Fekszenek az ágyon. Zsófi a hátán. Jázmin Zsófi mellkasán. Mindkettőjük szeme csukva. Nem csoda, hogy elfáradtak. Több, mint 9 óra intenzív vajúdás az éj leple alatt. Halkan, hangosan, ellenállva, megengedve. Oldalt, háton, labdán, zuhany alatt, fejjel lefelé, féltérden. Most egy ismeretlen koreografál az élet színpadán. És, ha valaki, akkor egy balerina tudja, hogy mit jelent végig táncolni egy szerepet, amikor már remegnek az izmok és mindenhol fáj. A színpadon nincs tegnap, nincs holnap, csak a következő ütem, a következő lélegzet, egyik láb a másik elé. Bármerre is vezetnek minket végig megyünk az úton. Zsófi és Jázmin útja a műtőbe vezet. Nincs vészhelyzet, de nagyon ereszkedik a szívhang, és bár Zsófi bármit eltáncolna, lefújják az előadást.

Fekszenek az ágyon. Zsófi a hátán. Jázmin Zsófi mellkasán. Mindkettőjük szeme csukva. Nem csoda, hogy elfáradtak. Leülök melléjük, letámasztom a könyökeimet az ágyra. Arcom mellett mozdulatlanul tartom tízen éves koromban kapott kis fekete tükröm. „–Zsófi szeretnéd megnézni? – Igen.” Kinyitja a szemét. Elmosolyodik. Angyali, éteri mosoly minden seb mögött. Csak pár centire vagyunk egymástól. Két karom között kukucskálva egészen közelről nézem őket. Zsófi újra becsukja a szemét és megpihen. Én pedig észreveszem saját magam a tükör hátoldalán. Tükröződünk.

A Tükröződünk bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Hogyan jöttél Te a világra?

Anyukám második gyermeke vagyok. A bátyám után 15 hónappal születtem. Hamar és meglepetésszerű volt az érkezésem. ’89-ben Szekszárdon, télen születtem. Anyukám választott orvosa nem ért be hozzá. Nem érték el telefonon. Sokszor elmondta, hogy milyen nehéz és fájdalmas volt számára idegenekkel vajúdni. Ráadásul majdnem négy kilóval születtem.

Volt olyan szülésélmény a környezetedben, ami meghatározó volt a számodra?

Egy barátnőm a kovid idején kovidosan szült. Nem örültek neki a kórházban, egy műanyag székre, maszkban ültették le vajúdni. Meg kellett próbálni kikönyökölni belőle a gyermekét, de végül sürgősségi császár lett belőle. A császár után egy órával felállították, mert kellett a szoba másnak. Nagyon közeli kapcsolatban vagyunk, így ezt a folyamatot egész közelről kísértük figyelemmel. Nagyon nehéz volt. Most fog születni hamarosan a második gyermeke.

Ugyanabban az intézményben?

Igen. Sajnos, igen. Próbáltam kicsit terelgetni, hogyha van lehetősége, akkor váltson, vagy legalább legyen egy dúlája. Sokat beszélgettünk vele a császárról. Az előző szülése után programozott császárra vágyna, hogy ne az történjen, mint az első gyermeke születésénél.

Remélem, jó szülésélménye lesz most, de térjünk vissza Rád! Milyen körülmények között fogant meg gyermeked?

2022-ben adtunk zöld utat a babának. Végül 2024. júliusában sikerült teherbe esni. A hosszú út alatt lombik centrumban is jártunk, ahol

azt mondták, hogy ilyen csúnya méhhel soha nem fogok tudni teherbe esni, és kihordani egy babát, de nem vagyok egy feladós típus.

Elmentem egy endokrinológushoz és egy másik nőgyógyászhoz. Ők hittek benne. Megpróbáltuk a terminált együttléteket, illetve kaptam gyógyszert arra, hogy megnőjenek elég nagyra a petesejtjeim, kaptam tüszőrepesztőt, illetve volt egy endometriózis műtétem, és két petevezeték átjárhatóságot segítő beavatkozás is. Az elsőt elrontották, a második sikerült.

Mindezek ellenére nem estem teherbe, ezért kinn Csehországban, ahol éltünk felmerült, hogy donor petesejtre lenne szükségünk, amit viszont a férjem nehezen fogadott volna el. Végül egy inszeminációt próbáltunk meg Csehországban, ami sikertelen volt. Kicsit elengedtük ezt a témát, bár abban a bizonyos hónapban is a terminált együttlétre azért figyeltünk. Épp Párizsban voltunk az olimpián, amikor barnázni kezdtem. Elmentünk egy terhességi tesztet venni. A férjem nem is értette, hiszen úgyis megjött, de én mintha éreztem volna, hogy ez valahogy más. Ő egy sört szeretett volna inni, én pedig a tesztet megcsinálni.

Beültünk valahova, elmentem a mosdóba. Mozgásérzékelős lámpa volt. Időnként kialudt, épp akkor is, amikor rápisiltem a tesztre. Hadonásztam, hogy újra világos legyen. Amikor felgyulladt a lámpa, láttam, hogy ott a két vonal.

Mint egy filmjelenet.

Teljesen. Ráadásul az volt az érzésem, hogy biztos a francia tesztek máshogy működnek. Elolvastam a leírást spanyolul, mivel franciául nem beszélek, és láttam, hogy itt csak ugyanaz a jelrendszer. Kimentem a férjemhez, és mondtam neki:

– Pozitív.
– Mi pozitív?
– A teszt.
– Milyen teszt?
– A terhességi.

Beültünk egy spanyol-magyar meccset megnézni. És közben próbáltuk elhinni a teszt eredményét. A következő napokban még öt tesztet csináltunk. Mind az öt pozitív volt. Hetekig a mi titkunk maradt. A 12. heti genetikai ultrahangok után  hittük csak el igazán.

Ekkor kezdtetek el intézményt és orvost keresni.

Igen. Csehországban polgári jogod, hogy dúla is lehessen veled a szülésnél a férjed mellett, így dúlában is gondolkodtunk.

Ősszel választottunk szülésznőt és dúlát is, illetve egy hasonló intézményt, mint itthon a BPK, csak állami, és a családi szobák feletti szinten van egy kórház. Ha bármi gond van, akkor le tudják hívni az orvost. A szülőszobát egy kis apartmannak képzeld el, ahol van saját konyhád, nagy kanapé, fürdőszoba egy óriás káddal. Amikor megnéztük az intézményt, akkor a választott szülésznő megkérdezte, hogy milyen különleges kívánságaim vannak. Nem is tudtam hirtelen mit válaszolni. Én csak szerettem volna természetesen, hüvelyi úton szülni. Ő pedig elmesélte, hogy nem rég volt egy család, akik addig nem szerették volna elvágni a köldökzsinórt, amíg magától le nem válik. Elvitték a lepényt is haza.

Este 8-kor volt a találkozónk, hogy a férjem is ott tudjon lenni. Kávéval teával kínáltak egy állami intézményben, mindezt angolul.

De mégis mást hozott az élet.

Igen, a férjem munkája miatt haza kellett költöznünk. Előtte még csináltunk egy klasszik babymoont. Végig jártuk Csehországot, elmentünk Grand Canariára. Nagyon szép volt. A költözés már traumatikusabb. Nehéz volt elköszönni az ottani életünktől.

Tudtál már kint is tudatosan készülni a szülésedre?

Találtam kint egy olyan helyet, ahol hasonló programok vannak, mint nálad. Oda kezdtem járni. Szuper csapat volt, főleg nemzetközi kismamákkal. Igazán támogató közeg volt. Jártam jógázni, szülésfelkészítőre. Ezért is kerestelek fel téged, amikor hazajöttem, mert tudtam, hogy a jóga milyen jó hatással volt már kint is rám.

Majd jöttek a rossz hírek Ádámról.

Az első genetikai ultrahangra félelmekkel teli mentünk, mert nem hittük el, hogy minden rendben lehet. Az orvosoktól kapott nehéz mondatoknak a nyomai nem múlnak könnyen el. A harmadik trimeszteri ultrahangon viszont már nem aggódtunk. Csakhogy egy túl jó genetikushoz mentünk el. Ha egy állami intézményben egy egyszerű szonográfus vizsgál talán észre sem veszi azt a kisagyi asszimetriát, amit ő igen.

A kisagy egyik része alul volt fejlődve a másikhoz képest.

A későbbi MR vizsgálatnál is ezt látták. Azt mondták nincs nagy gond, de valószínűleg majd fejlesztésekre kell vinni a babánkat, és csak a Honvédban vagy a Klinikákon szülhetek, és csak programozott császárral. Két hétre rá elmentünk szívultrahangra, ahol minden negatív volt, és egy másik vizsgálatnál elküldtek a Magzati Medicina Központba, ahol szintén ugyanezt találták a babánál, viszont azt is hangsúlyozták, hogy ez nem császár indikáció. Ezt gyermekorvos, illetve két genetikus nőgyógyász is megerősítette.

Sok minden dolgozott bennem, mert három orvos három különbözőt mondott a szülésről. Elhangzott a klasszikus mondat, hogy mi lesz akkor, ha mégis valami baj van egy hüvelyi szülésnél?!

A választott állami intézményben van lehetőség választott orvossal szülni magán finanszírozva. Nem mertem magam az ügyeleti rendszerre bízni, túl sok bizonytalanság volt már így is. Eredetileg egy magánintézményben szültem volna egy természetes szülés párti orvosnál, de amikor megtudta, hogy volt egy mióma műtétem, akkor azt mondta, hogy én is és a gyerekem is belehalhatunk a szülésbe. Kikértem a műtéti jegyzőkönyvet, hogy nézze át, utána azt mondta: Jó, ez nem zárja ki hüvelyi szülést, de mivel adenomiotikus a méhem ezért fájásgyengeség lesz, úgyhogy mégis csak császárral kell szülnöm. Ekkor felkerestem egy másik magán orvost, aki azt mondta, hogy pont ezek miatt a dolgok miatt javasolja a hüvelyi szülést, merthogy az endometriózis sokszor terjedhet egy császárhegbe.

Sok orvos után végül eljutottam egy újabb doktorhoz. Megkérdezte, hogy mit gondolok a hüvelyi szülésről, elmondtam neki, hogy szerintem ez egy nagyon szép dolog, és nagyon szeretném megpróbálni. Elmondta, hogy az én állapotom miatt nem kell, de szerinte a baba állapota miatt császár kell, hogy legyen, mert hogyha esetleg vákuum kell, az nem tenne neki jót. Adott időt, hogy átgondoljam, hogy én valójában mit szeretnék.

Először úgy terveztük, hogy április 3-án lesz egy programcsászár, ami a kiírt dátumhoz képest egy héttel korábban lett volna. Konzultáltam a gyerekorvossal, majd visszamentem a szülész orvoshoz, mert nem akartam, hogy egy héttel a terminus előtt kivegyék. Nagyon bíztam a babámban, és abban, hogy magától elindul. Azt mondta az orvosom, hogy ha minden rendben, és jók az NST eredmények, és magától elindul, akkor megpróbálhatom hüvelyi úton megszülni, de ha nem, akkor  10-én legkésőbb császár, előtte pedig kaphatok oxit, hogy felkészüljön a baba is. Ekkor jöttem hozzád a szülésfelkészítőre.

Beindult végül a szülés?

Nem. Pedig volt szülésindító masszázs, mindenféle tea, vasfű, málnalevél, datolya és ananász. Sok séta a kutyánkkal, de semmi nem hozta el az indulást.

A császár előtti este természetesen már nem tudtam aludni. Inkább kicsit finomítottam a szülési tervemen, illetve még délután felhívtam az orvost, hogy hányadik vagyok a műtéti sorrendben, azt mondta, hogy az első. Mondtam, hogy az nem jó, mert szeretnék vajúdi, rákészülni a szülésre. Illetve ebben az intézményben még ha a magán részben is szülök, akkor is a hivatalos vajúdóban hat másik nővel kell lennem. Mondtam az orvosomnak, hogy én ezt nem szeretném, és én kérek egy szülőszobát magunknak, és egy nagyon kedves szülésznőt is szeretnék. Elintézte. Így jött a többi kérés is: Hadd vihessem haza a placentát. Azt mondták, hogy nem lehet, mert el akarják küldeni biopsziára, hogy megnézzék. Rendben. Megbeszéltük viszont, hogy szeretnénk oxitocint, hogy kicsit felkészítsük a babát. Amikor bejött az orvos, akkor megnézte a méhszájat. Teljesen zárt volt. Ekkor kérdeztük meg, hogy be lehetne-e kenni a babát a hüvely váladékával, de mivel pozitív lett a streptococcus eredményem, ezért azt nem lehetett.

Elmondtam, hogy szeretnék gyengéd császárt, Ő pedig elmondta, hogy ő is látta ezeket a gyönyörű videókat, ahol magától kibújik a baba, és megbeszéltük, hogy ebben tud számunkra segíteni. Kapok majd egy kesztyűt, és segíthetem kitolni a babánkat a hasamból.

Megkaptam az oxit. Amitől nagyon laza menstruációs fájdalmaim lettek. Közben hallgattam a császárvonalas meditációkat, hallgattam azt a zenét, ami az esküvőnkön szólt, igyekeztem relaxálni, megfürödtem, labdáztam, masszírozott a férjem, miközben talán ő jobban izgult is, mint én. Közben egy mobil CTG végig a hasamon volt.

Ahogy az orvos fogalmazott a baba egy picit megszeppent (ez volt a CTG-n látható), így az oxit le állították egy ponton.

Pár órával később bementünk a műtőbe. Nagyon kedves és vicces aneszteziológus volt.

Az előző napi konzultációnál már felvetettem nála, hogy nem szeretném, hogy ki legyen kötve a kezem. Belement. Először kikötöttek, de mondta a nőgyógyász, hogy megígérte nekem, hogy segíthetek. Így elengedték az egyik karomat. Kaptam egy zöld kesztyűt. Beigazgatta a karom a megfelelő helyre. Rátette az ő kezét az enyémre, miközben a líra végig előttem volt.

Azt nem vehették le fertőzésveszély miatt. Nagyon érdekes érzés volt. Olyan, amit soha nem fogok elfelejteni. Nem hüvelyi úton szültem, de mégis nyomnom kellett. Nagy erővel kellett a popóját nyomni, tényleg egy nagy erőkifejtés volt. Olyan jó érzés, hogy részese lehettem és nem csak elszenvedője. Hamar fel is sírt. Picit rátették a hasamra, megvárták, hogy elálljon a köldökzsinór pulzálása, megmutatták nekem, kicsit tudtunk beszélgetni, majd elvitték a férjemhez. Mikor kitoltak a műtőből volt aranyóránk is, ami nagyon hamar eltelt.

Milyen élmény volt?

Gyors. Bent volt egy csecsemős nővér, aki megnézte, hogy van-e a tejem, és volt is, jött a mellemből a kolosztrum. Ádám pedig ügyesen szopizott már azonnal. Megmutatta a csecsemős, hogy hogyan segítsen a férjem a szoptatásnál. Hármasban maradtunk. Bár az őrzőben 5 anyuka is feküdt valahogy mégis tudtunk magunkra koncentrálni.

Ritkán hallani ilyen szép császáros élményt.

Nagyon sokat köszönhetek az ottani csapatnak. Jó volt, hogy volt időnk előtte felkészülni rá. Jó, hogy nem ajtóstul rontottunk a házba. Nagyon hálás vagyok az orvosomnak, és ezt meg is mondtam neki. Közben azt is érzem, hogy ugyan felkészültem, és jó élmény volt, de így is nagyon nehéz, hogy nem természetes úton hoztam világra a gyermekem. Annak pedig nagyon örülök, hogy rögtön elindult a tejem, nem kellett se tápszer, se bimbóvédő.

Könnyen ment a mobilizáció is?

Nem. Nem igazán ment a felállás. Régóta nem ettem már, és műszakváltás volt pont, amikor lábra kellett volna állítani. Elfeledkeztek rólam, miközben elfogyott a vizem is. Emiatt a felállásnál megszédültem, elsötétült minden, amikor négy órával később jöttek felállítani. Négyszer-ötször is visszaestem. De közben használtam itt a szüléshez készített kártyákat, amik a fejemben voltak: „Erős amazon vagyok!” „Képes vagyok rá!” Ezt a kettőt mantráztam magamban, miközben igyekeztem felállni. Visszafektettek többször, és hoztak valamit enni. Bár előtte lecsesztek, hogy miért nem ettem vagy ittam valamit. „Hát mondom, csókolom, hogyan?„

A gyerekorvosnak a szülés előtt két kérése volt: anyatejes baba legyen és zéró szeparáció.

Mivel Ádám jól volt, ezért nem került PIC-re, de elvitték megfigyelésre. A férjemet pedig elküldték, pedig kevesen voltak aznap a nővérek, és jól jött volna nekik is és nekem is a segítség. Jó lett volna, ha hoz vizet vagy egy szendvicset, vagy csak felteszi töltőre a telefonom. Így sajnos a zéró szeparációt nem sikerült megvalósítani, Ádám egyedül volt és csak egy kis időre láthattam.

Amikor negyedszerre sem sikerült felállnom, akkor puffogva vért vettek, hogy kiderüljenek az értékeim, hátha vért kell kapnom.

Kiderült, hogy jók az értékeim, ezért közölték, hogy nincs indokom rosszul lenni. Azt kérdezték, hogy dohányzom-e, mert biztosan amiatt nem tudok felállni, mert szűkek az ereim. Soha nem dohányoztam.

Gyűlölöm az egész dohányzás dolgot. Kávézok-e? Azt igen, de mióta terhes vagyok csak nagyon lightosan. Kérdezték: Mikor ivott utoljára kávét? „Ma semmit nem ihattam, mert program császárral jöttem, nem ihattam csókolom!” Hát akkor ez a hiba. Miért nem mondta?! Hogyha ivott volna kávét, akkor fel tudott volna kelni.

Ádám ekkor a csecsemős osztályon volt?

Igen. Ezért meg is kérdeztem, hogy hogy van a kisfiam, mondták:

„Ez a gyermekágyas osztály, ő pedig a csecsemős osztályon van. A kettő egymással nem kommunikál. Láthatja, vagy megkérdezheti, hogyha eljut odáig.” Gyomorforgató volt. Csak annyit kértem, hogy mondják meg, hogy jól van-e, vagy tolják ide. A két osztály között pár 10 méter távolság volt.

De nem voltam olyan állapotban, hogy ezért harcoljak. Próbáltam jól informált lenni, könyveket olvastam, meg minden, de erre a részére nem lehet felkészülni.

Megettem mindent, amit lehetett, utána fel tudtam állni. Az egyik nővér egy kicsit normálisabb volt. Mutatott egy újszülöttről egy fotót, és mondta: „Látja?! A maga kisfia is ugyanígy vár önre, csak szedje össze magát!” Kérdeztem, hogy segítenek-e lefürdeni. Azt felelték, hogy nem, az már nincsen benne a protokollban, azt egyedül oldjam meg. Kihúzták a katétert, elmentem WC-re, de nem fürödtem meg. Bejött egy másik nővér. Megkérdezte, hogy hogy vagyok. Mondtam, hogy nagyon rosszul, és eléggé fáj is a sebem. Csak annyit kérdezett: „De hát maga akarta a császárt, nem? Az ilyen!”

Helyre tettem, hogy nem én akartam, magzati indikáció volt. „Ja, én ezt nem tudtam.” „Ja, akkor minek kell beszólni?” És erre mondta anyukám azt, hogy amúgy én is akarhattam volna, nem sok köze van hozzá egy csecsemős nővérnek.

Nem akarom, nem tudom elmondani, mit éreztem. Közölte, hogy itt a fájdalomcsillapító, a háromból kettőt vehetek be.

Felültem az ágyban, megkérdezte, hogy miért így ülök? Így meg fog fájdulni a hátam. Örültem, hogy felültem valahogy. Ő pedig nem segített. Megkérdeztem újra, hogy hogy van a kisfiam. Válaszolt, hogy épp előtte kérdezte meg, minden rendben van vele.

Felhívtam a férjemet, és ő azt mondta, hogyha szeretném látni, akkor erősnek kell lennem, és akkor el tudok menni érte. Az osztályról senki nem fog segíteni, mert ez nem a feladatuk, de egyedül mehetek.

Hálás vagyok, hogy ide is jártam hozzád, és készültem az egészre, onnan merítve az erőt összeszedtem magam, és kicsoszogtam a csecsemős osztályra. Ahol azzal vártak, hogy: „Maga az anyukája Ádámnak? Rengeteget sírt, most nyugtattam meg, mert eladta a fél házat.” Kérdeztem, hogy miért nem hozták be? Tudták, hogy van előtejem, cicire raktuk volna. Bőrkontaktus, tudják?!”

Mondtam, hogy kérdeztem a kolléganőktől, hogy hogy van, és senki semmit nem mondott. Kérdezték, hogy el szeretném-e vinni, de annyira gyenge voltam, hogy nem tudtam. Szívem szerint persze, hogy elvittem volna, de annyira messzinek tűnt a csecsemős osztály az én szobámtól, hogy ez nem ment. Ha bármi gondom lett volna, nem is tudtam volna kinek szólni, és akkor végül is reggel fél hatra mentem vissza érte. Utána viszont végig együtt voltunk kedd délutánig. Ekkor már rendesek voltak, de azért a történtek rányomták a bélyeget erre az első időszakra.

Egy jó dolog van ebben, hogy az ember anyatigrissé válik közben. Az utolsó reggelen rengeteg vizsgálat kellett Ádámnak, mert találtak a szívével valamit.

Fölvittem a csecsemősökhöz. Mondták, hogy „Jó, anyuka kiül a liftek elé, és megvárja!” Én pedig mondtam: „Nem, anyuka itt marad, és beszél az orvosokkal, és itt van végig, ha kell, megszoptatja!” Néztek rám… mondták, hogy jól van, akkor maradjak. Így feleltem: „Én innen akkor megyek el, ha daruval visznek el.”

A szüleid orvosok. Ők, hogy élték meg ezt a helyzetet?

Apukám a szülés után felhívta a gyerekágyas osztályt, amire ők nagyon mérgesek lettek. Csak szerette volna tudni, hogy mi van a lányával, hogy hallotta, hogy nincs jól, nem tud felállni, hogy vért vesztett. Én épp pihentem, le voltak kapcsolva a villanyok, azt mondták, hogy így talán el tudok aludni. A hívás után bejöttek, felkapcsolták a villanyokat: „Most szólt ide az apja! Nekünk ne telefonálgasson, mert magasról teszek rá, hogy milyen orvos. Itt nem fog orvossal beszélni, max velem, mert az ügyeletes orvosnak erre nincs ideje. Azonnal hívja fel az apját!” Mondtam, hogy sajnos nem tudom felhívni, mert lemerült a telefonom. „Akkor töltse fel!” „De hogyan, ha minden cuccomat már átvitték a szobámba.” „Akkor így járt. De amint fel lesz töltve a telefonja, hívja fel az apját, nehogy az igazgatóhoz menjen!„

Nem gondolkoztál rajta, hogy visszajelzést adj az intézmények?

Írtam a Másállapotot a szülészetben-nek. Ők is azt mondták, hogyha lesz elég lelkierőm, akkor írjak esetleg, de ez az idő még nem jött el. A negyedik ötödik napon már volt erőm kiállni magamért. De amikor frissen szültél, amikor úgy mész be, hogy még van benned valaki, aki nem rég bújt ki, és a világodat sem tudod, és ilyeneket mondanak… Apukám is kiakadt, nagy a szakmai tisztelet a kollégákkal, de azért ott nála is elszakadt valami. Ráadásul mi ezért fizettünk is. Én értem, hogy abban az orvos díja van, és a mi esetünkben a műtős team díja, de hogy létezhet egy olyan rendszer Magyarországon, ahol az ország legnagyobb klinikáján, egy fizetős részlegen így beszélnek?! De a nem fizetősökkel, se legyenek ilyenek! Nem tudom, hogy mi az Istennek megy valaki, gyerekágyas osztályú nővérnek. Miért nem megy a Sparba? Ha Sparba bunkók velem, azt elfelejtem. Vagy majd másnap nem oda megyek vissza, hanem elmegyek a piacra a kedvenc árusomhoz, de ez egy szülés. És akkor mindezek után jönnek az invalidáló mondatok az ismerősöktől.

„Jaj, túl leszel ezen a 3-4 napon a kórházban, és utána elfelejted.” Nem, nem, ezt nem felejti el az ember. Nem felejti el sem a rosszat, sem a jót. Ezt nem lehet elfelejteni.

Látod?! Most is szóról szóra emlékszem. Ugyanúgy, ahogy emlékszem, amikor kitoltam Ádámot. Ez beleég az emberbe. Ahogy arra is emlékszem, hogy amikor rám rakták és utána hátra fordultam a férjemre ránézni, akkor ő zokogott. Odahajolt, és azt mondta: „Köszönöm, hogy megajándékoztál vele!”

Szóval nem az a gond, hogy a nővérek olyanok amilyenek, hogy ilyen stílusban ilyen tartalmat adnak, hanem hogy közben az élményemtől fosztanak meg.

Nekem már az is olyan sokat jelentett volna, ha azt mondja, hogy jó anyuka, értem, nem tud felállni. Idehozom kicsit a kisfiát, hogy lássa. Lehet, hogy akkor fel tudtam volna állni rögtön, mert akkor olyan hormoncunami öntött volna el.

Utolsó nap bejött egy addig még ismeretlen nővér. Kérdezte, hogy hogy éreztem magam. Őszintén elmeséltem mindent. Azt mondta, megosztja a főnővérrel ezeket a tapasztalataimat. Mondtam, hogy nyugodtan névvel és szobaszámmal is mondhatja, mert minden szava igaz. Ha másért nem, akkor azért, hogy más kismamáknak legyen majd egyszerűbb.

Hogy van most Ádám?

Amint megszületett, volt egy koponyaultrahangja, és rögtön még egy. Majdnem egy hetet bent voltunk, de azokon semmit nem láttak. Utána voltunk a Bókayban is a neurológián, ahol mindent a hat hetes állapotnak megfelelőnek lehetett látni. És lesz még egy MR vizsgálat és kéthavonta kontroll a neurológián.

Hogy tekintesz a szülésedre most pár hét elteltével?

Nem mondom, hogy nem mozgatnak meg belül, a gyönyörű hüvelyi szüléstörténetek, de végülis két gyerkőcöt tervezünk. Már mondtam a férjemnek is, hogy VBAC-at szeretnék. Az orvos is mondta, hogy van remény. Egyszer elsírtam magam nála, és annyit mondott, hogy:

“Zita, Ön már most jó anyuka, és hogy itt most megígérem magának, hogyha lesz második gyereke, és hozzám jár, akkor mindent megteszek azért, hogyha ön is, és a baba is jól van, akkor hüvelyi úton szülhessen.”

Már elolvastam a Hegmesék című könyvet. Készülök a VBAC-re.

Hogy teltek az otthoni napok?

Három hétig otthon volt a férjem, két hét apaszabi, egy hét rendes. Hál’ Istennek jól is jöttek ki az ünnepek. Sokat segített, amire szükségem is volt, mert rohadtul fájt kikelni az ágyból. Óriási segítség volt, hogy ő főzött, odahozta az ágyba a kaját, reggelit, ebédet, vacsorát. Tíz naposan elkezdtünk sétálni. Próbáltam csinálni a regeneráló tornákat is, de az elején nehezen tudtam ellátni a babámat, és ez egy nagy szívfájdalma ennek az időszaknak. Az én férjem nagyon támogató. Bíztatott, hogy ügyes vagyok, hogy meg tudom csinálni, de azért az első két-három hétben sokat sírtam. A baby blues az rendesen beütött.

Mi a legfontosabb tanulsága a történetednek? Mit ajánlanál másoknak a tapasztaltakból?

Először azt, hogy merjen a kismama kiállni magáért és bármit visszautasítani a józan ész határain belül. Harmadika helyett tizedike lett az időpontom ez nekem óriási segítség volt. Büszke vagyok magamra, hogy ezt el tudtam érni.

Fontos, hogy merjen akár másodvéleményt kérni, merje kifejezni azt, hogy mit szeretne. Akár egy ilyen gyengéd császár kapcsán is, maximum azt kapja, hogy valami nem működik, abból, amit szeretne. Nyilván ehhez az is kell, hogy tájékozódjon előtte.

Nagyon fontos, eljárni közösségbe, szülésfelkészítőre, vagy ha nincsen kedvük, akkor olvassanak könyveket.

Annak is érdemes felkészülni a császárra, aki hüvelyi úton szeretne szülni. Sokkal jobb felkészülni minden eshetőségre, még akkor is, ha nem erre vágyunk.

Én nem szeretem a csatába megyünk stílust, de valahogy mégis ez történik. Fontos, hogy tudja a kismama a jogait. Mondhatja azt is nyugodtan, hogy jogom van a kisbabámmal lenni, és hozzák ide mellém, és ha kell, jöjjön ide mellém egy csecsemős is, mert jogom van vele lenni, és nem kell, hogy egyedül legyen. Amennyire csak tud merjen kiállni a jogaiért. Ha ez csak annyit jelent, hogy a vizsgálatok alatt mellette van, az is nagyon sokat fog jelenteni. Vagy akár, hogy bejöhessen a férje egyágyas szobába, mert az óriási segítség.

És amit te is mondtál, hogyha rosszul sikerül a szülése, akkor menjen el egy szakemberhez, mert nem kell egyedül lenni az érzelmekkel.

Felejteni pedig nem mindent lehet. A memóriában ez élesen fog élni, úgyhogy bármit nyugodtan érdemes megtenni azért, hogy az ember jól legyen

A Nem hüvelyi úton szültem, de mégis nyomnom kellett. – Zita szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

 …tegnap 11:29-kor 51 centivel és 3080 grammal, császárral jött e világra…, … ballontól az epidurálig minden utat végig jártunk és végül császárral jött világra…, … igen hosszú délután és éjszaka után reggel végül császármetszéssel jött a világra…

Hát mi van itt, kérem?! Magabiztosan meséltem korábban, hogy a hozzám járó anyukáknak sokkal jobb a statisztikája, mint az országos átlag (a császáros szülések aránya több mint 40% Magyarországon, szemben a WHO ajánlásával, ami 15%). No nem azért jók a számaim, mert annyira zseniálisak az óráim, felkészítőim hanem azért, mert felvilágosult, a szülésükért tenni akaró nők járnak alapvetően hozzám.

Életem 7. kisérére lett volna a következő felkérés. A kismama hetekig járt az órákra, felkészítőkre, pedig nagy háttér tudással rendelkezett, hiszen védőnőként dolgozott. De a családjában korábban már többször is megjelenő terminus túllépést, túlhordást a mai világ nem engedte már meg. A ballon annyira nem hozott eredményt, hogy másnap el sem tudták távolítani, mint, ahogyan a vénába áramló oxitocin sem változtatott a helyzeten. Császár.

Amikor egy héttel később kiderült Zsókánál, hogy császára lesz, már szemem sem rebbent. 43 éves. Első baba. Lombik. 2 gerincsérv. Ráadásul az utolsó mérések szerint a baba súlya 4800 gramm körül lehet. Tiszta sor. A kórházi protokoll szerint előző este ballonos indítás, reggel oxitocin. Majd császár.

A reggeli órám előtt egyszerre csalódottan és megkönnyebbülve a 6 hetes készenlét után elmentem futni. Most meg lehet tolni, ma nem kell extra erőt tartalékolni már, ma csak a szokásos szerdai program jön. A futás után össze is jött a kis csapat a stúdióban 4 szoptatós anya, 4 pici baba. Okosórámat levettem, telefonomat ugyan még nem kapcsoltam ki, hátha jönnek hírek, de már lenémítottam. A beszélgetőkör előtt ránézve látom, Zsóka férja Matyi hív. 

Azt kérik, mégiscsak induljak, mert van remény. Kialakul a terv a fejemben, maradok még egy picit a stúdióban, jógázunk legalább 30 percet, hogy mégse potyára jöjjenek a picikkel, de egyértelmű utasítást adnak ki a pár hónapja szült anyák: INDULJ MÁR! Én meg, mint Csipkerózsika a bálba a futástól kipirult arccal rohanok haza. Közben hívom Julit, hogy mondjam neki a kialakult helyzetet, és hogy pár perc múlva otthon még találkozunk. Látom fürkésző tekintetét, lesi, hogy miben vagyok, elcsípi a remény mámorát, majd elindul a tavaszi szünetes találkozójára. Én is felkapom a csomagom, miközben betolok septiben egy croissant-t a másikat magammal viszem, még jól jöhet. A kocsi a ház előtt áll. Egy órán belül a kórházban vagyok.

A szoba ismerős. Itt született Samu és Regő is. Összeérnek a szálak, hiszen Regő apukája nagyon jó barátja Zsókának. Ha itt születik meg Dani is, akkor „szobatestvérek” lesznek. De ekkor ez még csak távoli remény. Korántsem szeretném ebbe beleélni magam, bár látom, hogy mindenki eltökélt. Ugyan Zsóka, a személyzet kérdésére többször is elmondja, hogy ő nem, ő ugyan nem ragaszkodik a hüvelyi szüléshez, ő egy egészséges gyermekhez ragaszkodik, felemelt fejjel, céltudatosan indul el az úton, ami először a zuhany alá vezet, ahol a szülésznő kérésére fél órát töltenek el Matyival. Állok az ajtó előtt, hátha tudok valamiben segíteni. Percek óta duruzsolást hallok. Matyi valamit mond, azaz inkább mesél, narrál. De vajon mi lehet az?! Persze még nem tartunk ott, hogy nagy csendet kérnének az összehúzódások, na de ez egy folyamatos narrálás vajon mi lehet?!

Pontban mikor letelik az előírt idő, kijönnek. Újabb adag oxitocinnal kínálják Zsókát, és mellé izomlazítóként Nospát is kap. A szülésznő, most fekvésre kéri, hogy a Nospa tegye a dolgát, és lazuljon el minden, aminek most el kell. Zsóka az ágyból ránéz Matyira és így szól: Matyi mesélj, mesélj még! És Matyi rákezd a már megszokott közös relaxációs technikájukra: mesél. Mesél Syrisuról, Jackie Orszaczkyról, Zoránról. Miközben a háttérben térben, időben, stílusban is teljesen más zene támaszt. Az összehúzódások rendszeresen jönnek 3-4 percenként.

Valamennyivel később emelik az oxitocint, és a szülésznő újabb kérésére most álló testhelyzetben vagyunk mindannyian. Ringatózás, duruzsolás. Már a Hungária zenekarnál járunk. Halad a folyamat, amit a következő hüvelyi vizsgálat is megerősít: érezhető egy pici ödéma, így irány vissza az ágy, a vízszintes testhelyzet és a forgolódás. Zsóka elbizonytalanodik. Időnként arról számol be, hogy annyira erősek az összehúzódások, hogy úgy érzi már nem tud lazítani odalenn.

Átbeszéljük, hogy a duruzsolás neki az alap, és valójában a figyelmét odaadja az összehúzódásoknak, ott van velük. Mégis nehéz kitalálni mi lenne a jó, mert a tekintetén, a testhelyzetén a fájdalomnak nyoma sincs. Méltóságteljes, nyugodt légzés, csak ez van. A meleg borogatás a gömbölyödő hasa aljára, légzés lassítása, a bíztatás talán erőt adhat, és az a tudat, hogy elég ha az ajkait, az állkapcsát lazítja, a többi megtörténik odalenn magától.

Ez idő tájt halkul el a zenetörténeti mese is. A csendet két hüvelyi vizsgálat töri meg. Meglepődve néznek egymásra a szülésznő és az orvos. Ők sem gondolták volna Zsóka jelenlétéből, hogy már 8 cm-nél járunk. Felpezsdül a környezet. Újabb testhelyzet változtatás. Ismét állunk. Azaz dehogy állunk, rogyasztunk. Zsóka Matyiba kapaszkodva a szülésznő biztatására nyomni kezd. Úgy látom teljes erejével tol, miközben elmondása szerint még igazán nem határozottak a tolási ingerek. Halkan javaslom, hogy csak annyit toljon, amennyit kér az összehúzódás, épp mindig csak annyit.

Újra sokan leszünk a szobában, és ismét változik a dinamika. Vissza az ágyra. Oldalt fekve, forgolódva jönnek a szaporább összehúzódások, majd lassulva félig ülő testhelyzet, felhúzott lábakkal, nyitott térdekkel következik. A kismamát arra kérik, hogy vegyen egy nagy levegőt, és kezdjen el rekeszizomból lefelé tolni. Ügyesen tol, hatalmas munkát végez, ügyesen halad a baba is.

Egy ponton mégsem akar Dani feje átmozdulni, így megbeszélve Zsókával a szülésznő tartja a nyomás által elért helyzetet a karjával, sőt rá is segít. Rövid időn belül kibújik a fej, és kicsusszan a test. Az a hosszú test.

Amikor felocsúdunk a megszületés csodájából, szemrevételezik a kis embert, akarom mondani a nagyot, mert Dani tényleg nagy baba. Az oly sokszor félrevezető mérések most beigazolódni látszanak. Az aranyórába senki nem meri felvetni, hogy ugyan mérje már meg valaki, de epekedve várjuk mind a számokat. 4830.

Amikor a csecsemősök elviszik Danit a csecsemős osztályra, Zsóka kéri Matyit, jól figyelje meg gyermeküket, nehogy összecseréljék valakivel. A csecsemős nővér és a szülésznő együtt nevetnek fel, Danit biztosan nem fogják összekeverni mással, mert még egy ekkora baba nincs az osztályon. Elköszönök én is Regő szobatestvérétől, és megvárom míg Zsóka lezuhanyozik. Majd elindulok haza, hálát adva, hogy ma jól, ma nagyon jól álltak a csillagok. 

A Syrius a szülőszobán bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Julcsi szüléstörténete Matyi megszületéséről.

Mit tudsz a saját születésedről?

Nem sokat. Nagyon meleg volt. Anyu homályosan emlékszik a hármunk születésére. Kicsit összefolynak neki a történetek.

Az első trimeszterben gond volt velem. Azt gondolták, hogy valamilyen rendellenességgel fogok születni. Fel is tették az orvosok a kérdést a szüleimnek, hogy megtartanak-e. Nekik ez nem volt kérdés. Teljesen egyértelmű volt, hogy megtartanak. Végül teljesen egészségesen születtem meg.

Úgy tűnsz, azóta is jól vagy. Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a saját szülésélményed előtt?

A nővérem akkor már két szülésen túl volt, és várta a harmadik gyermeküket. Az első kisfia a 37. hétre született. Nem volt koraszülött már, de azért hamar jött. Mivel a testvérem könnyen szült, arra gondoltam, hogy én is könnyen fogok. Nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de azt gondoltam, hogy hamar meglesz Matyi.

Volt egy másik történet, egy ismerősnek a babáját túlhordás miatt indítani kellett, majd császár lett a vége. Arra gondoltam, hogy csak ne ez legyen nálam is. Nem volt jó hallani, hogy szenvedett is a fájásokkal, de császár is lett. Ma már tudom, hogy milyen jó, hogy vajúdott legalább.

Milyen körülmények közé érkezett Matyi?

A tervünk az volt, hogy júliusban elkezdünk próbálkozni. Szerettük volna, hogy Áron lediplomázzon még a baba érkezése előtt, de a júliust júniusban egyszerűen eldobtam. Inkább most! Ha a Jóisten úgy akarja, akkor jön, és rögtön jött is. Jelnek éreztem. Jó helyre, jó időben érkezett.

Hogy derült ki, hogy várandós vagy?

Valamelyik hajnalban csináltam egy tesztet. Éreztem, hogy pozitív lesz, de mégis lesokkolt. Akkora már minden éjszaka ezzel álmodtam. Aznap azt, hogy pozitív lesz. Ötkor kirohantam az ágyból, megcsináltam, lesokkolódtam. Hagytam Áront aludni, és csak, amikor felébredt, akkor mondtam el neki. Nagyon örült neki, miközben őt is meglepte, hogy ilyen gyorsan összejött.

A családnak, barátoknak, hogy mondtátok el a nagy hírt? 24 éves voltál akkor, talán elsők lehetettek a barátok között ezzel a hírrel.

Igen elsők voltunk, de nem lepődtek meg, mert tudták, hogy mindig anyuka akartam lenni. Már a gimnáziumi felvételin, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam: Anyuka. Fiatal anyuka.”

Anyukám Így is meglepődött, pedig azt hittem, nem fog. A szülinapomon mondtuk el neki. Áron kovidos lett, és a biztonság kedvéért külön költöztünk. Nem értették, hogy mi ez az óvatoskodás a koviddal. Hát ezért… Meglepődtek. Áron szülei, meg egyszerűen csak örültek. Ott első unoka Matyi.

Hogyan voltál kismamaként?

Jöttek a rosszullétek, de közben jól telt a várandósság, nem volt extrém problémám. Minden jó volt. Még a hátam sem fájt igazán.

Közben tanítottam tovább. Vittem tovább az osztályom. Fizikailag nem volt egyszerű, de legalább fitten tartottak a gyerekek. Fontos volt, hogy fitt maradjak, és mivel előtte is jógáztam, így kezdtem el kismama jógára járni hozzád. Próbáltam tovább gyakorolni a hatha jógát, de annyi mindenen kellett variálni az órán, hogy inkább azt abbahagytam.

A 38. hétben kórházba kerültem magzatvíz elfolyás gyanújával. Az azóta sem derült ki, hogy magzatvíz volt, vagy vizelet volt. Az ottani doktornő arra gyanakodott, hogy magzatvíz, és talán fent valahol elrepedhetett a burok. Várták, hogy beinduljon a szülés, de hiába voltam bent három napot, nem történt semmi. Én pedig közben hallgathattam, hogy a szülőszobákon a nők hogyan sikoltoznak. Szörnyű volt. Mellettem pedig egy frissen császározott anyuka feküdt, aki nem volt túl jó állapotban.

Ott nem lehetett pihenni, így később a nőgyógyászatra kerültem, majd onnan haza könyörögtem magam, mert semmi bajom nem volt. Saját felelősségre hazaengedtek. Lehet, hogy nem volt jó ötlet oda visszamenni szülni, de akkor még bíztam benne, hogy jó választás lesz. Tudtam, hogy van még két hetem, addig bőven beindulhat a szülés.

Mindent el is követtem ezért. Felkirándultunk a Guckler-kilátóhoz, lépcsőztem a Vöröstorony lépcsőn. A bábakoktél volt az egyetlen, amit nem mertem kipróbálni. Nehéz volt, mert mindenki érdeklődött: „Még mindig egyben?!”. Hiába írtak kedvesen, nagyon frusztráló volt.

Volt olyan érdeklődés az üzenet dömpingben, ami mégis jó volt?

Talán, amikor valaki csak annyit írt, hogy hogy vagy? Az egy jó kérdés, mert arra tudtam válaszolni.

Nem számítottál arra, hogy nem jön időben.

Nem, egyáltalán nem éreztem opciónak. A terhességem előtt nagyon erős menstruációs fájásaim voltak. Sokszor hánytam is. Semmi nem segített. Azt éreztem, hogy havonta készült a testem a szülésre, és tudom, hogy mit kell csinálni, de csak nem indult be magától.

Egyszer rákérdeztem, hogy mikor indítják el, ha nem történik semmi. Az egyik doki azt mondta, hogy legkésőbb egy hétfői napon. Végül pénteken 40+6 napra indítottak, mondván, hogy aki eddig nem indult el, az már nem is fog. Már én is türelmetlen voltam, és elhittem, hogy ez így van. Azóta már bánom ezt, mert beindulhatott volna magától, ha egy picikét várunk még. Beleegyeztem a péntekbe, és nagyon meg is könnyebbültem. Azt gondoltam, hogy akkor holnap szülünk, hogy holnap végre találkozunk Matyival.

Az orvos ballonos indítást javasolt. Nem szerettem volna, mert sok olyan történetet hallottam, ami ballonos indítással kezdődött, és császár lett a vége. Ezért azt kértem, hogy inkább ne ballonos legyen. Szerettem volna kipihenten, reggel menni szülésre, és tudtam, hogy a ballont éjjel teszik fel. Talán nem volt jó ötlet. Végül hajnal 6-ra mentünk be, és zselével indították a vajúdást. Itt volt a legérdekesebb mondata a szülésnek, amikor valaki ennyit mondott az orvosnak a zselé felhelyezése közben: „Mit finomkodik doktor úr?!” Egyszerűen leszidták, hogy miért óvatosan helyezte fel a zselét.

Ezután csak vártunk. Áronnal együtt olvastunk, keresztrejtvényt fejtettem. Abszurd volt az egész. És csak vártunk és vártunk.

Egy nagyon fiatal szülésznő jött hozzánk időnként, aki – kimondom – az egész szülés alatt semmit nem segített. Mivel semmi sem történt, ezért délben elkezdtem kapni az oxitocint. Nem indultak el rögtön a fájások. Tudtam, hogy mozognom kell. Mozogni, mozogni, mozogni, és nem hátradőlve várni. Áron hozott be egy labdát, amikor azon elkezdtem pattogni, akkor indultak be a fájások. Ez megerősített abban, hogy nem szabad leállnom, hanem mozdulni kell, még akkor is, ha közben fognom kell a CTG-t a hasamon, miközben jönnek a fájások.

Áron nem sokat tudott segíteni, inkább mérte az időt. A szülésznő pedig nem volt sehol. Nagy ritkán bejött, ránézett a CTG-re, és kiment.

Jöttek az orvosok, vizsgálgatlak. Fél ujj, egy ujj. Végül két ujjnyira jutottam el. Hányingerem volt, de nem hánytam. Közben próbáltam a légzésre figyelni és mély guggolásokban helyezkedni az ágy szélén. Tudtam, hogy ez segít a babának leereszkedni. Közben rugóztam a labdán pedig akkor már véreztem is.

Közben újabb orvosok jöttek, volt, hogy több is egyszerre. Végül a főorvos is megvizsgált. Azt mondták, hogy minden órában egy ujjnyit kellene tágulni. 6-kor kijelentették, hogy császár. Pedig Matyi jól volt, bennem is volt még erő. Ekkor már két percenként jöttek az egy perces fájások, bár a vizsgálat előtt épp lassulni látszódtak.

A császár hírére megkérdeztem, hogy mit lehet még csinálni azért, hogy elkerüljem a műtétet. Forró zuhanyt javasoltak, azt, hogy körkörösen engedjem a hasamra a meleg vizet. Ekkor én már nem hittem benne, hogy visszaerősödhetnek a fájások, de azért próbálkoztunk. A víz alig jött. Amikor „délen járt” a zuhany nem is folyt. Próbálkoztunk, de egyre csak ritkultak a fájások.

Azt mondták, kifáradt a méhem, és hogy próbálkozhatunk újraindítással, de a baba és én is nagyon fáradtak vagyunk, és nem bírnánk. Ez a mondat beégett. Pedig akkor még bennem volt, hogy szívesen megpróbálnám másnap vagy azután, de nyilván nem szerettem volna Matyi életét kockáztatni. Ezért az ő biztonságának érdekében rábólintottam. Sarokba szorított helyzet volt. Nem volt más opcióm.

Mi történt ekkor?

Megkértek, hogy feküdjek fel egy ágyra. Kaptam savlekötő tablettát, mivel végig ettem a vajúdásomat. Le kellett vetkőznöm, és egy zubonyszerűséget felvennem. Lekentek narancssárga fertőtlenítővel, ami utána napokig látszódott. Bejött az aneszteziológus. Nagyon kedves, vidám kisugárzású apuka forma férfi volt. Nagyon kedves volt.

Később betoltak a műtőbe. Nagyon sokan voltak ott, és nem tudtam, hogy mi történik, nem készültem erre. Nem is tudtam, hogy ki kicsoda, hogy milyen lépések várnak rám. Csak sodródtam az eseményekkel, és talán ez meg is védett. Nem tudtam, hogy mi fog történni, így át tudtam adni az irányítást. Hányingerem volt végig a műtét alatt, kaptam rá valamit, de nem segített. Közben nagyon remegtem. Egyszercsak behajolt valaki az arcomban és azt kérdezte: Miért izgul?! Mit izgul?! – Nyilván izgultam is, de nem azért remegtem.

Ez a műtétek közben gyakran előfordul. Sőt, a hüvelyi szüléseknél is.

A lámpában, mintha láttam volna, hogy mi történik, pedig nem akartam, direkt másfelé néztem, és közben hallgattam, hogy az orvosok valamilyen filmről sztorizgatnak.

Szóval nem voltam felkészülve. Elvárásaim sem voltak ezért. Nem tudtam, hogy lehetett volna olyat kérni, hogy Matyit rám tegyék miután kiemelik. Áron nem lehetett benn, mert kellett volna egy külön olyan ember, aki az apukára figyel a műtőben, ilyen pedig nem volt jelen, mivel péntek este volt. Áron egy ablakon keresztül nézhette volna a császárt, de senki nem szólt neki, hogy elkezdődött, így csak egészen későn ért oda, a kiemelés környékén.

Hosszúnak tűnt a beavatkozás, főleg miután kivették, és elvitték Matyit. Ott feküdtem, és azt éreztem, hogy már menni akarok, de az jó volt, hogy felsírt, és láttam őt. Felöltöztették, és egy puszira visszahozták. Nem volt jó, hogy ki vagyok terítve, vakítanak közben reflektorokkal. Ekkor kellett volna meghatódni. Furcsa volt.

A hányingerem még akkor is megmaradt, amikor betoltak a szülőszobára, akkor el is hánytam magam az úton.

Meghallottam Áron és Matyi hangját, ahogy jönnek. Nagyon cuki volt Matyi. Közben persze mentek a gondolatok, hogy mi van, ha így maradok, ha nem fog visszajönni a lábam érzékelése. Így nem volt optimális a szoptatás indulása sem. Sokat küzdöttünk mire komfortossá vált. Két óra aranyórát hagytak nekünk. Ekkor már este tíz óra lehetett. Nagyon fáradt voltam. Szinte én küldtem el Áront, hogy már szeretnék pihenni. Többen voltunk egy szobában, így pihenni nem igazán tudtam. Az első éjszakát nem töltöttük együtt Matyival. Csak reggel láttam újra.

A műtét után hat órával fel kellett állnom. Az éjjeli nővér ugyan még hagyott egy órát, mert látta, hogy alszom, de utána fel kellett állnom egyedül, ami nagyon-nagyon fájt. Percek voltak, mire fel tudtam kelni. Soha ilyen fájdalmat nem éreztem. Nagyon gyorsan lezuhanyoztam. Gondolom, hogy azért csinálják így, mert látniuk kell, hogy milyen állapotban vagy, de teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor nem segít senki.

Hajnal négykor nagy fájdalmak között átcsoszogtam a folyosó túloldalán lévő új szobámba. Egy császáros és egy nagyon fiatalon szült anyuka volt ott. Egészen jól tudtam aludni hat óráig. Ekkor indultam el először Matyiért. Eddig csak saját magammal voltam elfoglalva.

Matyi a folyosó túlvégén volt. Minden lépés borzasztóan fájt. Nem tudtam elmenni érte. Egy óra múlva újra próbálkoztam, akkor már sikerült. Onnantól végig velem volt.

Hogy voltatok Ti ketten?

Úgy éreztem, hogy össze vagyunk hangolódva. Nem éreztem, hogy megszakadt volna a kötődés. Volt, hogy együtt elaludtunk az ágyon. Ő nagyon mélyen elaludt. Nehezen tudtam felkelteni. Oda is rohantam a csecsemős osztályra, hogy segítsenek felkelteni. Aluszékony baba volt. Megtanítottak, hogy hogy tudom felébreszteni.

Később jött a védőnő, valamit kijelentettek a mellbimbómról, hogy nem alkalmas a szoptatásra. Bimbóvédőt kaptam, amit csak hosszú idő után sikerült szoptatási tanácsadó segítségével elhagyni. A bimbóvédővel is küszködve evett. Ráadásul egy macera is volt. A tanácsadó a nyugágy pozíciót javasolta, így rögtön ment is a dolog. Egy éjszaka állva szoptattam, mert úgy érzett rá jobban Matyi, után viszont jól ment a szoptatás.

Mondtak a császár után valamit? Hegmasszázsról vagy bármi más tennivalóról?

Semmit. Én kértem egy tapasz cserét mielőtt hazamentünk. Külön rá kellett kérdeznem, hogy hány napig legyen fenn, hogy kell kezelni. Nem volt tájékoztatás, tanácsadás. A csaszarvonal.hu-t, amit ajánlottál, az segített.

Mi a Te tanulságod a történtek után?

Ha nem érzed magad határozottnak, akkor ezen dolgozz, hogy tudj nemet mondani. Ma már tudom, hogy mire lehet nemet mondani, hogy mit mikor kell megkérdezni, hogy mi az, amit nem árt a babának, még akkor is, ha a kórházban azt mondják, hogy az nem jó.

A másik dúla. Hogy vigyen a kismama magával dúlát. Beszélgettünk Áronnal a szülésről, hogy talán, ha határozottabb lettem volna, akkor máshogy alakulnak a dolog. De egy éppen vajúdó nő legyen határozott?! Felháborodtam ezen. Dúlát kell vinni. Nem csak azért, hogy masszírozza a kismamát, hanem mert pl. eszembe sem jutott, hogy lépcsőzhetnék…

Fontos, hogy tudd, hogy ami Veled történt a szülésednél, az nem a Te hibád. Ez a rendszer hibája.

Valahol én is így gondolom, de miért gondoltam azt, hogy minket ez elkerül?! És miért nem vérteztem fel magam még jobban. Gondolva a VBAC-emre lassan orvossá képzem magam. Szörnyű. Szóval nehéz elengedni, hogy ez nem az én hibám.

Nem az a gond, hogy neked nem jutott eszedbe plusz technika, hanem az, hogy a szülésznő nem Segített. Ebben ez a nehéz. A döntésekkel szembe a dúla sem megy. Nem lesz a jogiképviselőd, de az anyában a lelket tudja tartani. Ha azon a ponton, amikor azt gondoltad, hogy ebből így nem lesz semmi, valaki átsegít a bíztatásával, gondoskodásával, vagy megetet, akkor lehet, hogy másképp alakul, de ezt nem tudjuk.  Azt viszont igen, hogy a többszöri vizsgálódás más-más orvosok jelenlétével nem segít. Ezekről Te nem tehetsz. Márpedig egy ilyen fehérköpenyes esemény sorozat gátat tud húzni, falakat tud építeni egy elindult folyamatban.

Én ezt tudtam is. De Áron sem olyan, aki ilyenkor közbelép.

És a dúla sem teszi ezt meg. A dúla sem tud olyat mondani, hogy kérjük vissza az előző orvost. Én egy dologért lennék ott, hogy amikor a harmadik orvos bejön hüvelyi vizsgálatot végezni, akkor megfogjam a kezed, és azt mondjam: „Most ezt nyugodtan végig csináljuk, és minden rendben lesz.” És maximum annyit kérnek az orvostól, hogy várjuk meg a két fájás közötti szünetet.

Na ez a kedvencem. Miért kell ezt a fájás közben csinálni?! A kedves kellemes hangú dokira, aki szünetben szeretett volna vizsgálni, rászólt a másik, hogy miért vár…

Az indítás az, amit a legjobban bánok. Túlságosan irányítható voltam.

Egy ilyen helyzetben nehéz is nemet mondani. Kik vagyunk mi ott szülő nők, hogy nemet mondjuk annak, akiről azt gondoljuk (reméljük), hogy sokkal nagyobb tapasztalattal bír, mint mi.

A kórház választásról is azt gondoltam, hogy fiatal vagyok, egészséges. Éreztem, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom szülni. Közel is van a kórház nagyon. Miért ne ott szüljek?! Nyilván a következőhöz nem így fogok állni. A világ végére is elmennék egy jobb helyre.

Az intézmény választás olyan, mint a párválasztás, vagy az első szexuális élményünk. Mondhatjuk, hogy ok, én kibírom, én megelégszem ezzel is, meg tudom csinálni. De ez egy kétszemélyes buli, amiben az egyik személy az intézmény, ami egy életre szóló csodás élményt tud adni a másik fél számára. De kérdés, hogy működik-e ez reflektorral a lábunk között, sok-sok orvossal hüvelyünkben, vagy úgy, hogy az érzéstelenítő hatására őzikés remegésünk közben, nem megcirógatást kapunk, hanem fölénk hajolva érthetetlen kérdéseket tesznek fel… nem is tudom… Ez így nem jó.

Az otthon szülésen is gondolkoztam, de falakba ütköztem. Biosz tanár szüleim vannak. Mindenki kórház pári volt. Legfőképp Áron, aki túl kockázatosnak tartotta ezt, és könnyen meggyőzött. A VBAC pedig nem lehet már otthon.

Hogy vagy most ezekkel az élményekkel?

A kórházban fel sem fogtam. Utána, otthon kezdtem el szomorkodni. Áron nem értette, hogy mi bajom van. Próbáltam neki elmondani, hogy tőlünk elvettek valamit. „Örülj, hogy egészségesek vagytok!” Ezt kaptam meg legtöbbször. Áron anyukája is meglepődött, hogy ez engem felháborítanak a történtek. Nyilván örültem, és jól voltam közben, de lassan leesett, hogy ez nem volt így jó. És egy évvel később is nagyon foglalkoztat a szülésem témája. Amikor fél évvel később egy ismerős hüvelyi úton szülte meg a gyermekét, nem tudtam Áron elmeséléséből a szülés történetet sírás nélkül végig hallgatni. Bárcsak én is eljutottam volna odáig, hogy kérjek vagy ne kérjek epidurált. Bárcsak eljutottam volna ilyen kérdésekig.

Nagyon nehéz, hogy nem érti a környezetem, hogy mi bajom van. Áronnal sokat beszélgetünk erről, talán jobban érti már, és közben nem is szeretném elvenni tőle az élmény örömteli részét. Nehéz. De ahhoz, hogy megértse, hogy mit szeretnék a következő gyermekünk születésénél, ahhoz erről beszélgetnünk kell.

Ez hasonló, mint, amikor egy hegymászó egy expedícióra készülve, egy éven keresztül dolgozik, beleteszi a legnagyobb tudását, szándékát, oda megy a hegy lábához, azt mondják, hogy épp most nem jók az időjárási viszonyok. És amikor kisüt a Nap, akkor végre elindulhat, de a serpa helyett valaki mást küldenek, remélve, hogy ez nem gond… de az indulásnál kiderül, hogy mégsem jön a másik segítő sem… akkor most mégsem mehetsz fel a hegyre. Ugye nem vagy nagyon csalódott?!

És általában ezt azok nem értik meg, akik természetes úton szültek.

A Teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor senki sem segít. – Julcsi szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

És ez fontos, hogy így hangozzon el, hogy pontosan hánykor születtek.

Igen. Nekem ezek nagyon fontosak.

Te, hogy születtél?

Hajnalban elfolyt Anyukám magzatvíze. Van valami emlékfoszlány az elmesélésekből arról, hogy talán rendőr hívta a mentőt. Délelőtt tíz körül születtem meg. Most nyomoztam ki az asztrológia segítségével, hogy 9.52 volt a pontos idő.

Hogy élte meg Anyukád a szülést?

Anyu nem bírja a fájdalmat. Amikor gyerek voltam sokszor elmondta, hogy a szülés mennyire borzasztó, de ezenkívül nem sokat mesélt nekem. Nagyon zárkózott személyiség. Pedig én nagyon kíváncsi lennék. Én szeretek kapcsolódni, de ő semmit nem mesél.

Arról sem mesélt, hogy meddig szoptatott?

Semmit, de egyszer a régi tárgyak között kutatva találtam abból az évből egy tejjegyet. Így csak következtetni tudok, hogy 4-5 hónapig szoptathatott. De ’68-ban nem is volt olyan nagy divat talán a szoptatás.

Te, hogy álltál a gyerekvállaláshoz?

Mélyről jött belőlem, hogy úgy nem élhetek felnőttként, hogy ne legyen gyerekem. Ráadásul sok gyereket szerettem volna. Csalódásként élem meg, hogy csak két gyerekem van. Három vagy négy gyereket szerettem volna.

Tudatosan készültünk rá Zolival. Egészségesen, próbálkozások nélkül vettünk részt a Czeizel féle optimális családtervezési programban. Én a tökéletes gyereket szerettem volna. Mindent meg akartam tenni azért, hogy egészséges legyen. Akkor vezető beosztásban voltam. A napi lapindító értekezleteken mindenki dohányzott, így hamar abbahagytam a munkát, az orvos javasolta a betegállomány igénybevételét.

Mi történt ebben a Czeizel féle programban?

Kivizsgáltak minket. A férjemnél találtak is valamit. Talán nem voltak elég gyorsak a spermiumok, gyógyszert kellett szednie.

Hamar teherbe estél?

Azonnal. Az első alkalommal. A második gyerekünknél is gyorsan, pedig akkor már nem is jártunk a Czeizelhez.

Amúgy kész csoda, hogy teherbe estem, mert ma már tudom, hogy az akkori szexuális életünk nem volt egy diadalmenet. 13 évig nagy szerelemben éltünk, de a mi házasságunk inkább egy intellektuális kapcsolat volt. Azt gondolom, hogy mi azért találkoztunk Zolival, hogy megszülethessen Bálint és Zsombor, hogy ők legyenek számomra a tökéletes gyerekek.

Hogyan derült ki, hogy terhes vagy?

Akkor már pár éve voltak terhességi tesztek. Apu születésnapján vettem egyet, amit meg is csináltam. Pozitív lett.

A ’90-es években milyen segítséget kaptál a szülésre való felkészülésben?

Nem jártam semmire, szerintem nem is volt ilyen. Azzal viszont foglalkoztam, hogy hol kellene vajon szülni. Orvos sógornőm javasolatára először nem orvost, hanem kórházat választottam, mert ha baj lenne, akkor az intézmény a fő háttér. A MÁV kórház mellett döntöttem.

Ha felkészítőre nem is jártál, de könyveket olvastál?

Igen. A “Kismamák és kisbabák egészségkönyvét” (Prof Frydman-Dr. Cohen Solal) című könyvet kívülről tudtam. Tökéletesen illett hozzám stílusában, megfogalmazásában. De átgondolva, igazából nem a szülésre készültem – azt gondoltam, hogy azt az orvosok megoldják majd, hanem a kisbabára, és arra az időszakra, amikor egyedül leszek vele, hogy akkor azt majd jól tudjam csinálni.

Hogy viselted a várandósságod?

Jól. Égett a gyomrom, de más nehézségre nem emlékszem. Talán még annyi, hogy nagyon meghíztam. A terhesség előtt egész életemben fogyókúráztam. Ekkor azt gondoltam, hogy végre azt ehetek, amit szeretnék. Meghíztam, de az energiámat nem veszítettem el.

Vissza tudsz arra emlékezni, hogy milyen vizsgálatok voltak ekkor a protokollban?

Volt több vérvétel és volt pár ultrahang. Többek között a fontos 16 hetes ultrahang. Terheléses cukrot nem néztek akkor.

Akkor kiderült előre, hogy fiatok lesz.

Igen. Az egyik ultrahang vizsgálatnál.

Mindig is lányt szerettem volna. Egyszer még viccelődtem is vele, hogy ha fiam lesz benthagyom a kórházban.

’92-ben Apukám temetése napja előtt megálmodtam, hogy fiam fog születni, és Apukámra fog hasonlítani, szürke szeme lesz, barna haja. Olyan volt az álmom, mintha Szűz Máriáról és Jézusról szólt volna. Menekülnöm kellett a bebugyolált kiválasztott gyerekkel. Egy lépcső alá bújva megmenekültünk. Akkor ránéztem a fiamra, és az Apám arcát láttam. Tényleg pont úgy nézett ki Bálint, mint az álmomban.

Ez az álom sokat formálhatott rajtad. Hogy indult el a szülésed?

Sehogy. Anyu szülinapjára írtak ki február 14-re, de nem érkezett Bálint időben. Két héttel később indították be a szülést. Délelőtt 10 körül burkot repesztettek. Lehet, hogy kaptam mást is, de arra már nem emlékszem. Másnap hajnali egy körül született meg.

Volt rajtunk kívül még egy pár a kórteremben. Zoli mondta is, hogy na akkor velük versenyezzünk! De esélyünk sem volt.

Magáról a vajúdásról kevés emlékem van. Csak arra emlékszem, hogy a vége felé egy sötét szobában volt egy labda, egy bordásfal. Egyiket sem használtam. Jól felszerelt kórház volt, az egyik első baba-mama barát intézmény. Csak éppen senki nem mondta el, mit csináljak igazán. Beszélgettünk Zolival. Figyeltük, hogy a másik párnál az apuka masszírozta a kismamát. Zoli más típus volt. Aztán egyszer csak üres lett minden, mindenki megszült az osztályon.

Egyértelmű volt, hogy bent lesz Zoli Veled?

Nem. Én nagyon szerettem volna, de ő azt mondta, hogy az milyen jó, amikor a haverjaival ül a kocsmában, és várja a telefonhívást. Ahogy apukája is tette. Persze ez megváltozott.

A legjobb barátja mondta, neki: „Te hülye vagy?! Kihagyod a gyerekeid születését?! Az a legnagyobb buli a világon!” Meggyőzte, de nem igazán volt aktív segítő. Hamar elfáradt. Bálint születése után is csak azt mesélte, hogy ő mennyire elfáradt. A sógornőm kérdezte is: „- És Csilla?! – Csilla is, de nekem nem ez lett volna a dolgom. Neki viszont igen.”

Mélyreható konfliktusok előjelei voltak ezek, de akkor még nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Amíg picik voltak a gyerekeim, a felettük érzett boldogság minden más problémát háttérbe szorított.

Hogy viselted a fájdalmat?

Ha jól emlékszem nem kaptam semmilyen fájdalomcsillapítót. Talán azért sem kértem, mert én sportoló vagyok. Anyukámmal ellentétben nekem magas a fájdalomtűrő küszöböm.

A kitolást is jól viselted?

Nem nagyon emlékszem rá. Éjfél körül indulhattak el a tolófájások, másfél órát tarthatott. Nagyon hosszúnak éreztem ezt a részt.

Olyan érdekes, hogy a hosszú évek alatt, hol kopnak el az élmények vajon? A frissen szülő nőknek az a meggyőződése, hogy ezekre a pillanatokra mindig fognak emlékezni.

Két-három évig elsírtam magam, hacsak Bálint születésére gondoltam. Brutális volt ez az érzés, de az élet új élményei elmossák a régit.

Zolival beszélgettetek erről a napról később?

Igen. Volt, hogy kérdeztem tőle, hogy ő mire emlékszik. Azt mondta, kiabáltam, hisztiztem. Én ilyenre nem emlékszem, szerintem nem is jellemző rám, de ez az ő története, és persze lehet, hogy ő is máshogy meséli, mint ahogy valójában volt.

Mi történt miután kibújt Bálint?

Rögtön kivitték. Megvizsgálták, tíz perc után hozták vissza, rám tették. Sokat kellett varrni, mert nagyon szétszakadtam. Azt gondolom, nem tágultam rendesen. Talán, ha jobban fel tudok készülni a szülésre testileg, akkor nem repedek így szét.

Nem hinném, hogy ezen múlt. Inkább a szülésindításon. Arra pedig nem lehet felkészülni. A szülésre lehet, és kell is készülni, de egy indított szülés az nehezebb út.

Hogy voltál a szülés után?

Akkor jött a fekete leves, mert kétszer is elájultam. Egyszer, amikor felvittek a szobába, kérték, hogy menjek el wc-re. 16 órás volt a szülésem, ez idő alatt nem ettem, nem ittam. Ahogy felálltam rögtön elájultam. Sérülésem nem lett, talán elkaphattak, erre nem emlékszem, de arra igen, hogy közben azt álmodtam, hogy egy kórház folyosóján rohannak velem egy ágyon tolva, és sorra nyílnak ki a folyosó ajtai. Miután magamhoz tértem újra elküldtek pisilni. A wc-n újra elájultam. Akkor befektettek az ágyamba, és nem mozgattak tovább.

Hogy ment a szoptatás?

Nehezen. Bálint kiszáradt még bent a kórházban. Valahogy nem szopott rendesen, pedig végig ott volt mellettem. Belázasodott, antibiotikumot kapott. A mai napig nem tudjuk, hogy mi történt. Közben belövellt a tejem. A nővérek segítettek lefejni a mellem.

Nehéz időszak jött. Bálint nem aludt jól, nem szopott. Nyolc hónapig fejtem. Tehénnek éreztem magam. Kézzel, géppel is próbálkoztam, mert Bálint lusta volt szopni, de így is 13 hónapos koráig kapott anyatejet. Közben folyamatosan mértem őt, és fejtem. Hamar hozzátápláltunk. Talán nyolchetesen kaphatott először reszelt almát és reszelt banánt, majd sárgarépát.

Teát nem akartam adni neki, bár anyukámmal erről sokat vitáztunk, de én inkább gyümölcsöt préseltem számára. Ma már tudom, ez hiba volt. A babáknak nem kell sem tea, se semmi más folyadék, csak víz. Azóta is függő az édes löttyöktől.

Nem lehetett könnyű időszak. Te hogy voltál az első hetekben?

Egy hónap után öltöztem át először hálóingből. Anyu szólt rám, hogy ez így nem jó, hogy mit fog ehhez szólni a férjem, és hogy amúgy is fogyjak le! Kaptam az íveket. Amúgy azért mentem ki csak az utcára, hogy konzerveket vegyek, hogy legyen mit ennünk. Főzni esélyem sem volt. Anyu volt, hogy segíteni próbált, de nem igazán tudott. Káosz volt, de azért jó volt.

Nehéz elképzelni, hogy jó volt ez így.

Bálint születése előtt én egy menő újságíró voltam. Ugyan depressziós nem lettem a szülés után, de iszonyatosan nagy váltás volt otthon lenni, és gondoskodni egy kisgyerekről, aki ráadásul nem eszik, nem alszik és folyton kézben van.

Egyszer valaki azt mondta, hogy azért kaptam ilyen nehéz gyereket Bálint személyében, hogy a szüleim válásának traumáját, és azt, hogy Anyu elhagyott engem, ezzel dolgozzam le. Azzal, hogy tökéletes anya legyek. Mindent feláldoztam a gyerekekért és a férjemért.

Előreszaladtunk. Bálint születése után terveztetek testvért is.

Igen. ’97-ben kiköltöztünk Brüsszelbe. Zsombor azonnal megfogant. Viszonylag gyorsan orvoshoz mentem. Az első vizsgálatkor úgy tűnt, hogy nincs egyedül, aminek én nagyon örültem. Azt gondoltam, hogy akkor már hárman lesznek, de később már nem látszódott más, de úgy érzem, nem volt egyedül.

Ettől függetlenül egy nagyon boldog terhesség volt. Akkor már végre jobban aludt Bálint. Mivel tudtam, hogy júniusban nincs igazán jó idő kint Brüsszelben, ráadásul itthon, Magyarországon kertes házba tudtam hazajönni vele, így újra hazaköltöztem. Anyu segítsége is jól jött, mert ha nem is mosott vagy főzött, de a gyerekekkel mindig szuperül eljátszott. Így született meg a döntés, hogy itthon szülök, ismét a MÁV-ban.

Zsombor elindult magától?

Nem. Mondjuk nem is vártunk olyan sokat, mint Bálintnál. Tíz nap után beindították burokrepesztéssel, és gyorsítót is kaptam. Azt gondolta az orvos – aki nem a saját orvosom volt, mert ő szabin volt, de jól ismertem az első terhesség kapcsán – , hogy olyan talpraesett és mozgékony vagyok, hogy nem akar ágyhoz kötni, s nem infúzióban, hanem injekcióban adja be az oxitocint. Emiatt hamar rákerültem CTG-re, hogy lássák, mit szól a gyors induláshoz Zsombor. Nyilván az első fájások hatására szétesett a szívhangja, ebből a tempóból ő nem kért. A mai napig tipikusan ilyen a természete. Azt láttuk, hogy még jól van, de az orvosoknak egyértelmű volt, hogy ki kell venni gyorsan, mert ebből könnyen lehet oxigénhiányos állapot.

Te hogy voltál mindeközben?

Azt gondoltam, hogy ha ez van, akkor mielőbb vegyék ki, hogy ne legyen semmi baja. Ha műtét, akkor műtét… De talán meg is könnyebbültem, hogy nem kell újra azt a 16 órát végig csinálni, mint Bálintnál. Amikor kivették persze nem kaptam meg, nem láthattam. Zoli viszont nagyon boldog volt és büszke, hogy ő előbb vehette kézbe, mint én. Ő vitte fel a csecsemős osztályra is. A két fiú közül a mai napig Zsombor kötődik jobban az édesapjához.

A császár után viszont teljesen jól voltam. Emlékszem bejött a nővér, és amikor meglátott törökülésben az ágyon, ahogy magyaráztam a többieknek, nem hitte el: „Egy napos császárost még nem láttam az ágy tetején ülni, és magyarázni.”

Hogyan alakult a császár utáni szoptatás?

Nem volt gond vele. Zsombort három éves koráig szoptattam. Őt szoptatni öröm volt, de aludni ő sem aludt. Elkövettük azt a nagy hibát, hogy beköltöztem a gyerekekhez két évre. A házasságunknak persze annyi volt. Amikor visszaköltöztem Zoli mellé, és éjjel felsírt valamelyik gyerek, akkor is engem ébresztgetett, hogy menjek.

De én sokat tanultam a francia nőktől. Volt egy ismerősöm, aki megerősített benne, hogy ez így nem jó, elmesélte, hogy ők beosztották, ki mikor kel a gyerekekhez. Én azt gondoltam, hogy az a normális, ha én kelek, hiszen a férjem újságíró volt, fontos feladatokkal. Mire ez az ismerősöm elmesélte, hogy az ő férje F16-os vadászpilóta…

Felborult az egyensúly, eldőlt a két gyerek felé. Ráadásul külföldön voltunk. Nem voltak nagymamák, nem volt munkahelyem. És azt is láttam, hogy ott, ahol mind a két szülő egy idegen országban visszamegy dolgozni, ott a gyerekek sérülnek. Én inkább otthonról dolgoztam valamennyit, és velük voltam. Ez tette lehetővé azt, hogy egészséges felnőttekké váltak.

Mi történt a nagycsaládos terveiddel?

Volt még szerintem egy terhességem, ami nagyon hamar félbeszakadt. Két hetet késett a menstruációm, s mivel ez nálam korábban sohasem történt meg, ebből gondoltam. Nagyon vágytam egy harmadikra, de ő jobban tudta, nekem mire van szükségem. Ha megszületik, akkor sose válok el, kifutottam volna az időből. Biztosan lány lett volna, és azt gondolom, hogy azért nem született meg, hogy megadhassa nekem a szabadságot.

Mert végülis elváltatok.

Igen. Bálint 18. születésnapján éreztem meg, hogy vége a házasságunknak.

Az első szülésem nyomai miatt volt egy hüvelyplasztika műtétem 2014-ben. Akkor döntöttem el, hogy elválok. Kiderült, hogy tovább kell bentmaradnom a kórházban, mert valami nem stimmelt a beavatkozás után. Amikor bejöttek a fiúk a kórházba meglátogatni, akkor Zoli elaludt a látogatás alatt annyira elfáradt abban, hogy két napig kellett felügyelni egy 15 és egy 19 éves gyerekre. Zsombor a stressztől beteg lett, amikor én kórházba kerültem. Szóval Zoli aludt a kórházi fotelben, Bálint ette a lazacos szendvicsem, Zsombor pedig teljesen kikészült, kiabált, hogy hívjanak már egy orvost, aki elmondja, hogy mi a baj velem!

Kiborultam. Akkor lettem biztos abban, hogy nem fogok tovább Zolival élni.

Nagy a pakk. Van belőle olyan tapasztalat, tanács, tárgy, amit továbbadnál segítségül egy hamarosan szülő kismamának.

Tárgyakra nincs szükség csak szeretetre. Nyugodtan lehet a gyerek sokat kézben. A sógornőmnek nagy mondata volt: „A gyerek nem azért sír éjszaka, hogy Veled szórakozzon, hanem azért, mert nem érzi jól magát!” Ahhoz joga van, hogy bemenj hozzá, és simogasd a hátát, de ahhoz nem, hogy felvedd állandóan, de nem tudom pontosan, mi a jó út. Csak azt látom, hogy Zsombor sokkal nyugodtabb lett, így hogy vele aludtam.

A másik pedig, hogy hallgass az anyai megérzéseidre! És ne felejtsd el, hogy ki vagy, hogy honnan jöttél. Ne felejtsd el, hogy mennyit érsz!

A „Ne felejtsd el, hogy mennyit érsz!” – Csilla szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Mióta élsz Dániában?

Két és fél éve költöztünk ide a feleségemmel. Ő holland, Rotterdamban ismerkedtünk meg, de még a családialapítás előtt vágytunk egy kis környezetváltozásra. Dániában, Koppenhágában adódott mind a kettőnk számára jó munkalehetőség. Nem volt kérdés, hogy itt maradunk.

Most az új információ birtokában, miszerint két nő vállaltatok gyereket még csomó kérdésem lett.  

Azt mondtad nem keresel különleges történeteket, akkor lehet, hogy most ez mégsem érdekes számodra?!

De nagyon is! A bennem először felmerülő kérdés az, hogy, amikor két nő úgy dönt, hogy gyereket szeretne, akkor hogyan választják ki, hogy ki lesz a „test”?

Én úgy hívom hajó. A feleségem sütőnek hívja… Nem tudnék általánosítani, nem ismerek más párt a környezetünkből, akik két nőként együtt vállaltak gyereket. Nekünk egyszerű volt a döntés. A feleségem nem szerette volna kihordani a kisbabát. Én viszont igen. Nem volt dilemma. Az anyaság élményére, a terhességre, a szülésre én vágytam. Számomra magától értetődő volt, hogy ez az élet része, számára nem annyira.

Dániában mennyire elfogadott, hogy két nő gyereket vállaljon?

Én csak akkor tudtam meg, amikor ideköltöztünk, hogy Dánia a number one hely a világon, ahol két anyaként (talán két apaként is) lehet gyereket vállalni. A közegészségügyi ellátáshoz ennek támogatása hozzátartozik és vannak klinikák, ahol ingyenesen lehet a szolgáltatást igénybe venni. Itt van European Sperm Bank, ami az egyik legnagyobb centrális donor bank, de Koppenhágában több más privát bank is itt működik. Turizmus is köthető ehhez a témához. Az infrastruktúra és a szakértelem nagyon erősen koncentrálódik ide. Ráadásul tényleg az alapellátás része. Mi privát helyre mentünk, mivel a munkahelyem állta a költségeit.

Semmilyen nehézségbe nem ütköztünk. A feleségem egy nagyon egyszerű papírmunkával a nevére tudta venni a lányunkat. Nem találkoztunk semmilyen akadállyal.

A teherbeesés is akadálymentes volt?

Igen. Elsőre sikerült. Szerencsénk volt. Ráadásul a terhességemmel is minden rendben volt. Nem voltak rosszulléteim. Sokáig voltam aktív, talán azért, mert nem szedtem fel túl sok kilót.

De a „terhes agy” engem is utolért. Sok mindent fel kellett írnom, hogy ne felejtsem el, a memóriám eléggé berozsdásodott. Emiatt a munka a végére kicsit stresszes volt, de amikor a 8. hónapban abbahagytam, akkor ez a stressz megszűnt. Utaztunk sokat. Hollandiába, Magyarországra. Sok látogatónk is volt. Élénk időszak volt.

Hogyan készültetek testileg, lelkileg a szülésre?

Hatalmas elképzeléseim voltak az elején, hogy majd mennyi mindent fogok elolvasni, és milyen nagyon fel fogok majd készülni rá. A vége az lett, hogy talán egy-két könyvet kézbe vettem, de el is engedtem őket. Olvastam a hipnoszülésről könyvet, de abbahagytam, mert kicsit unalmasnak találtam. Nem kötöttek le valahogy a terhességről szóló könyvek, pedig többször is próbálkoztam velük.

Egy ideig még tudtam sportolni, amit itt hangsúlyozottan javasolnak is a várandós nőknek. Egy idő után csak a bicikli maradt, de nem sportként, csak, mint minden dán jöttem-mentem. Sokat sétáltam és a kismama jóga is bevált nagyon, pedig életemben nem jógáztam, nem vagyok egy hajlékony alkat. Azt gondoltam, hogy a jóga majd lelazít, ami a szüléshez nagyon kell. Tényleg sokat segített. Ráadásul a közösség is hozzáadott az élményhez. Hasonló korú, hasonló élethelyzetben lévő nők voltunk együtt. Sok megosztani valónk volt egymással.

A feleséged, hogyan tudott kapcsolódni a várandósságodhoz?

Sokféleképpen. Volt például egy rituálénk. Minden hétfőn – a hétfordulón – használtunk egy applikációt, amin volt egy rövid szöveg, hogy hogy fejlődik a baba, mi történik épp velem, és, hogy mi a szerepe a partnernek ebben az időszakban. Jó volt ennek kapcsán beszélgetni a várandósságról. Nagyon szerettük.

Aztán nagy zenebolondok vagyunk. A feleségem pláne. Sokat hallgatunk együtt zenét a kisbabával, amíg bent volt a hasamban. Rátette a kis mobil speakert a hasamra, és figyeltük, hogy mit szeret. Szereti vajon a Janis Joplint vagy valami mást? Sokat röhigcséltünk az ízlésén. Glam rock és glam metal dalokat szerette leginkább. Neki ezek tetszettek.

Nem volt kérdés, hogy minden vizsgálatra együtt megyünk a párommal. Nem voltam magamra hagyva ebben a terhességben, és nem azért, mert női párom van. Hanem azért, mert ő nagyon ki szeretné venni a részét a gyerekvállalásból A kihordás az én feladatom, ezt én csinálom, de az anyasághoz vezető út és az anyaság 50-50%-ban osztódik meg közöttünk, aminek nagyon örülök.

Milyen vizsgálatok vannak kint? Mi ott a terhesgondozási protokoll?

A termékenységi klinikán volt vérvétel, hogy kiderüljön milyen vércsoportom van, milyen a vas szintem, nézték a hormonszintjeimet is.

A terhesgondozás laza. Magyarországon élő barátnőimmel beszélgetve azt állapítottuk meg, hogy Dánia sokkal lazább hely, mint Magyarország. Két ultrahang van, az egyik a 12. héten a másik a 20. héten. Az ultrahangok között pedig nincs igazán semmilyen vizsgálat, csak a terheléses cukor volt, illetve vannak találkozók a szülésznőkkel. Talán három ilyen beszélgetésen voltunk a 20. hét után. Az orvos csak akkor jelenik meg, ha valami baj van.

A felfogás az, hogy a terhes nő nem beteg, hanem várandós.

Igen. Ha a két ultrahangon minden rendben van, és nincs semmilyen normálistól eltérő dolog, amit a kismama tapasztal, akkor nem kell a terhességgel egészségügyi szempontból foglalkozni. Persze ösztökélnek, hogy mozogj, sportolj. Épp úgy, mintha nem lennél terhes. Valakinek fekszik ez, valakinek kevésbé. Nekem nagyon bejött, mert nyugalmas volt ez az időszak. Szerettem ezt a laza hozzáállást.

Ahhoz képest, hogy milyen információéhes világban élünk, nekünk sok mindent nem mondtak. Ha nem jártunk utána, ha nem tettük fel a konkrét kérdéseinket, akkor lett volna olykor egy súlymérés, megnyomkodták volna a hasam, és elköszöntek volna minden egyes alkalommal. Ha minden rendben van, akkor ez szuper, mert nem paráztatós, de ha valami nem ok, akkor zavaró lehet. Otthon alaposabbak a vizsgálatok, de megy is a paráztatás.

És még egy fontos különbség van, amit a lányunk megszületése után tapasztaltunk, hogy itt nem öltöztetik fel rendesen a babákat. Otthon harminc réteg van rajtuk, plusz pólya kánikulában is. Itt pelenkában ücsörögnek a gyerekek, ha meleg van. Szóval lazák a skandik. Lazák mindenben.

A szüléssel kapcsolatban pedig talán az a legfontosabb, hogy itt Dániában a természetes szülést támogatják, hogy minél természetesebb úton szülj. Ha túlhordással, akkor úgy, ha otthon szeretnél szülni, akkor úgy, és csak akkor van császár, ha nincs más megoldás.

Mit tudsz a saját születésedről?

Tudom a dátumot. Tudom, hogy első gyerek vagyok. Anyukám aggódós anyuka volt. Egy hetet hordhatott túl. Akkor még nem volt divat az apás szülés. Egy teljes éjszakán át lépcsőzött apu nélkül, hogy beindítsa a fájásokat, és hajnalban hatalmas babaként születtem meg. Ez is része volt anyukám nagy kínlódásának. Több, mint 4,5 kiló voltam és majdnem 60 cm. Megküzdött rendesen.

A környezetedben lévő szüléstörténetek milyen benyomást tettek Rád?

Sokat gondoltam a barátnőim szüléseire, és próbáltam belehelyezni ezekbe magam. Hogy ehhez képest vajon milyen lesz nekem. Persze voltak jó történetek is, amiből lehetett meríteni. Az egyik barátnőm mesélte, hogy milyen sokat segítettek a légzőgyakorlatok. Pozitív lett valószínűleg emiatt a technika miatt a szülésélménye. Én is próbáltam ezeket megtanulni.

Mit gondoltál milyen lesz a Te szülésed?

Sokat beszélgettünk a feleségemmel. Az elképzelésünk az volt, hogy ha minden úgy alakul, ahogy szeretnék, akkor természetes úton szeretnénk, mesterséges fájdalomcsillapító használata nélkül szülessen meg a kislányunk. Ez volt az álmunk. Nem szerettünk volna otthonszülést, semmilyen bohém dolgokba nem gondolkoztam. A kórházak támogatják a természetes szülést. Annyira, hogy vannak hagyományos szobák, és vannak extra szobák, amik szinte úgy néznek ki, mint egy hotel szoba egy rohadt nagy jakuzzival. A környezet segíti, hogy el tudj lazulni, és a lehető legkellemesebben érezd magad, ebben az amúgy kellemetlen szituációban.

Sok helyen javasolták, hogy írjak szülési tervet. Írjam le azt, hogy hogy képzelem el a szülésem. Sokat gondolkoztam rajta, de arra jutottam, hogy annyi változó van és annyi féle kimenet, hogy ennek nincs értelme. A sok póz, a sok fájdalomcsillapító módszer, az időzítés, a tempó… Szkeptikus voltam a tervvel kapcsolatban. Miért írjak egy tervet, ha ez egy olyan folyamat, ami nagyon sokféleképpen történhet és semmilyen ráhatásom nincs.

Nekem a legnagyobb félelem szcenárió valósult meg!

Hogy indult el a szülésed?

Sehogy.

Anyukám példáját követve én is lépcsőztem napokig megállás nélkül. Izomlázzal szültem, de ez a legkevesebb. Két hetet túlhordtam a kislányomat. A 13. napon mentünk be a kórházba, de még akkor sem voltak igazi fájásaim. Aznap úgy ébredtem, hogy talán mintha lenne valami, de magam sem hittem el, hogy ez az lehet.

Nagy nyomás nem volt ezek szerint a megelőző napokban a kórházból, hogy beindítsák a szülésed?

Ahogy említettem, hogy a dán rendszer laza, nincs sok vizsgálat. Ha nincs semmi baj, akkor tényleg nem foglalkoznak veled. Ami egészen addig hibátlan, amíg minden a papírforma szerint alakul. Onnantól kezdve viszont, hogy két héttel túlhordtad a gyereked, és tudod, hogy ennek milyen kockázatai vannak, úgy már nem annyira jó, hogy magadra hagy a rendszer. Lehet, hogy van, akinek ez oké, de én ennél aggódósabb típus vagyok. Teljesen kicsinált idegileg.

Behazudtuk magunkat a kórházba, hogy rámtegyék végre a CTG-t, mert egyre kevesebbet mozgott. Persze mondták, hogy ez nem gond, csak azért van, mert nagy, de közben én megőrültem, mert magamra voltam hagyva azzal az érzéssel, hogy mi van, ha baj van, és a feladattal, hogy én monitorozzam, figyeljem, érezzem a babát. Ez engem teljesen kicsinált idegileg. Figyeltem, ha egy órát nem mocorgott még nem voltam ideges, de két óránál már eléggé. Ittam a cukros koktélokat, hogy felébresztgessem. Nekem egy szakértőtől volt szükségem arra a megerősítésre, hogy minden rendben van. Nehezen tudtam ezt magam menedzselni. Két naponta bekönyörögtük magunkat a kórházba. Mindig úgy jöttünk el, hogy minden rendben van. Jól ver a szíve. egészséges, de még egy kicsit vár.

De egyszer csak érezni kezdtél valamit.

Igen, de csak beképzeltem, hogy van valami. Hívtuk a kórházat, de nem akarták elhinni, hogy ez az.  Erőteljesebben fogalmaztunk kicsit, akkor azt mondták menjünk be. Bementünk, megvizsgáltak, de nem látták, hogy elindult volna a vajúdás.

Kaptam egy kis stimulálást. Megcirógatták a baba fejét membrán stimulációval. Utána azt mondták, hogy hazamehetünk, de ha szeretnénk, akkor maradhatunk is. Mivel úgy éreztem, hogy ez tényleg elindított valamit, ezért maradtunk. Már nem bírtam volna otthon tovább lelkileg.

Sétálgattunk a kórházban, és közben vártam – a barátnők által pontosan leírt – jelenséget, hogy annyira fájjon, hogy közbe ne tudjak beszélni, de csak nem jött el ez a pont. Egyszer csak valamikor elfolyt a magzatvíz, zöld színe volt. Végülis egy két hetes túlhordott babánál ez várható. Viszont, ahogy elfolyt a magzatvíz az volt az érzésem, hogy a kisbaba visszaúszott. Minden fájásom megszűnt. Ekkor merült fel a szülésznőkben, hogy oxitocint kapjak.

A legnagyobb félelem szcenárió.

Van egy régi kórházi traumám, ami miatt nem bírom a tűt. Nem szerettem volna, hogy kanülre legyek kötve, de nem tudtam mit tenni. Menni kellett tovább. 20 ml-rel növelték a dózist félóránként. 80 ml-nél kezdett el iszonyatosan fájni. Azt éreztem, hogy kiugrok az ágyból. Nem értettem, hogy ha innen ez még 10 óra akkor azt, hogy fogom végigcsinálni.

Ebben az időben milyen segítséget kaptál a párodtól vagy épp a szülésznőktől?

Három dolog segített. A légzés volt az egyik.

A másik, hogy a szülésznő végig mondta, hogy fogadjam el, és szeressem a fájást, mert a fájás jó. Hát ez működött is, meg nem is. A gondolat tetszett, csak annyira fájt, hogy ezt légiesen elfogadni nehezen ment, még akkor is, ha értettem, hogy ez kell. Igaza lett a barátnőimnek, tényleg van az a pont, amikor nem tudsz beszélni.

A harmadik pedig a nevetőgáz volt. Kérdezték, hogy kérek-e. Mondtam, hogy igen, de amikor a maszk rám került azt éreztem, hogy megfulladok, ha nem szedik le rólam. Kiköptem, elrántottam a fejem. Azt éreztem, hogy belepusztulok, ha ebbe bele kell szívnom. Végülis a kellemes hatás így elmaradt.

És nem is lett 10 órátok hátra ebből.

A kisbaba pulzusa beszakadt 70-re, miközben a magzatvízben vért is találtak. Mindenki megijedt, bejött az orvos. Azt mondta, nem várunk, császár lesz.

Ekkor már a fájásaim között nem volt szünet, én viszont még mindig 3 cm-re voltam kitágulva. Talán emiatt is stresszelt be a baba. De ezek csak emlékfoszlányok, nem mindenre emlékszem. A kórházban töltött napokban bent volt a párom is, sokat beszélgettünk utána a szülésről, és volt egy kórházi beszámoló is. Ezekből teszem össze a képet.

A döntéstől számítva negyedóra múlva kint lehetett a baba. Nagyon profi és gyors volt minden. Lekapcsoltak az oxiról, beöltöztették a páromat. Kitoltak a szülőszobáról, be a műtőbe. Már ott várt az aneszteziológus, és az epidurális. Mint egy gazella szökkenés olyan volt számomra az egész, pedig ezektől féltem a legjobban.

Ilyenkor az ember megadja magát. Valamennyire készültél azért erre a verzióra? Képben voltál valamennyire?

Nem. A korábbi kórházi traumám miatt nem. Kórházban, tűben, műtőben nem gondolkoztam. Csak a gondolatától is felment a pulzusom. A testem, a szívem mindenem elutasította. Utólag belegondolva talán a túlhordás körüli stresszt is ez okozta. Az, hogy úgy éreztem, hogy szorul a hurok a nyakam körül. Ez egy fontos faktor lehetett. Ha nem is tudatos szinten, de ez nyomaszthatott.

Most, hogy túl vagy ezeken az élményeken, nem adott számodra feloldást a traumával kapcsolatban?

De. Ezt a feleségem fogalmazta meg csodálatosan, hogy a régi – traumát okozó – sebemet használták a császárhoz, és most így, egy „happy scar” lett, egy boldog vágás, ami a kislányunkat adta nekünk. És én jól is vagyok ezzel. Békére lelt a lelkem.

Nem tudom, hogy mi történne, ha vérvételre kellene mennem, de nem ijeszt a gondolat annyira, mint korábban. Van benne egy pozitív végeredmény. Van egy kislányunk, megkönnyebbültem. Ez kicsit a traumán is enyhített. Ha nem is oldotta fel, de sokat vett le belőle.

Milyen volt mindezt angol nyelven megélni?

A kórházban mindenki tökéletesen beszélt angolul. A gyerek állapotát, az én állapotomat, hogy mi miért történt, hogy miért kell a császár hibátlan angolsággal magyarázták el. Mindig tudtam, hogy mi és miért történik.

Hogy teltek a kórházi napok utána?

Két napig szoktak bent maradni, de minket még egy napra bent tartottak, mert ellenőrizték még a baba pulzusát és oxigén szintjét. A sors fintora, hogy a 42. héten született kisbaba a koraszülött osztályon kötött ki.

Miért volt erre szükség?

Sokat öklendezett és pukizott, mert sok vizet nyelt, és ettől az öklendezéstől nagyon bestresszelt, amitől kékre sírta magát. Emiatt figyelték, de nem találtak semmi bajt. Ő így sír, hogy bekékül. Anyu utólag mondta, hogy én is így sírtam. Majd kinövi.

Hogy voltál Te a császár után?

Őszintén?! Teljesen megfeledkeztem róla. Nem vagyok önfeláldozó anyuka alkat, de erről teljesen megfeledkeztem. Átcsapott az élet abba, hogy itt van a baba és legyen jól, hogy egyen és aludjon. Megfeledkeztem magamról, de nem is volt problémám, nem fájt a sebem. Fel tudtam ülni, fel tudtam kelni, nem voltam az ágyhoz kötve.

És a lelkedben mi történt?

Nagyon sokat beszélgettem a feleségemmel erről. Amúgy is ez a mechanizmusunk. Bejött most is. Jó formája a feldolgozásnak, ha beszélek róla. Ő végig ott volt velünk. Együtt laktunk a kórházban és, amikor a baba aludt, akkor mi beszélgettünk. Sokat segített.

Sok nem várt tapasztalás ért. Ha mindezek után, össze kellene tenned egy „elsősegély csomagot” egy hamarosan szülő nő számára, mit tennél bele?

Hmm. Azt tudom, hogy mit nem vinnék. Javasolták, hogy legyenek podcastok bekészítve és könyvek. Vittünk is, de ezeknek esélyük nem volt. A szülés egy akkora érzelmi fröccs, amit életemben nem éreztem, és valószínűleg nem is fogok többet érezni. Erre nem lehet felkészülni. Ez nem baj, de azért még utána hónapokig dolgozik az adrenalin. Szóval könyvekkel nem bajlódnék. Sőt a telefont is otthon hagynám. Annyira jó megélni ezeket az első a pillanatokat. Nem szabad elfecsérelni az időt fotókra, amikor a két szemeddel is nézheted.

Az biztos, hogy óriási segítség, ha ott van a partner.

A szülési tervet kidobnám a kukába. Inkább szcenáriókban kell gondolkozni. Ezt ne hívjuk tervnek, mert ez tervezhetetlen.

Fontos, hogy a szoptatással kapcsolatos lelki görcsöket érdemes otthon hagyni. Nem jön tej?! Majd jön. Nem érdemes miatta izgulni, ha jön azért nem, ha nem jön akkor pedig azért nem érdemes.

Neked jött?

Talán a negyedik, ötödik napon indult be. Már itthon voltunk. A kórházban egy-egy csepp csak, de azt felfogtuk a nővérrel, és megkapta a lányom. Aztán itthon egyik éjjel Flashdance szerűen… azóta sajnos elapadt, de az nagyon vicces volt.

Szóval nem érdemes kattogni. Utólag mindig kiderül, hogy felesleges. Csináltam vajon elég Kegel gyakorlatot?! Vagy többet kellene?! Kit érdekel! Alszom eleget?! Jaj, nem tudok aludni. Mindegy, nem szabad rajta aggódni. A fészekrakós ügyeken meg pláne nem. Van elég 56-os ruha?! Tök hülyeség. Minden meglesz időben. Az aggodalmat csomagolnám be, és kidobnám az ablakon.

És még egy: A kórházban arra jöttem rá, hogy nem ismerek elég gyerekdalt. Így elkezdtem költeni gyerekdalokat. Mindenkinek javaslom, hogy elevenítse fel az Egy kis malac röf, röf, röföt és társait, mert szükség lehet rá.

A „A feleségem nem szerette volna kihordani a kisbabát. Én viszont igen.” – Koppenhágai szüléstörténet bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Szívesen kezdeném rögtön a második gyermeked születésével, de haladjunk a megszokott sorrendben: Meséld el, hogy Te, hogyan jöttél a világra! Mit tudsz a saját születésed körülményeiről?

Nem volt traumatikus számomra a születésem, és anyukám is egy teljesen gördülékeny lefolyásról számolt be. Ellenben, amikor délután 4-kor megláttam a napvilágot, akkor elvittek anyukámtól, és csak másnap délben kapott vissza. 20 órán keresztül azt sem tudta, hogy hol vagyok. Ami a leghajmeresztőbb, hogy bár anyukám – aki egészségügyi szakdolgozó, csecsemő és gyermekápoló volt – nem merte megkérdezni, hogy hol vagyok. A mai napig nem tudja, hogy hol voltam, és miért nem voltunk együtt akkor. Csak Azt mesélte, hogy a születésemet követő órákban volt életében a legboldogabb, ellenben hajnalban már sírt a kórteremben, mivel nem hoztak a hajnal 6 órás szoptatásra sem, csak várta, hogy előkerüljek. Aranyórára nem került sor. Ez biztosan okozott kezdetekben nehézséget anyukámnak. Emiatt is nagyon fontos volt számomra, hogy az aranyórát meg tudjam adni a gyerekeimnek. Az aranyóra volt a vesszőparipám. Nagyon szerettem volna, hogy teljesüljön.

Volt más olyan szüléssel, születéssel kapcsolatos történet, ami meghatározó volt számodra?

Rengeteg történetet hallgattam végig barátnőktől, családtagoktól. Emellett mivel találkozik a nő élete során már gyerekkorban is?! Azzal, amit a filmekben lát. Ami ott van, az teljesen irreális, a valóságtól elrugaszkodott jelenetek tömkelege. Ez is alakítja az elképzeléseinket, és nem kapunk feltétlen reális képet a szülésről. Már nem találkozunk a hétköznapokban a szüléssel, mint régen falun. Ha erre lehetőség lenne, akkor valószínűleg természetes lenne számunkra, hogy

a szülés egy normális élettani folyamat. Eltávolodtunk ettől az eseménytől. A születés, a halál intézményesített lett. Emiatt sajnos nem testközelből kapjuk meg ezeket az élményeket.

Ehhez képest Ti tudással felvértezve a vártátok az első babátokat. De ne szaladjunk előre! Mesélsz picit Lina fogantatásának körülményeiről?

Számtalan negatív körülmény játszott közre, mire Lina megfogant. Egy évet vártunk az első gyermekünk megfoganására. Nem nyugodtunk a babérjainkon ebben az időben, mert fél év után már felmerült bennem a meddőség gyanúja, Az orvos javaslatára elkezdtem kivizsgáltatni magam. Átfújattam a petevezetékeimet, rendszeresen jártam vérvételre. IR diétát tartottam. Nem fogyasztottam alkoholt, próbáltam sportolgatni. Próbáltam fizikálisan is felkészíteni magam, vagy legalábbis megnövelni az esélyét a foganásnak, illetve Ádám is elment kivizsgáltatni magát. Nála mindent rendben találtunk.

A környezetetek tudott erről az időszakról?

Igen. Ekkoriban már a rokonok is nyomasztottak minket, hogy miért nem érkezik a gyermek.

Ez sokat segíthetett.

Igen, nagyon. Eltelt egy év. Egy év után estem teherbe. Méhen kívüli terhesség volt. Nagy arculcsapás volt az élettől. Nem számítottunk rá.

Egy élő embriót kellett eltávolítani a hasfalamon keresztül. Nagy trauma volt Ádámmal, mindkettőnk számára.

Elmeséled, hogy derült ki ez a rendellenesség?

Szokott időben megjött a menstruációm, emiatt nem csináltam tesztet. Pedig állapotos voltam. Érdemes lett volna akkor tesztet csinálni, hogy kiderüljön a terhesség ténye. Ha korábban fény derült volna rá, akkor kevésbé invazív módon lehetett volna közbeavatkozni. Én csak egy soron kívüli pecsételő vérzésre lettem figyelmes. Azt gondoltam, hogy talán egy kis nőgyógyászati betegségem lehet. Azonnal kértem időpontot az orvosomhoz. A rendelőben a terhességi teszt pozitív lett. És a HCG hormon szintje a véremben csak tovább emelkedett. Később az ultrahang is igazolta a méhen kívüli terhességet.

A történtek után, azt gondolom, ha bárki babával próbálkozik, a legkisebb eltérés gyanújával azonnal orvoshoz kell fordulni. Engem végül megműtöttek. Nagyon gördülékenyen, gyorsan zajlott. Sőt futószalagszerűen, nem megfelelő tájékoztatás mellett. A műtét utáni második éjszaka után jeleztem, hogy saját felelősségre hazamennék.

Nem marasztaltak, de arról nem esett szó, hogy mik az otthoni teendők vagy, hogy például varratszedésre vissza kell-e mennem, és még a zárójelentésembe is téves információk kerültek.

Itt már pedzegettük Ádámmal, hogy talán mégsem lenne jó állami kórházban szülni.

A szobatársamnak egyébként szintén méhen kívüli terhessége volt. Nagyon tanulságos történet. Képzeld, egy lombik beültetésből alakult ki ez az állapot, ami azért meglepő, mert lombik eljárás során a méh legoptimálisabb részébe juttatják a zigótát. Valahogy mégis kiúszott a méhüregből, és rátelepedett a nő petevezetékére, és megroppantotta azt. Ájultan hozta be a férje, életmentő műtéten esett át.

Mikor próbálkozhattatok a műtét után újra?

Azt az instrukciót kaptam, hogy három hónapig semmiképp ne próbálkozzunk kisbabával. Bár volt, aki fél év kihagyást javasolt. Végül kevesebb, mint három hónap alatt megfogant Lina.

Úgy éreztem, csak akkor tudunk kikeveredni ebből lelkileg, hogyha azonnal jön még egy lélek hozzánk.

Annyira nem láttam ki a gyászból, hogy kérem kellett egy hónap fizetés nélküli szabadságot.

Hogyan tudtad feldolgozni a gyászt?

Írtam egy levelet a meg nem született kisbabának. Ez segített elengedni őt. Az volt a legnehezebb ebben a megélésben, hogy olyan valakit vesztettem el, akit nem is ismerhetek meg soha.

És jött egy lélek. 

Igen. Nagyon örültünk, és aggódtunk is. A kezdeti napokban nem tudtuk, hogy egy ismételt méhen kívüli terhességről van-e szó. Ugyanis, akinek már egyszer volt, annak nagyobb eséllyel alakulhat ki ismét. A hatodik hét során megtudtuk, hogy ott a petezsák, ahol lennie kell. Nagyon nagy volt az öröm.

Ilyen előzmények után jobban vigyáztak rátok?

Kaptam sárgatest hormont, hogy jobban biztosítsuk ezt a várandósságot, illetve a terhességi rosszullétek miatt azonnal kiestem a munkából. Szerencsére tudtam otthonról dolgozni. Az energiámat a 20. hétre sikerült visszanyerni, amikor is benyeltem egy vírusos tüdőgyulladást.

Eddig jártál jógázni hozzám.

Eddig. Utána pedig jött a kovid, és csak online órákon vettem részt. Nem lehetett még tudni, hogy mennyire veszélyes ez az új vírus. A tüdőgyulladás után féltünk és szorongtunk Ádámmal. Állandóan híreket olvastunk, próbáltunk tájékozódni külföldi fórumokon, hogy a várandós anyák szervezetében mit művel ez a betegség, vagy hogy a kovid fertőzött anyától milyen állapotú bébik születtek. Akkor csak pár ilyen esetről lehetett olvasni a neten. Emlékszem inkább felkeltünk, hajnalban mentünk sétálni a Gesztenyés parkba, hogy nehogy legyenek rajtunk kívül mások is ott. Utólag megmosolyogtató, mert még maszk is volt rajtunk. A kezdeti variáns tényleg agresszív volt. Oltás sehol, és egy költözés is volt a nyakunkon. A 3. trimeszterben sikerült otthont cserélni. Igen izgalmas időszak volt.

Akkor még volt szabad orvos-, és kórházválasztás. Hol terveztétek a szülést?

Két természetesszülés párti Szent Imrés orvos sem vállalt. Az egyik kapacitási gondokkal küzdött. A másik doktornő idősebb volt, már épp nem vállalt több szülést. De ajánlottak valakit. Egy a lakásunkhoz közeli magánklinikát szerettük volna háttérnek. Biztonságosnak tűnt csak átsétálni. Nem kellett tömegközlekedést használni, és nagyon-nagy biztonsági óvintézkedésekre került sor a magánklinikán. Nagyon komolyan vették a járványt. A csili-vili közeg is elvarázsolt. A doktornő nagyon kedves volt, és biztattak, hogy ha tényleg természetes szülést szeretnék, akkor a legjobb helyen járok náluk.

A kórház is komolyan vette a kovidos időket, Te pedig komolyan vetted az orvos, illetve a kórház választást. 

Valóban.

Kikértem a menedzsmenttől a statisztikákat, hogy tudjam,  a megindult hüvelyi szülések hány százaléka sikeres. Természetesen nem informáltak. Tudtam, hogy kedvezőtlen a statisztikájuk, de azt is tudtam, hogy három orvosukhoz érdemes fordulni, mert hárman jók a természetes szülés támogatásában.

A kórház választáson túl, hogyan készültetek a szülésre?

Elolvastuk Ina May Gaskin Útmutató szüléshez című könyvét. Nagyon inspiráló történetek találhatók benne. Mindegyik egy csoda. Olvastam a Szülés, ahol én irányítok című könyvet is. Voltunk a Te szülésfelkészítődön, és jártunk Hypnobirthing tanfolyamra. Bár a módszert végül nem tudtam alkalmazni a vajúdás során.

Ezen kívül elolvastuk a SOTE szülésfelkészítő anyagát, ami elég borzasztó és medikalizált volt, illetve láttam az On The Spot 9 hónap alatt a föld körül című sorozatát. Jártam egy dúlához kismama masszázsra, ő is tartott nekünk online szülésfelkészítőt és szoptatás felkészítőt is. Igazából a Te felkészítőd volt a leghasznosabb. Teljesen objektíven mondom. Gyakorlatiasnak találtuk, hogy különféle testhelyzeteket tanítottál, és ezeket a testhelyzeteket ott az órádon ki is próbálhattuk. Ádám is kipróbálhatta, hogy milyen testhelyzetben, hogy tud optimálisan segíteni, és nagyon klassz volt a fájdalom érzékenyítő gyakorlat is. Eszembe jutott a mostani várandósság során is. Sőt nagyon klassz volt a lufis szemléltetés. Képzeld Zsuzsi, hogy azt most a második szülés előtt megcsináltuk Ádámmal ismét. Itthon játszogattuk a nappaliban, hogy megszületik a lufiból a baba.

Készültünk az ismeretlenre. Az első szülésbe belemenni sosem olyan, mint egy többedikbe. Nem tudod, hogy mi vár rád. Felkészítők ide vagy oda, nem lehet elképzelni előre. Ezt az erőt nem lehet, és most direkt nem a fájdalom szót használom. Ez egy letaglózó, mindent elsöprő erő, ami előre nem kipróbálható vagy megtapasztalható. Emiatt is sokkal könnyebb készülni egy második szülésre. Az már könnyített pálya.

Hogy indult be a szülés? Mik voltak a körülmények?

A szülés előtt Ádám balesetet szenvedett. Az egyik lábszárában 8 cm hosszan szakadt el az izom. Nagy hassal nyáron én vittem a traumára. Járó képtelen lett a terhességem utolsó hetére. Nem kértem segítséget. Egyedül oldottam meg a férj ápolást, kiszolgálását, napi három kutyasétáltatást, és a CTG vizsgálatok is rendszeresek voltak akkor már. Ez nem volt jó ötlet, mert hat nap férj ápolás után elfolyt a magzatvíz, és szerintem még nem lett volna itt az ideje, hogy megszülessen Lina. Biztosak vagyunk benne, mert egy jóslófájásom sem volt.

Semmi előjele nem volt, hogy érkezne a kicsi. Szerintem a megterhelés váltotta ki. Nagy tanulság így utólag, hogy  harmincnyolc hetes terhesen nem kell mindent egyedül megoldani.

De már nem volt visszaút. 

Reggel fél 9-kor folyt el a magzatvíz. Váratlanul ért minket. Fájások nem jelentkeztek, de két-három óra után felhívtam a szülésznőt. A streptococcus pozitivitásom miatt berántottak a kórházba. Gondoltam, hogy megkapom az antibiotikumot, és hazamehetek. Nem így történt. Közölték, hogy innen már sehova nem lehet menni. Fél 1-kor mentünk be.

Nagyon kellemetlenül éreztem magam, hogy úgy jelentkeztem a szülészeten, hogy egy fájást sem tapasztaltam. Teljesen zárt volt a méhszájam. Utólag tudom már, hogy szakmailag nem feltétlen volt megalapozott döntés, hogy azonnal elkezdték adagolni az antibiotikumot. Mindenképpen várniuk kellett volna az aktív vajúdás megindulásáig. A magzatvíz elfolyás utáni szülés indítás ideje a Szent Imrében 24-36 óra. Ebben a kórházban viszont nagyon hamar felajánlották a mesterséges oxitocint, hogy valami történjen. Arra nemet mondtam.

Megpróbáltuk elkezdeni alkalmazni a természetes beindító praktikákat. Csak ott már nyilván nagy nyomás nehezedett ránk a kórházi közegben. Egy medikalizált folyamatba csöppentünk, de próbáltuk állni a sarat. Sokat sétáltam a kórteremben. Csak ott bent lehettünk a kovid járvány miatt. Olyan voltam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán.

Próbáltam többször zuhanyt venni, illetve Ádámot kértem, hogy stimulálja a mellbimbómat, hogy minél több oxitocin termelődjön. Ez megtette a hatását. Fél 6-kor beindult a szülés.

Hagytak a családi szobában vajúdni.

És szépen haladt is a vajúdásod.

Fél tizenkettőkor 4 cm-nél jártunk. Mégis közölték, hogy már nem tűr halasztást az oxitocin adagolása, mert nagyon lassan halad ez a szülés. Ez a tágulás nem lesz így jó, és hogyha elfogadom, akkor hajnal 1-2 körül meglesz a gyerek. Ekkor már egyre intenzívebben éltem meg a fájásokat, ezért beleegyeztem.

A szülőszobán meglepetésemre nem támogatták a szabad testhelyzet felvételét. Bekötötték az oxitocin infúziót, elkezdték a CTG monitorozást. Fektettek, illetve még a vajúdó labdán ülhettem.

Elindult egy lavina. Az oxitocintól összefolytak a fájások. Megszűnt a szünet, és erre egyik szülésfelkészítőn sem készítettek fel. Nem tudtam, hogy ilyen esetben, hogy vészeljem át a vajúdást. Fél 4-re elviselhetetlenné váltak a fájások lelkileg is.

Úgy éreztem, hogy menekülni akarok azonnal az egész helyzetből. Elfogadtam a felkínált EDA fájdalomcsillapítást.

Korábban még a családi szobában megjelent egy aneszteziológus meglepetésemre. Arra gondoltam magamban, hogy a természetes szülésemen mi a fenét keres itt egy anesztes szakorvos?! Hidegzuhanyként ért, hogy hosszasan faggatott, és ki is zökkentett a folyamatból. Semmi szükség nem volt egy több oldalas kérdés listára.

Ki tudja, hogy ha korábban nem jön be kérdezősködni, akkor is szükség lett volna-e rá… Könnyen lehet, ha nem zavar meg, akkor máshogy alakulnak a dolgok.  

Lehet, de végül visszatért, és egy olyan típusú EDA-t adott, aminek a hatása egy-másfél óra alatt kiürül az anya szervezetéből. A stáb mindeközben elment pihenni. Ádámot is elküldték lefeküdni a szobánkba. Én nem tudtam aludni, és váratlanul rám törtek azok a borzasztó erős fájások, és nem volt senki ott mellettem. Nem tudom, mennyi idő volt. A szervezetem egy óra alatt lebontotta az EDA-t, a fájások a semmiből maximum erősséggel tértek vissza. Nem volt átmenet.

Amikor újra bejöttek, megvizsgáltak Közölték velem, hogy ödémás a méhszájam. Megállapították, de a diagnózis mellé nem csatoltak megoldási tervet. Nem történt megoldási kísérlet.

Én pedig csak annyit tudtam mondani, hogy „négykézláb”. Mint megtudtam a mostani várandós gondozás során, az ödémás méhszáj esetén az anyát négykézláb pozícióba kell elhelyezni, mert akkor elmúlik az ödéma. Ösztönösen ezt akartam én is csinálni akkor. Ők pedig közölték, hogy arra nem lesz szükség.

Mindeközben nagyon gyakori volt a méhszáj vizsgálat. Kézzel tágításra kértek engedélyt. Természetesen megadtam, csak hogy történjen valami előrelépés. Bő négy ujjnyinál éreztem is 2-3 tolófájást. Akkor kellett volna felállítani, mert beállt a plató-jelenség. Beavatkozás nélkül csak várni kellett volna. Úgy éreztem, hogy már mindenki túl lenne ezen a szülésen. Fél hétkor megbeszéltük, hogy kiemelik a kisbabát.

Végig rossz érzésem volt, hogy nem haladunk. Azt  érzékeltették, mintha ez egy nagyon problémás, lassú szülés lenne. De azt például nem mondták, hogy be van illeszkedve a baba feje és válla. Teljesen tiszta volt a magzatvíz, és tökéletes volt a szívhang. Így kerültem műtőbe. Semmiféle sürgősségi eset, helyzet nem állt fenn. A műtőben a császár alatt minden flottul ment. Ha mondhatok ilyet, nagyon szép élmény volt. Nagyon kedvesen bánt velem a stáb és az aneszteziológus. Bejöhetett Ádám is. Látszott, hogy erre szakosodott az intézmény. Ebben tényleg profik voltak.

Születése után megkaptam a kisbabát, meztelenül. Rám tették egy rövid időre.

Úgy maradt meg emlékeimben, hogy átöleltem a kicsit, de biztos nem tudtam átölelni, mert ki volt kötve a kezem. Mégis az agyam úgy érzékelte.

Elvitték egy kicsit, megint visszahozták. A műtét alatt az aneszteziológus közvetítette az eseményeket, mindenről tudtam, mikor mi történik. Ez rengeteget jelentett abban a helyzetben.

De adódott némi komplikáció.

A méhen kívüli műtét helye megadta magát a műtőben. Állítólag nem sikerült jól megcsinálni az állami kórházban. Ingyen és bérmentve rendbe tették. Viszont a műtőasztalon éreztem fájdalmat. Éreztem, ahogy varrják a méhemet, a hasfalamat, emiatt kicsit bealtattak. Utána mikor feltoltak a szobába a csecsemőhöz és Ádámhoz, teljes kiüresedést éreztem. Annyira kimerült voltam testileg, lelkileg, hogy a kisbabára sem voltam kíváncsi.

Milyen pontos szó. Kiüresedés.

Arra gondoltam magamban, hogy mit szólnak, ha nem nyitom ki a szemem, és nem nézem meg. Milyen anyának fognak tartani, vagy mégiscsak illik megnézni?! Közben kilógott a hátamból a cső, alul a katéter. Borzasztó hányingerem volt. Megkaptam rögtön a csecsemőt és egyből szoptatni kellett. Elment a szülésznő, én pedig hányni kezdtem. Kértem, hogy vegye el Ádám a babát.

Tudtam, hogy meg kell ugranom a felállást mielőbb, úgyhogy úgy éreztem, hogy ennek az egész szülésnek még nincs vége. Most jön a neheze. Nem volt felhőtlen az öröm. Ádámot is nagyon megviselték a történtek, hogy ilyen hosszan látott vajúdni. 13 óra volt az aktív vajúdás, és az, hogy műtőben végeztem, nagyon megviselte.

És még nem volt vége a megpróbáltatásoknak…

Nem volt egyszerű a lábra állás. Nagy segítség volt, hogy ott lehetett Ádám a kórházi benttartózkodásunk alatt végig. Segített ellátni a babát. Ő rakta mellre. Nem voltam jó állapotban. Majdnem kaptam vérátömlesztést is. Hogyha Ádám nincs ott, akkor biztos, hogy be kell adnom a csecsemősöknek Linát, ami miatt meg lelkiismeret furdalásom lett volna utólag. Viszont Ádám helytállt. A szoptatás zavartalanul meg tudott indulni. Igaz, hogy az egyik csecsemőstől bimbóvédőt kaptam, és annyira elment az önbizalmam ettől a szüléstől, hogy éltem az ajánlattal.

Miért merült fel a bimbóvédő szükségessége?

A csecsemős nővér ajánlotta, mondván, hogy elég lapos a mellbimbóm, de rossz döntés volt elfogadni.

Másnap mikor a gyerekorvos bejött, felháborodott, és ezt kérdezte: „Hát ezt meg melyik adta?!”. Felidegesítette magát, hogy teljesen indokolatlanul kaptam. Biztosan tudta, hogy ez milyen elakadást fog okozni. Valóban cumi zavarral küldtek minket haza a kórházból.

Három hét alatt sikerült elhagyni ezt a pompás terméket. Nagyon megnehezítette a szoptatást. Csak annak ajánlanám, akinek tényleg indokolt. Három szoptatási tanácsadót sikerült elfogyasztanunk, igénybe vennünk. A harmadik tudott segíteni ezen a problémán. Úgy érzem, hogy a szoptatásban nyújtott segítség is akkor jó, hogyha az gyakorlatias. Tehát a szoptatási tanácsadó nem csak elméletben meséli el, hogy hogy is kellene ezt az egész szoptatási dolgot folytatni, hanem megfogja a kisbabát, és odateszi az édesanya keblére. Találtunk egy olyan jó szakembert – egy csecsemőst és egyben laktációs tanácsadót -, aki kijött házhoz, és megmutatta, hogy a szoptatásnak, hogyan is kell szakszerűen történnie. A kulcs a jó mellre helyezés. Három hét után megoldódott a probléma. Nem kellett végül tápszert adni a kislánynak, úgyhogy ez egy sikerélmény volt a negatív szülésélmény után. Végül 22 hónapos koráig szoptattam Linát.

Hogy él most ennyi év után Lina születése benned?

Nagyon fontos ezzel a szülési élménnyel kapcsolatban, hogy nem traumatikus, csak negatív. Jól tudom, hogy egy szülésélmény lehet pozitív, negatív vagy traumatikus. Azért nem volt traumatikus, mert a személyzet, a stáb hangneme végig kiváló volt, ha nem is feltétlen támogató, de nem ért verbális atrocitás. Nagyon kedvesen kommunikált mindenki. Talán jobb megélés is lehetett, mint sok nőnek egy traumatikus hüvelyi szülés, ahol verbális abúzus, vagy egyéb atrocitás éri az anyát.

És persze beszélhetnek valakivel kedvesen, és az is lehet, hogy neki úgy lesz traumatizált szülése. Sokszor ez nem csak a külső körülményektől függ, hanem a belső megéléseinktől. Ha Te nem érzed rossznak vagy épp jónak, akkor az a saját belső megéléseden is múlik.

Hogy voltál Te mindeközben?

Három hétig tartottak a császármetszéshez köthető fájásaim is. Három hétig éltem Rubophenen. 10-14 napig injekcióztam magam Heparinnal. Gyógytornázni kellett itthon. De arra sosem volt időm, emiatt mindig lelkiismeret furdalásom volt. Napi 5 helyett csak egy fért bele. Kompressziós harisnyát kellett viselni júliusban, és haskötőt is, hogy támogassam a mielőbbi felépülést. Nyűgnek éltem meg az egészet, mint ahogy az éjszakai felkeléseket is, mivel nem tudtam könnyen felülni az ágyban. Ez eléggé gátolt a bébi ellátásában és az összeszokásban is.

Volt mindeközben segítséged, hogy a testi, lelki terhek könnyebbé váljanak?

Minden nap jöttek segíteni a rokonok, és ennek köszönhetően egyáltalán nem keveredtem szülés utáni depresszióba. Nem voltam feldobva, de nem voltam letargiában sem. Bár nagyon csalódott voltam a császármetszés miatt. Abszolút kudarcként éltem meg.

Úgy éreztem, hogy el kell gyászolnom az elmaradt szülés élményét. Közben a kisbaba három napos korától kezdtem el foglalkozni a VBAC témával.

Két héttel a szülés után már kint sétáltam, az sokat segített. Három hét telt el, amikor észrevettem, hogy ez egyébként egy aranyos kisbaba. Egy jó hetünk volt.

A baba négyhetes korában kiderült, hogy nem hall…

• Lina (nem)hallásának történetét itt találod.
• Olvasd el Lina testévére, Gréti születésének történetét, ahol kiderül, hogy lett Adri, egy igazi VBAC hős!

A “Úgy maradt meg emlékeimben, hogy átöleltem a kicsit, de biztos nem tudtam átölelni, mert ki volt kötve a kezem.” – Adri szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Mit tudsz a saját születésedről?

Csak annyit, hogy nem volt egyszerű. Nem is a szülés folyamatáról van infóm, hanem a körülményekről: IX. kerület, kórház, kopott csempe a falon. Valahogy így képzeltem.

Sokszor mély nyomot hagy az emberben a családi legendárium, a történetek a családon belül történt szülésekről. Nektek is van ilyen történetetek?

Igen. ’75-ből a legidősebb unokatestvérem története ilyen. Ahogy beindult a szülés, mindenki otthon várta a híreket. Amikor a leendő nagyszülők betelefonáltak a kórházba, hogy megkérdezzék, mi történik, az a válasz jött, hogy megszületett, de nagyon nagy a gyerek feje. A család azt gondolta, hogy vízfejű, beteg gyermek született. Később kiderült, hogy nem volt igaz, csak egyszerűen nagy volt a feje.

Ehhez képest milyen benyomások értek a saját szülésélményekig?

Mire én szültem, addigra a nővéremnek lett két gyereke. Láttam, hogy ő, hogy készül a szülésre. Mindenképpen természetes úton, otthon szeretett volna szülni. Végül kórházban születtek a gyerekei. Az első gyermeke születése után pár órával találkoztunk, bent a szülőszobán, a második lányánál már csak otthon. A Bába válaszol című könyvre támaszkodott. Nekem is ez lett az alap. Egyértelmű volt, hogy az anyaságomban sok mindent úgy szeretnék csinálni, mint ő. Azt gondoltam, hogy a szülés nekem meg se fog kottyanni. Máshogy alakult az élet. A gyerekeim császárral születettek. Pedig az volt bennem, hogy én akár otthon a kanapén egyedül is képes vagyok megszülni a gyerekem.

Ne szaladjunk ennyire előre! Mik voltak az előzmények? 

Rögtön az elején van egy nehéz rész… Nekem nehéz… Ráadásul az elmúlt hetek történései miatt jobban benne is vagyok… 21 évesen volt egy abortuszom. Zsombor, a férjem volt az apuka.

Banális dolog volt. Elszakadt az óvszer, szereztünk gyógyszert, de mire megkaptam, addigra annyira szarul voltam, hogy mindent kihánytam. A gyógyszert is. Ennyi. Ennyi, hogy valaki teherbe essen.

Most az elmúlt hetek eseményei felszínre hozták számomra is ezt a témát. Most látszik igazán, hogy ez nem egy kellően megdolgozott trauma. A gyerekeim történetéhez ez is hozzátartozik. Akkor nem is gondoltam rá, hogy ezek a történetek összeérnek egyszer. 21 évesen máshogy láttam, mint most. Két hónapja voltunk együtt. Nem volt kérdés, hogy hogy döntünk. persze, rémálmaim voltak utána. Volt magamban egy fajta feldolgozása, de nem lett kidolgozva magamból. Most látom, hogy ezzel többet kellene foglalkozni.

Ez volt az előzmény.

7 évvel később elhatároztuk, hogy gyereket szeretnénk. Gergő, az első gyermekünk egy nagyon tudatos családtervezésbe érkezett. Azonnal teherbe estem, majd a nyolcadik héten elvetéltem. Pedig már hallottuk a szívhangot, a szűk család már tudott is róla.

Mi történt pontosan?

Elkezdtem picit vérezni. A kórházban megvizsgáltak. Már nem volt szívhang. Hazamentünk és vártuk, hogy magától haladjon a folyamat. Így is történt.

Hogy élted meg mindezt lelkileg?

Ez volt az első kudarc az életemben. Úgy éreztem, hogy addig minden stimmelt az életemben. De ő elment.

Bár régóta igyekszem tudatosan élni az életem, de a vetélés más volt. Azt hiszem, azért nem viselt meg annyira, mert nem voltam hajlandó elfogadni, hogy elvetéltem, hogy elveszítettem egy kisbabát.

Három hónapig úgy éltem, mint, aki még és már terhes. Tényleg azt éreztem, hogy már terhes vagyok. És amikor megcsináltuk a tesztet nem is csodálkoztam. Ez nem egy jó taktika. Talán ebbe a veszteségbe is bele kellene jobban ásnom magam. Sokk volt, de akkor nem éreztem ezt egy nehéz veszteségnek.

Ezek szerint vannak könnyű veszteségek?

A saját döntéseimből nehezen megyek bele a változásokba, még akkor is, ha tudom, hogy jól alakulnak a dolgok. De ha az élet hozza, akkor könnyen elfogadom az új körülményeket. Könnyen alkalmazkodom.

A vetélésre és az abortuszra is úgy tekintek, hogy ezek mind arra felé vittek, hogy most itt legyek a Gergővel a Szonjával és az apukájukkal. Ha mindez nem így történt volna, akkor most nem ez lenne. Persze, ha nem lennék elégedett az életemmel, akkor valószínűleg másképp látnám ezt.

Ugyanaz az orvos kísért, mint 21 évesen?

Igen. És ugyanaz a nővér. Ők mindenhol ott voltak. Három hónapot kellett várnunk. Ahogy letelt az idő rögtön megfogant Gergő. Nekünk ehhez nem kell sok idő.

Aggódtál az első hetekben?

Igen. Mint minden nő egy vetélés után. Minden pisilésnél néztem, hogy véres-e a bugyim. A vetélés rányomta a bélyegét a terhességre.

Amúgy probléma nélküli volt a terhességed?

Igen. Ugyan a 20. hétig minden reggel hánytam. De ez a rutin része volt. Reggel hánytam egyet, utána viszont egész nap jól voltam. Amúgy is könnyen tud hányingerem lenni. De, ami még érdekesebb, hogy Gergő is hányós gyerek lett. Ha feszült volt, vagy csak egy falattal többet evett, mint kellett volna, mindent kihányt. Azóta kinőtte.

Szóval volt egy gondtalan terhességem.

Mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezted.

Nem igazán. Az első fordulat az volt, amikor a hatodik hónapban egy ultrahang vizsgálaton kiderült, hogy nem is kislány van a hasamban. Zsombor vette észre.

A második fordulat az volt, hogy nem volt fordulat.

A 32. hét körül lehettünk, amikor Gergő még nem fordult meg. Sőt harántfekvéses volt. Az orvosom rögtön mondta, hogy ez a világ összes országában császár.

Nem merült fel a befordítás lehetősége? A neten is látni ilyen videót, ahol olyan szépen be tudják fordítani a kisbabát. XXXXvideóXXXX

De igen. Meg is próbálták. Kétszer helyre fordították és kétszer visszafordult ugyanoda. Lehet látni ezen a videón is, hogy elképesztő erőfeszítéssel dolgoznak mégis nagyon finoman. Helyre rakták, de visszament. Miután ez kétszer megtörtént, úgy érezték, hogy akkor nem piszkálják tovább.

Persze én azért mindent megpróbáltam utána is: Fejenállást, lámpázást, mikrofonozást. Mindent, de nem sikerült.

Ezt megelőzően jártatok felkészítőre? Vagy csak a Stadelmann könyv volt a biblia és kész?

A kórházban volt egy szülésfelkészítő, amire elmentünk. És részt vettem egy gyermek újraélesztő tanfolyamon. Miután megtudtuk, hogy Gergő harántfekvéses, elkezdtem járni terápiára a Láthatatlan köldökzsinór módszerrel haladva, hátha így sikerül rábírni Gergőt, hogy megforduljon.

Nagy csalódás volt. Nem jött be.

Miért?

Amikor a megkérdezte a foglalkozás vezetője, hogy hányadik terhességem, és én azt feleltem rá, hogy a harmadik, akkor fennakadt a szeme. Vádlón nézett és így szólt, ne csodálkozzon, hogy nem fordult be. A maga méhéből élve még nem távozott gyermek.

Annyira megdöbbentem, hogy az ajtót sem tudtam rávágni. Nagyon rossz élmény volt. Értem én, hogy ez volt a szakmai meglátása, hogy lehet bennem és a gyermekben is egy olyan félelem, hogy nem sikerült még élve világra hoznom egy gyermeket, de ezt így nem lehet megfogalmazni.

Ez nagyon nehéz lehetett. Mégis vele készültél a programozott császárra.

Igen, ekkor már tudtuk, hogy mi vár ránk. Az orvosom beszélt rá, hogy így legyen. Egy szerdai napra volt kiírva Gergő, de inkább a hétfő reggel 8.00-t javasolta az orvosom, hogy friss orvosi team vegyen körül. Ma már nem így csinálnám, inkább megvárnám, amíg magától beindul a folyamat.

Tudtál rá készülni?

Igen. Össze voltam pakolva, még fodrászhoz is elmentem előtte. Igyekeztem kihozni a helyzetből a maximumot, ha már így alakult.

És a lelki részére? Ma már létezik elérhető segítség, hogy a császárra is fel legyen készülve egy kismama. (Császárvonal.hu)

A Raffay féle felkészítőn volt egy szöveg, ami segített abban, hogy Gergőt felkészítsem arra, ami vele fog történni. Persze mindenre azért nem sikerült felkészíteni. Például a mai napig nem bírja, ha fém fémmel érintkezik.

De arra sem készültem fel, hogy a műtőben, konkrétan a rádió fog szólni, mégsem jutott eszembe, hogy megkérjek valakit, hogy kapcsolják ki, vagy tegyünk be valami mást a reklám blokk helyett. De, ha nem a rádió, akkor az orvosok beszélgetése hívta fel magára a figyelmem. Az sem volt jobb. A császár nem úgy van kezelve, mintha egy szülés lenne.

Mikor megszületett Gergő egy picit az arcomhoz kaptam. Amíg összevarrtak addig Zsombornak adták. Életre szóló élmény volt számára, amikor rátették. Összhangban és nyugalomban voltak.

Mi történt a műtét után?

Lett egy kifli méretű hematóma a seb mellett. Majdnem újra meg kellett műteni. Mivel a császár után ettem egy fürt szőlőt, ezért nem tudtak újra megműteni. Este fel kellett szúrni. Két hétig nem volt lezárva a seb. Minden nap vissza kellett járni a Jánosba, hogy átmossák.

Nekem nem a császárt volt nehéz elfogadni, elviselni, hanem ezt a sebet, ami miatt nem tudtam egyedül felülni, felkelni. Minden seb fáj, de ez egy nyílt seb volt. Ott volt az újszülött kisbabám és nem tudtam önállóan ellátni. Mindig kellett valaki, aki segít. Ráadásul az epiduráltól iszonyatos fejfájásom lett.

A szoptatás, hogyan alakult?

Hamar beindult, csak valakinek oda kellett hoznia Gergőt hozzám.

Látsz Gergőn más jeleket, ami a születése körülményeire utalhat?

Ő egy nyüzsgő pici gyerek volt. Aki állandóan hozzád ér. Vagy rálép véletlenül a lábadra vagy odabújik. A beceneve szélvész királyfi volt. Mind emellett másfél évesen mondatokban beszélt. Amikor az óvónő felhívta a figyelmünket, hogy hat évesen nem tud kört rajzolni, elmentünk egy fejlesztő pedagógushoz, Csíki Mariannhoz, aki már akkor is gyerekjógás volt.

A felméréséből kiderült, hogy Gergőnél több dolog is a császárra vezethető vissza, arra, hogy nem kapta meg azt az inger áradatot, amit egy természetes szülésnél megkapott volna. Ezért ő magának állítja elő az ingereket. Ezért volt egy nagyon hangos és intenzív kis gyerek. A gyógymód: csepphinta, trambulin. Hétről hétre egyre nyugodtabb lett Gergő.

Szerencsére időben kiderült, persze kört továbbra sem tud rajzolni, de egy 10 perces szöveget, ha elmondasz neki, szinte szó szerint visszamondja.  15 éves, de a mai napig meg lehet ölelni (oké, persze csak itthon a négy fal között…)

A kettőtök kapcsolatában is láttál lenyomatokat?

Nem. Sok bizonytalanság volt bennem, hiszen első gyermek Gergő, de a császár sose állt közénk. Tökéletesen kapcsolódtunk. A kettőnk kapcsolatára nem hatott ki. És közben kecsegtetett a második szülés reménye. De spoiler következik: az is császár lett. Viszont Szonjával nem voltak fejleszteni való ügyek. Vele vajúdtam majdnem 12 órát. Sok mindent kapott, amit Gergő nem.

Hogy történt? Hogy kezdődött?

Gergő születése után az orvos az kérte, hogy legalább két év teljen el a két gyerek születése között. Rábólintottunk. Így lett 2 év és 9 nap. Kiszámoltuk, és Szonja az első hónapban meg is fogant. A terhesség hasonló volt. Csak a vetéléstől való félelmem nem jött elő, illetve a 16. héten elkezdtem vérezni. Feküdtem két hétig, de utána már tényleg minden rendben volt, és félelem sem maradt bennem.

Szonja befordult, pontosan éreztem a pillanatot. Elővettem újra a könyvet. Igazi forgatókönyvem volt arra, hogy hogyan fogom megszülni ezt a gyereket akkor is, ha épp a Gergővel csak ketten lennénk itthon. Biztos voltam benne, hogy ez menni fog.

Hogy indult be a szülés?

Egy csütörtöki napon voltunk a szokásos kontrollon. A doki azt mondta, hogy akkor kedden találkozunk legközelebb. De másnap elindult a szülés. Persze Gergővel voltunk ketten otthon, plusz az asztalos. Épp konyhabútorra kötöttünk szerződést két fájás kötött. Szóltam a férjemnek, hogy lassan jöjjön haza. Miközben újabb szerelők érkeztek megsürgettem Zsombort, aki távolról még mindig nem érezte, hogy nem tűr halasztást az érkezése. Ekkor már inkább fekve voltam, 9 perces fájásaim voltak, amikor hazaért. Közben megjött a nagyi is Gergőért.

Meglepetésünkre a kórházban az ügyeletes nővér Zsombor régi barátja volt. Úgy tűnt minden rendben van, de elkezdett belassulni a folyamat. Nem tágultam. 3 perces fájásaim voltak, de nem volt eredménye. Közben Szonja szívhangja sem volt igazán jó. Felajánlotta a doki, hogy várhatunk még, de nem reménykedtünk már a változásban.

A vajúdás alatt kaptál támogató segítséget?

Nem. Egyik szülésemnél sem. Csak oxitocint. Valahogy akkor a szülésznő sem volt ott, vagy legalábbis nem rémlik, hogy segített volna. Sőt volt, hogy egyedül voltam. Zsombor nem tudott segíteni. Tehetetlen volt és ez nagyon feszítette őt. Kényelmetlenségében inkább kifelé figyelt. Beszélgettek a régi ismerőssel. Azt éreztem, hogy akkor ezt inkább megoldom egyedül. Ezért egy ponton kiküldtem.

Milyen érzés volt egyedül maradni?

Nem volt jó. Ma már bánom, hogy nem tudtuk ezt együtt megélni. Azért voltunk együtt is. Volt, hogy sétáltam a folyosón és Zsombor fogta a hátam. De ez nem lett közös emlékünk, mert Zsombor erre nem emlékszik…

Az biztos, hogy kellett volna valaki, aki lendület ad, aki mutatja az irányt. Ma már azt gondolom, hogy nem voltam felkészülve rá, hogy tényleg megszüljem Szonját. Császár lett. És ezzel elvesztettem az utolsó esélyem, hogy valaha természetesen úton szüljek gyermeket. De én ezzel meg vagyok békülve. Ők így lettek szépek és egészségesek.

Milyen élmény volt a második császár?

Magam ültem fel a műtőasztalra az epidurálhoz. Az utolsó fájás volt a legrosszabb, mert az már hiábavaló volt. Viszont utána jól voltam. Persze azt a pillanatot, amikor fel kell állnod, azt nem kívánom senkinek.

Szonját is Zsomborra tették, és nem sokkal később haza küldték Zsombor, mert éjszaka volt.

Szonját is el szerették volna vinni a többi újszülötthöz. Nem engedtem. Megmozdulni ugyan nem mozdulhattam meg a császár miatt, de rám rakták. 5 órán keresztül feküdt rajtam mozdulatlanul. Kicsit aludt, kicsit nyöszörgött. Nagyon intim pillanatok voltak.

A tejügy itt is könnyen ment?

Igen. A fejem nem emelhettem meg, de mellre már ekkor is tudtam rakni. És gyorsan beindult ettől. Olyan sok tejem volt, hogy Szonjának tejtestvére is lett.

Kaptál fájdalomcsillapítót a következő napokra, hogy voltál?

Az oxitocintól erősebb összehúzódásokat éreztem, ezért kaptam. De nem a kórházból, mert már hó vége volt és elfogyott az osztályon a fájdalomcsillapító. Anyu vette meg.

Ma már tudod, hogy mi okozhatta Szonja születésénél a lassulást a segítség hiányán túlmenően?

Utólag már tudom, igen. Volt egy olyan félelmen, ami behúzhatta a kéziféket. Valahol olvastam, hogy a császár utáni természetesen szülésnél ellenőrizni kell belülről a császár sebet. A szüléstől, a szülési fájdalomtól nem féltem, de ez borzasztóan hangzott, rápörögtem. Tudom, hogy nem volt racionális, de ez motoszkált bennem. Talán ezért.

Mindezeknek a tapasztalatoknak a birtokában, ha kellene egy túlélőcsomagot készítened a mostanában szülő kismamáknak, akkor mit tennél bele?

Azt a tippet, hogy legyen olyan zenéje, vagy olyan csendje, amit ő szeretne. Utána rögtön a csokis keksz jut eszembe, vagy a kifőzött ruhák. Más nem is jut eszembe…

Az, hogy ennél fontosabb dolgok nem jutnak eszedbe, talán jelentheti azt, hogy tényleg elfogadással szemléled ezeket az eseményeket, anélkül, hogy különösebben változtatni akarnál rajtuk. No persze nem mintha erre lenne lehetőséged…

A korábbi döntésemben biztos voltam mindig, de attól még a terhét hozom magammal. Van, ami nekem sem könnyű. De ezek a megváltoztathatatlan dolgok. Ezen túl vagyunk. Ezeken túl kell lépni és nem beleragadni, ami nem mindig könnyű.

De ez így történt, és így kerek.

A Egy elszakadt óvszer, egy kudarcos vetélés után lett két császáros gyermek elégedett anyukája Réka – Szülsétörténet bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Nem a szokásos kezdő kérdéssel indítanék, hogy „Te hogy születtél?”, hanem inkább azzal, hogy “Ki vagy Te?” A Ti családotok életútja nem hétköznapi: ’18-ban férjeddel, Marcival és négy gyereketekkel egy egy éves(re tervezett) útra indultatok lakóautóval, hogy felfedezzétek Közép-Amerikát (Erről remek blogot és készítettetek, amit itt érhető el.). Nem kis vállalás, akkor sem, ha épp az ember erre vágyik. Ezért fontos megkérdeznem, hogy ki vagy Te?

Teljesen mást válaszoltam volna, ha ezt öt vagy tíz éve kérdezed meg. Ki vagyok én?! Diákkoromban egy olyan lány voltam, aki minél inkább próbált hasonlítani a tömeghez. Ennek most épp az ellentéte lettem. Most már egyáltalán nem akarok hasonlítani senkihez. Egyáltalán nem is zavar, hogy nem hasonlítok a tömeghez. Alternatív utakat járok. Iszonyatosan sokféle a világ, és én csak az egyik szegmense vagyok. Élvezem, akkor is, ha mások nem értik, vagy, ha mások nem így élik az életüket. (Dehogy megyünk haza… gyere, ott nagyon jó kismotorok vannak! – válaszol Viki Bercinek.) Hirtelen vagyok, nagyon spontán, akaratos. Mindig elérem a célomat. Ha valamit kitalálok akkor az általában sikerül.

Hogy lehet öt gyerek mellett hirtelennek és spontánnak maradni?

Rengeteg energiát emészt fel. Ugye, mi Nicaraguában élünk. Nyárra hazajöttünk. Én annyira nem akartam jönni, de a gyerekek szerettek volna a barátaikkal találkozni. Sok energia volt. Nagy meló hazajönni a sok cuccal. Anyósoméknál laktunk egy hónapot. Most átköltöztünk egy kis lakásba, amit fel kellett szerelnünk mindennel. Másnak talán nem éri meg a sok pakolás, utazás, de nekem igen, mert így 10 hónapot a napfényben élhetek. Mindenkinek más a fontos, nekem ez.

Különleges életed van. Különlegesen is kezdődött? Most már jöhet az első kérdés. Hogyan születtél?

Nem tudom. Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy sima volt. Anyukám viszonylag sokáig vajúdott, de nem volt semmi extra. Annyit mesélt, hogy nem engedték, hogy felüljön, hanem feküdnie kellett és ez rossz volt. Többet nem tudok. Nem is igazán kérdeztem erről soha.

Mit gondoltál Te magad a szülésről a szüléseid előtt?

Nem misztifikáltam túl. Majd szülök és kész. Én voltam az első az egész baráti társaságban, akinek gyereke lett. Nyilván hüvelyi úton szerettem volna szülni.

Ehhez választottál orvost?

A dokimnál születtek a húgaim. Innen a kapcsolat. Felkészült, jófej orvos. Tapasztalt medve. Laza és gyors. Nem mindenkinek való, de én szerettem. Belibbentem hozzá, megvizsgált és kész is. Az első szülésem előtt így szólt:

„Hát Viktória! Nagy feje van ennek a gyereknek… és ez a csípő… Ebből lehet, hogy császár lesz.”

Nem akartam elhinni, de igaza lett.

Hogy voltatok a terhesség előtt Marcival a férjeddel?

Marcival 17 éves korom óta együtt vagyunk, persze voltak kisebb nagyobb megszakítások. De amikor több idő után újra összejöttünk egyértelmű volt, hogy együtt tervezünk gyerekeket.

Könnyen is érkezett az első baba?

Igen, de elvetéltem a hatodik héten. Kiakadtam. Azt gondoltam, hogy soha nem lesz gyerekem. Biztosan béna a szervezetem, nem úgy, mint az Anyukámé…Dühös voltam. Lefutottam egy maratont.

De pár hónappal később megfogant Zsombor. Nem kellett sokat várni.

1- ZSOMBOR (DUDA)

Egyszerű terhesség volt?

Igen. Azaz mégsem annyira, mert volt egy balesetem. Biciklivel mentem tanítani. Elütöttek. Elestem hat hónapos terhesen. Mentő jött értem, mert mindenki aggódott. Az orvosom épp szabadságon volt. A kórházban lévő fiatal doktor bevérzéseket látott a méhlepényen. Tíz napig voltam bent, de nem lett semmi maradandó következménye.

Mennyire készültetek Marcival a szülésre?

Jártunk felkészítőre. Tanultunk légzőgyakorlatok. Baba-mama masszázst is tanultam.

Hogy indult be az első szülésed?

Egyik este elment a nyákdugó, majd a magzatvíz. Jöttek lassan a fájások. Bementünk a kórházba. Pár óra után jött az orvos is, de addigra sem, és később sem igazán tágultam. Közben nem volt jó a Zsombor szívhangja. A nyaka köré tekeredett a köldökzsinór. Császár lett. Hirtelenül fordulat volt, de nem volt traumatikus. Mindent elmondtak, hogy mi, hogy fog történni. Marci is bent lehetett. Fogta a kezem.

Ekkor derült ki, hogy ha az én hasamban turkálnak, akkor én hányok. A császár számomra olyan, mintha a beleimet akarnák kitépni.

Kivették Zsombit, de még mielőtt összevarrtak volna hánytam. Fekve, oldalra fordulva. Később már rutinból ment.

Zsombi nagyon szép volt, nagyon nagy feje volt. (Mi?! Mit csináljak?! Nem kellett volna ennyit betömni, hallod… ha szomjas vagy, szólj… van nálam víz, ja nem, csak pohár, de szerzünk egy csapot…)

Békében voltam azzal, hogy császár lett. Nem azt gondoltam, hogy azért császároztak, hogy hamarabb haza menjen mindenki, hanem azért, mert szükséges volt.

Pedig nagyon készültem a természetes szülésre. Előző nap még magnót vettem, hogy a kedvenc zenémre szülhessek, ez a zene dolog elment. Red Hot Chili Peppers-re akartam szülni.

Mindenki másból nyeri az erőt. Hogy teltek a gyermekágyas napok?

A császáraim után mindig hidegrázásom volt. A harmadik után már kaptam gyógyszert, hogy ne legyen olyan erős, de az első két szülésnél nagyon remegtem. Nagyon rossz volt. Amúgy én szeretem azokat a betegségeket, amiknél a felépülés gyors. És kb. ez ilyen volt. Jó volt, hogy lezuhanyozhattam, hogy mondták, hogy mit csináljak. Minden nappal 50%-kal jobban voltam. Az első napban még egy tüsszentésbe is belehaltam. A második nap nem akartam még tüsszenteni. Utána már észre sem vettem.

És a tej?

Persze paráztattak, hogy szar lesz. De én azt gondoltam, hogy majd jönni fog.

A végkövetkeztetésem az, hogy a császár után egy nappal később indul be a tej, mint, amikor valaki természetes úton szül. Ennyi. Nem kell ezen pörögni. Csak mellre kell rakni. És jön. Csak egy nappal később.

Persze volt, hogy begyulladt a mellem, csomós volt, de később ilyen egyre kevésbé fordult elő. A későbbi szüléseimnél pedig egyáltalán nem.

Hamar jött a tesó.

Másfél év közöttük a korkülönbség. Hamar jött. (Köszönöm, jaj, de szép! Toboz. Köszi. Szedjél még nekem!)  Maga a terhesség nem volt vészes. Kevésbé élveztem, hiszen volt egy 8-9 hónaposom, de ő egy „beetető baba” volt. Ha mindenkinek ilyen gyereke lenne, bármennyit szülne utána. Persze a többiek már nem ilyenek voltak…

2 – BABCI

Természetesen szerettem volna szülni a második gyermekem, de mivel túl közel volt az előző császárhoz a szülés időpontja, nem volt sok esélyem. Kérte is a doki, hogy feküdjek be időben a kórházba. Meg volt az időpont, de előző este beindult a szülés. Öt percenként jöttek az erős fájások. Ráadásul a magzatvízbe is belekakilt Babci. Így egy gyors és rosszabb császár várt rám, mint az előző. Ijesztgettek, hogy belekakilt a magzatvízbe, hogy antibiotikumot kell kapnom. Jó volt, hogy hamar megműtöttek, így épp nem nyílt szét az előző császár sebem. Nem volt jó. Ráadásul a baba is kék-zöld volt. Rosszul nézett ki. Nem volt jó az Apgarja sem. 7/10 talán. Nyanvadtka volt. Kellett 3-4 hónap, hogy kikerekedjen.

Egyszerre szoptattad a tesókat?

Nem. Amikor terhes lettem, akkor befejeztem a szoptatást. A szülés után újra indult a tej, minden ment a maga útján.

Megpróbáltatás volt a két kicsi gyerek?

Igen. Talán. De az igazi azért a három gyerek. Kicsi volt a korkülönbség. Volt testvér babakocsink. Babci nagyon fárasztó volt az első időkben, egészen, addig amíg el nem kezdett mozogni. Utána viszont nagyon aktív lett.

Ekkor kaptatok kedvet a harmadikhoz.

Még várni szerettünk volna egy kicsit. Emlékszem a fogantatására. Épp síelni voltunk. Amikor megtudtuk, hogy terhes vagyok. Nagyon meglepődtük, de hamar eldöntöttük, hogy akkor korábban jön a harmadik. Pár napja tudtuk, amikor beültünk barátnőimmel és elmeséltem mi a helyzet. Akkor esett le, hogy ha én akarok hármat, akkor az evidens, hogy most lesz és nem később. Amikor karácsonykor bejelentettük a családnak, Anyukám nagyon örült, de Marci szülei hüledeztek.  (Berci, ne menj neki légy szíves!)

Gondolom evidens volt, hogy császár.

Igen. Nem volt min gondolkozni. Ekkor már beletörődtem. És ez lett a második legrémesebb szülésem. A legrettentőbb az ötödik volt, ez csak a második legrosszabb. Azt hiszem, soha többet nem lesz szülésem, az annyira rossz volt. De erről majd később…

(Megcsípett?! Mutasd hol…)

3 – CSIMI

A harmadik… Kettővel mászkáltam terhesen mindenfelé. Közben felújították a liftünket. Az ötödiken laktunk. A terhesség vége felé nagyon elkezdett visszeresedni a lábam. Nagyon fájt.

Nem is látszik most a lábadon.

A legvastagabbat kivetettem… De akkor álldogáltam a játszótéren a gyerekekkel és közben nagyon fájt a lábam, ha járkáltam nem volt gond, de az állás… Úgy éreztem, leszakad a lábam. Az utolsó három hónapra rányomta a bélyegét. A nyári melegben kellett hordanom a visszér harisnyát. Rémes érzés volt, mintha egy darab vasban lennél egész nap.

Hogy indult be a szülés?

Akkor kezdődött, amikor Zsombi orrmanduláját vették ki. Biciklivel vittem a Jánosba. Én is befeküdtem vele terhesen. Viszont úgy alakult, hogy lett egy szabadnapom. Szeretek sportolni. Futni nem jártam, de úszni igen. (Még úgyis, hogy utálok úszni.) Mindkét korábbi terhességemnél úsztam. Ekkor is. Aznap egy új uszodába mentem.

Másnap talán ettől az egész nagy csomagtól beindult a szülés. Talán egy a nem megszokott víz miatti fertőzés, vagy a túlterhelés a Jánosban indíthatta be… A frissen műtött Zsombival a szakadó esőben tekertem haza. Siettem, hogy gyorsan hazaérjünk. Szarul jött ki minden. A férjem pedig épp Olaszországban volt a barátaival. Ja és Anyukám is elutazott.

Hányadik hétben voltál ekkor?

A 33.-ban. Nem gondoltuk, hogy beindulhat. Este egyedül voltam otthon a két gyerekkel. Nem is szóltam a férjemnek, csak az anyósoméknak, hogy tartsák bekapcsolva a telefont éjszakára. Fél óránként jöttek a fájások. De nem lett rosszabb. Azért másnap bementem a kórházba. A dokim azt mondta, hogy nem fogok szülni, menjek haza. Igyak valamit… Hazamentem.

Lementem a játszótérre a fröccsömmel, de nem segített. Egyre rosszabb volt. 15 perces fájásaim lettek. Újra hívtam az apósomékat, és visszamentem a kórházba.

Nem merült fel, hogy valahogy megállítsák a folyamatot.

Nem. Csak azt mondta előző nap a dokim, hogy vegyek be Magne B6-t. Nem gondolták komolyan, hogy szülni fogok. Pedig ekkor már másfél napja gyakorlatilag állva vajúdtam. Amikor másnap bementem délután 4-5 körül a kórházba akkor adtak tüdőérlelőt. Ekkor már felhívtam azért Marcit, hogy szerintem szülni fogok. Ő meg felhívta orvos Apukáját, aki megerősítette a tényt:

Igen, úgy tűnik koraszülés lesz.

Végül Marci apukája volt bent a kórházban. Tényleg koraszülés lett.

Milyen érzések voltak ekkor Benned?

Azt éreztem a végén, hogy ha nem szedik ki  meg fogok őrülni. 2 perces fájásaim voltak. De akkor is csak azt mondták, hogy nem fogok még szülni. Én tudtam, hogy szülök. Ez nagyon idegesítő volt. Közben pedig bebódítottak. Rossz érzés volt, mert ugyan bódult voltam, de közben mégis nagyon fájt. (Nézz körül, biztos meglesz. Gyere. Azaz. Ne, ne menjünk még haza… Menjünk akkor csúszdázni! Nem akarsz?!) Nagy nehezen beesett az orvosom. Aki azt mondta, hogy direkt nem ment messzire, mert tudta, hogy én nem viccelek. Megkönnyebbülés volt, hogy ott van. Tudtam, hogy jó keze van. Az is jó volt, hogy nem ismeretlen valaki. És jött a szokásos. Nagy nehezen kiszedték.

Marci apukája fogadta Csimit?

Igen. Ja és képzeld, nem tudtuk a nemét a születése előtt.

Amikor megszületett kérdeztem, hogy fiú vagy lány. Jött a válasz, fiú. Ja nem, lány. Nagyon örültem. Azt tudtam, hogy a lányoknak nagyobb az esélyük a koraszülés utáni felépüléskor. Jobban bírják. Örültem. 2 kiló volt.

Át kellett mennünk tíz napra a Madarászba. Isteni volt, de komolyan. Maga a szülés nem volt túl jó, de ez a tíz nap olyan volt, mintha egy szanatóriumban lettem volna. A legjobb szüléshez kapcsolódó élményem volt. Tíz napig pihentem. Ilyen soha nem volt szülés után. Persze három óránként felkeltem, fejtem. Pici volt még Csimi, ahhoz, hogy szopizzon. Megvolt a maga macerája ennek is, de nagyon kiegyensúlyozott macera volt. Ketten voltunk egy szobában egy másik anyukával. Volt, hogy átmentünk a Duna Plázába kávézni. Rohadt jól éreztem magam.

Aggodalom nem volt benned?

Nem. Biztos voltam benne, hogy megtanul enni. Semmi baja nem volt. Így nem aggódtam. Láttam, hogy másokhoz képest milyen jó állapotban van. Rendben volt. Csak a szoptatással paráztattak, hogy majd a cumi összekavarja. De nem rémültem meg. A harmadik gyerekem volt.

Biztos voltam benne, hogy fog enni a mellemből. Igen, sokat kellett dolgozni rajta, de át lehetett szoktatni. Csak kellő akarat kellett hozzá és bizalom saját magam iránt.

Honnan meríted ezt a sok bizalmat, ezt a sok erőt?

Én ilyen vagyok. Elhatározom, hogy megy és megy is. Amúgy Anyukámnak nagy önbizalma van, talán nagyobb is mint az egészséges. Lehet, hogy Tőle örököltem. Szerintem vannak dolgok, amik mindenkinek mennének, csak akkor nem működnek, ha valaki kishitű. Az ember tud szoptatni. Nyilván lehet kivétel. De, ha minden rendben, akkor ennek mennie kell.

Van olyan dolog, amiben mégis bizonytalan vagy magaddal szemben?

Persze, csomó dologban vagyok bizonytalan, de nem a gyerekekkel kapcsolatban. 14 éve vagyok ebben a gyerekes dologban, de ha vissza kell mennem a munka világában, akkor félni fogok majd, hogy esetleg nem tudom ugyanazt nyújtani, amit régen, hogy esetleg nem tudom az új módszereket. Persze van, amiben bizonytalan vagyok én is.

Csimi gyorsan cseperedett. Milyennek láttad Őt?

Nagyon akaratosnak.

Van egy elméletem miszerint a koraszülöttek nagyon akarnokok, erőszakosak, mert túlélők. Bele kell nyugodni, mert ez az akarás segítette át a nehézségeken Őket az elején. Ilyenkor erős gyereket kap az ember.

És nagyon apás gyerek lett. Marci akkor fél évet otthon volt. Ez jó is volt, mert ahogy mondani szokták: csak két kezed van. A harmadik meghaladta az erőmet akkor. Ezekben a helyzetekben Marci segített, és ő is tudta a legjobban Csimit megnyugtatni.

4 – VILMA

A negyedik szülésem volt a legsimább. Egy ajándék volt. Vilma egy ajándék. Ő is meglepetés gyerek volt. Akkor már a család sem fogadta traumatikusan. A terhesség megint nem volt könnyű a visszerek miatt. Ráadásul ekkor már a harmadik hónaptól okozott gondot. Jött újra a harisnya. Egész nyáron hordtam. Volt, hogy úgy mentem be a medencébe is.

Ha hordtad, akkor nem fájt?

Akkor nem. Akkor csak szorított nagyon. Meg melegem volt. És hát szarul is néz ki.  De más bajom nem volt. Akkor már úszni se úsztam igazán. De mivel a dokim azt mondta, hogy olyan sportot csinálhatok, amit előtte is csináltam, ezért elkezdtem újra futni. Sokáig futottam Viluval, nem volt semmi gond.

És jött a következő császár.

Igen. Három héttel korábban be kellett feküdnöm. Akkor meg is császároztak, hogy ne legyen túl nagy a baba. Mindent elmondtak előtte. Csak nevettem, mert nyilván tudtam már mindent. Ugyanaz a szülésznő volt ott, aki a korábbi szüléseimnél. Ez nagyon jó volt. Sokat segített a terhesség alatt is. Most végre nem volt hidegrázásom sem. Ez volt a koronaékszere a szüléseimnek.

Mindig úgy fogalmazol, hogy szültél. Nem érzed a passzivitását ennek a helyzetnek?

Nem. Ha mindegyik olyan lett volna, mint a negyedik, akkor passzivitást éreztem volna, de mivel rohadt sokat szenvedtem így nem.

Nem szeretem, amikor el akarják venni a császáros nőktől a szülés élményt. Gyűlölöm ezt, mert ugyanúgy szültünk, kijött. Máshol és…

Nincs is benned hiányérzet a császár miatt?

Belenyugodtam. Elsőnél, másodiknál hiányzott, de harmadik óta tudom, hogy ez van. Van öt szép egészséges gyerekem. Hiányzott, de belenyugodtam. Ha valaki hüvelyi úton akar szülni és nem sikerült, akkor az nyilván szomorúsággal tölti el, de nem szabad hagyni, hogy átvegye ez az érzés feletted a hatalmat. (Menjünk homokozni, tök jó ötlet…) Meg hát vannak az ősanyák, akik elhintik, hogy a császáros gyerekek később kezdenek el mozogni, meg egészen más is lesz a gyerekkoruk. De szerintem ez nem így van. Ha foglalkozol a gyerekeddel és minden más működik, akkor nincs baj. Minden szülés egy trauma a gyereknek. Az egyik így, a másik úgy. Csak keltik a feszültséget… (Finom süti?! Milyen süti?! Csokis! Finom!)

Milyen érzés volt a negyedikkel megérkezni az otthon lévő háromhoz?

Semmi különös. Aranyosak voltak. A második gyerekem nagyon anyáskodó a mai napig. Szokott a picikkel játszani, de Vilma is anyáskodó lett. Sokat babáztak. Felhőtlenül és gördülékenyen ment mindent.

Hogyan mondtátok el a gyerekeknek, hogy tesó jön?

Természetes volt. Picik voltak. Nyilván a másfél évesnek nem mondtuk, észrevette. Három és fél éves volt, amikor a harmadik jött. „Anya terhes. Lesz baba.” Ez nem egy olyan dolog, amin egy gyerek sokat gondolkodna, vagy kijelentené, hogy ő mit szeretne. Nem volt kérdés.

5 – BERCI

Amikor a legkisebb megszületett, akkor volt a legnagyobb 11 éves. Ekkor el is gondolkodtunk, azon, hogy talán nem kellene megtartani. Hogy a négy olyan jó. Nem is fogunk elférni a lakásunkban. Ekkor Nicaraguában voltunk épp. Én szerettem volna még egyet, de Marci nem. Kint nincs abortusz. Haza kellett volna jönni, de én megszerettem volna nagyon tartani, csak Marcira nem szerettem volna ráerőltetni, hogy én legyek a gonosz. Nem akartam kierőszakolni. De mégis egyszer elmentem futni az esőben és úgy jöttem haza, hogy meg kell tartani. Marci belenyugodott, de szerintem csak azért, mert bonyolult lett volna elvetetni. Nem volt jó érzés. Azt gondoltam, hogy Marci nem akarja, de majd ő is szeretni fogja. Tudom, hogy ilyet nem szabad csinálni… Ha itthon lettünk volna, engedtem volna magam meggyőzni.  (Mit csinálsz?! Na jó, egy kicsit odaadom…)

Utána itthon voltunk. Jött a terhesgondozás. Jött újra a harisnya. Sokszor keményedett a hasam, de csak magnéziumot kellett szednem. A 31. héten viszont beindult a szülés. Kaptam infúziót, magnéziumot. Úgy tűnt, hogy leállítottá, de én mondtam Marcinak, hogy úgy érzem, hogy csak napok kérdése. Marci győzködött, hogy bírjam ki, de én éreztem, hogy szülni fogok. Pár nappal később tényleg beindult. A kórházi személyzet pedig ismét mondta, hogy nem-nem én még nem szülök.

Rosszabb volt, mint Csiminél, mert be sem hívták az orvosomat. Azt gondolták, hogy nincs szükség rá. Én viszont vajúdtam három perces fájásokkal. Undorító körülmények voltak. Nyitott helyen voltam, sok emberrel körülvéve. Kritikán aluli volt.

Ha nem az ötödik lett volna, akkor síró görcsben azonnal elhalálozom. Szörnyű volt. És közben senki nem hitte el, hogy szülök. Pedig gyakori, erős fájásaim voltak. Semmibe vették, hogy borzasztóan fáj.

Egyszer csak végre megjött az orvos, végre elhitték, hogy szülök. Gyorsan bemosakodott, látta, hogy ez problémás helyzet. Gyorsan kikapta. Kisebb volt, mint 2 kiló. Úgy tűnt, mintha minden rendben lett volna. Azt gondoltam, hogy a szülés rosszabb volt, minden eddiginél, de közben mégis minden rendben van.

Megint mentünk a Madarászba, de valahogy nem volt meg az az íve, mint Csimivel. Evett, de nem nőtt a súlya. (Pisis lett? Átvegyük? Gyere!) Azt gondolták, valami gond van a tejemmel.

Sajnos nem tudtam Berci mellé befeküdni a kórházba. Bementem etettem, aztán mentem vissza a négy gyerekhez. Vagy volt, hogy Marci ment, hogy ne négy óránként menjek a császáros sebemmel. A harmadik nap az egyik nővér azt mondta, hogy itt valami nem stimmel. Marci is látta, hogy valami nem oké. Átszállították a Bókayba. Rossz állapotban volt. Akkor már mindenki tudta, hogy nagy baj van. (Kölesgolyót nem kérsz?) Szinte fekete volt. Mikor odaértem, picit megnézhettem. Valamikor éjjel megműtötték. Akkor volt hét napos. Kiderült, hogy a beleiben van egy szűkület, emiatt nem tud távozni a kaki. Ezért volt rosszul. Valamennyi jött, de csak folyadék. Emiatt nem tudott semmi felszívódni benne. (A pulcsidat?! Szerintem elég meleg van most itt…)

Nagyon rossz volt. Utána is még sok ideig híg széklete volt, de legalább nőtt a súlya. Nicaraguában aztán minden rendeződött.

Nem volt para kimenni?

Nem. Azt gondoltam ott minden megoldódik. A tejem pedig ott is olyan, mint itt. Bébi ételt nem lehet kapni, de azt lehet csinálni. Könnyebb is volt kint tejmentesen étkeztetni, ami Bercinek fontos volt. Itthon sok féle tejterméket fogyasztottunk, kint pedig nem igazán. Emiatt is jobb volt kint. Sok mindent magunknak kell megcsinálni, nincs a sok feldolgozott élelmiszer. (Szeretnél hazamenni? Jó. Nem arra van a szandálod? Nem akarsz inni?)

De az idő eltompítja ezeket a pillanatokat.

Igen. Az ő születését és az utána jövő heteket életem legrosszabb élményeihez sorolom, de nem tudom már visszaadni, mennyire volt rossz. (Szia Játszótér! Jövünk holnap is jó…?!) Én eltemetős vagyok. Nem szeretem a rossz dolgokat csomagolgatni magamban. Inkább megpróbálom eltemetni. Az övét pedig megpróbáltam kiírni magamból. Végül is minden jól sikerült. Minden rendben vele. Azért az nem baj, hogy nem elsőre történt ez velem. Az más lett volna. Sokat segített, hogy volt már egy koraszülöttem, akivel nem volt semmi gond. De ha ezt elsőre kapom, biztos nehezebb lett volna. Most azt mondom, hogy soha többet nem szülök, mert pokoli volt ez a szülés és a következő három hónap. (Cica, én ezt mondtam… Te hozod? Jó. Menjünk arra!)

Ha ebből a nem kis pakkból kellene egy útravaló csomagot összeállítanod egy hamarosan szülő nőnek, akkor mi lenne benne?

Azt mondanám, hogy amikor szül, akkor csak Ő maga és a gyerek legyen fontos. Ne telefonálgasson, ne dolgozzon, ne fogadja a rokonokat, hanem pihenjen! Nem kell fogadni senkit. Zárja ki a külvilágot, annyi időre, amennyire Ő akarja. A másik, hogy tej ügyben ne hallgasson a károgókra. Lesz tej. Maximum 1-2 nappal később. És ha nem lesz, az sem tragédia. Tápszeren is felnőttek gyerekek. Nem ezek a tragédiák. Az a tragédia, ha beteg egy gyerek. Az tragédia.

Ezek a tanácsaim. Ne essen kétségbe, és csak magával és a gyerekkel foglalkozzon! Bízzon magában! És ne hallgasson másokra, csak arra, akiben nagyon megbízik. Akár egy védőnő, egy orvos, vagy bárki, akinek hisz, de akkor abban bízzon. (Na Cucikám, menjünk itt fel, mert arra lakunk!)

Visszatérve Hozzátok, mi lesz Veletek? Szeretsz kint lenni, de mégis hazajöttök.

Igen, egy év múlva hazajövünk. Nincs jó iskola kint, haza kell jönnünk. Szeretek kint lenni, de hazajövünk. Felmerült köztes megoldásként Spanyolország, de az is ugrás lenne a semmibe. Ott is hiányoznának a barátok, az ismerősök. Én szeretnék kint maradni, de mindenki más haza szeretne jönni. Nem szeretnék ezen szenvedni, ezért, ha hazajövünk akkor újra tanítani fogok. Ez az elhatározás. Szeretnék tanítani, de részben azért ez pótcselekvés lesz.

Kedves Olvasó! Ha már tudod, hogy császármetszéssel fog világrajönni gyermeked, vagy csak érdekel a téma, ajánlom figyelmed a Császárvon.hu-t!

A Öt gyermek – Öt császár – Viki szüléstörténetei bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Minden nőnek sajátos kapcsolata van az anyasággal. Van, aki sokat vár a gyermekáldásra. Van, aki többször is elvetél. Van, aki meg sem fogan. És olyan is van, aki elveszti 18 hetes magzatát, mert az élettel össze nem egyeztethető fejlődési rendellenessége van. Andrea, egy nevesincs kislány és Gergő története következik.

Hogy indult a Ti családdá válásotok története?

Örülök, hogy ezzel kérdéssel kezded, mert meghatározó volt ez az időszak. Két év próbálkozás után döntöttünk úgy, hogy segítséghez fordulunk. A János Kórház meddőségi osztályára mentünk. Minden ott történő beavatkozást az állam támogat, legyen az vizsgálat, injekció, inszemináció, lombik. 2012. szeptemberében kezdtük el az ottani protokollt. Kikérdeztek minket együtt is, külön is. A vizsgálatok minden szegmense azt mutatta, hogy teljesen egészségesek vagyunk. Elindulhattunk az egészséges pároknak szóló programban egy időzített teherbeeséssel. Ez az első lépcső még az inszemináció előtt. Ehhez tüszőrepedést segítő injekciós hormonkezelést kaptam. Bármennyire is abszurd volt, de megmondták, hogy mikor legyünk együtt. A tüszőrepesztés után pontosan lehet tudni, hogy mikor van ennek az ideje. Orvosi utasításra meg is tettük, amit meg kellett tenni. Azonnal teherbe estem. Boldogok voltunk, hogy a további lépések nekünk már nem kell szükségesek.

Tudtam, hogy hat hétnél korábban nem érdemes menni ultrahang vizsgálatra. Addig vártunk, majd a Jánosban lévő nőgyógyász megállapította a terhességet. Már szívhang is volt.  Sárgatest hormont kellett szednem, hogy könnyebben megtartható maradjon a terhesség.

Ez az orvos lett a választott orvosod?

Nem, ők csak akkor vehetik gondozásba a kismamát, ha inszemináció vagy beültetéssel jön létre a teherbe esés, de mivel nekünk eggyel egyszerűbb volt az élet, így elengedték a kezünket. A Margit Kórházba mentem, mivel az volt a lakóhelyünkhöz legközelebb eső kórház. Amúgy is ismertem az éves rákszűrés miatt a kórházból egy orvost. Ő lett az orvosom. (Ha jól tudom azóta már nem vezet szülést.) Minden rendben ment a maga útján.

A 12 hetes ultrahangon, ahol a Down-szindróma jeleit vizsgálják úgy tűnt minden rendben van. Egyedül a szívműködéssel kapcsolatban láttak picike eltérést.

Akkor azt gondolták, hogy ez semmi komoly, de azért, hogy meg legyen erősítve ez a vélemény egy magzati szívultrahang vizsgálatot javasoltak pár héttel későbbre.

Elmentünk nyaralni. Nem volt jó élmény. Már maga az odaút is rémálom volt. 18 órás buszút terhesen… Nem volt egyszerű. Az egész nyaralás az aggódásról szólt. Bizonytalan voltam benne, hogy mehetek-e vízbe. Nem tudtam, mivel teszek jót és mivel rosszat. Közben még mindig szedtem a sárgatest hormont és alig vártam, hogy hazajöjjünk.

Majd jött a következő vizsgálat.

A szokásos 16 hetes AFP vizsgálat várt rám. Az előzmények után nekem nem csak vérvételre kellett mennem, hanem ultrahang vizsgálatra is. Az ultrahangos hölgy a vizsgálat alatt végig csendben volt. Nem mondott semmit. Láttam, hogy baj van. Időt kért. Nézegette jobbról-balról. Két perc múlva beszámolt az eredményről:

nem látta az egyik kezét, dongalába volt és agykamra tágulata. A szívproblémája elenyésző volt ezekhez képest.

Egy világ omlott össze bennem. Egyedül voltam. A férjem épp dolgozott, nem tudott elkísérni. Sírva mentem haza. A napszemüvegem alatt potyogtak a könnyeim. Azt se tudtam, hol vagyok. Csak azt, hogy kb. egyenesen kell mennem, hogy hazaérjek. Közben a férjemmel beszéltünk telefonon.

Mit lehet ilyenkor tenni? Tudtad mi vár Rád?

A hölgy elmondta a tennivalókat. Fel kellett keresni egy nappal később az orvosomat, addig ő minden leletet átadott számára. Aznap éjszaka semmit nem aludtam. Reggel visszamentünk a kórházba és találkoztunk az orvossal.

Vittem a papírjaim, rajta a drasztikus tények. A folyosón – ahol vártak a kismamák egyéb vizsgálatokra – ott értekezett velem. Nem hívott be egy szobába, hogy négyszemközt beszéljünk. Ott a folyosón, mindenki előtt, krokodil könnyekkel, krumpli szemekkel hallgattam végig, hogy milyen teendőim vannak.

Nagyon pozitívan állt a fejleményekhez. Mert végül is fél kar nélkül is lehet élni. A dongalábat is lehet műteni. A harmadik problémára semmit nem mondott. Javasolta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a genetikai tanácsadással a Semmelweis Egyetemen. Másnapra már kaptam is időpontot. Egy sokkal nagyobb felbontású ultrahanggal vizsgáltak ott meg. Kiderült, hogy az agykamra tágulata túl nagy volt és a két agyfélteke között hiányzott a kapcsolat. Nyilván itt is észlelték a dongalábát és a hiányzó kezecskéjét. A tanácsadáson genetikusok mondják ki a végső véleményt. A mi esetünkben az volt az álláspont, hogy a babánk életképtelen lenne a megszületése után. Talán pár napot élne, de ilyen nagy agykamra tágulattal biztosan nem többet.

Az ottani orvos megkérdezte, hogy beszéljen-e róla, mi vár rám. Elmondta, hogy be kell feküdnöm és meg kell szülnöm a 18 hetes magzatomat.

Szóba se került, hogy császárral vegyék ki?

Nem. Pici volt ahhoz, hogy császározzanak, de túl nagy ahhoz, hogy hüvelyen keresztül vegyék el műtéti úton.

Milyen emlékeid vannak a beavatkozásról?

Minden pillanatra emlékszem, percről percre pontosan. Nagyon megviselt. Nem gondoltam, hogy ennyire drasztikus módszereket használnak. Két ujjnyira kellett kitágulni, amit fájdalmas eszközökkel és oxitocinnal érnek el. Azt gondoltam, hogy a technika már ott tart, hogy lehet ezen könnyíteni, de inkább középkori kínzóeszköznek tartom azt, amivel a hüvelyt tágítják.

Elmeséled ezt az egész folyamatot?

Olyan osztályra kellett befeküdnöm, ahol más kismamák voltak, de mégsem szülészeti osztály volt. Többnyire olyan kismamákkal voltam együtt, akiknél valamiért terhességmegszakításra került a sor. Vagy azért, mert úgy döntött valaki, vagy azért, mert beteg volt a babája. Este felhelyeztek a hüvelyembe egy tablettát. Enni-inni már nem lehetett. A tabletta után pedig jött a lufi, amit felraktak a szülőcsatornába felpumpálták, majd elkezdték súlyozni. Feküdtem az ágyon és egy gumi lógott ki belőlem, aminek a végén súlyok voltak, csöpögött az oxitocin. Közben rezidensek voltak is bent nálam, különleges esetnek számítottam. Megkérdezték, hogy jöhetnek-e, jóváhagytam.

Kellemetlen volt. Nagyon fájt, ahol húzott a súly. Feszített, húzott szét. Nem tudtam akkor mást tenni, csak elviselni. Nem mondhattam, hogy inkább abbahagyom és hazamegyek. Persze a gondolat megvolt, hogy lemarom a tapétát, hogy összetörök valamit ott helyben. Az orvosok csak biztattak. A percek pedig nagyon lassan teltek, mintha évek lettek volna. De nem csak ez a része volt nehéz, hanem az is, amikor végig hallgattam a szobatársam történetét, aki egy nem kívánt terhesség-megszakítása miatt feküdt mellettem. Ki így, ki úgy.

Tudtam, hogy sok idő lehet a tágulás, és hogy nem biztos, hogy az első nap meg fog történni a dolog. Egy ideig bent volt a férjem is velem. Segített wc-re menni. Meg volt a technikája a dolognak. Telt az idő, időnként bele is aludtam az egészben.

Aznap nem történt semmi. Lehetett tudni, hogy csak másnap lesz vége. Engedélyt kaptam, hogy éjfélig egyek. Persze a vacsorát nem tették félre. A férjem hozott gyroszt. Húst, akartam, zöldséget, hagymát, tápláló ételeket. Mindent megettem. Amikor még a férjem ott volt, azt éreztem, hogy kakilnom kell. Olyan érzés volt, mintha ki akarna belőlem pottyani valami. Nem foglalkoztam vele. A férjem hazament, én pedig lesétáltam egy újabb hüvely tablettáért. Megvizsgáltak. A vizsgálatból kiderült, hogy a magzatburkot éreztem a hüvelyembe. A szülőszobára kerültem. A szülőszobák közül az utolsóban voltam, ahol ugyan lehetett hallani hangokat, de még is el voltam szeparálva.

Magzatburkot repesztettek és elkezdtem vérezni. Nagyon. Két percenként cserélgették a lepedőt alattam. Megijedtem, futott a nővér az orvosért. Reszkettem. Éreztem, ahogy dől belőlem a vér. Mai napig nem tudom, hogy mi történt pontosan, de annyi vért vesztettem, hogy a másnapi vérvételnél négycsillagos lett a vas-értékem alsó határa. Amikor a rezidenseken kívül egy igazi orvos is bejött a szobába, akkor ő mondta ki, hogy műteni kell. Hamar érkezett az altató orvos is.

Nem volt gond, hogy előtte ettél?

De igen. Kérdezték, hogy mikor ettem utoljára és mit. Mondtam, hogy két-három órája gyroszt. „Gyroszt?!” – Ne haragudjon, de iszonyatosan éhes voltam. Azt mondták, hogy éjfél előtt lehet enni…

Gyorsan elaltattak. Az volt a szerencsém, hogy annyira ki voltam tágulva, hogy hüvelyen keresztül tudták elvenni. Nem kellett vágni.

Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy elaltatnak?

Nem volt választási lehetőség. Annyira véreztem, hogy nem voltak kérdések. Azt gondolom, hogy ez egy életmentő beavatkozás volt. Nem volt min gondolkozni.

Milyen volt az ébredés? Hogy voltál?

Éjjel ott volt mellettem a nővér a szobában. Különböző gépekre voltam kötve. Figyelték az oxigén szintem, a vérnyomásom. Örültem, hogy felébredtem. Éreztem, hogy élek. A férjem a történésekről mit sem tudott. Csak másnap, amikor felhívtam telefonon. Reggel kaptam enni. Azt mondták muszáj ennem és, hogy igyak nagyon sokat.

Hogyan lehet feldolgozni a hiányt?

Sokáig tartott a folyamat. Egy ideig a testi lábadozáson volt a fókusz. Nem emelhettem, pihennem kellett. Egy hétig pizsamában voltam otthon. Igyekeztem nem depresszióba esni. Sokat beszéltem a szüleimmel, húgommal. Állandó telefonkapcsolatban voltunk. Sokan meglátogattak. Hat hétig otthon voltam.

Vágytál vissza dolgozni?

Tanár vagyok. Júniusban jelentettem be az igazgatónak, hogy babát várok, és szeptembertől már nem leszek. Majd augusztus végén mielőtt kórházba kerültem fel kellett hívnom őt újra a történtek miatt. És kértem, hogy az új kollégának mondják vissza az állást. Visszamondták. Az első hetekben nem voltam még bent a suliban, de jó volt, hogy visszavárnak. Kedvesek, türelmesek voltak.

Gondolom utána még várt Rád a kontroll? Tudtatok meg részleteket a okokról?

Mivel 18 hetes volt már a baba, így elkerült a patológiára. Kiderült, hogy kislány volt. Nem akartuk volna tudni,

de rajta volt a leleten sok más latin – számunkra érthetetlen – információval együtt. Nem kezdtük el a Google-on kikeresgélni, hogy mi mit jelent. Eltettem a papírt. Lezártam.

Később a János Kórházban kromoszóma vizsgálatot javasolt a korábbi orvosom, hogy kiderüljön, hogy állhat-e ilyen gond a háttérben. Mindkettőnkkel rendben találtak mindent. Valószínűleg akkor az történhetett, hogy mind a kettőnknek volt egy hibás kromoszómája, ami akkor összekapcsolódhatott. Későbbi orvosom Edwards-szindrómára gyanakodott.  Akkor ezt még nem szűrték, csak a Down kórt.

Hat hetesen volt a kontroll a Klinikán. Egy rezidens vizsgált meg. Mindent rendben talált. Kérte, hogy legalább két ciklust várjunk a következő babával. Ennyi idő kell a testi regenerálódáshoz. Azt is hozzáfűzte, hogy javasolja, hogy a következő terhességemnél a Klinika orvosát válasszam. Mindegy kit, mindenki jó, csak szüljek inkább ott.

Több idő is eltelt két hétnél.

Igen. Ugyanahhoz az orvoshoz mentünk vissza a Jánosba, aki segítette az előző folyamat elindulását.

Az orvosoddal, megszűnt közben a kapcsolat?

Igen. Volt hozzá egy megbeszélt időpontom még a terhesség miatt. Nem mondtam le, mert szerettem volna kérni tőle táppénzes papírt, mivel négy hét otthonlét után csak szakorvos tud kiírni táppénzre. Odamentem. Nem volt ott, mert azt hitte nem megyek, mivel „így jártam”. Elsírtam magam. Határozottan kértem a nőt, hogy péntekre intézze el a papírjaimat. Ekkor engedtem el ezt az orvost. Mivel más nőgyógyászt nem ismertem, ezért is mentünk a Jánosba vissza.

Meglepődhetett, hogy ott vagytok.

Igen, valóban. És kezdődött minden előlről. A próbálkozások, a vérvételek, minta leadások… Már megvolt az időpont, hogy mikor kezdünk bele a folyamatba, amikor spontán teherbe estem. Persze azért rajta is voltunk az ügyön:

naptárazás, hőmérőzés, ovulációs teszt. Én már feladni készültem a természetes utat, amikor a férjem hívta fel a figyelmemet rá, hogy középidő van, és most van itt a mi időnk. És tényleg.

A terhességemet a Jánosban állapították meg. Nagyon örült doktor úr, de szülni a Klinikára mentem. Szerencsém volt, mert egy ismerősöm genetikus orvosa ott dolgozott, szüléseket is vezetett. Minden papíromat átnézte, majd ő kísérte a terhességem.

Ilyen tapasztalások után, hogy viselted ezt a terhességed?

Mivel látta a doki az előzményeket, és rajtam is az aggodalmat, ezért volt olyan hónap, hogy kétszer is behívott. Rászántuk az időt, a pénzt a vizsgálatokra, mert nagy szükségünk volt rá. Jó, hogy ő, Dr. X. lett az orvosom. Fontos volt, hogy végez magzatvíz levételt is. Biztos voltam benne, hogy szeretném ezt a vizsgálatot elvégeztetni, és abban is, hogy azt akarom, hogy ő csinálja meg a beavatkozást. Próbált róla lebeszélni, úgy látta minden rendben van, de hajthatatlan voltam. Gergő, a fiúnk nagyon jól viselte. Egész közel kucorodott a gerincemhez.

És én magam is az egész terhességet sokkal könnyebbnek éltem meg. Nem volt hányingerem, folyamatosan ettem. Húsz kilót híztam. Az ultrahang vizsgálatokon Gergő mindig azt mutatta, amit kellett. Volt, hogy a nemét, de amikor a gerincét kellett megmutatnia, akkor azt tolta kifelé. Mindenhez alkalmazkodott Gergő.

A korábbi tapasztalatotok után próbálkoztatok utazással?

Majdnem. Utazás volt, de én nem szerettem volna végül menni. A férjem egyedül ment el. Én pedig a szüleimhez mentem haza. Egy hét távollét után, mikor hazajött Andris, megkérte a kezem. Összeházasodtunk. Mindketten voltunk már házasok. Az első terhességnél ez nem merült fel, csak most. Jó időszak volt. Csak a vége felé volt nehezebb. Alig tudtam aludni, a gyomorsavam az egekben volt.

Az orvosodban is társra leltél?

Igen. Stabil pont lett az életemben. Mindig vittem a listámat tele kérdésekkel. Értékelte, és mindig, minden kérdésemre válaszolt. Jó ember.

Hogyan indult el a hosszú útra Gergő?  

Viszonylag hamar aranyerem lett. Ijesztő volt. Nem igazán tudtak megvizsgálni sem, gyógyítani se a terhesség miatt. Maradt az étkezés módosítása és a kamillás borogatás. De nem volt könnyű helyzet. Maga a székelés folyamatos problémát jelentett. Ráadásul magas volt a vérnyomásom. Ezek miatt a tényezők miatt merült fel a 20. hét után a császár. Nekem teljesen mindegy volt, hogy és hogyan fog megszületni. Tudtuk, hogy egészséges és minden rendben van. Semmi más nem érdekelt.

Fel tudtál készülni a császárra?

Igen. Tudtam a dátumot. Január 5. Gondoltam, hogy akkor még bulizunk egyet (feltett lábakkal) szilveszterkor. A viccet félretéve, mindent elmondott az orvosom. Megtudtam a vércsoportom, néztek ellenanyagot, tudtam, hogy egyeztetnem kell az aneszteziológussal, elmondták, hogy kb. mi fog történni.

De a helyzet mégsem ennyire egyszerűen alakult.

Az egyik CTG vizsgálatnál mértek vérnyomást is. Nagyon magas volt a vérnyomásom. Emiatt december 30-án befektettek a Klinikára. A dátum maradhatott volna január 5-e, de végig bent kellett volna maradnom a vérnyomásom miatt, a toxémia lehetősége miatt. Felajánlotta a doki, hogy megcsászároz december 31-én. Gergő súlya rendben volt, koraszülöttnek már nem számított. Meg is tetszett nekünk a december 31.. Arra gondoltunk, hogy ezentúl az összes szilveszteri tűzijáték érte fog szólni.

Hogy alakult a nagy nap?

Beöntéssel indítottunk. Majd epidurális érzéstelenítést kaptam. Az anesztes srác mindent elmondott, hogy mit, mikor, hogyan fog csinálni, hogy mit fogok érezni. Végig velem volt. 9.05-kor elkezdték a műtétet. A férjem is ott lehetett a fejemnél az anesztes mellett. A doki végig nézte a monitorokat és pamacsokkal nézegette, hogy mit érzek.

Milyen érzés volt a császár?

Fura. Mindent mondtak, hogy épp mit csinálnak. Ez könnyebbé tette a helyzetet.

Ráadásul műtét közben az orvosom mellett az a rezidens nő volt, aki egy évvel korábban a kontrollon megvizsgált. Pont ő volt ott. Sokat jelentett ez nekem. Az anesztes pedig mondta, hogy mikor fogok húzást érezni, mikor tolnak, nyomnak.

Hallottam, ahogy felsírt. Elvitték. A férjem vele volt.

Te mikor láttad legközelebb?

Csak délután. Egy ideig a császáros őrzőben kellett lennem. Hat óra hosszát nem mozdíthattam meg a fejem, maximum jobbra és balra. Így nem rakták rám, nem hozták oda, meg sem tudtam volna fogni. A hasamon súly volt. Ráadásul katéter volt akkor még bennem.

Amikor megkaptad Gergőt, mennyire élted meg a korábbi veszteséged?

Semennyire. Csak Gergőnek örültem.

Amikor a férjemnek meséltem, hogy találkozom Veled, csodálkozott, hogy bennem pontosan él a régmúlt története. Igen, emlékszem. Amikor ő visszagondolt erre az időszakra, a legerősebb emléke az volt, hogy mennyire felnézett rám, hogy ezt végig tudtam csinálni. Nekem ez nagyon sok erőt adott. Ettől még jobban vártam, hogy megszülessen Gergő. A férjem és én közöttem 18 év korkülönbség van. Mikor Gergő megszületett a korábbi házasságából lévő két gyermeke már gimnazista volt. Nagyon örülök, hogy szeretett volna ő is közös gyereket. Viszont ezekkel az előzményeinkkel még jobban vártuk Gergő érkezését.

Hogyan teltek a következő napok? Császár után a legtöbb anyukának nehezebben indul a szoptatás.

Valóban nehezen indult és ebben a Klinikának van a legnagyobb bűne. Minden kismama rutinos volt az osztályon. Nekem az első ilyen élményem volt. Ráadásul Gergő lusta volt. Én pedig stresszeltem. Kapta a cukros vizet, és csak egyre jobban sírt. Nem tudtam, mi a baj. Senki nem segített a négy nap alatt bent a kórházban. Mígnem a negyedik napon egy másik kismamához jött egy számomra még ismeretlen nővér, korábban még sose láttam őt. A szobatársamnak mutogatta, hogy mit hogyan kell csinálni. Csendben ültem hallgattam, figyeltem. És megkérdeztem:

„Tetszik nekem is segíteni?! Mert teljes kétségbeesésembe vagyok.”

Azt mondták, túl kicsi a mellbimbóm, mellbimbó kiemelő használatát javasolták. Persze a férjemnek fogalma sem volt róla mi lehet ez. Sikerült megtalálnia a boltban, megvette. Behozta. Nem segített. Bent három nap után kaptunk csak tápszert, akkor is csak négy óránként. Csaltam. Két cumisüveg volt nálam. Félre tettem az egyikből a hűtőbe picit és később, amikor igény lett rá, akkor felmelegítettem forró víz alatt és odaadtam Gergőnek. Semmit nem aludtam a bent töltött éjszakákon.

Egyszer csak jött egy gondolat, hogy szeretném kivenni a pólyából, mert nincs Gergővel semmilyen kontaktom, rátettem a hasamra. Leszidtak miatta. Ne tudd meg, hogy mit kaptam érte!

Otthon már nyugalom volt.

A védőnőnk hozott „Szoptatnít” rendszert. Vettünk spéci cumisüveget egy kisebb vagyonért. Jött szoptatási tanácsadó is. Egész nap velünk volt, nem lett meg az eredménye. Volt, hogy a tanácsadó utasítására csak feküdtem, ki se keltem az ágyból és folyamatosan csak szoptattam. Két hónapig bírtam a küzdelmet, közben persze kapott tápszert Gergő. Pedig hát csak egyszerűbb lett volna szoptatni. Az a sok cucc: üvegek, fertőtlenítő, sterilizátor… Jobb lett volna szoptatni őt.

Gergőnek meséltetek a korábbi terhességedről?

Igen, de számára ez nem igazán érdekes. Fontosabb inkább a féltestvérével, Zitával való viszonya. Igazi kapcsolódás van közöttük.

El tudod képzelni, hogy nekikezdjetek újra ennek a folyamatnak?

Nem igazán. A második terhességem nagyon erős fókusszal csináltam végig. Anyagilag, lelkileg is. Rengeteget olvastam. (Most a húgom olvassa ezeket a könyveket. Ő most a kismama a családban.) Az előző terhességnél nem készültem így. Másmilyen irányú energia kellett akkor. Negyven éves koromig még szültem volna több gyereket, de Andris sem már az a fiatal apuka. Ezt a tortúrát sem szeretném már még egyszer végig csinálni.

De itt van a Gyümölcs. Mi így hívjuk GYÜMÖLCS. Ő az: gyümölcs. Szeret minket, és mi is nagyon őt.

Van olyan tapasztalásod, tanácsod, ami azoknak segíthet, akik egy ilyen folyamatban vannak épp benne?

A veszteséggel kapcsolatban nehéz mit mondani. Én nem voltam arra alkalmas, hogy depresszióba essek. Szívesen beszéltem róla. Nekem ez segített. Szerintem emiatt sem lettem depressziós. Sokat számított az is, hogy visszamentem dolgozni, hogy a gondolataim már máshol voltak. Előrenéztem. De ha valaki mélyebbre megy, akkor menjen pszichológushoz és kérjen külső segítséget. Szerencsém volt a férjemmel, a szüleimmel, akik ott álltak mögöttem és segítettek.

A gyászt nem lehet feldolgozni egyedül.

Egy ilyen helyzetben nem tudsz mit tenni. Nincs az az egészséges életmód, amivel ki tudnál kerülni egy ilyen betegséget.

A meddőségi programot pedig nem szabad feladni. Ha van egy társad, akkor könnyebb kitartónak lenni, együtt könnyebb tovább menni. Meg kell érezni, hogy meddig van kapacitásod, energiád és addig kell menni. Tudom, hogy könnyű azt mondani, hogy ne add fel. A küszöb mindenkinél máshol van. Ismerek olyan nőket, akik gyorsan feladták és vannak olyanok is, akik évek óta küzdenek. Mindenki máshogy bírja a fájdalmat a fogorvosnál is. Ez pont ilyen.

A Andrea és az ő (majdnem egyetlen) gyümölcsének története bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.