Julcsi szüléstörténete Matyi megszületéséről.

Mit tudsz a saját születésedről?

Nem sokat. Nagyon meleg volt. Anyu homályosan emlékszik a hármunk születésére. Kicsit összefolynak neki a történetek.

Az első trimeszterben gond volt velem. Azt gondolták, hogy valamilyen rendellenességgel fogok születni. Fel is tették az orvosok a kérdést a szüleimnek, hogy megtartanak-e. Nekik ez nem volt kérdés. Teljesen egyértelmű volt, hogy megtartanak. Végül teljesen egészségesen születtem meg.

Úgy tűnsz, azóta is jól vagy. Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a saját szülésélményed előtt?

A nővérem akkor már két szülésen túl volt, és várta a harmadik gyermeküket. Az első kisfia a 37. hétre született. Nem volt koraszülött már, de azért hamar jött. Mivel a testvérem könnyen szült, arra gondoltam, hogy én is könnyen fogok. Nem gondoltam, hogy könnyű lesz, de azt gondoltam, hogy hamar meglesz Matyi.

Volt egy másik történet, egy ismerősnek a babáját túlhordás miatt indítani kellett, majd császár lett a vége. Arra gondoltam, hogy csak ne ez legyen nálam is. Nem volt jó hallani, hogy szenvedett is a fájásokkal, de császár is lett. Ma már tudom, hogy milyen jó, hogy vajúdott legalább.

Milyen körülmények közé érkezett Matyi?

A tervünk az volt, hogy júliusban elkezdünk próbálkozni. Szerettük volna, hogy Áron lediplomázzon még a baba érkezése előtt, de a júliust júniusban egyszerűen eldobtam. Inkább most! Ha a Jóisten úgy akarja, akkor jön, és rögtön jött is. Jelnek éreztem. Jó helyre, jó időben érkezett.

Hogy derült ki, hogy várandós vagy?

Valamelyik hajnalban csináltam egy tesztet. Éreztem, hogy pozitív lesz, de mégis lesokkolt. Akkora már minden éjszaka ezzel álmodtam. Aznap azt, hogy pozitív lesz. Ötkor kirohantam az ágyból, megcsináltam, lesokkolódtam. Hagytam Áront aludni, és csak, amikor felébredt, akkor mondtam el neki. Nagyon örült neki, miközben őt is meglepte, hogy ilyen gyorsan összejött.

A családnak, barátoknak, hogy mondtátok el a nagy hírt? 24 éves voltál akkor, talán elsők lehetettek a barátok között ezzel a hírrel.

Igen elsők voltunk, de nem lepődtek meg, mert tudták, hogy mindig anyuka akartam lenni. Már a gimnáziumi felvételin, amikor megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam: Anyuka. Fiatal anyuka.”

Anyukám Így is meglepődött, pedig azt hittem, nem fog. A szülinapomon mondtuk el neki. Áron kovidos lett, és a biztonság kedvéért külön költöztünk. Nem értették, hogy mi ez az óvatoskodás a koviddal. Hát ezért… Meglepődtek. Áron szülei, meg egyszerűen csak örültek. Ott első unoka Matyi.

Hogyan voltál kismamaként?

Jöttek a rosszullétek, de közben jól telt a várandósság, nem volt extrém problémám. Minden jó volt. Még a hátam sem fájt igazán.

Közben tanítottam tovább. Vittem tovább az osztályom. Fizikailag nem volt egyszerű, de legalább fitten tartottak a gyerekek. Fontos volt, hogy fitt maradjak, és mivel előtte is jógáztam, így kezdtem el kismama jógára járni hozzád. Próbáltam tovább gyakorolni a hatha jógát, de annyi mindenen kellett variálni az órán, hogy inkább azt abbahagytam.

A 38. hétben kórházba kerültem magzatvíz elfolyás gyanújával. Az azóta sem derült ki, hogy magzatvíz volt, vagy vizelet volt. Az ottani doktornő arra gyanakodott, hogy magzatvíz, és talán fent valahol elrepedhetett a burok. Várták, hogy beinduljon a szülés, de hiába voltam bent három napot, nem történt semmi. Én pedig közben hallgathattam, hogy a szülőszobákon a nők hogyan sikoltoznak. Szörnyű volt. Mellettem pedig egy frissen császározott anyuka feküdt, aki nem volt túl jó állapotban.

Ott nem lehetett pihenni, így később a nőgyógyászatra kerültem, majd onnan haza könyörögtem magam, mert semmi bajom nem volt. Saját felelősségre hazaengedtek. Lehet, hogy nem volt jó ötlet oda visszamenni szülni, de akkor még bíztam benne, hogy jó választás lesz. Tudtam, hogy van még két hetem, addig bőven beindulhat a szülés.

Mindent el is követtem ezért. Felkirándultunk a Guckler-kilátóhoz, lépcsőztem a Vöröstorony lépcsőn. A bábakoktél volt az egyetlen, amit nem mertem kipróbálni. Nehéz volt, mert mindenki érdeklődött: „Még mindig egyben?!”. Hiába írtak kedvesen, nagyon frusztráló volt.

Volt olyan érdeklődés az üzenet dömpingben, ami mégis jó volt?

Talán, amikor valaki csak annyit írt, hogy hogy vagy? Az egy jó kérdés, mert arra tudtam válaszolni.

Nem számítottál arra, hogy nem jön időben.

Nem, egyáltalán nem éreztem opciónak. A terhességem előtt nagyon erős menstruációs fájásaim voltak. Sokszor hánytam is. Semmi nem segített. Azt éreztem, hogy havonta készült a testem a szülésre, és tudom, hogy mit kell csinálni, de csak nem indult be magától.

Egyszer rákérdeztem, hogy mikor indítják el, ha nem történik semmi. Az egyik doki azt mondta, hogy legkésőbb egy hétfői napon. Végül pénteken 40+6 napra indítottak, mondván, hogy aki eddig nem indult el, az már nem is fog. Már én is türelmetlen voltam, és elhittem, hogy ez így van. Azóta már bánom ezt, mert beindulhatott volna magától, ha egy picikét várunk még. Beleegyeztem a péntekbe, és nagyon meg is könnyebbültem. Azt gondoltam, hogy akkor holnap szülünk, hogy holnap végre találkozunk Matyival.

Az orvos ballonos indítást javasolt. Nem szerettem volna, mert sok olyan történetet hallottam, ami ballonos indítással kezdődött, és császár lett a vége. Ezért azt kértem, hogy inkább ne ballonos legyen. Szerettem volna kipihenten, reggel menni szülésre, és tudtam, hogy a ballont éjjel teszik fel. Talán nem volt jó ötlet. Végül hajnal 6-ra mentünk be, és zselével indították a vajúdást. Itt volt a legérdekesebb mondata a szülésnek, amikor valaki ennyit mondott az orvosnak a zselé felhelyezése közben: „Mit finomkodik doktor úr?!” Egyszerűen leszidták, hogy miért óvatosan helyezte fel a zselét.

Ezután csak vártunk. Áronnal együtt olvastunk, keresztrejtvényt fejtettem. Abszurd volt az egész. És csak vártunk és vártunk.

Egy nagyon fiatal szülésznő jött hozzánk időnként, aki – kimondom – az egész szülés alatt semmit nem segített. Mivel semmi sem történt, ezért délben elkezdtem kapni az oxitocint. Nem indultak el rögtön a fájások. Tudtam, hogy mozognom kell. Mozogni, mozogni, mozogni, és nem hátradőlve várni. Áron hozott be egy labdát, amikor azon elkezdtem pattogni, akkor indultak be a fájások. Ez megerősített abban, hogy nem szabad leállnom, hanem mozdulni kell, még akkor is, ha közben fognom kell a CTG-t a hasamon, miközben jönnek a fájások.

Áron nem sokat tudott segíteni, inkább mérte az időt. A szülésznő pedig nem volt sehol. Nagy ritkán bejött, ránézett a CTG-re, és kiment.

Jöttek az orvosok, vizsgálgatlak. Fél ujj, egy ujj. Végül két ujjnyira jutottam el. Hányingerem volt, de nem hánytam. Közben próbáltam a légzésre figyelni és mély guggolásokban helyezkedni az ágy szélén. Tudtam, hogy ez segít a babának leereszkedni. Közben rugóztam a labdán pedig akkor már véreztem is.

Közben újabb orvosok jöttek, volt, hogy több is egyszerre. Végül a főorvos is megvizsgált. Azt mondták, hogy minden órában egy ujjnyit kellene tágulni. 6-kor kijelentették, hogy császár. Pedig Matyi jól volt, bennem is volt még erő. Ekkor már két percenként jöttek az egy perces fájások, bár a vizsgálat előtt épp lassulni látszódtak.

A császár hírére megkérdeztem, hogy mit lehet még csinálni azért, hogy elkerüljem a műtétet. Forró zuhanyt javasoltak, azt, hogy körkörösen engedjem a hasamra a meleg vizet. Ekkor én már nem hittem benne, hogy visszaerősödhetnek a fájások, de azért próbálkoztunk. A víz alig jött. Amikor „délen járt” a zuhany nem is folyt. Próbálkoztunk, de egyre csak ritkultak a fájások.

Azt mondták, kifáradt a méhem, és hogy próbálkozhatunk újraindítással, de a baba és én is nagyon fáradtak vagyunk, és nem bírnánk. Ez a mondat beégett. Pedig akkor még bennem volt, hogy szívesen megpróbálnám másnap vagy azután, de nyilván nem szerettem volna Matyi életét kockáztatni. Ezért az ő biztonságának érdekében rábólintottam. Sarokba szorított helyzet volt. Nem volt más opcióm.

Mi történt ekkor?

Megkértek, hogy feküdjek fel egy ágyra. Kaptam savlekötő tablettát, mivel végig ettem a vajúdásomat. Le kellett vetkőznöm, és egy zubonyszerűséget felvennem. Lekentek narancssárga fertőtlenítővel, ami utána napokig látszódott. Bejött az aneszteziológus. Nagyon kedves, vidám kisugárzású apuka forma férfi volt. Nagyon kedves volt.

Később betoltak a műtőbe. Nagyon sokan voltak ott, és nem tudtam, hogy mi történik, nem készültem erre. Nem is tudtam, hogy ki kicsoda, hogy milyen lépések várnak rám. Csak sodródtam az eseményekkel, és talán ez meg is védett. Nem tudtam, hogy mi fog történni, így át tudtam adni az irányítást. Hányingerem volt végig a műtét alatt, kaptam rá valamit, de nem segített. Közben nagyon remegtem. Egyszercsak behajolt valaki az arcomban és azt kérdezte: Miért izgul?! Mit izgul?! – Nyilván izgultam is, de nem azért remegtem.

Ez a műtétek közben gyakran előfordul. Sőt, a hüvelyi szüléseknél is.

A lámpában, mintha láttam volna, hogy mi történik, pedig nem akartam, direkt másfelé néztem, és közben hallgattam, hogy az orvosok valamilyen filmről sztorizgatnak.

Szóval nem voltam felkészülve. Elvárásaim sem voltak ezért. Nem tudtam, hogy lehetett volna olyat kérni, hogy Matyit rám tegyék miután kiemelik. Áron nem lehetett benn, mert kellett volna egy külön olyan ember, aki az apukára figyel a műtőben, ilyen pedig nem volt jelen, mivel péntek este volt. Áron egy ablakon keresztül nézhette volna a császárt, de senki nem szólt neki, hogy elkezdődött, így csak egészen későn ért oda, a kiemelés környékén.

Hosszúnak tűnt a beavatkozás, főleg miután kivették, és elvitték Matyit. Ott feküdtem, és azt éreztem, hogy már menni akarok, de az jó volt, hogy felsírt, és láttam őt. Felöltöztették, és egy puszira visszahozták. Nem volt jó, hogy ki vagyok terítve, vakítanak közben reflektorokkal. Ekkor kellett volna meghatódni. Furcsa volt.

A hányingerem még akkor is megmaradt, amikor betoltak a szülőszobára, akkor el is hánytam magam az úton.

Meghallottam Áron és Matyi hangját, ahogy jönnek. Nagyon cuki volt Matyi. Közben persze mentek a gondolatok, hogy mi van, ha így maradok, ha nem fog visszajönni a lábam érzékelése. Így nem volt optimális a szoptatás indulása sem. Sokat küzdöttünk mire komfortossá vált. Két óra aranyórát hagytak nekünk. Ekkor már este tíz óra lehetett. Nagyon fáradt voltam. Szinte én küldtem el Áront, hogy már szeretnék pihenni. Többen voltunk egy szobában, így pihenni nem igazán tudtam. Az első éjszakát nem töltöttük együtt Matyival. Csak reggel láttam újra.

A műtét után hat órával fel kellett állnom. Az éjjeli nővér ugyan még hagyott egy órát, mert látta, hogy alszom, de utána fel kellett állnom egyedül, ami nagyon-nagyon fájt. Percek voltak, mire fel tudtam kelni. Soha ilyen fájdalmat nem éreztem. Nagyon gyorsan lezuhanyoztam. Gondolom, hogy azért csinálják így, mert látniuk kell, hogy milyen állapotban vagy, de teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor nem segít senki.

Hajnal négykor nagy fájdalmak között átcsoszogtam a folyosó túloldalán lévő új szobámba. Egy császáros és egy nagyon fiatalon szült anyuka volt ott. Egészen jól tudtam aludni hat óráig. Ekkor indultam el először Matyiért. Eddig csak saját magammal voltam elfoglalva.

Matyi a folyosó túlvégén volt. Minden lépés borzasztóan fájt. Nem tudtam elmenni érte. Egy óra múlva újra próbálkoztam, akkor már sikerült. Onnantól végig velem volt.

Hogy voltatok Ti ketten?

Úgy éreztem, hogy össze vagyunk hangolódva. Nem éreztem, hogy megszakadt volna a kötődés. Volt, hogy együtt elaludtunk az ágyon. Ő nagyon mélyen elaludt. Nehezen tudtam felkelteni. Oda is rohantam a csecsemős osztályra, hogy segítsenek felkelteni. Aluszékony baba volt. Megtanítottak, hogy hogy tudom felébreszteni.

Később jött a védőnő, valamit kijelentettek a mellbimbómról, hogy nem alkalmas a szoptatásra. Bimbóvédőt kaptam, amit csak hosszú idő után sikerült szoptatási tanácsadó segítségével elhagyni. A bimbóvédővel is küszködve evett. Ráadásul egy macera is volt. A tanácsadó a nyugágy pozíciót javasolta, így rögtön ment is a dolog. Egy éjszaka állva szoptattam, mert úgy érzett rá jobban Matyi, után viszont jól ment a szoptatás.

Mondtak a császár után valamit? Hegmasszázsról vagy bármi más tennivalóról?

Semmit. Én kértem egy tapasz cserét mielőtt hazamentünk. Külön rá kellett kérdeznem, hogy hány napig legyen fenn, hogy kell kezelni. Nem volt tájékoztatás, tanácsadás. A csaszarvonal.hu-t, amit ajánlottál, az segített.

Mi a Te tanulságod a történtek után?

Ha nem érzed magad határozottnak, akkor ezen dolgozz, hogy tudj nemet mondani. Ma már tudom, hogy mire lehet nemet mondani, hogy mit mikor kell megkérdezni, hogy mi az, amit nem árt a babának, még akkor is, ha a kórházban azt mondják, hogy az nem jó.

A másik dúla. Hogy vigyen a kismama magával dúlát. Beszélgettünk Áronnal a szülésről, hogy talán, ha határozottabb lettem volna, akkor máshogy alakulnak a dolog. De egy éppen vajúdó nő legyen határozott?! Felháborodtam ezen. Dúlát kell vinni. Nem csak azért, hogy masszírozza a kismamát, hanem mert pl. eszembe sem jutott, hogy lépcsőzhetnék…

Fontos, hogy tudd, hogy ami Veled történt a szülésednél, az nem a Te hibád. Ez a rendszer hibája.

Valahol én is így gondolom, de miért gondoltam azt, hogy minket ez elkerül?! És miért nem vérteztem fel magam még jobban. Gondolva a VBAC-emre lassan orvossá képzem magam. Szörnyű. Szóval nehéz elengedni, hogy ez nem az én hibám.

Nem az a gond, hogy neked nem jutott eszedbe plusz technika, hanem az, hogy a szülésznő nem Segített. Ebben ez a nehéz. A döntésekkel szembe a dúla sem megy. Nem lesz a jogiképviselőd, de az anyában a lelket tudja tartani. Ha azon a ponton, amikor azt gondoltad, hogy ebből így nem lesz semmi, valaki átsegít a bíztatásával, gondoskodásával, vagy megetet, akkor lehet, hogy másképp alakul, de ezt nem tudjuk.  Azt viszont igen, hogy a többszöri vizsgálódás más-más orvosok jelenlétével nem segít. Ezekről Te nem tehetsz. Márpedig egy ilyen fehérköpenyes esemény sorozat gátat tud húzni, falakat tud építeni egy elindult folyamatban.

Én ezt tudtam is. De Áron sem olyan, aki ilyenkor közbelép.

És a dúla sem teszi ezt meg. A dúla sem tud olyat mondani, hogy kérjük vissza az előző orvost. Én egy dologért lennék ott, hogy amikor a harmadik orvos bejön hüvelyi vizsgálatot végezni, akkor megfogjam a kezed, és azt mondjam: „Most ezt nyugodtan végig csináljuk, és minden rendben lesz.” És maximum annyit kérnek az orvostól, hogy várjuk meg a két fájás közötti szünetet.

Na ez a kedvencem. Miért kell ezt a fájás közben csinálni?! A kedves kellemes hangú dokira, aki szünetben szeretett volna vizsgálni, rászólt a másik, hogy miért vár…

Az indítás az, amit a legjobban bánok. Túlságosan irányítható voltam.

Egy ilyen helyzetben nehéz is nemet mondani. Kik vagyunk mi ott szülő nők, hogy nemet mondjuk annak, akiről azt gondoljuk (reméljük), hogy sokkal nagyobb tapasztalattal bír, mint mi.

A kórház választásról is azt gondoltam, hogy fiatal vagyok, egészséges. Éreztem, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom szülni. Közel is van a kórház nagyon. Miért ne ott szüljek?! Nyilván a következőhöz nem így fogok állni. A világ végére is elmennék egy jobb helyre.

Az intézmény választás olyan, mint a párválasztás, vagy az első szexuális élményünk. Mondhatjuk, hogy ok, én kibírom, én megelégszem ezzel is, meg tudom csinálni. De ez egy kétszemélyes buli, amiben az egyik személy az intézmény, ami egy életre szóló csodás élményt tud adni a másik fél számára. De kérdés, hogy működik-e ez reflektorral a lábunk között, sok-sok orvossal hüvelyünkben, vagy úgy, hogy az érzéstelenítő hatására őzikés remegésünk közben, nem megcirógatást kapunk, hanem fölénk hajolva érthetetlen kérdéseket tesznek fel… nem is tudom… Ez így nem jó.

Az otthon szülésen is gondolkoztam, de falakba ütköztem. Biosz tanár szüleim vannak. Mindenki kórház pári volt. Legfőképp Áron, aki túl kockázatosnak tartotta ezt, és könnyen meggyőzött. A VBAC pedig nem lehet már otthon.

Hogy vagy most ezekkel az élményekkel?

A kórházban fel sem fogtam. Utána, otthon kezdtem el szomorkodni. Áron nem értette, hogy mi bajom van. Próbáltam neki elmondani, hogy tőlünk elvettek valamit. „Örülj, hogy egészségesek vagytok!” Ezt kaptam meg legtöbbször. Áron anyukája is meglepődött, hogy ez engem felháborítanak a történtek. Nyilván örültem, és jól voltam közben, de lassan leesett, hogy ez nem volt így jó. És egy évvel később is nagyon foglalkoztat a szülésem témája. Amikor fél évvel később egy ismerős hüvelyi úton szülte meg a gyermekét, nem tudtam Áron elmeséléséből a szülés történetet sírás nélkül végig hallgatni. Bárcsak én is eljutottam volna odáig, hogy kérjek vagy ne kérjek epidurált. Bárcsak eljutottam volna ilyen kérdésekig.

Nagyon nehéz, hogy nem érti a környezetem, hogy mi bajom van. Áronnal sokat beszélgetünk erről, talán jobban érti már, és közben nem is szeretném elvenni tőle az élmény örömteli részét. Nehéz. De ahhoz, hogy megértse, hogy mit szeretnék a következő gyermekünk születésénél, ahhoz erről beszélgetnünk kell.

Ez hasonló, mint, amikor egy hegymászó egy expedícióra készülve, egy éven keresztül dolgozik, beleteszi a legnagyobb tudását, szándékát, oda megy a hegy lábához, azt mondják, hogy épp most nem jók az időjárási viszonyok. És amikor kisüt a Nap, akkor végre elindulhat, de a serpa helyett valaki mást küldenek, remélve, hogy ez nem gond… de az indulásnál kiderül, hogy mégsem jön a másik segítő sem… akkor most mégsem mehetsz fel a hegyre. Ugye nem vagy nagyon csalódott?!

És általában ezt azok nem értik meg, akik természetes úton szültek.

A Teljesen abszurd, hogy amikor életedben először ennyire fáj valami, akkor senki sem segít. – Julcsi szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Elmeséled, hogy születtél Te?

Anya nem úgy mesél róla, mint akinek jó élmény lett volna. Kórházban, elsőszülöttként jöttem világra. Anyukám szereti mondogatni, hogy milyen hosszú vajúdása volt, de alapvetően minden rendben ment, mégis nehéz volt számára.

A homlokomon van egy lilás csík (tűzfolt), ezzel születtem, hogy mi okozhatta, és hogy volt-e a szülésnek hozzá köze, az rejtély, mert nem használtak vákuumot, sem fogót.

De hosszú vajúdás volt, ami az egész  családunkra jellemző, ezt szeretik is mondogatni az anyák.

Így én is arra számítottam, hogy úgyis hosszú vajúdásom lesz. Ennek amúgy is nagyobb volt a valószínűsége.

Volt olyan szüléstörténet, ami meghatározó volt számodra a szülésed előtt?

Az egyik legjobb barátnőm egy évvel korábban szült nálam. Császár lett a vége. Abban az időben én már nagyon érdeklődtem a szüléstörténetek iránt. Elmesélte, hogy történt, számára nagy csalódás volt.

Talán ezért is volt bennem az, hogy nagyon szeretném elkerülni a császárt. Sőt, alapvetően a kórházakat is szerettem volna elkerülni. Az unokatestvérem mindkét gyerekét otthon szülte, amit nagy inspiráció volt végig követni.

Térjünk vissza hozzátok! Könnyen érkezett Fülöp közétek?

Volt két vetélésem. Mindkétszer gyorsan teherbe estem. És mindkétszer a nyolcadik héten halt el a magzat, pedig előtte már volt szívhang, ún. “missed abortion”. Az orvosom ajánlotta fel, hogy megvárhatom, amíg magától befejeződik a folyamat, így nem kellett megműteni. A vizsgálat után kb. két héttel erős menstruációs görcsök és nagyon light-os szülés közötti érzetek jelentkeztek, nem túl erős vérzés kíséretében.

A spontán vetélés folyamata pedig rámutatott, hogy a testem tud jól is működni. Nekem ez nagy segítség volt, de a második vetélés így is nagyon megviselt.

Vártatok valamennyit a vetélések között?

Csak a második után. Éreztem, hogy szükségem van arra, hogy leérjen a két vetélés gyásza.

A második vetélés után kivizsgáltattuk magunkat az Istenhegyi Géndiagnosztikai Centrumban. Immunológiai eltérést találtak nálam, ami miatt gyógyszeres kezelést javasoltak. Gyógyszert, és lipid infúziót. Pár hónapba beletelt, amíg ezzel megbarátkoztam. Nehezen hittem el, hogy emiatt az eltérés miatt vetéltem el. Mivel nem bírtam volna elviselni egy harmadik próbálkozást, ami szintén vetéléssel végződhet, így bevállaltam a gyógyszeres kezelést. Előtte át kellett gondolnom, mivel az egyik gyógyszernek – ugyan kicsi eséllyel -, de a lehetséges mellékhatása a vakság volt. A lipid infúzióért pedig két hetente három órát kellett bent tölteni az intézményben, egészen addig, amíg teherbe nem esik valaki. Nagy elköteleződést igényelt, de sokat nem kellett mennem, mivel legnagyobb meglepetésemre Fülöp elsőre összejött.

Milyen volt a kismamaságod?

Jó. Tök jól voltam. Az első trimeszterben klasszikus tüneteim voltak: émelygés, fáradtság, de viselhető volt. Inkább lelkileg volt nehéz. A korábbi vetélések miatt  nagyon stresszes volt ez az időszak. Számítottam rá, hogy így lesz. Féltem attól, hogy újra megtörténhet a vetélés. Ez az erős szorongás az első trimeszter végéig meg is maradt. A korábbi két kis magzatot, nagyon hamar elneveztük, a harmadiknál nem adtunk nevet. Tartottam egyfajta távolságot tőle, de a 12. hetet elhagyva egyre inkább oldódott bennem a félelem. Időnként voltak rossz gondolataim: mi van, ha csak úgy elfolyik a magzatvizem, vagy mi lesz, ha koraszülött lesz.

Korábban nem voltál ilyen szorongó típus?

Nem, épp az ellenkezője voltam. Szerettem ezeket a dolgokat elbagatellizálni, vagy tudomást sem venni róluk, de a vetélések után ez átfordult a másik oldalra. Az otthonszülés kapcsán is lett bennem egy bizonytalanság,azzal kapcsolatban, hogy ha nagy baj történik, akkor csak később kaphatok orvosi segítséget, miközben tudtam, hogy ez áll közel hozzám. Nehéz volt ezeket az érzéseket a helyére rakni, de a szüléskor már nem jöttek elő.

Hogyan készültél a szülésre?

Jógával. Kétféle jógára is jártam. Hozzád, és egy hóbortos, spirituálisabb szemléletű lányhoz is. Kedvességnek fogam fel a varázslásokat a részéről, jóleső volt a maga módján. Nem volt kérdés, hogy ha valami testérzeted van, akkor az a Hold állásával függ össze.

De kellett mellé az is, hogy többet mozogjak, és a jóga része professzionálisabb legyen. Gátizom tornáztam itthon. Csináltam a Spinning Babys-t. Voltunk két szülésfelkészítőn. Geréb Ági online felkészítője volt az egyik.

Hogy tetszett?

Jó volt, mert megerősítette bennem, az otthonszüléssel kapcsolatos érzéseimet, miközben volt, hogy azt éreztem, hogy nekem ez túlzás. Néha úgy éreztem, hogy azt a beállítódást is erősíti bennem, hogy a kórház rossz és veszélyes hely. Ez a hozzáállás olykor hiteltelenné is tudta tenni a felkészítőt számomra.

A másik szülésfelkészítő a Budai Perinatális Központban volt, amelyik intézményt végül választottuk a szüléshez. Ha ott szül valaki, akkor előírás, hogy ezen részt vegyen. Az a felkészítő azért volt szimpatikus, mert nem démonizálták a kórházi ellátást.

Persze szeretem azt gondolni, hogy én egy természetes nő vagyok, aki lazán veszi a dolgokat, de pl. amikor a második trimeszterben bizonytalan voltam benne, hogy a magzatvíz folyt-e el vagy valami más, akkor az volt a megnyugtató, hogy egy orvos megvizsgált – tudván közben azt is, hogy ez fertőzésveszélyt okozhat -, mégis kimondta, hogy nincs megrepedve a burok. Szükségem volt arra, hogy orvosi módszerekkel legyen végig járva ez az ügy. Így nyugodtam meg igazán.

A BPK választása ilyen szempontból talán középút lehet.

Igen. Megnyugtató volt, hogy nem csak bábák, de szülész-nőgyógyász is dolgozik ott, és kíséri a terhességet. Mi a második trimeszterbe döntöttünk úgy, hogy átmegyünk.. Korábban egy magán intézménybe jártam, ahhoz az orvoshoz, akinél én születtem. Kedves, alapos orvos, de tipikus klinikai szemléletű. Ráadásul a kórház statisztikája sem jó.

Volt még más, ami támogatta a szülésre való hangolódást?

Könyveket olvastam. Illetve az Ablak a világra szülőkártyáit. Nekem nagyon bejöttek. Kompakt módon adta az információt. Illetve az utolsó trimeszterben elkezdtem járni egy éneklős órára a Marczibányi térre, a Babára hangolódóra. Az elején énekeltünk, ringatókat tanultunk. A második rész pedig egy csoportos baba-mama kapcsolatanalízis volt.

Ez különösen fontos volt számunkra, mivel az első trimeszterben még féltem kapcsolódni Fülöphöz, de a végére már nagyon nagy igényem lett rá. Annyira, hogy egyéniben is voltam pár alkalommal baba-mama analízisen. Jó belső munka volt, és jó volt lezárásnak is, búcsúzni ettől a fázistól.

Sokat segített abban is, hogy könnyebben elviseljem az utolsó hetekben a várakozást a szülés beindulásáig.

Hogy indult be a szülésed?

Voltak jóslófájásaim, de talán nem a klasszikus fajták. Mert volt, hogy egész nap éreztem folyamatosan megállás nélkül, mintha menstruálnék. A 39. héten már voltak éjszakák, amikor mintha beindult volna valami rendszerezettebb méhtevékenység.. Ahhoz tudtam hasonlítani a testem, mint egy motoros fűnyíró, amit be kell rántani. Indult, indult, de még nem kelt önálló életre. Végül a 40. héten érkezett Fülöp.

Hajnali 3-kor kezdődtek a fájások, majd rendszeressé váltak. Az éjszakát sikerült alvással tölteni, sőt még délelőtt is tudtam kicsit aludni. Kb. 5 perces fájásokkal indultunk el a BPK-ba délután 5-6 óra körül.

Hogy telt az idő otthon?

Jól, nyugisan. Tudtuk Gergővel, hogy pihenni kell, és türelmesnek lenni. Néztük, hogy hány percesek a fájások, ebédeltünk, beszélgettünk. Közben Gergő el is ment futni még egyet.

Közben mennyire élted meg erősnek az összehúzódásokat?

Amikor 5 percesek lettek az már eléggé fájt. Ha nem is ordítottam, de hangokat adtam ki. A hang útján engedtem ki a fájdalmat. Akkor az lett a nehéz benne, hogy két fájás között már nem volt olyan sok pihenő. Amikor felhívtuk a BPK-t, akkor már nehezen tudtam elképzelni, hogy ezt az autóutat, hogyan fogom végigcsinálni. Ráadásul igényem lett arra, hogy valaki olyan nézzen rám, aki látott már szülést. Szerettem volna elhelyezni ezt az egész folyamatot valahova, és hallani, hogy minden rendben. A bábák korainak tartották az érkezésem, de mi már szerettünk volna ottmaradni. Korábban a hangadásaimmal  azt a benyomást kelthettem a telefonban, hogy jobban fáj, mint ahol tart ez a dolog. Azt hitték, erősebb fájásaim voltak akkor már.

Ráhallgattak Fülöp szívére és megvizsgáltak: kb. 4 cm-re lehettem kitágulva akkor. Választhattunk egy szobát. Időnként bejöttek hozzánk, javasoltak pózokat, de sokszor magunk voltunk kettesben. Nem volt folyamatos felügyelet.

Neked jó volt ez így?

Alapvetően igen, talán olykor több támogatásra vágytam volna, többre lett volna szükségem, de ekkor Gergő segített is. Néha rádőltem. Etetett, itatott, fogta a kezemet. Ha folyt belőlem ez az, akkor letörölgetett, segített lezuhanyozni.

A bábák hogyan segítettek?

Az egyik bába rendszeresen mondta, hogy ügyes vagyok, és minden rendben van, – az nagyon jó volt. Amikor pedig tudni akartam, hogy hol tartunk, akkor megvizsgáltak. Időnként szükségem volt a visszacsatolásra, hogy tudjam, hogy hol is tartunk ebben a folyamatban.

Hogy voltál ekkor a fájásokkal?

Mindig meg tudtak eggyel jobban lepni. Volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, hogy innen már nem lehet tovább. A saját hangomat hallva éreztem meg igazán, hogy milyen erős a fájdalom. Persze tudtam, hogy a szülés az fáj, de ott jól esett volna kimondani,  mégsem tettem, magamban tartottam.

A szülés után, amikor a bábák meglátogattak, említették, hogy úgy látták, nagyon szépen viseltem a fájásokat, nem küzdöttem ellenük, nem hisztiztem miattuk. Utólag is azt gondolom, hogy ezekre fel voltam készülve, csak a kitolásra nem. Éjfél körülre sikerült teljesen kitágulni. Idáig csak engedni kellett a folyamatot, de a kitolás nehéz volt. Arra nem voltam felkészülve. Vártam, hogy lesz egy erős határvonal a két érzet között, de nem éreztem ilyesmit. Az megvolt, hogy kicsit más, de valahogy mégsem éreztem olyan határozott tolási ingert, de azért toltam. Toltam ezerrel, miközben ahhoz, hogy megszülessen Fülöp a testemnek is dolgoznia kellett volna.

Ekkor Fülöp fejét nem látták még, de érezték. Csakhogy nem jött lejjebb. Kérték, hogy próbáljak meg aludni egy fél órácskát. Ez a kérés érdekesnek tűnt, de végülis nem volt lehetetlen. Gergő el is aludt mellettem, miközben én időnként felnyögtem. Viszont továbbra sem haladt a dolog.

Ekkor merült fel először, hogy bemehetünk a Szent Imrébe vagy próbálkozhatunk más módszerekkel. Szerettem volna tovább próbálkozni, ami még két órán keresztül tartott: próbáltunk Spinning Babys gyakorlatokat, kaptam Parázs olajat a hasamra, ami felerősítheti az összehúzódásokat.

Milyen testhelyzetben voltál, amikor nem aludtál épp?

Leginkább oldalt fekvésben. Forgolódva, hol egyik, hol a másik oldalamon, és volt egy merevítő, amit a lábaim közé tudtam betenni, így nyitottabb helyzetben voltam. A bábák szerint jó ötlet volt a fekvés, mert így talán kevesebb energiám ment el, mintha álltam vagy mászkáltam volna.

Amikor már azt éreztem, hogy mindent kipróbáltunk, akkor újra felmerült, hogy másodlagos fájásgyengeség miatt mégis csak menjünk be a kórházba. Saját kocsinkkal indultunk. Gergő vezetett, és az egyik bába velünk jött, a másik a saját kocsijával érkezett.

Hogy viselted az utat?

Szarul. Itt-ott megálltam, leguggoltam, toltam kicsit. A kocsiban pedig próbáltam valahogy rendeződni. Az indulás előtt pedig tisztáztuk, hogy mi fog bent várni rám: hogy nem valószínű, hogy császár lesz, mert már nagyon lent van Fülöp. Hogy oxitocint fogok kapni, amitől már nem fog jobban fájni, de mégis hatékonyabb lesz az összehúzódás. Ez megnyugtatott, mint ahogy az is, hogy akik a kórházban fogadnak majd minket a bábák elmondása szerint nagyon kedvesek lesznek.

Mikor megérkeztünk egy fiatal túlbuzgó műtős fiú elkapott egy kerekesszékkel. Olyan volt mintha a Vészhelyzetben lettem volna. Száguldozott velem, mintha sürgősségi helyzet lenne, miközben két órája ez ment már. Nagyon tetszett. úgy éreztem VIP kismama vagyok. Az osztályon mindent elmondtak a bábáim az orvosnak. Az orvos pedig elmondta, hogy valóban oxitocint fogok kapni. Mindenki kedves volt és segítőkész. Mindegyik testhelyzetet támogatták. Megkaptam az oxitocint. Azt jósolták, hogy 8 tolás után érezni fogom a hatását, de úgy tűnt, rengeteg idő telt el. Nagyon elegem volt már. Azt gondoltam, akár meg is császározhatnak, csak legyen vége. Azt éreztem, még mindig nem tartunk sehol. Ekkor kezdtem el kérdezgetni, hogy van haladás?! Van értelme annak, hogy széjjel tolom az agyamat?!

Azt volt a legnehezebb, hogy közben elvesztettem azt a hitemet, hogy képes leszek megszülni ezt a gyereket. Amikor a doktornő visszajött, megvizsgált, és azt mondta, hogy rengeteget haladtunk! Ettől erőre kaptam, és tudtam, hogy rá kell éreznem, hogy hogyan kell tolni jól.

És ekkor megjelentek végre már az igazi tolási fájások is?

Talán, de ezt nagyon nehezen idézem vissza. Inkább az volt a meghatározó, hogy nagyon határozottan megmondták, hogy mit kell csinálnom, hogy hány tolást erőltessek bele egy fájásba, és ez nekem segített. Volt egy feladatom, és elmondták, hogy hogyan kell jól csinálni. Én pedig igyekeztem ráérezni.

Utólag lett bennem egy bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy ezeket a technikákat miért nem mondták el korábban BPK-ban. Nem tudom, hogy ezt mindenkinek így kell csinálni, vagy csak nekem segített ennyit. Pontosan megmondták, hogy hova toljak. És épp oda kellett, ahova egyáltalán nem akartam.

Hova?

A szülésznő benyúlt a hüvelyembe, és megmutatta hova.

Amikor Fülöp feje már látszódott, és megéreztem azt a bizonyos tűzgyűrűt, akkor le tudtam küzdeni a belső ellentmondásomat, és minden energiámmal arra összpontosítottam, hogy szétroncsoljam az egész alsó fertájam Lehet, hogy nem ez lesz belőle, de ezt kellett akarnom.

Talán épp ez a tudatosítás kellett, ahhoz, hogy továbbhaladj. Talán tartottál attól, hogy ennyire beleengedd magad abba, amitől tartasz, de amikor elengedted a félelmedet, akkor sikerült.

Talán igen. Nem voltam felkészülve arra, hogy azt akarjam, amit nem akarok. Azért kellett aktívan dolgoznom, amit igazából elkerültem volna. Talán ez a belső ellenállásom akasztotta meg a folyamatot.

Amikor érezni lehetett a fejét, akkor szóltak, hogy nyúljak oda. Először nem akartam, mert nem szerettem volna csalódni a tapasztaltak eredményességében. Tovább bíztattak, és én odanyúltam, és jó volt érezni.

Innen már hamar kijött a feje, és egyszercsak ott volt egy gyerek. Nagyon furcsa volt. Furcsa volt, hogy ott van egy baba, hogy nyúlkál és nyitogatja a szemét, hogy létezik. Megnyugtató volt, hogy van.

Megállapították, hogy szörcsög, és emiatt nem tették azonnal a mellkasomra, helyette elindultak a kórházi folyamatok. Elvágták a köldökzsinórt, miközben mi késleltetve szerettük volna, ha elvágják. Jeleztem, hogy mi nem szeretnénk, de azt mondták: „Anyuka, ez most nem az a helyzet.” Fülöpöt arrébb vitték, de közben félig megnyugtattak, hogy nincs nagy baj,. Éreztem, hogy valami történik, de nem tudtam, hogy pontosan micsoda, hogy ez most vajon mekkora vészhelyzet. Láttam, ahogy leszívják a járatait, és közben kiderült, hogy mekóniumos lett a magzatvíz, amiből nyelt.

Közben érdeklődtem, hogy nem kaphatnám-e meg mégis egy kicsit. Egy pici időre visszaadták, de jelezték, hogy nemsokára  el fogják vinni. Kevés idő volt, kb. 10 perc. Akkor ez is nagyon sokat jelentett.

Utólag siratom, hogy nem volt meg a rendes aranyóránk. Nem tudtam felmérni a helyzet komolyságát, így azt gondoltam, azzal teszek jót, ha elfogadom azt, hogy ez most ennyi idő volt.

Később ez attól lett sokkal nehezebb, hogy a bábáknak elmesélve a történteket, azt mondták, hogy talán nem lett volna muszáj elvinni őt. Ha ugyanez náluk történik, akkor talán hagyták volna, hogy együtt maradjunk, mert nem volt egyértelmű baj. Ekkor azt éreztem, hogy fáj, hogy az aranyóra kimaradt.

Nehéz volt megélni, ahogy ott átfordult minden abba a fajta kórházi működésbe, amit én is utálok, és én is menekülök tőle.

Visszatérve még testi dolgokhoz, lett gátsérülésed?

Repedésem, és hüvely-repedésem lett. Amikor eljött az idő, megkérdezték, hogy gátvédelemmel szeretnék-e szülni. Igen. Nyilván sejtették, ha a BPK-ból jövök, akkor gátvédelemmel szeretnék szülni. Szóval még össze kellett varrni a szülés után, ami eléggé rossz volt, de épp akkor volt a kezemben Fülöp, így nem nagyon érdekelt. Tudomásul vettem, hogy ez lett a vége, és bíztattak is, hogy szépen meg fog gyógyulni. A hüvely repedésre is azt mondták, hogy rosszul hangzik, de gyorsabban gyógyul, mint a gátsérülés. Ezekkel én így rendben voltam.

Lelkileg hogy voltál?

Fel voltam spannolva. Egyáltalán nem voltam fáradt. Jókedvű voltam és büszke. Amikor Fülöpöt elvitték, akkor is azt éreztem, hogy ő most már megvan. Attól nem féltem, hogy élet-halál kérdés lenne, hogy látom-e őt még valaha.

Ott hagytak minket Gergővel kettesben. Beszélgettünk. Jó volt átbeszélni, hogy ki hogyan élte meg a történteket. Ő nagyon készen volt. Fáradt volt, és megterhelte a szülés, én pedig fel voltam dobódva. Nagyon jó és megnyugtató érzés volt, hogy van Fülöp.

Mi jött ezután?

Inkubátorba került. Picit odamehettünk hozzá, majd kaptam egy privát szobát. Ott pedig várnom kellett, hogy majd odahozzák hozzám, de nem tudtam pontosan, hogy miért és meddig is várok. Egy ponton elindultam, hogy megkeressem a gyerekemet, mert látni akartam.

Amikor megtaláltam egy doktor urat, akkor rendre intett, hogy „Anyuka, látja, hogy alszik. Nem ébresztjük fel, csak majd, ha elkezd randalírozni, akkor odavisszük magának.” Visszamentem. Majd megint felbuzgott bennem, hogy elegem van, és keresek valakit, aki ennél együttműködőbb.

Amikor elindultam, épp hozták is. Megkaphattam, és az nagyon jó volt.

A szoptatás hogyan alakult?

Fülöp rögtön keresgélte a cicit, megpróbáltam odatenni, de valahogy nem találkoztunk. Egy ponton viszont megtalálta, és rájött, hogy mit keresett a világban. Ügyes volt. Nekem is jó érzés volt. A második éjszaka volt nehéz, mert akkor egész este a cicimen volt. Nagyon fárasztó volt, és azt hittem, hogy örökre így lesz. Megijedtem, hogy a szoptatás ekkora kötöttség lesz. De összehangolódtunk, és nagyon jó volt látni, ahogy szopizik, nagyon cuki volt.

Hazajöhettetek időben?

Nem, mivel antibiotikumot kellett kapnia. Kapott egy kis branüllt, meg egy kesztyűt, és naponta kétszer belefecskendeztek antibiotikumot.

Rossz élmény volt a kórházban eltöltött pár nap. Egyedül éreztem magam. Az pedig, hogy én hogy vagyok, senkit nem érdekelt. Mint ahogy az sem, hogy pihennem kellene, és nem folyamatosan emelgetnem Fülöpöt egy kényelmetlen kórházi ágyról, amiből nulla hasizommal alig tudtam kikászálódni egyedül is belőle. Ez nehéz volt.

Hogy van a gátad azóta?

Tök jól. Egyéb dolgok nyugtalanítanak. Előjött az aranyerem, ami korábban nem volt probléma, de megnyugtattak, hogy ha korábban nem volt, akkor gyorsan el fog múlni, még nem történt meg, pedig gátizom-tornázom rendszeresen. Jó érzés, hogy tudok tenni valamit magamért. Valamelyik oldaltfekvős szoptatásnál jöttem rá, hogy ez épp a gátizom-tornás testhelyzet, így abban könnyen lehet gyakorolni.

Ha össze kellene állítani egy pakkot egy hamarosan szülő nőnek, akkor mit tennél bele a megéléseid alapján (a gátizom-tornán kívül)?

Tárgyakra nem nagyon volt szükségem. A kendőt, amit tőled kaptam, végül csak hangulatvilágításhoz használtam, hogy a hideg fényekből meleget csináljak, otthonosabb lett tőle a kórházi szoba.

Tárgy nem kellett, ami nekem hiányzott az a kitolással kapcsolatos információ volt. Hogy nem tudtam róla eleget. A tágulási szakasz pszichés vetülete, érzete megvolt, de a kitolásról kevés infót kaptam, több felkészítés erről a témáról nagyobb segítség lett volna talán. De persze lehet, hogy ez csak az én megélésem, és másoknak könnyebben megy ez a szakasz. Geréb Ági azt mondta, hogy a kitolásánál egy nagy erő megszállja a nőket. Ebből nekem úgy tűnt, hogy nem lesz dolgom, csak megszáll az erő és kész. Ehhez képest, épp akkor kellett elkezdenem dolgozni.

Nehéz mindenre teljeskörűen felkészülni.

Igen, tudom. Ilyen a szoptatás is. Többen mondták, hogy szerezzek laktációs szaktanácsadót, akitől ha bármilyen probléma felmerül, akkor azonnal tudok majd kérdezni. A BPK-ban szinte mindegyik bábának megvan ez a képzettsége, így eddig el is jutottam, de ennél jobban nem készültem rá. Nem volt már rá kapacitásom.

Mindkét szülésfelkészítőn volt szó a szoptatásról is, de a nehézségeket egyik előadáson sem taglalták.Persze az is lehet, ha tudom, hogy mi vár rám, akkor elmegy az egész szoptatástól a kedvem.  . Mondjuk az jó, hogy legalább figyelmeztettek rá, hogy nem lesz egyszerű. Egy mellgyulladáson már túl is vagyok.

Sok nehéz döntést kell meghozni ebben a témában. A fejjek, ne fejjek csak az egyik. 

Valahol azt mondták, hogy igen ez a téma sok dilemmát rejt.

A szoptatás  sokszor nem egy konkrét tudás, hanem egy művészet.

Amikor erre rájöttem, akkor könnyebb volt az érzéseimre hagyatkozni, és most már könnyebb talán az egyensúly megtalálása is.

(A képen látható festményt Németh Éva Anna alkotása.)

A „Le tudtam küzdeni a belső ellentmondásomat.” – Janka szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

A párom norvég. Miatta vagyok, élek itt most már 4 éve, de a kapcsolatunk majdnem 14 éves, szóval volt már, hogy korábban is itt éltem, illetve sokat voltam látogatóban is előtte.

Szeretsz ott lenni?

Most épp tél van, most épp nem, de májustól szeptemberig csodálatos a nagy világosság.  Jelenleg kezd sötét lenni, amire a norvégoknak külön szavuk is van: mørketid. Ekkor nehezebb számomra az ittlét. És az itt lévő kultúrát, „nyelvet” is meg kellett tanulni, mint ahogy azt is, hogy hogyan kommunikálnak, hogy kapcsolódnak a norvégok.

Hogyan kapcsolódnak?

Máshogy. Szubjektív, saját megélésem az, hogy innen nézve a magyarok már déli temperamentumú népnek számítanak. Az én temperamentumom messze van egy olaszokétól, de még így is sokkal közvetlenebb vagyok, mint az itteniek. Nehezen lassan, nyitnak az emberek mélyebb kapcsolatokra, barátságokra. Utána viszont sokkal melegebbek.

A párom barátainál egy év proaktív nyitás után jött csak ez az áttörés. Érdekes volt az a gombnyomás szerű pillanat, amikor ez létrejött. Nagy energiabefektetés előzte meg.

Mivel foglalkozol amúgy kint, amikor épp nem gyerekezel?

Épp karrierváltásban vagyok. Otthon szervezetfejlesztő tanácsadóként dolgoztam, de azt az anyanyelvemen szerettem leginkább csinálni. A nyelvünk olyan sokrétű, és olyan finoman lehet vele kifejezni magunkat, hogy úgy éreztem, ezt az anyanyelvemen kívül más nyelven nem szeretném végezni. HR-es lettem kint, de már nem szeretnék ezen a területen dolgozni. Most a szülés után művészetet tanulok egy egyetemen. Volt már egy grafikus végzettségem, ezt egészítem ki. 

Norvégul vagy angolul tanulsz kint?

Norvégul.

És milyen a norvég nyelv?

Tanulás szempontjából nem nehéz, az angol és a német nyelvtan keveréke. Olyan szempontból hasonló az angolhoz, hogy  az elején könnyen tudsz egy basic szintre eljutni, de utána bonyolódik, nehezedik.

Így is norvégul szültem. Dilemma volt, hogy mennyire fog ez gondot okozni, de  sikerült áthidalni ezt a problémát. A kislányom születése, és a sok dal, amit tanul a bölcsiben, még közelebb hozta hozzám a norvég nyelvet. Itthon továbbra is angolul beszélünk a párommal, a kislányommal pedig magyarul.

A párod beszél magyarul?

Sok mindent megért, de beszélni kevésbé tud.

Visszatérve Rád és a gyökereidre, Te mit tudsz a saját születésedről?

Indították anyukám szülését, utána viszont egyből jöttem. Anyu azt mesélte, hogy vissza kellett engem tartania, mert amikor már tolt volna, nem volt épp a szobában orvos.. Természetes úton jöttem és gyorsan.

Volt olyan szüléstörténet, ami nagy hatással volt Rád a szülésed előtt?

Nem, nem igazán, emellett  a bábám is azt javasolta, hogy ne is olvassak szüléstörténeteket most már, hogy várandós lettem. Csak megrémisztene, vagy túllőné a várakozásaimat. Mindenkinek más a nehéz, nincs két ugyanolyan történet. Persze hallottam barátaim szüléséről, de nem voltak olyan szempontból  hatással rám, hogy bármilyen elvárásom lett volna a saját szülésemmel kapcsolatban, akár fájdalomcsillapítás, vagy természetes – császár téren. Legyünk egészségesek, és biztonságban, ez volt a fontos számomra.

Milyen élethelyzetbe érkezett meg a lányotok?

A kiköltözésünk előtt egy évet már otthon norvégul dolgoztam, hogy utána ki tudjak jönni. Akkor még nem jött szóba a gyermekvállalás. Utána pedig a páromnak lett egy autoimmun betegsége, ami miatt nem ezen volt a fókusz, de amikor jobban lett szeptemberben, akkor elkezdtünk próbálkozni. Februárban fogant meg Zoe. Azt hiszem, Valentin napi baba. Meg voltunk lepve, hogy ilyen gyorsan összejött. Tudom, hogy valakinek ez lassúnak tűnhet, de nekünk gyorsan eltelt ez az idő. Úgy éltük meg, hogy szerencsések vagyunk, hogy ilyen hamar összejött.

Hogy voltál a várandósságodban? Hogy derült egyáltalán ki, hogy gyermeket vársz?

Rögtön tudtam, amikor terhes lettem. Másnap már fura dolgokat kezdtem el érezni a testemben. Úgy éreztem magam, mint amikor bekapcsolsz egy légkondit, és nagyon nagy fokozaton elkezd pörögni. Azt éreztem, hogy a testem intenzíven készül valamire, éreztem, ahogy készül a változásra.

Milyen fizikai tüneteket tudsz még mondani erről a korai időszakról?

Menstruációs görcs szerű érzéseim voltak, és rázott a hideg. Azt éreztem, hogy a torkomban van egy gombóc.    

Akkor hamar is teszteltetek?

2021 volt. Épp kovid karantén volt, de úgy terveztük, hogy egy szombati napon tartunk egy bulit. Vásároltunk rá sört – már olyan rég ittunk alkoholt -, ekkor mondtam Amarnak, hogy vegyünk egy tesztet mielőtt belehúzok az ünneplésbe. Pozitív lett. Egész este vizet kortyoltam, életem legunalmasabb bulija lett.

De örök emlék maradt mégis. Más tüneted volt a várandósság alatt?

Hányni talán egyszer hánytam csak, de az első trimeszterben nagyon fáradt voltam. A munka után már nem tudtam tisztán gondolkodni,  korán lefeküdtem mindig aludni. Nagyon szeretem a kávét, de nem tudtam elviselni az illatát.

Azzal játszottunk a párommal, hogy a kezében egy csésze kávéval milyen közel tud jönni hozzám úgy, hogy ne kezdjek el öklendezni. Amúgy meg minden nap jalapenot, vagy valami csípőset kívántam. 

Korábban is ilyen tudatos voltál az érzékeléseiddel kapcsolatban?

Próbálok tudatosan odafigyelni a testemre. Sok önismereti munkán vagyok túl, és volt olyan alkalom, amikor  kifejezetten a testi jelzéseinket  figyeltük. Szóval van benne  tapasztalatom, de ennek ellenére különösebben nem vagyok jó benne.. Inkább csak az történt, hogy ezek a jelzések  úgy jöttek szembe velem, mint egy úthenger, nem lehetett kitérni előle.

Hogyan készültél a szülésre? Illetve egyáltalán milyen vizsgálatok vártak Rád kint?

Egy magyarországi barátnőmmel szinte egy időben lettünk terhesek. Öt nap van a szüléseink között, így láttam, hogy milyen különbségek vannak a skandináv és a magyar rendszer között.

Norvégiában az a meggyőződés jellemző, hogy terhes nőnek lenni egy állapot és nem betegség. Ha egészséges vagy – én pedig az voltam, igaz 36 éves, de ez itt nem számított rizikónak – akkor ez egy állapot, amit nem kell mindig vizsgálni. Az első trimeszterben volt egy vérvétel. A 18. hétben volt az egyetlen egy ultrahang, majd terheléses cukor vizsgálat, aztán már nem volt több ultrahang, vagy vérvétel.

Ugyan magánrendelésen voltunk korai ultrahang vizsgálaton, de az nem volt akkor a protokoll része, csak mi szerettük volna.

Ki kíséri Norvégiában a várandósságot?

Az elején dönthetsz, hogy  szülésznő kísérjen, vagy a háziorvos. Én a szülésznő mellett döntöttem, de az első vizsgálatot még a háziorvos végezte el.

A szülésznőket itt jordmor-nak hívják. hívják. Fontos lett ez a név, nagyon kifejező.  

Valóban szép szó.

Igen, a  jelentése Földanya. Amúgy a méhlepény is szép szó: morkåke, magyarul anyatorta.

Szóval ők kísérik a várandósságodat. A várandósságot kísérő szülésznő nincs bent a  szülésnél, hanem azok a kórházi szülésznők. . Ha gond lenne, akkor jönnek csak az orvosok. Tehát azt zt nem tudtam, hogy ki lesz bent a szülésnél, melyik orvos, melyik jordmor. Egyedül a kórház választása volt a mi kezünkben, de nem volt ez számunkra gond, fel sem merült más verzió, mert itt ez a szokás.

A szülés után pedig ugyanabba az egészségügyi központba jártunk, mint a várandósság alatt, de már egy védőnőhöz. 

Könnyű volt a választás?

Azt, hogy szülésznőhöz járjak terhesgondozásra, és ne a háziorvosomhoz,könnyen választottam. Tudtam, hogy nem az  orvosom  szeretném, mert őt a betegségekhez kötöttem. Szerettem volna ezt a történetet szeparálni a betegségektől, és közben azt is gondoltam, hogy a szülésznőnél több érzelmi támogatást kapok.

A  terhességi vizsgálatokon néztek vizeletet, vérnyomást, a baba szívhangját, kérdeztek a mozgásáról és kézzel megmérték a hasam, illetve a babát, a baba elhelyezkedését. A legtöbbször ennyi volt. Engem picit zavart, kevésnek éreztem, mivel tudtam, hogy Magyarországon ennél sokkal több vizsgálat, vérvétel, illetve ultrahang van.  Emiatt nem  mindig éreztem magam biztonságban. Közben pedig próbáltam arra fókuszálni, hogy nem vagyok beteg, hogy ez csak egy állapot. De bármikor, amikor nem éreztem jól magam, akkor hívtam az ügyeletet, és fogadtak is rögtön. Ha valamin idegeskedtem bementem inkább a kórházba, és ott mindig segítettek. Soha nem kaptam olyan visszajelzést, hogy miért megyek oda. Mindig komolyan vettek, ami megnyugtatott, mert tudtam,, hogy bizalommal fordulhatok hozzájuk, ilyen szempontból biztonságban voltam.

Az egyik itteni barátnőm háziorvos, ráadásul előttem szült. Sokat tanultam tőle, ő például sokkal kevesebbet idegeskedett, mint én. 

Keveselltem a vizsgálatokat. Tíz nappal hordtam túl Zoét. Péntekre voltam kiírva, de a kiírást követő, akkor már kórházi vizsgálat csak négy nappal később volt, aztán a harmadik, majd megint a harmadik rákövetkező nap.Tudtam, hogy ebben az időszakban, túlhordásnál  otthon már minden nap mennek a kismamák CTG-re, itt meg több napig nem történt semmi. Ezt nehéz volt lelkileg kezelnem.  

Az itteni rendszer szerintem jó, de összességében nagyon proaktívnak kell lenni. Ezt eddig igaznak érzem a gyermekgondozásra is. Zoé megszületése után, amikor kértem, akkor megnézte már térítésmentesen fizioterapeuta, vagy táplálkozási tanácsadó is. Sok ilyen jellegű segítséget kaptam, de legtöbbször csak akkor, ha kértem. 

A körzetes kórházban szültél?

Nem a körzetes kórházat választottuk, hanem egy picit messzebb lévő új, modern kórházat. A szülés előtt nemsokkal átjelentkeztünk oda, és nem is bántuk meg.

Volt más fizikai tüneted még a várandósság alatt?

Volt. Fájt a hátam. Volt, hogy bedugult a fülem, volt, hogy nem hallottam, és kattogott a fülem. Megcsípett egy kullancs, ami miatt eléggé aggódtam, de amúgy én itt egészséges terhesnek számítottam.

Közben sokáig dolgoztam, mert itt Norvégiában, a kiírt időpont előtt három héttel mennek el jellemzően a kismamák szülési szabadságra, így addig én is dolgoztam. Az utolsó hetekben  már kértem, hogy kevesebb órában dolgozzak, mert már nem bírtam annyit ülni.

A rendszer felkészített benneteket a szülésre?

Az én elvárásaimhoz képest nem eléggé. A jordmorral beszélgettünk róla, de ő leginkább azt mondta, hogy a testem, majd biztosan fogja tudni, hogy mit kell tennie. Igaza volt végül,sok beleszólásom nem volt a történésekbe. Mégis a felkészülésnél azt éreztem, kevés információt kaptok tőle, így részt vettem online  egy magyar nyelvű szülésfelkészítőn. Ez sokat segített. Azt éreztem utána, hogy amire lehetett, arra felkészültem.

Fontos volt, hogy magyar nyelvű legyen a felkészítő?

Igen, mert el akartam kerülni, hogy félreértsek valamit. Azt gondoltam, hogy ez túl fontos téma ahhoz.. Először megértettem magyarul és utána könnyebben tudtam megtanulni a szakszavakat norvégul, mert már legalább tudtam, hogy mi történik.

A jordmor ajánlott egy norvég felkészítő videót, azt pedig a párommal néztük meg együtt. Akkor már értettem kb. hogy miket mondanak.

Evidens volt, hogy bent lesz a szülésnél a párod?

Igen. Csak a koronától tartottunk, hogy megakadályozza a bentlétet, nem akartam, hogy, el legyünk választva.

Ha kovid volt, akkor a család látogatására sem számíthattál.

Nem. A várandósságom első trimeszterében meghalt az Anyukám koronában. Fizikailag ugyan már nem volt jól a kovid előtt sem, de mégis ez nagyon váratlan volt. Elkapta a koronát, és hat napon belül meghalt.

Igazából alig emlékszem a várandósságom elejére. Az első trimeszter végén, és a másodikban csak arra koncentráltam, hogy tudjak fájdalom nélkül levegőt venni. Novemberben szültem, de csak szeptemberben kezdtem el rá ténylegesen készülni. Ugyan voltak fizikai tüneteim, és tudtam, hogy növekszik bennem egy gyerek, de mentálisan nem tudtam készülni még akkor a fogadására. A várandóságom bejelentése is nehéz volt. Anyu volt az egyedüli, aki már korábban tudta, hogy terhes vagyok, tudta, hogy lesz egy unokája. A többieknek már sírva mondtam el, nem vártuk meg a harmadik hónapot, ki tudja, talán máshoz sem juthatna el a hír. Zoe érkezése sok mindenkinek jelentett vigaszt. Valaki elmegy, valaki jön. 

Visszatérve a kérdésre, a családi látogatásra, senki nem tudott jönni. 

Apukád sem.  

Fel sem merült a korona miatt, hogy jöjjön. Az otthoniak Zoét öt hónaposan látták először.

Nehéz lehetett nagyon.

Tudom, hogy mindenkinek van nehézsége. Nekem ez volt. Két év után tudtam először Anyu haláláról  beszélni. Április óta terápiára járok, mert tudtam, hogy azzal, hogy az életemben a születés és a halál ennyire összekapcsolódott, valamit kezdenem kell. Ugyanabban az évben elveszíteni a legfontosabb embert, és várni a másikat nagyon nehéz volt, ráadásul ők nem is találkozhattak egymással.

Magyar a pszichológusod?

Igen. Online találkozók vannak.

Visszatérve a szülésedre, hogy jött el a nagy nap?

Egy ideje már magamban kommunikáltam Zoéval. Mondtam neki, hogy akkor jöjjön ki, amikor szeretne, amikor már készen áll rá. Volt egy megérzésem, hogy előbb fog jönni, de végül túlhordtam. Nagy izgalom nem volt emiatt, de már nagyon vártam, hogy vége legyen a terhességnek. Nehéz volt fizikailag az utolsó 10 nap. Azzal mulattam az időt, hogy ha épp aznap születne meg, akkor kivel lenne egy napon a születésnapja. Csináltam szülési Spotify listát, amire csak olyan dalokat válogattam, amelyektől jól érzem magam, amihez pozitív élmények kötöttek.

A kiírt szülési dátum utáni tizedik napon azt mondták, hogy másnap beindítják a szülést. Így aznap este elmondtam Zoénak, hogy tökre értem, hogy jól érzi magát bent, de holnap így is, úgy is ki kell jönnie. Vége van. Döntse el ő, hogy hogyan szeretne kijönni: a saját jogán, vagy úgy, hogy elindítják. Majd elképzeltem minden ismerősünk arcát, és felidéztem, hogy mennyi mindenki várja idekint, és mennyi mindenki fogja szeretni.

A természetére jellemző módon reggel, pár órával az indítás előtt beindultak a fájások. Amikor letusoltam a nyolc perces fájásoknál, tapsikoltam, hogy ez az! Ne hagyd abba! Gyere! Gyere! Gyere! 

Aztán egyre erősödő fájások mellett bementünk a korábban megbeszélt szülésindítás időpontjára. Megvizsgáltak, és 6-7 cm tág voltam. Fantasztikus volt! És Zoe tényleg ilyen: „Majd én megoldom! Mutasd meg, de én csinálom.” Fantasztikus, hogy ez ilyen korán megmutatkozott. Az utolsó nap, de kijött a szíve jogán!

Az, hogy beszéltél hozzá, az ösztönösen érkezett belőled?

Igen. Mert akkor már nagyon éreztem, hogy ott van. Sokszor azt is elképzeltem, hogy nyugodt szülésem lesz, készültem rá mentálisan.

Milyen volt a szülőszoba?

Meglepődtem, mert az ágyon nem látszódott, hogy ez egy nőgyógyászati ágy lenne. Meg volt szépen világítva, gyertyák égtek. A törülközőből pedig talán szívecske vagy hattyú volt hajtogatva és az ágyra volt téve. Csak mi voltunk ott. Volt ott egy fehér tábla, amire fel is írták, hogy „Üdvözlet Amar és Alina!”. Minden ki volt készítve, gyertyák, labda, járókeret, a kád, és volt saját wc. Olyan volt, mint egy szép hotelszoba. Ekkor már két perces fájásaim voltak. 

Amikor bementettek a kórházba, akkor fogadott ott ismerős benneteket?

Nem. Mindenki új arc volt, így mindenki bemutatkozott. Voltunk ugyan bent vizsgálatokon a túlhordás miatt, de mindig más orvosnál voltunk. Két szülésznő volt velünk: egy vezető és egy tanuló. Időközben volt egy műszakváltás is, ahol már volt egy csecsemős is. Amikor pedig komplikációk lettek, akkor jelentek meg csak az orvosok.

Még a komplikációk előtt, meséld el, hogy mi segített ebben az időszakban? Hogyan telt az idő?

Akupunktúrás fájdalomcsillapítással segítettek, és sokat mozgattak. Mindig javaslatokat tettek, hogy álljak fel esetleg, vagy üljek a labdára, vagy mozgassam a csípőm, térdeljek. Ezekben partner is voltam, amit tudtam, megcsináltam.

Fél tíz körül értünk be,  A burokrepesztés után a baba fejére tettek egy tapaszt, azzal figyelték utána a szívhangot. Ez nem volt általános amúgy, csak a túlhordás, illetve az én korom miatt csinálták.

Hogyan voltál ekkortájt?

Amikor bementünk a kórházban még csináltunk egy mosolygós képet, hogy itt vagyunk, de a következő pillanatban már annyira fájt, hogy elkezdtem ordítani. Kéjgázt kaptam. Tudtam, hogy elszédülhetek tőle, de  nem szédültem, és hányingerem sem lett. Sőt, sokat segített, mert amikor jött a fájdalom, akkor megmarkoltam, és nagyokat tudtam belőle szippantani, ami gyorsan ellazított. Utána viszont hamar el is múlt a hatása, de ettől még nagy barátom lett!

Nagyon féltem az önkívületi állapottól a szülés során. Attól féltem, még a szülésre készülve, hogy nehogy majd magyarul kezdjek el itt káromkodni. Aztán, amikor a burokrepesztés után eljött az a bizonyos transzformatív állapot, ráadásul közben elkezdtek vizsgálgatni is, akkor valami lelkileg felszakadt bennem, és szerencsére nem káromkodtam, hanem magamat is meglepve magyar népdalokat kezdtem el énekelni.  Aztán az  egész szülésemet végig énekeltem.

A szülésznők nemcsak, hogy hagyták, de tetszett is nekik.. Ha pedig bejött valaki szobába, akkor először csak nézett, hogy mi történik itt. De mondták a már bent lévő szülésznők, hogy minden rendben van, magamnál vagyok n, mindent szépen csinálok, csak szeretek énekelni közben. Amire emlékszem, hogy énekeltem, sőt, néha talán már inkább ordítottam is, az „A jó lovas katonának”, ,„A Vidróczki híres nyája”, és a „Hej Dunáról fúj a szél” című dalokat. Szóval innentől végig énekeltem. Azóta rájöttem, hogy az éneklés és a zene a legsötétebb mentális helyzetekből is meg tud menteni, sokat jelent a nehézségben.

Az első szüléstörténetek között van egy, amiben elmesélte Évi, hogy ő néptáncolt a vajúdása alatt, de persze a dúla képzésen is tanultuk, hogy a zenének, illetve az éneklésnek félelemoldó hatása van. Jótékonyan tud hatni akár a vajúdás alatt is.

Ezt éreztem én is. Hogy félek, és az ének sokat segített, és olyan jó, hogy hagyták. Nemcsak, hogy hagyták, hanem valaki még kérdezte is, hogy ez milyen nyelven van. Illetve két nappal később, amikor jött a szülésznő meglátogatni, is kérdezte, hogy melyik dal volt, amit énekeltem.

Nyomot hagytál. Zoe viszont nem érkezett meg még mindig.

Nem. Délután egy óra körül kezdődött a kitolási szakasz. Akkor felkapcsolták a villanyt, és levettek a kéjgázról, de Zoe nem jött. Végül este hatkor született meg, akkor már félőrülten toltam.

Miért volt ilyen hosszú a kitolási szak?

Valószínűleg rátekeredett a köldökzsinór a nyakára, és ez visszatarthatta. Először azt hitték, rosszul nyomok, pedig én éreztem, hogy jól csinálom. Volt, hogy kötelet tekertek a dunyhából, és azt húztam, szóval sok mindennel próbálkoztak, de nem látták kívülről, hogy mi a gond. Öt körül jött az orvos, amikor már én is elkezdtem fáradni. Rossz volt, hogy nem történt semmi, nem volt előrelépés, és elvesztettem az erőmet. Szerettem volna, hogy császározzanak meg, vagy kapjak epidurális érzéstelenítést. A doki bejött, és vákuumot javasolt. Ha azzal nem sikerült volna, császár lett volna.

Akkor már nem éreztem, hogy mikor jön az összehúzódás, mikor van a fájás eleje és vége, mert egyfolytában fájt, így a szülésznő szólt, amikor látta a monitoron. Zoe három nagy vákuumos nyomással-húzással született meg. Kezembe kaphattam rögtön.

Mesélsz róla, hogy milyen a vákuum?

Ott önmagában segítség volt számomra. Maga a megváltás, és persze volt benne egy erőszakosság is.

Látszódott Zoén valami?

Volt egy kis torta a fején a vákuum helyén, kapott is rögtön fájdalomcsillapítót miatta, de amúgy teljesen egészséges volt.

Mi történt utána?

Eufória, hogy végre vége van a fájdalomnak, és hogy közben végre megérkezett Zoe is. Mutatja, hogy mennyire nem voltam magamnál, hogy mondtam a páromnak, hogy tegyük be az „A jó lovas katonának” című dalt a youtube-ről”, és énekeljük el együtt. Ha nem is ezt a dalt, de rögtön énekelni kezdtem Zoénak is „Hullik a fáról a sárga levél”-t. Érdekes, hogy végig olyan dalok jutottak eszembe, amiket negyedikes-ötödikes koromban tanultam énekórán és szolfézson. Nem tudom, miért.

Zoe nagy baba volt, több, mint négy kiló. Kaptam oxitocint, összevarrtak, közben mondták, hogy miket csináltak, de én olyan eufóriában voltam, hogy nem érdekelt.  

Ezek szerint lett gátsérülésed.

Igen, annyira, hogy miután összevarrtak, újra szétrepedt, és megint varrni kellett.

Ekkor valahogy egyre többen jöttek be a szobába, orvosok is. Tudtam, hogy, ha orvos is van ott, akkor az nem jelent jót. Közben próbáltam kapcsolódni Zoéval, de még többen jöttek be. Amikor a lábfejemből vettek vért, majd kimentek, akkor már nagyon ott volt bennem, hogy  valami nem stimmel.

Akkor ijedtem meg úgy igazán, amikor valaki azt mondta mellettem, hogy rengeteg vért vesztettem, és jól vagyok-e, nem cseng a fülem, jól látok?

Én jól voltam, nem éreztem semmit. Aztán félrehívták a párom, aki levette a pólóját, nekem pedig elmondták, hogy sok vért vesztettem, és úgy tartják a legbiztonságosabbnak, ha elaltatnak, és megműtenek. Levették rólam Zoét, átették a páromra, engem pedig áttoltak a műtőbe.

A gátsebed miatt vesztettél sok vért?

Igen, és a vákuum miatt is. Több, mint két liter vért vesztettem. Utána több napig kaptam transzfúziót. Az első pár nap képein nem is vagyok rajta, mert annyira rosszul voltam. Az első éjszakát az intenzíven töltöttem, utána másnap este már próbáltak felállítani. Szülés utáni negyedik napon lettek jók először a leleteim. Zoét a párom gondozta az első két nap, én leginkább csak a kezemet tudtam a fejére tenni.

Érzed ennek az időnek a lenyomatát az ő kapcsolatukon?

Igen, van egy speciális kötődésük.

Lett így is tejed?  

Igen, az ötödik napon indult be, de nem tudtam sokáig szoptatni. Ez az egész fizikailag és lelkileg is megviselt. Egy hónap után hoztam meg a döntést: Azt éreztem, hogy én máshogy tudok jó anyukája lenni Zoénak, úgy, ha nem szoptatok. Nehéz döntés volt. Addig is tápszert kapott leginkább, ami tulajdonképpen megmentette az életét, de a szoptatást elengedtük.

Úgy képzelem, hogy nagyon legyengülhettél ez idő alatt.

Igen, nem tudtam menni sem. Teljesen leamortizáldódva éreztem magam. Ami nehéz élmény volt, mert addig azt gondoltam, hogy egy pecséttel ellátott egészséges  kismama vagyok, még terhességem végén is viszonylag aktív voltam. Ezek után ez az állapot nehéz megélés volt.

Meddig tudott a párod veletek lenni?

A kórházból való hazatárés után még egy hétig. Utána egyedül voltunk.

Az nagy feladat lehetett.

Most már én is ezt érzem. Akkor azt gondoltam, hogy ez a természetes, de nagy feladat volt. Nem kezdődött könnyen a kapcsolatunk Zoéval, sok szomorú dolog volt körülöttünk. Így a zenét, éneklést a gyermekágy alatt is nagyon gyakran használtam. Zoe ma már magától énekel. A zene számunkra könnyebbé teszi a nehéz dolgokat.

Jó, hogy van egy most már közös módszeretek. Ő most már nagyobbacska. El tudod képzelni, hogy újra nekiinduljatok?

Még nem. Nem. Nagyon megrémített az, hogy mennyire kiszolgáltatottá válhatok. A szülés vége egy trauma, erős negatív élmény volt számomra. Jó visszajelzés viszont az, hogy most ilyen könnyen tudom neked mindezt elmesélni. Ez korábban nem ment volna így.

A kórházban a műtét előtt azt hittem, hogy meg fogok halni. Emlékszem, hogy azt mondom a páromnak: „Vidd Zoet Magyarországra sokat a családomhoz!”. Aztán Anyukámhoz imádkoztam, hogy segítsen. Én tényleg akkor azt hittem, hogy meghalok, és mindez feltépte az Anyukám halálának sebeit is. Miatta is sírtam a műtőben. 

A szülésem teljes történetét először, hat hónap után, egy csoportos terápiában sírva meséltem el. Előtte nem tudtam senkinek elmesélni az elejétől a végéig. Van egy nagyon jó, és egy nehéz része is. Nehéz megélés volt, hogy egy ilyen ünnepbe bele is lehet halni, hogy ennyire bele lehet gyengülni. Ezt még  annyira nem dolgoztam fel, hogy újra neki kezdjünk. Az, hogy most így el tudom mesélni neked a szülésem történetét ,  egy kemény belső munkafolyamat része. Sok nehézségen mentünk keresztül, de ez a nap mégiscsak a lányom születésnapja. Ha egyszer megkérdezi, hogyan született, akkor szeretnék neki jó dolgokat mondani. A nehézségeket,  Anyu halálát nem elhallgatva, de ez a nap a lányom örömünnepe!

Amit viszont megtanultam közben, hogy itt külföldön egy sokkal jobb support systemet dolgoznék ki magam körül.

Most kezdek visszatérni önmagamhoz. A szülés után nem depressziós lettem, de volt bennem egy kényszeresség: nem mertem Zoét megfogni, nehogy a nyakát rosszul tartsam. Nagy bizonytalanság volt bennem anyaként, úgy gondolom, hogy mélyebb, mint amit az ember alapból érezhet.

Emlékeszem, hogy a védőnő mondta, hogy csak pakoljam Zoét ide, meg oda, de én nem mertem megtenni. Azóta nagy utat jártam be. Most azt gondolom, hogy elég jó anyuka vagyok. Pont jó, a hibáimmal együtt, de sokat is dolgozom magamon, hogy újra visszatérjek önmagamhoz. Az első egy év nehéz volt és lassan másztam ki belőle. A szülés sebezhetővé tett. Ugyan tudtam, hogy a testem okosabb, mint én, de annyire kiszolgáltatva éreztem magam, mint soha.

Sok tapasztalás, túl sok is. Mindezek tükrében milyen úticsomagot állítanál össze egy hamarosan szülő nő számára?

Szülési Spotify listát! Egy óra volt a kórházba az út, és csodálatos élmény volt. Sokat segített készülni a szülésre.

De, ami még fontosabb, ha én most újra szülnék, akkor egy olyan kísérővel, bábával kezdenék el együtt dolgozni, akit megkérhetnék arra is, hogy a szülés utáni egy évben is segítsen. Jó lett volna egy strukturált segítség, aki hetente egyszer mellettem lett volna. A szülésfelkészítés persze érintette a gyermekágyat, de nem olyan részletesen, mint ahogy szükségem lett volna rá. Emellett nem volt egy nagy szociális hálóm itt külföldön. Érdemes lett volna tudatosabban szervezni , hogy tudjam, hogy kitől mit várhatok. Megbeszélni előre, és nem csak feltételezni, hanem mondani is, kérni a segítséget.

A gondoskodás nagyon felértékelődik!

És szerintem ne olvasson a kismama szüléstörténeteket, mert félrevezető lehet, olyan szempontból, hogy mindenkinek más és teljesen egyéni a szüléstörténete. Utólag viszont nagyon jó olvasni. Könnyebben tudtam a sajátomat feldolgozni mások történetének ismeretében, de ha a szülésem előtt olvastam volna el a sajátomat, biztosan félve megyek a szülőszobára.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a szülésen történhet sok minden, de aztán dolgozhatunk rajta. Ha van lehetőség rá, akkor élni kell vele, akár csoportba akár egyéni terápiában. Könnyebbé lehet tenni, meg kell próbálni megváltoztatni a narratívát! Nekem fontos is volt ez megtenni.

A Azt mondtam: „Vidd Zoet Magyarországra sokat a családomhoz!” – Alina szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Nem sokat. Anyukám csak címszavakban mesélt róla. Középső gyerkőc vagyok. A nagyobb testvérem természetes úton született meg. Én császáros lettem. Túlhordott, indították a szülést, 7-8 órát vajúdott, és császár lett a vége, amikor megszülettem a köldökzsinór a nyakamon volt, de hogy ez volt-e a császár oka vagy más, azt nem tudom.

Sok gyerek születik természetesen úton úgy, hogy a nyaka körül van a köldökzsinór, kevésszer okoz gondot, de lehet, hogy nálad épp igen. Hogy élte meg Anyukád, hogy császár lett a vége?

A prioritás az volt, hogy én egészséges legyek, rábízta magát az orvosokra. Biztosan nem vonta kétségbe az orvos döntését, mert a harmadik szülésénél is őt választotta. Nem traumatizálta a császár, de azt nem viselte jól, hogy utána csak sokára kapott meg engem. Apu látott először.

Volt olyan szüléstörténet, ami nagy hatással volt rád?

Anyukám az öcsém születését tartotta hármunk közül a legjobbnak, legkönnyebbnek. Természetes úton szülhetett újra, pedig már majdnem negyven éves volt. Éjszaka szült, a nyugalomban, és meg tudott történni az aranyóra. Jó volt tőle hallani, hogy van ilyen élménye is.

De sok más történetet hallottam barátoktól, olvastam is, és Te is olvastál nekünk az órákon. Ezek mind inspiráltak.

Milyen környezetbe érkezett Sári?

Nem terveztük. Nem próbálkoztunk, de volt esélye, hogy teherbe essek. A párkapcsolatunk Endrével nem volt egyszerű. A terhesség viszont szuper változásokat hozott az előző évek se vele-se nélküle helyzete után. Megerősített minket.

Mindketten szerettük volna, és minden kialvatlanságunk ellenére nagyon jót tett a kapcsolatunknak. Véletlenül jött, de nagyon jó helyre került. Nagyon várva volt, amikor már tudtuk, hogy jön.

Hogyan derült ki, hogy várandós vagy?

Nem jött meg. Gyanús volt. Tesztet csináltam. Endre is otthon volt. Együtt szembesültünk a helyzettel. Sokkoló volt, nagyon nevettünk talán a feszültség miatt. Tudtuk, hogy ez most megváltoztatja az egész életünket. Nem is tudtam aznap éjjel aludni, teljes izgatottságban voltam. Örültünk mind a ketten, nem ijedtünk meg. Véletlen volt, de nagyon jó, hogy így alakult.

Hogyan készültél a szülésedre?

A Budai Perinatális Központban lévő szülésfelkészítők sokat jelentettek. A szülést is ott terveztük. A felkészítőn minden fontos dolgot elmondtak, összefoglaltak, lehetett kérdezni is. Könyvek közül Ina May Gaskin Útmutató a szüléshez című könyvét olvastam, illetve a szoptatós témában megjelent Útmutató a szoptatáshoz könyvét is.

A várandósság elején jártam pszichológushoz is, de végül ennek nem éreztem szükségét. Viszont sokat beszélgettünk barátnőkkel. Sok megosztás volt közöttünk kisbabás ismerősökkel is. A legvégén pedig zenehallgatással telt az idő. Én is csináltam egy válogatást, és a Te válogatásodat is sokat hallgattam. Relaxáltam, gátizomtornát gyakoroltam. Azóta ezek a zenék nagyon be is hozzák a szülésre készülődés élményét. Még az indulás reggelén is ezek szóltak. Meghatározó volt.

Viszonylag későn érkezett Sári. Hogy viselted ezeket a napokat?

Számítottam rá, hogy későn indul el. Úgy gondoltam, hogy szokás, hogy az első gyerek lassabban indul, ezért nem volt idegőrlő. Ugyan az utolsó pár napban már nagyon vártam, hogy történjen valami, de akkor már valamit éreztem is. Éreztem, hogy készülődik, élveztem, hogy van jele a folyamatnak.

Milyen érzésékkel futottál neki a szülésednek?

Vártam. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az én megélésem. Készültem is rá tudással és lélekben is. Szerettem volna, hogy hétvégén jöjjön, mert akkor a Budai Perinatális Központban, ahol terveztük a szülést, nincsenek sokan, és tényleg vasárnap indult, megérezte. 

Mit éreztél ekkor?

Menstruáció szerű, de nem szabályos időközönként érkező fájásokat. Hosszabbak voltak, de nem túl intenzívek. Néha jött, néha ment. Amikor szabályos lett az már más volt. Feltűnő lett az erejük, és a rendszerességük. Amikor felébredtem, akkor kb. 15 percesek lehettek, pár órán belül viszont már 2-3 percesre sűrűsödtek. A vajúdás eleje hatékonyan és gyorsan ment. Hajnal kettőkör ébredtem fel a görcsökre, izgatott lettem, így visszaaludni már nem tudtam. Reggel négy körül ébresztettem Endrét, akkor már 5 perces fájásaim voltak.

Mit csináltál, amikor Endre még aludt?

Feküdtem, próbáltam nézni az időt. Felkeltem, és megpróbáltam a kanapén pihenni, de aludni már nem tudtam. Konstatáltam, hogy ez egyre sűrűbb. Felkeltettem Endrét is. Bizonytalanok voltunk, hogy mikor telefonáljunk. Fél hat körül hívtam a mentor-bábánkat, akihez tartoztunk, próbált még egy kicsit otthon tartani, kérte, hogy zuhanyozzak le, pihenjek, és lássuk meg, hogy mi történik. Ezek hatására sem lassult a folyamat, sőt, 2-3 perces fájásaim lettek hat órára. Még párszor telefonon beszéltünk, de aztán fél hét körül elindultunk. Hét órától már a BPK-ban folytatódott a dolog.

Ismertétek az ottlévőket?

Igen, de azt nem tudtuk, hogy kinél fogunk szülni. Végül nem is a mi mentorunk volt ott akkor.

Izgatottak voltunk. Szobát kellett választani. Nem volt ott senki, üres volt a ház, épp ahogy képzeltem. 2-3 perces fájások közben nézelődtünk, a fájások alatt pedig megálltam egy kis időre. Végül a „Víz szobát” választottuk. Megvizsgáltak, 2-3 cm-re voltam tágulva. Jónak találták, és persze azt is mondták, hogy van időnk. Magunkra hagytak minket azzal a tanáccsal, hogy feküdjek az oldalamra. Ez a helyzet nem esett jól, de azt mondták, hogy így a leghatékonyabb a tágulás, legalább pár fájást töltsek el így.

Milyen helyzet volt a B opció?

Nekem a térdelőtámasz esett a legjobban, meg is lepett, hogy az nem annyira hatékony a tágulásnál, inkább tényleg az oldalt fekvést javasolták, de ez a helyzet nem volt sokáig tartható. 1-2 óra után mondtam, hogy szeretnék vízbe menni. Megtöltötték a medencét, beszálltam, nagyon jól esett, sokkal könnyebben volt így, ráadásul fel is gyorsította a folyamatot. Alig volt szünet két fájás között.

Milyen fájdalomcsillapító technika segített ezekben az órákban?

A légzés. Igyekeztem ellazultan lélegezni. Amikor készültem a szülésre, csomó kép volt a fejemben, hogy mire fogok gondolni, amikor tágulok, de ezek a képek nem jöttek, csak a légzés figyelése segített.

És közben kaptam muskotályzsálya olajat a derekamra, masszíroztak. Mindeközben nehéz volt eldönteni, hogy mi esik jól, és mi nem. Dönteni sem tudtam, és kommunikálni sem igazán. Amikor a zuhanyt engedték rá a hátamra az is kicsit jó is volt, meg nem is. Nyilván nagyon fájt, és nem enyhítette a zuhany igazán. Talán csak a derékmasszírozás segített. Figyeltek arra is, hogy legalább néha igyak. Letörölték az arcom hidegvizes törülközővel, az jól esett. Elég hangos voltam, és arra is emlékszem, hogy jól esett nem visszatartani a hangom, de igyekeztem mélyebb tónusban hangokat kiadni. Nem tudom, hogy segítette a folyamatot, de nagyon jól esett. Emiatt szuper, hogy hétvége volt, mert így el tudtam engedni magam, és nem azzal foglalkoztam, hogy ki mit hall ebből.

Így zajlott a tágulás folyamata. Hatékony volt, mert délre már teljes volt a tágulás.

Ami viszont kellemetlen volt, hogy a medencében jött belőlem valamennyi széklet. Nem tudták kihalászni, mert annyira híg volt. Dilemma volt, hogy így bent maradhatok-e a medencében, de végül maradtam. Csak közben azon stresszeltem, hogy jó lesz-e így a babának. Talán ezért is szálltam ki a kádból. Ekkor talán már a kitolási szakban voltam.

Kiszálltam a vízből, és ekkor jött a neheze. Elkezdtem érezni, hogy nyomódik egy ideg a lábamba. Borzasztóan fájt, ami az egész folyamatot megakasztotta. Nem találtam azt a pozíciót, amiben ezt a lábfájdalmat el lehetett volna viselni.

Tehát nem is az összehúzódások elviselése jelentették a főfeladatot, hanem a lábad fájdalmának elviselése?

Igen. A tolófájásokat nem is éreztem rossznak, a gond az volt, hogy összecsuklott alattam a lábam, ha épp jött a belenyilalás. Már a szülés előtti napokban is éreztem. Talán az isiász, de korábban nem volt ilyen erős, és nem volt folyamatos. Brutális volt.

Mi volt a megfelelő testhelyzet ekkor?

A guggolás és a hátonfekvés, amiről tudjuk, hogy nem a legoptimálisabb pozíció. A lábaimat segítettek tartani, kapaszkodtam. Ezek a helyzetek talán segítettek, de a szülőszéket is kipróbáltam, nem éreztem biztonságban magam rajta. Azt éreztem, hogy túlságosan előre kellene dőlnöm rajta. Nem volt jó. Küzdelmessé vált a folyamat. Nehezen tudtak támogatni benne. Javasolták, hogy lépjek túl a fájdalmon, hogy próbáljam magam ellazítani, de ezt nem lehetett. Nem tudtam a tudatommal megszüntetni ezt a fájdalmat. Talán ők sem találkoztak még ilyen jellegű idegfájdalommal.  

Nézegették, hogy hol van a baba, hogy mennyire tudott lejönni. Akkor már nem volt olyan pozitív a hangulat. Tanakodtak magukban, hogy ezt meddig lehet még folytatni. Két órányi kitolás után, amikor a szívhang picit kezdett esni, akkor mondták, hogy ezt tovább itt ne folytassuk, ne húzzuk az időt, menjünk be a kórházba.

Rosszul esett, hogy ugyan éreztem, hogy van egy fajta bizonytalanság bennük, de ezt nem kommunikálták a folyamat közben. Meglepett, mert csak akkor mondták, amikor a bábák biztosan tudták, hogy menni kell. Nem volt időm erre felkészülni. Talán azért csinálták így, mert ha mégsem kellett volna menni, akkor ne hátráltasson a folyamatban.

Hirtelen átváltott minden egy határozott irányításba. Én pedig nagyon nem akartam elmenni onnan. El sem tudtam képzelni, de közben már lépésenként haladtunk a felöltözésben, a lépcsőfokokon…

Ha tolófájásaid voltak akkor Sári már lenn volt a szülőcsatornában?

Igen, ráadásul szorult helyzetben, viszonylag hosszú időn keresztül. A feje nem látszódott csak, ha elhúzták a szeméremajkakat.

Mentőt hívtak?

Nem. Betelefonáltak a kórházba és az egyik bába kocsijával mentünk át. Az autóút a leghorrorisztikusabb része volt a szülésnek, illetve a séta be a szülőszobára. Akkor már sűrűn jöttek a tolófájások. Lehet, hogy előrelendítette a zötyögés is a folyamatot, nagyon rossz volt, mentálisan is. Nagyon nem akartam ezt. Azt, hogy vajúdás közben kelljen átmennünk a kórházba. Megtörtem lelkileg.

A hátsó lifthez mentünk, mert az közelebb vitt a szülőszobához, de a lift nem akart működni. Ott álltunk, és nem jött. Végül a bábánk felhívta a szülésznőket, és valahogy leküldték, borzasztó volt várakozni ott ebben az állapotban. Ahogy felértünk a szülőszobára, minden káoszos lett. Ott volt 4-5 ember. Nem tudtam, hogy ki kicsoda. Bemutatkozásra nem volt idő. Adatokat nem vettek fel.

Felfektettek egy ágyra, és elkezdődött a gyorsítása a folyamatoknak. Nem mindenről mondták el, hogy mi történik, de én sem voltam olyan állapotban, hogy kérdezzek bármit is. Infúziót kaptam, oxitocint. A gátmetszés volt az egyetlen, amit megkérdeztek, hogy mehet-e. Ugyan mondták, hogy mit csinálnak, de azért választ is vártak. Majd elkezdték nyomni a hasam.

Az érkezésünk után 20 perccel megvolt Sári. Gyorsan ment minden, én viszont elvesztettem a kontrollt, ami nagy váltás volt lelkileg. Rossz, hogy így kellett befejezni. Az viszont szuper volt, hogy a bábám bent maradhatott, és Endre is ott lehetett. A bábám végig látta, hogy mi történik, és később mindent el tudott mesélni.

Fizikailag nem fájt, hogy kinyomják, nem volt nagyon kellemetlen. Felsírt rögtön. Nagyon meggyötört, rémült kislány volt. Lila volt a feje. Endre szerint a teste pedig fehér. Szóval biztosan stresszes volt számára ez az időszak. Indokolt volt, hogy bementünk a kórházba. Összevarrtak, ami szintén nem fájt igazán. Közben Sárit megmérték, felöltöztették, és megkaptam. Mi biztosan nem így csináltuk volna, miért kell ruhában lennie, amikor először rám teszik?!

Volt egy kétórás aranyóránk. Ha nem is olyan körülmények között, ahogy gondoltuk, de megvolt a hármasban töltött kis idő.  Utána viszont el kellett köszönnünk Endrével egymástól. Erre nem voltunk felkészülve. Sárit is csak az üvegablakon keresztül nézhette meg később Endre. Nem volt családi szobánk sajnos. Emiatt tanakodtunk is, hogy bent maradjunk, vagy hazamenjünk hamarabb, de azzal riogattak, hogy nincs meg a streptococcus szűrésem, paráztattak, hogy mi van, ha pozitív vagyok, és elkapja a baba, emiatt mindenképp kérték, hogy maradjunk bent. A babát is szerették volna leszűrni.  Amúgy a neonatológus semmit nem csinált. Az ártatlanság vélelmével úgy vettük, hogy Sári is negatív. Érdekes, hogy kórházon belül is mennyire más az elbírálás. Végül azért bentmaradtunk három napot.

Milyen érzések maradtak benned a szüléseddel kapcsolatban?

Nem tudom, csak azt, hogy erre a szcenárióra nem voltunk felkészülve. Maradtak fájó dolgok: a placentát meg sem néztem, pedig el is akartuk vinni. A köldökzsinórt sem láttam, pedig hozzátartozott volna a teljes élményhez. Nem is értem, miért nem jutott eszükbe, hogy szeretném-e megnézni.

Azt éreztem, hogy nem is érzek semmit. Látom, hogy ott van, megszületett, örülök neki, de nem volt eufória vagy megkönnyebbülés. A végső fázisból már csak egy irányítást éreztem, azt, hogy mikor nyomjak, mikor tartsam vissza. Biztos szükséges volt, amiatt, hogy a seb ne hasadjon tovább, de ezáltal nem éreztem, hogy Sári, hogyan jön ki. Nem tudtam testileg sem megélni a folyamatot.

Az viszont sokat segített, hogy meg tudtuk beszélni a bábákkal, hogy ők, hogy látták a történéseket. Mindketten azt mondták, hogy az okát nem tudják pontosan, de azt biztos, hogy erre volt szükség. Az járt a fejükben, hogy esetleg köldökzsinór problémától nem halad lejjebb, vagy, hogy rosszul konfigurálódott a feje, és tartáshiba miatt nem jön, de egyik sem igazolódott be. A bábánk látta, hogy hogyan született meg, és ezek mind rendben voltak. Végülis nem tudták megmondani, hogy miért így alakult. Még keresem a válaszokat. Ha tovább maradok a vízben, az talán segített volna, nem tudom. A víz mintha enyhítette volna az idegfájdalmat, de hogy ettől könnyebben kijött volna, azt nem tudjuk.

Viszont milyen jó, hogy a válaszok helyett kaptatok egy egészséges gyermeket.

Igen, az jó, hogy egészségesen született meg. Jó, hogy nem riogattak azzal, hogy ez vészhelyzet, csak később mondták, hogy benne volt egy rosszabb kimenetel is. Szükséges volt, hogy így járjanak el. Azt is mondták, hogy ha a bábák kísérték volna orvosként a szülést, akkor ők is ugyanezt teszik. Gátmetszéssel, hasnyomással. Ez megnyugtató számomra, mert ebből tudom, hogy erre tényleg néha szükség lehet. Könnyebbé teszi az elfogadást, hogy egy olyan szemléletű szakember, amilyen a bábánk szintén úgy gondolja, ahogy a kórházi orvos is gondolta. Ez sokat számít.

Az a tudat is segíthet, hogy Te mindent megtettél. Készültél rá testileg, lelkileg tudással. Kiválasztottatok egy csodás helyet, remek szakemberekkel, ahol a legjobb szaktudással támogattak a vajúdásod alatt.

Igen. Csak éppen, ami nálam volt, arra senki nem számított. Ez a fajta idegfájdalom nagyon ritka lehet. Ráadásul utána is megmaradt. Most már jobb, de a gyermekágyban is kitartott ez az érzés.

Nehéz érezni, hogy így is büszke lehetek magamra. Igyekezték hangsúlyozni, hogy én ezt megcsináltam, és jó, hogy jól vagyunk, de az élményt, hogy én ezt megcsináltam, azt elvette a vége. Büszke vagyok arra, hogy milyen szépen hatékonyan ment a tágulás, és arra is, hogy ugyan nagyon fájt, mégis tudtam kontrollálni, elviselni a vajúdás érzeteit. Az utolsó egy óra miatt mégis elégedetlen vagyok. Lehet, hogy ez még átalakul. Nem tudom.

Azt megkérdőjelezni, hogy befogadtad a testedbe, kihordtad a szíved alatt, hogy magától elindult a vajúdásod, hogy kinyitottad előtte az ajtókat, és ilyen nagy szerető ölbe érkezett, azt nem lehet megkérdőjelezni, mert ezek hatalmas érzelmi kincsek, sőt a babád idegrendszerének, testének is nagyon fontos események. Erre ér támaszkodni, mert ez a Tied, ez a Te eredményed.

Próbálok ezekre fókuszálni, mert tudom, hogy ez mind így igaz. Most már nem is sírom el magam, ha a szülésre gondolok, persze a hormonok is kevésbé játszanak közre, de ha azokat a bizonyos zenéket hallgatjuk, akkor előjönnek a sírások. Tudom, hogy ez egy folyamat, amit fel kell dolgozni.

Az a tudat is segít, hogy ha kórházba lettünk volna, akkor sokkal több beavatkozás lett volna. Eleve nem várták volna meg, hogy elinduljon, hanem elindították volna, ettől az egész más lett volna minden. Ehhez képest a vajúdás jó volt, amennyire jó tud lenni egy vajúdás. Nincs olyan dolog, amit máshogy csinálnék. Talán csak annyi, hogy minden szcenárióra jobban felkészülnék. Az bennem volt, hogy kifutunk az időből, és emiatt kell kórházba menni, de arra nem számítottam a folyamat közben kell bemenni a kórházba.

Nem traumatizált szülésed volt, sőt sok dolog nagyon szépen alakult, de azért ezzel érdemes foglalkozni. Ha nem is feltétlenül pszichoterápiára járni, de akár női körbe, vagy szülésfeldolgozó csoportba. Ezzel érdemes foglalkozni, és nem elbagatellizálni az érzésidet. Vannak olyan élmények, amiket nehéz feldolgozni, és meg nem történtté egyiket sem tudjuk tenni, de könnyebbé tehetjük. Lehet, hogy 10 év múlva is fájni fog, de az nem mindegy, hogy mennyire, és ebben a feldolgozás sokat segít. Nem kell mély bugyrokat kinyitni, sokszor elég megosztani, és meghallgatni mások történetét. Elég sokszor csak megengedni, hogy legyen az, ami megtörtént.

Már az is segít, hogy most elmondtam Neked, mert Te is eléggé követted a várandósság végét.

Igen, és szép emlékek azok a közös gyakorlások. Hogy alakultak a szülést követő napok?

Sári nagyon lelkes szopizó volt. Már az első éjszaka is sokat volt mellen. Sokat segíthetett a tejbelövellésben. Végig mellettem volt. A kórházba még ugyan nem indult be a tejem, és határon volt Sári súlyesése, mivel sok mekóniumot ürített. De hazaengedtek minket, anélkül, hogy tápszert kapott volna. Kaptunk még pár napot. Ahogy hazamentünk este be is lövellt a tej. Talán az otthoni környezet is segített, és tényleg ahogy mondtad: rakéták lettek a melleim. Már aznap este el tudott kezdeni Sári belőle enni. Szerencsére a szoptatás problémamentesen megy.  Most, az első pár hétben fájdalmas a mellbimbómnak, de nem lett sebes, nem gyulladt be. Sári sokat szeretne enni, állandóan szopizna. Kicsit aggódtam is, hogy túletetjük, de persze tudom, hogy anyatejes babát nem lehet. Szépen gyarapszik a súlya. Pedig a családi sztori az, hogy Anyukám mindannyiunkat csak minimálisan tudott szoptatni, de talán erről a körülmények, és az akkori ajánlások tehetnek.

A záró kérdésem jön: Milyen fontos tanulsága van a történetednek? Mit vigyen magával egy kismama a leendő szülésére, ha a Te történetedből indul ki, azon kívül a tanácson kívül, hogy minden eshetőségre készüljön fel?

Tárgyi dolog nincs, a kórházi táska nagy részét nem használtam egyáltalán. Viszont lelki van: a kórházban jobban kiállhattam volna magamért, erre az időszakra lehetett volna jobban készülni.

Szóval készüljön fel a kismama, hogy fel tehesse ott és akkor a kérdéseit! Ha az mondják, hogy valami szükséges, akkor tudja, hogy valóban szükség van-e rá! Sajnálom, hogy ott kiesett a kontroll a kezemből. Ezt jó lett volna elkerülni.

A „Azt éreztem, hogy nem érzek semmit.” – Évi szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Mit tudsz a saját születésedről?

Kísértetiesen hasonlóan zajlottak Anyu szülései, mint az én szüléseim. Nem tudom pontosan, hogy lelkileg hogyan élte meg, de a folyamat hasonló volt. Elfolyt a magzatvize, bementek a kórházba, de nem történt semmi. Lefeküdt aludni, és másnap reggel a nagymamám kérésére indították be a szülést. Oxitocint kapott, és pár órán belül megszülettem.

Nem Te vagy az első a generációnkból, akinek az anyukája nem a lelki megéléseiről számol be.

Tényleg nem erről az oldalról közelítette meg a szülést.

Lehet, hogy mire mi is majd a lányainknak mesélünk a szüléseinkről máshova tesszük majd a hangsúlyt?!

Nem hiszem. Akkoriban nem voltak szülésfelkészítők. Nem készültek ennyire tudatosan a szülésre, talán nem is érezték ennek jelentőségét.

A húgod születéséről is tudsz részleteket?

Igen. Nagyon enyhe kontrakciókkal indultak be a kórházba, de mire beértek már alig volt ideje az orvosnak átöltöznie, és már meg is született a tesóm. Nagyon gyorsan zajlott le.

Volt olyan szüléstörténet a környezetedben, ami nagy hatással volt rád a saját szülésed előtt?

Igen, bent voltam a testvérem szülésénél. Hat hónapos koráig nem is tudtuk, hogy terhes. Nagyon egyedül lehetett. Az utolsó trimeszterben már ott voltunk mellette, de nagyon nehéz lehetett számára ez az időszak. A szülésére visszagondolva pedig, rossz belegondolni, hogy én mennyire nem tudtam jó lelki támasz lenni a számára.

Ő is így élte meg?

Szerintem ezen nem gondolkozott ennyit. Minden komplikáció mentesen zajlott. Haladt a dolog a természetes útján. Tette a dolgát, és azt, amit a teste diktált.  

Hogy kerültél oda?

Fiatalon váratlanul teherbe esett. Veszélyeztetett terhes lett, emiatt nem otthon, Gyöngyösön tervezték a szülését, hanem itt fent szült Budapesten a Baross utcában. Amikor hajnalban beindult a szülése, akkor engem tudott csak elérni. Sem az akkori párja, sem a szüleink nem voltak a közelben.

Így is terveztétek, hogy Te leszel bent vele?

Nem. Teljesen váratlanul ért. Pedig gondolhattam volna, de fiatalok voltunk még. Én 22, ő 20 éves volt. Fogalmam sem volt, hogy mi történik egy szülésnél, és arról sem, hogy mindeközben mi zajlik le egy nőben. Ráadásul nem is volt igazán jó a kapcsolatunk.

Mindig nagyon szigorú voltam vele. A szülésénél is. Nem voltam egy dúla típus, nem tudtam egy meleg ölelő közeget teremteni számára, de ott álltam mellette, ürítettem az ágytálát, nyomtam vele együtt. Néma csendben szült, befelé dolgozott. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy min megy keresztül.

Milyen érzés volt mellette lenni?

Nem fogtam fel mi történik. Minden új volt számomra. Maguktól, ismeretlenül történtek a dolgok. Ha az orvos mondott neki valamit, akkor utána én csak azt szajkóztam számára. A kitolásnál minden nyomásnál mondtam, hogy csukja be a szemét, nehogy baja legyen a szemének. Biztattam a végén, hogy milyen ügyes és, hogy most már mindjárt meglesz a babája. Ezek jöttek ösztönösen.

Amikor a kitolási szakasz vége felé jártunk – amiről akkor még azt sem tudtam, hogy mi az – akkor az orvos megfogott, hogy „Jöjjön csak ide! Ilyet még úgysem látott!” – és akkor én premier planban végig néztem, ahogy megszületik az unokahúgom, de mégsem voltam meghatódva. Amikor viszont a kezembe foghattam, akkor nagyon is, de akkor az már másról szólt.

Nem tartott sokáig a húgom vajúdása. Hamar lezajlott. Komplikáció mentes volt minden. Viszont találtak a kicsi agyában egy cisztát. Inkubátorba került. Két hétig bent voltak a kórházban. A szemidegeit károsította a ciszta, azóta sem lát jól. Ez az időszak nagyon megviselt mindannyiunkat.

Szóval van előzmény pakkod.

Igen, de nem tudom, hogy ez mennyire dominált az én megéléseimben. Az biztos, hogy nagyon sokat sírtam a terhességem alatt amiatt, hogy mennyire nem voltam tisztában azzal, hogy mi történt a szülésében a testvéremmel, így támogatni sem tudtam

Azt az elképzelésedet, hogy a szülés egy természetes folyamat a történtek csak erősítették.

Igen, nálunk a családban az, hogy egy nő könnyen szül, természetes volt. Én pedig a szüléseimet csodának éltem meg. Ezért is szerettem volna elmesélni. Mert olyan szépen zajlott minden. Nem alakulhatott volna jobban. Tudom, hogy én vagyok a ritka eset, de legyek akkor én a pozitív megerősítés más számára.

Mitől alakulhattak így a szüléseid?

A rajtam kívül álló körülmények biztosan sokat számítottak. Könnyen teherbe estem, amikor gyereket szerettünk volna, pedig Lucánál 39, Fridánál 42 éves voltam. Tudtam, hogy Anyu is komplikáció mentesen szült. Ez nagy bizodalmat adott magamba és a testembe, a nőiességemben is. Soha, annyira nőnek nem éreztem magam, mint amikor elkezdett nőni a hasam. Máshogy kezdtem kapcsolódni a barátaimhoz, a nőkhöz. Miközben tudta, a testem pontosan, hogy én erre képes vagyok.

De közben tudatosan készültél is a szülésre.

Igen. Sokat olvastam. A „Nem harap a spenót” volt az első könyv volt, amit terhesen olvastam. Sok mindent itthon megvalósíthatatlannak gondolok belőle , de sok szimpatikus dolgot is megfogalmaz. Olvastam Szécsi Noéminek „A kismama naplója”-t.. Ráadásul épp párhuzamosan haladt a terhességem a könyvben leírtakkal, illetve olvastam még Jean Leidloff, Az elveszett boldogság nyomában című könyvét. Nem nagyon értettem, hogy ebben az utóbbi könyvben leírtak, hogy összeegyeztethetőek a mi világunkkal, de érdekes volt. A mély pszichológia irányba nem mélyedtem el,sokkal jobban esett szépirodalom jellegű könyvet olvasni, mint ismeretterjesztőt. 

Nem ajánlom kismamáknak, de számomra érdekes volt Sheila Heti Változások könyve is, amiben azt próbálja megfejteni a hősnő, hogy akar-e gyereket vagy nem. Sokáig én sem voltam benne biztos, hogy akarok. Sok olyan kérdést  fogalmaz meg, amit én is átrágtam, de alapvetően, inkább idegesített a vekengése, mint nem. 

És fontos volt a szülésznőm, Jolán személye és felkészítője is. Vele szültem a Szent Imrében. Sokat hallottam Jolit beszélni. Biztos pont lett a számomra. Mivel a kovid kellősközepén szültem, így egy három alkalmas online szülésfelkészítőn vettünk nála részt, illetve kértem tőle egy online magán beszélgetést is. Úgy éreztem, hogy mindent tudok a témáról, de azért ma már azt is tudom, hogy iszonyat nagy szerencsém volt.

Nem merült fel, hogy magánintézményben szülj?

Lucánál nem, Fridánál igen, de egyszerűen nem éreztem indokoltnak olyan sok pénzt kifizetni rá, miközben tényleg volt egy határozott érzésem, hogy én ezt meg tudom csinálni.

Menő vagy!

Tudom, hogy nem ez a jellemző, és emiatt nem is szívesen beszélek róla. Nem szeretnék ezzel vagánykodni. Szerencsém volt sok mindenben, de én is nagyban benne voltam a hozzáállásommal, abban, hogy mindez így alakult.

Sok nő gondolja azt, hogy a szülés a világ legtermészetesebb dolga, és ez így is van. De készülni kell rá. Ugyanis ez a természettel szembeni nagy bizalom a nők jelentős többségének itt Magyarországon nem jön be. A természetre nem érdemes hagyatkozni, mert a rendszer nem ezt szolgálja. Neked bejött. Sikerült. Volt egyáltalán benned bármi aggodalom?

Igen. Féltem a fájdalomtól. Az első szülésemnél segített, hogy nem tudtam, hogy mi vár rám. Még úgy sem tudhattam ezt elképzelni, hogy sokat készültünk rá. Joli felkészítőjén túl, voltunk egy dúla ismerősünknél is szülőpozíciós órán. Vicces volt, sokat nevettünk, de semmit nem alkalmaztunk belőle.

Csináltál szülési tervet is?

Mondták, hogy készíteni kellene, de nagyon erős ellenérzésem volt ezzel szemben. Nem értettem, hogy hogy lehet megtervezni, azt, amit nem lehet. Nem csináltam tervet. Tényleg bíztam abban, hogy úgy történik majd minden, ahogy történnie kell.

Nyugodt voltam. Azt éreztem jó helyen vagyok. Nem a kórházban, hanem abban, ami épp történt velem. Volt bennem egy ősbizalom, hogy én fogok tudni szülni, és minden rendben lesz.

Ilyenkor szokták megcsillagozni a szöveget, és nagybetűkkel kiemelni: „NE PRÓBÁLD KI OTTHON! Ő megcsinálta, neki sikerült, de ne próbálja ki!” Pedig milyen jó lenne, ha mindenkinek sikerülne, és fantasztikus, hogy Neked ilyen élményed van.

És hangsúlyozom még egyszer, hogy félreértés ne essék, nem azért nem sikerül ez sok esetben itthon, mert nem jó az anya hozzáállása a szüléséhez, vagy épp saját magához, hanem sok esetben a rendszer nem támogatja ezt a fajta hozzáállást. Te egy jó attitűddel, egy jó intézménybe, jó emberhez kerültél, ráadásul a párod is jelen volt és tudott segíteni is. Mindenki egészséges volt és hagyták, hogy megtörténjen a csoda. 

Hogy indult el az első szülésed?

Egyszer csak elfolyt a magzatvíz. Bementünk a kórházba éjfél körül. 18 órával később indult el igazán a szülésem. Addig vártak. Illetve 12 óra után kaptam antibiotikumot. Az orvosom délután 4-kor, amikor hazament, így szólt:

„Az orvosok 99%-a beindítaná ezt a szülést, de Ön jól van, a CTG-n látszik, hogy a baba is jól van. Várjunk reggelig!” Két órával később megjelentek az első kontrakciók. Este nyolc körül kezdtem el aktívan vajúdni. Hajnali háromnegyed egykor született meg Luca.

Milyen fantasztikus, hogy kivárták ezt az időt. Az első fájások megjelenésnél, hogy telt az idő?

Egyedüli kismama voltam a szülészeten, így enyém volt az alternatív vajúdó, végig a kádban vajúdtam. Már a közös vajúdóba is zuhany alá álltam, de, amikor saját szobám lett, akkor engedtünk egy kád vizet. Jött a hasamra folyton a víz.

Joli pár óra után érkezett meg iszonyatosan fáradtan, de a jelenléte így is hatalmas biztonságérzetet adott. És persze ott volt Pál, a férjem is. Joli a kádban rám tette a CTG-t. Csak egyszer szálltam ki onnan, amikor beöntést kértem.

A vajúdásod alatt milyen technikát tudtál használni, ami segítségedre volt a kontrakciók megélésében?

A légzéstechnikák segítettek leginkább. Az összehúzódások közben mély hasilégzéssel lélegeztem. Elengedtem a számat, és igyekeztem nem begörcsölni attól, hogy jön a fájdalom, hanem inkább ráülni és elengedni. Ez ment, működött. A kitolásnál pedig a tollpihe fújó légzést használtam, amikor el kellett lélegezni egy-egy összehúzódást. Pál készült zenével is, de amikor berakta kértem, hogy azonnal kapcsolja ki.

Azóta meghallgattad már?

Nem. Nem is tudom, hol tudnám elérni.

Szóval a légzés segített. És más is?

Igen, az aromaterápia is segített. Joli ajánlotta, így levendulavízzel készültem. Kis törülközőre csepegtetve tettem magamra. A fájdalom mérhetetlen, leírhatatlan, de most is úgy gondolok vissza a szülésre, hogy mennyire nagyon szép volt ez a hullámzás.

Egyre intenzívebben jöttek a fájások. Annyira erősen, hogy meg is ijedtem.

De a fülembe csengtek a sokszor ismételt mondatok: „A fájdalom a barátod.” és, hogy „Add át magad a hullámzásnak.” Könnyen eljöhet az a pont, amikor ezt vagy elkezded megélni, vagy a poklok poklát járod meg. Itt jöttem rá, hogy mindegy, hogy ki van körülöttem, lehet bármekkora is a támogatás, egyedül vagyok benne, és csak én tudom megcsinálni. Ezeknek a felismerése adott erőt ahhoz, hogy ezeket a sokszor hallott mondatokat magamévá tegyem, és valóban átadjam magam a szülésnek, és jelen legyek.

Átadtam magam, és onnantól tudtam együttműködni a fájásokkal. Ehhez képest viszont a kitolás kihívás volt. Azt nem kívánom senkinek.

Sok nő épp ezt a szakaszt éli meg könnyebben. Számodra mi volt benne ennyire nehéz?

Már megszoktam a korábbi érzeteket. Azt, hogy milyen érzés a kontrakció, mikor jön, meddig tart, hogy mikor múlik el. Fel tudtam rá készülni, de a kitolás egy nagyon durva és éles érzés volt. Azt éreztem, hogy szétszakad a gátam. Ekkor kértem Jolit, hogy adjon fájdalomcsillapítót, kéjgázt, vagy bármit, ami segíteni tud. De Joli úgy látta, már nagyon a végén vagyunk.

Pált is megviselte ez a rész. Én legalább tudtam, hogy miért ordítok, de ő nem. Azt mondta később, hogy nagyon nehéz volt látnia a szenvedésem, plusz a tehetetlenség, mert támogatni persze tudott, de enyhíteni a fájdalmamon nem. Joli lenyugtatott, és el tudtam jutni arra szintre, hogy ne kiabáljak, hanem az energiám befelé fordítsam.

Joli kétszer kérte, hogy emeljem meg a csípőm, úgy látta, hogy úgy jobb lesz a babának. A kitoláshoz kiszálltam a kádból, térdeltem egy ideig, utána valahogy a hátramra kerültem. Az orvos szinte nem is volt jelen, mindent a Joli vezényelt le. Tényleg innen már hamar meglett Luca, ráadásul beavatkozás nélkül. Egy óra lehetett a kitolási szakasz. Sikeres gátvédelemmel szültem.

Milyen érzések jártak át?

Sok mindenre nem emlékszem, de arra igen, amikor megszületett Luca. Úgy csusszant ki, mint egy kis fóka. És a fájdalmat egyszer csak elvágták. Az egyik pillanatban volt, a másik pillanatban semmi. Ez nagyon megmaradt. Pál is azt mesélte, hogy fantasztikus volt látni, ahogy megváltozik a tekintetem, ahogy görcsből szivárvány lesz.

Misztikum az egész. Tényleg elmész egy kapuig, ahol ott van élet és halál. Ha nem is teljesen tudatos szinten, de ez megtapasztalható. Nagyon szép érzés. Gyönyörű volt. És Luca is olyan ügyes volt benne. Nagyon sokat tud lelkileg adni a szülés. Nekem életem élménye. A gyermek születésével Te is megszületsz, mint anya és ezzel együtt egy elképesztő erő jár át:„Ide nekem az oroszlánt! Ha ezt megcsináltam bármire képes vagyok!” Aztán persze ez kopik, és jönnek a nehézségek, de a szülés élménye és ereje már az enyém marad.

Mi történt Luca megszületése után?

Négy órát töltöttünk együtt. Joli olyan fáradt volt, hogy csak négy órával később jött vissza párna nyomokkal az arcán. Ekkor már én is örültem, hogy elhagyhatom a szülőszobát, nagyon fáradt voltam. Pár órára beadtam Lucát a csecsemősökhöz, de utána mentem is érte.

Másnap a szülés minden pillanatát újra éltem. Euforikus hangulatban voltam: két napig (kb)megállás nélkül bőgtem. Iszonyat hormon kitöréseim voltak. Nem tudtam szabályozni az érzelmeimet.  

Közben valahogy nem vettem észre, hogy Luca nincs eleget mellen. Estére sokat sírt. Én is. A csecsemősök nem voltak segítőkészek. Elküldtek éjszaka. Ez az egyetlen rossz élményem.

Másnap egy csecsemős nővért fogadtunk plusz pénzért, aki külön csak ránk figyelt. Együtt fürdettük Lucát. Én nem láttam rajta, de a nővér sárgának találta. Az egy napos babám inkubátorba, infúzióra, kék lámpa alá került. Odajártam be hozzá szoptatni. Simogattam a picike lila kezecskéjét. Összeomlottam. Nagyon megviselt. Ezzel kezdődött el a kálváriánk az etetésével kapcsolatban.

Mi történt?

Ebben is hasonló vagyok az anyukámhoz. Nem tudott sokáig szoptatni minket. Az infúzió után is nagyon aluszékony maradt Luca. Elkezdődött egy ördögi kör. Szoptatás előtt-után mértem a súlyát, táblázatban statisztikát vezettem. Jött a szoptatási tanácsadó. A Szoptanít, és a tápszer. Három hónapos volt a Luca, amikor utoljára szoptattam, utána egy hónapig fejtem még, de alig jött valami. Elengedtem. Utána tápszert kapott csak, ami nagyon megütött. Ellentmondott ez az egész annak, hogy tudok szülni, hogy a dolgok természetesen is jól működnek. Szoptatni nem tudtam.

Hogy teltek így a hetek?

Az első pár hónapot nem sírom vissza. Szétstresszeltem magam. Járhatsz felkészítőkre, de arra nem tudsz felkészülni, hogy milyen az, amikor otthon van egy újszülött, és neked kell életben tartani. Alig mertem hónapokig kimenni a lakásból. Ezért kezdtem el szeptember végén Mamakörös csoportba járni. Így legalább volt heti egy fix alkalom, amikor ki kellett mozdulnom otthonról. Nehéz volt, és ez a második gyermekemnél sem ment sokkal könnyebben.

A második. Frida.

Ő szivárvány baba. Volt egy vetélésem. Sokáig gondolkoztunk azon, hogy legyen-e egyáltalán Lucának testvére, de végül így döntöttünk, és persze jól is, csak akkor még ezt nem tudtuk. Teherbe estem újra, és most is imádtam terhesnek lenni. A vége persze nehezebb volt a másodikkal.

A körülmények is változtak közben. Nem volt választott orvosom vagy választott szülésznőm. A Szent Imrében is átalakultak a dolgok. Nem tudtam, hol lenne jó szülni, végül maradtam a Szent Imrénél, ott szültem. Négy szülésznő fordult meg körülöttem, amíg ott voltunk.

Hogyan indult el Frida?

Megint a magzatvíz folyt el először. Bementünk a kórházba ismét éjfél körül, de nem történt semmi másnap este hatig. Három óránként jártam CTG-re. Arra számítottam, hogy szépen felépül majd a folyamat, mint a Lucánál is, de ez nem épp így történt. Az utolsó CTG-nél este hétkor nem láttak semmit. Megvizsgáltak: egy ujjnyi, vastag méhszájat találtak. Nem volt reménykeltő a helyzetem.

Egyszer csak éreztem, hogy valami történik. Menstruáció szerű görcseim jelentkeztek. Elkezdtem mantrázni magamnak: Tágul a méhszájam és vékonyodik. Olyan jól sikerült, hogy 9-kor becsengettem a szülőszobára, és 9.12-kor megszületett Frida.  

Az ilyen gyors folyamat sokszor nagyon fájdalmas tud lenni. Te hogy voltál?

Iszonyatosan fájt, mert nem hullámszerűen jöttek a fájások, hanem folyamatos görcsölés volt. Nem volt pihenő idő, csak a folyamatos feszülés. Volt egy pont, amikor azt gondoltam, hogy ha ennél még rosszabb jön, akkor inkább császározzanak meg, mert nem fogom tudni végigcsinálni, de ez a pont nem jött el. De azért nem értettem, hogy ha ez az eleje, akkor mi lesz később. Mivel tényleg azt gondoltam, hogy ez csak a kezdte, ezért nem is indultam el a szülőszobára előbb, azt gondoltam még van idő. De ha öt percet vártam volna még, akkor ott szülök meg a kórteremben egyedül. Még mindig megrémülök, ha ebbe belegondolok.

Nem is értem, hogy tudtál kimenni.

Váratlan helyzet volt mindenki számára. Az egyik orvos – aki amúgy a vetélésemnél is vizsgált – az utolsó CTG-nél, az mondta, hogy talán holnap reggelre megszülök. Vele futottam össze később az 50 méteres folyosón, amikor már járni sem tudtam igazán. Csak támaszkodtam a három megállóm egyikében, amikor elment mellettem és így szólt: „Na, még egy balett-táncos.” – és megkopogtatta a hátam. Szóval így jutottam el a szülésznőkhöz. Megvizsgáltak, láttam a rémületet a szemükben: itt nincs már méhszáj. Minden szülőszoba tele volt, a leghátsó pedig nem volt még előkészítve. Oda mentünk be.

Kértem, hogy adjanak fájdalomcsillapítót, de erre már nem volt idő. Elkezdtem tolni. Pál már arra jött be, hogy majdnem kint van Frida feje. Viszont, amikor bejött sokat tudott segíteni azzal, hogy figyelmeztetett, hogy összpontosítsam az erőmet, hogy koncentráljak, ez eljutott hozzám. Így hármat nyomtam, és kint volt Frida.

Viszont a tágulási szakban egyedül vajúdtál.

Igen, igazi transzcendens élmény volt. Korábban csak attól féltem, hogy ezt az egészet – választott szülőnő hiányában – ne egyedül kelljen végig csinálni, de nem volt más választásom. Pál pedig abba a kórterembe, ahol voltam nem jöhetett be. Kint várt az osztály előtt.

Cserébe különös élmény ért.

A várandósságom alatt voltam egy szülésrebocsátó ünnepségen, ahol két Palya Bea dal nagyon megszólított. Az egyik a „Folyton nő” volt. Az utolsó trimeszterben nagyon sokat hallgattam, erősen hatott rám. Sokat sírtam miközben hallgattam. A másik pedig a „Hívlak téged”, ami az összes felmenőt szólítja meg. Ezek jártak a fejembe, és tényleg megjelentek a felmenőim: az anyai nagyapám és apai nagymamám nővérei, akiket nagyon szerettem, de  már nagyon régen meghaltak.

Körülvettek a család női felmenői, és ahogy kint lassan teljesen besötétedett, én egyre mélyebbre merültem a fájásom tengerében. Sötét volt a szobában, és én egyedül voltam. Amikor már négykézláb kapaszkodtam az ágyban, akkor észleltem, hogy ennek fele sem tréfa, és el kell indulnom, hogy valakinek szóljak.

A vajúdás iszonyatosan intenzív lehetett, ez is hozhatta ezeket a megéléseket, viszont, ha jól értem, akkor nem volt annyira nehéz a kitolás, mint Lucánál.

Igen, valóban. Az tök jó volt, mert míg Lucánál csak a fájdalmat éreztem, Fridánál éreztem, ahogy fordul bennem, éreztem, ahogy megérkezik a feje a medencémhez. Éreztem, ahogy jön lefelé. És olyan nagy szerencsém volt, hogy nem volt semmi komplikáció, és nem volt velem semmi dolguk a kórházban. Gátsérülésem sem lett.

Micsoda asszony!

Mondjuk ezért sokat is tettem a gátmasszázzsal és a málnalevél teával. Plusz, amikor kért a szülésznő, hogy lassítsak, akkor megtettem. Azt is el kell mondani, hogy mindkét lányom nem túl nagy babaként jött a világra.

Hátra volt még a méhlepény.

Az valahogy nehezen jött ki. Kérdezték, hogy érzem-e az összehúzódást, de nem éreztem. Sok idő telt el mire megszültem a méhlepényt. Utána körbetamponálták a méhem, mert úgy látták, hogy erősebben vérzek, mint ahogy kellene. Az nagyon rossz érzés volt. Kértem, hogy hagyják abba, de nem volt más választásom.

Utána viszont jött az arany óra.  

Három órán keresztül voltunk magunk. A végére már szerettem volna összeszedni magam, de a szomszéd szobában az egyik szülésnél komplikáció adódott. Fáradt voltam, mert akkor már 48 órája nem aludtam rendesen.

De a következő éjszaka sem volt sokkal könnyebb. 

Az első közös éjszaka Frida sokat sírt, én ekkor a fáradtságtól már vibrálva láttam, tápszert kértem, és azt gondolom, hogy ez nagyon jó döntés volt.  

A szoptatás könnyebben ment, mint Lucánál?

Frida nagyon tapadt. Én pedig megtanultam a leckét, és folyamatosan mellre helyeztem, dolgoztunk az ügyön. Jól is ment. Rengeteg tejem volt. Sokat le is fagyasztottam. Hét hetes lehetett, amikor egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna. Alig volt tejem. Elkezdtem szaporítani. Ipari mellszívó gépet béreltem. Nem bíztam a véletlenre, de két hetente mindig volt egy nagy váltás. A hat hetes kontroll helyett, én a tizedik héten voltam ultrahangon, és úgy látta a doki, hogy nagyon aktívak a petefészkeim, és a méhnyálkahártyám is vastagodott, elkezdtem menstruálni. Valószínűleg a hormon ingadozás betett a tejtermelésnek. Frida most három és fél hónapos, most kapott először tápszert. Elkezdett riogatni a háziorvos, hogy nem fejlődik jól. A súlygyarapodása épp az alsó határon van. Beadtam a derekam, mivel én magam is úgy éreztem, hogy keveset eszik, és ráadásul igazán nincs is több tejem. Pótolni kezdtünk.  

Hogy vannak a lányok most együtt?

Persze van testvérféltékenység, de teljesen megértem Lucát, hiszen ez nettó trónfosztás. Felcsavarták rajta koppig a hangerőt, és nem lehet sehogy lehalkítani. Hamar kiborul mindenen, ráadásul az ovit is most kezdte. Nagy csomag.    

Visszatérve a Te testvéredre, az jutott eszembe, hogy talán mégis lehetett az ő története hatással a Te szüléseidre. Az a bizalom, amivel voltál magad, és a természet felé, talán abból is fakadt, hogy volt egy olyan fiatalkori tapasztalásod, hogy ez megy, hogy ez működik.

Könnyen lehet. Hiszen láthattam akkor, hogy ez így történik. Összeszorítja a szemét, és megvan a baba. Lehet.

Mindezek függvényében milyen csomagot tennél össze egy hamarosan szülő nőnek?

Nem szeretném, hogy elcsépeltté váljon, de nekem a bizalom adta a legtöbbet. A tested tudja, hogy mit kell tennie. Bízz magadban, bízz a testedben! És legyen melletted valaki, akiben maximálisan megbízol!

De egy másik megközelítésből érkező tanácsom is van: Legyen egy szép hálóinged, amit felveszel a szülőszobán. Én azt gondoltam, hogy tök mindegy mibe leszek, és végül olyan rosszul éreztem magam az XXL-es hálóingben, amit Lucával vittem. Nem éreztem jól magam benne, ahogy tologattam a folyosón. Szóval legyen egy szép szett! Jó megerősítés!

Újra másik téma: Ha szükség van rá, és megteheted, bérelj ipari komoly mellszívó készüléket. Szerintem mással nem éri meg próbálkozni. Nagy csomag, de nagyon megéri.

Egy újabb megközelítés: Írd le a szüléstörténetedet, addig amíg emlékszel rá. Vagy vezess naplót az első történésekről egy szép füzetbe.

És egy utolsó: Nekem nem esett jól a várandósságom alatt szüléstörténeteket olvasni. Nem szerettem volna máséhoz hasonlítani a sajátomat. Szerintem nem tesz hozzá, de egy-egy nehéz történet sokat elvehet.

A legeslegutolsó:  ha van lehetőség rá, akkor szervezz komatálat. Nekem a barátaim és a családom három héten keresztül hordta a kaját. Elmondhatatlan könnyebbség, hogy nem kell azzal foglalkoznod, hogy mit egyen a család. Innen is köszönöm nekik!

Akkor álljon itt most a Te pozitív megerősítő történeted, ez biztosan erőt adhat mások számára is!

A „Ha ezt megcsináltam, bármire képes vagyok!” – Timi meséli el szüléstörténetés bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Bori hosszú heteken keresztül járt a kismama jóga óráimra, de már az első órán úgy éreztem, mintha régi ismerősök lennénk. Bori mindig mosolygós volt az órákon, különleges nyugodt jelenléttel volt jelen még az utolsó hétben is. Ezért is voltam nagyon kíváncsi arra, hogy hogyan hozta világra Ábelt.

Mit tudsz a saját születésed történetéről?

Anyukám második gyermeke vagyok. Tőle mindig azt hallottuk, hogy a bátyám nagyon küzdött, sokat dolgozott, hogy megszülessen. Én, Borika viszont piperézkedtem odabent, és úgy kellett noszogatni, hogy jöjjek már ki. Bár többször beszélgettünk az elmúlt hónapokban anyával a szüléseiről, de mégsem emlékszem igazán a részletekre.

Milyen érdekes, hogy benneteket helyezett aktív szerepbe és nem saját magát.

Igen, mintha a mi személyiségünkön múlt volna.

Részben így is van talán.

Valóban, mi is Ábelnél már a személyisége részeként nézzük azt, ahogy útnak indult.

Pedig nem feltétlenül van mindenkinél párhuzamban a személyiség és a születése körülményei vagy annak narratívája között. Én például pontos vagyok általában, és mégis, anya szerint noszogatni kellett.

Én is sok pro és kontra példát tudnék mondani… Volt olyan szüléstörténet a családotokban, ami meghatározó volt számodra?

Ha nem is szülés, de egy történet fontos volt. A nagynéném elvesztette a háromhetes gyermekét. Én ugyan nem tartottam ettől ebben az időszakban, de tudtam, hogy ilyen is előfordulhat.

Beteg volt a babája?

Igen. Szívbeteg volt, nem jutott elég oxigén a vérébe. Az ötvenes években történt. Nem is tudtak rá felkészülni, nem tudtak ellene semmit sem tenni.

Talán ma már máshogy alakul az ilyen betegséggel született gyerekek élete. De térjünk vissza rád, rátok. Mit tudtál a terhességed előtt a szülésről?

Hű, nem is tudom. Nagyon nehéz erre visszagondolni, felülírja a mostani tudásom az emlékeket. Az biztos, hogy hiába készültem rá sokat, úgy érzem, nem lehet rá teljesen felkészülni. Bár sok barátnőm elmesélte a szüléstörténetét, de mielőtt teherbe estem, nem igazán tudtam a részletek jelentőségét felfogni.

Kismamaként jöttem rá arra, hogy a folyamat részleteivel nem vagyok tisztában. Talán a filmjelenetek miatt a kitolási szakaszt képzeltem el hangsúlyosnak. Szülés közben mégis azt éreztem, hogy a tágulásra vagyok felkészülve, míg a kitolásnál mintha elvesztettem volna az eszközeimet. Pedig, amikor szülésvideókat néztem, akkor is mindig a kitoláshoz tekertem. Nem azt néztem, hogy szegény kismama, hogy nyögdécsel és szenved a kontrakciók alatt, hanem mindig a kitolást akartam megnézni… Most szülés után úgy érzem, hogy a tágulás valóban kívülről nem látható, de belülről talán jobban át tudtam élni, míg a kitolás a külvilág számára látványosabb, viszont számomra az volt valahogy megfoghatatlan.

Mesélj arról, hogy milyen életkörülmények közé érkezett Ábel!

Várakozó, szerető közegbe. Ő inszeminációk utáni lombik baba. Nagyon vártuk, és nem csak mi, hanem a környezetünk is.

Az egész nagy család várta. Már most rengeteg viszonya, viszonyulása van a sok rokon miatt. Ráadásul anyukámnak az első unokája, így Ábel kitüntetett szerepben van.

Ez sokszor nehéz lehet a gyerekek számára. Talán számotokra meg könnyebb. Mennyivel volt különböző lombikos terhességként megélni ezt az időszakot, mintha hagyományos úton fogant volna meg Ábel.

A hosszú próbálkozás miatt a terhesség alatt azt éreztem, mintha már két éve terhes lennék. Én már azóta készen álltam rá. Ugyan sokszor belefáradva, de mindig új lendületet kapva.

Hivatalosan veszélyeztett terhes voltam a lombik miatt, de ez a gyakorlatban nem sokat jelentett,  saját magamat én nem tekintettem annak. A huszadik héten derült ki, hogy elölfekvő méhlepényem van, azaz részben rálóg a méhszájamra, ami miatt óvatosnak kellett lennem – hogy mennyire, az nem volt teljesen világos. Ez a nyár közepén volt, éppen utazni készültünk. Az orvosom szabadságon volt, így egy másik orvos véleményét kértem ki az utazásról. Amikor meghallotta, hogy nemcsak a méhlepény nincs jó helyen, de ráadásul lombikos terhesség is, akkor nagyon megijedt, és rendkívüli nyugalomra intett, már-már a tüsszentésről is lebeszélt volna.

Itthon sok orvos nagyon óvatos a terhességekkel kapcsolatban, sok esetben azonnal kiírtak volna táppénzre, de én nem szerettem volna, hiszen nem gondoltam, hogy jót tesz nekem és a babának, ha hónapokra kivonom magam a forgalomból és betegként kezelem magam. Néha túlféltőek itthon a szülész-nőgyógyászok.

Kicsit a jógás ajánlás – miszerint a 14. héttől kezdj el gyakorolni kismama jógát – is túlféltés miatt van. A várandósság elején sok minden történhet, és nem szeretné senki sem, hogy egy váratlan esemény a jóga gyakorlással legyen összekötve. Pedig lehetne jógázni ésszel, különösen azoknak, akiknek eddig is a hétköznapok része volt a gyakorlás… Így végül nem utaztatok el.

Nem. Kocsival mentem volna Erdélybe egy társasággal, így inkább nem zötykölődtem, mivel ráadásul előtte picit barnáztam is.

Hogy viselted a terhességed? Hozzám leginkább a refluxod híre jutott el.   

A terhesség alatt a harmadik trimeszter volt a legkönnyebb. A második alatt az elölfekvő méhlepényem miatt kellett vigyázni. Az elején ezt nehezen éltem meg, korlátozottságnak éreztem. Ráadásul nyár volt, 40 fok. Úgy éreztem, nem csinálhatok semmit. A szabadságom ideje alatt sem tudtunk elutazni, csak feküdtem otthon. Aztán sikerült elfogadni a helyzetet, és mérsékelten, de azért aktív tudtam maradni. Talán ott kattant át bennem valami, és elfogadtam, hogy most már minden kicsit más lesz, ami valahol korlát, de másrészt ebben az új szabályrendszerben sok szép pillanatot is meg tudok élni. Aztán a harmincadik hétre a méhlepény “lemászott” a méhszájamról, jött az ősz és a harmadik trimeszter, én pedig végre felszabadultam.

Végre látszódott rajtam, hogy gyereket várok. Élveztem. Szívesen beszéltem róla, akár járókelőkkel az utcán. És fura, de most is így vagyok vele. Örülök, ha megnézik Ábelt. Különleges dolgokat hoznak ki belőlem a hormonok.

Igen, refluxom is volt, jókat csuklottam a jógaórákon is. Ez elég keserves volt, mert a terhesség félidejétől kezdve maró, égő érzés öntötte el a mellkasomat és a torkomat, ha egy kicsit is ízesebbet ettem.

Hogyan készültél mindeközben a szülésre?

Jártam sokat jógára. A testemet és a lelkemet is felkészítette a szülésre. Ráadásul a terhesség alatt könnyebb volt megőrizni a fittséget. És ebben a tranzícióban, amikor fiatal nőből anyává váltam, egy új közösséget, kapaszkodót adott.

Amúgy pedig a félidő környékén olvastam Ina May Gaskin Útmutató a szüléshez című könyvét. Utólag azt gondolom, hogy korán vettem kézbe. Az olvasás közben mindig féltem, hogy mi történik, ha nagyon beleélem magam a történetekbe, és esetleg beindul a szülés. Aztán a terhesség vége felé újra elővettem, és teljesen mást jelentett akkor már.

Amikor először kezdtem el olvasni, akkor nagyon hosszúnak éreztem a könyvben lévő szüléseket. Ma már tudom, hogy a szülés sokszor egy lassú folyamat. Egy lassú nyílás, amihez idő kell. De akkor még ezt nem értettem. A szüléstörténeteid között is elolvastam az Álom szülés történetét – akkor már közel voltam a kiírt időponthoz – azt gondoltam közben, hogy tényleg ilyen egy álomszülés?! Nem értettem, mert nem találtam sem könnyűnek, sem rövidnek, de most már értem annak is az „álom” minőségét.

A terhesség vége felé már nem néztem szülésvideókat. Nem akartam magam azzal paráztatni, hogy én is így fogok majd szenvedni. Amikor jöttek az első enyhe fájásaim, akkor is inkább csak utánaolvastam, hogy másoknál ez kb. hogy történik, hogy tudjam, mire számíthatok.

Felkészítőre is jártatok?

Igen. Voltunk Spinning babies tanfolyamon. Azt reméltük, hogy hasznos lesz, ha tudjuk, mit kell tennünk, ha elakadna a szülés. Ma már tudom, hogy ez egy első babánál nem volt reális terv, de szerencsére nem is volt elakadás. Ráadásul maga a felkészítő jó élmény volt. Jó volt együtt lenni a párommal ezen az alkalmon. Sok jógagyakorlathoz hasonló mozgást is gyakoroltunk. Ezzel is készítettem a testem a szülésre, és tudatosítani tudtam, hogy mely mozdulat miben segít.

Jártam Mamakörbe is. Sokat beszéltünk ott is a szülésről. Arról, hogy ki hogyan képzeli el a saját szülését.

Jó volt realizálni, hogy ez mindenképp egy nehéz és hosszú folyamat lesz, akkor is, ha minden úgy történik, ahogy épp vágysz rá.

Talán ez az elképzelt, de mégis reális kép is közrejátszott abban, hogy én pozitívan éltem meg a szülésemet.

Ezeken az alkalmakon még mit csináltatok?

5 alkalom volt, ahol több témával foglalkoztunk. Beszélgettünk a babák érkezéséről, a párkapcsolati viszonyokról, a szülésről. Pszichológus tartotta az alkalmakat azzal a céllal is, hogy a jelenlévő 5-6 kismama egymáshoz is kapcsolódjon. Ez meg is történt. Most is tartjuk egymással a kapcsolatot. Napi szinten kommunikálunk az altatásról, etetésről és arról, hogy épp ki, hogy van. Sokat adott és ad ez a közösség isz számomra. Jó, hogy van egy ilyen háló.

Hogyan indult be a szülésed?

Hosszan. A 40. hetet már meghaladtuk, amikor elkezdődött. Egy pénteki CTG előtt már éreztem enyhe menzeszszerű fájásokat. Megvizsgált a doki. Egy ujjnyira már ki voltam tágulva. Azt hittem, hogy akkor ez most már be is indult, nagyon izgatott lettem. Az orvos be is fektetett volna, mivel streptococcus fertőzésem volt. Időben szerette volna, hogy megkapjam az antibiotikumot, mielőtt elindítják a szülést., de szerencsére konzultált más orvosokkal, akik lebeszélték erről. Hazamentünk. Egész hétvégén csak figyeltem. Jöttek az enyhe érzések és azt gondoltam, reméltem, hogy épp tovább tágulok, arról fantáziáltam, hogy már kettő, vagy akár három ujjnyinál járok. A vasárnapi CTG után a hüvelyi vizsgálat ehhez képest újra csak egy ujjat mutatott.

Elsírtam magam. Csalódott voltam. Nemcsak én, de a környezetem is a méhszájamra volt ráfókuszálva. Ami egyfelől nagyon támogató volt, másfelől sürgető is. Pedig lett volna még időnk. Ez a vizsgálat olyan volt, mintha megbuktam volna a vizsgán.

Hétfő estére határozottabbak és sűrűbbek lettek a fájások. Időnként meg kellett állnom a fájások alatt. Újságmargóra jegyzeteltem az időpontokat. Amikor ötpercenként jöttek már vagy egy órája, akkor elindultunk a János Kórházba éjjel fél 1 körül. Mire felértünk, mintha elvágták volna az egészet, semmit nem éreztem. A szülésznőn is látszott, hogy nem gondolja, hogy egy beindult szülést lát. A doki is azt mondta, hogy ez sajnos még nem az, nem tud bent tartani.

Kedd estére, a 41. hét végére volt betervezve a ballonos indítás. Nagyon vágytam rá, hogy magától induljon be a szülés, azt gondoltam, a babának is jobb, ha nincs kiebrudalva, és tartottam attól, hogy a sok beavatkozás egy elhúzódó szülést és esetleg egy császármetszést eredményez. Ezeket a napokat nehezen éltem meg, rossz volt a bizonytalanság. Ráadásul már egy ideje nem tudtam enni, hasmenésem lett, nem igazán tudtam aludni a jóslófájásoktól, úgy éreztem, nagyon legyengülök és kiürülök. Közben igyekeztem a legtöbb praktikát bevetni, nagyokat sétáltam, sokat lépcsőztem és hasonlók, hátha az segít.

Szóval hétfőn este hazajöttünk a kórházból, de éjjel már nem tudtam pihenni a fájásoktól. Minden fájás között igyekeztem piciket aludni, de a fájásokra újra és újra felébredtem. Kimerült lettem.

Másnap is ez folytatódott. Sétáltunk, megálltunk, megvártam, míg elmúlik a fájás, és mentünk tovább. Közben arra gondoltam, hogy ezek a fájások is már a babát készítik elő a szülésre. Hogy ezek a fájások nem lehetnek feleslegesek. Szép fokozatosan készült a testem.

Kedd este bementünk. A méhszájam ekkor már két ujjnyi lett. Ettől nagyon boldog lettem. Örültem, hogy ezek szerint tényleg nem voltak feleslegesek az elmúlt napok fájásai. Persze arra is gondoltam, hogy ezek még valószínűleg nem a “hardcore” fájások, szóval milyenek lesznek majd azok?! Jó érzés volt, hogy a kórházban mindenki nagyon örült, hogy elindult a folyamat, hogy nem kell belenyúlni a természet dolgába. Ábel az utolsó pillanatban “összekapta” magát, és elindult kifelé.

Kaptam egy egyágyas szobát, és kérték, hogy jelentkezzek, ha erősebb, sűrűbb fájásaim lennének. A férjem, Tibor hazament. Letöltöttem egy appot, ami segített a fájások mérésében. Egy órával később kezdtek beindulni a rendszeres fájások. A kis szobámban kerestem a pozíciókat. Egy szék volt a megfelelő választás. Ekkor ugyan egyedül voltam, de ez nem volt gond számomra. Örültem, hogy Tibor addig kipiheni magát otthon. Az előző napokban ő is folyamatos készenlétben volt. Ráadásul akkor már elkezdtem befelé fordulni. Éjfél körül az app már sokadszorra szólt, hogy induljak a kórházba. Ekkor is még hezitáltam, nem akartam újra lyukra futni, de végül több megállóval felmentem a szülészetre. Három ujjnyira voltam kitágulva ekkor. Ők is látták, hogy jól haladok. Tibort lelkesen hívtam, hogy induljon, nagyon boldog volt, de éreztem, nem bánta volna, ha csak reggel indul be a szülés, mert akkor alhatott volna végre egy kicsit.

Amíg ő nem ért oda, rájöttem, hogy lent felejtettem a Tena betéteket. Leküldtek érte. Kicsit csodálkoztam, tudtam, hogy ez egy hosszú és nehéz út lesz. Lementem. Akkor jöttem rá, hogy mégis felvittem magammal.

De legalább a gravitáció segített.

Igen. Amikor felértem, burkot repesztettek, hogy intenzívebb legyen a folyamat. Mivel nagyon ki voltam merülve, ezért elfogadtam. Ha valami negatívumot kellene mondanom a szüléssel kapcsolatban, akkor azok talán az orvosi beavatkozások voltak – nem a nőgyógyász és a szülésznő miatt, ők profik és kedvesek voltak. Ami természetes fájdalom volt, azt intenzitása ellenére jobban lehetett bírni, mint a beavatkozások miatti korlátokat és fájdalmat. Például a burokrepesztést nem lehetett érezni, de az ágyhoz voltam kötve a CTG miatt egy rövid időre, és a fájásokat fekve kibírni szinte elviselhetetlen volt.

Tibor már Veled volt?

A repesztés után érkezett meg. Akkor már intenzív fájásaim voltak. El kellett bírni. Keresgéltem a helyem abban a nagy szobában. Sokat kellett mennem egyik helyről a másikra, ez nehéz volt. A kis szobában valahogy könnyebb volt egyik pozícióból a másikba váltani. Nagyon fáztam, ezért kipróbáltuk (volna) a zuhanyt. Tibor azt mondta, hogy amúgy nem volt hideg a szobában, nyilván pszichésen jött ez az érzés, és attól, hogy teljesen ki voltam merülve és ürülve. Nagy nehezen levetkőztem, de csak langyos víz volt. Innentől kezdve minden cselekedetemet megfontoltam. Alaposan átgondoltam, hogy a fájásszünetekben mit csinálok, jól kellett gazdálkodnom az erőmmel.

Közben az járt a fejembe, hogy úristen, mégis miért vállaltam be ezt az egészet. Ennyire nem akarhattam gyereket. Azokra a nőkre gondoltam, akik több gyereket szültek. Arra, hogy ezek a nők tuti nem normálisak. Az nem lehet. És még ekkor is attól tartottam, hogy ezek még biztosan nem az igazi fájások.

A szülésznő ajánlott egy kisebb fitballt, amelyre támla is volt erősítve. Végül azon kötöttem ki. Állni nem tudtam, feküdni nagyon rossz volt. A labdán elviselhető volt. Nem váltogattam már a testhelyzeteket, végig a labdán maradtam. Megtaláltam a ritmusom. Jól tudtam a légzésre figyelni. Mentálisan is tudtam összpontosítani. Mantráztam: minden egyes fájás közelebb visz a babámhoz. Közben számoltam a légzésem. Egy fájás három-négy légzés volt, egy kilégzés négy számolásig tartott. Ez nagyon sokat segített, hogy tudtam, hogy a kontrakciók nem végtelen ideig tartanak. Tudtam, hogy mennyit kell kibírnom. A rövid fájásszünetekben pedig ülve aludtam a labdán. Ezt a szülés előtt már bevéstem magamnak: a fájások között pihenni kell!

Pedig nagy dilemmáim voltak ezekben a pihenőkben: Kérjek-e egy papucsot Tibortól vagy inkább aludjak…?! Nagy kérdések maradtak kimondatlanul…

Amit mesélsz az tankönyvi. Talán meséltem neked valamelyik órán a 3R-ről. Rítus, ritmus, relaxáció. Ha ez a három megvan, akkor általában a szülés folyamata kizökkenthetetlenül tud haladni. Ebből te mind a hármat megtaláltad. Rítusod lett a mantrázás, megtaláltad a légzésfigyelésben a ritmusod, és a fájások között aludtál. A tökéletes megoldás erre a helyzetre (már ha van ilyen…). Volt más technikád is?

Igen, a lóprüszkölés, amit vettünk veled az órán is. Egyszer csak jött magától: elkezdtem rázni a fejem, és közben prüszkölő hangot adtam ki. Valamiért ez segített. És rémlett, hogy mondtad, hogy ez már közel lehet a végéhez, és ez erőt adott. Illetve a kádba kapaszkodtam olykor, és furán ráztam a kezem, és azt mondogattam: basszus, basszus, basszus. Ezek segítettek.

Korábban azt gondoltuk Tiborral, hogy ez számunkra milyen gyönyörű élmény lesz – az lett, de egy kicsit másképp. Ehhez képest olyan voltam, mint egy utasítgató Jabba. Tibi pedig kiszolgáló személyzet lett. Figyelte, hogy mi történik, és ráállt az utasításokra: papucs, fázom, hányás. Fontos szerep volt, hogy jól kiszolgáljon. Én pedig csak ültem betakargatva a labdán…

Egy ponton megnézték a méhszájat. Szinte teljesen kitágultam. Jobb oldalon maradt még egy pici, így oldalra fektettek, hogy a baba feje kitágítsa azt a részt is. Habár oldalt fekvésben nehezebb volt elviselni az összehúzódásokat, de mivel fáradt voltam, így könnyebben tudtam aludni a fájások között. Innen már végig az ágyon maradtam.

Kitágultam, jöttek a kakilási ingerek. A szülésznő segített megtalálni a kitoláshoz alkalmas légzést. Nehéz volt átállni egyik légzésből a másikba. Hogy szájon keresztül lélegezzek be a mellkasba az ismeretlen volt számomra. Nehéz volt, talán ettől vált akadozottabbá a kitolási rész. Néha akkor is nyomtam, amikor nem volt fájás. Nem tudtam kontrollálni a cselekedeteimet, amitől sokat veszítettem az erőmből. Nyomtam, de nem tudtam bent tartani a hangom, valahogy elkezdtem hörögni. Elbizonytalanodtam. Meg is kérdeztem, hogy vajon történik-e valami odalent. A szülésznő azt mondta, hogy nagyon is. Ettől a mondattól a mélypont után erőre kaptam.

Volt egy pont, amikor le is lassultak a fájások. A kitolási szakasz végtelennek tűnt, nem emlékszem pontosan, de másfél óra lehetett. Háton fekve nyomtam, talán erőm sem lett volna más pózhoz, miközben mégis azt éreztem, hogy valahogy ez így nem természetes, mintha nem lennék igazán potens ebben a pózban, mintha csak történne velem a dolog.

Amikor Ábel fejbúbja felbukkant a lábam között, a szülésznő javaslatára megérintettem, de egyből vissza is kaptam a kezem. Fura volt a nyálkás érzet. De utána, pár nappal később ez a pillanat fontos volt, mert amikor megfogtam a kis fejét, tudtam, hogy ő az, aki kibújt onnan.

Így, hogy már megszületett, minden felülíródott. Utólag kell mindent elképzelnem, mint amikor egy filmben megtudod a végén, hogy ki a gyilkos, és utólag minden összeáll. Most is utólag képzelem el, hogy oh, hát ő volt bent a hasamban. Ez a két időszak elválasztódik teljesen bennem. Nehéz összekapcsolni. De ez a pillanat segít.

Gátvédelemmel szültél?

Igen. Ezen a ponton volt egy kis törés.

Amikor a vajúdás alatt a szülésznő kérdésére válaszoltam, hogy igen, szeretnék gátvédelmet, akkor visszakérdezett, hogy mégis, mit tudok a gátvédelemről. Mintha vizsgáztatott volna. Beszélni alig tudtam épp. Kérdezte, hogy hoztam-e olajat. Akadozva válaszoltam, hogy azt olvastuk, hogy nem kell hozni. Erre csak hümmögött.

Fura volt, mert közben jól segített, de egy-egy ilyen mondat vagy gesztus nagyon vissza tudja vetni az embert. Közben azon voltam, hogy ne vegyem magamra, arra gondoljak, hogy egyébként milyen jól támogat.

Így nem is kellett gátmetszés?

De igen, mert Ábel arca mellett volt a keze. Ezen a ponton már mindegy volt nekem. Vágjanak, csak jöjjön ki.

Behívták az orvost. Tibor szemből nézte a folyamatot, hogy pontosan lássa, mi történik.Ehhez viszont az ágytól viszonylag távol küldték. Messze éreztem magamtól. Megéreztem, hogy minden pozícióban van egy kis veszteség.

Örültem, hogy látja teljesen a folyamatot, látja kibújni a kisfiunkat, de így nem volt mellettem. Egy kis ízelítő volt a szülői minőségből, amikor más pozícióból, kicsit egymástól távol tudunk a pillanatban már hárman együtt lenni.

Amikor kicsusszant a feje, az döbbenetes érzés volt. Utána egy pillanat alatt kint volt az egész teste, szinte nyomni se kellett. Fél 1-re mentem fel a szülészetre, és fél 5-re meglett Ábel.

Belémvésődött a kép, ahogy fekszik a lábam között. Rám rakták. Tibort jobban meghatotta a születés, mint engem. Kívülről meghatóbb volt talán, mint belülről.  Boldog voltam, de ki voltam merülve, ráadásul még egy órán keresztül foglalkoztak velem. Meg kellett szülni a méhlepényt, majd kényelmetlen kengyelbe került a lábam, és jött a végtelen hosszúnak tűnő varrás. Pedig azt hittem, hogy az pikk-pakk megvan, de nagyon hosszú volt. Ráadásul több vért vesztettem, mint ami átlagos, így infúziót is kaptam, és vért is vettek tőlem a laborhoz.

Másnap, amikor egyedül maradtam Ábellel, akkor hatódtam csak meg. Amikor benne voltam a folyamatban, akkor valahogy nem tudtam. Viszont büszke voltam magamra. Jó volt, hogy ahhoz képest, hogy csak reggel indították volna be a szülést, már fél 5-re meg is lett Ábel. Jó volt, hogy sötét decemberi éjszakán született.  Csak nálunk égett a lámpa. Különleges, szent miliő volt.

Jó érzés volt, hogy nem kellett fájdalomcsillapító. Hogy bírtam. Hogy végigcsináltam. A szülés után fél órával már arra gondoltam, hogy ha a második gyerekünket szülöm, akkor Ábel jön majd be Tibivel. Minden felülíródott. Már nem is tudom a fájdalmat felidézni.

Tényleg?

Hát, voltak a menstruációs érzések. Utána jött a hátfájás, illetve az egész törzsre kiható érzés, de nehéz visszaemlékezni a többire, pedig csak öt hete volt. Nem tudom leírni az érzést. Nem is tudom felidézni, de az biztosan segítség volt a folyamat elviselésében, hogy ritmikusan jött. Tudtam, hogy meddig kell kibírnom.

A cselekvéseimre emlékszem inkább, a kézmozdulataimra, hogy időnként meg kellett fognom valamit, hogy meg se tudtam közben szólalni. Pedig előtte azt gondoltam, hogy én közben nasizni fogok, de inni is alig tudtam.

Majd a következő gyereknél jobban figyelek és elmesélem jó?!

Kérlek, mindenképp jegyzetelj közben! De előtte még meséld el, hogy mi történt miután Ábel megszületett?

Szopizni próbált. Nehezen csatlakoztunk. Talán a bimbószerkezetem sem jó számára. Ezen most is dolgozunk még.

Felhívtuk a nagyszülőket videóhívással. Ők csak azt tudták, hogy az indítás miatt megyünk be este, de nem akartam már hiú ábrándokat kelteni, ezért nem jelentkeztem náluk. A saját kudarcomnak éltem meg, hogy korábban már azt hittem, beindult, és mégsem, emiatt  inkább nem szóltam, hogy már a szülőszobán vagyunk, csak mikor megszületett Ábel.

Utána pedig minden sietőssé vált. Sok idő eltelt a varrással, így a két óra hamar elrepült. Közben még fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Amikor lementünk az osztályra, akkor elvitték a csecsemősökhöz Ábelt. Épp akkor volt a vizit. Én aludtam picit és rögtön kértem magamhoz vissza. Tibor oda már nem jöhetett be velünk.

Amikor ezeknek a tapasztalatoknak a tükrében össze kellene tenned egy túlélő csomagot, akkor mit tennél bele egy most szülő kismama számára?

Először az jutott eszembe, hogy valami meleg dolgot. De még fontosabb, hogy legyen rituáléja, mantrája, imaginációja, ami a fájásokat átkeretezi. Legyen egy segítője, és ne azt várja ettől az alkalomtól, hogy ez feltétlenül egy szép párkapcsolati megélés lesz. És még egy: ismerje meg előre a kitoláshoz kapcsolódó légzőgyakorlatokat.

Sok jó tanács. Jó, hogy megosztottad mindezt. Köszönöm!

Én köszönöm, jó volt elmesélni. Ilyen részletesen még senkinek nem mondtam el. Ha az ember elkezdi mesélni másnak, akkor könnyen olyan érzése lesz, hogy túl sok ez a hallgatónak.

Lehet, hogy a hallgatónak sok, de mesélőnek sosem lehet elég. 

A Hosszú út – Bori szüléstörténete Ábel születéséről bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Kezdjük a legelejéről! Mit tudsz a saját születésed történetéről?

Anyu mesélt róla, hogy akkoriban, a 70-es évek végén, hogy mentek a dolgok. Erősen korlátozva voltak a lehetőségei. A vajúdás közben a testhelyzet csak fekvés lehetett. Csúnyán szóltak hozzá. De a legnagyobb fájdalma az volt, hogy a születésem után pólyába tettek és megtiltották számára, hogy kibontsa a pólyát. Megmondták, hogy mit szabad és mit nem. Ezeken kívül részleteket nem tudok.

Nagy családi anekdota sem maradt fenn?

Dehogynem. A szülés előtti nap Anyu bekolbászozott. November 17-én megjött az étvágya. Gyanús volt, hogy ez valamit jelent, mert amúgy alig evett a terhessége alatt. Végig hányta a kilenc hónapot, de aznap kívánós volt. Dugig ette magát. Majd másnap a vajúdás közben órákig ki sem tudott jönni a wc-ről. Utána is csak négykézláb tudott eljutni az egy emelettel feljebb lévő zuhanyzóig. Nem szeretett volna piszkosan szülni. Dörömböltek a zuhany ajtaján, hogy mit képzel, azonnal jöjjön ki…

Ilyen élmények, történetek után benned milyen vízió volt a szülésről?

Nem nagyon gondolkoztam azon, hogy milyen lesz. Ma már bánom. 36 évesen szültem az első gyermekem. De nem foglalkoztatott a szülés. Azt gondoltam, hogy ez egy idilli, eufórikus, boldog állapot lesz. De nem foglalkoztam annyit a szüléssel, mint azután. Ma már bánom. Ami történt velem az nem csak másokon múlt, hanem akkor még én sem voltam elég tudatos. Ma már talán jobb a helyzet, egyre tudatosabbak a nők.

Miért nem készültél tudatosabban a szülésre?

Azt gondoltam, hogy a szülés a világon a legtermészetesebb dolog. Így is van. De közben mégis naiv voltam. Nem gondoltam, hogy egy protokoll része leszek. Azt gondoltam elindul valahogy, szülök majd, közben segítenek és egyszer csak ott lesz a baba.

Másfelől a nagynéném véleményére hallgattam.  Ő gyermekorvos, virológus és családunk meghatározó, megmondó alakja. Figyelmeztetett, hogy ne olvassak a neten mindenféle baromságokat. Úgy könyveltem el magamban, hogy ha a szülés tényleg a legtermészetesebb dolog a világon (márpedig az) és, ha valóban sok hülyeség van a neten, akkor én nem fogok olvasgatni. Semmit nem olvastam. Ez volt a legrosszabb tanács, amit akkor kaphattam. Ma már tudom, hogy képes lettem volna megkülönböztetni a hülyeséget a releváns információtól.

Könnyen érkezett az életetekbe a Simivel való terhességed?

Végülis igen. Fél év után. Épp elszontyolodtunk volna, hogy mi van már, amikor a dokim egy vizsgálat alkalmával ránk nézett és így szólt: Maguk egy egészséges pár. Nincs ok az aggodalomra. Ha egy fél év múlva se sikerül, akkor leülünk beszélgetni. Nagyon szimpatikus volt a hozzáállása. Felszabadító hatású volt, rögtön utána teherbe is estem.

Milyen volt a terhességed?

Szörnyű. Nehezen viselem amúgy is a testi diszkomfortokat. Ráadásul a hetedik hónapban elkaptam egy vírusfertőzést. Nagyon köhögtem. Egész januárban beteg voltam. Lackó, a férjem el is költözött pár napra otthonról, mivel mellettem napokig nem lehetett aludni. Se ő, se én nem tudtunk pihenni. Egész éjjel köhögtem.

És mivel meglazultak a gát környéki izmaim, egy köhögéssel egy egészségügyi betét lett tele. Bepisiltem. Volt olyan éjszaka, hogy két egész csomagot használtam el… (köhög)… Na nézd most is köhögök. Biztos pszichés.

(köhög) Szóval Lackó elköltözött. Én pedig a kanapéra költöztem ki. Ott találtam egy testhelyzetet, amiben pár órácskát tudtam aludni éjjelente. Gyógyszert sokáig nem kaptam, mivel nem mertek semmit adni, mondván terhes vagyok. (köhög)…

Végül felírtak antibiotikumot.

Regenerálódtak a gátizmaid?

Igen. De rendszeresen járok intimtornára. Muszáj…

Lelkileg, hogy érezted magad a várandósság alatt?

Képes voltam a lelki és a testi dimenziót elválasztani. Boldog voltam. Nagyon. Élveztem, amikor mozgott. Örültem, hogy nagy pocakom van. Ez jó volt.

Egyszer a Kálvinon mentem át a zebrán – már nagy hasam volt. Messziről kinézett magának egy bolond nő. Éles szemével az út túloldaláról átszúrta a kabátomat. Odajött hozzám. Olyan volt, mint egy boszorka, mint egy javasasszony. Féltem, hogy mit fog mondani. Így szólt: Egészséges babuciii. Jaj, de jó élete lesz. Megmaradt bennem. Ha ugyanezzel az erővel rosszat mondott volna, nem tudom, hogyan hatott volna rám.

Az utcán szembejövőket nem válogathatjuk meg. Amikor Te szültél 2015-ben, akkor viszont még lehetett orvost választani. Mi alapján választottatok Ti?

Nem volt olyan nőgyógyászom, akihez rendszeresen jártam volna. Egy barátnőm Dr. X.-t ajánlotta. Nem volt jó választás a részemről. Neki bejött, nekem nem. A mai napig arra gondolok, hogy ha összefutnék vele az utcán miket vágnék a fejéhez. A legnegatívabb ember az életemben.

Egy pillanatra Te is javasasszonnyá válnál…

Igen. Pedig van olyan ismerősöm, aki nála szült és jó élmény volt számára. Azt éreztem, hogy ez igazságtalanság. Hogy hogyan lehet az, hogy én a történtek miatt gyűlölöm őt, másnak pedig jó szülés élménye volt nála.

Utólag már könnyű okosnak lenni. Rákerestem a neten. Pár óra böngészés után kirajzolódik az ő pályafutása. A Schöpf-Merei-ben kezdte, a nagy nevű szülészeten. Áradoztak arról az időszakáról. De, ahogy haladt előre az idő egyre több olyan véleménnyel szembesültem, hogy csak a pénz érdekli. A pénz, a pénz. Túl lassan esett le számomra. Ócska magánrendelője volt, egy vacak ultrahanggal. Kihasználva a nem tiszta helyzetet a magán és az állami ellátás között a saját magán pácienseit több vizsgálatra is az Istvánba hívta, de azért hívott a magánba is, hogy fizessünk is. Tudathasadás volt, hogy a kórházban nem adtunk pénzt, de a magánban igen. Lehetetlen helyzet volt. Ráadásul azt sem értettem, hogy miért kell ennyi vizsgálat, ha makk egészséges vagyok. Úgy éreztem, hogy ezek a vizsgálatok csak a pénz miatt vannak, hogy mindig letegyem a 15.000 forintot.

Éreztetted vele, hogy nem vagy igazán komfortos ebben a helyzetben?

A nyolcadik hónap környékén már igen. Az Istvánban voltam nála épp, amikor történt valami.

A streptococcus tenyésztést konkrétan úgy vette le, hogy a függönyt sem húzta volna el, ha nem szólok. A háttérben ment a jövés-menés. Ilyen körülmények között tárd szét a lábad és lazulj el.

Levette a mintát. Még fel sem keltem, a bugyim sem volt rajtam, amikor már húzta is vissza a függönyt és mintával a kezében nekem szegezte a kérdést: „Ivett, hogy lesz akkor a szülés?!” Nem értettem a kérdést. Rákérdezett, hogy szeretném-e, ha „rendelkezésre állna”. (Korábban a „rendelkezésre állásért” járó díjat már tisztázta.) Mondtam, hogy remélem úgy, hogy ott lesz a doktor úr és akkor fizetek érte.

Pityeregve hívtam fel Lackót.

Ő nem kísért el ezekre a vizsgálatokra?

Nem. Egészen eddig a pontig nem éreztem szükségét, hogy ott legyen. De akkor segítséget kértem Tőle, mert éreztem, hogy ez nagyon megterhel lelkileg.

Végül maradtál X.-nél. Hogyan indult be a szülés?

A 40. hét előtt pár nappal megzsarolt minket az indítással. Amikor rákérdeztünk, hogy miért kellene indítani, ha minden rendben, annyit felelt, hogy ha nem indíthat, akkor felejtsük el őt, akkor leveszi rólunk a kezét. Mondta mindezt úgy, hogy másfél évig jártam hozzá.

Azt hittem, ez egy bizalmi viszony. Ma már tudom, hogy ezért fel is jelenthettem volna őt.

Ez volt a legnagyobb törés, csalódás.

Miért nem váltottál orvost, amikor már rezgett a léc?

Volt olyan ismerősöm, aki megtette. Ismerek nem is egy embert, aki váltott. Sőt az utolsó héten megelégelte a CTG vizsgálatokat és úgy döntött inkább otthon szül. Ugyan voltak előttem ilyen példák, de mégsem volt hozzá elég bátorságom. Ez az én hibám.

Nagy kegyesen egy hetet adott még számunkra. Így Simi 40+1 héttel jött a világra. Utólag persze kiderült, hogy doktor úr nem jól számolta ki a szülés tervezett időpontját. Nekem 24 naposak a ciklusaim és ez megzavarta őt. Ötezerszer számolta át és láttam, hogy bizonytalan az eredményben. Ha nem számolja el, akkor Simi is gyönyörűen jöhetett volna a világra, indítás nélkül.

Mi volt az indítási protokoll?

Előző este nyolcra kellett bemennem a kórházba. Még akkor este felhelyezték a ballont. Ez a mechanikus indítás.

Egy ismeretlen doki felhelyezte a ballont. Hajnal 6-kor kivette egy másik. Egy harmadik repesztette a burkot. Be sem mutatkoztak, a nevüket sem tudom. A negyedik volt az én orvosom reggel 7-kor.

Úgy nyúlkáltak bennem, mintha egy darab hús lennék.

Milyen érzés volt ez a mechanikus indítás?

Nem tudom. Különösebben nem fájt. Dolgozott bennem az adrenalin. Felfokozott stresszes állapotban voltam. Nehéz este volt. A mellettem lévő szobában egy cigánylány vajúdott. Egész éjjel ott volt bent a párja. Cigiztek. Nagyon zavart a füst. Egy pár óra után erőt vettem magamon és kimentem a nővérpulthoz. Ült a gép előtt az ügyeletes nővér, rám se nézett, amikor odaléptem hozzá. Szóltam, hogy nagyon zavar a füst.

Mire ő gépi hangon közölte, hogy nem tud mit csinálni. Cigányok. Ha kihívja a rendőröket, akkor sem fog semmi sem történni.

Ráadásul aludni sem tudtam, mert a szobámban igazi ágy nem volt, csak egy dobogó. Nem volt bátorságom átkérni magam egy olyan szobában, ahol lett volna rendes ágy. Vihar volt. Tele voltam félelemmel. Így fizikai fájdalmat nem kötök az estéhez, csak lelkit. Az is lehet, hogy egyszerűen a lelki állapot miatt nem maradt meg a fizikai. De fájásaim nem igazán lehettek reggelre sem. Viszont kialvatlan voltam. Kimaradt az éjszaka.

Itt kezdődött el a lelki megsemmisülésem.

Pedig alapvetői bábai tanács, hogy légy kipihent a szülésedre. Ha elkezdődnek a fájásaid, feküdj le aludni.

Hát erre lehetőség itt nem volt. Viszont tele voltam szorongással, stresszel. Szállt a füst. A nővér is bunkó volt. Haladt tovább a protokoll. Reggel rákötöttek az oxitocinra. Megoldásnak látták, ha még jobban erőltetik az el nem indult folyamatot.

Ez egy erőszak. Ki akarták a gyerekemet erőszakolni belőlem.

Közel kilenc órás vajúdás volt, amiből hat óra nagyon intenzív fájdalom volt. Mivel második gyermekemet otthon szültem, ma már tudom, hogy mi a különbség a természetes és a mesterségesen adagolt oxitocin között. Persze a természetes folyamat is fájt, de nem így.

Lackó reggelre már Veled volt?

Igen, de nem sokáig…

Elmesélem, hogy volt, hiszen ez a lényege az egésznek, de nem könnyű…

A vajúdás közben elkezdett jönni belőlem a kaki. Borzasztó kellemetlen volt. Jöttek a hihetetlenül erős fájdalmak és közben potyogott ki belőlem minden. Kiküldtem Lackót. A három perces fájásaim között volt két percem, hogy CTG-vel a nagy hasamon takarítsak magam után.

Tudjuk, hogy ha természetesen indul egy szülés erről is gondoskodik a test. Sok nőnek lesz a szülés beindulása előtt hasmenése. Öntisztító folyamat. Készül a test a szülésre, így vagyunk kitalálva. De hogy hogy nem volt ott segítséged?

Volt egy szülésznő, akit szintén a barátaim ajánlottak. Amikor bejött, nagyon kedvesen mondta, hogy ez természetes és emiatt ne aggódjak. Hogy őt nem zavarja egyáltalán. Lehet, hogy őt nem zavarta, de engem igen. Amúgy kedves volt, csak hát végig tolta rajtam a protokollt. De közben mégis éreztem, hogy velem volt, már amikor nem épp a párhuzamos szülésnél. De benne éreztem humánumot.

Hogy tudnád jellemezni a fájásokat, amiket ekkor megéltél?

Nekem a derekam fájt nagyon. (Azóta is szokott fájni…Bevillan egyszercsak az agyamban, majd a derekamba, egy emlékként…) Bezárkóztam a wc-be. Két órát voltam bent. Ültem a wc-n, kapaszkodtam az infúzióba és azt vízionáltam, hogy előbb fognak a derekam miatt műtőasztalra tenni, mint hogy megszüljem Simit. Csak ez járt a fejemben, hogy biztosan meg kell műteni a derekam, mert valami bajt jelenthet ez a fájdalom. Azon gondolkoztam, hogy ha műtenek majd, nyilván a hasamon kell feküdnöm, de akkor, hogy tud megszületni a gyerekem. Kétségbeesett voltam. Életem legrosszabb két órája volt ez.

Egyszer csak kibotorkáltál a wc-ről?

Igen, az infúzióval együtt. Kérték, hogy feküdjek le, de olyan erősen fájt, ha vízszintesbe kerültem, hogy folyamatosan felpattantam. A szülésznő meg csak hajtogatta, hogy

„Nem érti meg, hogy el fog fáradni?!” Mire én: „Nem érti meg, hogy nem bírok feküdni?!”

Amúgy sem attól fáradtam el, hogy nem feküdtem akkor le az ágyra, hanem attól, hogy az előző éjszaka nem aludtam.

Ha ennyire fájt a derekad, fel sem merült, hogy valamilyen fájdalomcsillapítót kérj?

De ordítottam, hogy nem bírom. Ekkor injekciót kaptam rá, de mondták, hogy semmit nem fog érni. Az epidurál pedig fel sem merült. Ott az Istvánban ez nem divat. Az nincs a protokollban.

Az orvosod tudott valamit segíteni?

Ebből a közel tíz órából háromszor-négyszer nézett rám. Kb. másfél óránként. Volt, hogy kértem a segítségét tőle, mert lejöttek a CTG tappancsai. Zavarba jött. Nem tudta visszatenni. Végül Lackó tette vissza.

Ezek szerint őt időközben visszaengedted magadhoz?

Nem. Ez még előtte volt. Nem vagyok rá büszke, de én is ordítottam, hogy szedjék ki belőlem Simit. Császárra gondoltam. Ezen a ponton jobb, hogy nem volt bent Lackó.

Ez az érzésed nem egy egyedi dolog. Annak is lehet a jele, hogy már nincs sok hátra a vajúdásból.

A dokin mégis látszott, hogy hajlana a császárra, de a szülésznő úgy gondolta, hogy ez menni fog a hagyományos úton is. Mivel kialakult közöttük egy ellentét, ezért inkább

behívtak egy másik orvost, az atyaúristent. Berontott. Benézett a lábam közé, talán be is nyúlt, és meghozta a verdiktet: „Menni fog.” Ha ő nem ezt mondja, akkor császár lett volna és később kizárnak az otthonszülés lehetőségéből.

És ment is a dolog.

Vákuummal. Becsődült csomó ember. Ott volt egy neonatológus, egy gyakornok, a szülésznő, a dr. X. és még 4-5 ember. Csupa fehérköpenyes idegen ember. Stresszben voltam. Igyekeztem csak a szülésznőre koncentrálni és minden mást kizárni. De ez nem volt egyszerű. Volt egy ember a fejem mellett, már nem emlékszem, hogy mit mondott csak az érzés maradt meg, hogy én ennek a csávónak beverek egyet. Most azonnal. Tisztában voltam vele, hogy ezt az erőt inkább a következő nyomásba kell beletennem. Mérhetetlen méltatlan, tiszteletlen utasítás lehetett, amit mondott, arra vonatkozóan, hogy mit, hogyan csináljak. Mintha szült volna már gyereket. És közben ez a vad idegen ember, akit abban a percben láttam először nyomta teljes erejével lefelé a pocakom az elavult Kristeller manőverrel, amitől később köldök sérvem lett.

Így jött a világra Simi…

Potyognak a könnyeid.

Igen, most is csak sírok, mert annyira bánom. Biztos vagyok benne, hogy a kötődésünkön hagyott nyomot. Nem így kellett volna a világra jönnie. Undorító. Méltatlan. Vad idegenek úgy beszélnek rólad, mintha egy tárgy lennél, egy darab hús.

Nem magam miatt sírok még most is, hanem Simi miatt, mert sokkal nagyobb tisztelettel kellett volna világra jönnie. Nem így. Nem gyertyák kellenek, meg virágszirmok. Nem a flanc kell. Csak várni tisztelettel. Csak annyi, hogy engedd, hogy a természet dolgozzon.

Lackó mikor csatlakozott vissza?

A vákuumnál nem lehetett ott, mert az komplikációnak számított. De a köldökzsinórt már ő vágta el. Pedig jó lett volna, ha bent van, mert én alapvetően nem voltam magamnál. Összekeveredett az idő. Nem csak közben, de utána is.

Az ő elmeséléséből tudom csak, hogy elvitték lefürdetni Simit. Persze azóta ezt is bánom. Ma már tudom, milyen fontos az a pici magzatmáz, ami a babákon marad. Felöltöztették. Visszahozták. Egy órát sem lehetett a mellkasomon. Csak feküdtem széttárt lábakkal. Néztem Lackót és Simit. Közben jött valaki takarítani. Jött ment a szobában. Majd fogott egy vödör jódot és egy szó nélkül a lábam közé zúdította. Az egy szent hely, ahonnan nemrég egy élet született. Ő meg két kis sepregetés között, puff… Az egész szülésemet szimbolizálja ez a jelenet. Nem kérdezte meg, hogy bejöhet-e takarítani, vagy hogy ezt a jódot magára kellene tennem, megengedi?!

Nem is értem pontosan. Ő egy takarítónő volt vagy egy nővér?

Nem tudom. Egyszerre takarította lent a követ és engem. Nem tudom ki volt. Egy nővér, aki tette a dolgát, és akinek az egyik dolga az volt, hogy nyakon öntsön engem jóddal. Ez egy apró dolog lett volna. Hogy odajön és elmondja, hogy ki ő és mit szeretne csinálni. Megkérdezhette volna, hogy készen állok-e rá. Nyilván megengedtem volna.

Gát sérülés miatt kellett ez a sok jód?

Igen. Volt gátmetszésem. Nem is akármilyen, három hétig nem tudtam ülni utána. Általában 2-3 öltést használnak, belém 13-t tettek. De az oxitocinos derék fájdalom mindent felülírt, nem is éreztem ezeket az öltéseket. Félholt voltam. Miközben varrt az orvos a következő mondatok hangoztak el:

„- Nem látok jól, nincs elég fény.
– Várjon doktor úr, akkor áthozom a másikból.
– Oh, így már látok.”

De akkor már negyed órája varrt engem.

Majd ezután azt is közölte, hogy nagyon tompa a tű, de majd a franciaországi kongresszuson vesz egy újat. Kösz. Azzal nem tisztelt meg, hogy lássa, amit csinál és azzal sem, hogy megfelelő eszközt használjon. Vagy, ha már ez a helyzet, akkor ne mondja el nekem.

Mi történt utána?

Másnap reggel jött hajnalban az első hőmérőzés. Közben úgy feküdtem, mint akin átment tíz úthenger. Feküdtem és láttam magam kívülről, mintha csak egy film lenne. Láttam a szobát, benne magam. Csak feküdtem. Azt hiszem, ott nyilvánult meg először a trauma. De az utána jövő depressziós állapotot csak fél évvel később diagnosztizáltam. Csak akkor tudtam kimondani, hogy ez az.

Emlékszem, hogy a kórházban feküdtem az ágyban és egyszer csak megláttam a doktor urat. Az volt az érzésem, hogy néz, hogy készítem-e már a borítékot. Nem az érdekelte, hogy hogy vagyok. Csak kémlelte, hogy eljött-e az idő, hogy vajon hol lehet a pénzzel teli boríték. Másnap odaadtuk neki és a szülésznőnek is.

Milyen jó lenne, olyan erősnek lenni, hogy ezen a ponton azt mondja az ember, hogy ez így nem volt számára megfelelő szolgáltatás ezért nem fizetek.

Hát igen.

Ráadásul a szülésed egy része menthető lett volna, ha valaki Téged ott szeret.

Jól lett volna, ha valaki vigyáz rám. Ha valaki a lelkemet kicsit karbantartja.

A következő napok könnyebbek voltak?

Az a korábban elképzelt illúzió, hamar összeomlott az önbizalmammal együtt. A túlélésre mentem. Csak feküdni tudtam. Egy emelettel lejjebb tartottak egy kötelező filmvetítést a szoptatásról. Nem tudtam lemenni. Órákig szorongtam, hogy ezt, hogy fogom megmondani, hogy nem tudok lemenni. Csak a szorongás és a félelem volt bennem, hogy valamit nem tudok teljesíteni. Azt mondták rendben. De azért azzal nem foglalkoztak, hogy akkor én tényleg ennyire szarul vagyok, tényleg ennyire fáj?! Ez nem jutott eszükbe. Miközben úgy éreztem, hogy a lábaim között bombát robbantottak.

Azt gondoltam, hogy nem vagyok jó anya, mert én már erre sem voltam képes. Mindenki más ment. Én pedig nem tudtam valamit megcsinálni, amit ők igen. Ráadásul utána a szoptatás sem ment. Csak feküdni tudtam és mire másfél hónappal később felálltam húsz kilóval lettem nehezebb. A gyermekágyi időszaknak nem erről kellett volna szólni. Nagyon szerettem volna szoptatni. Csakhogy Simi nagyon szétszedte a mellbimbómat. Vérzett. Azok a sejtjeim megnyomorodtak. Mindenki jött a tanácsaival. Hogy vegyek tápszert. Meg vettük ezeket a Karamalz italokat. Malátás tejserkentők. Egyben volt 300 kalória. Én ebből napi 3-4 ittam meg, úgyhogy közben csak feküdtem. Ezt a húsz kilót azóta sem tudtam lefogyni.

Lackó, hogy élte meg ezt a helyzetet?

Érezte, hogy valami nem stimmel. Látta, hogy nem tudom ellátni a gyerekünket. Szembesült a fájdalmaimmal és azzal, hogy mennyire fáradt vagyok. Akkor nem tudtuk, hogy tulajdonképpen ez egy poszttraumás stressz állapot volt.

Esténként én már semmiben nem tudtam részt venni. Lackó fürdette, pelenkázta Simit, én pedig csak sírtam. Kimerült voltam testileg, lelkileg. És másfél hónap után ő is teljesen kimerült. Amikor ki mondta, hogy ő sem így képzelte el ezt az időszakot, olyan érzés volt, mintha kést szurkálnának belém.

Nagyon rápörögtem közben Simi alvására. Fontos volt számomra, hogy mindig kialudja magát. Ugyan én is tudtam, akkor pihenni, de teljesen rögeszmésen figyeltem erre. Csomó jó program lehetőséget félretéve. Nem volt egyszerű időszak…

Fájdalmas időszak lehetett testileg és lelkileg is.

Az volt. De ez az én szüléstörténetem. Ez az, amit nem szerettem volna másodjára átélni. Ahogy telik az idő, jobb azért. Azt is gondoltam, hogy ha Mimi majd szépen születik meg az sokat segíthet. Egyfajta feloldozás lesz. De nem az volt. Csak még jobban elszomorított: hogy ha így is lehet születni, akkor miért nem juthatott ez Siminek is.

Tudsz ebből az időszakból mosolygásra emlékezni?

Igen, voltak vicces részek is. Amikor jöttünk haza a kórházból fordítva raktuk be a hordozót az autóba. Bénáztunk és nevettünk. Majd valaki segített. De ez is csak addig volt vicces, amíg nem kellett beülnöm a kocsiba. Iszonyatosan fájt a sebem, csak fájdalomcsillapítóval tudtam elmenni a kórházból. Jó lett volna a babámra figyelni meghitt hangulatban, de én csak a kátyúkat láttam és kértem Lackót, hogy kerülje ki az összeset.

Azóta sikerült feldolgoznod ezt a traumát? Kértél segítséget?

Nem. Úgy próbálom feldolgozni, hogy a Más Állapotot a Szülészetben mozgalomnak segítek. Ennek látom az értelmét.

Ha ők nem lettek volna, akkor talán máshogy alakul Mimi születése is.

Persze azért, lehet, hogy majd egyszer elmegyek pszichológushoz.

Sokat tudnak segíteni. Ha valakinek nem fekszik egy egyéni terápia ma már olyan sok lehetőség van a feldolgozásra. Body Work, Pszichodráma…

Igen, de ami megtörtént az megtörtént. És én nem akarok senkinek megbocsátani. A dühömön csak egy dolog segítene, ha rendszer szinten változna meg a szülészet.

Megbocsátani értem, ha nem tudsz, de a puttonyt vinni nem feltétlenül kell.

Nem zárom ki, hogy egyszer dolgozzak valamikor ezen. De nem most. Most inkább reggelente elmegyek egyet járni. Felér egy meditációval.

Szóval végleg nem ment el a kedved a szüléstől. Sőt.

Igen, szerettünk volna Simi mellé tesót. A testvér az fontos. Mimi rögtön jött. Ő ilyen személyiség is. Mind kettőjük személyiségén ott van a fogantatásuk, a születésük. Mimi berobban. Kipukkad az élettől. Elképesztően talpraesett. Ő ilyen. Intéz mindent. Nem féltjük, annyira elemében van. Simire mindig jobban figyelünk.

Úgy képzelem Te is ilyen lehettél. A második terhességed milyen volt?

Leginkább lelki hullámvasúthoz tudnám hasonlítani. Veresegyházi otthonunk a Google szerint kiesik az otthonszülés lehetőségéből. (Gyakorlatban lemértük és simán be lehet érni a Kistarcsai kórházba a megadott időn belül.) Ezért, akit választottam bábának először ő nem vállalt el. Lackó erősködött vele, de nem tudtuk meggyőzni. Ezért is lett végül a helyszín anyukám lakása.

Kerestem volna más bábát, de senkivel nem volt igazán jó összhang. Hiába kedves egy bába és tudom, hogy fantasztikus szakember nehéz kiválasztani a megfelelőt. Egy valakit (nem is akárkit: Király Ágit) ugyan már találtam, de az otthon szüléshez két bába kell. Nehezítette a helyzetet, hogy a Ági hirtelen kórházba került. Bizonytalanná vált minden a nyolcadik hónapra. Lassan végül kitisztult a kép. Király Ági mégis tudott jönni, és Béres Edina lett a másik kísérőm.

De közben legbelül mindvégig éreztem, hogy csak magamra számíthatok. Éreztem belül a nyugalmat és, hogy nem fogok kórházban szülni. Volt bennem egy határozott erő.

Különös történet a Ti találkozásotok Edinával. Elmeséled?

Az egy csoda volt. Horányban voltunk barátoknál a Meteor Telepen. Ültünk a teraszon. Épp az otthonszülésről beszélgettünk. A barátaimtól távol állt ez a téma.

Meséltem épp, hogy milyen jó lett volna, ha az első bába mellől nem sodor el az élet. Ő lett volna a jó választás. És abban a pillanatban megjelent. Ott sétált el a terasz előtt. Döbbenet. Felálltam, odamentem hozzá. Elmondtam, hogy mi történt, hogy Ági kórházban van és megkértem, hogy legyen ott a szülésemnél. Most is sírok látod… az a nő egy csoda.

Sose felejtem el, ahogy rám nézett. Együttérzés, gondoskodás, szeretet áradt belőle. Nem tudta megígérni, hogy ott lesz, de azt megígérte, hogy mindenképp megpróbál ott lenni. Végül így voltak ők ott ketten a szülésemnél.

Hogyan érkezett Mimi?

Először a nyákdugó távozott. Felhívtam Ágit, hogy megijedtem. Mondta, hogy ne ijedj meg! Figyeld magad és pihengess! És hívj, ha úgy érzed, hogy fájásaid vannak! Egy óra múlva már hívtam is. Lackó kényelmesen hazaért. Anyám pont jött hozzánk. Ugyan nem kértem, hogy hozza az ittalvós cuccát, de ő hozta magától. Tökéletesen alakult minden, különösebb szervezés nélkül.

A kórház nem lett volna messze, de Anyukád lakása jó messze volt.

Álltunk a dugóban három perces fájásokkal. Ahogy a filmekben szokás magyaráztam Lackónak, hogy merre menjen, melyik sáv a gyorsabb. Veszekedtünk. Vicces így utólag. Egyszer csak mellénk került egy rendőrautó, gondoltam, hogy szólok nekik, hogy kísérjenek el a lakáshoz, de elindult a forgalom. Megérkeztünk Anyu lakásába és két óra múlva megvolt Mimi.

Nagyon hamar.

Igen ráadásul munkaidőben. A bábák délre értek oda. Ötkor már el is mentek. Büszke voltam magunkra, hogy így hétköznap munkaidőben történt. Bár a szomszédok nem számítottak ilyen vendégekre a házban.

A bábák nevetve érkeztek meg a lakásba, mert mint utóbb kiderült gázóra leolvasónak nézték őket.

Megérkeztetek. Mi történt ott?

Semmi. Vajúdtam.

Azért az nem semmi, ha valaki épp vajúdik. Tudtál, kívántál valamennyit mozogni?

Nem ezen volt a hangsúly. Inkább azon, hogy el tudjak vonulni. Megint elmentem a fürdőbe. Egyedül, magam szerettem volna lenni. Még a bábáktól is elvonultam. Bezárkóztam a fürdőbe.

Időnként ajánlgattak segítséget. Amúgy csak ültek és figyeltek. Minimálisan beszélgettek. A fájások között körbetekertek meleg vizes borogatással. Ha jött a fájás azonnal visszaültek. Figyeltem belülről ezt a bábai munkásságot. Egy szóval lehet csak jellemezni: alázat. Ez a dolog nem róluk szól. Nekik asszisztálni kell és észnél lenni.

A kitolásnál már a szobában voltam. Álltam. Egyik lábam fent volt a kanapén. Az egyik bába pedig alattam. Volt rajta egy csinos blúz, annak ott annyi lett. Telibe kapott mindent.

Lackó ott volt?

A kitolásnál állítólag kiküldtem. A konyhából kukucskált és onnan videózott.

Hogy alakult a gátad állapota?

Gondolom, hogy láttak már a bábák cifrábbat, de azért mondtam nekik, hogy érdekes eset vagyok én is. Nyugtatgattak, hogy ez nem lesz gond. De, amikor meglátták, hogy a szülés közben leszakadt egy darab a szeméremajkaimról, akkor meglepődtek. Én meg sem éreztem. A bábák sem láttak még ilyet korábban. Én pedig a mai napig sem érzem hiányát.

Lett hagyományos gát sérülésem is. Ági egy ponton megkérdezte, hogy összevarrjon-e. Nem értettem, hogy miért nekem kellene ezt eldönteni. Mondtam is, hogy ez nem az én kompetenciám, ezt neki kell eldönteni. Döntött, nem nyúlt hozzám. Három nappal később nagyon elégedett volt a döntésével.

Eufória volt?

Ha az nem is, de sokkal jobban voltam utána. Egy hét után már takarítottam. Ilyen egy normális XXI. századi születés. Persze az se volt normális, amikor a szülés után rögtön mentek vissza a nők a földekre dolgozni, de én most egy hét után jól voltam. Hordozni is tudtam.

Ez egy normális szülés volt. Ha jön a gyerek, akkor fontos, hogy tudj koncentrálni a testedre, hogy tudj magadba fordulni, hogy legyen melletted valaki, aki erőt ad, aki inni és enni ad. A legtöbben azt hiszik, hogy az otthonszülés a rózsaszirmokról és a gyertyákról szól, de nem. Nem ez a fontos.

Mennyi időt maradtatok ott a lakásban?

Egy éjszakát. Kettő körül született Mimi, öt körül mentek el a bábák, addig takarítottak, adminisztráltak. Jött még aznap a neonatológus. Formális dolog volt. A harmadik napos kontrollra már ide ki Veresre jött az Ági. Mindent rendben talált.

Mimivel a szoptatás is könnyebben ment?

Nem, sőt nehezebben. Szerintem Siminél tönkrementek a sejtek, a szövetek a mellemen. Nem látszik rajta semmi, de két és fél év alatt nem regenerálódtak. Fél évig sírtam annyira fájt a szoptatás. Egy hét ugyan volt, amikor tápszert kapott Mimi, mert lebetegedtem és gyógyszert kellett szednem, de utána hamar visszaállt minden. Persze fájni akkor is fájt.

Ha össze kellene raknod egy batyut csak a legfontosabbakkal egy hamarosan szülő nőnek, akkor mit raknál bele?

Önbizalmat. Önbizalmat és tudást. Hogy mélyüljön el a kismama abban, hogy kicsoda ő maga. Értse meg magát és a szülést. Beszélgessen sokat. És higgyen abban, hogy képes szülni.

A félelem ahhoz kapcsolódik sokszor, amit nem ismerünk. A szülés ne legyen ilyen. Az élettani folyamattól nem kell félni. Maximum pozitív stresszel járjon. A fájdalom meg fájdalom. Azt ki, lehet bírni.

Szóval önbizalom és támogatás. A támogatás nagyon fontos, hogy legyen segítség. Hogy tudja azt, hogy számára mi nyújt egyáltalán biztonságérzetet. És ha az a kórház, akkor legyen kórház. De értse meg a szülést.

És készüljön a fájdalomra és legyen tisztában vele, hogy neki mi lehet majd segítő technika a fájdalom kezelésében.

A szülésfelkészítőkön rengeteg tanács hangzik el. A melegvíz, a kád, a masszázs. Az első szülésem után megváltozott a fájdalomhoz való viszonyom. Kisebb fájdalomra is vonyítani, zokogni tudtam. Eltolódott a fájdalom küszöböm. Pedig előtte jól bírtam, büszke is voltam magamra.

Bebizonyosodott általam is, hogy a nők tudnak szülni. Persze lehetnek komplikációk. Életmentő helyzetek. De az csak nem normális, hogy a körülöttem lévő kismamák túlnyomó többségét császározták. Nem létezik, hogy egyikőjük se tud szülni. Dehogynem. Mindenki tud szülni. Csak a rendszer nem segíti ezt. Most már nem tervezünk több gyereket. Ha még is szülnék biztosan újra otthon.

A Lavina a szülőszobán – Ivett szüléstörténetei bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Az eddigi beszélgető partnereimet ismertem. Mi viszont most teljesen ismeretlenül kezdünk bele ebbe a beszélgetésbe. Igyekszem beleereszkedni ebbe a szabadságba.

Csak nyugodtan. Ahogy mondják rólam, nagyon aktív a torok csakrám. Nem fogsz tudni olyat kérdezni, amivel zavarba hozol. Kérdezz nyugodtan!

Annyit már tudok, hogy négy gyermeked van. Hogy indult ez az anyaság nevű utazás számodra?

Valóban négy fiam van. Két alomból. Az első két gyermekem az előző házasságomból született. Nem egy stabil kapcsolat gyermekeként fogant meg az első fiam. Meglepetés volt. Akkor végeztem az orvosin. Akkor kezdtem el dolgozni. De tudtam, hogy meg akarom tartani. Szóba se került, hogy elvetessem.

Az eső és a gyerek, akkor jó, ha jön.

Bennem nem volt kérdés. Utólag kiderült a válásunk kapcsán, a volt férjemben voltak kérdések. Beszélgettünk is róla. Elmondtam neki, hogy ez a gyerek akkor is meg fog születni, ha marad és akkor is, ha megy. Nem lehet kérdés. Tudtam, hogy milyen nagy szerencse az, ha egy gyermek megfogan és egészségesen fejlődik. Az az élet, ami jönni akar, és egészségesen jön az egy áldás. Annyi minden történhet közben, de ha minden megy a maga útján, az nagy szerencse.

Fiatal voltál. Nyilván az orvosi miatt azért rendelkeztél valamennyi tapasztalattal a várandósságról, a szülésről.

25 éves voltam. Semmire nem készültem a szülés kapcsán. Azt gondoltam, hogy a dolgok haladnak a maguk útján. Átmegyünk a hídon, ha kell. Semmivel nem foglalkoztam. Nem jártam közösségbe. Nem jártam kismamatornára. Akkor még jógázni sem jógáztam. Magamban készültem, de a szüléssel egyáltalán nem foglalkoztam. Igaz, volt valamennyi tapasztalatom. Akkor már láttam pár szülést is. Tudtam, hogy mire számítsak. Persze sok mindent nem tudtam, amire lehetett volna tudatosan készülni. Akár a szülésről, a szoptatásról…

Hogy teltek a hétköznapok?

Csak jöttek a hetek egymás után, egyszerűen. Nem voltak különösebb panaszaim. Amikor terhes lettem a mentőknél és az intenzív osztályon is dolgoztam. Először a mentőzés maradt el, majd 25-27 hetesen az intenzíves munka is leállt számomra. Ez idő tájt egyre gyakrabban keményedett a hasam. Megálljt parancsolt a kisfiam. Otthon voltam. Építgettem az új életünket. És összeházasodtunk az akkori párommal.

A szülés előtt egy nappal még a barátnőimmel sütiztem. Beszélgettünk. Kérdezték, hogy nem félek-e. Nem féltem. Csak attól tartottam, hogy ha valami  történik a kisfiammal nem lesz ott időben a szakszerű segítség. Magamat jó kezekben tudhattam. Ott voltak a kollégáim, ha bármi történt volna velem.

Orvosként mindig a legnagyobb tragédiára gondolunk. Pláne úgy, hogy én anesztes orvos vagyok. Mi csak akkor megyünk, ha nagy baj van.

Jött a másnap.

Igen. Péntek éjjel. Egyértelmű, de rendszertelen fájásokra ébredtem. Mégsem voltam biztos benne, hogy ez már az. Anyu is azt mondta:

„Nyugodj meg Edit! Nem fogsz szülni. Még nem torzult el az arcod.”

Köszi. Jó. Azért reggel bementünk a kórházba. Elmondtam, hogy ugyan vannak fájásaim, de hol öt percesek, hogy picit több. A szülőszobán a CTG vizsgálatból sem derült ki sokkal több. Ők is bizonytalanok voltak. Én viszont egy dologban határozott voltam: Ha ők bizonytalanok, akkor nem biztos, hogy ez már a szülés, szóval hazamentem. Marasztalni próbáltak, de öt percre laktunk a kórháztól, hirtelen eseményre nem kellett számítani, jobb volt ez így. Saját felelősségemre hazamentem délelőtt. Október 31-e. volt, szombat. Aznapra voltam kiírva. A fájások pedig csak jöttek. Igyekeztem belehelyezkedni ebbe a helyzetbe. Sétálgattam otthon. Ücsörögtem a labdámon.

Ott volt az akkori férjem, a szüleimnél laktunk, de nem kerestem kapcsolatot senkivel. Magamban voltam. Figyeltem.

Melyik volt az a jel, mi volt az a pont, amikor azt érezted, hogy újra be kell mennetek a kórházba?

Leginkább az, hogy nem múltak el a fájásaim. Rendszeresebbek lettek. Éreztem, hogy ez egy folyamat, ami már nem áll meg. Amit a pihenés már nem mulaszt el. Erősödő rendszeres fájásaim lettek addigra. Újabb CTG vizsgálat jött. A nővér azt mondta, hogy ez még nem fáj. Hát jó, akkor nem fáj – hagytam rá. A férjem haza is ment.

Néztem a CTG képét. Nem hittem el, hogy nem látszódik rajta semmi, amikor közben erősen éreztem az összehúzódásokat, látni is lehetett a hasamon őket. Hogy lehet, ilyen picike dombocska a szalagon. Az orvos odajött a vizsgálat alatt és megigazította az érzékelőt a hasamon, ami azonnal kiverte a felső határt. Elindultunk a szülőszobára. Hívtam a férjem. Szegény nem tudott vacsorázni sem. Úgy kellett a kórházban az apró pénzünket összeszedni, hogy valamit vehessen magának az automatában, nehogy rosszul legyen szegény.

Hogy élted meg a szülés folyamatát, a fájdalmat?

Nem emlékszem különösebb dologra, csak arra, hogy járkáltam, hogy éreztem, ahogy tolja szét a csontjaimat. Rosszabbra számítottam az elmesélések alapján. Éreztem, ahogy halad lefele. Rendes gyerek volt. Négy percenként jöttek csak a fájások, azaz minden fájás között volt kb. három percem, hogy kipihenjem magam. Csak az utolsó pár összehúzódás fájt igazán. Megfeszült a testem. Éreztem, hogy nyomni kell, de kérték, hogy még ne tegyem.

Feszült a testem, a gátam, a fenekem. Mindenhova tolódott minden, de nem volt meg az iránya. Végre megkaptam a jelet, hogy nyomhatok. 4-5 tolófájás után megszületett Máté.

A tolófájásoknál megkönnyebbültem, hogy most akkor már lehet dolgozni rajta, hogy tényleg kifelé jön. Jó érzés volt, hogy kint a feje, és válla egyszerűen csak kicsúszott. Nagyon könnyen megszületett.

Volt olyan technika, ami segítségedre volt a fájdalom kezelésben?

Tényleg csak akkor fájt, amikor a derekamat tolta szét. Nyomó, zsibbasztó fájdalom volt. Akkor a derekamat masszírozták. Végig tudtam volna szabadon mozogni, az elején járkáltam is, de később főleg az oldalamon feküdtem. A masszírozáson kívül nem volt szükségem másra. Nem volt elakadás, nem volt fájásgyengeség, nem volt kétségbeesés. Nem volt olyan akadály, aminek a leküzdéséhez egy plusz technika kellett volna.

Amikor kismama jógaoktató képzésen meghallgattuk egymás szüléstörténetét,

a képzés vezetője azt mondta, hogy a világon van száz ember – köztük én is -, aki egy túrós palacsintáért bármikor szülne még egy gyereket. Van benne igazság.

Gondolom oxitocint nem kaptál, hiszen minden szépen haladt előre. Burokrepesztés sem volt?

De, az igen, mind a négy fiamnál. Viszont onnantól számítva szinte másfél órán belül mind a négy gyermekem megszületett. Ugyan nem kérdezték meg, hogy szeretném-e, de nem is esett rosszul. Nem tudom, hogy milyenek lettek volna a szüléseim, meddig tartottak volna, ha nem repesztenek burkot, de egyáltalán nem éltem meg erőszaknak.

8-kor kerültem be a szülőszobára, Máté 22.35 perckor született meg. Gyors folyamat volt és nagyon jó élmény. Persze tudom, hogy előző nap hajnal kettőkor kezdődött, így volt elég idő az első szülésre felkészülnie a testemnek. De olyan jó volt, hogy nem kellett hozzá semmi sem. Ott volt a férjem, egy nagyon kedves szülésznő, és az orvos. Utána még meg is dicsértek. Mondták, hogy:

Oh, a Doktor nő milyen szépen csendben szült.

Nem tudtam, hogy üvöltözni kellett volna. Eszembe se jutott. Mindegyik szülésem ilyen volt. Nem kellett elengednem a hangom. És, ha úgy lett volna, az is belefért volna.

Mi történt Máté születése után?

Rám rakták. Yoda feje volt, meg volt gyűrődve, görbe kisujja volt. Megszámoltam az ujjacskáit. Kezeit, lábait, megvizsgáltam, hogy mindene megvan. Bensőséges hangulat volt. A szülésznő, az orvos, az újszülöttes nővér, a férjem és én voltunk ott. Éjszaka volt. Nem zavart minket senki. Félhomály volt. Jó volt, hogy nem volt minden irányítva.

Milyen érzésekkel tekintesz vissza az első szülésedre?

25 éves fejjel sok dologról nem tudtam. Ha most mennék szülni talán több mindre görcsölnék rá. Másképp is alakulna minden. Ma már látnám a folyamatban a hibákat, de akkor nem ezen volt a fókuszom. Azt szerettem volna, hogy egyszerűen csak szülessen meg. Legyen egészséges. Minden mást elfogadok úgy, ahogy van.

Könnyű szülés után, hamarabb kap kedvet a család kis tesóhoz?

Két hónappal Máté születése után azt álmodtam, hogy újra gyerekem fog születni. Álmomban kezemben volt a kisfiam és gyereksírást hallottam közben. Tudtam, hogy készen állok a következő gyermekünk érkezésére. (Bár nem terveztünk semmi ilyesmit.) Pár hónappal később újabb álmom volt. Álmomban ikrekkel voltam várandós, két fiúval. Ezt még álomban is túlzásnak éreztem. Mindenesetre talán egyszer vagy kétszer menstruáltam a második terhességem előtt. Emlékszem, hogy mikor fogant meg Zalán. Máté még csak 5 hónapos volt, amikor mentem vissza a dokihoz. Tudtam, hogy várandós vagyok, nem is ez volt a kérdés, csak annyit szerettem volna tudni, hogy hány baba van a hasamban. Egyedül volt Zalán.

Akkor még szoptattál gondolom.

Igen. Mátét 20 hetes koromig szoptattam, ő akkor lehetett 9 hónapos. Onnantól nagyon erős összehúzódásokat éreztem a szoptatásnál. Szerencsém volt, mert Máté nagyon jó étvágyú gyerek volt, könnyen levált.

Hogy élted meg a terhességed?

A vége felé nehéz volt már nagyon.

Mi volt benne a nehéz?

Én. Legfőképpen én. A fizikai korlátaimat éltem meg a legnehezebben. Nehéz volt, hogy gyarapszik a súlyom. 20 kilót híztam. Nem tudtam, hol vannak a határaim. Mindennek neki mentem. Nehezen kaptam levegőt. Nem tudtam bekötni a cipőmet. Decemberben még költöztünk is. Minden este úgy feküdtem le, hogy akkor holnap még nem fogok szülni, mert csomó dolgot meg kell csinálnom. Majd inkább utána. Eljött a december 26-a, a kiírt időpont.

Meddig kaptál időt?

Mivel orvos voltam, rutinom is volt nem fektettek be. Ellenben minden nap bementem a kórházba. De a tennivalók csak nem apadtak el, így Zalán sem mozdult.

„Ha Anya elintézte a dolgát, akkor majd jövök.”

Úgy döntött, benn marad. Teltek múltak a napok. Nehezen viseltem. Zalán súlya miatt nem aggódtam. Nem becsülték nagynak. Azt gondoltam, ha az első könnyen meglett, akkor a második is meg fog születni. Nem lesz semmi baj. Gyakorlatiasan gondolkodtam erről. Egy hétfői napon 3-án kérték, hogy most már feküdjek be. Vigyem a cuccaimat. Bevonszoltam magam egyedül a szülészetre, a férjem dolgozott, de valamiért úgy döntöttek, hogy ebből még nem lesz gyerek, és hazaküldtek. Sírva mentem haza. Fel voltam készülve mindenre. Lelkileg nagyon megterhelő volt. Nagyon szerettem volna, hogy megszülessen. Igazi teher volt már ez az időszak.

Meddig kellett várnod?

Egy nappal később már felvettek azzal, hogy talán másnap indítják. Ültem a szobában a kórházban és csak arra gondoltam, hogy akkor most már semmit sem tudok elpakolni otthon. Most már mindent el kell engednem. Törökülésben ültem az ágyon simogattam a pocakom. Mondtam Zalánnak, hogy ma van az utolsó esély arra, hogy magától kijöjjön, holnaptól kényszer van .

Délután három körül elkezdtem érezni a mocorgást. Nem mertem szólni még senkinek. Csak a férjemnek mondtam, hogy estére már ne nagyon csináljon magának programot, mert ez most működni fog.

És tényleg.

Igen. Egy barátnőm délelőtt szült meg. A folyóson ültünk, beszélgettünk, amikor jött a vizit. Érdeklődtek. Mondtam, hogy minden rendben, de csendben megjegyeztem, hogy azért nekem most már egy ideje hét perces fájásaim vannak. Megvizsgált az orvos. Rám tették a CTG-t. Ugyanaz a csapat volt, mint Máténál. Még a nővér is ugyanaz volt, mint 14 hónappal azelőtt. Ültem a kórteremben hasamon az NST-vel. Kérdezték, hogy vagyok. Mondtam, hogy most vagyok ott, ahol még nem fáj. Nevettünk.

Majd megismétlődött az előző forgatókönyv. Nyolc körül kerültem be a szülőszobára, burkot repesztettek. 22.30-kor megszületett Zalán. Máté 3140-nel született Zalán pedig 3940-nel. Majdnem 4 kilós volt. Azt a 800 gramm különbséget határozottan érezni lehetett. Amikor már nyomási ingert éreztem, az orvos kért, hogy még ne nyomjak. Visszafogni magam volt a legnehezebb. A kitolási szak nem volt hosszú. Könnyebb volt nekem is ismét aktívan dolgozni, mint csak várni. Zalán átszáguldott a kismedencémen. Sok sérülés lett rajtam, többek között méhszájamon is . A sérüléseim ellátásakot  alig tudtam letenni a csípőmet, annyira remegtem. A méhszáj öltése nagyon fájt. Majd kisebb tipródás után még egy öltést  berakott fájdalomcsillapító nélkül. Azt hittem, kiugrok az ablakon.

Miért nem kaptál érzéstelenítést?

Amikor a gátmetszést csinálta, akkor kaptam érzéstelenítést a hüvely falához is. Viszont csak egy öltés miatt nem adnak feltétlenül. Én is csináltam már így orvosként. El kell dönteni, hogy egyszer megszúrod, azzal beadod az érzéstelenítést, vagy ugyanúgy egyszer megszúrod és megvan az öltés. Ugyanaz a fájdalom, de közben már készen is vagyunk. Viszont a kockázat benne van, mert ha több öltés kell, akkor nehéz pillanatok jönnek. Radikális élmény volt.

Erre nem lehettél felkészülve. Más téren hiányzott, hogy nem foglalkoztál folyamatosan a szülésre való felkészüléssel?

Az első szülésemnél fel voltam háborodva, hogy mennyi mindent nem tudunk a szülésről. Hogy mennyire kiveszett a kultúránkból, hogy anyáról lányra adjuk át a tudást. Rengeteg olyan dolog van, amiről fogalmunk sincs, miközben más tapasztaltabbak tudják, ismerik a praktikákat. Mindenkinek tudnia kellene ezeket az információkat. Bár nyilván van olyan része is a tudásnak, ami csak elvenné a leendő anyák kedvét a szüléstől. Erre a szülésre már jobban felkészültem, talán jobban is féltem emiatt. Különösen a sebek varrásától, mert tudtam, hogy ezen egyszerűen át kell esni. Sok stressz volt emiatt bennem.

Kárpótolt a bébi.

Igen. A mellkasomra rakták. Látványosan nagyobb volt Máténál. Még élénken élt bennem az előző évi szülés. Pozitív élmény volt ez is és a korábbi is.

Keveset meséltél a gyermekágyi időszakról. Hogy élted meg annó Máténál és most a második fiatal születése után?

Mátéval megszenvedtük a szoptatás időszakát. De én nyertem. Tiszta, anyatejes gyerek lett. Zalánnál már fel voltam készülve az akadályokra és fel voltam készülve arra, hogy én irányítsam a helyzetet. Nagyon vártam, hogy hazamehessünk. Nehéz időszak volt a kórházban. Nem értettem mindenben egyett az újszülöttes nővérekkel.

Mik voltak az akadályok?

Hiába mondjuk, hogy “rooming-in” van. Nincsen. Este tízkor bekérik a gyerekeket és hajnal ötkor adják ki. Mátéval annó nem sikerült  a mellszívót használni. Nem tudtam, mit kérdezzek, így nem is kaptam segítséget, sem tanácsot. Nehezen indult a tejem. Nem tudtam, úgy mellre tenni, hogy ne fájjon. Nem evett rendesen. Később megtanultam kézzel fejni. Ahogy éreztem, hogy jön a tejbelövellés Zalánnal rögtön fejtem, hogy működjön a rendszer.

Nem regényt vittem be a kórházba, hanem fejtem, hogy minél hamarabb egyen mennyiséget, és hazaengedjenek. Ezen volt a fókusz.

Szoptatási tanácsadó nem is volt?

Csak a védőnő volt benn. Egy barátnőm mesélte, hogy ahol ő végül császárral szült, milyen családbarát helynek mondták magukat. Hát nem tudom.

Kevés olyan kórház van, aki családellenesnek mondja magát, rooming-out van és nem támogatjuk a szoptatást. Ilyet nem mondanak, de azért előfordulhat.

Ahol én szültem cumisüvegből etetik a gyerekeket, ahelyett, hogy pohárból itatnák őket. Nem hozzák őket, hogy próbálkozzanak az anyák. Nem mutatják meg, hogy hogy kell masszírozni a mellet, arra válaszolnak, amit kérdezel. De ha nem tudod mit kérdezz, nem jön az információ

Evidens tudásnak vagyunk a birtokában. Ha csak a statisztikákat nézzük, akkor megkérdőjelezhetetlen, hogy mi a jó út. Hogy történik az, hogy erről egyre több nő tud, de az egészségügyisek nem tudnak róla. Mi hiányzik ahhoz, hogy jobban működjön ez a rendszer?

Mindenki a kisebb ellenállás felé megy. Azt figyelik mi jár kevesebb energia befektetéssel  . Kevesebb munkával jár, ha egy gyerek csak három óránként eszik. Egyszerű a tápszer. A böfiztetés is egy támasz helyzetben történik sokszor, úgy, hogy a babákat ültetik. (Nyilván minden gyógytornász anyuka rosszul van tőle.) Majd miután 120 ml-t bepréseltek a pingpong labdányi gyomrába, a jól sikerült kajakómában hagyják a babákat aludni. Ez a kisebb ellenállás.

És nem lenne könnyebb út a gyerekeket az anyukájukkal együtt tudni?

Nem. Általában hasonló gondolkodású anyák szelektálják ki magukat egy társaságban. Én általában abban a társaságba szelektálódom ki, akik hüvelyi úton szeretnének szülni, akik jógázni mennek, akik szoptatni szeretnék a babájukat, ráadásul mosható pelenkát használnak. De olyan csoport is van, aki császárra vágyik, aki nem akar szoptatni, és amúgy is epekedve várják a bébiszittert és a bölcsit, hogy végre mehessenek vissza  dolgozni, mert ugyan szeretik a gyerekeiket, de más határokat szabnak. Mások vagyunk. Más megoldási kulcsokkal.

Ha jobb lenne az információáramlás, a kommunikáció, talán élhetőbb út is várhatna ránk, nem?

Én azért nem akartam gyermekgyógyász lenni, mert nem tudom elviselni a szülőket. Vállalom. Annyi kommunikációs bukfencet nem tudok vetni, amennyire szükség lenne. Vagy legalábbis túl sok energiámba telne. Egy újszülöttes nővértől sokan, sokat várnak el. A pelenkával, a cumisüveggel kapcsolatban nagyon nagy a nyomás a cégektől. Nem poharakat kapnak, hanem cumisüveget.

És amúgy is több energia lenne, az anyukákat megtanítani szoptatni. A legtöbb anyuka ösztönből oldja meg. Információt csak úgy kéretlenül nem fog kapni.

Az szülő nők ráadásul nagyon érzékenyek a hormonális változások miatt, nagyon nehéz megtalálni a járható kommunikációs ösvényt, amin sértés és konfliktusok nélkül lehet haladni. Minden embernél ezt külön egyesével megcsinálni irgalmatlan energia 12 órás műszakon belül.

Tehát akkor tudhatják ezek az emberek, hogy mi a jó út csak nem képesek járni rajta?

Igen. „A büfébe ki tudott menni, de a gyerekért nem jött.”- mondja a nővér. De senki nem szól az anyának, hogy mikor mehet a gyerekért. Számos kommunikációs deffektus van ebben a helyzetben.

Nekem is volt, hogy kiadták a gyermekem. A második éjszaka velem volt végig, de éjfélkor kérnem kellett egy kis pótlást, mert nem tudtunk aludni. Rögtön megkaptam, hogy nem kellett volna elvinnem magammal. Ezek az apró dolgok borzasztó mély sebet hagynak az emberen.

Mindenkinek azt tanácsolom, hogy ami a kórházban történt bent, az maradjon is ott. Nem érdemes rajta sokat agyalni, mély értelmet keresni számukra. Egyszerűen csak hagyd ott.

Otthon pedig csinálj mindent úgy, hogy Te szeretnéd. Nem szabad a sértésekbe belemenni. Ha rosszul esik írd ki magadból, égesd el, táncolj rajta… hagyd ott! Különben fájdalmas lesz. Rossz kiégett orvosokkal, nővérekkel találkozni a leglelkesebb fázisodban. Sok rossz történetet tudnék mesélni, de igazságot nem tudok tenni. A legtöbb kórházban attól működik valami (vagy nem), hogy milyen a vezetés. Nálunk nem lelkes a vezetés, pedig rengeteg potenciál van a változásban.

Mióta kismama jógát tartok, látom a csillogó szemeket, akiknek mindent el lehet mondani és csak szívják be az energiát. Rengeteg lehetőség van, de ezen a hétköznapokban nehéz dolgozni. Sokan ki vannak égve.

Amikor ott voltam bent frissen szült kismamaként, én is arra gondoltam, hogy milyen jó lenne 3-4 naponta újszülött ellátással kapcsolatos előadást tartani. A fürdetésről, masszírozásról, szoptatásról. Nem kellene sok tudást átadni, csak az alapokat. Van, hogy négy újszülöttre három nővér jut. Működhetne is. És ez nem pénzkérdés, lenne rá lehetőség. Én sajnos nem tudom megváltani a világot, én is csak verem a fejem a falba.

Az biztos, hogy a szülés közelében lévő nők közel vannak az elviselhetetlen kategóriához. Én is ilyen voltam. Mindenki más elmélettel érkezik. Érzékeny időszak.

Ha egy mondat túl mélyre megy, arról sokszor nem a mondat tehet, hanem az a nyitott állapot, ami engedi mélyre menni.

Igen, ez egy kétoldalú helyzet. De például itt vannak az „anyatejnácik”. Az is túlzás. Igen, lehet teher a szoptatás. Nagy felelőség az, hogy a tejed minősége mennyisége meghatározza a gyermeked mindennapjait. Nehéz befolyásolni azt, hogy mennyire akarj szoptatni, be lehet rá feszülni.

Pedig a gyerek tápszeren is felnő. Okos lesz, szép lesz, ötös lesz matekból, jogász lesz vagy jógaoktató. Nem ez fog számítani, hanem, hogy mennyire fogod szeretni.

Rengeteg szorongás van ebben az egész témában. Sok dolog megoldásra várna. A női közösségek segíthetnek, az elfogadás, a szélsőségek kerülése.

Verhetem a mellem, hogy az én gyerekeim anyatejesek voltak, ha közben mégsem hozzák azt az eredményt, amit szeretnék tőlük. Ez egy fiktív dolog. A lényeg, hogy a gyermeket tápláld. Sokszor a milyensége mindegy. A lényeg, hogy táplálkozzon, nőjön és szeresd. Ezt lehet papírdobozban, faragott bölőcsben anyatejjel és tápszerrel is csinálni, teljesen mindegy. Mondjuk tehéntejet nem adnék neki, mint ahogyan régen csinálták, de annak is inkább a nem tudás volt a hátterében… . Mindig az adott helyzetbe választjuk ki a legideálisabbat. Ki akarna tudatosan rosszat a gyerekének. A megoldások legalább jó szándékkal születnek.  Sokszor hangzik el: De nekem ezt nem mondta soha senki. Soha nem hallottam róla. Persze. Hogy nézzek utána valaminek, amiről nem tudom, hogy létezik. A legnagyobb segítség a lehetőség biztosítása, hogy valaki elmondja, hogy milyen lehetőségeid vannak.

Térjünk vissza Hozzád és egyre csak gyarapodó családodhoz! Hogy alakult az életed a későbbiekben?

Elváltam. Újraházasodtam. Volt egy vetélésem. Nagyon érzékenyen érintett. Nagyon szerettem volna már újra babázni. Megint. Úgy hiszem, hogy a friss lelkek, akik még nagyon újak, nem tudnak egy egész életre lejönni a Földre. Csak kevés ideig vannak velünk. Ő egy friss lélek lehetett. Nem tudom pontosan, miben hiszek, miben nem, de a gyerekeim reakcióiból érzem, hogy ki a használtabb lélek és ki kevésbé az. A páratlan gyerekeimtől sok olyan reakciót látok, amiben biztos vagyok, hogy senkitől sem láthattak. Tehát vagy családi örökség, vagy az ő kis saját lelkükből érkezik. Nem tudom.

Mesélsz a vetélésről?

Viszonylag korán történt. Türelmetlen természet vagyok. Szeretem siettetni a dolgokat. Tudtam hamar, hogy várandós vagyok. A teszt is pozitív lett, de nem látszott az ultrahangon semmi. Vártunk, de a későbbi vizsgálaton sem látszott semmi. Elkezdett csökkeni a HCG szintem. Véreztem. 6-7 hetesen történt. Szerencsére beavatkozást nem kellett végezni. Nagyon szomorúak voltunk. Nyilván orvosi szempontból tudom, hogy volt valami a háttérben, amiért nem folytatódott ez a történet. El kellett engednem, hogy ne vigyek olyan béklyót magammal a következő terhességbe, ami nem odavaló.

A vetélés után megfogant Flórián. Nagyon szerettem volna eljönni a munkahelyemről, már életem újabb fázisára vágytam. (Általában ilyenkor szoktam szülni, hogy kikerüljek egy számomra kellemetlenné vált helyzetből. Nagyrészt otthon voltam. Nyugis várandósság volt, de nagyon nagy különbség volt a 25-26 évesen megélt várandósság és eközött 34-35 évesen megélt terhesség között. Sokkal jobban éreztem a fizikai határokat. Sokkal hamarabb éreztem a teher részét. Fáradt voltam. Nagyon vártam, hogy megszülessen.

Picit visszalépve az időben: Ugyan hamar ugrottatok bele a házasságba a volt férjeddel, de végül miért vált el az utatok?

A volt férjem talált valaki mást. Amikor Flóriánnal terhes voltam, ők is gyermeket vártak. Én december 27-re voltam kiírva. Ők január másodikára. Épp ünnepeltünk 27-én, amikor láttam a Facebookon, hogy náluk megszületett a baba. Pedig az az én napon lett volna. Akkor arra gondoltam, hogy csak ne másodikán szülessen meg Flórián. Persze Flórit is túlhordtam, pedig legszívesebben már december elején megszültem volna. A nőgyógyászom meg is indította volna, de csak akkor, ha már úgy áll a méhszájam. Mivel semmi jele nem volt az indulásnak. ő maradt  a hasamban, a lelkemben meg a terhek. A mostani férjem megértette a válással, szüléssel kapcsolatos érzelmeimet. Tudta, hogy nagyot karcolt a múlt az egómba.

Végül másodika lett a nagy nap?

Aznap bementünk egy vizsgálatra a kórházba és picit nyílt a méhszájam is, de még mindig kaptam pár napot. A vizsgálat után otthon átmentünk a szomszédba beszélgetni. Ott játszottak a gyerekek és egyszer csak jöttek a fájások. Senkinek nem szóltam róla. Nem láttak rajtam semmit. A férjemnek mondtam csak, hogy itt az idő. Anyukám jött a gyerekekhez. Este 9 körül még az 5 perces fájásokkal mesét olvastam a nagyoknak. Utána bementünk a kórházba, ahol már nagyon vártak minket, szerették volna, ha milyénk lesz az első újévi baba.

Hogy érezted magad ekkor?

Olyan erős fájásaim voltak, amik közben meg kellett állnom, hogy rátámaszkodjak valamire. Gyorsan tágultam. Hányingerem volt. A vizsgálatkor megállapította a doki, hogy gyors szülés lesz.

Minden úgy zajlott, ahogy a korábbi kettőnél. Jött a burokrepesztés is. Attól féltem csak, hogy az alapvetően jelenlévő fáradtságom miatt nehezen fogom tudni megszülni ezt a gyereket. A csontjaimban éreztem a kimerültséget. Nem volt türelmem semmihez. Éreztem, hogy ingerült vagyok. A férjem mivel altatóorvos – felajánlotta, hogy szúr egy epidurált. Először nem szerettem volna, hiszen ment enélkül is előtte már, de végül belementem. Az utolsó pillanatban döntöttem.

Milyen érzés volt a szúrás?

Fura. Fel kell hozzá ülni az ágy szélére. Alig bírtam ezt megtenni.

El akartam dőlni oldalra. És közben csak arra gondoltam, hogy jó lenne, ha már beadná, mert minden izmomban feszültség volt és csak visszatartottam Flóriánt. Egy nagy görcs voltam. Éreztem, hogy saját magam akadálya vagyok.

Az első szúrás nem sikerült. A másodikhoz kellett az én tudatosságom is, hogy el tudjak lazulni. Egyszer csak hirtelen megszűnt a csontokat széttoló erős fájdalom. Mintha elvágták volna. Megijedtem. Orvosként tudtam, hogy ha egy baba keresztbe van és megszűnik a fájás, akkor megrepedt a méh és nagyon kell sietni. Bár Flóri nem volt keresztben, mégis megijedtem. Pedig csak az történt, hogy a szúrással együtt kaptam meg a gyógyszert, de ezt akkor még nem tudtam. Ráadásul olyan sokat adott a férjem, ami egy császárra is elég lett volna. Féltett…

Milyen érzés volt epidurállal szülni?

Sétagalopp volt az egész. Ugyan éreztem a fájásokat, tudtam nyomni, de semmi nem fájt. A szülés közben a tegeződésről, magázódásról beszélgettünk az orvossal, hogy mi igazából szeretünk magázódni. Még úgy is, hogy kollégák vagyunk és már a harmadik gyerekemet szülöm nála.

Könnyen meg lett Flórián. A gátad most milyen állapotban volt a szülés után?

Gátvédelemmel született meg Flórián. Nagy könnyebbség volt, hogy nem volt gátsebem. Új dimenzió volt.

Várj csak! Ha ilyen gyorsan ment minden, az azt jelenti, hogy másodikán született meg?

Nem. Éjfél után született egy perccel. Miután megszületett a mellkasomra rakták. A férjem odasúgta: Látod, milyen rendes?! Harmadikán született.

Hogy érzed máshogy viselkedett Flórián az epi miatt? Rád, hogyan hatott utána?

Ő is 4 kilóval született, mint Zalán. Nagyon szépen tudta az útját. Nem éreztem a hátrányát az epidurálnak, csak az előnyét vettem ki belőle. Pozitív tapasztalataim voltak vele. Nem gyorsította, nem lassította a folyamatot. Nem szakított szét. Vissza tudtam tartani a fájást, amikor kellett. Minden szépen ment, csak nem volt hozzá fájdalom. A feszítés, a tolás érezhető volt és közben mégis nagyon jó élmény volt. Ugyan a férjem a szülés után kivette a kanült, de a szülést követő napon is éreztem a fájdalomcsillapító hatását. Amikor szoptattam nem volt erős hasigörcsöm, ami összerántotta volna a kismedencémet. Ez nagy könnyebbség volt. Néha talán azt is éreztem, hogy egy hamis biztonságot ad. Azt éreztem, túl jól vagyok.

Még lenne sok kérdésem, de tudom, hogy el kell indulnod hamarosan érte az oviba. Szóval mesélj a legkisebb királyfiról!

Másfél évvel később született meg a negyedik fiam. Mivel nyárra vártuk, azt hittem lány lesz, de nem. Ő sem.

Viszont a szülés máshogy indult.

Igen más volt, mint a többieknél, ugyanis magától repedt meg a burok. Ráadásul nem hordtam túl. Talán június 28-ra voltam kiírva és ő 26-án született meg délelőtt. Ez a szülés emiatt is kilóg a sorból. Másként is fogant. De őt is nagyon vártam. Szerettem volna, hogy a két kicsi között is kevés legyen a korkülönbség. Talán csak két hónapot vártunk rá, de az is soknak tűnt. Szerettem volna azonnal teherbe esni.

Hogy voltak a határaid?

20 kilót híztam itt is, ahogy a többiekkel is. Amúgy minden rendben volt. 26-án hajnal négy körül ébredtem a fájásokra. Elkezdtem pakolászni. A férjemet hagytam aludni, tettem-vettem, de amikor a komposztot vittem ki, éreztem, hogy folyik belőlem a magzatvíz. Nem állt le, sőt a fájások is jöttek. Hívtam Anyukámat. A férjemet 7.15-kor keltettem, hogy itt az idő. 5 percet kért még, hiszen amúgy is akkor kelt volna. Amikor azt mondtam, hogy nem kell annyira sietni, a hangsúlyomból tudta, hogy azonnal fel kell kelni. A gyerekek elmentek oviba, suliba. Reggel nyolcra bementünk a kórházba.

A kórházban direkt egy félreeső szobát kaptunk, hogy mint kollégák ne legyünk nagyon szem előtt, nyilván mindenki érdeklődött irántunk. Hamar megkaptam az epidurált. Szépen haladt minden. Tudtam mozogni. Nem volt bennem félelem. Amikor jöttek a tolófájások, az orvosom még a műtőben volt. A szülésznő vizsgált volna épp meg, amikor jött a doki, és valóban a legjobbkor, már kezdhettem is nyomni.

Amikor már majdnem kint volt a feje kérték, hogy ne nyomjak, csak sóhajtottam egyet és már kint is volt a feje. Mire az orvos: „Editke maga kisóhajtotta magából ezt a gyereket.”

Tankönyvi szülés volt állítólag. Viszont volt egy kis lepényleválásom, amit nem tudtunk előre. Mivel nem volt panaszom, nem foglalkoztunk vele később sem.

Erik – a negyedik fiam – különlegessége az volt, hogy a fürdetés után, amikor mellre került nagyon sírt, nem akarta abbahagyni. Énekelni kezdtem neki a nagyok altató dalát. Kinyitotta a szemeit, elhallgatott. Így már mellre tudtam rakni és minden rendben ment tovább. Nagyon szép élmény volt. Ösztönös. A jóga óráimon is mindig elmesélem, hogy ezek a hangok milyen nagyon fontosak.

Mi volt ez dal?

Az Omagának a Ballada a fegyverkovács fiához című dala.

„Tél fut az éjen át, nyílik a jégvirág,
Új bölcsőben sírdogál egy élet
Apja emeli föl, ebből a gyerekből
Fegyverkovács lesz, ha addig élek

Így is lett, bizony, de szólt egy szép napon
Ne csináljunk soha többé fegyvert
Nem lesz háború, könnyes, szomorú
Boldognak látok majd minden embert”

Működött.

Négy könnyed történet.

Igen. Ezek az én szüléstörténeteim. Nincs bennük semmi horror. Lehetett volna másképp is elmesélni. Lehetett volna másra is figyelni. Meg lehet találni benne a rosszat, ha valaki erre fókuszál. A mostani kismama óráimon is ezt hangsúlyozom:

Lehet gyakorolni a pozitív megerősítést, bármi is történjen. Semmi máson nem tudsz változtatni csak magadon. Ha áthelyezem a fókuszt, akkor a kevésbé jó élményekből is lehet jó élmény.

Amikor a barátnőm kudarcnak élte meg, hogy nem sikerült hüvelyi úton szülnie, hibáztatta magát. Pedig ez nem lehet hiba. Kilenc hónapig hordta a szíve alatt, táplálta, fejlődött. Hol a kudarc?! Az, hogy nem úgy jött össze, ahogy elvárta magától az egy más kérdés.

Nem a csempe színe a lényeg, meg, hogy hányan voltak benn a szobában, vagy hogy szakadt volt-e a hálóing, hogy szólt-e kellemes zene, pattogott-e le a bútorról a rozsda! Tudom erre is lehet figyelni, de nem biztos, hogy ez a jó út.

80 %-ban tervezd csak meg az életed, különben túl nagy lesz az elvárás! Ne gyilkold ki a variációkat! Sok rossz élményem van nekem is, de nem ez számít. Nem ez a fontos.

Van egy túrós palacsintám. Odaadom, ha…

Sokan kérdezik, hogy lesz-e ötödik és, hogy akkor majd biztos, hogy lány lesz. Szívesen szülnék még, de nem akarnám kísérteni a sorsot. Iszonyat szerencsés ember vagyok ezzel a négy fiúval.  Nem lehet okom semmilyen panaszra velük kapcsolatban. A gyerekszülés időszakát pedig el kellett gyászolnom magamban. Tudatosítanom kellett, hogy most a gyermekek cseperítésének időszaka jön. Úgy érzem, ha aktívan tennék a gyermekvállalásért, olyat tennék, ami már lehet, hogy a harácsolás lenne, kihívnám a sorsot. De, ha letenne valaki egy kisbabát a „küszöbömre”, szívesen felnevelném.

A „Az eső és a gyerek, akkor jó, ha jön.” – Edit szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Villő igazi szerelemgyerek.

Igen, az esküvőnk után rögtön szerettünk volna gyereket. Korábban fogamzásgátló gyógyszert szedtem. Egyszer véletlenül kihagytam a nászút alatt. Akkor úgy döntöttünk, hogy abbahagyom a gyógyszer szedését. A következő hónapban már teherbe is estem. Szerencsénk volt, hogy nem kellett sokat várni. Úgy tűnik, Ő viszont már várt minket.

Hogyan készültél a szülésre?

Mivel a kovid időszakába esett a terhességem, ezért viszonylag nyugalomban voltunk. Gyógytornászként dolgoztam, de a kovid miatt kevesebb vendégem lett, és több időm felkészülni a szülésre. Sokat olvastam. Csak a hagyományos élő szülésfelkészítőkről maradtunk le, amikre korábban terveztük, hogy menni fogunk. Maradtak a könyvek, illetve részt vettünk a János Kórház online szülésfelkészítőjén is.

Melyik könyv volt számodra a leghasznosabb az olvasottak közül?

Mindegyikben volt hasznos dolog. Olvastam

Dr. Csermely Gyula – Ha 1 nő gyereket akar című könyvét.

A felesége terhességét mutatja be. A történetükön keresztül írja le, hogy milyen kötelező vizsgálatokon kell részt venni. Hogy milyen hasznos tippjei voltak a felesége számára, hogy hogyan beszélgettek ők a terhességről, a szülésről. Realista látásmóddal mutatta be ezt az időszakát az életüknek. Pont emiatt volt nekem való.

A másik könyv a babával való kapcsolatteremtésről szólt. A címe:

Lelki köldökzsinór – Beszélgetek a kisbabámmal (Hidas György – Raffai Jenő – Vollner Judit)

volt. Nagyon fontos könyv volt számomra. Elmenni egy olyan helyre, ahol ezt a módszert tanítják tuti nem mentem volna el. Távol állt volna tőlem. Egy idegennel nem tudtam volna dolgozni ezen, de egyedül nagyon jó volt. Azt a részét, ami számomra szükséges volt használtam belőle a terhesség és a szülés alatt is. Ami nem volt szimpatikus azt elhagytam.

Ezenkívül volt még a

A bába válaszol – Ingeborg Stadelmann

könyve. Ebből is igyekeztem azokra a részekre fókuszálni, ami nekem volt fontos.

Olvastam még könyveket, de talán ez a három volt a legfontosabb.

A János kórházas felkészítőből is sikerült fontos infókat magatokhoz venni?

Igen. Főleg a férjem számára volt hasznos. Ő gyakorlatilag végig tanulta az egészet. Nekem már volt a témában tapasztalatom. Négy testvérem van. Három testvéremnél már volt baba. Közelről követhettem végig a folyamatot. Sok mindenről volt elképzelésem, hogy én hogyan szeretném majd csinálni. Az előadáson pedig nagyon jól szórakoztam, tényleg szórakoztató volt.

Még olyan is előfordult, hogy egymás után beszélt egy csecsemős és egy orvos, de teljesen ellent mondtak egymásnak.

Így is örültünk, hogy legalább online részt vehettünk rajta. Egyedül a fürdetést, a pelenkázást nem tudtuk így megnézni, de ebben már amúgy is volt tapasztalatom.

A János-ban is szültél?

Igen. Szabad orvosválasztás már nem volt, csak szülésznőt tudtam volna választani. Mivel mindegyiket dicsérték, így szülésznőt sem választottunk. A testvéreimnél mindig az orvos volt a legfontosabb kérdés, úgy éreztem, hogy a szülésznő személye talán nem is annyira számottevő.  Utólag jobban is jártam így. A testvéreim hasonló típusok, mint én. Mindegyikük kapott oxitocint, mindenkinek volt vágása. Én mindent megúsztam. Persze nehéz megmondani mi lett volna, ha…

Az ikertesóm pár hónappal korábban szült, mint én. Volt választott orvosa, mégis kapott oxitocint, vágták is. Nálunk máshogy alakult mindez. Ügyesek voltunk, talán szerencsések?! Nem tudom. 

Milyen volt kovidos időkben terhesnek lenni?

A családdal csak kertben találkoztunk. Anyósom egyáltalán nem félt, ráadásul egyedül él, így vele többet találkoztunk (végig szorosabb kapcsolatban voltunk). Próbáltam laza lenni, de azért a legtöbbször mégis inkább csak férjemmel együtt sétáltunk. 

Viszont gyógytornászként szinte végig dolgoztam. Kivéve a nagy bezárást, akkor nyilván én sem fogadtam vendégeket. Legalábbis nem élőben. Online foglalkoztam a gyerekekkel szinte az utolsó hetekig. A legtöbb gyakorlatot mutattam is végig számukra. Pilatest is tartottam úgy a hatodik hónapig. Amikor a hasprést erősnek éreztem, akkor hagytam abba, utána már csak egyedül mozogtam.

Akkor jó időszakotok lehetett. A reggeli rosszullétek is elkerültek?  

Igen, egyszer volt csak, hogy valami furát éreztem. A hányinger kerülgetett, az ájulás határán voltam. A földre kényszerültem a fürdőszobában. Nem tudom, mi történt. Mivel a menstruációs görcseim nagyon durvák voltak a terhességem előtt, kicsit kitolódott az ingerküszöböm. Azért inkább hazahívtam Attilát. Rögtön jobban is lettem. Ez egy hasonló rosszullét volt, mint korábban a menstruációimnál. Többet nem fordult elő ilyen.

Visszatérve a felkészülésre: a könyvekben, a felkészítőn adtak tippeket, hogy mit kezdj majd a szülési fájdalommal?

A könyvekben sok mindent el lehetett olvasni. Ezekre a technikákra nem igazán volt szükségem.

Azt gondolom, hogy nekem nem voltak igazán durva fájásaim. Talán épp a menstruációs görcseim szoktattak hozzá ezekhez az érzésekhez.

Mik voltak az első jelek? Hogy indult Villő a születés útján?

A 40. hétig vártuk, hogy magától elinduljon. Ekkor az indításról kezdtünk el beszélgetni az orvossal. Egy hétfői napon kellett bemennem, hogy kitaláljuk a végleges időpontot. Ekkor elővettem a fent említett könyvből tanult technikát: 

Az orvos helyett inkább Villővel beszélgettem. Mondtam neki, hogy hétfőn meg kell születnie. Vasárnap este el is kezdett rendszeresen keményedni a hasam.

Reggelre határozott fájásaim voltak. Igyekeztünk nem túl korán bemenni. Tudtuk, hogy első gyereknél nem kell kapkodni. Délelőtt tízkor mentünk be, akkorra már határozott fájásaim voltak. Melegfront volt. Tele volt a szülőszoba. Nem voltak boldogok, hogy még mi is megérkeztünk. Ráadásul a CTG sem mutatta a fájásaimat.  A méhszájam pedig zárva volt. Az ultrahang kimutatta, hogy centralizálódott a keringése Villőnek, tehát jele azért volt, hogy valami készül. Hazaküldtek és 18.00-ra hívtak be újra. A terv az volt, hogy felraknak egy ballont, és másnap megszületik Villő.

Hazamentünk. Egész nap szenvedtem. Ugyan próbáltam ülni, hogy a gravitáció segítse az ereszkedést, de nagyrészt feküdtem. És közben arra gondoltam, milyen fura, hogy az orvosok nem hittek nekem a fájásokról. De legalább Attila elhitte, tudta, hogy szülünk. Amikor visszamentünk megint mondtam, hogy határozott fájásaim vannak. Ismét nem hitték el. CTG vizsgálat nélkül is hazaküldték Attilát, mondván itt semmi nem fog történni még.

Magamról tudom, hogy kifelé nem látszik rajtam, ha valamim fáj. Ezért igyekeztem picit színészkedni, hogy lássák, de hiába.

Attila hazament. A CTG továbbra sem mutatta a fájásokat. Pedig akkor már olyan erősek voltak, mint a korábban említett menstruációs fájásaim. Durva volt, már nem olyan volt, mint délelőtt, hanem sokkal erősebbek. A fájások között ugyan tudtam beszélni kb., de séta közben meg kellett állnom. A mai napig nem értem, miért nem mutatta a CTG. Talán túl erős volt a hasizmom és elnyomta a fájást. Mindenki csak találgatott. Továbbra is szerették volna felhelyezni a ballont. Emiatt megvizsgálták a méhszájamat. Két ujjnyira nyitva volt már. Ez legalább számukra is kézzelfogható bizonyíték volt arra, hogy én épp vajúdok.

Gyorsan hívtam Attilát. Befektettek a szülőszobába. A melegfront továbbra is hatott. Sokan voltunk. Az orvosok mindenfelé rohangáltak.

Így mikor megjött Attila csak ketten voltunk a szobában, aminek én nagyon örültem. Nem hiányzott senki.

Mi történt benned ekkor, hogyan élted meg a fájdalmat?

A korábbi kegyetlen menstruációs fájdalmak megkönnyítették a szülésnek ezt a részét. Tudtam mindig, hogy mi következik. Olyan volt, mint, amikor menstruáltam. Görcsök között hánytam, hasmenésem volt minden hónapban. Az ájulás határán voltam sokszor.

Tudtad, hogy mi vár Rád. De mivel tetted könnyebbé a helyzetedet?

Légzőgyakorlatot végeztem. Amit korábban tanultam kifejezetten a szüléshez ajánlott légzőgyakorlat nem jutott eszembe. De már a menstruációs fájásokat is légzéssel kezeltem, amíg nem hatott a gyógyszer. Így itt is ezt a technikát használtam.

Mi volt ez?

Beszívtam lassan a levegőt a hasamba. Majd még lassabban kifújtam és kinntartottam.

Ezzel sikerült az idegrendszeredet paraszimpatikus irányba eltolni, amitől nagy valószínűséggel nyugodtabb és ellazultabb lettél. Ezt valakitől tanultad, vagy saját tapasztalati úton jutottál el hozzá?

Az egyetemen tanultunk légzés technikákat. De nem tudatosan kezdtem el használni, csak jött. A másik segítség Attila keze volt. Remekül lehetett szorítani.

De a szülés előtt is igyekeztem felkészíteni a testem. Homeopátiás bogyókat szedtem. Málnalevél teát ittam.

Hogy haladt tovább a folyamat?

Valamivel 10 óra előtt megrepesztettétek a burkot. Nem bántam. Tudtam, hogy begyorsítja a folyamatot. Akkor már elég fáradt voltam az egész napos fájásoktól. A burokrepesztésből nem éreztem semmit. Igazán a fájásokat sem erősítette fel, nem lettek szaporábbak sem. Viszont hamar megjelent a székelésiinger. Szóltam is Attilának, hogy gyorsan szerezzen egy szülésznőt. Cikázott mindenfelé. Talált valakit. Egy fiatal orvos és egy szülésznő is jött. Ők maradtak velünk végig. A szülésznő nagyon rendesen tágított végig. Az orvos nem csinált semmit. Igyekeztek mondani, hogy mit csináljak. Mozdulni már nem tudtam, ülni vagy állni sem tudtam volna. Tökéletes volt feküdni. A nehézség annyi volt, hogy tartani kellett a lábamat. Nem volt az ágyon lábtartó. A fejemet Attila tartotta. Innentől már csak fél óra volt és megszületett Villő. Pedig nem igazán rendeződtek össze a fájásaim. 5-10 percesekkel indult. 2-5 perc között időszakra csökkent talán le. A vége lehetett 2-3.

Jól láttam, hogy most kinéztél oldalra egy papírra?

Igen. Leírtam mindent még a kórházba a telefonomba, utána pedig bemásoltam kézzel Villő füzetébe.

Nálunk Marci (a férjem) jegyzetelt végig. Maradtak is így meg nagy mondatok. Attila, hogy viselte ezt az egész folyamatot?

Meg volt illetődve. Zavarta, hogy nem tud segíteni.

Tényleg nem tudott segíteni? Nekem, úgy tűnt, hogy a biztos keze, amibe kapaszkodhattál, ami tartotta a fejed nagy segítség volt.

A puszta jelenléte is az volt. Csak ő ezt ott és akkor nem érezte.

Melyik volt számodra a legnehezebb pont?

Volt, hogy azt éreztem – és mondtam is – , hogy nem bírom. De mindenki bíztatott, hogy DE kibírod. És akkor eldöntöttem, hogy kibírom. Talán kétszer volt ilyen erős érzésem, utána már kinn is volt.

De a legnehezebb pillanat az volt, amikor Villő megállt a hüvely kimenetemben. Nem is fájt, hanem feszített. Nem tudom mennyi ideig tartott. Akkor már nem volt időérzékem, de az igazán kellemetlen érzés volt.

Arra kértek, hogy várjam meg a tolással a következő kontrakciót. Meglepő kérés volt. Ma már, ha erre kérnének ebben a helyzetben, akkor biztosan azt hazudnám, hogy jön, és nyomnék. Várnom kellett. Nagyon fárasztó volt.

Van akkora testtudatom, hogy fájás nélkül is kinyomtam volna.

A tesóm is így nyomta ki, csak akkor még ezt nem mesélte el nekem, így még nem tudtam, nem tudhattam, hogy így is lehet.

Hánykor született meg Villő?

10.30-kor. Rögtön rám került. De csak az alhasamig jutott, olyan rövid volt a köldökzsinór. Megvárták, hogy elálljon a pulzálás utána vágta el Attila a köldökzsinórt. Majd összevarrtak. Az nagyon fájt. Kezdő orvos volt. Nem volt még tapasztalata. Remegtem közben. Nem tudtam lazítani.

Nem érzéstelenített el előtte?

De, elvileg igen. Ennél többet nem kaphattam, hiába szóltam, hogy érzem, és nagyon fáj. A varrás sem lett szép. Vagy azért, mert kezdő volt a doki, vagy azért, mert olyan mértékű volt a roncsolódás. Nem tudom.

Szeretnéd esetleg plasztikáztatni?

Most még várok. Sokkal jobb, mint korábban. Fájni nem fáj, de érzékeny. Remélem, hogy a következő szülést nem befolyásolja.

Milyen érzés volt a méhlepényt megszülni?

Sima ügy. Szinte rögtön utána kijött. Talán nyomni sem nyomtam. Húzták picit?! Azt hiszem. Semmit sem kellett csinálnom és kinn volt.

Majd jött az aranyóra.

2 órát velünk volt Villő. Sokszor odaadtam Attilának, mert nem tudtam tartani. Nagyon gyenge voltam.

Kovidos idők voltak. Nem lehetett benn veled senki, aki segíteni tudott volna. Másnapra ki tudtad pihenni magad?

Az első éjszakára beadtam a csecsemősöknek Villőt, hogy tudjak picit aludni. (Sok ugyan nem volt már az éjszakából.) Mint utóbb kiderült jól is tettem, mert reggelre nagyon erős vérveszteségem lett. Jó volt, hogy akkor nem velem volt Villő. Egyszerre jött ki minden. A szülés után ugyan egyszer már kaptam oxitocint, de most jött még egy, utána már minden rendben volt.

Nem ijedtél meg nagyon tőle?

Nem, csak jeleztem a nővéreknek. Utána többször nézték, hogy visszahúzódott-e a méhem, de rendben találták.

Hogy ment a szoptatás?

Másnap már anyatejet bukott Villő!

Az egyik mellem tökéletes volt, de a másik egyáltalán nem működött. Többször kértem segítséget a csecsemősöktől. Kaptam tippeket Például, hogy próbáljam meg mellbimbó védővel. Azzal tényleg jobb is volt. Mivel Villőnek könnyebb volt az egyik oldal, sokszor csak onnan akart szopizni, de végül a másik is beindult. A bimbóvédőt is el tudtuk hagyni. Ügyes volt. Sőt még most is az. Most, 11 hónapos korában is szoptatom még éjszaka.

Ilyennek képzelted ezt az utazást?

A helyzetem speciális volt. Mert a nehéz menstruációs időszakaim miatt, a szüléskor sokkal könnyebb dolgom volt, mint másoknak. Korábban épp ezzel bíztattam magam, hogy minden hónap erősebbé tesz és felkészít a szülésre.

Az, hogy nem látták a CTG-n a fájásaimat megviselt. Rossz volt, hogy megkérdőjelezik a tapasztalásomat. Nehéz volt. Amúgy később sem rakták rám emiatt a jelenség miatt a CTG-t. Így legalább szabad mozgási lehetőségem volt. Amikor elfogadták a szülés elindulásának tényét, akkor már minden rendben volt.

A tapasztalataid alapján mi a legfontosabb tanácsod a szülés előtt álló kismamáknak?

Talán az fontos lehet, hogy beszélgessen sok mindenkivel a szülésről, hallgasson, olvasson szüléstörténeteket. Nekem nagyon sokat segítettek a testvéreim történetei. Fel voltam készülve. Nem ért semmi váratlanul. Még így sem, hogy nem ismertem senkit.

Érdeklődjenek a családtagoktól, hogy náluk, hogyan zajlott a szülés, mert sok hasonlóság lehet.  

Nálatok milyen egyező élmény volt?

A legidősebb nővérem második szülése volt hasonló Villő születéséhez. Az első fájásoktól még egy nap telt el a határozott vajúdásig. Cipelte mindenfelé a nagy tesót. Várni kellett, hogy elkészüljön a méhszáj. Második gyermekét várta. Rutinosan nem ment be túl korán. Ő nem.

Amikor írtál, hogy elmeséled szívesen a történeteteket, akkor azt írtad, hogy készüljek, mert ez egy semmi extra szülés történet lesz. Én azért eléggé eseménydúsnak látom.

Eseménydús volt, de nem túl nehéz. A családon belül mindig nagy babák születtek. Villő 3500 grammal született. Nem volt igazán nagy baba. Átlagos súlyú volt. Biztosan ez is hozzájárult, ahhoz, hogy nem volt nehéz szülésem. Valahogy nem volt bennem küzdelem.

Viszont egy jó tanács még eszembe jutott:

Számomra nagyon fontos volt, hogy Villővel élő kapcsolatunk volt. Beszélgettünk szülés előtt is sokat. A szülés közben is végig beszéltem vele. Tudott mindent előre.

Mit mondtál neki?

Előtte végig vettük a lehetőségeket, hogy tudja, hogy mi történhet. Közben is mondtam neki, hogy mi történik. A burokrepesztésnél is szóltam. Bíztattam, hogy ügyes. Ez sokat segített számomra és biztosan számára is.  

A Semmi extra – Csenge szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.

Számítottatok Mili érkezésére?

Igen, már féléve készültünk az érkezésére, de a fogantatása előtt több műtéten is át kellett esnem. 16 éves korom óta küzdöttem cisztákkal. A teherbeesésem előtt petefészek cisztám volt, majd méhfal kiegyenesítéssel műtöttek. Rosszul viseltem a beavatkozásokat. Megviselt mindkettő, de nyilván megérte az áldozatot. Az orvos a második műtét után felhívta a figyelmemet, hogy vagy fogamzásgátló módszert kell választani, vagy a gyermekáldást. Mondanom sem kell a baba volt a prioritás. Az utolsó műtét után a regenerálódási folyamatot egy hormonos utókezelés segítette. Talán ez is hozzájárult, hogy hamar teherbe essek.

Együtt teszteltetek?

Nem. Egyedül. Nagyon türelmetlen voltam. Lakásvásárlás előtt álltunk. Volt egy lakás, amit szerettünk volna megvenni, de nem szerettem volna egyszerre lakást felújítani és gyereket várni. Ezért elhatároztam, hogy ha a teszt negatív, akkor megvesszük a lakást. Ha pozitív, akkor babázunk az akkori otthonunkban. Negatív lett a teszt, megvettük a lakást. A következő teszt már pozitívat mutatott.

Mit szólt Robi?

Nem volt nagy ováció a részéről. Egyszer korábban küldtem neki egy üzenetet: „Van egy meglepetésem!” Arra számított, hogy terhes vagyok, pedig csak lefoglaltam egy utat Rómába. Akkor nagyot csalódott. Ott kiélte minden lelkesedését.

Mennyire volt könnyű várandósság?

Az első szokásos trimeszteri kínok megvoltak. Nem voltam hányós, de a gyomorégés miatt nem tudtam semmit jóízűen megenni. Mindent kipróbáltam, de még egy egyszerű csirkeszárny is kifordult a számból.

A második trimeszter jó volt. Mindenki azt mondta ragyogok, és én elhittem nekik.

A harmadik trimeszter pedig tényleg terhesség volt. Mindenem fájt.

Hogy teltek a hétköznapok?

Reggel 7-től délután 4-ig bent ültem a munkahelyemen. Utána jött még a lakásfelújítással kapcsolatos ügyintézés. Magamra, mozgásra nem jutott idő. Pedig előtte rendszeresen kondiztam. Időnként eljártam kismama jógára, de kevesebbet, mint amennyit szerettem volna. A második terhességemnél még ennyit sem tudtam magammal foglalkozni.

A szülés felkészülésre jutott idő?

Fogalmam sem volt róla, hogy mit nézzek, olvassak. Amikor az orvos mondta, hogy tegyük fel a kérdéseinket, nem tudtam mit kérdezni. Persze azért készültem rá. Szüléstörténeket néztem a Hoztam-e világra  sorozatból. Végig néztem az On The Spot – 9 hónap alatt a földkörül sorozatát. És néztem egy-két vlogger anyagát, de ennél komolyabban nem ástam bele magam a témába. Ezektől a tartalmaktól nem kaptam konkrét segítséget, de egy szemléletmódot igen. Követtem például egy nőt, aki a Hypnobirthing technikával szülte a gyerekeit, nagyon szimpatikus volt a hozzáállása, hogy nem a szenvedés, a fájdalom volt a szüléseinek középpontjában. Tudtam, hogy a szülés lehet egy jó élmény is. Szerettem volna vízbe menni, ami végül nem jött össze. De a lényeg a szemlélet volt, ami elindított egy folyamatot bennem.

Ez alapján a szemlélet alapján választottál kórházat, illetve orvost is?

Nem. Mivel sok beavatkozáson voltam túl, ezért fontos volt, hogy a korábbi orvosomnál, Dr. X.-nél szüljek a Róbert Magánkórházban. A korábbi műtéteim is ott voltak. Közkórházban nem is gondolkodtam egyáltalán. Az orvosom pedig jól ismerte a kórképemet, emiatt bíztam benne. Mindent tudott rólam, ha bármi gond lett volna hatékonyabban tudott volna segíteni.

Említetted, hogy nehéz volt a várandósság vége. Mi volt a legnehezebb benne?

Nyár volt. Nehezen aludtam. Folyamatosan pisilnem kellett. Nem vizesedett a lábam, de mégis ólom súlyú volt. A második terhességemnél pedig mindez még rosszabb volt. Maga a várakozás is nehéz volt. Türelmetlenné váltam az utolsó egy hónapban. A szülésnél is türelmetlen voltam.

Mili is türelmetlen volt? Meddig bírta odabenn?

Ő türelmes volt sokáig. Meg is ijesztett az orvos. 2019. szeptember 17-re voltam kiírva. Az orvos azt mondta, hogy ő nem szeretne még egy hetet ráhúzni a terminusra, így ballonnal indítaná a szülést a terminus környékén. Rohadtul nem akartam. Megijedtem ettől.

Ha már mindenképp elő kell csalogatni a gyereket, akkor én magamnak szeretném előcsalni. Természetes módszerekkel próbálkoztam.

Akkor még nem tartottam ott tudásban, hogy az indítást nem vagyok köteles elfogadni. Jó gyerek módjára be is feküdtem volna, ha eljutunk odáig. Pedig nem akartam, hogy beavatkozzanak a folyamatba, és nagyon féltem is tőle. Utána olvastam a neten. Éjjelenként amúgy sem tudtam aludni. Végül ingerléssel sikerült magamnak elindítani Milit 15-én hajnalban. Távozott a nyákdugó. Elkapott a harciláz.

A látencia szakról mit sem tudtam, menni akartam rögtön szülni. Beflasheltem, hogy szivárog a magzatvíz.

Utólag azt gondolom, hogy talán nem is szivárgott.  Fájásom egyáltalán nem volt, de mindenkit felvertem, hogy akkor most szülünk. Felhívtam a szülésznőt. Nagyon nem volt boldog. Hajnal öt óra volt, ráadásul épp szabadnapos volt. Robi sem akart igazán indulni. Aludt. Pedig korábban épp erről beszélgettünk, hogy ha eljön az idő, majd milyen gyors lesz és stresszes. Nem így történt. Kipattanásról szó sem volt. Ettem még valamit otthon, hogy mégse éhgyomorra menjek. Reggel 8 tájban értünk be.

Gondolom csináltak rögtön CTG-t. Mit mutatott?

Minimális fájásaim voltak, ráadásul azok sem voltak rendszeresek. Teljesen indokolatlan volt bemenni. Haza kellett volna küldeniük. A szülés előkészítőn ezt el is mondták, ha korán mész be,hazaküldenek. Minket nem küldtek.

Szerinted miért?

Talán nem akart a szülésznő kétszer bejönni a szabadnapján. Az első vizsgálat alapján azt mondta, hogy ebből csak estére lesz gyerek. Kiment, bejött. A semmiből bekötött egy infúziót. Közölte, hogy oxitocint kapok. Rám rakta a CTG-t. Nem tudtam az ágyról mozdulni.

Majd jöttek az oxis fájások. Először gyengébben, majd egyre vadabban. Ötször olyan erős volt, mint a normális, saját testem által generált fájdalmam.

A második szülésemhez képest, – amikor nem kaptam oxitocint- nagyon nagy volt a különbség, sokkal nagyobb kín volt ez. Annyi engedmény volt csak, hogy kaptam egy nagy labdát, amire ráültem, közben pedig tudtam kapaszkodni a bordásfalban. Így vajúdtam végig.

Volt ekkor segítséged Robin kívül?                               

A szülésznő ott is volt, meg nem is. Amikor épp ott volt, akkor is csak zavart, mert folyamatosan beszélt hozzám. Próbáltam ráfigyelni, ettől nem tudtam a fájdalomra koncentrálni, ami miatt pedig sokkal erősebbnek éreztem a fájásokat. Ráadásul nem is értettem, hogy mit mond, mert nem jutott el az agyamig.

Robi végig benn volt. Próbált támogatni, masszírozni, de ellöktem a kezét, mert nem esett jól.

Volt egy pont a vajúdásban, amikor úgy éreztem, teljesen kiszálltam a testemből.

A fájások közötti nagyon rövid pihenők során elaludtam, vagy elájultam, nem tudom. Mintha két világ közt lettem volna…

Akkor nagyon jól esett, hogy Robi fogta a kezem, és néha a szemébe tudtam nézni. Ő volt az egyetlen kapcsolatom a valósággal

Hogy indultak a tolófájások?

A labdán voltam. Időnként ki kellett mennem wc-re. Kb. 8 cm-nél hasmenésem lett. Sokat voltam a mosdóban, kérdezgették, hogy minden rendben van-e. Amikor visszavánszorogtam, akkor kezdődött a kitolási szak. Négykézláb térdeltem az ágy mellett. Éreztem, hogy jönnek az igazi tolófájások. Egy olyan ellenállhatatlan érzés volt ez, amilyennel addig sose találkoztam. Összerántotta a testem.

Kértek, hogy feküdjek fel az ágyra. Akkor még engedelmeskedtem. Felfeküdtem és megszűnt ez az érzés. az orvos vezényelt, hogy mikor toljak, nyomjak, de az inger már nem volt meg. Parancsszóra kellett nyomni.

Nyilván nem volt hatékony a nyomás inger nélkül. Az orvos próbált bíztatni, hogy előbb utóbb minden nő ráérez…Mintha azon múlna mennyire vagyok ügyes… A különbség zongorázható volt az igazi tolófájások és ezek között az erőltetett valamik között.

Hamar meglett Mili. Reggel 8-9 körül kötötték be az infúziót. 12.19-re már kinn is volt.

Gátmetszésed nem is lett?

Nem, ezért nagyon hálás vagyok a dokinak. A szülésznő kérdezte tőle, hogy legyen-e, de azt mondta, hogy nem kell. Hálás vagyok a döntéséért, mert nem tudtam volna nemet mondani neki abban a helyzetben a gátmetszésre. Jó, hogy ettől megkímélt. Sérülés ugyan volt, de minimális. Gyorsan gyógyult.

Milyen szerencsés voltál, hogy oxitocin melletti, viszonylag gyors szülésnél bírta ,épségben kibírta a gátad.

Igen. Az a nagy szerencsém volt, hogy jól reagált a testem. Ha nem sikerül ilyen jól lereagálni a beavatkozásokat, akkor császár lett volna belőle.

Mi segített ebben az egész folyamatban?

Volt a vajúdásom alatt egy vizualizációm. Azt képzeltem, hogy egy tengerben a hullámok visznek ki a part felé. Egyre  közeledem a parthoz. Segített ezt látnom. Közben fogtam az uram kezét. Ránéztem időnként. Jó érzéssel töltött el, hogy ott van. Tartotta bennem a lelket, és közben fizikailag is fogott.

Készültét ezzel a vizualizációval?

Nem. Egyszerűen csak jött magától.

Térjünk vissza még Mili születéséhez. Mi történt miután kibújt?

Valahogy letépték rólam a sportmelltartóm és rátették rögtön a mellkasomra.

Zokogtam. Ösztönös zokogás tört fel belőlem. Közben remegtem, mint a nyárfalevél.

Gondolom az oxitocin miatt, még akkor is ment belém az infúzió, amikor a méhlepény már kinn volt.

Szóval csak zokogtam és remegtem és zokogtam. Fel sem fogtam, mi történik. Miközben rajtam volt, összestoppoltak. Közben próbáltam a babára figyelni. Majd valahogy átkerültem egy másik ágyra, ahol több mint egy órát töltöttünk hármasban. Mili szopizott. Ott már béke volt.

Akkor már felkelhettél?

Igen. Magam sétáltam át a gyerekosztályra, de nem volt igazán messze. Valaki segített áttolni Milit a kis plexi kocsiban.

Milyen napok követték a szülést?

Szépek. Ideális volt minden. Családi szobában voltunk hármasban. Az első pelenka cserét ketten fél órán keresztül csináltuk, de sikerült. A csecsemősök nagyon kedvesek voltak. Később mindent megmutattak. A fürdetést, a pelenkázást.

Egyedül a vizit nem jött jókor soha. Mindig aludtunk volna, amikor épp jöttek. Utolsó nap benéztek, látták, hogy mindenki alszik, vissza is csukták az ajtót, nem keltettek fel.

Otthon is ilyen harmonikus volt minden?

Otthon jött a feketeleves.  Negyedik napon indult be a tej. Iszonyatosan fájt. Számomra ez új volt. Előtte senki nem mondta, hogy ez ennyire tud fájni. Nem is tudtam, hogy mit kell vele csinálni. El kellett rohanni mellszívóért. Háromfélét kértem, hogy vegyenek…

Óriási hormon hullámokat éltem meg. Közben az éjszakazásás is kimerített minket. Nem voltunk hozzászokva, hogy nem alszunk. Volt, hogy mind a hárman zokogtunk.

Nem jó szájízzel gondolok vissza az első időszakra. Hiányzott volna a szakértői tapasztalat, amit például egy gyermekágyas dúla tud megadni. Hiányzott, hogy valaki azt mondja, hogy amin átmegyünk az normális, hogy ne aggódjak, hogy nyugodjak meg. Azt éreztem, hogy egyedül vagyok. Elveszve éreztem magam ebben a merőben új helyzetben.

A védőnőtök nem tudott ebben a helyzetben segíteni?

Nem igazán. Inkább a kilókkal és a centikkel volt elfoglalva. Ráadásul ódivatú elveket képvisel. Cuki, szeretem, de a háromóránkénti szoptatás, vagy, hogy hagyjuk sírni a babát az számomra kőkori hozzáállás. Szoptatási tanácsot nem adott, lelkiéletet sem éltünk.

Milyen visszatekinteni a szülésedre? Milyennek érzed most?

Rögtön utána pozitív élmény volt, mert minden a protokollnak megfelelő volt. Csak később, amikor  utánaolvastam , akkor realizálódott, hogy nem voltak ideálisak a körülmények. Nem volt háborítatlan. Nem volt természetes. Utólag értékeltem át az élményt. Nem volt traumatikus, de háborítatlan sem.

Ma már látod a fordulópontokat. Neked mikor rendeződött össze a szüléseddel kapcsolatos élmény?

Lassan, apránként. Mili kb. egy éves volt, amikor már láttam, hogy nem így kellett volna történnie a dolgoknak. Lehetett volna kevesebb beavatkozással is szülni. Ekkor már újra terhes voltam. 9 hónapos volt Mili, amikor Beni megfogant. Másfél év van közöttük.

Bennem felmerült az otthonszülés lehetősége, de Robit nem tudtam meggyőzni. A harmadiknál már biztosan kiharcolnám. Nem mennék kórházba.

Ugyanaz a team volt velünk Beni születésénél is. Nem is tudom, pontosan miért, talán az ismeretlentől jobban tartottam. Őket már ismertem, tudtam, hogy mit várhatok tőlük. Az ismereteim akkor már megvoltak. Az önbizalmam még nem. Ma már tudom, hogy bárki lenne ott meg tudnám oldani, de akkor ez az érzés még nem volt meg bennem. A tudásom viszont megvolt, így könnyebb is volt a második szülésem.

A várandóság is könnyebb volt?

Az sokkal nehezebben telt. Különösen egy pörgős egy év körüli kiscsajjal. Nem volt megállás soha. Lelkiekben teljesen szétestem. Talán szülésutáni depresszióm volt.

Álljunk meg egy pillanatra és mennyünk vissza kicsit az időben. Hogy estél teherbe, amikor ilyen pici volt még a kislányod?! Akkor már menstruáltál újra?

Egy alkalma volt, hogy jöjjön. Ez végül is elégnek bizonyult. Amikor az ultrahangosok kérdezték, hogy mennyi ideig tartott a ciklus eléggé csodálkoztak, hogy csak egyszer volt, így nem tudtam a kérdésükre érdemben válaszolni.

Most is egyedül teszteltél?

Oh, én már az alkalom után tudtam, hogy ebből baba lesz. Az első terhességemnél is éreztem, de ebben teljesen biztos voltam. Robi nyugtázta. Nagy ováció a tágabb család részéről sem volt. Mindenki visszafogottan ünnepelt:

Anyósoméknál családi ebédnél mondtuk Robi szüleinek, hogy jön a kistesó. Az apósom felnézett a levesből és azt mondta: „Jó.”, – és evett tovább.

Az első terhesség volt a szenzáció, a második már nem annyira.

Így terveztétek az időzítést?

Igen, kb.. A kovidnak is volt szerepe benne. Az az év nem volt teljes értékű. Azt gondoltuk, hogy a következő sem lesz jobb, akkor legalább mire vége van a kovidnak és kiszabadulhatunk, nem pont babázással fogjuk elindítani azt az időszakot, hanem már lesz még egy gyerekünk. Jobb volt, így, hogy nem szorultunk be újra négy fal közé. Az pedig csak bónusz volt, hogy ilyen hamar jött.

A kovidos években a legtöbb ember számára minden élethelyzet nehezebb. Ez is közrejátszott abban, hogy nem voltál túl jó passzban?  

Nem ez volt az oka. Hanem az, hogy halálosan rettegtem, hogy ezt az egészet újra át kell élnem. Nem volt olyan szörnyű vagy traumatikus az előző szülésem, de nem kívánta egy porcikám sem a terhességet, sem a szülést. Mentálisan összeomlottam attól, hogy ezt újra végig kell csinálni. Az első trimeszter ráment. Aztán összeszedtem magam. Robi látta, hogy nem vagyok jól. Próbált segíteni. De az erőt nekem kellett összegyűjteni magamban.

A barátaid, rokonaid tudtak segíteni?

A barátok nem voltak ilyen helyzetben még. Gyerekük sem volt még. Nem tudtak volna segíteni. Azóta lett egy terapeutám. Sokat számít, de akkor még nem volt mellettem. Viszont sok infót gyűjtöttem. Olvastam. Igyekeztem a szülésem körüli eseményeket feldolgozni, elfogadni. Egyre tudatosabb lettem, egyre több dolgot tudtam meg. Végül is ez adta meg a megnyugvást. A második trimeszter már jó volt. Akkor csak fáradt voltam.

Fizikailag mindeközben mi történt veled?

Nagyon hamar óriási hasam lett. Sokkal nehezebb volt mozogni, mint az előző terhességemkor. Pedig nem híztam sokat. 15 kiló volt rajtam, de hamarabb lett nagy a hasam. Erősen korlátozott a mozgásban. Miközben pihenni sem tudtam az egy éves gyermekem mellett. Napi kétszer voltunk a játszótéren. A 40. hétben is ott voltunk. Nemértették , hogy miért nem más viszi le Milit. Nem volt más, aki levitte volna.  Nem volt megállás. Heti kétszer volt segítségem, akkor tudtam pihenni. Életmentő volt. Amúgy egyedül toltam a napokat.

Az utolsó trimeszterben brutális hátfájásom lett. Deréktájéki idegbecsípődés. Csak sántítva tudtam járni, de úgy is fájt. Akkor sem volt több segítségem a hétköznapokban.

Ha a 40. héten még játszótéren voltál, akkor Beni sem jött nagyon hamar.

Fenyegettek is újra a ballonos indítással. Ekkor más fajta “praktikával” próbálkoztunk. Szerelmeskedtünk Robival. Talán hozzá is járult, ahhoz, hogy elindult a szülés, de lehet, hogy egyszerűen csak magától indult el két nappal a kiírás előtt.

Mik voltak a jelek?

Fájt és újra fájt, de tudtam közben aludni. Mondjuk nem volt túl jó éjszaka. Reggel amúgy is mentem volna CTG-re, de azt éreztem, hogy ezt a napot már nem tudom egyedül végigcsinálni . Megkértem Robit, hogy vegyen ki egy szabadnapot, mert nem tudok egyedül elmenni a kórházba. Mili pedig amúgy is a nagyszülőknél volt aznap. Bementünk a kórházba, épp a szülésznő és a doki is bent volt. Úgy látták, hogy 1-2 napon belül biztosan megindul, mert már 1-2 cm tágulásnál jártam. Ekkor péntek volt. Szombat estig adtak időt. Azt mondta az orvosom, hogy ha addig nem indul be, akkor hívni fog. Fura volt, mert ilyen előtte sose volt, hogy ő keressen engem, és nem én őt. Hazaengedtek azzal a tanáccsal, hogy igyak egy kis alkoholt, hogy kiderüljön, hogy ezek valós fájdalmak, vagy az alkohol hatására el tudnak lazulni, csendesedni.

Ültem a kanapén és ittam a meleg pezsgőt. Jöttek a fájdalmak. A gyomrom összekavarodott. Egyre erőteljesebb és sűrűbb fájdalmak jöttek.

Először még tettem-vettem. Gondoltam, hogy ebből ma valami lesz, így előkészítettem mindent a szüleimnek, ha itt kellene Milivel aludniuk. Csak hogy egyre többet kellett megállnom, mindig pont ugyanabban a pozícióba bele helyezkedve: Le kellett guggolnom és felfelé kapaszkodtam valamibe. Amikor már 3-5 perces sűrűségűek voltak, akkor szóltam Robinak, hogy most indulnunk kell, különben itt maradunk. Hívtuk az orvost. Egy órát autókáztunk a délutáni csúcsban . Szét is zilálta a szépen összerendezett fájásaimat.

A kórházban rendeződtek aztán?

Összevissza volt minden. A dinamikussága leállt, szétesett. Megvizsgált a szülésznő. Burkot szeretet volna repeszteni. Nem ellenkeztem. Nem zavart.

Ahogy elhelyezkedtünk, nyugalomba kerültünk, rögtön újra indultak az események. 5 körül értünk be és 18.22-kor született Beni. Másfél óra alatt megvolt.

Az aktív szakban mi volt az, ami számodra erőt adott?

Volt egy mantrám: A fájdalom a barátom.

Tudtad, hogy ezt fogod ismételgetni?

Nem. Nem is készültem rá, csak jött ösztönösen, mint ahogy az első szülésemnél a vizualizáció. Érdekes, hogy mindkét szülésemnél más volt a megoldási kulcs. Nem is ugyanaz a pozíció esett jól. A másodiknál kirúgtam magam alól a labdát. Nem bírtam elviselni.

De a kitoláshoz mégis csak a már ismerős térdelő helyzetbe vackoltad be magad.

Igen. Letérdeltem, felkapaszkodtam az ágy tetejére, szélére. Megint jött a már szokásosnak mondható tisztulókör. Kimentem a mosdóba. Nem tudom, hogy hány centi lehettem akkor. Talán nyolc. Nem derült ki, mert a szülésznő nem vette komolyan az érzéseimet, és nem vizsgált meg. Csak pakolgatott.

A fájdalmak csúcsán járhattam, amikor elém tolt egy papírt, hogy írjam alá.

Fel sem fogtam, hogy mi volt az. Szóvá is tettem, amennyire tudtam:

–         Nem rá ér?!

Tényleg akkor kellett odatolni?! Robi is mondta, hogy az aláírásom nem volt beazonosítható. Talán a szülésznő műszakjának a dokumentációja lehetett, fogalmam sincs mi volt az. Számomra nem derült ki.

Szóval az ágy mellett térdeltem, amikor éreztem, hogy jönnek a tolófájások. Éreztem, ahogy a gyerek feje nekinyomódik a méhszájnak. Csak nyögtem szinte, hogy „tolni kell”. A szülésznő teljes nyugalommal mondta, hogy menjek át az ágyra és megvizsgál. Átmentem, felmásztam, feltérdeltem.

Kérte, hogy feküdjek hanyatt a vizsgálathoz. Megpróbáltam, de éreztem, hogy jön a fájdalom. Mintha rugó lettem volna, felpattantam térdre, Robi nyakába kapaszkodtam, és nem voltam hajlandó lefeküdni. Nem tudtam, nem akartam, ők pedig nem tudtak rákényszeríteni, pedig többször kérték, de nem feküdtem le.

Ebben a helyzetben vizsgált meg. Közölte a hírt, mintha nem tudtam volna, hogy ott a baba feje. Szinte kinn volt, mikor észrevette. Azonnal szólt az orvosnak. A doki akkor ért oda, amikor már kinn volt Beni feje. Nem értette a helyzetet, hogy hogy így ebben a helyzetben szülünk, de nem volt már kérdés, hiszen félig kinn volt a gyerek.

Térdeltem, kapaszkodtam Robi nyakában és elkapták.

Felszabadító élmény lehetett, hogy úgy szültél, ahogy szerettél volna, és az is, hogy kiálltál magadért.     

Sokkal jobb élmény volt a második, mert semmilyen mesterséges anyagot nem nyomtak belém. Az én akaratom érvényesült, hogy abban a helyzetben lehessek, amiben szeretnék. Ráadásul rapid szülés volt, gátvédelem nélkül. Nem is repedtem.

Nem szólt bele senki, csak a testemet figyeltem, amiben épp annyi erő volt, amennyi kellett. Nem akarta senki, és én sem irányítani. Az emberi test pedig bölcs és tudja, hogy meg lehet ezt sérülés nélkül is csinálni.

Benit is Rád rakták rögtön?

Igen térdelő támaszból valahogy hanyatt fekvésbe kerültem. Ő is elkezdett rögtön szopizni.

Akkor is sírtál?

Nem emlékszem rá pontosan. De arra igen, hogy nem volt remegés. Beni is máshogy viselkedett. Milit kiütötte a szülés élmény. Sokat aludt. Mikor először a mellemre tették, akkor sem volt igazán éber. Beni pedig nagyon aktív volt, kevesebbet aludt. Nem volt annyira kiütve.

Vele is volt aranyóránk, több is mint egy óra. Közben mindent eltakarítottak körülöttem (vért, egyebeket).

A méhlepény hogyan született meg?

Ketten kezdték el rángatni a zsinórt. Kicsit nyomkodták a hasam. Végül hasnyomásos rásegítéssel jött ki. Húzták, nyomtak, én pedig toltam. Nem sokat vártak mindezzel. A köldökzsinórt is hamar elvágták. Ma már azt is tudom, hogy várni kellett volna, és kérni, hogy csak késleltetve vágják el.

Újra családi szobába kerültetek?

Igen, de Robi nem maradhatott benn. A kovid miatt nem lehetett jönni-menni. Maradhatott volna, de akkor nem mehetett volna Milihez haza. Ezt pedig nem akartuk. Így az első három napból Robi kimaradt.

Neked milyen volt így egyedül Benivel?

Nagyon nyugisan, kettecskén. Egymáshoz szoktunk. Már a kórházban megfakasztotta a tejet. Nagyon kitartó volt. Nekem is volt már gyakorlatom a dologban. Nem is volt olyan régen ez az időszak.

Talán egyetlen rossz élmény volt csak. Benivel nem fértünk el a csecsemős osztályra olyan sok baba született épp, így eggyel lejjebb voltunk a műtéti osztályon. Nem szerettem volna családi szobát, szívesebben mentem volna két ágyas szobába, de nem volt más választás, mivel nem volt szabad kétágyas szoba. (Így fizethettük a felárat a családiért.) Ráadásul így kevesebbet néztek ránk. Kevesebb volt a segítség is. Nehezen tudtam elmenni zuhanyozni. Elkezdődött a nonstop üzemmód. Talán naponta egyszer-kétszer nézett ránk a csecsemős. Látták, hogy nem első baba, gyakorlottnak találtak, ezért nem is jöttek igazán be. Néha elvitték Benit vizsgálatokra, akkor tudtam zuhanyozni.

A zuhanyzás idején túl is lett volna szükséged segítségre gondolom?

Egyszer Beni visszahányta a magzatvizet. Nagyon megijedtem. Egy másodperc alatt lila lett, nem kapott levegőt. Lepergett előttem az élet. Szaladtam ki a nővérpulthoz, hogy hívjanak valakit a csecsemősöktől, de mire odaértek, már minden kijött belőle. A színe is jobb lett, kapott újra levegőt. Nagyon megijedtem.

Ennek ellenére mégis jó volt ez a három nap. Összehangolódtunk. Volt idő megismerni a picit. Bár az első két hét idillikus volt otthon is. A beetető időszak… Beni sokat aludt, mert picit besárgult, ezért alvósabb lett. Amikor kiment belőle a sárgaság minden megváltozott. Hardcore volt visszatérni a napi rutinba egyedül a két gyerekkel, egy újszülöttel és egy másfél éves gyerekkel.

Ebben az időben Milit már nem szoptattad?

10 hónaposan abbahagyta. Volt egy kis szünet, aminek nagyon örültem. Nem szerettem volna tandemezni. Regenerálódtam a két szoptatási időszak között.

Hogy teltek a hétköznapok?

A pici a játszótéten nőtt fel. Nyáron vittem pokrócot. Letettem, néha elaludt, amíg játszottam a naggyal. A nagy is kicsi volt még.

Most könnyebb már?

Hullámhegyek és völgyek. Megy a testvér féltékenység. Egyik pillanatban szereti, a másikban utálja. Sokszor az is baj, ha Beni csak ránéz. Közölte, hogy keressünk neki másik családot. Nem egyszerű. Új kihívások. De azért egyre könnyebb.

Mint sokat megélt anyuka (vagy legalábbis két szülést mindenképp) mit javasolnál annak, aki napokban megy szülni, mi lenne Tőled a legfontosabb tipp az Ő számára?

Hogy bízzon a testében, mert a test tudja a dolgát. Nem kell fejből irányítani, csak bízni a testedben, magadban. Ja, és tájékozódj a jogaidról!

A „Az emberi test pedig bölcs. Tudja, hogy meg lehet ezt sérülés nélkül is csinálni.” – Szabina szüléstörténete bejegyzés először Kardos Zsuzsi vagyok. Jógaoktató, dúla.-én jelent meg.