert folyamatosan azt kerestem, hogy hol van ebben az én hibám.

Én nem látom, hogy ebben hibád lett volna.

Köszönöm.

Ritkán tud hibázni egy nő a szülőszobán, ha hagyják szülni, és támogatóan segítik a folyamatban.

Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában, milyen tanácsaid lennének egy hamarosan szülő nő számára?

Sokat segített az a gondolat, hogy nem vagyok egyedül, hogy ezt a babámmal együtt csinálom végig. Épp ehhez választottam megerősítő kártyát is nálad a felkészítőn. Sőt, képzeld, a szülőszobán ugyanez a kártya volt kint a falon. Nagyon sokat adott, hogy nekem is fáj, de valaki még küzd rajtam kívül, hogy megtörténjen a születés. (Mint ahogy épp most is küzd, hogy odamenjek hozzá…)

Sokat segített, hogy Geri ott volt velem. Egy ismerős arc, aki minden szeretetével jelen van, az nagyon sokat tud adni. Sokszor eszembe jutott az is, hogy ha dúlával vagyunk, akkor talán valami máshogy alakult volna. Talán az elbizonytalanodásaimban segített volna a dúla, mint ahogy az a szülésznő hallgató is tudott segíteni. Jó volt, hogy van valaki, akihez szakmai kérdéssel fordulhatok, és tudom, hogy ugyanazon a gondolatsíkon van, mint én. Az a nő sokat segített számomra.

Aztán fontos még a hangulat is. Ha tehettem volna besötétítettem volna, amikor felkelt a nap, mert amikor kisütött a nap, akkor elmúlt minden varázs. Szóval, ha napközben van, húzzák be a függönyt.

A felkészülést pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni. Így is volt olyan dolog, amire nem lehetett felkészülni. Így arra is fel kell készülni, hogy nem tudsz mindenre felkészülni. Mindig jöhetnek váratlan fordulatok, amire nem számítottál.

A „Mindig felébredtem: Úristen, van egy gyerekem!” – Eszti szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Elmeséled, hogy születtél Te?

Anya nem úgy mesél róla, mint akinek jó élmény lett volna. Kórházban, elsőszülöttként jöttem világra. Anyukám szereti mondogatni, hogy milyen hosszú vajúdása volt, de alapvetően minden rendben ment, mégis nehéz volt számára.

A homlokomon van egy lilás csík (tűzfolt), ezzel születtem, hogy mi okozhatta, és hogy volt-e a szülésnek hozzá köze, az rejtély, mert nem használtak vákuumot, sem fogót.

De hosszú vajúdás volt, ami az egész  családunkra jellemző, ezt szeretik is mondogatni az anyák.

Így én is arra számítottam, hogy úgyis hosszú vajúdásom lesz. Ennek amúgy is nagyobb volt a valószínűsége.

Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a szülésed előtt?

Az egyik legjobb barátnőm egy évvel korábban szült nálam. Császár lett a vége. Abban az időben én már nagyon érdeklődtem a szüléstörténetek iránt. Elmesélte, hogy történt, számára nagy csalódás volt.

Talán ezért is volt bennem az, hogy nagyon szeretném elkerülni a császárt. Sőt, alapvetően a kórházakat is szerettem volna elkerülni. Az unokatestvérem mindkét gyerekét otthon szülte, amit nagy inspiráció volt végig követni.

Térjünk vissza hozzátok! Könnyen érkezett Fülöp közétek?

Volt két vetélésem. Mindkétszer gyorsan teherbe estem. És mindkétszer a nyolcadik héten halt el a magzat, pedig előtte már volt szívhang, ún. “missed abortion”. Az orvosom ajánlotta fel, hogy megvárhatom, amíg magától befejeződik a folyamat, így nem kellett megműteni. A vizsgálat után kb. két héttel erős menstruációs görcsök és nagyon light-os szülés közötti érzetek jelentkeztek, nem túl erős vérzés kíséretében.

A spontán vetélés folyamata pedig rámutatott, hogy a testem tud jól is működni. Nekem ez nagy segítség volt, de a második vetélés így is nagyon megviselt.

Vártatok valamennyit a vetélések között?

Csak a második után. Éreztem, hogy szükségem van arra, hogy leérjen a két vetélés gyásza.

A második vetélés után kivizsgáltattuk magunkat az Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrumban. Immunológiai eltérést találtak nálam, ami miatt gyógyszeres kezelést javasoltak. Gyógyszert, és lipid infúziót. Pár hónapba beletelt, amíg ezzel megbarátkoztam. Nehezen hittem el, hogy emiatt az eltérés miatt vetéltem el. Mivel nem bírtam volna elviselni egy harmadik próbálkozást, ami szintén vetéléssel végződhet, így bevállaltam a gyógyszeres kezelést. Előtte át kellett gondolnom, mivel az egyik gyógyszernek – ugyan kicsi eséllyel -, de a lehetséges mellékhatása a vakság volt. A lipid infúzióért pedig két hetente három órát kellett bent tölteni az intézményben, egészen addig, amíg teherbe nem esik valaki. Nagy elköteleződést igényelt, de sokat nem kellett mennem, mivel legnagyobb meglepetésemre Fülöp elsőre összejött.

Milyen volt a kismamaságod?

Jó. Tök jól voltam. Az első trimeszterben klasszikus tüneteim voltak: émelygés, fáradtság, de viselhető volt. Inkább lelkileg volt nehéz. A korábbi vetélések miatt  nagyon stresszes volt ez az időszak. Számítottam rá, hogy így lesz. Féltem attól, hogy újra megtörténhet a vetélés. Ez az erős szorongás az első trimeszter végéig meg is maradt. A korábbi két kis magzatot, nagyon hamar elneveztük, a harmadiknál nem adtunk nevet. Tartottam egyfajta távolságot tőle, de a 12. hetet elhagyva egyre inkább oldódott bennem a félelem. Időnként voltak rossz gondolataim: mi van, ha csak úgy elfolyik a magzatvizem, vagy mi lesz, ha koraszülött lesz.

Korábban nem voltál ilyen szorongó típus?

Nem, épp az ellenkezője voltam. Szerettem ezeket a dolgokat elbagatellizálni, vagy tudomást sem venni róluk, de a vetélések után ez átfordult a másik oldalra. Az otthonszülés kapcsán is lett bennem egy bizonytalanság,azzal kapcsolatban, hogy ha nagy baj történik, akkor csak később kaphatok orvosi segítséget, miközben tudtam, hogy ez áll közel hozzám. Nehéz volt ezeket az érzéseket a helyére rakni, de a szüléskor már nem jöttek elő.

Hogyan készültél a szülésre?

Jógával. Kétféle jógára is jártam. Hozzád, és egy hóbortos, spirituálisabb szemléletű lányhoz is. Kedvességnek fogam fel a varázslásokat a részéről, jóleső volt a maga módján. Nem volt kérdés, hogy ha valami testérzeted van, akkor az a Hold állásával függ össze.

De kellett mellé az is, hogy többet mozogjak, és a jóga része professzionálisabb legyen. Gátizom tornáztam itthon. Csináltam a Spinning Babys-t. Voltunk két szülésfelkészítőn. Geréb Ági online felkészítője volt az egyik.

Hogy tetszett?

Jó volt, mert megerősítette bennem, az otthonszüléssel kapcsolatos érzéseimet, miközben volt, hogy azt éreztem, hogy nekem ez túlzás. Néha úgy éreztem, hogy azt a beállítódást is erősíti bennem, hogy a kórház rossz és veszélyes hely. Ez a hozzáállás olykor hiteltelenné is tudta tenni a felkészítőt számomra.

A másik szülésfelkészítő a Budai Perinatális Központban volt, amelyik intézményt végül választottuk a szüléshez. Ha ott szül valaki, akkor előírás, hogy ezen részt vegyen. Az a felkészítő azért volt szimpatikus, mert nem démonizálták a kórházi ellátást.

Persze szeretem azt gondolni, hogy én egy természetes nő vagyok, aki lazán veszi a dolgokat, de pl. amikor a második trimeszterben bizonytalan voltam benne, hogy a magzatvíz folyt-e el vagy valami más, akkor az volt a megnyugtató, hogy egy orvos megvizsgált – tudván közben azt is, hogy ez fertőzésveszélyt okozhat -, mégis kimondta, hogy nincs megrepedve a burok. Szükségem volt arra, hogy orvosi módszerekkel legyen végig járva ez az ügy. Így nyugodtam meg igazán.

A BPK választása ilyen szempontból talán középút lehet.

Igen. Megnyugtató volt, hogy nem csak bábák, de szülész-nőgyógyász is dolgozik ott, és kíséri a terhességet. Mi a második trimeszterbe döntöttünk úgy, hogy átmegyünk.. Korábban egy magán intézménybe jártam, ahhoz az orvoshoz, akinél én születtem. Kedves, alapos orvos, de tipikus klinikai szemléletű. Ráadásul a kórház statisztikája sem jó.

Volt még más, ami támogatta a szülésre való hangolódást?

Könyveket olvastam. Illetve az Ablak a világra szülőkártyáit. Nekem nagyon bejöttek. Kompakt módon adta az információt. Illetve az utolsó trimeszterben elkezdtem járni egy éneklős órára a Marczibányi térre, a Babára hangolódóra. Az elején énekeltünk, ringatókat tanultunk. A második rész pedig egy csoportos baba-mama kapcsolatanalízis volt.

Ez különösen fontos volt számunkra, mivel az első trimeszterben még féltem kapcsolódni Fülöphöz, de a végére már nagyon nagy igényem lett rá. Annyira, hogy egyéniben is voltam pár alkalommal baba-mama analízisen. Jó belső munka volt, és jó volt lezárásnak is, búcsúzni ettől a fázistól.

Sokat segített abban is, hogy könnyebben elviseljem az utolsó hetekben a várakozást a szülés beindulásáig.

Hogy indult be a szülésed?

Voltak jóslófájásaim, de talán nem a klasszikus fajták. Mert volt, hogy egész nap éreztem folyamatosan megállás nélkül, mintha menstruálnék. A 39. héten már voltak éjszakák, amikor mintha beindult volna valami rendszerezettebb méhtevékenység.. Ahhoz tudtam hasonlítani a testem, mint egy motoros fűnyíró, amit be kell rántani. Indult, indult, de még nem kelt önálló életre. Végül a 40. héten érkezett Fülöp.

Hajnali 3-kor kezdődtek a fájások, majd rendszeressé váltak. Az éjszakát sikerült alvással tölteni, sőt még délelőtt is tudtam kicsit aludni. Kb. 5 perces fájásokkal indultunk el a BPK-ba délután 5-6 óra körül.

Hogy telt az idő otthon?

Jól, nyugisan. Tudtuk Gergővel, hogy pihenni kell, és türelmesnek lenni. Néztük, hogy hány percesek a fájások, ebédeltünk, beszélgettünk. Közben Gergő el is ment futni még egyet.

Közben mennyire élted meg erősnek az összehúzódásokat?

Amikor 5 percesek lettek az már eléggé fájt. Ha nem is ordítottam, de hangokat adtam ki. A hang útján engedtem ki a fájdalmat. Akkor az lett a nehéz benne, hogy két fájás között már nem volt olyan sok pihenő. Amikor felhívtuk a BPK-t, akkor már nehezen tudtam elképzelni, hogy ezt az autóutat, hogyan fogom végigcsinálni. Ráadásul igényem lett arra, hogy valaki olyan nézzen rám, aki látott már szülést. Szerettem volna elhelyezni ezt az egész folyamatot valahova, és hallani, hogy minden rendben. A bábák korainak tartották az érkezésem, de mi már szerettünk volna ottmaradni. Korábban a hangadásaimmal  azt a benyomást kelthettem a telefonban, hogy jobban fáj, mint ahol tart ez a dolog. Azt hitték, erősebb fájásaim voltak akkor már.

Ráhallgattak Fülöp szívére és megvizsgáltak: kb. 4 cm-re lehettem kitágulva akkor. Választhattunk egy szobát. Időnként bejöttek hozzánk, javasoltak pózokat, de sokszor magunk voltunk kettesben. Nem volt folyamatos felügyelet.

Neked jó volt ez így?

Alapvetően igen, talán olykor több támogatásra vágytam volna, többre lett volna szükségem, de ekkor Gergő segített is. Néha rádőltem. Etetett, itatott, fogta a kezemet. Ha folyt belőlem ez az, akkor letörölgetett, segített lezuhanyozni.

A bábák hogyan segítettek?

Az egyik bába rendszeresen mondta, hogy ügyes vagyok, és minden rendben van, – az nagyon jó volt. Amikor pedig tudni akartam, hogy hol tartunk, akkor megvizsgáltak. Időnként szükségem volt a visszacsatolásra, hogy tudjam, hogy hol is tartunk ebben a folyamatban.

Hogy voltál ekkor a fájásokkal?

Mindig meg tudtak eggyel jobban lepni. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy innen már nem lehet tovább. A saját hangomat hallva éreztem meg igazán, hogy milyen erős a fájdalom. Persze tudtam, hogy a szülés az fáj, de ott jól esett volna kimondani,  mégsem tettem, magamban tartottam.

A szülés után, amikor a bábák meglátogattak, említették, hogy úgy látták, nagyon szépen viseltem a fájásokat, nem küzdöttem ellenük, nem hisztiztem miattuk. Utólag is azt gondolom, hogy ezekre fel voltam készülve, csak a kitolásra nem. Éjfél körülre sikerült teljesen kitágulni. Idáig csak engedni kellett a folyamatot, de a kitolás nehéz volt. Arra nem voltam felkészülve. Vártam, hogy lesz egy erős határvonal a két érzet között, de nem éreztem ilyesmit. Az megvolt, hogy kicsit más, de valahogy mégsem éreztem olyan határozott tolási ingert, de azért toltam. Toltam ezerrel, miközben ahhoz, hogy megszülessen Fülöp a testemnek is dolgoznia kellett volna.

Ekkor Fülöp fejét nem látták még, de érezték. Csakhogy nem jött lejjebb. Kérték, hogy próbáljak meg aludni egy fél órácskát. Ez a kérés érdekesnek tűnt, de végülis nem volt lehetetlen. Gergő el is aludt mellettem, miközben én időnként felnyögtem. Viszont továbbra sem haladt a dolog.

Ekkor merült fel először, hogy bemehetünk a Szent Imrébe vagy próbálkozhatunk más módszerekkel. Szerettem volna tovább próbálkozni, ami még két órán keresztül tartott: próbáltunk Spinning Babys gyakorlatokat, kaptam Parázs olajat a hasamra, ami felerősítheti az összehúzódásokat.

Milyen testhelyzetben voltál, amikor nem aludtál épp?

Leginkább oldalt fekvésben. Forgolódva, hol egyik, hol a másik oldalamon, és volt egy merevítő, amit a lábaim közé tudtam betenni, így nyitottabb helyzetben voltam. A bábák szerint jó ötlet volt a fekvés, mert így talán kevesebb energiám ment el, mintha álltam vagy mászkáltam volna.

Amikor már azt éreztem, hogy mindent kipróbáltunk, akkor újra felmerült, hogy másodlagos fájásgyengeség miatt mégis csak menjünk be a kórházba. Saját kocsinkkal indultunk. Gergő vezetett, és az egyik bába velünk jött, a másik a saját kocsijával érkezett.

Hogy viselted az utat?

Szarul. Itt-ott megálltam, leguggoltam, toltam kicsit. A kocsiban pedig próbáltam valahogy rendeződni. Az indulás előtt pedig tisztáztuk, hogy mi fog bent várni rám: hogy nem valószínű, hogy császár lesz, mert már nagyon lent van Fülöp. Hogy oxitocint fogok kapni, amitől már nem fog jobban fájni, de mégis hatékonyabb lesz az összehúzódás. Ez megnyugtatott, mint ahogy az is, hogy akik a kórházban fogadnak majd minket a bábák elmondása szerint nagyon kedvesek lesznek.

Mikor megérkeztünk egy fiatal túlbuzgó műtős fiú elkapott egy kerekesszékkel. Olyan volt mintha a Vészhelyzetben lettem volna. Száguldozott velem, mintha sürgősségi helyzet lenne, miközben két órája ez ment már. Nagyon tetszett. úgy éreztem VIP kismama vagyok. Az osztályon mindent elmondtak a bábáim az orvosnak. Az orvos pedig elmondta, hogy valóban oxitocint fogok kapni. Mindenki kedves volt és segítőkész. Mindegyik testhelyzetet támogatták. Megkaptam az oxitocint. Azt jósolták, hogy 8 tolás után érezni fogom a hatását, de úgy tűnt, rengeteg idő telt el. Nagyon elegem volt már. Azt gondoltam, akár meg is császározhatnak, csak legyen vége. Azt éreztem, még mindig nem tartunk sehol. Ekkor kezdtem el kérdezgetni, hogy van haladás?! Van értelme annak, hogy széjjel tolom az agyamat?!

Azt volt a legnehezebb, hogy közben elvesztettem azt a hitemet, hogy képes leszek megszülni ezt a gyereket. Amikor a doktornő visszajött, megvizsgált, és azt mondta, hogy rengeteget haladtunk! Ettől erőre kaptam, és tudtam, hogy rá kell éreznem, hogy hogyan kell tolni jól.

És ekkor megjelentek végre már az igazi tolási fájások is?

Talán, de ezt nagyon nehezen idézem vissza. Inkább az volt a meghatározó, hogy nagyon határozottan megmondták, hogy mit kell csinálnom, hogy hány tolást erőltessek bele egy fájásba, és ez nekem segített. Volt egy feladatom, és elmondták, hogy hogyan kell jól csinálni. Én pedig igyekeztem ráérezni.

Utólag lett bennem egy bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ezeket a technikákat miért nem mondták el korábban BPK-ban. Nem tudom, hogy ezt mindenkinek így kell csinálni, vagy csak nekem segített ennyit. Pontosan megmondták, hogy hova toljak. És épp oda kellett, ahova egyáltalán nem akartam.

Hova?

A szülésznő benyúlt a hüvelyembe, és megmutatta hova.

Amikor Fülöp feje már látszódott, és megéreztem azt a bizonyos tűzgyűrűt, akkor le tudtam küzdeni a belső ellentmondásomat, és minden energiámmal arra összpontosítottam, hogy szétroncsoljam az egész alsó fertájam Lehet, hogy nem ez lesz belőle, de ezt kellett akarnom.

Talán épp ez a tudatosítás kellett, ahhoz, hogy továbbhaladj. Talán tartottál attól, hogy ennyire beleengedd magad abba, amitől tartasz, de amikor elengedted a félelmedet, akkor sikerült.

Talán igen. Nem voltam felkészülve arra, hogy azt akarjam, amit nem akarok. Azért kellett aktívan dolgoznom, amit igazából elkerültem volna. Talán ez a belső ellenállásom akasztotta meg a folyamatot.

Amikor érezni lehetett a fejét, akkor szóltak, hogy nyúljak oda. Először nem akartam, mert nem szerettem volna csalódni a tapasztaltak eredményességében. Tovább bíztattak, és én odanyúltam, és jó volt érezni.

Innen már hamar kijött a feje, és egyszercsak ott volt egy gyerek. Nagyon furcsa volt. Furcsa volt, hogy ott van egy baba, hogy nyúlkál és nyitogatja a szemét, hogy létezik. Megnyugtató volt, hogy van.

Megállapították, hogy szörcsög, és emiatt nem tették azonnal a mellkasomra, helyette elindultak a kórházi folyamatok. Elvágták a köldökzsinórt, miközben mi késleltetve szerettük volna, ha elvágják. Jeleztem, hogy mi nem szeretnénk, de azt mondták: „Anyuka, ez most nem az a helyzet.” Fülöpöt arrébb vitték, de közben félig megnyugtattak, hogy nincs nagy baj,. Éreztem, hogy valami történik, de nem tudtam, hogy pontosan micsoda, hogy ez most vajon mekkora vészhelyzet. Láttam, ahogy leszívják a járatait, és közben kiderült, hogy mekóniumos lett a magzatvíz, amiből nyelt.

Közben érdeklődtem, hogy nem kaphatnám-e meg mégis egy kicsit. Egy pici időre visszaadták, de jelezték, hogy nemsokára  el fogják vinni. Kevés idő volt, kb. 10 perc. Akkor ez is nagyon sokat jelentett.

Utólag siratom, hogy nem volt meg a rendes aranyóránk. Nem tudtam felmérni a helyzet komolyságát, így azt gondoltam, azzal teszek jót, ha elfogadom azt, hogy ez most ennyi idő volt.

Később ez attól lett sokkal nehezebb, hogy a bábáknak elmesélve a történteket, azt mondták, hogy talán nem lett volna muszáj elvinni őt. Ha ugyanez náluk történik, akkor talán hagyták volna, hogy együtt maradjunk, mert nem volt egyértelmű baj. Ekkor azt éreztem, hogy fáj, hogy az aranyóra kimaradt.

Nehéz volt megélni, ahogy ott átfordult minden abba a fajta kórházi működésbe, amit én is utálok, és én is menekülök tőle.

Visszatérve még testi dolgokhoz, lett gátsérülésed?

Repedésem, és hüvely-repedésem lett. Amikor eljött az idő, megkérdezték, hogy gátvédelemmel szeretnék-e szülni. Igen. Nyilván sejtették, ha a BPK-ból jövök, akkor gátvédelemmel szeretnék szülni. Szóval még össze kellett varrni a szülés után, ami eléggé rossz volt, de épp akkor volt a kezemben Fülöp, így nem nagyon érdekelt. Tudomásul vettem, hogy ez lett a vége, és bíztattak is, hogy szépen meg fog gyógyulni. A hüvely repedésre is azt mondták, hogy rosszul hangzik, de gyorsabban gyógyul, mint a gátsérülés. Ezekkel én így rendben voltam.

Lelkileg hogy voltál?

Fel voltam spannolva. Egyáltalán nem voltam fáradt. Jókedvű voltam és büszke. Amikor Fülöpöt elvitték, akkor is azt éreztem, hogy ő most már megvan. Attól nem féltem, hogy élet-halál kérdés lenne, hogy látom-e őt még valaha.

Ott hagytak minket Gergővel kettesben. Beszélgettünk. Jó volt átbeszélni, hogy ki hogyan élte meg a történteket. Ő nagyon készen volt. Fáradt volt, és megterhelte a szülés, én pedig fel voltam dobódva. Nagyon jó és megnyugtató érzés volt, hogy van Fülöp.

Mi jött ezután?

Inkubátorba került. Picit odamehettünk hozzá, majd kaptam egy privát szobát. Ott pedig várnom kellett, hogy majd odahozzák hozzám, de nem tudtam pontosan, hogy miért és meddig is várok. Egy ponton elindultam, hogy megkeressem a gyerekemet, mert látni akartam.

Amikor megtaláltam egy doktor urat, akkor rendre intett, hogy „Anyuka, látja, hogy alszik. Nem ébresztjük fel, csak majd, ha elkezd randalírozni, akkor odavisszük magának.” Visszamentem. Majd megint felbuzgott bennem, hogy elegem van, és keresek valakit, aki ennél együttműködőbb.

Amikor elindultam, épp hozták is. Megkaphattam, és az nagyon jó volt.

A szoptatás hogyan alakult?

Fülöp rögtön keresgélte a cicit, megpróbáltam odatenni, de valahogy nem találkoztunk. Egy ponton viszont megtalálta, és rájött, hogy mit keresett a világban. Ügyes volt. Nekem is jó érzés volt. A második éjszaka volt nehéz, mert akkor egész este a cicimen volt. Nagyon fárasztó volt, és azt hittem, hogy örökre így lesz. Megijedtem, hogy a szoptatás ekkora kötöttség lesz. De összehangolódtunk, és nagyon jó volt látni, ahogy szopizik, nagyon cuki volt.

Hazajöhettetek időben?

Nem, mivel antibiotikumot kellett kapnia. Kapott egy kis branüllt, meg egy kesztyűt, és naponta kétszer belefecskendeztek antibiotikumot.

Rossz élmény volt a kórházban eltöltött pár nap. Egyedül éreztem magam. Az pedig, hogy én hogy vagyok, senkit nem érdekelt. Mint ahogy az sem, hogy pihennem kellene, és nem folyamatosan emelgetnem Fülöpöt egy kényelmetlen kórházi ágyról, amiből nulla hasizommal alig tudtam kikászálódni egyedül is belőle. Ez nehéz volt.

Hogy van a gátad azóta?

Tök jól. Egyéb dolgok nyugtalanítanak. Előjött az aranyerem, ami korábban nem volt probléma, de megnyugtattak, hogy ha korábban nem volt, akkor gyorsan el fog múlni, még nem történt meg, pedig gátizom-tornázom rendszeresen. Jó érzés, hogy tudok tenni valamit magamért. Valamelyik oldaltfekvős szoptatásnál jöttem rá, hogy ez épp a gátizom-tornás testhelyzet, így abban könnyen lehet gyakorolni.

Ha össze kellene állítani egy pakkot egy hamarosan szülő nőnek, akkor mit tennél bele a megéléseid alapján (a gátizom-tornán kívül)?

Tárgyakra nem nagyon volt szükségem. A kendőt, amit tőled kaptam, végül csak hangulatvilágításhoz használtam, hogy a hideg fényekből meleget csináljak, otthonosabb lett tőle a kórházi szoba.

Tárgy nem kellett, ami nekem hiányzott az a kitolással kapcsolatos információ volt. Hogy nem tudtam róla eleget. A tágulási szakasz pszichés vetülete, érzete megvolt, de a kitolásról kevés infót kaptam, több felkészítés erről a témáról nagyobb segítség lett volna talán. De persze lehet, hogy ez csak az én megélésem, és másoknak könnyebben megy ez a szakasz. Geréb Ági azt mondta, hogy a kitolásánál egy nagy erő megszállja a nőket. Ebből nekem úgy tűnt, hogy nem lesz dolgom, csak megszáll az erő és kész. Ehhez képest, épp akkor kellett elkezdenem dolgozni.

Nehéz mindenre teljeskörűen felkészülni.

Igen, tudom. Ilyen a szoptatás is. Többen mondták, hogy szerezzek laktációs szaktanácsadót, akitől ha bármilyen probléma felmerül, akkor azonnal tudok majd kérdezni. A BPK-ban szinte mindegyik bábának megvan ez a képzettsége, így eddig el is jutottam, de ennél jobban nem készültem rá. Nem volt már rá kapacitásom.

Mindkét szülésfelkészítőn volt szó a szoptatásról is, de a nehézségeket egyik előadáson sem taglalták.Persze az is lehet, ha tudom, hogy mi vár rám, akkor elmegy az egész szoptatástól a kedvem.  . Mondjuk az jó, hogy legalább figyelmeztettek rá, hogy nem lesz egyszerű. Egy mellgyulladáson már túl is vagyok.

Sok nehéz döntést kell meghozni ebben a témában. A fejjek, ne fejjek csak az egyik. 

Valahol azt mondták, hogy igen ez a téma sok dilemmát rejt.

A szoptatás  sokszor nem egy konkrét tudás, hanem egy művészet.

Amikor erre rájöttem, akkor könnyebb volt az érzéseimre hagyatkozni, és most már könnyebb talán az egyensúly megtalálása is.

(A képen látható festményt Németh Éva Anna alkotása.)

A „Le tudtam küzdeni a belső ellentmondásomat.” – Janka szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Kezdjük a legelejéről! Mit tudsz a saját születésed történetéről?

Anyu mesélt róla, hogy akkoriban, a 70-es évek végén, hogy mentek a dolgok. Erősen korlátozva voltak a lehetőségei. A vajúdás közben a testhelyzet csak fekvés lehetett. Csúnyán szóltak hozzá. De a legnagyobb fájdalma az volt, hogy a születésem után pólyába tettek és megtiltották számára, hogy kibontsa a pólyát. Megmondták, hogy mit szabad és mit nem. Ezeken kívül részleteket nem tudok.

Nagy családi anekdota sem maradt fenn?

Dehogynem. A szülés előtti nap Anyu bekolbászozott. November 17-én megjött az étvágya. Gyanús volt, hogy ez valamit jelent, mert amúgy alig evett a terhessége alatt. Végig hányta a kilenc hónapot, de aznap kívánós volt. Dugig ette magát. Majd másnap a vajúdás közben órákig ki sem tudott jönni a wc-ről. Utána is csak négykézláb tudott eljutni az egy emelettel feljebb lévő zuhanyzóig. Nem szeretett volna piszkosan szülni. Dörömböltek a zuhany ajtaján, hogy mit képzel, azonnal jöjjön ki…

Ilyen élmények, történetek után benned milyen vízió volt a szülésről?

Nem nagyon gondolkoztam azon, hogy milyen lesz. Ma már bánom. 36 évesen szültem az első gyermekem. De nem foglalkoztatott a szülés. Azt gondoltam, hogy ez egy idilli, eufórikus, boldog állapot lesz. De nem foglalkoztam annyit a szüléssel, mint azután. Ma már bánom. Ami történt velem az nem csak másokon múlt, hanem akkor még én sem voltam elég tudatos. Ma már talán jobb a helyzet, egyre tudatosabbak a nők.

Miért nem készültél tudatosabban a szülésre?

Azt gondoltam, hogy a szülés a világon a legtermészetesebb dolog. Így is van. De közben mégis naiv voltam. Nem gondoltam, hogy egy protokoll része leszek. Azt gondoltam elindul valahogy, szülök majd, közben segítenek és egyszer csak ott lesz a baba.

Másfelől a nagynéném véleményére hallgattam.  Ő gyermekorvos, virológus és családunk meghatározó, megmondó alakja. Figyelmeztetett, hogy ne olvassak a neten mindenféle baromságokat. Úgy könyveltem el magamban, hogy ha a szülés tényleg a legtermészetesebb dolog a világon (márpedig az) és, ha valóban sok hülyeség van a neten, akkor én nem fogok olvasgatni. Semmit nem olvastam. Ez volt a legrosszabb tanács, amit akkor kaphattam. Ma már tudom, hogy képes lettem volna megkülönböztetni a hülyeséget a releváns információtól.

Könnyen érkezett az életetekbe a Simivel való terhességed?

Végülis igen. Fél év után. Épp elszontyolodtunk volna, hogy mi van már, amikor a dokim egy vizsgálat alkalmával ránk nézett és így szólt: Maguk egy egészséges pár. Nincs ok az aggodalomra. Ha egy fél év múlva se sikerül, akkor leülünk beszélgetni. Nagyon szimpatikus volt a hozzáállása. Felszabadító hatású volt, rögtön utána teherbe is estem.

Milyen volt a terhességed?

Szörnyű. Nehezen viselem amúgy is a testi diszkomfortokat. Ráadásul a hetedik hónapban elkaptam egy vírusfertőzést. Nagyon köhögtem. Egész januárban beteg voltam. Lackó, a férjem el is költözött pár napra otthonról, mivel mellettem napokig nem lehetett aludni. Se ő, se én nem tudtunk pihenni. Egész éjjel köhögtem.

És mivel meglazultak a gát környéki izmaim, egy köhögéssel egy egészségügyi betét lett tele. Bepisiltem. Volt olyan éjszaka, hogy két egész csomagot használtam el… (köhög)… Na nézd most is köhögök. Biztos pszichés.

(köhög) Szóval Lackó elköltözött. Én pedig a kanapéra költöztem ki. Ott találtam egy testhelyzetet, amiben pár órácskát tudtam aludni éjjelente. Gyógyszert sokáig nem kaptam, mivel nem mertek semmit adni, mondván terhes vagyok. (köhög)…

Végül felírtak antibiotikumot.

Regenerálódtak a gátizmaid?

Igen. De rendszeresen járok intimtornára. Muszáj…

Lelkileg, hogy érezted magad a várandósság alatt?

Képes voltam a lelki és a testi dimenziót elválasztani. Boldog voltam. Nagyon. Élveztem, amikor mozgott. Örültem, hogy nagy pocakom van. Ez jó volt.

Egyszer a Kálvinon mentem át a zebrán – már nagy hasam volt. Messziről kinézett magának egy bolond nő. Éles szemével az út túloldaláról átszúrta a kabátomat. Odajött hozzám. Olyan volt, mint egy boszorka, mint egy javasasszony. Féltem, hogy mit fog mondani. Így szólt: Egészséges babuciii. Jaj, de jó élete lesz. Megmaradt bennem. Ha ugyanezzel az erővel rosszat mondott volna, nem tudom, hogyan hatott volna rám.

Az utcán szembejövőket nem válogathatjuk meg. Amikor Te szültél 2015-ben, akkor viszont még lehetett orvost választani. Mi alapján választottatok Ti?

Nem volt olyan nőgyógyászom, akihez rendszeresen jártam volna. Egy barátnőm Dr. X.-t ajánlotta. Nem volt jó választás a részemről. Neki bejött, nekem nem. A mai napig arra gondolok, hogy ha összefutnék vele az utcán miket vágnék a fejéhez. A legnegatívabb ember az életemben.

Egy pillanatra Te is javasasszonnyá válnál…

Igen. Pedig van olyan ismerősöm, aki nála szült és jó élmény volt számára. Azt éreztem, hogy ez igazságtalanság. Hogy hogyan lehet az, hogy én a történtek miatt gyűlölöm őt, másnak pedig jó szülés élménye volt nála.

Utólag már könnyű okosnak lenni. Rákerestem a neten. Pár óra böngészés után kirajzolódik az ő pályafutása. A Schöpf-Merei-ben kezdte, a nagy nevű szülészeten. Áradoztak arról az időszakáról. De, ahogy haladt előre az idő egyre több olyan véleménnyel szembesültem, hogy csak a pénz érdekli. A pénz, a pénz. Túl lassan esett le számomra. Ócska magánrendelője volt, egy vacak ultrahanggal. Kihasználva a nem tiszta helyzetet a magán és az állami ellátás között a saját magán pácienseit több vizsgálatra is az Istvánba hívta, de azért hívott a magánba is, hogy fizessünk is. Tudathasadás volt, hogy a kórházban nem adtunk pénzt, de a magánban igen. Lehetetlen helyzet volt. Ráadásul azt sem értettem, hogy miért kell ennyi vizsgálat, ha makk egészséges vagyok. Úgy éreztem, hogy ezek a vizsgálatok csak a pénz miatt vannak, hogy mindig letegyem a 15.000 forintot.

Éreztetted vele, hogy nem vagy igazán komfortos ebben a helyzetben?

A nyolcadik hónap környékén már igen. Az Istvánban voltam nála épp, amikor történt valami.

A streptococcus tenyésztést konkrétan úgy vette le, hogy a függönyt sem húzta volna el, ha nem szólok. A háttérben ment a jövés-menés. Ilyen körülmények között tárd szét a lábad és lazulj el.

Levette a mintát. Még fel sem keltem, a bugyim sem volt rajtam, amikor már húzta is vissza a függönyt és mintával a kezében nekem szegezte a kérdést: „Ivett, hogy lesz akkor a szülés?!” Nem értettem a kérdést. Rákérdezett, hogy szeretném-e, ha „rendelkezésre állna”. (Korábban a „rendelkezésre állásért” járó díjat már tisztázta.) Mondtam, hogy remélem úgy, hogy ott lesz a doktor úr és akkor fizetek érte.

Pityeregve hívtam fel Lackót.

Ő nem kísért el ezekre a vizsgálatokra?

Nem. Egészen eddig a pontig nem éreztem szükségét, hogy ott legyen. De akkor segítséget kértem Tőle, mert éreztem, hogy ez nagyon megterhel lelkileg.

Végül maradtál X.-nél. Hogyan indult be a szülés?

A 40. hét előtt pár nappal megzsarolt minket az indítással. Amikor rákérdeztünk, hogy miért kellene indítani, ha minden rendben, annyit felelt, hogy ha nem indíthat, akkor felejtsük el őt, akkor leveszi rólunk a kezét. Mondta mindezt úgy, hogy másfél évig jártam hozzá.

Azt hittem, ez egy bizalmi viszony. Ma már tudom, hogy ezért fel is jelenthettem volna őt.

Ez volt a legnagyobb törés, csalódás.

Miért nem váltottál orvost, amikor már rezgett a léc?

Volt olyan ismerősöm, aki megtette. Ismerek nem is egy embert, aki váltott. Sőt az utolsó héten megelégelte a CTG vizsgálatokat és úgy döntött inkább otthon szül. Ugyan voltak előttem ilyen példák, de mégsem volt hozzá elég bátorságom. Ez az én hibám.

Nagy kegyesen egy hetet adott még számunkra. Így Simi 40+1 héttel jött a világra. Utólag persze kiderült, hogy doktor úr nem jól számolta ki a szülés tervezett időpontját. Nekem 24 naposak a ciklusaim és ez megzavarta őt. Ötezerszer számolta át és láttam, hogy bizonytalan az eredményben. Ha nem számolja el, akkor Simi is gyönyörűen jöhetett volna a világra, indítás nélkül.

Mi volt az indítási protokoll?

Előző este nyolcra kellett bemennem a kórházba. Még akkor este felhelyezték a ballont. Ez a mechanikus indítás.

Egy ismeretlen doki felhelyezte a ballont. Hajnal 6-kor kivette egy másik. Egy harmadik repesztette a burkot. Be sem mutatkoztak, a nevüket sem tudom. A negyedik volt az én orvosom reggel 7-kor.

Úgy nyúlkáltak bennem, mintha egy darab hús lennék.

Milyen érzés volt ez a mechanikus indítás?

Nem tudom. Különösebben nem fájt. Dolgozott bennem az adrenalin. Felfokozott stresszes állapotban voltam. Nehéz este volt. A mellettem lévő szobában egy cigánylány vajúdott. Egész éjjel ott volt bent a párja. Cigiztek. Nagyon zavart a füst. Egy pár óra után erőt vettem magamon és kimentem a nővérpulthoz. Ült a gép előtt az ügyeletes nővér, rám se nézett, amikor odaléptem hozzá. Szóltam, hogy nagyon zavar a füst.

Mire ő gépi hangon közölte, hogy nem tud mit csinálni. Cigányok. Ha kihívja a rendőröket, akkor sem fog semmi sem történni.

Ráadásul aludni sem tudtam, mert a szobámban igazi ágy nem volt, csak egy dobogó. Nem volt bátorságom átkérni magam egy olyan szobában, ahol lett volna rendes ágy. Vihar volt. Tele voltam félelemmel. Így fizikai fájdalmat nem kötök az estéhez, csak lelkit. Az is lehet, hogy egyszerűen a lelki állapot miatt nem maradt meg a fizikai. De fájásaim nem igazán lehettek reggelre sem. Viszont kialvatlan voltam. Kimaradt az éjszaka.

Itt kezdődött el a lelki megsemmisülésem.

Pedig alapvetői bábai tanács, hogy légy kipihent a szülésedre. Ha elkezdődnek a fájásaid, feküdj le aludni.

Hát erre lehetőség itt nem volt. Viszont tele voltam szorongással, stresszel. Szállt a füst. A nővér is bunkó volt. Haladt tovább a protokoll. Reggel rákötöttek az oxitocinra. Megoldásnak látták, ha még jobban erőltetik az el nem indult folyamatot.

Ez egy erőszak. Ki akarták a gyerekemet erőszakolni belőlem.

Közel kilenc órás vajúdás volt, amiből hat óra nagyon intenzív fájdalom volt. Mivel második gyermekemet otthon szültem, ma már tudom, hogy mi a különbség a természetes és a mesterségesen adagolt oxitocin között. Persze a természetes folyamat is fájt, de nem így.

Lackó reggelre már Veled volt?

Igen, de nem sokáig…

Elmesélem, hogy volt, hiszen ez a lényege az egésznek, de nem könnyű…

A vajúdás közben elkezdett jönni belőlem a kaki. Borzasztó kellemetlen volt. Jöttek a hihetetlenül erős fájdalmak és közben potyogott ki belőlem minden. Kiküldtem Lackót. A három perces fájásaim között volt két percem, hogy CTG-vel a nagy hasamon takarítsak magam után.

Tudjuk, hogy ha természetesen indul egy szülés erről is gondoskodik a test. Sok nőnek lesz a szülés beindulása előtt hasmenése. Öntisztító folyamat. Készül a test a szülésre, így vagyunk kitalálva. De hogy hogy nem volt ott segítséged?

Volt egy szülésznő, akit szintén a barátaim ajánlottak. Amikor bejött, nagyon kedvesen mondta, hogy ez természetes és emiatt ne aggódjak. Hogy őt nem zavarja egyáltalán. Lehet, hogy őt nem zavarta, de engem igen. Amúgy kedves volt, csak hát végig tolta rajtam a protokollt. De közben mégis éreztem, hogy velem volt, már amikor nem épp a párhuzamos szülésnél. De benne éreztem humánumot.

Hogy tudnád jellemezni a fájásokat, amiket ekkor megéltél?

Nekem a derekam fájt nagyon. (Azóta is szokott fájni…Bevillan egyszercsak az agyamban, majd a derekamba, egy emlékként…) Bezárkóztam a wc-be. Két órát voltam bent. Ültem a wc-n, kapaszkodtam az infúzióba és azt vízionáltam, hogy előbb fognak a derekam miatt műtőasztalra tenni, mint hogy megszüljem Simit. Csak ez járt a fejemben, hogy biztosan meg kell műteni a derekam, mert valami bajt jelenthet ez a fájdalom. Azon gondolkoztam, hogy ha műtenek majd, nyilván a hasamon kell feküdnöm, de akkor, hogy tud megszületni a gyerekem. Kétségbeesett voltam. Életem legrosszabb két órája volt ez.

Egyszer csak kibotorkáltál a wc-ről?

Igen, az infúzióval együtt. Kérték, hogy feküdjek le, de olyan erősen fájt, ha vízszintesbe kerültem, hogy folyamatosan felpattantam. A szülésznő meg csak hajtogatta, hogy

„Nem érti meg, hogy el fog fáradni?!” Mire én: „Nem érti meg, hogy nem bírok feküdni?!”

Amúgy sem attól fáradtam el, hogy nem feküdtem akkor le az ágyra, hanem attól, hogy az előző éjszaka nem aludtam.

Ha ennyire fájt a derekad, fel sem merült, hogy valamilyen fájdalomcsillapítót kérj?

De ordítottam, hogy nem bírom. Ekkor injekciót kaptam rá, de mondták, hogy semmit nem fog érni. Az epidurál pedig fel sem merült. Ott az Istvánban ez nem divat. Az nincs a protokollban.

Az orvosod tudott valamit segíteni?

Ebből a közel tíz órából háromszor-négyszer nézett rám. Kb. másfél óránként. Volt, hogy kértem a segítségét tőle, mert lejöttek a CTG tappancsai. Zavarba jött. Nem tudta visszatenni. Végül Lackó tette vissza.

Ezek szerint őt időközben visszaengedted magadhoz?

Nem. Ez még előtte volt. Nem vagyok rá büszke, de én is ordítottam, hogy szedjék ki belőlem Simit. Császárra gondoltam. Ezen a ponton jobb, hogy nem volt bent Lackó.

Ez az érzésed nem egy egyedi dolog. Annak is lehet a jele, hogy már nincs sok hátra a vajúdásból.

A dokin mégis látszott, hogy hajlana a császárra, de a szülésznő úgy gondolta, hogy ez menni fog a hagyományos úton is. Mivel kialakult közöttük egy ellentét, ezért inkább

behívtak egy másik orvost, az atyaúristent. Berontott. Benézett a lábam közé, talán be is nyúlt, és meghozta a verdiktet: „Menni fog.” Ha ő nem ezt mondja, akkor császár lett volna és később kizárnak az otthonszülés lehetőségéből.

És ment is a dolog.

Vákuummal. Becsődült csomó ember. Ott volt egy neonatológus, egy gyakornok, a szülésznő, a dr. X. és még 4-5 ember. Csupa fehérköpenyes idegen ember. Stresszben voltam. Igyekeztem csak a szülésznőre koncentrálni és minden mást kizárni. De ez nem volt egyszerű. Volt egy ember a fejem mellett, már nem emlékszem, hogy mit mondott csak az érzés maradt meg, hogy én ennek a csávónak beverek egyet. Most azonnal. Tisztában voltam vele, hogy ezt az erőt inkább a következő nyomásba kell beletennem. Mérhetetlen méltatlan, tiszteletlen utasítás lehetett, amit mondott, arra vonatkozóan, hogy mit, hogyan csináljak. Mintha szült volna már gyereket. És közben ez a vad idegen ember, akit abban a percben láttam először nyomta teljes erejével lefelé a pocakom az elavult Kristeller manőverrel, amitől később köldök sérvem lett.

Így jött a világra Simi…

Potyognak a könnyeid.

Igen, most is csak sírok, mert annyira bánom. Biztos vagyok benne, hogy a kötődésünkön hagyott nyomot. Nem így kellett volna a világra jönnie. Undorító. Méltatlan. Vad idegenek úgy beszélnek rólad, mintha egy tárgy lennél, egy darab hús.

Nem magam miatt sírok még most is, hanem Simi miatt, mert sokkal nagyobb tisztelettel kellett volna világra jönnie. Nem így. Nem gyertyák kellenek, meg virágszirmok. Nem a flanc kell. Csak várni tisztelettel. Csak annyi, hogy engedd, hogy a természet dolgozzon.

Lackó mikor csatlakozott vissza?

A vákuumnál nem lehetett ott, mert az komplikációnak számított. De a köldökzsinórt már ő vágta el. Pedig jó lett volna, ha bent van, mert én alapvetően nem voltam magamnál. Összekeveredett az idő. Nem csak közben, de utána is.

Az ő elmeséléséből tudom csak, hogy elvitték lefürdetni Simit. Persze azóta ezt is bánom. Ma már tudom, milyen fontos az a pici magzatmáz, ami a babákon marad. Felöltöztették. Visszahozták. Egy órát sem lehetett a mellkasomon. Csak feküdtem széttárt lábakkal. Néztem Lackót és Simit. Közben jött valaki takarítani. Jött ment a szobában. Majd fogott egy vödör jódot és egy szó nélkül a lábam közé zúdította. Az egy szent hely, ahonnan nemrég egy élet született. Ő meg két kis sepregetés között, puff… Az egész szülésemet szimbolizálja ez a jelenet. Nem kérdezte meg, hogy bejöhet-e takarítani, vagy hogy ezt a jódot magára kellene tennem, megengedi?!

Nem is értem pontosan. Ő egy takarítónő volt vagy egy nővér?

Nem tudom. Egyszerre takarította lent a követ és engem. Nem tudom ki volt. Egy nővér, aki tette a dolgát, és akinek az egyik dolga az volt, hogy nyakon öntsön engem jóddal. Ez egy apró dolog lett volna. Hogy odajön és elmondja, hogy ki ő és mit szeretne csinálni. Megkérdezhette volna, hogy készen állok-e rá. Nyilván megengedtem volna.

Gát sérülés miatt kellett ez a sok jód?

Igen. Volt gátmetszésem. Nem is akármilyen, három hétig nem tudtam ülni utána. Általában 2-3 öltést használnak, belém 13-t tettek. De az oxitocinos derék fájdalom mindent felülírt, nem is éreztem ezeket az öltéseket. Félholt voltam. Miközben varrt az orvos a következő mondatok hangoztak el:

„- Nem látok jól, nincs elég fény.
– Várjon doktor úr, akkor áthozom a másikból.
– Oh, így már látok.”

De akkor már negyed órája varrt engem.

Majd ezután azt is közölte, hogy nagyon tompa a tű, de majd a franciaországi kongresszuson vesz egy újat. Kösz. Azzal nem tisztelt meg, hogy lássa, amit csinál és azzal sem, hogy megfelelő eszközt használjon. Vagy, ha már ez a helyzet, akkor ne mondja el nekem.

Mi történt utána?

Másnap reggel jött hajnalban az első hőmérőzés. Közben úgy feküdtem, mint akin átment tíz úthenger. Feküdtem és láttam magam kívülről, mintha csak egy film lenne. Láttam a szobát, benne magam. Csak feküdtem. Azt hiszem, ott nyilvánult meg először a trauma. De az utána jövő depressziós állapotot csak fél évvel később diagnosztizáltam. Csak akkor tudtam kimondani, hogy ez az.

Emlékszem, hogy a kórházban feküdtem az ágyban és egyszer csak megláttam a doktor urat. Az volt az érzésem, hogy néz, hogy készítem-e már a borítékot. Nem az érdekelte, hogy hogy vagyok. Csak kémlelte, hogy eljött-e az idő, hogy vajon hol lehet a pénzzel teli boríték. Másnap odaadtuk neki és a szülésznőnek is.

Milyen jó lenne, olyan erősnek lenni, hogy ezen a ponton azt mondja az ember, hogy ez így nem volt számára megfelelő szolgáltatás ezért nem fizetek.

Hát igen.

Ráadásul a szülésed egy része menthető lett volna, ha valaki Téged ott szeret.

Jól lett volna, ha valaki vigyáz rám. Ha valaki a lelkemet kicsit karbantartja.

A következő napok könnyebbek voltak?

Az a korábban elképzelt illúzió, hamar összeomlott az önbizalmammal együtt. A túlélésre mentem. Csak feküdni tudtam. Egy emelettel lejjebb tartottak egy kötelező filmvetítést a szoptatásról. Nem tudtam lemenni. Órákig szorongtam, hogy ezt, hogy fogom megmondani, hogy nem tudok lemenni. Csak a szorongás és a félelem volt bennem, hogy valamit nem tudok teljesíteni. Azt mondták rendben. De azért azzal nem foglalkoztak, hogy akkor én tényleg ennyire szarul vagyok, tényleg ennyire fáj?! Ez nem jutott eszükbe. Miközben úgy éreztem, hogy a lábaim között bombát robbantottak.

Azt gondoltam, hogy nem vagyok jó anya, mert én már erre sem voltam képes. Mindenki más ment. Én pedig nem tudtam valamit megcsinálni, amit ők igen. Ráadásul utána a szoptatás sem ment. Csak feküdni tudtam és mire másfél hónappal később felálltam húsz kilóval lettem nehezebb. A gyermekágyi időszaknak nem erről kellett volna szólni. Nagyon szerettem volna szoptatni. Csakhogy Simi nagyon szétszedte a mellbimbómat. Vérzett. Azok a sejtjeim megnyomorodtak. Mindenki jött a tanácsaival. Hogy vegyek tápszert. Meg vettük ezeket a Karamalz italokat. Malátás tejserkentők. Egyben volt 300 kalória. Én ebből napi 3-4 ittam meg, úgyhogy közben csak feküdtem. Ezt a húsz kilót azóta sem tudtam lefogyni.

Lackó, hogy élte meg ezt a helyzetet?

Érezte, hogy valami nem stimmel. Látta, hogy nem tudom ellátni a gyerekünket. Szembesült a fájdalmaimmal és azzal, hogy mennyire fáradt vagyok. Akkor nem tudtuk, hogy tulajdonképpen ez egy poszttraumás stressz állapot volt.

Esténként én már semmiben nem tudtam részt venni. Lackó fürdette, pelenkázta Simit, én pedig csak sírtam. Kimerült voltam testileg, lelkileg. És másfél hónap után ő is teljesen kimerült. Amikor ki mondta, hogy ő sem így képzelte el ezt az időszakot, olyan érzés volt, mintha kést szurkálnának belém.

Nagyon rápörögtem közben Simi alvására. Fontos volt számomra, hogy mindig kialudja magát. Ugyan én is tudtam, akkor pihenni, de teljesen rögeszmésen figyeltem erre. Csomó jó program lehetőséget félretéve. Nem volt egyszerű időszak…

Fájdalmas időszak lehetett testileg és lelkileg is.

Az volt. De ez az én szüléstörténetem. Ez az, amit nem szerettem volna másodjára átélni. Ahogy telik az idő, jobb azért. Azt is gondoltam, hogy ha Mimi majd szépen születik meg az sokat segíthet. Egyfajta feloldozás lesz. De nem az volt. Csak még jobban elszomorított: hogy ha így is lehet születni, akkor miért nem juthatott ez Siminek is.

Tudsz ebből az időszakból mosolygásra emlékezni?

Igen, voltak vicces részek is. Amikor jöttünk haza a kórházból fordítva raktuk be a hordozót az autóba. Bénáztunk és nevettünk. Majd valaki segített. De ez is csak addig volt vicces, amíg nem kellett beülnöm a kocsiba. Iszonyatosan fájt a sebem, csak fájdalomcsillapítóval tudtam elmenni a kórházból. Jó lett volna a babámra figyelni meghitt hangulatban, de én csak a kátyúkat láttam és kértem Lackót, hogy kerülje ki az összeset.

Azóta sikerült feldolgoznod ezt a traumát? Kértél segítséget?

Nem. Úgy próbálom feldolgozni, hogy a Más Állapotot a Szülészetben mozgalomnak segítek. Ennek látom az értelmét.

Ha ők nem lettek volna, akkor talán máshogy alakul Mimi születése is.

Persze azért, lehet, hogy majd egyszer elmegyek pszichológushoz.

Sokat tudnak segíteni. Ha valakinek nem fekszik egy egyéni terápia ma már olyan sok lehetőség van a feldolgozásra. Body Work, Pszichodráma…

Igen, de ami megtörtént az megtörtént. És én nem akarok senkinek megbocsátani. A dühömön csak egy dolog segítene, ha rendszer szinten változna meg a szülészet.

Megbocsátani értem, ha nem tudsz, de a puttonyt vinni nem feltétlenül kell.

Nem zárom ki, hogy egyszer dolgozzak valamikor ezen. De nem most. Most inkább reggelente elmegyek egyet járni. Felér egy meditációval.

Szóval végleg nem ment el a kedved a szüléstől. Sőt.

Igen, szerettünk volna Simi mellé tesót. A testvér az fontos. Mimi rögtön jött. Ő ilyen személyiség is. Mind kettőjük személyiségén ott van a fogantatásuk, a születésük. Mimi berobban. Kipukkad az élettől. Elképesztően talpraesett. Ő ilyen. Intéz mindent. Nem féltjük, annyira elemében van. Simire mindig jobban figyelünk.

Úgy képzelem Te is ilyen lehettél. A második terhességed milyen volt?

Leginkább lelki hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Veresegyházi otthonunk a Google szerint kiesik az otthonszülés lehetőségéből. (Gyakorlatban lemértük és simán be lehet érni a Kistarcsai kórházba a megadott időn belül.) Ezért, akit választottam bábának először ő nem vállalt el. Lackó erősködött vele, de nem tudtuk meggyőzni. Ezért is lett végül a helyszín anyukám lakása.

Kerestem volna más bábát, de senkivel nem volt igazán jó összhang. Hiába kedves egy bába és tudom, hogy fantasztikus szakember nehéz kiválasztani a megfelelőt. Egy valakit (nem is akárkit: Király Ágit) ugyan már találtam, de az otthon szüléshez két bába kell. Nehezítette a helyzetet, hogy a Ági hirtelen kórházba került. Bizonytalanná vált minden a nyolcadik hónapra. Lassan végül kitisztult a kép. Király Ági mégis tudott jönni, és Béres Edina lett a másik kísérőm.

De közben legbelül mindvégig éreztem, hogy csak magamra számíthatok. Éreztem belül a nyugalmat és, hogy nem fogok kórházban szülni. Volt bennem egy határozott erő.

Különös történet a Ti találkozásotok Edinával. Elmeséled?

Az egy csoda volt. Horányban voltunk barátoknál a Meteor Telepen. Ültünk a teraszon. Épp az otthonszülésről beszélgettünk. A barátaimtól távol állt ez a téma.

Meséltem épp, hogy milyen jó lett volna, ha az első bába mellől nem sodor el az élet. Ő lett volna a jó választás. És abban a pillanatban megjelent. Ott sétált el a terasz előtt. Döbbenet. Felálltam, odamentem hozzá. Elmondtam, hogy mi történt, hogy Ági kórházban van és megkértem, hogy legyen ott a szülésemnél. Most is sírok látod… az a nő egy csoda.

Sose felejtem el, ahogy rám nézett. Együttérzés, gondoskodás, szeretet áradt belőle. Nem tudta megígérni, hogy ott lesz, de azt megígérte, hogy mindenképp megpróbál ott lenni. Végül így voltak ők ott ketten a szülésemnél.

Hogyan érkezett Mimi?

Először a nyákdugó távozott. Felhívtam Ágit, hogy megijedtem. Mondta, hogy ne ijedj meg! Figyeld magad és pihengess! És hívj, ha úgy érzed, hogy fájásaid vannak! Egy óra múlva már hívtam is. Lackó kényelmesen hazaért. Anyám pont jött hozzánk. Ugyan nem kértem, hogy hozza az ittalvós cuccát, de ő hozta magától. Tökéletesen alakult minden, különösebb szervezés nélkül.

A kórház nem lett volna messze, de Anyukád lakása jó messze volt.

Álltunk a dugóban három perces fájásokkal. Ahogy a filmekben szokás magyaráztam Lackónak, hogy merre menjen, melyik sáv a gyorsabb. Veszekedtünk. Vicces így utólag. Egyszer csak mellénk került egy rendőrautó, gondoltam, hogy szólok nekik, hogy kísérjenek el a lakáshoz, de elindult a forgalom. Megérkeztünk Anyu lakásába és két óra múlva megvolt Mimi.

Nagyon hamar.

Igen ráadásul munkaidőben. A bábák délre értek oda. Ötkor már el is mentek. Büszke voltam magunkra, hogy így hétköznap munkaidőben történt. Bár a szomszédok nem számítottak ilyen vendégekre a házban.

A bábák nevetve érkeztek meg a lakásba, mert mint utóbb kiderült gázóra leolvasónak nézték őket.

Megérkeztetek. Mi történt ott?

Semmi. Vajúdtam.

Azért az nem semmi, ha valaki épp vajúdik. Tudtál, kívántál valamennyit mozogni?

Nem ezen volt a hangsúly. Inkább azon, hogy el tudjak vonulni. Megint elmentem a fürdőbe. Egyedül, magam szerettem volna lenni. Még a bábáktól is elvonultam. Bezárkóztam a fürdőbe.

Időnként ajánlgattak segítséget. Amúgy csak ültek és figyeltek. Minimálisan beszélgettek. A fájások között körbetekertek meleg vizes borogatással. Ha jött a fájás azonnal visszaültek. Figyeltem belülről ezt a bábai munkásságot. Egy szóval lehet csak jellemezni: alázat. Ez a dolog nem róluk szól. Nekik asszisztálni kell és észnél lenni.

A kitolásnál már a szobában voltam. Álltam. Egyik lábam fent volt a kanapén. Az egyik bába pedig alattam. Volt rajta egy csinos blúz, annak ott annyi lett. Telibe kapott mindent.

Lackó ott volt?

A kitolásnál állítólag kiküldtem. A konyhából kukucskált és onnan videózott.

Hogy alakult a gátad állapota?

Gondolom, hogy láttak már a bábák cifrábbat, de azért mondtam nekik, hogy érdekes eset vagyok én is. Nyugtatgattak, hogy ez nem lesz gond. De, amikor meglátták, hogy a szülés közben leszakadt egy darab a szeméremajkaimról, akkor meglepődtek. Én meg sem éreztem. A bábák sem láttak még ilyet korábban. Én pedig a mai napig sem érzem hiányát.

Lett hagyományos gát sérülésem is. Ági egy ponton megkérdezte, hogy összevarrjon-e. Nem értettem, hogy miért nekem kellene ezt eldönteni. Mondtam is, hogy ez nem az én kompetenciám, ezt neki kell eldönteni. Döntött, nem nyúlt hozzám. Három nappal később nagyon elégedett volt a döntésével.

Eufória volt?

Ha az nem is, de sokkal jobban voltam utána. Egy hét után már takarítottam. Ilyen egy normális XXI. századi születés. Persze az se volt normális, amikor a szülés után rögtön mentek vissza a nők a földekre dolgozni, de én most egy hét után jól voltam. Hordozni is tudtam.

Ez egy normális szülés volt. Ha jön a gyerek, akkor fontos, hogy tudj koncentrálni a testedre, hogy tudj magadba fordulni, hogy legyen melletted valaki, aki erőt ad, aki inni és enni ad. A legtöbben azt hiszik, hogy az otthonszülés a rózsaszirmokról és a gyertyákról szól, de nem. Nem ez a fontos.

Mennyi időt maradtatok ott a lakásban?

Egy éjszakát. Kettő körül született Mimi, öt körül mentek el a bábák, addig takarítottak, adminisztráltak. Jött még aznap a neonatológus. Formális dolog volt. A harmadik napos kontrollra már ide ki Veresre jött az Ági. Mindent rendben talált.

Mimivel a szoptatás is könnyebben ment?

Nem, sőt nehezebben. Szerintem Siminél tönkrementek a sejtek, a szövetek a mellemen. Nem látszik rajta semmi, de két és fél év alatt nem regenerálódtak. Fél évig sírtam annyira fájt a szoptatás. Egy hét ugyan volt, amikor tápszert kapott Mimi, mert lebetegedtem és gyógyszert kellett szednem, de utána hamar visszaállt minden. Persze fájni akkor is fájt.

Ha össze kellene raknod egy batyut csak a legfontosabbakkal egy hamarosan szülő nőnek, akkor mit raknál bele?

Önbizalmat. Önbizalmat és tudást. Hogy mélyüljön el a kismama abban, hogy kicsoda ő maga. Értse meg magát és a szülést. Beszélgessen sokat. És higgyen abban, hogy képes szülni.

A félelem ahhoz kapcsolódik sokszor, amit nem ismerünk. A szülés ne legyen ilyen. Az élettani folyamattól nem kell félni. Maximum pozitív stresszel járjon. A fájdalom meg fájdalom. Azt ki, lehet bírni.

Szóval önbizalom és támogatás. A támogatás nagyon fontos, hogy legyen segítség. Hogy tudja azt, hogy számára mi nyújt egyáltalán biztonságérzetet. És ha az a kórház, akkor legyen kórház. De értse meg a szülést.

És készüljön a fájdalomra és legyen tisztában vele, hogy neki mi lehet majd segítő technika a fájdalom kezelésében.

A szülésfelkészítőkön rengeteg tanács hangzik el. A melegvíz, a kád, a masszázs. Az első szülésem után megváltozott a fájdalomhoz való viszonyom. Kisebb fájdalomra is vonyítani, zokogni tudtam. Eltolódott a fájdalom küszöböm. Pedig előtte jól bírtam, büszke is voltam magamra.

Bebizonyosodott általam is, hogy a nők tudnak szülni. Persze lehetnek komplikációk. Életmentő helyzetek. De az csak nem normális, hogy a körülöttem lévő kismamák túlnyomó többségét császározták. Nem létezik, hogy egyikőjük se tud szülni. Dehogynem. Mindenki tud szülni. Csak a rendszer nem segíti ezt. Most már nem tervezünk több gyereket. Ha még is szülnék biztosan újra otthon.

A Lavina a szülőszobán – Ivett szüléstörténetei bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Az eddigi beszélgető partnereimet ismertem. Mi viszont most teljesen ismeretlenül kezdünk bele ebbe a beszélgetésbe. Igyekszem beleereszkedni ebbe a szabadságba.

Csak nyugodtan. Ahogy mondják rólam, nagyon aktív a torok csakrám. Nem fogsz tudni olyat kérdezni, amivel zavarba hozol. Kérdezz nyugodtan!

Annyit már tudok, hogy négy gyermeked van. Hogy indult ez az anyaság nevű utazás számodra?

Valóban négy fiam van. Két alomból. Az első két gyermekem az előző házasságomból született. Nem egy stabil kapcsolat gyermekeként fogant meg az első fiam. Meglepetés volt. Akkor végeztem az orvosin. Akkor kezdtem el dolgozni. De tudtam, hogy meg akarom tartani. Szóba se került, hogy elvetessem.

Az eső és a gyerek, akkor jó, ha jön.

Bennem nem volt kérdés. Utólag kiderült a válásunk kapcsán, a volt férjemben voltak kérdések. Beszélgettünk is róla. Elmondtam neki, hogy ez a gyerek akkor is meg fog születni, ha marad és akkor is, ha megy. Nem lehet kérdés. Tudtam, hogy milyen nagy szerencse az, ha egy gyermek megfogan és egészségesen fejlődik. Az az élet, ami jönni akar, és egészségesen jön az egy áldás. Annyi minden történhet közben, de ha minden megy a maga útján, az nagy szerencse.

Fiatal voltál. Nyilván az orvosi miatt azért rendelkeztél valamennyi tapasztalattal a várandósságról, a szülésről.

25 éves voltam. Semmire nem készültem a szülés kapcsán. Azt gondoltam, hogy a dolgok haladnak a maguk útján. Átmegyünk a hídon, ha kell. Semmivel nem foglalkoztam. Nem jártam közösségbe. Nem jártam kismamatornára. Akkor még jógázni sem jógáztam. Magamban készültem, de a szüléssel egyáltalán nem foglalkoztam. Igaz, volt valamennyi tapasztalatom. Akkor már láttam pár szülést is. Tudtam, hogy mire számítsak. Persze sok mindent nem tudtam, amire lehetett volna tudatosan készülni. Akár a szülésről, a szoptatásról…

Hogy teltek a hétköznapok?

Csak jöttek a hetek egymás után, egyszerűen. Nem voltak különösebb panaszaim. Amikor terhes lettem a mentőknél és az intenzív osztályon is dolgoztam. Először a mentőzés maradt el, majd 25-27 hetesen az intenzíves munka is leállt számomra. Ez idő tájt egyre gyakrabban keményedett a hasam. Megálljt parancsolt a kisfiam. Otthon voltam. Építgettem az új életünket. És összeházasodtunk az akkori párommal.

A szülés előtt egy nappal még a barátnőimmel sütiztem. Beszélgettünk. Kérdezték, hogy nem félek-e. Nem féltem. Csak attól tartottam, hogy ha valami  történik a kisfiammal nem lesz ott időben a szakszerű segítség. Magamat jó kezekben tudhattam. Ott voltak a kollégáim, ha bármi történt volna velem.

Orvosként mindig a legnagyobb tragédiára gondolunk. Pláne úgy, hogy én anesztes orvos vagyok. Mi csak akkor megyünk, ha nagy baj van.

Jött a másnap.

Igen. Péntek éjjel. Egyértelmű, de rendszertelen fájásokra ébredtem. Mégsem voltam biztos benne, hogy ez már az. Anyu is azt mondta:

„Nyugodj meg Edit! Nem fogsz szülni. Még nem torzult el az arcod.”

Köszi. Jó. Azért reggel bementünk a kórházba. Elmondtam, hogy ugyan vannak fájásaim, de hol öt percesek, hogy picit több. A szülőszobán a CTG vizsgálatból sem derült ki sokkal több. Ők is bizonytalanok voltak. Én viszont egy dologban határozott voltam: Ha ők bizonytalanok, akkor nem biztos, hogy ez már a szülés, szóval hazamentem. Marasztalni próbáltak, de öt percre laktunk a kórháztól, hirtelen eseményre nem kellett számítani, jobb volt ez így. Saját felelősségemre hazamentem délelőtt. Október 31-e. volt, szombat. Aznapra voltam kiírva. A fájások pedig csak jöttek. Igyekeztem belehelyezkedni ebbe a helyzetbe. Sétálgattam otthon. Ücsörögtem a labdámon.

Ott volt az akkori férjem, a szüleimnél laktunk, de nem kerestem kapcsolatot senkivel. Magamban voltam. Figyeltem.

Melyik volt az a jel, mi volt az a pont, amikor azt érezted, hogy újra be kell mennetek a kórházba?

Leginkább az, hogy nem múltak el a fájásaim. Rendszeresebbek lettek. Éreztem, hogy ez egy folyamat, ami már nem áll meg. Amit a pihenés már nem mulaszt el. Erősödő rendszeres fájásaim lettek addigra. Újabb CTG vizsgálat jött. A nővér azt mondta, hogy ez még nem fáj. Hát jó, akkor nem fáj – hagytam rá. A férjem haza is ment.

Néztem a CTG képét. Nem hittem el, hogy nem látszódik rajta semmi, amikor közben erősen éreztem az összehúzódásokat, látni is lehetett a hasamon őket. Hogy lehet, ilyen picike dombocska a szalagon. Az orvos odajött a vizsgálat alatt és megigazította az érzékelőt a hasamon, ami azonnal kiverte a felső határt. Elindultunk a szülőszobára. Hívtam a férjem. Szegény nem tudott vacsorázni sem. Úgy kellett a kórházban az apró pénzünket összeszedni, hogy valamit vehessen magának az automatában, nehogy rosszul legyen szegény.

Hogy élted meg a szülés folyamatát, a fájdalmat?

Nem emlékszem különösebb dologra, csak arra, hogy járkáltam, hogy éreztem, ahogy tolja szét a csontjaimat. Rosszabbra számítottam az elmesélések alapján. Éreztem, ahogy halad lefele. Rendes gyerek volt. Négy percenként jöttek csak a fájások, azaz minden fájás között volt kb. három percem, hogy kipihenjem magam. Csak az utolsó pár összehúzódás fájt igazán. Megfeszült a testem. Éreztem, hogy nyomni kell, de kérték, hogy még ne tegyem.

Feszült a testem, a gátam, a fenekem. Mindenhova tolódott minden, de nem volt meg az iránya. Végre megkaptam a jelet, hogy nyomhatok. 4-5 tolófájás után megszületett Máté.

A tolófájásoknál megkönnyebbültem, hogy most akkor már lehet dolgozni rajta, hogy tényleg kifelé jön. Jó érzés volt, hogy kint a feje, és válla egyszerűen csak kicsúszott. Nagyon könnyen megszületett.

Volt olyan technika, ami segítségedre volt a fájdalom kezelésben?

Tényleg csak akkor fájt, amikor a derekamat tolta szét. Nyomó, zsibbasztó fájdalom volt. Akkor a derekamat masszírozták. Végig tudtam volna szabadon mozogni, az elején járkáltam is, de később főleg az oldalamon feküdtem. A masszírozáson kívül nem volt szükségem másra. Nem volt elakadás, nem volt fájásgyengeség, nem volt kétségbeesés. Nem volt olyan akadály, aminek a leküzdéséhez egy plusz technika kellett volna.

Amikor kismama jógaoktató képzésen meghallgattuk egymás szüléstörténetét,

a képzés vezetője azt mondta, hogy a világon van száz ember – köztük én is -, aki egy túrós palacsintáért bármikor szülne még egy gyereket. Van benne igazság.

Gondolom oxitocint nem kaptál, hiszen minden szépen haladt előre. Burokrepesztés sem volt?

De, az igen, mind a négy fiamnál. Viszont onnantól számítva szinte másfél órán belül mind a négy gyermekem megszületett. Ugyan nem kérdezték meg, hogy szeretném-e, de nem is esett rosszul. Nem tudom, hogy milyenek lettek volna a szüléseim, meddig tartottak volna, ha nem repesztenek burkot, de egyáltalán nem éltem meg erőszaknak.

8-kor kerültem be a szülőszobára, Máté 22.35 perckor született meg. Gyors folyamat volt és nagyon jó élmény. Persze tudom, hogy előző nap hajnal kettőkor kezdődött, így volt elég idő az első szülésre felkészülnie a testemnek. De olyan jó volt, hogy nem kellett hozzá semmi sem. Ott volt a férjem, egy nagyon kedves szülésznő, és az orvos. Utána még meg is dicsértek. Mondták, hogy:

Oh, a Doktor nő milyen szépen csendben szült.

Nem tudtam, hogy üvöltözni kellett volna. Eszembe se jutott. Mindegyik szülésem ilyen volt. Nem kellett elengednem a hangom. És, ha úgy lett volna, az is belefért volna.

Mi történt Máté születése után?

Rám rakták. Yoda feje volt, meg volt gyűrődve, görbe kisujja volt. Megszámoltam az ujjacskáit. Kezeit, lábait, megvizsgáltam, hogy mindene megvan. Bensőséges hangulat volt. A szülésznő, az orvos, az újszülöttes nővér, a férjem és én voltunk ott. Éjszaka volt. Nem zavart minket senki. Félhomály volt. Jó volt, hogy nem volt minden irányítva.

Milyen érzésekkel tekintesz vissza az első szülésedre?

25 éves fejjel sok dologról nem tudtam. Ha most mennék szülni talán több mindre görcsölnék rá. Másképp is alakulna minden. Ma már látnám a folyamatban a hibákat, de akkor nem ezen volt a fókuszom. Azt szerettem volna, hogy egyszerűen csak szülessen meg. Legyen egészséges. Minden mást elfogadok úgy, ahogy van.

Könnyű szülés után, hamarabb kap kedvet a család kis tesóhoz?

Két hónappal Máté születése után azt álmodtam, hogy újra gyerekem fog születni. Álmomban kezemben volt a kisfiam és gyereksírást hallottam közben. Tudtam, hogy készen állok a következő gyermekünk érkezésére. (Bár nem terveztünk semmi ilyesmit.) Pár hónappal később újabb álmom volt. Álmomban ikrekkel voltam várandós, két fiúval. Ezt még álomban is túlzásnak éreztem. Mindenesetre talán egyszer vagy kétszer menstruáltam a második terhességem előtt. Emlékszem, hogy mikor fogant meg Zalán. Máté még csak 5 hónapos volt, amikor mentem vissza a dokihoz. Tudtam, hogy várandós vagyok, nem is ez volt a kérdés, csak annyit szerettem volna tudni, hogy hány baba van a hasamban. Egyedül volt Zalán.

Akkor még szoptattál gondolom.

Igen. Mátét 20 hetes koromig szoptattam, ő akkor lehetett 9 hónapos. Onnantól nagyon erős összehúzódásokat éreztem a szoptatásnál. Szerencsém volt, mert Máté nagyon jó étvágyú gyerek volt, könnyen levált.

Hogy élted meg a terhességed?

A vége felé nehéz volt már nagyon.

Mi volt benne a nehéz?

Én. Legfőképpen én. A fizikai korlátaimat éltem meg a legnehezebben. Nehéz volt, hogy gyarapszik a súlyom. 20 kilót híztam. Nem tudtam, hol vannak a határaim. Mindennek neki mentem. Nehezen kaptam levegőt. Nem tudtam bekötni a cipőmet. Decemberben még költöztünk is. Minden este úgy feküdtem le, hogy akkor holnap még nem fogok szülni, mert csomó dolgot meg kell csinálnom. Majd inkább utána. Eljött a december 26-a, a kiírt időpont.

Meddig kaptál időt?

Mivel orvos voltam, rutinom is volt nem fektettek be. Ellenben minden nap bementem a kórházba. De a tennivalók csak nem apadtak el, így Zalán sem mozdult.

„Ha Anya elintézte a dolgát, akkor majd jövök.”

Úgy döntött, benn marad. Teltek múltak a napok. Nehezen viseltem. Zalán súlya miatt nem aggódtam. Nem becsülték nagynak. Azt gondoltam, ha az első könnyen meglett, akkor a második is meg fog születni. Nem lesz semmi baj. Gyakorlatiasan gondolkodtam erről. Egy hétfői napon 3-án kérték, hogy most már feküdjek be. Vigyem a cuccaimat. Bevonszoltam magam egyedül a szülészetre, a férjem dolgozott, de valamiért úgy döntöttek, hogy ebből még nem lesz gyerek, és hazaküldtek. Sírva mentem haza. Fel voltam készülve mindenre. Lelkileg nagyon megterhelő volt. Nagyon szerettem volna, hogy megszülessen. Igazi teher volt már ez az időszak.

Meddig kellett várnod?

Egy nappal később már felvettek azzal, hogy talán másnap indítják. Ültem a szobában a kórházban és csak arra gondoltam, hogy akkor most már semmit sem tudok elpakolni otthon. Most már mindent el kell engednem. Törökülésben ültem az ágyon simogattam a pocakom. Mondtam Zalánnak, hogy ma van az utolsó esély arra, hogy magától kijöjjön, holnaptól kényszer van .

Délután három körül elkezdtem érezni a mocorgást. Nem mertem szólni még senkinek. Csak a férjemnek mondtam, hogy estére már ne nagyon csináljon magának programot, mert ez most működni fog.

És tényleg.

Igen. Egy barátnőm délelőtt szült meg. A folyóson ültünk, beszélgettünk, amikor jött a vizit. Érdeklődtek. Mondtam, hogy minden rendben, de csendben megjegyeztem, hogy azért nekem most már egy ideje hét perces fájásaim vannak. Megvizsgált az orvos. Rám tették a CTG-t. Ugyanaz a csapat volt, mint Máténál. Még a nővér is ugyanaz volt, mint 14 hónappal azelőtt. Ültem a kórteremben hasamon az NST-vel. Kérdezték, hogy vagyok. Mondtam, hogy most vagyok ott, ahol még nem fáj. Nevettünk.

Majd megismétlődött az előző forgatókönyv. Nyolc körül kerültem be a szülőszobára, burkot repesztettek. 22.30-kor megszületett Zalán. Máté 3140-nel született Zalán pedig 3940-nel. Majdnem 4 kilós volt. Azt a 800 gramm különbséget határozottan érezni lehetett. Amikor már nyomási ingert éreztem, az orvos kért, hogy még ne nyomjak. Visszafogni magam volt a legnehezebb. A kitolási szak nem volt hosszú. Könnyebb volt nekem is ismét aktívan dolgozni, mint csak várni. Zalán átszáguldott a kismedencémen. Sok sérülés lett rajtam, többek között méhszájamon is . A sérüléseim ellátásakot  alig tudtam letenni a csípőmet, annyira remegtem. A méhszáj öltése nagyon fájt. Majd kisebb tipródás után még egy öltést  berakott fájdalomcsillapító nélkül. Azt hittem, kiugrok az ablakon.

Miért nem kaptál érzéstelenítést?

Amikor a gátmetszést csinálta, akkor kaptam érzéstelenítést a hüvely falához is. Viszont csak egy öltés miatt nem adnak feltétlenül. Én is csináltam már így orvosként. El kell dönteni, hogy egyszer megszúrod, azzal beadod az érzéstelenítést, vagy ugyanúgy egyszer megszúrod és megvan az öltés. Ugyanaz a fájdalom, de közben már készen is vagyunk. Viszont a kockázat benne van, mert ha több öltés kell, akkor nehéz pillanatok jönnek. Radikális élmény volt.

Erre nem lehettél felkészülve. Más téren hiányzott, hogy nem foglalkoztál folyamatosan a szülésre való felkészüléssel?

Az első szülésemnél fel voltam háborodva, hogy mennyi mindent nem tudunk a szülésről. Hogy mennyire kiveszett a kultúránkból, hogy anyáról lányra adjuk át a tudást. Rengeteg olyan dolog van, amiről fogalmunk sincs, miközben más tapasztaltabbak tudják, ismerik a praktikákat. Mindenkinek tudnia kellene ezeket az információkat. Bár nyilván van olyan része is a tudásnak, ami csak elvenné a leendő anyák kedvét a szüléstől. Erre a szülésre már jobban felkészültem, talán jobban is féltem emiatt. Különösen a sebek varrásától, mert tudtam, hogy ezen egyszerűen át kell esni. Sok stressz volt emiatt bennem.

Kárpótolt a bébi.

Igen. A mellkasomra rakták. Látványosan nagyobb volt Máténál. Még élénken élt bennem az előző évi szülés. Pozitív élmény volt ez is és a korábbi is.

Keveset meséltél a gyermekágyi időszakról. Hogy élted meg annó Máténál és most a második fiatal születése után?

Mátéval megszenvedtük a szoptatás időszakát. De én nyertem. Tiszta, anyatejes gyerek lett. Zalánnál már fel voltam készülve az akadályokra és fel voltam készülve arra, hogy én irányítsam a helyzetet. Nagyon vártam, hogy hazamehessünk. Nehéz időszak volt a kórházban. Nem értettem mindenben egyett az újszülöttes nővérekkel.

Mik voltak az akadályok?

Hiába mondjuk, hogy “rooming-in” van. Nincsen. Este tízkor bekérik a gyerekeket és hajnal ötkor adják ki. Mátéval annó nem sikerült  a mellszívót használni. Nem tudtam, mit kérdezzek, így nem is kaptam segítséget, sem tanácsot. Nehezen indult a tejem. Nem tudtam, úgy mellre tenni, hogy ne fájjon. Nem evett rendesen. Később megtanultam kézzel fejni. Ahogy éreztem, hogy jön a tejbelövellés Zalánnal rögtön fejtem, hogy működjön a rendszer.

Nem regényt vittem be a kórházba, hanem fejtem, hogy minél hamarabb egyen mennyiséget, és hazaengedjenek. Ezen volt a fókusz.

Szoptatási tanácsadó nem is volt?

Csak a védőnő volt benn. Egy barátnőm mesélte, hogy ahol ő végül császárral szült, milyen családbarát helynek mondták magukat. Hát nem tudom.

Kevés olyan kórház van, aki családellenesnek mondja magát, rooming-out van és nem támogatjuk a szoptatást. Ilyet nem mondanak, de azért előfordulhat.

Ahol én szültem cumisüvegből etetik a gyerekeket, ahelyett, hogy pohárból itatnák őket. Nem hozzák őket, hogy próbálkozzanak az anyák. Nem mutatják meg, hogy hogy kell masszírozni a mellet, arra válaszolnak, amit kérdezel. De ha nem tudod mit kérdezz, nem jön az információ

Evidens tudásnak vagyunk a birtokában. Ha csak a statisztikákat nézzük, akkor megkérdőjelezhetetlen, hogy mi a jó út. Hogy történik az, hogy erről egyre több nő tud, de az egészségügyisek nem tudnak róla. Mi hiányzik ahhoz, hogy jobban működjön ez a rendszer?

Mindenki a kisebb ellenállás felé megy. Azt figyelik mi jár kevesebb energia befektetéssel  . Kevesebb munkával jár, ha egy gyerek csak három óránként eszik. Egyszerű a tápszer. A böfiztetés is egy támasz helyzetben történik sokszor, úgy, hogy a babákat ültetik. (Nyilván minden gyógytornász anyuka rosszul van tőle.) Majd miután 120 ml-t bepréseltek a pingpong labdányi gyomrába, a jól sikerült kajakómában hagyják a babákat aludni. Ez a kisebb ellenállás.

És nem lenne könnyebb út a gyerekeket az anyukájukkal együtt tudni?

Nem. Általában hasonló gondolkodású anyák szelektálják ki magukat egy társaságban. Én általában abban a társaságba szelektálódom ki, akik hüvelyi úton szeretnének szülni, akik jógázni mennek, akik szoptatni szeretnék a babájukat, ráadásul mosható pelenkát használnak. De olyan csoport is van, aki császárra vágyik, aki nem akar szoptatni, és amúgy is epekedve várják a bébiszittert és a bölcsit, hogy végre mehessenek vissza  dolgozni, mert ugyan szeretik a gyerekeiket, de más határokat szabnak. Mások vagyunk. Más megoldási kulcsokkal.

Ha jobb lenne az információáramlás, a kommunikáció, talán élhetőbb út is várhatna ránk, nem?

Én azért nem akartam gyermekgyógyász lenni, mert nem tudom elviselni a szülőket. Vállalom. Annyi kommunikációs bukfencet nem tudok vetni, amennyire szükség lenne. Vagy legalábbis túl sok energiámba telne. Egy újszülöttes nővértől sokan, sokat várnak el. A pelenkával, a cumisüveggel kapcsolatban nagyon nagy a nyomás a cégektől. Nem poharakat kapnak, hanem cumisüveget.

És amúgy is több energia lenne, az anyukákat megtanítani szoptatni. A legtöbb anyuka ösztönből oldja meg. Információt csak úgy kéretlenül nem fog kapni.

Az szülő nők ráadásul nagyon érzékenyek a hormonális változások miatt, nagyon nehéz megtalálni a járható kommunikációs ösvényt, amin sértés és konfliktusok nélkül lehet haladni. Minden embernél ezt külön egyesével megcsinálni irgalmatlan energia 12 órás műszakon belül.

Tehát akkor tudhatják ezek az emberek, hogy mi a jó út csak nem képesek járni rajta?

Igen. „A büfébe ki tudott menni, de a gyerekért nem jött.”- mondja a nővér. De senki nem szól az anyának, hogy mikor mehet a gyerekért. Számos kommunikációs deffektus van ebben a helyzetben.

Nekem is volt, hogy kiadták a gyermekem. A második éjszaka velem volt végig, de éjfélkor kérnem kellett egy kis pótlást, mert nem tudtunk aludni. Rögtön megkaptam, hogy nem kellett volna elvinnem magammal. Ezek az apró dolgok borzasztó mély sebet hagynak az emberen.

Mindenkinek azt tanácsolom, hogy ami a kórházban történt bent, az maradjon is ott. Nem érdemes rajta sokat agyalni, mély értelmet keresni számukra. Egyszerűen csak hagyd ott.

Otthon pedig csinálj mindent úgy, hogy Te szeretnéd. Nem szabad a sértésekbe belemenni. Ha rosszul esik írd ki magadból, égesd el, táncolj rajta… hagyd ott! Különben fájdalmas lesz. Rossz kiégett orvosokkal, nővérekkel találkozni a leglelkesebb fázisodban. Sok rossz történetet tudnék mesélni, de igazságot nem tudok tenni. A legtöbb kórházban attól működik valami (vagy nem), hogy milyen a vezetés. Nálunk nem lelkes a vezetés, pedig rengeteg potenciál van a változásban.

Mióta kismama jógát tartok, látom a csillogó szemeket, akiknek mindent el lehet mondani és csak szívják be az energiát. Rengeteg lehetőség van, de ezen a hétköznapokban nehéz dolgozni. Sokan ki vannak égve.

Amikor ott voltam bent frissen szült kismamaként, én is arra gondoltam, hogy milyen jó lenne 3-4 naponta újszülött ellátással kapcsolatos előadást tartani. A fürdetésről, masszírozásról, szoptatásról. Nem kellene sok tudást átadni, csak az alapokat. Van, hogy négy újszülöttre három nővér jut. Működhetne is. És ez nem pénzkérdés, lenne rá lehetőség. Én sajnos nem tudom megváltani a világot, én is csak verem a fejem a falba.

Az biztos, hogy a szülés közelében lévő nők közel vannak az elviselhetetlen kategóriához. Én is ilyen voltam. Mindenki más elmélettel érkezik. Érzékeny időszak.

Ha egy mondat túl mélyre megy, arról sokszor nem a mondat tehet, hanem az a nyitott állapot, ami engedi mélyre menni.

Igen, ez egy kétoldalú helyzet. De például itt vannak az „anyatejnácik”. Az is túlzás. Igen, lehet teher a szoptatás. Nagy felelőség az, hogy a tejed minősége mennyisége meghatározza a gyermeked mindennapjait. Nehéz befolyásolni azt, hogy mennyire akarj szoptatni, be lehet rá feszülni.

Pedig a gyerek tápszeren is felnő. Okos lesz, szép lesz, ötös lesz matekból, jogász lesz vagy jógaoktató. Nem ez fog számítani, hanem, hogy mennyire fogod szeretni.

Rengeteg szorongás van ebben az egész témában. Sok dolog megoldásra várna. A női közösségek segíthetnek, az elfogadás, a szélsőségek kerülése.

Verhetem a mellem, hogy az én gyerekeim anyatejesek voltak, ha közben mégsem hozzák azt az eredményt, amit szeretnék tőlük. Ez egy fiktív dolog. A lényeg, hogy a gyermeket tápláld. Sokszor a milyensége mindegy. A lényeg, hogy táplálkozzon, nőjön és szeresd. Ezt lehet papírdobozban, faragott bölőcsben anyatejjel és tápszerrel is csinálni, teljesen mindegy. Mondjuk tehéntejet nem adnék neki, mint ahogyan régen csinálták, de annak is inkább a nem tudás volt a hátterében… . Mindig az adott helyzetbe választjuk ki a legideálisabbat. Ki akarna tudatosan rosszat a gyerekének. A megoldások legalább jó szándékkal születnek.  Sokszor hangzik el: De nekem ezt nem mondta soha senki. Soha nem hallottam róla. Persze. Hogy nézzek utána valaminek, amiről nem tudom, hogy létezik. A legnagyobb segítség a lehetőség biztosítása, hogy valaki elmondja, hogy milyen lehetőségeid vannak.

Térjünk vissza Hozzád és egyre csak gyarapodó családodhoz! Hogy alakult az életed a későbbiekben?

Elváltam. Újraházasodtam. Volt egy vetélésem. Nagyon érzékenyen érintett. Nagyon szerettem volna már újra babázni. Megint. Úgy hiszem, hogy a friss lelkek, akik még nagyon újak, nem tudnak egy egész életre lejönni a Földre. Csak kevés ideig vannak velünk. Ő egy friss lélek lehetett. Nem tudom pontosan, miben hiszek, miben nem, de a gyerekeim reakcióiból érzem, hogy ki a használtabb lélek és ki kevésbé az. A páratlan gyerekeimtől sok olyan reakciót látok, amiben biztos vagyok, hogy senkitől sem láthattak. Tehát vagy családi örökség, vagy az ő kis saját lelkükből érkezik. Nem tudom.

Mesélsz a vetélésről?

Viszonylag korán történt. Türelmetlen természet vagyok. Szeretem siettetni a dolgokat. Tudtam hamar, hogy várandós vagyok. A teszt is pozitív lett, de nem látszott az ultrahangon semmi. Vártunk, de a későbbi vizsgálaton sem látszott semmi. Elkezdett csökkeni a HCG szintem. Véreztem. 6-7 hetesen történt. Szerencsére beavatkozást nem kellett végezni. Nagyon szomorúak voltunk. Nyilván orvosi szempontból tudom, hogy volt valami a háttérben, amiért nem folytatódott ez a történet. El kellett engednem, hogy ne vigyek olyan béklyót magammal a következő terhességbe, ami nem odavaló.

A vetélés után megfogant Flórián. Nagyon szerettem volna eljönni a munkahelyemről, már életem újabb fázisára vágytam. (Általában ilyenkor szoktam szülni, hogy kikerüljek egy számomra kellemetlenné vált helyzetből. Nagyrészt otthon voltam. Nyugis várandósság volt, de nagyon nagy különbség volt a 25-26 évesen megélt várandósság és eközött 34-35 évesen megélt terhesség között. Sokkal jobban éreztem a fizikai határokat. Sokkal hamarabb éreztem a teher részét. Fáradt voltam. Nagyon vártam, hogy megszülessen.

Picit visszalépve az időben: Ugyan hamar ugrottatok bele a házasságba a volt férjeddel, de végül miért vált el az utatok?

A volt férjem talált valaki mást. Amikor Flóriánnal terhes voltam, ők is gyermeket vártak. Én december 27-re voltam kiírva. Ők január másodikára. Épp ünnepeltünk 27-én, amikor láttam a Facebookon, hogy náluk megszületett a baba. Pedig az az én napon lett volna. Akkor arra gondoltam, hogy csak ne másodikán szülessen meg Flórián. Persze Flórit is túlhordtam, pedig legszívesebben már december elején megszültem volna. A nőgyógyászom meg is indította volna, de csak akkor, ha már úgy áll a méhszájam. Mivel semmi jele nem volt az indulásnak. ő maradt  a hasamban, a lelkemben meg a terhek. A mostani férjem megértette a válással, szüléssel kapcsolatos érzelmeimet. Tudta, hogy nagyot karcolt a múlt az egómba.

Végül másodika lett a nagy nap?

Aznap bementünk egy vizsgálatra a kórházba és picit nyílt a méhszájam is, de még mindig kaptam pár napot. A vizsgálat után otthon átmentünk a szomszédba beszélgetni. Ott játszottak a gyerekek és egyszer csak jöttek a fájások. Senkinek nem szóltam róla. Nem láttak rajtam semmit. A férjemnek mondtam csak, hogy itt az idő. Anyukám jött a gyerekekhez. Este 9 körül még az 5 perces fájásokkal mesét olvastam a nagyoknak. Utána bementünk a kórházba, ahol már nagyon vártak minket, szerették volna, ha milyénk lesz az első újévi baba.

Hogy érezted magad ekkor?

Olyan erős fájásaim voltak, amik közben meg kellett állnom, hogy rátámaszkodjak valamire. Gyorsan tágultam. Hányingerem volt. A vizsgálatkor megállapította a doki, hogy gyors szülés lesz.

Minden úgy zajlott, ahogy a korábbi kettőnél. Jött a burokrepesztés is. Attól féltem csak, hogy az alapvetően jelenlévő fáradtságom miatt nehezen fogom tudni megszülni ezt a gyereket. A csontjaimban éreztem a kimerültséget. Nem volt türelmem semmihez. Éreztem, hogy ingerült vagyok. A férjem mivel altatóorvos – felajánlotta, hogy szúr egy epidurált. Először nem szerettem volna, hiszen ment enélkül is előtte már, de végül belementem. Az utolsó pillanatban döntöttem.

Milyen érzés volt a szúrás?

Fura. Fel kell hozzá ülni az ágy szélére. Alig bírtam ezt megtenni.

El akartam dőlni oldalra. És közben csak arra gondoltam, hogy jó lenne, ha már beadná, mert minden izmomban feszültség volt és csak visszatartottam Flóriánt. Egy nagy görcs voltam. Éreztem, hogy saját magam akadálya vagyok.

Az első szúrás nem sikerült. A másodikhoz kellett az én tudatosságom is, hogy el tudjak lazulni. Egyszer csak hirtelen megszűnt a csontokat széttoló erős fájdalom. Mintha elvágták volna. Megijedtem. Orvosként tudtam, hogy ha egy baba keresztbe van és megszűnik a fájás, akkor megrepedt a méh és nagyon kell sietni. Bár Flóri nem volt keresztben, mégis megijedtem. Pedig csak az történt, hogy a szúrással együtt kaptam meg a gyógyszert, de ezt akkor még nem tudtam. Ráadásul olyan sokat adott a férjem, ami egy császárra is elég lett volna. Féltett…

Milyen érzés volt epidurállal szülni?

Sétagalopp volt az egész. Ugyan éreztem a fájásokat, tudtam nyomni, de semmi nem fájt. A szülés közben a tegeződésről, magázódásról beszélgettünk az orvossal, hogy mi igazából szeretünk magázódni. Még úgy is, hogy kollégák vagyunk és már a harmadik gyerekemet szülöm nála.

Könnyen meg lett Flórián. A gátad most milyen állapotban volt a szülés után?

Gátvédelemmel született meg Flórián. Nagy könnyebbség volt, hogy nem volt gátsebem. Új dimenzió volt.

Várj csak! Ha ilyen gyorsan ment minden, az azt jelenti, hogy másodikán született meg?

Nem. Éjfél után született egy perccel. Miután megszületett a mellkasomra rakták. A férjem odasúgta: Látod, milyen rendes?! Harmadikán született.

Hogy érzed máshogy viselkedett Flórián az epi miatt? Rád, hogyan hatott utána?

Ő is 4 kilóval született, mint Zalán. Nagyon szépen tudta az útját. Nem éreztem a hátrányát az epidurálnak, csak az előnyét vettem ki belőle. Pozitív tapasztalataim voltak vele. Nem gyorsította, nem lassította a folyamatot. Nem szakított szét. Vissza tudtam tartani a fájást, amikor kellett. Minden szépen ment, csak nem volt hozzá fájdalom. A feszítés, a tolás érezhető volt és közben mégis nagyon jó élmény volt. Ugyan a férjem a szülés után kivette a kanült, de a szülést követő napon is éreztem a fájdalomcsillapító hatását. Amikor szoptattam nem volt erős hasigörcsöm, ami összerántotta volna a kismedencémet. Ez nagy könnyebbség volt. Néha talán azt is éreztem, hogy egy hamis biztonságot ad. Azt éreztem, túl jól vagyok.

Még lenne sok kérdésem, de tudom, hogy el kell indulnod hamarosan érte az oviba. Szóval mesélj a legkisebb királyfiról!

Másfél évvel később született meg a negyedik fiam. Mivel nyárra vártuk, azt hittem lány lesz, de nem. Ő sem.

Viszont a szülés máshogy indult.

Igen más volt, mint a többieknél, ugyanis magától repedt meg a burok. Ráadásul nem hordtam túl. Talán június 28-ra voltam kiírva és ő 26-án született meg délelőtt. Ez a szülés emiatt is kilóg a sorból. Másként is fogant. De őt is nagyon vártam. Szerettem volna, hogy a két kicsi között is kevés legyen a korkülönbség. Talán csak két hónapot vártunk rá, de az is soknak tűnt. Szerettem volna azonnal teherbe esni.

Hogy voltak a határaid?

20 kilót híztam itt is, ahogy a többiekkel is. Amúgy minden rendben volt. 26-án hajnal négy körül ébredtem a fájásokra. Elkezdtem pakolászni. A férjemet hagytam aludni, tettem-vettem, de amikor a komposztot vittem ki, éreztem, hogy folyik belőlem a magzatvíz. Nem állt le, sőt a fájások is jöttek. Hívtam Anyukámat. A férjemet 7.15-kor keltettem, hogy itt az idő. 5 percet kért még, hiszen amúgy is akkor kelt volna. Amikor azt mondtam, hogy nem kell annyira sietni, a hangsúlyomból tudta, hogy azonnal fel kell kelni. A gyerekek elmentek oviba, suliba. Reggel nyolcra bementünk a kórházba.

A kórházban direkt egy félreeső szobát kaptunk, hogy mint kollégák ne legyünk nagyon szem előtt, nyilván mindenki érdeklődött irántunk. Hamar megkaptam az epidurált. Szépen haladt minden. Tudtam mozogni. Nem volt bennem félelem. Amikor jöttek a tolófájások, az orvosom még a műtőben volt. A szülésznő vizsgált volna épp meg, amikor jött a doki, és valóban a legjobbkor, már kezdhettem is nyomni.

Amikor már majdnem kint volt a feje kérték, hogy ne nyomjak, csak sóhajtottam egyet és már kint is volt a feje. Mire az orvos: „Editke maga kisóhajtotta magából ezt a gyereket.”

Tankönyvi szülés volt állítólag. Viszont volt egy kis lepényleválásom, amit nem tudtunk előre. Mivel nem volt panaszom, nem foglalkoztunk vele később sem.

Erik – a negyedik fiam – különlegessége az volt, hogy a fürdetés után, amikor mellre került nagyon sírt, nem akarta abbahagyni. Énekelni kezdtem neki a nagyok altató dalát. Kinyitotta a szemeit, elhallgatott. Így már mellre tudtam rakni és minden rendben ment tovább. Nagyon szép élmény volt. Ösztönös. A jóga óráimon is mindig elmesélem, hogy ezek a hangok milyen nagyon fontosak.

Mi volt ez dal?

Az Omagának a Ballada a fegyverkovács fiához című dala.

„Tél fut az éjen át, nyílik a jégvirág,
Új bölcsőben sírdogál egy élet
Apja emeli föl, ebből a gyerekből
Fegyverkovács lesz, ha addig élek

Így is lett, bizony, de szólt egy szép napon
Ne csináljunk soha többé fegyvert
Nem lesz háború, könnyes, szomorú
Boldognak látok majd minden embert”

Működött.

Négy könnyed történet.

Igen. Ezek az én szüléstörténeteim. Nincs bennük semmi horror. Lehetett volna másképp is elmesélni. Lehetett volna másra is figyelni. Meg lehet találni benne a rosszat, ha valaki erre fókuszál. A mostani kismama óráimon is ezt hangsúlyozom:

Lehet gyakorolni a pozitív megerősítést, bármi is történjen. Semmi máson nem tudsz változtatni csak magadon. Ha áthelyezem a fókuszt, akkor a kevésbé jó élményekből is lehet jó élmény.

Amikor a barátnőm kudarcnak élte meg, hogy nem sikerült hüvelyi úton szülnie, hibáztatta magát. Pedig ez nem lehet hiba. Kilenc hónapig hordta a szíve alatt, táplálta, fejlődött. Hol a kudarc?! Az, hogy nem úgy jött össze, ahogy elvárta magától az egy más kérdés.

Nem a csempe színe a lényeg, meg, hogy hányan voltak benn a szobában, vagy hogy szakadt volt-e a hálóing, hogy szólt-e kellemes zene, pattogott-e le a bútorról a rozsda! Tudom erre is lehet figyelni, de nem biztos, hogy ez a jó út.

80 %-ban tervezd csak meg az életed, különben túl nagy lesz az elvárás! Ne gyilkold ki a variációkat! Sok rossz élményem van nekem is, de nem ez számít. Nem ez a fontos.

Van egy túrós palacsintám. Odaadom, ha…

Sokan kérdezik, hogy lesz-e ötödik és, hogy akkor majd biztos, hogy lány lesz. Szívesen szülnék még, de nem akarnám kísérteni a sorsot. Iszonyat szerencsés ember vagyok ezzel a négy fiúval.  Nem lehet okom semmilyen panaszra velük kapcsolatban. A gyerekszülés időszakát pedig el kellett gyászolnom magamban. Tudatosítanom kellett, hogy most a gyermekek cseperítésének időszaka jön. Úgy érzem, ha aktívan tennék a gyermekvállalásért, olyat tennék, ami már lehet, hogy a harácsolás lenne, kihívnám a sorsot. De, ha letenne valaki egy kisbabát a „küszöbömre”, szívesen felnevelném.

A „Az eső és a gyerek, akkor jó, ha jön.” – Edit szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Nem mondom, hogy mindenre emlékszem, mert 7 éve szültem, de, amit tudok, elmondom.

Könnyen jött Rozi?

32 éves voltam mikor terhes lettem. A nőgyógyász szerint már kicsit öreg voltam, ahhoz, hogy könnyen teherbe essek. Rozi gyorsan jött. Azt hittem, többet kell várni rá.

Amilyen könnyen jött, olyan könnyű is volt a terhességed?

Minden rendben volt. Az első pár hétben véreztem néhányszor, de az orvosom, sárgatest hormont adott, és az rendbe is tett. Volt, hogy hüvelygombám volt, arra is adott gyógyszert. Persze otthon kiolvastam a tájékoztatót: „terheseknek nem ajánlott”. Hezitáltam, hogy mit csináljak, végül felhívtam. Bocsánatot kért, hogy rossz gyógyszert írt fel, adott másikat. Illetve eszembe jut még egy vizsgálat a terhesség elejéről, ahol Rozi elbújt. Nehezen találták meg az ultrahangon. Nagyon ijesztő volt, végül meglett, és minden a legnagyobb rendben volt. Ezeket az izgalmakat leszámítva, könnyűnek mondható.

Ritka az ilyen várandósság. Akkor biztosan alaposan ki tudtat élvezni ezt az időszakot.

Igen, bár sokáig dolgoztam. Ugyan tudtam közben pihenni, de minden nap hajnalban keltem. Rozi mindig tovább aludt a hasamban. Már a buszon voltam, amikor ő reggelente felébredt. Nagyon szerettem ezt az érzést és ezt az időszakot.

Mi volt a legjobb a várandóságban?

Amikor már mozgott az nagyon szórakoztató volt.

Barátságos alien a hasamban.

Otthon heverésztem és a tableten játszottam egy szuper játékot. Ilyen (én)időm azelőtt és azóta sem volt soha.

A munka (és a játék) mellett jutott idő a szülésre való felkészülésre?

Nem voltam ebben igazán tudatos. Úgy voltam vele, hogy ha a világ legtöbb nője tud szülni, akkor én is képes leszek rá. Nem olvastam könyveket, szülés videókat sem néztem. Egy picit azért féltem.

Anyám elmeséléséből az derült ki, hogy ez rettenetes.

Ezt szerettem volna leszedni a tudatomból. Nem éreztem, nem tudtam, hogy többet kellene foglalkoznom a szüléssel. Utólag azt gondolom, hogy nem lett volna rossz, de akkor nem volt erre tudatos törekvésem. Bíztam abban, hogy a kórházi közegben úgy mennek a dolgok, ahogyan menniük kell. A saját testemben is bíztam. Ha már a terhességemet ilyen jól csinálta a testem, akkor biztos képes vagyok szülni is, szoptatni is.

Terhes ismerőseim említették, hogy egy szülési terv nem árthat,

de nekem nem volt igazán tervem, csak hogy megszülöm Rozit.

Azt tudtam, hogy gátvédelmet szeretnék, ha lehet, és hogy hagyjanak vajúdni, de ebben ki is merültek a terveim. Nem készültem arra, hogy nagyon küzdenem kell. A terhesség közepe táján volt bennem pici félelem, de a vége felé megszűnt. Azt gondoltam, hogy a szülés minden anyával megtörténik. Bíztam benne, hogy menni fog.

Szülésfelkészítőre sem jártatok?

De igen. Voltunk légzőgyakorlatos felkészítőn, amit sokan dicsértek. Voltunk a Szent Istvánban is felkészítőn, ahol később Rozi született. Az egyik ilyen előadás végén megnézhettük a szülőszobát. Ketten voltunk csak Andrással. Egy nagyon mogorva és ijesztő szülésznő volt velünk. Tényleg ijesztő volt.

Kerestetek akkor egy barátságosabb szülésznőt a nagy napra?

Nem. A doktornő tarifája elég magas volt. Nem igazán fért volna bele a szülésznő.

Ráadásul mindenki azt mondta, hogy az a fontos, hogy a nőgyógyász rendben legyen. A szülésznő pedig jó lesz az, aki épp ott van aznap. Nyilván pont ez a mogorva asszonyság fogadott. Megijedtem. Szerencsére hamar lejárt a műszakja. Amíg ő ott volt azt gondoltam, hogy én így biztosan nem tudok szülni.

Említetted, hogy orvost viszont választottatok. Mi alapján?

Ismerősök a Szent István kórházat javasolták, mivel bababarát helyet kerestünk. Az orvosomról az a hír járta, hogy nagyon anya-, és bababarát. Sok ismerős szült nála. Mindenkinek jó élménye volt vele.

Akkor maximális volt a bizalom.

Igen, nagyon sokan jártak is hozzá bízva benne. Sokszor sokat csúszott a rendelése. Volt, hogy 7 órán keresztül ültem a várójában. Most már ezt nem tenném. Akkor ő tűnt a kapaszkodónak. Ő volt a biztosítéka annak, hogy minden jól fog működni, és ezért mindenre hajlandó voltam.

Pedig ez egy magánrendelés volt. Fizettem is azért, hogy 7 órát üljek.

Aztán nem is volt olyan jó a szülésem.

Hogy indult be?

A terminusom utolsó napján jártunk. Aznap épp voltam benn a doki néninél. Megállapította, hogy a szülés még nem indult el. Pár napot adott arra, hogy beinduljon, utána tanácskozásra hívott volna, amikor is összeülnek a nőgyógyászok és eldöntik, hogy mi legyen.

Én nem szerettem volna, hogy indítsák, de abban az időben tiszteltem az orvosokat. Picit nyafogtam, hogy nem szeretném… de aztán megadtam magam.

Aznap még hazaengedtek, és délután el is indult a folyamat. Sejtettem, hogy ez az, mert ilyen fájdalmat korábban még nem éreztem.

Mit éreztél?

Óránként kb. egyszer jött egy semmi mással össze nem hasonlítható toló, nyomó, szorító érzés, ami nagyon elgyengített. Sok féle fájdalmat éreztem életemben, de ami teljesen oda fókuszálja a figyelmet, olyat akkor még nem.

Mikor mentetek be a kórházba?

Másnap hajnalban. Este 9 körül kezdett igazán fájni. Beültem egy kád meleg vízbe, hogy megszűnik-e, de nem szűnt meg. Megpróbáltam aludni. Nem tudtam. Ahhoz már túl erősen és túl gyakran jöttek a fájások. András a párom aludt. 5-6 körül mondtam neki, hogy hívjon taxit, menjünk be. Akkor voltak kb. 7 perces fájásaim.

A kórházban felgyorsult a folyamat?

Nem. Nagyon hosszantartott ez az állapot. Rátettek a CTG-re. Ücsörögtem ott egy darabig a rémisztő szülésznővel. Elkezdtek gyengülni a fájások. Egyszer csak felszabadult egy szülőszoba. Beköltöztünk. Időnként jöttek vizsgálni, nem is emlékszem pontosan a részletekre… Csak arra, hogy elkezdtem hányni. Sokat. Nagyon hamar kimerültem tőle. Előtte András még próbált segíteni. Igyekeztünk a felkészítőn hallottakat élesben kipróbálni, de egyik sem jött be. Minden idegesített. Nagyon.

A doktornő akkor már ott volt?

Nem. Szerdai nap volt. A magánrendelésének a napja. Azt hittem, hogy ott vár már, fogad, ehhez képest sokáig nem láttam.  De legalább a goromba szülésznő elment és jött helyette egy kedvesebb. Megvizsgáltak. Váratlanul burkot akartak repeszteni. Nem szerettem volna. Mondtam is. Szerettem volna, hogy természetesen történjenek a dolgok. Ők pedig csak azon izgultak, hogy már milyen régóta vajúdok. Aggódtak, hogy hogy van Rozi, hogy nem mekóniumos-e a víz.

Én nem tartottam az aggodalmat indokoltnak, de meggyőztek. Amikor már a doktornő is megjött és ő is a burokrepesztést javasolta, tőle elfogadtam a javaslatot.

Nem voltam felkészülve, arra, hogy a burokrepesztés megtriplázza a fájások mennyiségét én minőségét. Folyamatosan hánytam. A magzatvíz pedig gyönyörű tiszta volt.

Tudtad pótolni az elvesztett folyadékot?

Korábban olvastam, hogy azért, mert vajúdik egy nő, azért még ehet és ihat, de ők csak hajtogatták, hogy nem lehet. Én pedig hánytam, ezért infúzióra kötöttek, pedig én inni szerettem volna, de valami miatt azt nem lehetett.

Volt akkor veletek benn a szülőszobán valaki, valaki, aki segíteni tudott akkor?

Ez a korábban említett kedves szülésznő időnként bejött, tényleg nagyon kedves volt. Általában kedves dolgokat mondott. Egyre viszont már akkor haragudtam: Azt magyarázta, hogy engedjem el… Képzeljem el, hogy kinyílik a méhszájam, mint egy virág, mert az a baj, hogy nem tudom elengedni. Amennyire tudtam, mondtam neki (kevéssé tudtam már kommunikálni):

Én kurvára elengedtem! Én megakarom szülni ezt a gyereket! Nekem ne magyarázza, hogy nem nyílok meg eléggé.

Azt éreztem akkor, hogy nem erről van szó. Még akkor is, ha ebben lehetett némi igazsága. Önvizsgálatot tartottam, és arra jutottam, hogy én ott megnyíltam. Megakartam szülni Rozit. Kezembe akartam fogni. Nem éreztem, hogy a tudatomnak ebben ilyen szerepe lett volna.

Közben azért kedves is volt, sokszor bejött. Én meg csak üvöltöztem. Sokat. Ordítottam, mint egy sakál a fájások alatt. Amikor bocsánatot kértem az ordítások miatt, nyugtatgatott, támogatott benne, hogy nyugodtan ordítsak. Kedves volt és támogató.

András, hogy viselte ezt a helyzetet? A kísérők ezen a ponton nagyon tehetetlennek érzik magukat és sokszor az anyukák is ezt érzik az apukákkal kapcsolatban.

Próbált segíteni. Nem nagyon tudott. Nem az ő hibája.

Talán, ha jobban felkészülök, ha tudtam volna, hogy mi fog történni, akkor könnyebb lett volna segíteni is. Ott akkor azt éreztem, hogy aki hozzám szól azt lerúgom.

Kívül volt a kompetenciámon, hogy figyeljem más valakinek az érzéseit, vagy, hogy ne bántsam meg. Az elején idegesített, amiért nyomkodta a mobilját, de nem akartam szólni. Ismertem. Pótcselekvés volt, de nagyon zavart. Amúgy is mindentől irritált voltam. Minden idegesített.

Én küzdöttem, mindenki más csak lógatta a lábát.

Említetted, hogy volt burokrepesztés. Volt más beavatkozás is?

Kaptam oxitocint. Nem vitatkoztam. Onnantól kezdve jött az igazi filmszakadás. Úgy éreztem magam, mintha egy horrorfilm szereplője lettem volna. Nagyon fájt. A nehéz ebben is az volt, hogy

ugyan mondták, hogy adnak oxitocint, de azt nem mondták, hogy utána a világ le fog szakadni, annyira fog fájni.

Olyan különbségek voltak a fájások között, amire ilyen rövid idő alatt nem tudtam felkészülni. Mint, akit lelöknek a szakadékba. Azt éreztem, nem fogom túlélni. Mondtam is Andrásnak:

Én csak meg akarok halni.

Sírt. Kevéssel utána megszületett Rozi.

Hogy jutottatok túl ezen a nehéz helyzeten?

Tényleg úgy éreztem az életemért küzdök. Akkor nagyon jó volt, hogy ott volt András. A sok jövő-menő orvos, szülésznő között volt valaki, aki ott volt, és akihez hozzá lehetett szólni.

Mozogni tudtál még akkor, vagy az infúzió ágyhoz kötött?

Ekkor már nem tudtam mozogni, de valamikor a vajúdás közben kaptam valami kábítót, amiért nagyon hálás voltam. Így két fájás között tudtam pihenni, mintha öt másodpercekre el is aludtam volna. De ekkor már mozogni nem igazán volt kedvem. Nem volt erőm kimászni az ágyból. Az oldalamon feküdtem és nagy jajgatások közepette forogtam jobba-balra. Vicces volt.

És akkor egyszer csak elindultak a tolófájások.

Igen, akkor már ott volt a doktornő. Teljesen egyértelmű érzés volt. Mondták, hogy mit fogok érezni, de ez is épp olyan volt, mint a legelső fájások: teljesen egyértelmű volt, hogy ez az.  Mondták, hogy toljak én pedig nyomtam, amennyire csak tudtam. Már nagyon fáradt voltam, ezért is haladt nehezen, illetve utólag kiderült, hogy nagyon rövid volt Rozi köldökzsinórja. Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, vagy csak meg akart vigasztalni a doktornő, hogy miért nem sikerült egyedül kinyomnom Rozit.

2-3 kísérlet volt, de mindig visszahúzódott a feje. Ezért végül rám könyökölt és segített kinyomni. Én abszolút segítségnek éltem meg. Nem fájt. Jó ritmusban csinálta, így nem tűnt erőszakosnak, ahogy Rozi megszületett.

Délután hat körül lett meg.

A gátvédelem nem sikerült, de legalább nem vágtak, csak szakadtam.

Pedig ez volt az egyetlen dolog, amit a szülés előtt fontosnak tartottál volna.

Igen, de talán jobb volt így, bár nagyon fájt, amikor varrtak. Mondtam is:

Most már szeretném, ha békén hagynának ott lenn.

De nyilván össze kellett varrni. Gondoltam is, hogy valami történt, mert korábban már volt a szülés közben egy nehéz mondat. A szülésznő, mondott valamit a doktornőnek, mire a lábam között megrökönyödve így felelt: „uhhh, igen”. „- Úristen, vajon mit láttak?! Mi lehetett odalenn?!” De miután megkaptam Rozit ezzel már nem foglalkoztam.

Rögtön odaadták Neked?

Igen. Bár volt egy pont, ami aggodalommal töltött el. Másodpercek lehettek. Amikor Rozi megszületett, kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Eltelt egy rövidke idő mire jött a válasz, hogy igen. Rosszabb volt ez a pár másodperc, mint a szülés bármelyik fájó pontja.

Rám tették, majd picit kivitték lemérték, megvizsgálták. András mindenhova ment vele és hamar vissza is hozták. Szép aranyóránk volt. Rögtön mellre került.

Milyen volt megszülni a méhlepényt?

Kifejezetten jó érzés volt. Rozi után olyan volt, mint egy megkönnyebbülő lökés. A sok fájó tolás után egy nagyon könnyű tisztuló érzés. Talán 1-2 nyomás lehetett. Kicsusszant. Megmutatták. Nagyon szép volt (a doki szerint). Én nem láttam olyan gyönyörűnek.

Milyen érzések kavarogtak ekkor benned?

Abban a pillanatban, amikor odaadták Rozit, olyan volt, mintha az egész szülést elfújták volna. Semmi fáradtság, fájdalom nem maradt.

Erről a hormonok nagyon ügyesen gondoskodnak. Milyenek voltak a következő napok a kórházban?

Nehezek, mert influenzajárvány volt. Emiatt András sem jöhetett látogatni. A szüleim végig ülték a szülést a kórház előtt. Egy szülésznő végül titokban beengedte őket pár másodpercre. Utána viszont nem jöhetett be senki.

Sok teendő is volt: pisilni, óriás betéttel variálni. Folyton rakosgatni akartak, pedig mindent meg tudtam fizikailag csinálni. A szobában még sokat kellett várnom, mire behozták Rozit. Nagyon zavart, hogy

ott ülök már legalább egy órája, de hol van a gyerekem? Miért nincs itt? Mit csinálnak vele? Még a végén összecserélik valaki mással. Hogy fogom megismerni?

Nem értettem, hogy miért nem adják ide rögtön. Akkor 8 óra lehetett. Fáradt voltam. Mindenki aludt már a szobában. Csendben üldögéltem az ágyon, nem akartam lefeküdni, de éreztem, hogy egyre fáradtabb vagyok. Amikor sötét és csendes lett minden, akkor valaki felkattintotta a lámpát, hogy menjek, álljak oda, mert mutatja, hogy mit kell csinálni. Odaálltam mellé és katonásan elmagyarázta a köldökcsonk kezelését. Meglepett, hogy ezt én csinálom. Mire jött is a válasz:

Mit gondol?! Ez a maga dolga. Maga az anyja nem?!

A szülés, volt, amilyen volt. Nem gondolok úgy rá, mint egy borzasztó élményre. Jó, a hányásra és az oxitocinra igen. Ezekről nem feltétlenül tehet a kórház, de a tájékoztatás hiányáról igen.

De a szülés után benn töltött nap maga volt a pokol. Soha többet nem akarok így kórházban lenni. Semmi empátiával nem találkoztam. Ugyan egy-két kedves nővér volt ott, de végtelenül magamra hagyott, kiszolgáltatott voltam. Senki nem jöhetett be. Azt sem tudtam, hogy egy kórházban a rokonoknak kell hozni ételt. Azt gondoltam, hogy ezek működnek, de amit enni adtak az borzasztó volt, másrészt csak, akkor mehetsz haza, ha kakiltál, de ezektől a kajáktól nem lehetett eredményt produkálni.

Mindeközben Rozi, hogy volt?

Üvöltött. Nagyon sokat sírt. Nem volt kinek odaadnom, mivel nem volt ott családtag. Egyáltalán nem tudtam pihenni. Kedves szobatársaim voltak, de nem tudtam őt ott hagyni rájuk. Nem tudtam lezuhanyozni sem. Csak villám mosakodást végeztem.

Sok baba aludt ott a szobában a kis kocsikban, de Rozi nem aludt csak az első este. Amúgy óránként, két óránként üvöltött én pedig azon kattogtam, hogy mikor mehetek haza.

Nehéz lehetett. A szoptatás könnyen ment?

Igen. Rozi olyan volt, mint egy pumpa. Olyan elánnal szopott, hogy nagyon gyorsan beindult a tej. Folyamatosan a mellemen volt, különben üvöltött volna. Egyszer meg is kérdeztem az éjszakás nővért, hogy mit csináljak. Sajnáltam a többieket, hogy nem tudnak miattunk aludni. Nagyon össze is voltunk zsúfolva. A nővér tippje az volt, hogy Rozi éhes. Nem értettem, mert egész nap a mellemen volt. Kedvesen lemérte, próbált segíteni. Végül hozott titokban egy kis anyatejet és próbálta megitatni, de Rozi nem kért. Tényleg nem volt éhes. Visszaadta Rozit:

Tessék anyuka! Akkor ezzel kell kezdenie valamit.

De mindezt tényleg nagyon kedvesen. Örültem neki, hogy kiderült, hogy nem velem, nem Rozival van a baj, hanem most egyszerűen ez van. Melegszívvel emlékszem rá vissza. Ő volt az, aki az egyik este rábeszélt, hogy hagyjam ott Rozit náluk, amíg pihenek. Két órára ott hagytam. Beállítottam az ébresztőt a telefonomban, és ahogy csöngött rögtön mentem is vissza érte.

Közben nyomasztottak a wc-re menéssel. És ugyan fizikailag úgy éreztem, hogy teljesen jól vagyok: tudtam ülni is, de arra még nem tudtam gondolni, hogy wc-re menjek. Azt éreztem, hogy soha többet nem akarok ilyet csinálni. Más úton szeretnék megszabadulni ettől. Erre empátiája, vagy odafigyelése senkinek nem volt. Próbáltam viccelődni is, hogy oldjam a feszültséget a vizit közben. A fiatal doktor úrnak, mondtam, hogy „nem nincs semmi, de nem is vágyom rá”. Ő csak mogorván közölte, hogy jó, de addig nem engedjük haza, amíg nem történik valami. Legalább nevetett volna. De nem.

Beadtam Rozit a közös szobába, ahol az újszülöttek voltak és végre sikerült… Ez is olyan volt, mint egy csehszlovák horrorfilm. Kúpot szerettem volna kérni, de nem volt épp akkor ott nővér. Várnom kellett. WC papír persze nincs…

Sikerült mindent leküzdenem. Megyek éjjel vissza a folyosón Rozihoz. Hallom, hogy sír. Sír, sír. Csöngetni kellett. Megint várni. Amikor kijöttek vigasztaltak, hogy csak most kezdett el sírni, de én kiborultam. Sírtam én is, Rozi is. A nővér vigasztalt, hogy ezek az első anyuka könnyek…

A harmadik nap hazaengedtek.

Volt ebben a pár napban valami jó dolog is, ami ott történt veled?

Inkább csak meglepő dolgok. Volt például egy kötelező szoptatós oktatófilm. Bizarr egy film volt. Mindenkinek végig kellett néznie különben nem mehettél haza a kórházból. Jó, hogy nem írtunk dolgozatot belőle.

De a hálapénz problémáját is nehéz volt kezelni. Nem volt kivel megbeszélni, egyeztetni róla, mert teljesen egyedül voltam.

Egyszer csúnyán rám szóltak, mert szerettem volna kimenni a család által hozott ételért. Kinyitottam az ajtót, hogy kinyúljak a csomagért. Azonnal kirontott egy nővér, hogy mit képzelek, viccből csukják az ajtót?! Influenza járvány van.  Majd ők beveszik. Mintha ő kisebb résen keresztül tudná elvenni a csomagot.

Ez lett volna az a rész, amikor valami jó dolgot mesélsz a szülés utáni időről, de ezek szerint tényleg csak nehezen elviselhető helyzeteket hozott ez a pár nap. Sajnálom. Otthon rendeződtek a dolgaitok? Remélem, András nem kötelezett újabb csehszlovák horrorfilmre.

Nagyon boldog voltam, hogy hazajöhettünk. Bár marasztaltak volna, hogy maradjunk még, mert Rozi picit besárgult. Nekem kellett eldönteni, hogy hazajöjjünk-e. Hazajöttünk, de a lelkemre kötötték, hogy annyit szoptassam, amennyi csak szeretne mellen lenni. Sokáig maradt sárga, de emellett teljesen egészséges volt.

Néhány napig viszont tipikus trauma túlélő helyzetben voltam. Nem tudtam úgy aludni, ha Rozi nem volt ott. Andráson nagyon jókat aludt Rozi. Megszoptattam, magára fektette és együtt aludtak.

Hogy kipihenjem magam, átmentem a másik szobába, de durva tudatbetöréseim voltak. Rettenetes horrorjeleneteket láttam, véres csonkokat nagyon fura félig éber, félig álomszerű állapotban. Nem tudtam ellene semmit sem tenni, de ha átmentem hozzájuk, és lefeküdtem melléjük, akkor ott tudtam aludni.

Kellett néhány nap, mire ezek a rettentő tudattartalmaim kiürültek. Onnantól már működött az alvás is. Pszichológusként végig gondolva, ma már biztos vagyok benne, hogy ez egy traumatizált elmének a működése volt.

Akkor horror mégiscsak volt. Viszont egész gyorsan sikerült kiüríteni magadból. Van valami titkod, hogy ezt hogyan csináltad? Milyen praktikát, tanácsot adnál a szülés előtt álló nőknek? Mi volt az, ami neked nagy segítség volt, vagy lett volna a legnehezebb pillanatokban?

Azzal érdemes tisztában lenni, hogy a kontrollvesztésnek ez a foka nem hétköznapi. Nem tudom, hogy erre fel lehet-e készülni, de ezzel jobb tisztában lenni. Bizonyos dolgokra nem tud befolyásod lenni. És érdemes jó alaposan tájékozódni a kórházakról is. Ha valaha szülnék még egyszer biztos jobban körüljárnám ezt.

Már amennyire ezt az új szülészeti rendszer engedi…

Azon érdemes a terhesség közben dolgozni, hogy a bizalmad a testedben, a funkcióidban erősek legyenek. Ezt erősíteni kell. Én hálás voltam a testemnek.

A tudatom egy idő után szétkapcsolt. A sejtjeim oldották meg ezt a helyzetet és nem az agyam. Jobban alá kell merülni.

A felkészítésnek talán erről kellene szólnia. Biztos van a rá módszer, hogy előre megérezd, azt, hogy ne a felsőbb agy területeiből próbálj meg dolgozni, mert onnan nem lehet szülni. Csak bennem ez fel sem merült. Nekem ezt senki nem mondta. A felsőbb kéregnek is lehet adni önbizalmat, hogy elhidd, hogy onnan meg lehet oldani, hogy tudják, hogy képesek rá, és ehhez nem kontroll kell.

Közben arra is fel kell készülni, hogy önérvényesíteni kell, ami sok helyzetben nehéz. Erre jó a segítő, aki ezt meg tudja tenni, és akivel a kismama tud kommunikálni.

Hogy ne kelljen a szülés közben elmagyarázni mindent. Hogy a segítő szinte magától tudja ezt. Hogy legyen egy képviselet. Ez az egy, amivel lehet dolgozni, mert a mostani rendszerben, nem tudod, hogy kinél fogsz szülni, erre már nem lehetsz hatással. Hiába fogadnál fel valakit és fizetnéd meg. Mi is fizettünk, de nem éreztem, hogy mellettem lett volna. Azt a támogatást, amire vágytam, nem tudta megadni. Lehet, hogy nem is tőle kellett volna várnom, talán nem is az ő feladat lett volna ez.

Mit tudnak a segítők tenni?

Ha egy dúla kísér az más. Egy ilyen élmény az apukákat is felkészületlenül érheti. Erre Andrásnak is jobban kellett volna készülni, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mi várható ott. Hogy a lőjetek le állapot bekövetkezik. És ez normális. Nem lett volna rossz, ha tudott volna róla.

Ha több energiát tesz egy pár a felkészülésbe, az biztos számít, és az is lehet, hogy felkészülsz a lehető legjobban, és ott az adott szituációban teljesen más lesz minden. Amiről azt gondoltad, hogy működni fog az nem működik.

Ha bemész egy nővel a szülőszobára, akkor arra figyelj, ami a szülő nővel történik és ne magaddal. Ez az alap.

Nekem nem volt dúlám, sem szülésznőm. De úgy képzelem, hogy egy ilyenfajta együttműködés az egy sokkal profibb felkészülést jelenthet. Beszélgetéseket, ismerősség érzetét adhatja. Amikor a párkapcsolatoddal vagy jelen a szülőszobán akkor van egy más fajta energia, ami működik.

Emlékszem, hogy szívem szerint kirúgtam volna a telefont a kezéből. De közben nyugtattam magam, hogy ő így szokta.

Nyilván egy dúlával szemben nem állsz le empatizálni. Abban a kapcsolatrendszerben minden érted van.

A „Barátságos alien a hasamban.” – Juli szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.