Mit tudsz a saját születésed körülményeiről?

Azt tudom, hogy a bátyám születéséhez képest az enyém sokkal könnyebb volt. Anyukám mesélte, hogy körülbelül nyolc-tíz órát tartott, és minden természetesen zajlott. A bátyámat fogóval szedték ki. Nem azért, mert nagy volt, épp ellenkezőleg: nagyon pici volt, és az orvos szerint nem volt ereje kijönni. Érdekes, mert a családban nemrég is történt hasonló: a sógornőm kislánya is nagyon kicsi volt, és őt is fogóval segítették világra. 

Hogy gondoltál a szülésre, mielőtt személyes élményed lett volna róla?

Olyan szerencsés voltam, hogy eljutottam Gáborjáni Réka szülésfelkészítőjére és kismama jógájára is. Az első terhesség alatt végig hozzá jártam. Az ő hatására pozitívan, bizakodva álltam a szüléshez. Eleve vágyott dolog volt, hogy gyerekünk legyen, nem volt bennem nagy szorongás, inkább egyfajta erős, belső optimizmussal álltam a dologhoz.

Aki a Rékához kerül, annak tényleg szerencséje van, fantasztikus szakember.

Igen, nagyon meghatározó lett Réka az életemben.

Gyermekre vágytatok, ehhez képest mi történt? Sokat vártatok rá?

Az első gyermekünkre kellett a legtöbbet várni, körülbelül nyolc hónapot. Nem vészesen sokat, de harmincévesen az ember már elgondolkodik, hogy miért nem sikerül azonnal. Aztán kiderült, hogy magas a TSH-értékem, kaptam rá gyógyszert, és szinte ezzel egyidőben teherbe is estem. Nem tudom, a gyógyszer hatott-e már, vagy csak addig akadályozott a hormoneltérés. Azóta is szedem, és azt érzem, jobban vagyok tőle.

Hogy telt a várandósságod?

Nagyon jó volt. Teljesen gondtalan, felhőtlen időszak volt. Egy idilli kapcsolatban vártuk a babát, minden a helyén volt.

Hogyan készültetek a szülésre?

A férjem, Bálint is eljött Rékához, voltunk apás felkészítőn is. Olvastam több könyvet is, de leginkább Réka órái adtak erőt és tudást.

Van olyan konkrét dolog, amit a felkészítőn tanultál és később a szülésnél is tudtál használni?

Abszolút. Amit Réka tanított, az nagyon sokat segített. Maga a szülés hosszú volt – körülbelül tizennyolc óra volt –, de végig nyugodt maradtam. Tudtam, hol tartok, és hogy minden rendben van. Adott egy belső biztonságot.

Egyébként érdekes, hogy a nők között van egyfajta „biológiai verseny”, ki hány óra alatt szült. Amikor mondtam, hogy tizennyolc óra volt, sokan sajnálkoztak, de én nem éreztem, hogy ezzel baj lenne.  A harmadik gyerekem, Tomi, például másfél óra alatt született – mégis az volt életem legnehezebb másfél órája. Ez nem az időn múlik.

Rögtön tudtad, hogy elindult a szülés?

Igen, nagyon határozott érzés volt, és a nyákdugó is távozott. Egy éjszaka felébredtem egy erős fájásra, és tudtam, hogy ez az. Akkor már túlhordtam egy hetet. Az orvosom nagyon kedves volt, de a szülésznő, akit választottam, sajnos kevésbé. Azzal fenyegetett, hogy ha aznap éjjel nem indul meg a szülés, másnap beindítják.

Ez annyira rosszul esett, mert a legnagyobb vágyam az volt, hogy természetes úton szüljek. A doktornőm később mondta is, hogy nem is feltétlenül lett volna így. Aznap délután teljesen stresszben voltam, lépcsőztem, sétáltam, mindent kipróbáltam. Egy barátnőm segített meditációval is, hogyan „beszéljek” a babával, hogyan hívjam őt. Réka pedig ajánlotta a bábakoktélt, amit meg is ittam végül. A doktornőm utólag mondta, hogy csak az a baba indul meg tőle, aki már amúgy is készen áll. És tényleg, néhány órával később beindult a szülés. De az a nap, az a nyomás, amit a kórházban rám tettek, az nagyon nehéz volt. Nagy erős vágyam volt, hogy természetes úton jöjjön világra, és a legfőbb félelmem a császár volt.

Amikor már benne voltáltudott a szülésznőd segíteni?

Sajnos ugyanaz a nő volt, és nem volt igazán jó tapasztalatom vele. Hajnali kettő körül indult, és reggel hét körül mentünk be a kórházba. Már négy-öt perces fájásaim voltak, de még csak a folyamat elején tartottam. Amikor beültettek a vizsgálóba – tele más kismamákkal –, valahogy az egész leállt. A testem bezárkózott. Amit elértem reggel 7-ig csak dél körül indult újra rendesen.
És az a szülésznő… egyszer csak „megpiszkált”, hogy gyorsabban haladjon a dolog, és ez volt a legfájdalmasabb pillanat az egész szülésben. Borzalmas volt, szinte a falat kapartam. Hatásos volt, de barbár. A doktornőm viszont csodálatos volt.  A kitolási szakaszban végig ott volt, de csak akkor szólalt meg, amikor szükséges volt rá. Egy-egy szava pont jókor jött, mindig a legjobbkor. Érezte, mikor mit kell mondani.

Hosszúnak éltem meg a kitolást. A szülésznő a vége felé már pofákat vágott, unta az egészet. Ez rosszul esett. Pedig csak egy óra lehetett. A legvégén kaptam egy kis oxitocint, mert nagyon elfáradtam, és tíz perccel utána megszületett a kisfiam. Az utolsó tolást már nagyon könnyűnek éreztem.

Milyen volt ott az aranyóra?

Nem volt teljesen zavartalan. Közölték, hogy még sok nő szül épp akkor, és bár kaptunk egy fél, háromnegyed órát együtt, utána sajnos kiraktak minket, de addig nagyon jó volt.

Utána már nem is lehettetek hármasban?

Egy kicsit még igen. Bálint lejöhetett velem a kórházi szobába. Már látogatási idő vége volt, de tekintettel arra, hogy akkor született a baba, nem zavarták Bálintot haza. Úgyhogy még együtt voltunk egy kicsit. Ahhoz képest, hogy ez a kórház elvileg egy baba-mamabarát hely, azért elég sok zavaró tényező volt benne. De nekem ezzel együtt is maga a szülés nagyon szép élmény volt. Nem éreztem benne semmit, amitől féltem volna, vagy amivel ne tudtam volna megbirkózni.

Mikor kaptatok kedvet a második gyermekhez?

Nagyjából, amikor kétéves lett az első. Pont három év van közöttük. A második gyermekünk nagyon gyorsan, egy-két hónap alatt megfogant, és szintén teljesen zavartalan terhesség volt. Rékához kevesebbet tudtam járni, mert akkoriban külföldön éltünk.

Nem merült fel, hogy kint szülj?

Belgrádban?! Nem, kizárt. Ott nagyjából a hetvenes évek szintjén tartanak. Mindenki azt mondta: „csak ott ne!”

Mit jelent pontosan, hogy hetvenes évek?

Például kizárt, hogy a férj vagy segítő bejöhetne. A férjem, Bálint mindhárom szülésemnél ott volt, és sokat jelentett a jelenléte.

Belgrádban elfüggönyözve, egymás mellett szülnek a nők, sok horror sztorit hallottam róla.

Szóval könnyen teherbe estél, csodás szülés volt, és ismét ugyanabban a kórházban történt.

Igen, ugyanazzal a doktornővel, de sokkal jobb szülésznővel. Nagyon szép volt, hogy vízben szülhettem. Már a vajúdás nagy része is vízben zajlott, és az egész folyamat valahogy nagyon harmonikusan ment.

Hajnali egykor ébredtem fel, hogy valamit érzek, és Lili reggel negyed hétkor született meg. Érdekes, mert Samu (a harmadik gyerekem) este negyed hétkor jött — a lányom meg reggel negyed hétkor. Amikor lefeküdtünk, még mondtam is Bálintnak, hogy „Feküdjünk le korán, mert valami lesz.” Hajnali egykor már éreztem, hogy elindult.

Nem kapkodtuk el a kórházba menetelt, de éreztem, hogy ez gyorsabb folyamat lesz. Próbáltam figyelni, hogy ne menjünk be túl hamar, de nem is akartam otthon húzni sokáig.
A másodiknál éreztem meg először, hogy igazán tudom hasznosítani, amit Réka mondott.

Minden lélegzetvétel olyan volt, mint egy fájdalomcsillapítás. A légzés tényleg működött. A víz is sokat segített.

A kitolás talán negyedóra volt, nagyon gyorsan ment. Csodás volt ott, a vízben…

tudom, hogy közben a doktornő megfogta, de nekem olyan volt, mintha felém úszott volna, amikor megszületett. Felemelő pillanat volt.

A doktornő és a szülésznő is azt mondták, hogy ez volt az elmúlt hónapok legszebb szülése. Pont akkor világosodott ki, minden olyan békés volt.

Az első szülésnél a kitolás nagyon hosszú volt, de nem éreztem azt, hogy „úristen, szétszakadok”. Akkor inkább azt éreztem, hogy a fájások nem voltak elég erősek. Másodszorra viszont, Lilinél, volt egy pillanat, amikor majdnem kint volt a feje, de még nem egészen. Ott elkapott egy pánikszerű kétségbeesés, hogy annyira fáj, hogy szétszakadok. Két fájás között a doktornő látta is rajtam – talán a széteső légzés miatt – a kétségbe esést. Akkor csak annyit mondott: „Csak a légzésre figyelj. Semmi más nem számít. Lélegezzünk együtt.” Annyira megnyugtatott. Teljesen visszahoztak a szavai. Aztán azt mondta: „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.”

És Te eldöntötted. Jó hallani ilyen történeteket.

Igen. Ott megvolt háborítatlanul az aranyóra is.

Kivel volt közben a tesó?

A nagyszülőkkel, akik hajnali négykor érkeztek meg. Előre megbeszéltük, hogy ez lesz a forgatókönyv. Samuval is megbeszéltük, hogy ha éjszaka eltűnnénk, az azt jelenti, hogy megszületett a tesó. Reggel, amikor meglátta a Nagyiékat, rögtön mondta nekik: „Megszületett a tesó!” — és tényleg, addigra már meg is született.

Fiú, lány, fiú. Jött a harmadik.

A második után úgy éreztük, hogy legyen még egy. Hogy ez még belefér az energiáinkba.Úgy éreztem, hogy lehetetlen, hogy mindez csak kétszer történjen meg velem.

Ő a harmadik gyerekünk — de a negyedik terhességem. Volt egy baba, aki elment. Amikor eldöntöttük, hogy legyen harmadik gyerekünk, akkor szinte rögtön sikerült teherbe esni, de a 11. héten kiderült, hogy elment.

Egy este nagyon fájt a hasam, megijedtem ettől, de aztán elmúlt, és ez megnyugtatott. Most már tudom, hogy akkor történhetett valami. A doktornő már az első ultrahangon mondta, hogy nehezen hallja a szívhangot. Azt mondta, hogy még ránézne a 12. hét előtt.

Amikor visszamentem, csak annyit mondott: „Nem találom a szívhangot.” Behívott egy másik orvost, mert ilyenkor mindig két orvosnak  kell megállapítani, hogy nincs szívhang.
Bejött egy „vidéki Don Juan” típusú orvos, ránézett, és annyit mondott: „Hát tök egyértelmű, hogy nincs szívhang, ez a baba nem él.” Aztán kiment. Szörnyű volt. A saját doktornőm viszont megölelt, és nagyon együttérző volt. Vákuummal eltávolították, mert elég nagy volt már ahhoz, hogy ne várjam meg a spontán vetélést.

Több hónapot vártunk, mint kellett volna, mert úgy éreztem, ezt el kell gyászolni.

Amikor újra próbálkoztunk volna, már tudtuk, mikor lesz a legjobb barátnőm esküvője, és mondtam Bálintnak, hogy „csak a következő hónaptól próbálkozzunk, mert én ott szeretnék lenni az esküvőn, és nem épp akkor akarnék szülni”. És képzeld, tényleg csak a hónap végén lettünk ebben lazák. Tomi akkor fogant meg, a legvégén a periódusomnak. Úgyhogy végül is a nyolcnapos babával voltam ott a barátnőm esküvőjén. Csak a szertartáson tudtam részt venni, de az is egy csoda volt, hogy addigra már úgy éreztem, hogy össze tudom magam szedni annyira, hogy elmenjek a nyolcnapos gyerekkel. Ő a legjobb barátnőm, szóval nagyon megható volt, hogy legalább így ott tudtam lenni. Tominak már a foganása is hihetetlen volt, hogy ő annyira jönni akart, hogy nem várta ki a következő hónapot.

Hogy telt ez a várandósságod?

Alapvetően jól, de nem zökkenőmentesen. Ugyanis történt valami: az előző babám, aki elment, november 5-re lett volna kiírva. Képzeld el, azon az estén, vagy az előtte valón, erős fájásaim lettek. Három hatalmas, erős görcs érkezett, mint amikor már benne van az ember a szülésben. Mondtam is Bálintnak, hogy valami nincs rendben,. Lefeküdtem, valahogy sikerült belealudni, de másnap iszonyatosan elkezdtem vérezni, nem csak pecsételés volt, hanem tényleg erős vérzés. Kijöttek darabok is belőlem.

A mai napig nem tudom, hogy ez egy hematóma volt, vagy esetleg egy ikerterhesség elveszett magzata. Nagyon konkrét, kézzel fogható valami jött ki, amit a mai napig sajnálok, hogy nem fotóztam le.

Bementünk a kórházba, de mivel vasárnap volt, egy rezidens volt bent. Megvizsgált, és azt mondta, a baba nem él, a petezsák össze van esve.

Szerintem nagyon befolyásolta, amit elmondtam neki a vérzésről, prekoncepcióval vizsgált meg. Majd azt tanácsolta, hogy üljek forró vízbe, hogy a „tisztulás” folytatódjon otthon.

Sírva jöttünk ki a kórházból, gondolkoztunk, hogy mi történhetett. Otthon egy órát ültem a forró vízben, és érdekes, Tomi azóta is nehezen viseli, ha melege van, mintha ott maradt volna benne ez az élmény. Szerencsére nem történt semmi, de akkor azt hittük, hogy elveszítettük őt.

Hány hetes voltál ekkor?

Tízhetes lehettem, nagyjából, mint az előző vetéléskor.

A doktornőm épp külföldön volt, de írtam neki. Valami hetedik érzékkel azt tanácsolta, hogy hétfőn menjek el egy magánrendelésre, ne elégedjek meg a rezidens vizsgálatával. Adott egy nevet, és odamentem. Ott mindent szomorúan elmondtam az orvosnak, hogy ez már másodszor történik. Még azt is megkérdezte, hogy ugyanabból a kapcsolatból van-e ez a baba, mint az előző kettő? Mondtuk, hogy igen.

Csendben nézte az ultrahangot. És most el fogom magam sírni… És egyszer csak azt mondta: „Ezt hallgassa meg!” Bekapcsolta a gépet, és megszólalt a szívhang. Folytak a könnyeim.

Azt mondta, valószínűleg egy hematóma lehetett, de az sem kizárt, hogy ikerterhesség volt. Ezt már sosem tudjuk meg, de a lényeg: a baba jól van. Hatalmas pillanat volt.

Érdekes, hogy a másik orvos ezt hogyan nem vette észre.

Nem tudom. Talán a prekoncepció miatt, hogy ha valaki vérzik, és darabkák jönnek, akkor biztos baj van. De valószínűleg a tapasztalatlanság is közrejátszott. Óriási felelőtlenség volt tőle azt mondani, hogy üljek forró vízbe, akár emiatt el is mehetett volna a baba.

Utána a barátnőim csak úgy hívták a babám, hogy vasember. Ha ezt kibírta, mindent kibír. Hadházi Éva baba-mama kapcsolat analitikus is azt mondta, hogy ez a gyerek biztosan hihetetlenül alkalmazkodó lesz, ha a két érhez tudott alkalmazkodni, és tényleg harmadik gyerekként nagyon rugalmas, nagyon életrevaló.

A születési súlyán látszott a harmadik ér hiánya?

Nem, egyáltalán nem. Teljesen normális volt, 3100 gramm körül.

Mikor derült ki ez számotokra?

A 12. héten az orvos, aki vizsgált, mindent szépen végig mondott: minden rendben van, minden a helyén. Aztán a legvégén hozzátette, hogy egy apróság van, a köldökzsinórban csak két ér fut, a szokásos három helyett. Erről addig soha nem hallottam, teljesen új volt nekem. Azt mondta, hogy ez nem feltétlenül probléma, de előfordulhat, hogy elhal a baba, mert nem tud megfelelően fejlődni, sőt, nagyobb az esély a halvaszületésre is, bár ez csak az esetek kis százalékában fordul elő, szóval „ne aggódjunk”.

A férjem ebből persze azt hallotta meg, hogy „nyugodjunk meg, minden rendben lesz”. Én viszont a másik felét, hogy „el is veszíthetjük a babát”. Szóval úgy jöttem ki, mint akit fejbe vágtak. Két problémamentes terhesség után ez sokk volt.

De azt mondták, ez csak az esetek kis százalékában okoz gondot. És csak eggyel több ultrahangot írtak elő, hogy figyeljék, jól fejlődik-e. Végül tényleg minden rendben volt, de én közben borzasztóan szorongtam. Ekkor javasolta egy dúla barátnőm, hogy keressem fel Hadházi Évát. Az egész terhesség alatt hozzá jártam. Rengeteget beszélgettünk, és minden alkalom végén volt egy húszperces meditáció a babával. Mindez olyan jó élmény volt, hogy ha lehetne, receptre írnám fel mindenkinek.

Minden gyerekemnél erősnek éreztem a kötődést, de ez a meditáció valami pluszt adott. Sokáig, még a szülés után is azt éreztem, hogy valahogy „kapcsolatban vagyunk”, mintha tényleg kommunikálnánk egymással gondolatban is.

Kihatott ez később is, mostanra is?

Most, hét évvel később, már talán nem, de a születés után hónapokig nagyon erősen éreztem ezt a hatást. Éva rengeteget segített: sok-sok képet alkottunk együtt, amikben azt kellett elképzelnem, hogy jól áramlik felé minden, megkapja, amire szüksége van. Ezeket én találtam ki, és nagyon megnyugtatóak voltak. Sokat kaptam tőle, jó szívvel ajánlom mindenkinek Évát.

Ennyi bizonytalanság után, milyen jó, hogy egy ilyen biztos pontot találtál, aki segített megerősödni. Milyen élmény volt a születése?

Mivel két eres baba volt, nem engedték túlhordani, mert nagyobb a rizikó, hogy a végén már nem elég az áramlás. Erre előre felkészítettek. Az orvosom sajnos pont külföldön volt a szülésemkor, így intézményt váltottam. Az új helyen egy fantasztikus szülésznő, Fantha Zsuzsa segített, csodálatos volt. Az orvos kevésbé. De jó, hogy nem ragaszkodtam az előző kórházhoz, mert a második szülésemkor, szörnyű körülmények között voltunk: a nőgyógyászaton voltunk, hatágyas, pici szoba, mindenki babával, rengeteg látogatóval. Többször sírva hívtam a Bálintot, hogy nem bírom tovább, haza akarok menni. Szóval nem bántam, hogy ebbe a kórházba nem jöhetnek be a látogatók, csak kitolják a babát. Sokkal nyugodtabb volt. 

Az egész helyzet annyira abszurd volt: ott vagy egy újszülött babával, és közben ott van csomó idegen ember. Nem túlzok, a másik ágynál ülő látogató feneke konkrétan az arcomnál volt.

Eljött a kiírt nap. Megbeszéltük az orvossal, hogy ha vállalom, hogy befekszem a kórházba, akkor még nem indítja meg a szülést.. Így tudtunk még pár napot várni, és naponta kétszer csináltak áramlás vizsgálatot. Ez számomra sokkal megnyugtatóbb volt, mintha rögtön beindították volna.

Öt napot feküdtem így a kórházban. Azalatt a szülés nem indult be, és most a bábakoktélt nem akartam bevállalni, de a dúla barátnőm hozott egyfajta gyümölcskoktélt, amit szintén a bábák szoktak ajánlani. Megittam, de nem történt semmi.

Öt nap után, hajnalban, kaptam egy fél tabletta szülésindítót. Az orvos mondta, hogy csak ennyit ad, mert ha a baba készen áll, ez bőven elég lesz. És tényleg: fél tizenegyre megszületett Tomi.

Nagyjából másfél órát töltöttem a szülőszobában a szülésznővel, aki nagyon jól segített. De ez a másfél óra nehezebb volt, mint az első szülés 18 órája. Hihetetlen intenzív volt, valószínűleg a gyógyszer miatt is, mert sokan mondják, hogy az indított szülés nagyon erős fájdalmakat hoz.

Ez a gyors tempó lehet az indítástól is, a harmadik szülés miatt is. És ahogy tapasztaljuk a gyors szülések sokszor sokkal fájdalmasabbak, mint egy lassabb folyamat.

Nálam is így volt. Ez a másfél óra nagy kihívás volt. Ráadásul mondták, hogy ha valami gond lenne, akkor a császár hamarabb szóba jöhet, mert nem lehet hosszasan vajúdni két érrel.

Úgyhogy belehúztál.

Igen, belehúztam. A meditációk alatt is sokszor beszéltem erről a babával, hogy neki gyorsan kell majd megszületnie, és ő teljesítette. Másfél óra volt összesen, de belülről  olyan volt, mint egy földrengés. Nagyon intenzív volt, de mégis jó hangulatban telt. De mindenki igazán jól támogatott közben: a szülésznő,és Bálint is.

Volt viszont egy kellemetlen jelenet. Bejött egy fiatal doktornő megvizsgálni, mert az én orvosom éppen műtött, és ez pont az a doktornő volt, aki már a befektetéskor is azt mondogatta, hogy „ezt a babát már ki kéne venni”, „nem jók az értékek”. De az én orvosomnak nem ez volt a véleménye. Most viszont ő vizsgált meg, és burkot is repesztett.
Nekem sosem repedt meg magától, mindig repesztették. Ez is felgyorsította a folyamatot. Kiderült, hogy a vízben volt egy kis széklet. Odatartotta az arcom elé, és azt mondta: „Na, ugye, hogy igazam volt?” Ott voltam a legnagyobb fájások közben, és ő ezt így az arcomba tolta. Nem szóltam semmit, csak elfordítottam a fejem. A szülésznő végül leállította ezt a fiatal doktornőt.

Pechemre az orvosom az utolsó tíz percre odaért. Olyan volt, mint elefánt a porcelánboltban. Mi hárman addig egy csendes, koncentrált, bensőséges térben voltunk, mindenki csak akkor szólalt meg, amikor kellett. Aztán ő berohant egy műtétről, és teljesen más energiát hozott, nem tudott áthangolódni. Úgy viselkedett, mint egy sportriporter.

Folyamatosan mondta, hogy „gyerünk, nyomja, tolja”, és még azt is hozzátette, hogy „jobb lenne, ha ennyi hangot se adna ki, az az erő menjen befelé”. Pedig én mind a háromszor halkan szültem. Nem tudtam soha nagyokat ordítani és mindig irigyeltem, azt, aki igen. Belőlem az nem jött. Most is csak néha jött ki belőlem egy-egy hang, de erre is rászólt.

A legrosszabb az volt, hogy bár minden nagyon gyorsan történtő mégis sürgetett, és egy ponton, amikor már vége volt a tolófájásnak, még erőltetett, hogy folytassam és akkor szakadtam szét. Később, amikor a saját orvosomnál jártam, és meglátta a lapot, csak annyit mondott: „Ezt nem hiszem el.” A négyes skálából én a harmadik szinten szakadtam. Az előző kettőnél ez csak egyes volt.

Biztos vagyok benne, hogy amiatt történt, mert ráerőlködtem, pedig már nem kellett volna. És persze, utólag bánom, hogy  “szót fogadtam” neki…, utólag okos az ember, de ott, abban a helyzetben…

Ilyenkor az ember bízik a körülötte lévőkbe. Sokszor ez a bizalom akadályoz meg abban, hogy a saját testünkre hallgassunk. A szülésznők épp ilyenkor szokták visszafogni a folyamatot, és kérni, hogy ne tolj, hogy várjunk picit. Fura, mert ilyet nem is az orvos szokott kérni, hanem inkább a szülésznő, aki látta az egész folyamatot egyben. A rapid szülés is okozhat gátsérülést. Ezért is mondjuk, hogy a lassú szülés sokszor jobb.

Az előző szülésem a vízben töltött öt órája volt a legkönnyebb és legideálisabb. Most viszont vízbe nem szülhettem, mert végig figyelni kellett a szívhangot, és a CTG végig rajtam volt.

Minden rendben volt Tomival?

Szerencsére igen. Ilyenkor csinálnak a babán egy hasi ultrahangot, hogy minden szerv kifejlődött-e, mert a kéteres köldökzsinór miatt néha hiányozhat például az egyik vese. De minden rendben volt.

Ez megnyugtató. Három gyermek, három különböző történet. És persze ott van a lelkedben a negyedik is.

A november 5-e, ami ennek az előző babámnak a születési dátuma lett volna, valamiért mindig különös nap maradt. Utólag olvastam is, hogy sokszor történik valami testi vagy lelki jel azon a napon, amikor az elvesztett baba született volna. Nem készültem rá, nem figyeltem a dátumot, csak utólag esett le, hogy ez az a nap lett volna. És képzeld el, hogy még kapcsolódik ehhez valami.

Miután az a baba kora tavasszal elment, húsvétkor elmentünk kirándulni. Akkor épp volt egy mesepályázat, amire jelentkezni akartam, de nem volt rá időm, így elengedtem. De aztán ott, a háromnapos túra alatt, fejben megírtam. És esténként leírtam, amit napközben kitaláltam. Végül elküldtem a mesét, és megnyertem vele egy fontos gyerekirodalmi díjat. Az az egész mese nekem egyfajta gyógyulás volt. Nem arról szól, de mégis abból született. Ez az egész így, együtt, a veszteség, a születés, a gyógyulás, valahogy egy kört zárt be bennem. Úgy érzem, hogy ezt a mesét ő küldte nekem.

Szokott lenni egy záró kérdésem. Ha minden eddigi tudásodat, tapasztalatodat össze kéne foglalnod, és kiemelnéd belőle azt az egy legfontosabb dolgot, amit egy hamarosan szülő nőnek szeretnél átadni, mi lenne az?

Gáborjáni Réka, vagy egy hasonlóan jó szülésfelkészítés, mint amilyet tőle kaptam. Engem ő megerősített, belső stabilitást adott, ami végigkísért mindhárom szülésemnél.

A másik, ami fontos, az egyfajta mindset. Én az első szülésem előtt eldöntöttem, hogy meg tudom csinálni. Hogy végig tudok menni ezen a folyamaton. És tényleg így is lett: sosem éreztem elveszettnek magam. 

Tulajdonképpen a magunkba vetett hitet mondod.

Igen. El kell hinnünk, hogy képesek vagyunk rá.  De a harmadik szülésem is nagy tanulság volt. Nem szokásos, hogy kórházba kell feküdni a szülés előtt de végül is jól döntöttem. Vajúdás közben végig figyelték a baba szívhangját, és az derült ki, hogy amikor leülök, akkor nagyon leesik a szívhang. Tehát nem szabadott ülnöm, de a szülésznő sok másik pózt ajánlott Az első szülésemnél még nagyon ragaszkodtam a természetes szüléshez, most viszont már tudom, hogy harmadszorra minden így volt jól. Ha otthon maradok, vagy a reggeli dugóban ülünk a kocsiban, miközben rossz a szívhang… hát, nem tudom, mi lett volna. Úgyhogy szerintem attól sem kell félni, ha nem minden száz százalékig természetes.

Néha a jó döntés nem a „tökéletes”, hanem az, ami biztonságos.

A „A következőnél kint lesz. Döntsd el, és így lesz.” – Nóra szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Mit tudsz a saját születésedről?

Azonkívül, hogy tervezett gyermek voltam, nem sokat. Éjszaka születtem hüvelyi úton, de hogy milyen körülmények között azt nem tudom. Talán még annyi, hogy Apukámtól kaptam a nevem.

Amikor teherbe estél, nem is kérdezted Anyukádat a születésed körülményeiről?

Nem. Nincs intimitás az Anyukám és közöttem. És erről ennyit…

Akkor nem ő lett az anyai követendő mintád… Milyen közegbe érkezett Kata?

Kata tervezett gyerekként, de rövid, három hónapja tartó kapcsolatba érkezett. Kint voltam a londoni Olimpián, amikor épp elkezdtem menstruálni. Két héttel később augusztus 14én mikor hazajöttem épp peteérésem volt. Mindig érzem. Itthon Antival egymásra néztünk, és megbeszéltük, hogy gyereket szeretnénk. Aznap Kata megfogant. Annyira friss volt a kapcsolatunk, hogy még nem is éltünk együtt.

Kolléganőm, barátnőm két héttel később, szeptember 4-én rám nézett és így szólt: „Éva, Te terhes vagy.”

Három napja laktunk együtt, amikor vettem egy tesztet és tényleg pozitív lett. Este elmondtam Antinak. Nagyon nagy volt a boldogság.

Ennyire biztos voltatok benne, hogy erre a kapcsolatra családot lehet építeni?

Nem gondolkoztunk rajta. Ösztönösen jött minden. Korábban mindig három évig éltem együtt valakivel, utána három évig egyedül voltam és újra jött valaki. Nekem fontos az egyedüllét. Hiányzott nagyon. Annyira, hogy miután Kata megszületett bele is betegedtem a változásba. Májusban született Kata. Balatonon voltunk nyáron. Mentem volna a vízbe nagyon, imádom a Balatont, de Kata ordított, én pedig elkezdtem vakarózni. Mindenem viszketett, a karjaim, a hajlataim, a mellem alatt, mindenhol. Teljesen egyértelmű volt a pszichés nyomás. Azt éreztem, hogy Kata megszületésével elveszítettem a szabadságomat, hogy az életem egy fontos korszakának vége. Nehéz volt.

Pedig már akkor is gyerekekkel foglalkoztál. Tudhattad, hogy mi vár Rád.

Nem tudtam. A mi magánbölcsink nyolctól ötig van nyitva és szabad volt mindig a hétvége. Ráadásul a gyerekekkel segítségem sem volt. A napi 24 órás jelenlét, a lelki teher, a szülői felelősségvállalás egészen más, mint a  bölcsődei gondozás.

Térjünk vissza a szülésedhez. Volt olyan szüléstörténet az életedben, ami mélyen elraktározódott benned? Biztosan sok szülésélményt hallgattál meg az anyukáktól.

Igen. Volt egy kislány, aki a 32. héten született meg egészen pici súllyal, később rendben cseperedett. Az anyuka nagyon szeretett volna kistesót, de az apuka ellenállt. Én azt gondoltam, hogy nem is lesz már több gyerekük. De egyszer csak az utcán találkoztunk, megláttam a nagy pocakjával és egyszerre kezdtünk el bőgni. A tesó is koraszülött lett.

Szerencsére az első koraszülése miatt folyamatosan figyelték, így a második gyermeknél hamar észrevették, hogy itt is ugyanaz a gond, azaz, hogy a méhlepény nem úgy funkcionál, ahogy kellene. Koraszülött lett ő is.

Neked hogy telt a várandósságod?

Nagyon szerettem. Kivirultam. Élveztem. Ráadásul az egész tankönyvi volt. Minden maximálisan rendben volt.

Hogy készültetek a szülésre?

Voltunk a János kórház szülésfelkészítőjén. A szülés előtt pedig nem sokkal az orvosunk megmutogatta a szülőszobákat. Elkészült a lakásunkban a gyereksarok is. Igazi otthonunk lett. Még most is érzem a frissen mosott ruhák illatát.

Hogy indult be a szülés?

Egy májusi reggel fél hat környékén elment a nyákdugó. Picit vártam, aztán felébresztettem Antit. Gyanús volt, hogy itt most történni fog valami. Anti aznap nem dolgozott. Kényelmesen lezuhanyozott, megborotválkozott, megreggelizett. Én közben néztem az időt, hogy írogassam a fájásokat, de nem igazán történt semmi különösen. Anti vissza is feküdt aludni. Én pedig Columbot néztem. 8-9 körül felhívtam azért az orvost, hogy beszámoljak a fejleményekről. Elmondta, hogy milyen esetekben kell bemennem a kórházba, amúgy pedig nyugodtan maradjunk otthon. Nyugi volt. Én néztem a Columbot. Anti aludt. Mivel a doki azt mondta, hogy egyig lesz bent, így azért előtte még bevillamosoztunk a csomagokkal a kórházba.

Ekkor milyen erős kontrakcióid voltak?

Nem igazán erősek. Kapaszkodni azért kellett a villamoson. Volt, aki észre is vette, hogy elindult a folyamat. Megérkeztünk, felballagtunk a szülészetre és a vizsgálatok alapján valóban időszerű volt az érkezésünk.

Milyen gyakori fájásaid voltak ekkor?

Nem emlékszem rá. Csak arra, hogy milyen nehezen cammogtam fel a nagy hasammal a szülészetre.

A számok nem fontosak, de emlékszem a gyönyörű májusi időre. Kicsit esett, de közben sütött a nap. Fantasztikus színek voltak.

Szóval kaptunk egy szépen felszerelt szülőszobát. A dokim pedig elment a magánrendelésére. Időnként érdeklődött telefonon, hogy hogy vagyok. Ha ott lett volna sem avatkozott volna be a folyamatba. A természetes szülés híve volt. Így végül Antival voltunk kettesben a szülőszobán, és ez jó is volt így. Biztonságban éreztem magam attól, hogy a vezető szülésznő ott volt az osztályon. Ráadásul volt kötődés is egymáshoz, mivel az első szereleme, az én szülőfalumból származott. Persze nem csak ezért volt kedves velem. Nem kérdezgettek feleslegesen minket, de ha mi kérdeztünk valamit, akkor arra szívesen válaszoltak.

Hogy telt ott az idő?

Bent voltunk a szülőszobán. Onnan nem is mentem ki egyáltalán. Nehéz felidézni az emlékeket. Talán labdán ültem, sétáltam és sokat voltam az ágyon. Az esett jól, ha kinyúlhatott a hátam.

Este hét körül kifogyott a CTG-ből a papír. Végre nem sípolt a gép, így el tudtam aludni a fájások között. Ha jött a fájás felébredtem azonnal a gyönyörű májusi fények között és ahogy vége lett a következő pillanatban már aludtam is. Szerencsére csak egy óra múlva tudtak bejönni, hogy megnézzék a CTG-t. Addig élvezhettem a csendet.

Nyolc körül felkeltem és elkezdtem okádni. Mindent, körbe. Közben folyt belőlem a magzatvíz. Jött a fekete leves.

Miért mondod, hogy feketeleves?

Nincs rossz élményem a szüléssel kapcsolatban. Talán nem is ez a jó megfogalmazás, mert nincs egy deka rossz élményem sem a fájdalomról. Csak annyi, hogy sűrűsödtek a fájások, és hirtelen többen lettünk a szobában is. Addigra ott volt már az orvos is, de nem sokat csinált, csak ült a sarokban.

Volt egy külföldi rezidens is bent. Olyan volt, mint egy tükör. Ha nekem nagyon fájt, akkor azt az ő arcán láttam viszont. A saját érzéseimet láttam a fiatal kislány arcán. Első szülése volt. Minden az arcára volt írva. Amikor fájt, amikor ordítottam, amikor nyomtam. De azt is láttam, amikor kijött Kata és elkezdett a rezidens sírni. Mindent láttam. Cuki volt.

És a férjem arca is előttem van. Ahogy látta, hogy Kata csak jön és jön és jön. Végignézte az egészet. Hatalmas élmény volt számára Kata születése és az is, hogy ő vághatta el a köldökzsinórt.Nem értette, hogy fért el bennem.

Tudod Neked segíteni Anti?

Igen. A jelenlétével, a simogatásával, ahogy a kezét fogtam, ahogy bíztatott. Nagyon jó élmény volt mind a kettőnknek. Fontos számára a mai napig. Szerette.

Szóval mondanám, hogy az egész természetes úton ment, de oxitocint azért kaptam. Attól fel is gyorsult minden.

Tudod, hogy miért kaptad?

Azt hiszem, a gyorsítás miatt. Igazából nem tudom. Adták. De nem terhel. Nem viszem magammal ezt. A doki amúgy csak a végén jött be. Nem volt nagy szerepe. Emlékszem, hogy beszélgettek felettem valami sorozatról, de én inkább Antival foglalkoztam.

Ahogy hallgatlak olyan, mintha nem is lenne fontos számodra a megélt fájdalom.

Nem emlékszem rá. Nem emlékszem, hogy mennyire fájt. Mindent elvitt az az öröm, amikor megszületett Kata. Más dolgokra emlékszem, de a fájdalomra nem. Nincs bennem ilyen emlék, talán kitöröltem. De ha nem a fájdalomra gondolok, hanem egyéb érzetekre, akkor azokat is nehéz felidéznem.

Egy rossz élményem maradt csak. A pici repedésem miatt összevarrtak és a varrás utána benyúltak a végbelembe ellenőrizni, hogy ott minden rendben van-e. Hatalmasat ordítottam. Anti messziről szaladt vissza, hogy mi történt. Borzalmas volt, mert az csak úgy megtörtént. Nem szóltak előtte, nem mondták mi vár rám. Nem tudtam felkészülni rá. Az nagyon rossz volt.

De én nem vagyok egy problémakereső típus. Azért szerettem volna csak fogadott dokit, hogy a lelkiismeretemet nyugtassam, hogy ha baj van, akkor legyen ott ő mellettem. Ott volt.

Vissza tudod idézni, hogy milyen fantáziával mentél bele a szülésbe és ehhez képest milyen volt a valóságban?

Én nem gondolom túl a dolgokat. Azt gondoltam, hogy ez az élet része. Mindenkit anya hoz a világra. Meg fog születni Kata is. Szerettem, hogy Kata a hasamba van, de nem kellett ehhez körítés. Az túlmisztifikált lett volna. Én inkább a természetre bíztam ezt. Szeretjük, várjuk, elfogadjuk olyannak amilyen. És úgy volt jó a szülés is, ahogy volt.

Emlékszem az illatokra, a fényekre. Emlékszem, hogy minden tökéletes volt. Jó volt, hogy Anti nem dolgozott aznap. Hogy együtt voltunk. Minden kerek egész volt. Kata pedig gyönyörű volt a nagy fekete hajával, gyönyörű füleivel, ajkaival.

Idilli.

Igen. Azonnal rám rakták. Rögtön szopizott is. Legalább egy fél órát együtt voltunk így hármasban. Csupaszon, magzat mázasan. Akkor már sötét volt. Hangulatos volt nagyon.

Emlékszem a pillanatra, amikor összekapcsolódtunk. A nagy szemeivel, ahogy nézett… Csodálatos május volt. Minden zöldellt és ott volt egy csodálatos kis élet. Jó volt.

Milyen napok jöttek utána?

Háromágyas szobában voltunk. Kovid előtti idők voltak. Jöttek mentek az emberek: rokonok, barátok, ismerősök, gyerekek, mindenki jött be hozzánk. Mindenki boldog volt. Imádtam az egészet. Kata végig ott volt mellettem a bevásárlókocsiban. Talán csak első este nem, de reggeltől már végig együtt voltunk. Feküdtünk és gyönyörködtünk egymásban.

Milyenek voltak a szobatársak?

Volt egy erősen túlsúlyos szobatársam, akinek folyamatosan pizzát és pörköltet hoztak. És egy másik, aki nagyon vékony volt. Az én joghurtomból falatozott. És én, aki úsztam  a boldogságban. Egyből szopizott Kata. Nem volt semmi gond. Miután hazamentünk ott volt Anyukám pár napot, illetve az Anyósom is. Utána pedig egyedül voltunk és ment minden a maga útján.

Még több ilyen történetet szeretnék (persze vakarózás nélkül…)!

Ilyenkor felmerül bennem, hogy én vagyok a túl egyszerű, a túl elfogadó?!

Ne hülyéskedj! Mindenki máshogy van nyitott állapotban ilyenkor. Nem kell feltétlenül a rosszra nyitni. A Te nyitottságod a természet felé irányult. Meg tudtad látni a szépet.

Egy ilyen idilliként megélt esemény után hamar gondoltatok a tesó érkezésére?

Azt gondoltuk, hogy két év legyen közöttük. Illetve volt még egy vágyam, hogy a két gyerek között, hagy menjek el síelni. Tudtam, hogy ha terhes leszek, akkor újra sok idő kimarad. Elmentem. Az utazások engem nagyon töltenek. (A kovid óta nem járok utazni. Betegeskedem is.)

Szóval a peteérés utolsó napján hazajöttem. Megpróbáltuk. Akkor nem jött össze, de a következő hónapban igen. Kétszer szerettem volna terhes lenni és mind a kétszer azonnal összejött.

Most is minden problémamentesen zajlott?

Nem. Épp Kata születésnapját ünnepeltük volna. Amikor nem akartak a Rózsakertből hazaengedni. A 12. hetes genetikai ultrahangnál Zsófi tarkóredő mérete nem stimmelt. Lépcsőztem, mozgattak vártunk. Újra megnézték, de újra nem stimmelt.

Az első gyerekünknél tudtuk, hogy ha beteg is lenne, mindenképp megtartanánk, de második gyermekként nem szerettünk volna beteg babát. Nem szerettük volna az első gyereket ezzel terhelni. A magzatvíz levételt nem vállaltam. Maradt a vérvétel és a két hét várakozás. Közben ismét testi ügyeim lettek. Becsípődött a derekam. Fel sem tudtam állni.

A vérvétel eredmény negatív lett. A későbbi vizsgálatok is ezt mutatták, hogy minden rendben van.

Amikor elújságoltuk a családnak a vizsgálat eredményét, Apósom bekiabált a telefonba hátulról, hogy akkor legyen Zsófia. Így lett Zsófia. Zsófia, Borka. Annyi szeretettel, örömmel mondta ki, hogy egyértelmű volt, hogy így fogjuk hívni.

Innen már minden rendben volt?

Igen. Azaz az orvosom mindig mondta, hogy a méhlepény túlságosan lent van. Ezért többször is elmondta:

ha csak egy csepp vér van a bugyimban és épp a kislányommal vagyok az utcán, akkor az első arra járó szimpatikus idegnnek adjam oda Katát, hívjak egy mentőt és azonnal menjek be a kórházba. Semmi pánikkeltés nem volt a hangjában, de megértettem, amit mondott.

Amúgyis, velem nem történhet semmi. Velem minden rendben lesz. A természet teszi a dolgát… Azt reméltük, hogy ahogy nő a baba, feljebb megy a méhlepény. Szépen teltek is a hetek. Már vártam az utolsó munkanapomat, hogy végre nyugodtan foglalkozhassak a kisággyal, ruhákkal… Aznap el is mentem a postára feladni a táppénzes papíromat. Az 5-ös ablak volt az enyém, és ahogy ott álltam éreztem, hogy elönt a meleg. Hozzáértem a fekete leggingsemhez. Nyilván azt gondoltam, hogy ez a magzatvíz lesz, ehelyett tiszta vér volt a kezem.

Kata ugyan nem volt ott, de eszembe jutottak az orvos szavai: „Az első szimpatikus idegen”… Körülnéztem, kiválasztottam az emberem és mindent tettem, amit a doki mondott:

„Elnézést hívna nekem egy mentőt?! 33. hetes, valószínűleg placenta levált kismama vagyok. Szeretnék kérni egy mentőt!”

Nagyon normális nő volt, tette a dolgát. Én pedig hívtam Antit. Azért utána megállapítottam, hogy az ismeretlen hölgy  jobban pánikolt, mint én. Bejelölt a Facebookon, hogy tudjon rólam később. Ültünk. Csöpögött a vég a padon lefele. Amikor megérkezett a mentős kelletlenül így szólt:

„Mi itt a probléma?!” Akkor éreztem meg, hogy nem minden úgy jó, ahogy a természet adja. Magamban szitkozódva végig simítottam a lábam, és a véres kezeimet felé mutattam: „Ez, baszd meg. Ez.” – Hát tudta, hogy hova jön… Ott ültem a vérben. Mi lenne…?!

Akkor észrevette magát. Betoltak a liftbe, ahol épp egy a bölcsinkből ismerős anyuka is ott volt. Rám nézett. Szétestem. Végre volt egy ismerős támogató arc. Fogalmam sem volt, mi fog történni, de a mentőben már újra összeszedtem magam.

Az orvosom épp bent volt a kórházban. Kaptam azonnal egy szülőszobát. Anti is megérkezett. Az orvosom azonnal megcsászározott volna, de az előttem álló összes Jánosos nőgyógyász megtárgyalta felettem, hogy még várnak. Beadták a tüdőérlelőt.

Utána is folyamatosan véreztél?

Csak minimálisan. Azt történhetett, hogy, ahogy picit elkezdtem tágulni a méhlepény rosszabb helyzetbe került. Utána ez rendeződött és minimálisan véreztem csak. Viszont három nappal később újra elkezdtem vérezni. Előző nap szólt a dokim, hogy ha valami tervezek, akkor reggel 8-ig, mert addig van bent. Nem voltak terveim vele, de újra elkezdett ömleni belőlem a vér. Kimentem a nővér pulthoz szólni, hogy vérzek.

Kérték, hogy húzzam le a bugyimat, ott a folyosón. (Amíg élek nem felejtem ezt a jelenetet és azt a mentőst sem…) Miért kell így beszélni?! Azt gondolták, hogy egy hisztis picsa vagyok. Biztos vannak olyanok is, de én nem vagyok az. Bár, ha az lettem volna, akkor is több elfogadás járt volna… Lehúztam. Utána minden nagyon gyorsan történt.

Felvittek az emeletre egy szülőszobára. Borzasztóan ömlött belőlem a vér. Pisiltem, kakiltam és csak ömlött a vér. Teljesen leszakadt a placenta. Eljött az orvosok ideje.

Mit gondoltál mindeközben? Nem kezdtél el le lejátszani magadban verziókat?

Semmi rossz gondolat nem volt bennem. Csak a dokim szavai újra, hogy ha elkezdek vérezni, akkor keressek egy szimpatikus idegent és irány a kórház. Már ott voltam. Helyzeti előnyben éreztem magam. Ott voltam egy szobányira a műtőtől. Ennél közelebb nem lehettem. Biztos voltam benne, hogy segítenek. Csak közben nem értettem, hogy mi ez a sok vér.

Gyorsan műtőasztalra kerültem. Beszúrtak a hátamba. Szétraktak. A saját orvosom vette ki Zsófit 8.02-kor. Rá is kérdeztem utána, hogy a 8.02-vel a nyolcórás műszak záráshoz képest jók vagyunk-e?! – és együtt nevettünk…

Egy pillanatra láthattam csak Zsófit. Összevarrtak.

Utána jött az aggodalom. Nem volt velem Zsófi és a kommunikáció nagyon nehézkes volt. Anti még épp láthatta a folyosón, ahogy átvitték a PIC-re. Milyen kár, hogy most nincs itt Anti, hogy ő is elmesélje a verzióját. Anti hozta a híreket. Én egy kórterembe kerültem, már nem véreztem, de feküdnöm kellett.

„- Nincs semmi probléma csak kap egy kis vért.” – Oké. nincs semmi probléma. Egy óra múlva újra jött: „Nincs semmi probléma, de kap egy kis oxigént.„ – Jó, hát Te tudod, én nem voltam ott, akkor nincs semmi probléma.” Jött újra a hírekkel: „Nem jött még meg a vér.” Én azt gondoltam, hogy akkor nyilván nincs nagy baj, mert ha az lenne, akkor már kapott volna vért azonnal. Ha nagyon kellene, akkor biztosan lenne vér.

Később kiderült, hogy mielőtt bejött volna Anti hozzám, egy órát bőgött kint a szoba előtt a dokimmal, aki a lelkére kötötte, hogy csak akkor jöjjön be hozzám, ha normálisan el tudja mondani, hogy mi van. Ha bejön sírni, akkor csak mindenki szétesik. Akkor jöjjön be hozzám, ha el tudja mondani ezt a mondatot: „Minden rendben van.” Hősiesen tette. Kint pedig sírt.

Vasárnap mehettem be Zsófihoz először. Beöltözve, fertőtlenítve. Mindenhonnan lógtak belőle a csövek. Hideg és merev volt minden. Egyedül abban az orvosban volt érzelem, aki átvette Zsófit, de utána semmi. Tárgyilagos, merevség. Nyilván nem vehetik át az osztályon mindenki érzelmeit, tudom, de nehéz pillanatok voltak.

Viszont a mi gyerekünk volt a legnagyobb. A többiek egy kilósak sem voltak. Akkor újra éreztem, hogy nem lehet baj. Ráadásul Zsófi gyönyörű volt. 2050 gramm, de mégis kerek, hajasbaba volt. Nézegettem. Mindenhonnan mindenfelé mentek a csövek.

Azt nem mesélted még el, hogy miért kellett vért kapnia? Mi történt Vele?

Pontosan nem tudom. Pár nap múlva, amikor Zsófival már egy szobában voltunk,

megkérdeztem a gyerekorvost, hogy mi történt tulajdonképpen. Megkérdezte, hogy mindent tudni akarok-e. Úgy éreztem elájulok, le kellett ülnöm. Feleltem, hogy igen. Elmondta. De egy óra múlva már semmit sem tudtam az egészből. Még egyszer megkérdeztem hivatkozva a sokkos állapotomra. Újra elmondta, de a mai napig nem tudom. Én ezt bent hagytam a kórházban.

Zsófi hamar elkezdett szopizni, és én megint észrevettem a gyönyörű fényeket. És megint megtörtént az összekapcsolódás. Egy kedves nővér észrevette ezt a pillanatot és le is fotózott minket.

Gyors volt a javulás. Éjszakára hazamentem aludni. Közel laktunk a kórházhoz, nem kellett messze menni. Reggel 5-kor és este 11-kor mindig ott voltam a frissen lefejt tejjel. De napközben is többször bent voltam nála. Kétszer lehetett negyedórára bemenni hozzá látogatóba, illetve még akkor láthattam pár másodperce, amikor három óránként beadtam a lefejt  tejet.. A szülés után két héttel hazamehettünk együtt.

Kata mindeközben Antival volt?

Ő Baján volt a nagyszülőknél. Amikor Zsófi kijött a PIC osztályról, akkor jött fel Pestre és elkezdtek bejárni hozzánk látogatni.

Mi történt utána Zsófival?  

Egy évig volt követés. Vissza kellett járni először havonta. Fél év után két havonta.

Minden rendben volt, de én azért 4 hónapos korától vittem Zsófit a Mackó Rendelőbe. Nagy bizalommal vagyok feléjük. Odajártunk hetente kétszer-háromszor Dévényezni, tornázni, hogy mire kiderül, hogy esetleg van valami, addigra már egyenesben legyen.

Egy évet rászántunk erre. Nem is derült ki semmi a mai napig.

Nem is betegeskedős típus?

Nem. Most hét éves és kétszer voltunk vele kórházban. Van egy betegség: RSV vírus. A hörgőket támadja meg. Meg lehet benne fulladni. Minél kisebb a baba, annál veszélyesebb. Egy ovisnál már nem gond, köhögnek kettőt és kész, de a korababáknál veszélyes lehet. Ha a 32. hétig születik meg egy baba, akkor automatikusan kap oltást rá, ha később, akkor már nem. Így Zsófi sem kapott. Nem foglalkoztunk vele. Később felkerestek minket a SOTE-ról, hogy vegyünk részt egy kísérletben, ahol placebot kap az egyik csoport a másik oltást. Részt is szerettünk volna venni benne, de még az oltás előtt elkapta ezt a betegséget Zsófi. Kórházba kerültünk.

De Zsófi alapvetően nem beteg. Tavaly, amikor influenzás volt, míg Kata két hétig feküdt, addig Zsófi két napot volt csak beteg. Erős. Bivaly erős csajszi. Tele életkedvvel, vidámsággal.

Elmeséltétek neki a születése körülményeit?

Igen. Az unokatesóim az elmúlt egy-két évben szültek és emiatt felmerült a téma. Nem részleteztük számukra, de volt szó, arról, hogy Zsófit gyorsan kellett kivenni, Kata pedig kibújt. Nehéz átadni ezt számukra. Nehéz, mert Katáé gyönyörű volt, Zsófi pedig más. Nem is lehet összehasonlítani. Teljesen más érzéseket vált ki belőlem a két történet. Zsófinál annyi aggodalom volt bennünk, fel sem merült utána, hogy szüljek. Ekkor éreztem meg, hogy ez az egész nem mindig szép és jó. Ha fiatalabban történt volna ez velünk, akkor lett volna talán még gyerekünk, de így már nem volt időm feldolgozni ezt az egészet.

Egy dolog közös a két történetben. Mind a kettő születés esetében töröltél dolgokat. Katánál a szülési fájdalmak jelentőségteljességét. Zsófinál pedig az általa megélt veszélyeket.

Ugyanígy nem emlékszem a gyerekkoromra. Ja. Van mit elfelejteni…

De, tudod, azt sem értem, hogy mindez, amit most elmondok neked, hogy érdekelhetne bárkit is?! Miért épp az én szülésem?! És akkor bizonytalan leszek, hogy egyáltalán jól mondtam-e el. Mit fognak gondolni rólam?! Elég jó lesz-e?! De hát nem mondhatok rosszat. Mindenki úgy éli, meg, ahogy megéli. Minden valahogy van, és ez így van, így volt.

Épp így. Én viszont el tudom képzelni, hogy valakit ez érdekel. Ezért is kérdezem, milyen útravalót adnál a saját tapasztalataid alapján egy most szülni készülő kismamának?

Csak olyan kórházba szülnék, ahol van PIC osztály. Nagy komfort volt, hogy naponta kétszer felmehettem Zsófihoz és ötször vihettem neki friss anyatejet.

De ezentúl vigyen be magával a szülésre olyan dolgokat, amiket szeret nézni, érezni, illatozni. Amibe tud kapaszkodni. És a férjét, ha van rá módja. Persze csak, ha a férj is szeretné. Nekem sokat segített mind a kétszer Anti.

A „Nézni, illatozni, érezni” – Éva meséli el szüléstörténeteit bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Minden nőnek sajátos kapcsolata van az anyasággal. Van, aki sokat vár a gyermekáldásra. Van, aki többször is elvetél. Van, aki meg sem fogan. És olyan is van, aki elveszti 18 hetes magzatát, mert az élettel össze nem egyeztethető fejlődési rendellenessége van. Andrea, egy nevesincs kislány és Gergő története következik.

Hogy indult a Ti családdá válásotok története?

Örülök, hogy ezzel kérdéssel kezded, mert meghatározó volt ez az időszak. Két év próbálkozás után döntöttünk úgy, hogy segítséghez fordulunk. A János Kórház meddőségi osztályára mentünk. Minden ott történő beavatkozást az állam támogat, legyen az vizsgálat, injekció, inszemináció, lombik. 2012. szeptemberében kezdtük el az ottani protokollt. Kikérdeztek minket együtt is, külön is. A vizsgálatok minden szegmense azt mutatta, hogy teljesen egészségesek vagyunk. Elindulhattunk az egészséges pároknak szóló programban egy időzített teherbeeséssel. Ez az első lépcső még az inszemináció előtt. Ehhez tüszőrepedést segítő injekciós hormonkezelést kaptam. Bármennyire is abszurd volt, de megmondták, hogy mikor legyünk együtt. A tüszőrepesztés után pontosan lehet tudni, hogy mikor van ennek az ideje. Orvosi utasításra meg is tettük, amit meg kellett tenni. Azonnal teherbe estem. Boldogok voltunk, hogy a további lépések nekünk már nem kell szükségesek.

Tudtam, hogy hat hétnél korábban nem érdemes menni ultrahang vizsgálatra. Addig vártunk, majd a Jánosban lévő nőgyógyász megállapította a terhességet. Már szívhang is volt.  Sárgatest hormont kellett szednem, hogy könnyebben megtartható maradjon a terhesség.

Ez az orvos lett a választott orvosod?

Nem, ők csak akkor vehetik gondozásba a kismamát, ha inszemináció vagy beültetéssel jön létre a teherbe esés, de mivel nekünk eggyel egyszerűbb volt az élet, így elengedték a kezünket. A Margit Kórházba mentem, mivel az volt a lakóhelyünkhöz legközelebb eső kórház. Amúgy is ismertem az éves rákszűrés miatt a kórházból egy orvost. Ő lett az orvosom. (Ha jól tudom azóta már nem vezet szülést.) Minden rendben ment a maga útján.

A 12 hetes ultrahangon, ahol a Down-szindróma jeleit vizsgálják úgy tűnt minden rendben van. Egyedül a szívműködéssel kapcsolatban láttak picike eltérést.

Akkor azt gondolták, hogy ez semmi komoly, de azért, hogy meg legyen erősítve ez a vélemény egy magzati szívultrahang vizsgálatot javasoltak pár héttel későbbre.

Elmentünk nyaralni. Nem volt jó élmény. Már maga az odaút is rémálom volt. 18 órás buszút terhesen… Nem volt egyszerű. Az egész nyaralás az aggódásról szólt. Bizonytalan voltam benne, hogy mehetek-e vízbe. Nem tudtam, mivel teszek jót és mivel rosszat. Közben még mindig szedtem a sárgatest hormont és alig vártam, hogy hazajöjjünk.

Majd jött a következő vizsgálat.

A szokásos 16 hetes AFP vizsgálat várt rám. Az előzmények után nekem nem csak vérvételre kellett mennem, hanem ultrahang vizsgálatra is. Az ultrahangos hölgy a vizsgálat alatt végig csendben volt. Nem mondott semmit. Láttam, hogy baj van. Időt kért. Nézegette jobbról-balról. Két perc múlva beszámolt az eredményről:

nem látta az egyik kezét, dongalába volt és agykamra tágulata. A szívproblémája elenyésző volt ezekhez képest.

Egy világ omlott össze bennem. Egyedül voltam. A férjem épp dolgozott, nem tudott elkísérni. Sírva mentem haza. A napszemüvegem alatt potyogtak a könnyeim. Azt se tudtam, hol vagyok. Csak azt, hogy kb. egyenesen kell mennem, hogy hazaérjek. Közben a férjemmel beszéltünk telefonon.

Mit lehet ilyenkor tenni? Tudtad mi vár Rád?

A hölgy elmondta a tennivalókat. Fel kellett keresni egy nappal később az orvosomat, addig ő minden leletet átadott számára. Aznap éjszaka semmit nem aludtam. Reggel visszamentünk a kórházba és találkoztunk az orvossal.

Vittem a papírjaim, rajta a drasztikus tények. A folyosón – ahol vártak a kismamák egyéb vizsgálatokra – ott értekezett velem. Nem hívott be egy szobába, hogy négyszemközt beszéljünk. Ott a folyosón, mindenki előtt, krokodil könnyekkel, krumpli szemekkel hallgattam végig, hogy milyen teendőim vannak.

Nagyon pozitívan állt a fejleményekhez. Mert végül is fél kar nélkül is lehet élni. A dongalábat is lehet műteni. A harmadik problémára semmit nem mondott. Javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a genetikai tanácsadással a Semmelweis Egyetemen. Másnapra már kaptam is időpontot. Egy sokkal nagyobb felbontású ultrahanggal vizsgáltak ott meg. Kiderült, hogy az agykamra tágulata túl nagy volt és a két agyfélteke között hiányzott a kapcsolat. Nyilván itt is észlelték a dongalábát és a hiányzó kezecskéjét. A tanácsadáson genetikusok mondják ki a végső véleményt. A mi esetünkben az volt az álláspont, hogy a babánk életképtelen lenne a megszületése után. Talán pár napot élne, de ilyen nagy agykamra tágulattal biztosan nem többet.

Az ottani orvos megkérdezte, hogy beszéljen-e róla, mi vár rám. Elmondta, hogy be kell feküdnöm és meg kell szülnöm a 18 hetes magzatomat.

Szóba se került, hogy császárral vegyék ki?

Nem. Pici volt ahhoz, hogy császározzanak, de túl nagy ahhoz, hogy hüvelyen keresztül vegyék el műtéti úton.

Milyen emlékeid vannak a beavatkozásról?

Minden pillanatra emlékszem, percről percre pontosan. Nagyon megviselt. Nem gondoltam, hogy ennyire drasztikus módszereket használnak. Két ujjnyira kellett kitágulni, amit fájdalmas eszközökkel és oxitocinnal érnek el. Azt gondoltam, hogy a technika már ott tart, hogy lehet ezen könnyíteni, de inkább középkori kínzóeszköznek tartom azt, amivel a hüvelyt tágítják.

Elmeséled ezt az egész folyamatot?

Olyan osztályra kellett befeküdnöm, ahol más kismamák voltak, de mégsem szülészeti osztály volt. Többnyire olyan kismamákkal voltam együtt, akiknél valamiért terhességmegszakításra került a sor. Vagy azért, mert úgy döntött valaki, vagy azért, mert beteg volt a babája. Este felhelyeztek a hüvelyembe egy tablettát. Enni-inni már nem lehetett. A tabletta után pedig jött a lufi, amit felraktak a szülőcsatornába felpumpálták, majd elkezdték súlyozni. Feküdtem az ágyon és egy gumi lógott ki belőlem, aminek a végén súlyok voltak, csöpögött az oxitocin. Közben rezidensek voltak is bent nálam, különleges esetnek számítottam. Megkérdezték, hogy jöhetnek-e, jóváhagytam.

Kellemetlen volt. Nagyon fájt, ahol húzott a súly. Feszített, húzott szét. Nem tudtam akkor mást tenni, csak elviselni. Nem mondhattam, hogy inkább abbahagyom és hazamegyek. Persze a gondolat megvolt, hogy lemarom a tapétát, hogy összetörök valamit ott helyben. Az orvosok csak biztattak. A percek pedig nagyon lassan teltek, mintha évek lettek volna. De nem csak ez a része volt nehéz, hanem az is, amikor végig hallgattam a szobatársam történetét, aki egy nem kívánt terhesség-megszakítása miatt feküdt mellettem. Ki így, ki úgy.

Tudtam, hogy sok idő lehet a tágulás, és hogy nem biztos, hogy az első nap meg fog történni a dolog. Egy ideig bent volt a férjem is velem. Segített wc-re menni. Meg volt a technikája a dolognak. Telt az idő, időnként bele is aludtam az egészben.

Aznap nem történt semmi. Lehetett tudni, hogy csak másnap lesz vége. Engedélyt kaptam, hogy éjfélig egyek. Persze a vacsorát nem tették félre. A férjem hozott gyroszt. Húst, akartam, zöldséget, hagymát, tápláló ételeket. Mindent megettem. Amikor még a férjem ott volt, azt éreztem, hogy kakilnom kell. Olyan érzés volt, mintha ki akarna belőlem pottyani valami. Nem foglalkoztam vele. A férjem hazament, én pedig lesétáltam egy újabb hüvely tablettáért. Megvizsgáltak. A vizsgálatból kiderült, hogy a magzatburkot éreztem a hüvelyembe. A szülőszobára kerültem. A szülőszobák közül az utolsóban voltam, ahol ugyan lehetett hallani hangokat, de még is el voltam szeparálva.

Magzatburkot repesztettek és elkezdtem vérezni. Nagyon. Két percenként cserélgették a lepedőt alattam. Megijedtem, futott a nővér az orvosért. Reszkettem. Éreztem, ahogy dől belőlem a vér. Mai napig nem tudom, hogy mi történt pontosan, de annyi vért vesztettem, hogy a másnapi vérvételnél négycsillagos lett a vas-értékem alsó határa. Amikor a rezidenseken kívül egy igazi orvos is bejött a szobába, akkor ő mondta ki, hogy műteni kell. Hamar érkezett az altató orvos is.

Nem volt gond, hogy előtte ettél?

De igen. Kérdezték, hogy mikor ettem utoljára és mit. Mondtam, hogy két-három órája gyroszt. „Gyroszt?!” – Ne haragudjon, de iszonyatosan éhes voltam. Azt mondták, hogy éjfél előtt lehet enni…

Gyorsan elaltattak. Az volt a szerencsém, hogy annyira ki voltam tágulva, hogy hüvelyen keresztül tudták elvenni. Nem kellett vágni.

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy elaltatnak?

Nem volt választási lehetőség. Annyira véreztem, hogy nem voltak kérdések. Azt gondolom, hogy ez egy életmentő beavatkozás volt. Nem volt min gondolkozni.

Milyen volt az ébredés? Hogy voltál?

Éjjel ott volt mellettem a nővér a szobában. Különböző gépekre voltam kötve. Figyelték az oxigén szintem, a vérnyomásom. Örültem, hogy felébredtem. Éreztem, hogy élek. A férjem a történésekről mit sem tudott. Csak másnap, amikor felhívtam telefonon. Reggel kaptam enni. Azt mondták muszáj ennem és, hogy igyak nagyon sokat.

Hogyan lehet feldolgozni a hiányt?

Sokáig tartott a folyamat. Egy ideig a testi lábadozáson volt a fókusz. Nem emelhettem, pihennem kellett. Egy hétig pizsamában voltam otthon. Igyekeztem nem depresszióba esni. Sokat beszéltem a szüleimmel, húgommal. Állandó telefonkapcsolatban voltunk. Sokan meglátogattak. Hat hétig otthon voltam.

Vágytál vissza dolgozni?

Tanár vagyok. Júniusban jelentettem be az igazgatónak, hogy babát várok, és szeptembertől már nem leszek. Majd augusztus végén mielőtt kórházba kerültem fel kellett hívnom őt újra a történtek miatt. És kértem, hogy az új kollégának mondják vissza az állást. Visszamondták. Az első hetekben nem voltam még bent a suliban, de jó volt, hogy visszavárnak. Kedvesek, türelmesek voltak.

Gondolom utána még várt Rád a kontroll? Tudtatok meg részleteket a okokról?

Mivel 18 hetes volt már a baba, így elkerült a patológiára. Kiderült, hogy kislány volt. Nem akartuk volna tudni,

de rajta volt a leleten sok más latin – számunkra érthetetlen – információval együtt. Nem kezdtük el a Google-on kikeresgélni, hogy mi mit jelent. Eltettem a papírt. Lezártam.

Később a János Kórházban kromoszóma vizsgálatot javasolt a korábbi orvosom, hogy kiderüljön, hogy állhat-e ilyen gond a háttérben. Mindkettőnkkel rendben találtak mindent. Valószínűleg akkor az történhetett, hogy mind a kettőnknek volt egy hibás kromoszómája, ami akkor összekapcsolódhatott. Későbbi orvosom Edwards-szindrómára gyanakodott.  Akkor ezt még nem szűrték, csak a Down kórt.

Hat hetesen volt a kontroll a Klinikán. Egy rezidens vizsgált meg. Mindent rendben talált. Kérte, hogy legalább két ciklust várjunk a következő babával. Ennyi idő kell a testi regenerálódáshoz. Azt is hozzáfűzte, hogy javasolja, hogy a következő terhességemnél a Klinika orvosát válasszam. Mindegy kit, mindenki jó, csak szüljek inkább ott.

Több idő is eltelt két hétnél.

Igen. Ugyanahhoz az orvoshoz mentünk vissza a Jánosba, aki segítette az előző folyamat elindulását.

Az orvosoddal, megszűnt közben a kapcsolat?

Igen. Volt hozzá egy megbeszélt időpontom még a terhesség miatt. Nem mondtam le, mert szerettem volna kérni tőle táppénzes papírt, mivel négy hét otthonlét után csak szakorvos tud kiírni táppénzre. Odamentem. Nem volt ott, mert azt hitte nem megyek, mivel „így jártam”. Elsírtam magam. Határozottan kértem a nőt, hogy péntekre intézze el a papírjaimat. Ekkor engedtem el ezt az orvost. Mivel más nőgyógyászt nem ismertem, ezért is mentünk a Jánosba vissza.

Meglepődhetett, hogy ott vagytok.

Igen, valóban. És kezdődött minden előlről. A próbálkozások, a vérvételek, minta leadások… Már megvolt az időpont, hogy mikor kezdünk bele a folyamatba, amikor spontán teherbe estem. Persze azért rajta is voltunk az ügyön:

naptárazás, hőmérőzés, ovulációs teszt. Én már feladni készültem a természetes utat, amikor a férjem hívta fel a figyelmemet rá, hogy középidő van, és most van itt a mi időnk. És tényleg.

A terhességemet a Jánosban állapították meg. Nagyon örült doktor úr, de szülni a Klinikára mentem. Szerencsém volt, mert egy ismerősöm genetikus orvosa ott dolgozott, szüléseket is vezetett. Minden papíromat átnézte, majd ő kísérte a terhességem.

Ilyen tapasztalások után, hogy viselted ezt a terhességed?

Mivel látta a doki az előzményeket, és rajtam is az aggodalmat, ezért volt olyan hónap, hogy kétszer is behívott. Rászántuk az időt, a pénzt a vizsgálatokra, mert nagy szükségünk volt rá. Jó, hogy ő, Dr. X. lett az orvosom. Fontos volt, hogy végez magzatvíz levételt is. Biztos voltam benne, hogy szeretném ezt a vizsgálatot elvégeztetni, és abban is, hogy azt akarom, hogy ő csinálja meg a beavatkozást. Próbált róla lebeszélni, úgy látta minden rendben van, de hajthatatlan voltam. Gergő, a fiúnk nagyon jól viselte. Egész közel kucorodott a gerincemhez.

És én magam is az egész terhességet sokkal könnyebbnek éltem meg. Nem volt hányingerem, folyamatosan ettem. Húsz kilót híztam. Az ultrahang vizsgálatokon Gergő mindig azt mutatta, amit kellett. Volt, hogy a nemét, de amikor a gerincét kellett megmutatnia, akkor azt tolta kifelé. Mindenhez alkalmazkodott Gergő.

A korábbi tapasztalatotok után próbálkoztatok utazással?

Majdnem. Utazás volt, de én nem szerettem volna végül menni. A férjem egyedül ment el. Én pedig a szüleimhez mentem haza. Egy hét távollét után, mikor hazajött Andris, megkérte a kezem. Összeházasodtunk. Mindketten voltunk már házasok. Az első terhességnél ez nem merült fel, csak most. Jó időszak volt. Csak a vége felé volt nehezebb. Alig tudtam aludni, a gyomorsavam az egekben volt.

Az orvosodban is társra leltél?

Igen. Stabil pont lett az életemben. Mindig vittem a listámat tele kérdésekkel. Értékelte, és mindig, minden kérdésemre válaszolt. Jó ember.

Hogyan indult el a hosszú útra Gergő?  

Viszonylag hamar aranyerem lett. Ijesztő volt. Nem igazán tudtak megvizsgálni sem, gyógyítani se a terhesség miatt. Maradt az étkezés módosítása és a kamillás borogatás. De nem volt könnyű helyzet. Maga a székelés folyamatos problémát jelentett. Ráadásul magas volt a vérnyomásom. Ezek miatt a tényezők miatt merült fel a 20. hét után a császár. Nekem teljesen mindegy volt, hogy és hogyan fog megszületni. Tudtuk, hogy egészséges és minden rendben van. Semmi más nem érdekelt.

Fel tudtál készülni a császárra?

Igen. Tudtam a dátumot. Január 5. Gondoltam, hogy akkor még bulizunk egyet (feltett lábakkal) szilveszterkor. A viccet félretéve, mindent elmondott az orvosom. Megtudtam a vércsoportom, néztek ellenanyagot, tudtam, hogy egyeztetnem kell az aneszteziológussal, elmondták, hogy kb. mi fog történni.

De a helyzet mégsem ennyire egyszerűen alakult.

Az egyik CTG vizsgálatnál mértek vérnyomást is. Nagyon magas volt a vérnyomásom. Emiatt december 30-án befektettek a Klinikára. A dátum maradhatott volna január 5-e, de végig bent kellett volna maradnom a vérnyomásom miatt, a toxémia lehetősége miatt. Felajánlotta a doki, hogy megcsászároz december 31-én. Gergő súlya rendben volt, koraszülöttnek már nem számított. Meg is tetszett nekünk a december 31.. Arra gondoltunk, hogy ezentúl az összes szilveszteri tűzijáték érte fog szólni.

Hogy alakult a nagy nap?

Beöntéssel indítottunk. Majd epidurális érzéstelenítést kaptam. Az anesztes srác mindent elmondott, hogy mit, mikor, hogyan fog csinálni, hogy mit fogok érezni. Végig velem volt. 9.05-kor elkezdték a műtétet. A férjem is ott lehetett a fejemnél az anesztes mellett. A doki végig nézte a monitorokat és pamacsokkal nézegette, hogy mit érzek.

Milyen érzés volt a császár?

Fura. Mindent mondtak, hogy épp mit csinálnak. Ez könnyebbé tette a helyzetet.

Ráadásul műtét közben az orvosom mellett az a rezidens nő volt, aki egy évvel korábban a kontrollon megvizsgált. Pont ő volt ott. Sokat jelentett ez nekem. Az anesztes pedig mondta, hogy mikor fogok húzást érezni, mikor tolnak, nyomnak.

Hallottam, ahogy felsírt. Elvitték. A férjem vele volt.

Te mikor láttad legközelebb?

Csak délután. Egy ideig a császáros őrzőben kellett lennem. Hat óra hosszát nem mozdíthattam meg a fejem, maximum jobbra és balra. Így nem rakták rám, nem hozták oda, meg sem tudtam volna fogni. A hasamon súly volt. Ráadásul katéter volt akkor még bennem.

Amikor megkaptad Gergőt, mennyire élted meg a korábbi veszteséged?

Semennyire. Csak Gergőnek örültem.

Amikor a férjemnek meséltem, hogy találkozom Veled, csodálkozott, hogy bennem pontosan él a régmúlt története. Igen, emlékszem. Amikor ő visszagondolt erre az időszakra, a legerősebb emléke az volt, hogy mennyire felnézett rám, hogy ezt végig tudtam csinálni. Nekem ez nagyon sok erőt adott. Ettől még jobban vártam, hogy megszülessen Gergő. A férjem és én közöttem 18 év korkülönbség van. Mikor Gergő megszületett a korábbi házasságából lévő két gyermeke már gimnazista volt. Nagyon örülök, hogy szeretett volna ő is közös gyereket. Viszont ezekkel az előzményeinkkel még jobban vártuk Gergő érkezését.

Hogyan teltek a következő napok? Császár után a legtöbb anyukának nehezebben indul a szoptatás.

Valóban nehezen indult és ebben a Klinikának van a legnagyobb bűne. Minden kismama rutinos volt az osztályon. Nekem az első ilyen élményem volt. Ráadásul Gergő lusta volt. Én pedig stresszeltem. Kapta a cukros vizet, és csak egyre jobban sírt. Nem tudtam, mi a baj. Senki nem segített a négy nap alatt bent a kórházban. Mígnem a negyedik napon egy másik kismamához jött egy számomra még ismeretlen nővér, korábban még sose láttam őt. A szobatársamnak mutogatta, hogy mit hogyan kell csinálni. Csendben ültem hallgattam, figyeltem. És megkérdeztem:

„Tetszik nekem is segíteni?! Mert teljes kétségbeesésembe vagyok.”

Azt mondták, túl kicsi a mellbimbóm, mellbimbó kiemelő használatát javasolták. Persze a férjemnek fogalma sem volt róla mi lehet ez. Sikerült megtalálnia a boltban, megvette. Behozta. Nem segített. Bent három nap után kaptunk csak tápszert, akkor is csak négy óránként. Csaltam. Két cumisüveg volt nálam. Félre tettem az egyikből a hűtőbe picit és később, amikor igény lett rá, akkor felmelegítettem forró víz alatt és odaadtam Gergőnek. Semmit nem aludtam a bent töltött éjszakákon.

Egyszer csak jött egy gondolat, hogy szeretném kivenni a pólyából, mert nincs Gergővel semmilyen kontaktom, rátettem a hasamra. Leszidtak miatta. Ne tudd meg, hogy mit kaptam érte!

Otthon már nyugalom volt.

A védőnőnk hozott „Szoptatnít” rendszert. Vettünk spéci cumisüveget egy kisebb vagyonért. Jött szoptatási tanácsadó is. Egész nap velünk volt, nem lett meg az eredménye. Volt, hogy a tanácsadó utasítására csak feküdtem, ki se keltem az ágyból és folyamatosan csak szoptattam. Két hónapig bírtam a küzdelmet, közben persze kapott tápszert Gergő. Pedig hát csak egyszerűbb lett volna szoptatni. Az a sok cucc: üvegek, fertőtlenítő, sterilizátor… Jobb lett volna szoptatni őt.

Gergőnek meséltetek a korábbi terhességedről?

Igen, de számára ez nem igazán érdekes. Fontosabb inkább a féltestvérével, Zitával való viszonya. Igazi kapcsolódás van közöttük.

El tudod képzelni, hogy nekikezdjetek újra ennek a folyamatnak?

Nem igazán. A második terhességem nagyon erős fókusszal csináltam végig. Anyagilag, lelkileg is. Rengeteget olvastam. (Most a húgom olvassa ezeket a könyveket. Ő most a kismama a családban.) Az előző terhességnél nem készültem így. Másmilyen irányú energia kellett akkor. Negyven éves koromig még szültem volna több gyereket, de Andris sem már az a fiatal apuka. Ezt a tortúrát sem szeretném már még egyszer végig csinálni.

De itt van a Gyümölcs. Mi így hívjuk GYÜMÖLCS. Ő az: gyümölcs. Szeret minket, és mi is nagyon őt.

Van olyan tapasztalásod, tanácsod, ami azoknak segíthet, akik egy ilyen folyamatban vannak épp benne?

A veszteséggel kapcsolatban nehéz mit mondani. Én nem voltam arra alkalmas, hogy depresszióba essek. Szívesen beszéltem róla. Nekem ez segített. Szerintem emiatt sem lettem depressziós. Sokat számított az is, hogy visszamentem dolgozni, hogy a gondolataim már máshol voltak. Előrenéztem. De ha valaki mélyebbre megy, akkor menjen pszichológushoz és kérjen külső segítséget. Szerencsém volt a férjemmel, a szüleimmel, akik ott álltak mögöttem és segítettek.

A gyászt nem lehet feldolgozni egyedül.

Egy ilyen helyzetben nem tudsz mit tenni. Nincs az az egészséges életmód, amivel ki tudnál kerülni egy ilyen betegséget.

A meddőségi programot pedig nem szabad feladni. Ha van egy társad, akkor könnyebb kitartónak lenni, együtt könnyebb tovább menni. Meg kell érezni, hogy meddig van kapacitásod, energiád és addig kell menni. Tudom, hogy könnyű azt mondani, hogy ne add fel. A küszöb mindenkinél máshol van. Ismerek olyan nőket, akik gyorsan feladták és vannak olyanok is, akik évek óta küzdenek. Mindenki máshogy bírja a fájdalmat a fogorvosnál is. Ez pont ilyen.

A Andrea és az ő (majdnem egyetlen) gyümölcsének története bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Elmeséled, hogy kezdődött?

Nagyon szerettünk volna gyereket Ambrussal. 

Nem gondoltuk, hogy ilyen gyorsan össze fog jönni. Azt hittük, hogy fél év-év kell, mire megfogan egy baba, nekünk az első alkalommal sikerült. Gyakorlatilag megbeszéltük és puff, ott is volt Alina.

Egyedül csináltam meg a tesztet, majd nagyon vártam haza Ambrust, hogy végre elmondhassam neki. Nagyon örült és nagyon sokkolta is a hír. “Akkor most mit csináljunk?!” – kérdezte. “Szerintem üljünk le a kanapéra.” – mondtam. Ennyit tudtunk vele kezdeni, és csak ültünk, néztünk egymásra, hogy most mi lesz… 

Amilyen gyorsan jött, olyan könnyű is volt a várandósság?

Nagyon féltem a terhességtől és a szüléstől is. Ráadásul fájdalmas is volt a terhességem. Két gerincsérvem is van a lumbális és a nyaki szakaszon is. A lenti nagyon fájt, ezért nagyon vártam, hogy kettőbe legyünk már, és ne kelljen a pocakomban cipelni őt. Nem tudtam járni, nem tudtam ülni, nem tudtam feküdni. Nagyon szenvedtem fizikailag.  

 Ez nehéz időszak lehetett. Hogyan tudtál egyáltalán így készülni a szülésre? Akkor még nem volt ennyi elérhető online felkészítő.

Az Uzsokiban szültem, mivel ott volt a nőgyógyászom, így odamentem el a szülés felkészítőre is. Rettenetesen félelmetesnek találtam a műtőt. Csak néztem a többi kismamát és kísérőt, hogy ők mit szólnak ehhez. Én nagyon féltem ott. Nem nyugtatott meg a nagy lámpa, a vizsgálószék, a műszerek. Hiába mondták, hogy szuper a vajúdószoba van, már a szótól is feszült lettem. Ráadásul elég hamar kiderült, hogy a méhszájamon feküdt a placenta, és ha ott is marad, akkor ez a szülés biztosan császár lesz. Fontos volt látnom a szülőszobát, de tudtam, hogy rám nem az vár, mint az átlag kismamákra. 

Így én a mai napig nem tudom, hogy milyen szülni. Ha valamelyik ismerősöm elmeséli részletesen a szülését, én csak sasolok, mint egy húszéves és figyelek, mert az egészről fogalmam sincs.

Gyakorlatilag átaludtam az egész szülésemet, előtte pedig a kortizol szintem az egekben volt. Nagyon féltem.

A könyvek sem nyugtattak meg? 

Sokat olvastam nagyon. Bruno Bettelheim-et biztosan olvastam. Vekerdyt. Ranschburg Jenőt. Mindig mindent elolvasok. Ezekből készítettem az „A”,  „B”, „C” terveket. De nem nyugodtam meg semmitől. A gátmetszéstől, az érzéstelenítéstől, az ordítástól is féltem.

A környezetedből valaki nem tudott volna segíteni abban, hogy könnyebb szívvel állj a szüléshez? Orvos, szülésznő, dúla?

Csupán a nőgyógyászom volt a segítség, mondván úgyis császár lesz. Ma már tudom, hogy jó lett volna ebben a helyzetben valaki, aki segíteni tud, aki mellettem van. De talán amúgy sem tudott volna sokat támogatni, hiszen 5 perc telt el a rajttól, majd elaltattak. Addig pedig mindent megcsináltak, amit kellett. 

De, ha ébren van valaki egy császármetszés közben, akkor mindenképp jó, ha van ott valaki, aki megsimogatja az arcát és megnyugtatja.

Én hálás voltam azért, hogy elaltattak és nem kell, hogy átéljem, ahogy rángatják a hasat a műtét közben. Mély kóma jött. Fogalmam sincs mi történt. 

Ugorjunk vissza picit az időben! Hogy indult be a szülés?

Veszélyeztetett terhes voltam. A doki már korábban mondta, hogy be kellene feküdnöm a kórházba, én pedig rettegtem a kórházaktól. Megviselnek lelkileg. Kiskoromban nagyon sokat voltam kórházban a fülem miatt. (Erről csak felnőtt koromban értesültem régi papírokat rendezve…). Megkértem a dokit, hogy a legutolsó pillanatban feküdhessek be. Pihentem otthon, nem is tudtam mást tenni, mert sokszor keményedett a hasam. Így csak a betöltött 38. hét környékén kellett (volna) befeküdnöm. A tervek szerint a 39. héten lett volna a császár. A tervek szerint… 

Mi jött közbe? (Milyen jó, hogy volt „A”, „B”, „C” terved.)

37 hetes és 5 napos voltam, amikor hajnalban elkezdtem vérezni. Felébresztettem Ambrust. Ő nagyon megijedt, én viszonylag nyugodt voltam. Betettem egy betétet, és hívtuk a kórházat, összepakoltunk, és bementünk. 

Mi fogadott a kórházban?

Elmondtam, hogy vérzek, hogy hány hetes vagyok. 

Azzal kezdték, hogy egy íróasztal mellett a vizsgálóba, toljam le a bugyim, mutassam meg mennyire vérzek. Csak pislogtam: “Ez most komoly?! Itt?!” Rettenetesen megalázó volt az egész.

Nem lehetett volna csak két mondatot mellé tenni, hogy ne legyen ennyire rossz érzés?! Letoltam a bugyim, nézegették. 

Kaptam tüdőérlelőt, amitől rosszul lettem. Homályos lett a látásom, szédültem. Monitorra tettek. Nézték Alina szívverést. Kis idővel később abbamaradt a vérzés. Kérték, hogy maradjak nyugodt, mert minden órára, amit bent tölt Alina szükségünk van. Egyáltalán nem voltam nyugodt. Sírtam, hogy hetekig kórházban leszek. Ambrus elment dolgozni, én pedig ott maradtam. 1-re időpontom volt az aneszteziológushoz az épületen belül. Így addig megpróbáltam elaludni a két ágyas szobában egy kedves szobatárs mellett. 

Pár óra múlva éreztem, mintha kibugyogna belőlem valami. Odanyúltam a kezemmel és ömlött belőlem a vér. Nagyon.

Megpróbáltam elmenni a mosdóig. Mindent összevéreztem, olyan voltam, mint egy csap, amiből folyik a víz. A szobatársam hívta az ügyeletest. Bejött, rám nézett és elment. Hívott egy orvost. Az orvos kedvesen csak annyit kérdezett mikor már a wc-n ültem nyitott lábakkal, hogy maga most pisil vagy nem? Sajnos nem. 

“Jó, akkor most 37 hetesen 5 naposan megszüljük ezt a gyereket.” Hordágy.

Iszonyatos görcseim voltak. Nagyon fájt a hasam. Felfektettek a hordágyra. Rettegtem. A folyosón tolva az ágyon próbáltak levetkőztetni. Elkezdték rángatni a fejem, mert a melltartóm kapcsa beakadt a felsőmbe és a hajamba. Rám szóltak, hogy ne ficánkoljak, pedig csak valaki rángatta a fejemet. Tiszta kabaré…  

Azután háton fekve megitattak velem egy pici pohárkából valamit. Mai napig nem tudom, mi volt. Nehezen, de bekötötték a katétert, közben ömlött a vér. Hallottam, hogy aggódnak, közben mindenem fájt. 

Ambrus erről mit sem tudott gondolom?

A műtő felé tolva kérdezték, hogy beszéltem-e a férjemmel. Nyilván nem. Így rátették a mellkasomra a telefonom, hogy hívjam fel. Csak ennyit mondtam: “Ömlik belőlem a vér, most tolnak be a műtőbe.” Majd kikapták a kezemből a telefont és kikapcsolták. Betoltak a műtőbe. A kérdésre, hogy hány kiló vagyok hirtelen felelni sem tudtam. A terhesség előtti súlyom jutott eszembe. Nagyon fájt mindenem. 

El tudták, még akkor mondani neked, hogy milyen lehetséges verziók várnak Rád?

Szóltak, hogy lehet, hogy vérátömlesztést kell kapnom és az sem kizárt, hogy a méhemet ki kell venni. Majd elaltattak. Nem bántam. Azt éreztem, hogy már nem bírom tovább a fájdalmat, és azt a pánikot, ami a műtőben volt. Féltem. 

Milyen volt az ébredés?

Rémülten pislogtam, hogy mi történhetett. Megnyugtattak, hogy Alina egy nagyon cuki egészséges kislány, és a méhem is megmaradt. Megnyugodtam. Kikapcsoltam és elkezdtem bőgni. Így toltak ki a műtőből. Szegény Ambrus csak annyit látott, hogy jön egy gondterhelt műtős srác és a zokogó felesége. A legrosszabbat képzelte el nyilván. Megnyugtattam. Megnyugodott ő is. Így toltak át a szobába. 

Hogy érezted magad utána?

Mindenki azt mondta, hogy az első fotóinkon Alinával milyen kipihent vagyok. Persze, mivel előtte aludtam. Nekem ennyi volt a szülés. Nem tudok róla semmit. Csak azt, hogy az emberek pánik helyzetben hogyan viselkednek. És, hogy cuki heget csináltak, picit. De utána az is fájt. 

A császármetszés hege összenő. Ezzel foglalkozni kell. Fontos, hogy mindenki foglalkozzon a saját hegével! Masszírozza! Hengereztesse! Tornáztassa, hogy ne nőjenek össze a hegek!

Szóval Alina első pillanatairól lemaradtál? Tudod, hogy mi történt vele, amíg Téged műtöttek?

Szerettem volna, hogy csupa maszatosan a mellkasomra rakják. Esélyem sem volt rá nyilván. Inkább struccpolitikát folytattam, hogy ezzel ne kelljen mit kezdeni. Inkább ment be a szőnyeg alá. 

Milyenek voltak ezek az első pillanatok együtt?

Nagyon jó volt. Ambrus látta először Alinát. Hozta a karjában és odatette a mellkasomra. Felkúszott a mellemig és elkezdett szopizni. Sírtam. Ambrus is. Van egy felvételünk is róla. Nagyon jó látni újra és újra a családi egyesülést.  

Császár után sokszor lassabban indul be a tej. Nálad ez hogyan alakult?

Én már a kórházban szoptattam. Végre volt valami, ami működött nálam is. Irigykedtek is a szobatársak. 

Amúgy is jó volt a hangulat. Sokat nevettünk, azaz inkább hörögtünk, mert mindenki császáros volt és mindannyiunknak nagyon fájt a hasa a nevetéstől. 

Szóval Alina nem csak mellre került, hanem ténylegesen táplálkozott. 

Akkor nem is volt szükség számotokra szoptatási tanácsadásra?

De igen. Egyszer nagyon bekeményedett a mellem. Átmentem a csecsemős osztályra segítséget kérni. Megfogták a mellem, és mintha egy gyurma lenne elkezdték szétmasszírozni. Hátrálni sem tudtam, pedig szerettem volna. Nagyon fájt. Megmutatta a csecsemős nővér, hogyan kell masszírozni, és mondta, hogy mint csináljak, de közben pontosan tudtam, hogy én ezt nem fogom csinálni. A szoptatási tanácsadás hagyott némi kívánalmat maga után… Bár Szőnyi Judit sokat segített hozzáállásával, tanácsaival. Támogatta, hogy ezt a fajta masszírozást ne alkalmazzam, és mutatott jobb módszereket. 

Volt rá szükség később?

Igen, otthon. Mindent csináltam a mellemmel, azt is, amit ajánlanak és azt is, amit nem. Egy órát álltam a zuhany alatt, hogy fellazuljon a mellem. Olyan is volt, hogy Alina nem tudta kiszívni és Ambrus segített. Ilyen tanács nem hangzott el, de megtettük. Bevállaltuk és nagyon hálás vagyok érte. (Amúgy is meg akarta Ambrus kóstolni az anyatejet.). Sokat nevettünk a helyzet miatt, de a vége az lett, hogy segített rajtam. 

Három hónapig tartott, amíg szoptatni tudtam. Elkezdtem menstruálni. Alina többet nem fogadta el a mellemet. Sok tanács érkezett, de egyik sem vált be. 

A tápszert könnyen elfogadta?

Kellett egy kis idő, amíg megtanult cumisüvegből szívni, de három hónaposan 160 ml-t egyszer csak megevett. Akkor már nagyon éhes lehetett.

Az rengeteg. 

Soha többet nem is evett ennyit. Utána csak aludt. 

Én meg teljesen kiborultam, hogy éheztettem a gyerekem idáig. Hogy másokra hallgattam, mert nyilván más jobban tudja… De vannak dolgok, amiket végzettség nélkül is lehet tudni, érezni, látni. Első gyermeknél is.

Kanyarodjunk vissza a szüléshez! Mi tette volna könnyebbé számodra Alina születését? 

Nekem előtte nem mondtak semmit a császárról. Persze olvastam róla, de megnyugtatóbb lett volna, ha az orvos, vagy egy hozzáértő el tudta volna mondani, hogy mire számítsak. Hogy mit csinálnak? Mit vágnak szét? Milyen érzés? 

Nincs kultúrája annak, hogy az emberek beszéljenek ezekről a dolgokról. Mintha mindenki szégyenlené, vagy mintha nem lehetne ezeket kimondani valami miatt.

Bármi szövődménye lett ennek a folyamatnak?

Sokat szenvedtem utána endometriózissal, nagyon erős lett a mestruációm. Az élettel összeegyeztethetetlen volt gyakorlatilag. Nem tudtam 15 percnél több időre kimenni a lakásból, annyira véreztem. A spirált nem vállaltam. A fogamzásgátlótól trombózis gyanúval kerültem kórházba, így az sem volt megoldás. 

Tavaly nyáron kivették a méhemet. Nem bántam meg. Az a rossz csupán, hogy csak egy gyerekünk van. De felhőtlen így is az életem. Nem érzem magam az eltávolítástól kevesebbnek. Sőt teljes értékű életet tudok élni így.

Ezek szerint a műtét előtt terveztetek tesót Alina mellé?

Igen. Először annyira féltem, hogy nem mertem vállalni, és amikor az idő árnyalta a történéseket, akkor pedig már nem jött össze. Kezdődtek a kivizsgálások, így derült ki, hogy ebből a méhből már nem lehet gyerek.  

Így, hogy túl vagy ezen a császáros tapasztaláson, hogy állsz hozzá? Milyen érzéseket kelt benned a császár ténye, tapasztalása?

Sok nő választja a császárt, hogy “csak” a hasát vágják fel, hogy neki ne kelljen semmit sem csinálnia. Fontosabb számukra a szexuális életük, mint a szülés. Ez fura. De ha valakinek ezt az utat kell járni, akkor is tudja, hogy ez is szülés, még akkor is, ha aktívan nem vesz részt benne az Anya. 

Nem lehet elvitatni azt, hogy a császáros szülés is egy szülési folyamat. Egy olyan folyamat amikor, a gyermeked világrahozatalában nem veszel részt aktívan fizikailag, de azért mindenképp részt veszel benne.

Ha nem lett volna császár, Alina nem élte volna túl ezt a terhességet. Lehet, hogy én sem. Jó dolog a császár, ha ésszel használják, akkor ezért hálásak lehetünk. De nem könnyű belőle felépülni, sok idő kell hozzá. Ez talán független is a szülés formájától. 

Azt kellene elfogadni, hogy a szülés után megváltozik a nők teste, és ezzel együtt még nagyon sok minden. A gyermekágyas időszak a regenerálódásról szól. Akkor is, ha császárról, vagy ha természetes szülésről is van szó.

Az én történetemből nem lehet erőt meríteni. 

A legnagyobb tanulság bárhogy is szülsz, hogy legyen melletted valaki, aki melletted áll. Aki tisztában van mindennel, akivel egy bensőséges kapcsolatba tudtok kerülni ebben az életszakaszban. Aki fókuszt ad.

Békésebb lett volna így a szülés. A legjobb az lenne, ha egy ilyen segítő alanyi jogon járna minden kismama számára. Hogy mindenki kaphasson valakit, aki végig kíséri a terhességen és a szülés útján. 

A „Az én történetemből nem lehet erőt meríteni.” – Eszter szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.